Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 17

A liknak a szádához odaküldi az öreget, és az öregnek a fejét megfogta a
vas és leszakasztotta. Ő az öregnek a fejét félretaszította, és bément,
és egy vékáni aranyat elvitt, de megporoncsolta az asszonynak, nehogy
abból az aranyból egy krajczárt ës elköltsön.
S a király a tolvajok kapitányukkal mindennap odament, hogy vizsgálják
meg, hogy volt-é valaki ott. Megkapják (megtalálják) a holttestet,
szépen hazaviszik, béteszik egy koporsóba, és hordozzák házon szerte,
hogy vajjon ki üsmerne rëa. Mert mán tudták bizonyosan, hogy az ő
pajtásuk volt.
Hordozzák házon szerte, de nem siratja senki. De mikor a falu végére
értek, az az asszony éppen vágta a fát és megüsmeri, hogy az az ő ura,
mán a ki tartotta. Kezdi siratni. Meghallja a királyfiú benn a házban, a
mint dolgozik, s elvágja az ujját. Elvëszën egy kolbácsot, ki, és üssed
az asszonyt!
– No – azt mondja – hogy a fene ett volna meg. Hogy az ujjamat elvágtam,
mit sírsz? Azért még el tudlak tartani.
S úgy a király a tolvajok kapitányukkal, s a halottal kénytelenek voltak
elmenni. Odavitte a király a halottat magához és kénytelen volt őt
eltemetni. És azt határozták, hogy minden boltosnál, a ki ilyen, meg
ilyen aranyat talál odavinni, azt az embert rögtön zárják bé.
Hát ëppen a susztërnak a felesége egy aranyat elvett és elment a
mészároshoz, hogy vegyen húst vélle. Hire lesz a sustërnak, elviszi
megint a kolbácsot, és utána, az asszony után, kezdi igazán pallani,
hogy ő több egy hónapjánál, hogy ezért az aranyért dolgozik, hát el
akarja költeni? – hogy a mészárosoknak a szemük, szájuk tátva maradott,
az aranyat vissza kellett adni, s az asszonyt hazáig pallotta az ura.
De mán azt mondja a tolvajok kapitányuk a királynak, hogy a királynak
volt egy igen szép leánya, és hirdessék ki, hogy minden embernek szabad
odamenni vizsitába, mert tudta, hogy elmënën oda ës.
No mán úgy ës lett. Kihirdette a király, hogy mindenkinek szabad a
leányához menni vizsitába. Ez a sustër ës vett magára nagyon szép
gunyát, felöltözött és elment oda. De a király leányának oan tömlő volt,
hogy mihent meglegyezte vélle, minyát elaludt.
No mikor mind az egész bégyült a leányhoz, ez a sustër ës megjelent. De
elkapta a tömlőt, mindamennyit meglegyezte, mindamennyi elaludt, de ő a
leánnyal jól kimulatta magát, s aval eltakarodott.
Mikor a király odament a tolvajok kapitányukkal, mindamennyien alusznak.
No most mán minyát tudták bizonyosan, hogy ott járt az ës.
Más estére ës ki volt téve a hirdetés, hogy oda lehet menni a leányhoz.
Más estére oda ës mënyën a sustër megint, hanem a királyi gunyát
felvette magára, ria megint egy más rend gunyát. S megjelent más estére
ës a királyleánynál, mert nagyon szerette. Mámost engedte, hogy a
királyleány őt ës lefujtassa a tömlővel, és ő ës elaludt.
Reggel, mikor mënën a király a tolvajok kapitányukkal, hát rëaüsmernek.
No elé a katonaságot és poroncsolja a király, hogy vigyék akasztani. De
búsúlt a királyfi, hogy mért szerette oan erőst azt a küsasszonyt, a
küsasszony ës sírt, mérthogy szép legény volt, de mérthogy nagy tolvaj
volt, viszik akasztani.
Viszik akasztani, és akkor mán ott volt a király és a herczegek és a
bárók és a sok katonák, hogy nëzzék a nagy tolvajt, de akkor egyszeribe
bényúl a zsebébe, húzza ki a három szál szőrt a kit a medve sógorától
kapott.
– Mit kivánsz sógorkám?
Akkor mán egyszeribe ott volt az az iszonyatlan nagy medve, csattogtatta
fogát, tátogatta száját.
– Nem egyebet, hanem ez a király fel akar akasztatni tolvajul s nem
tudja, hogy királyfiú vagyok, pedig inkább nékem adná a leányát.
De mëgjedëtt a király, térdre esett a medve s a királyfi előtt, s
igérte, szentül fogadta, hogy odaadja a leányát, csak ne bántsa az a
nagy medve.
– Jobb ës, hogy odadd, mintsem hogy szétszaggassalak minden katonáddal
együtt!
No hazamennek, a király egyszeribe vejének fogadja, és a más királynak
hírt adnak, az apjának, az ës elment a vendégségbe. Két királyságot
kapott a fiú, hát oan nagy vendégséget csaptak, amilyennek még híre,
helye se volt. Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, ki egy csepp
levet kapott volt. Máig ës élnek, ha meg nem haltak.
_(Pál Péter, Tatrang.)_


39. A pórul járt szerelmesek.
Csíkban volt egyszer egy csizmadia, és annak igen-igen szép felesége
volt. De a papnak és a kántornak és a harangozónak a szomszédságában
lakott. S minden reggel ment a vízre, a kútra, és találkozott a
tiszteletessel, s jó reggelt köszönt neki. Fogadta, s egyszeribe aval a
tiszteletes azt mondta:
– Ó de szép lába van, Mári asszonyság!
De erre az asszony azt felelte:
– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!
No erre kapott a tiszteletes úr és azt mondja:
– Mikor?
Azt mondja:
– Holnap este, mert a férjem készül falura.
Csizmadia mester volt, hát munkára.
Nohát aztán mënyën tovább, találkozik a kántorral ës. A kántor ës azt
mondja:
– Ó be szép lába van, Mári asszonyság!
– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!
Kérdi a kántor:
– De mikor?
Azt mondja:
– Holnap este, mert a férjem nem lesz honn. Falura, munkára. De egy tíz
órakor. – Mert a papnak azt mondta kilencz órakor.
Hát találkozik a harangozóval is. Az is csak hasonlóképen megszólítja:
– Milyen szép lába van Mári küsasszonynak!
Azt mondja:
– Szép bizën, de ha meglátná feljebb ës!
– De mikor? – azt mondja arra a harangozó.
– Holnap este egy tizenegy órakor.
Mondja a férjének a Mári küsasszony, a férjének:
– No te, a tiszteletes úr, a kántor és a harangozó utánam kapott, kedvük
volna, hogy idejőjenek hëzzám. Meghíttam őket holnap estére.
Arra kapta a csizmadia magát s felkészült reggel. Felszedték a pakját és
úgy intézte, hogy a papnál és a kántornál és a harangozónál elbúcsúzott,
hogy mënën el a faluról. Erre nagyon örvendettek ezek, hogy elmënën a
faluról, hogy alkalmuk lesz. De egyik se tudta, hogy mind a hárman
elmennek oda este.
Ahogyan hát nem tudta egyik ës, hát este kilencz órakor a tiszteletes úr
elment. Egy szombat este volt. S mire odament a tiszteletes úr, egy
kicsit beszélgetett az asszonynyal, no hazadöbbent a férje az asszonynak
és kopogtatott az ablakon. Kérdette, hogy ki az, az asszony. Ő mindjárt
felelt, hogy ő az, a férje.
– Nyisd ki egy kicsit, mert valamit itthon felejtettem!
Arra a tisztelets úr azt mondja:
– Nohát most hova bújjak el?
Az asszony kivezette a konyhára, bébújtatta fejjel a katlan felé. S a
hogy bébújtatta, bémënën a férje, ott jár ide-tova, keresgél, a mi neki
kell. Ott megtalálta, hogy bé van bújva. Kérdi:
– Mi van itt?
Azt mondja az asszony:
– A czigány hazahozta az üstöt. Béfoldotta s oda bétettem.
S kérdi az asszonyt a csizmadia:
– Vajjon jól foldta-é? Megkongattad-é?
Azt mondja az asszony, ő bizën nem kongatta meg. Arra kapja a férje
magát s vëszën egy pálczát s jól hëzzavág a fenekére a tiszteletes
úrnak. A tiszteletes úr kezdett, mintha szólna az üst, kangalangala,
szólni. Arra azt mondja a férje:
– Ezt nem foldta jól a czigány, nem szól jól.
S még rëaütött egyet. Nohát aval kihúzza onnét a csizmadia, megüsmeri,
hogy a pap. Aval kérdezi, hogy itt mit keres. A pap arra nem felel
semmit, csak nézett. Jól megrégulázta a csizmadia a papot, aztán bézárta
egy szekrénybe.
No aval tovább megy megint a csizmadia hazól. A hogy elment, hát
mindjárt érkezett a kántor az asszonyhoz. S a hogy odaérkezett a kántor,
egy keveset beszél, a csizmadia rögtön megint kopogtatott az ablakon.
Kérdi, hogy ki az, és ő mindjárt azt feleli, a férje, hogy:
– Eressz bé, mert valamit itt felejtettem, hogy szedjem össze magammal.
A kántor azt mondja az asszonynak:
– Hova bújjak, mit csináljak most?
Az asszony egyszeribe azt mondja a kántornak:
– Vetkezzék le.
Levetkezett, s bétette az asszony az asztal alá, mintha kicsi borjú lett
volna, bétakarta. S az ember mënën bé, s kérdi:
– Mi van az asztal alatt?
Azt mondja az asszony:
– A tehen (így) megborjazott.
De arra azt mondja a csizmadia az asszonynak:
– Ha megborjazott, az anyjához vitted-é, hogy megszoptassa?
Azt mondja, ő nem, az asszony, nem vitte ki.
– Nohát vigyük ki, hogy szoptassa meg – azt mondja a csizmadia.
Kivezeti, s a kántor úr ment, mint borjú, négykézláb az istállóba.
Odateszik, hogy szopjék a tehentől. Ő kezdett ott matatni, hogy szopjék
mint borjú a tehen alatt. A tehen, hogy nem ës volt borjú, elrúgta
onnét. Kezdett úgy bőgni mind a borjú, a kántor. A csizmadia arra
haragosan megfogja a borjút, a kántort, s úgy üti, hogy szopjék. Jól
rëarak, hogy szopjék, de nem tudott szopni, mert a tehen nem engedte.
Akkor kezdett a kántor sikoltani, bőgni, hogy ne üsse. Megüsmerte, hogy
a kántor.
– No jól, hát te mit keressz itt?
De nem tudott semmit mondani a kántor, mert szégyelte. Hát jól
rëavagdalt a csizmadia. Őt ës bécsukta a szekrénybe a tiszteletes úr
mellé.
Aval megint elment a csizmadia hazunnat, és roppant oda a harangozó az
asszonyhoz, hogy elment a csizmadia, mindjárt. Ott egy keveset
beszéllett a harangozó az asszonynyal, hát arra kopogtatják az ablakot.
Kérdi az asszony, hogy ki. Hát a férje azt mondja:
– Ereszsz bé, mert valami talpakat kell, hogy vágjak.
No hogy mondta, kérdi az asszonyt:
– Hoa bújjak, hoa bújjak?
Az asszony kapta magát és bébújtatta a talpak közi. Bémënën a csizmadia
s keresni kezdi a talpat, hogy ő vágjon talpat. Ott a talpak között hát
rátalál a harangozóra. Jól elrégulázta s bézárta őt ës a tiszteletes úr
mellé s a kántor mellé. Szomszédja volt, hát üsmerte. Kérdi:
– Hát maga miért jött ide? – s arra nem tudott felelni.
Nohát, hogy odazárja a mások mellé, ott mán a pap töprenkedni kezdett,
hogy:
– Holnap vasárnap s mindahárman itt vagyunk. Ki fog harangozni s ki
mënyën a templomba, hogy misét tartson?
De hogy ők beszéltek ott, hol bé voltak zárva, a pap könyörgeni kezdett
a csizmadiának, hogy ereszsze el, mert ő ad neki négyszáz forintot.
Nohát belé ës egyezett a csizmadia s eleresztette. S a kántor ës
könyörgeni kezdett, hogy ő ad kétszáz forintot, csak ereszsze el. De a
harangozónak nem volt pénz, hogy igérjen. Könyörgött, hogy őt ës
ereszsze el. De nem eresztette el.
– Ha nincs pénzed, hát állj nekem ide négykézláb a bankli mellé!
S a csizmadia meggyujtott egy gyórtyát, bédugta – no mán tudja az úr
hova – a harangozónak, hogy tartsa a gyórtyát, míg ő tëszën egy pár
talpat a csizmának, aval büntette. Arra eleresztette őt ës.
Azután reggelre mán jókor ment a harangozó harangozni a templomba. És
aztán, hogy harangozott rendesen, a pap ës a kántor ës a templomba
mentek. A templomban már énekeltek, s jött az üdő, hogy a pap felhágott
a szószékre. Felhágott a szószékre s prédikált. Prédikaszó közben béjött
az asszony, az a csizmadiáné, Mári küsasszony a templomba. S a papnak a
szeme odakapott, hogy béjött az asszony. A mind odakapott, kezdte ő, a
hogy a katolikusok énekelnek:
– Szé-é-ép asszony a Má-á-ári küsasszony!
De arra a kántor azt feleli:
– Szé-é-ép bizony, de sok pé-é-énzünket kóstálja!
A harangozó meg kezdi énekelni:
– Nékem pénzem nem vala, s...m gyórtyát tart vala!
S úgy ment végbe a dolog, eddig van.
_(Gires Miklós, Tatrang.)_


40. A kendőütött-, papucsütött-, ingütött-városi király kisasszony.
Volt egyszer egy király. Hol s hol nem volt, azt nem tudom, hogy hol
volt, annak volt egy igen szép leánya, csak egy. A felesége mikor
halálán volt, a leányának felhúzta a papucsát, hogy talál-é a lábába.
Hát talált a leánynak a papucs a lábába. Akkor, mikor halni akart meg,
odahítta a királyt s azt mondta neki, hogy csak azt szabad hogy elvegye
feleségül, a melyiknek talál az ő papucsa a lábába. A király meg kellett
hogy fogadja a feleségének, hogy azt veszi el.
Meghólt a királyné, eltőlt a gyász éve, akart a király nősülni. Most mán
találtatta a küsasszonyok lábába, de nem talált senkinek a papucs a
lábára. Most felpróbálta az ő leányának, az ő leányának talált. Most azt
mondja:
– Most te már, te kell, hogy feleségem légy, mert édes anyád meghatta,
csak azt kell hogy vegyem feleségül, a kinek talál a papucs. Én
megfogadtam néki, hogy azt veszem el s nem tudom a szovamat átolhágni.
Kezdett a leány sírni, hogy hát ő nem lehet felesége az apjának.
– No neked muszáj – azt mondta – kérj töllem, a mit kévánsz s mindent
megteszek. Hogyha oant tudsz kérni, a mit nem tudok megtenni, akkor
megengedek.
Nohát kért egy arany köntöst és egy gyémánt köntöst. Hát azt megtette az
apja, megadta neki. Most a leány sírt, hogy most már megtette az apja, ő
felesége kell lenni. De jött egy más királytól egy levél, hogy ő utazzék
oda, valami háború felett hogy szövetkezzenek ëssze. Míg a király
odajárt, addig a leány elment a jósnőhöz. Mondta neki, hogy jósolja meg
neki, hogy mit tudjon csinálni, hogy tudjon szabadulni az apjától, mit
tudjon kérni, hogy ne tudja megadni az apja. Azt mondta, kérjen egy
bolhabőr köntöst, mert azt nem tud csináltatni.
Hazajött az apja s mondta neki, még neki kell egy köntös, s ha azt meg
tudja csinálni, hát akkor lesz felesége. Hát most azt mondta:
– Miféle köntös kell neked?
– Csináltasson egy bolhabőr köntöst – azt mondta.
– Jó lesz – azt mondta a király – beszélek a szabóval.
Hát kijelentette a király mindenfelé, hogy a bolhabőrt gyűjtse össze
mindenki, mert jó pénzzel fizeti, s vigye el ehez s ehez a szabóhoz. A
szabóhoz vitték s annyit gyűjtött a szabó, hogy mind felraggatta egy
vászonra, abból kiszabott neki egy köntöst. Mikor az ës készen volt,
akkor igen menni kellett a királynak a háborúba. Azt mondta a király:
– No mikor visszajövök, légy készen, akkor megcsináljuk az eljegyzést.
A leány fogadta, mert nem volt mit csáljon. Még (ismét) elment a
jósnőhöz, hogy most mit csáljon, mert az ës készen van. A jósnő azt
mondta neki:
– Egyebet nincs mit csálj leányom, szedd ëssze a gunyádat és a te
portékádat rakd bé a kufërba, öltözzél fel parasztleánynak, piszkold bé
magadat s menj el más országba. Menj el a fejedelemhez az udvarra,
vegyenek bé téged ës valami cselédnek oda. Örökké járj piszkosan, hogy
ne tudjon apád rólad semmit megtudni, hogy merre vagy.
Elment egy más királynak a kapujához s ott üdőzött többet egy hétnél.
Könyörgött a cselédeknek, hogy jelentsék bé az asszonynak, hogy vegye bé
őt ës az udvarba valami cselédnek. Azt mondta a királyné, hogy
mindenféle cselédje van, nem szükség. Node ő mégës könyörgött, hogy
vegye bé őt ës az udvarba. Nohát nem bánja, hogyha pulykapásztornak
szegődik, hogy őrözze a pulykákat. Hát bészegődött pulykaőrzőnek.
Hát az alatt az üdő alatt, míg ő ott szolgált, akkor a királynak ës volt
egy fia. Az az apjával a háborúban volt. Mikor hazajöttek, kérte az
apját, engedje meg, hogy ő most nősüljön meg. Nem bánja az apja, azt
mondja, csináljanak egy bált, abba a bálba híják meg a jobb
küsasszonyokat, s azok közül a melyik tetszik, egyet válaszszon
feleségnek. Megcsálták a bált, s mikor az úrfi öltözködött, megmosdott,
odament a pulykaőrző s elpiszkolta a kendőt (törülközőt). Mikor az úrfi
meglátja, hogy a kendő piszkos, kezdett lármázni, hogy ki piszkolta el
az ő kendőjét. Azt mondták, a pulykaőrző. Béhítták oda, s hëzzaverte a
kendőt. Öltözött s elment bálba.
Mikor a bál megkezdődött, csak a pulykaőrző maradott a szakácsnéval
odahaza. Kezdett könyörgeni a szakácsnénak a pulykaőrző, hogy ereszsze
el őt ës, hogy nëzze meg a bált. Nem tudott kiállani a szakácsné elölle,
hát eleresztette. Csak azt mondta, rövid üdeig üljön ott, nehogy valami
bajt csáljon, jőjön hamar haza. Megköszönte s kiment. Elment az ő
szobájába és felöltözött. Felvette az arany köntösét, elment a bálba.
Mikor bément, egy sem volt oan szép küsasszony, mind ő. Az úrfi
megkedvelte, mindjárt hítta őt a tánczba. A tánczot elhagyták, leültek a
székre, kezdte az úrfi kérdeni, melyik városi. Ő azt felelte, hogy
kendütött (kendőütött)-városi. Még (míg) az úrfi még egyet fordult, ő
addig a bálból elfutott, sohult nem kapta meg az úrfi őtöt. Hazament,
mondta a szakácsnénak:
– Jaj de nagyon szép bál van! De bément egy küsasszony, s az úrfi
megkedvelte, minyát tánczba kérte őt. A tánczot elhagyták, székre ültek
ketten, kezdett vele beszélgetni, s talám őt akarja feleségül venni.
Azt mondta a szakácsné:
– Erigy, menj el te buhu. Tudsz te sokat!
Reggel kérdezte a király a fiát:
– No hogy tetszett a bál? Tetszett-é vaj egy küsasszony néked?
– Igen egy, apám, de rövid üdeig tudtam vele beszélgetni. Elfutott,
többet nem kaptam meg.
– Megkérdezted melyik városi?
– Igen, azt felelte, kendütött-városi.
– Há megkeressük merre van az a város.
Keresték, de nem találták.
Megcsálták a második bált. Akkor ës, mikor az úrfi készült, elpiszkolta
a pulykaőrző a czipőjét. Megmérgelődött, kérdezte, ki piszkolta el.
Pulykaőrző kellett, mert ő járt itt, azt mondták. Béhítta s hëzzaverte a
papucsát. Nem szóllott semmit akkor ës, kiment.
Az úrfi még elment a bálba, a szakácsnétól a pulykaőrző még elkéredzett.
Eleresztette a szakácsné. Megint kiment a szobájába, felöltözött a
gyémánt köntösébe, ő ës elment a bálba. Mikor bément, az úrfinak még
(ismét) ő tetszett meg. Tánczba kérte őt, egyet tánczoltak, még leültek
a székre. Kezdte kérdezni, melyik városi. Pulykaőrző azt mondta:
papucsütött-városi. Esmét elfutott.
Az úrfi még hazament, s a király reggel kérdezte, hogy há választott-é
küsasszonyt magának. Egyet kedvelt, azt mondta, de a még elfutott.
– Kérdezted melyik városi?
– Igen, azt mondta papucsütött-városi.
Eleget keresték, de nem találták meg azt a várost.
Megvolt a harmadik bál, megcsálták a harmadikat is. Akkor, mikor az úrfi
készült, elpiszkolta az ingét. Akkor mérgesen még béhívatta őt,
hëzzaverte még az ingét. Azt mondta neki:
– Te piszok, miánnad még szerencsém sincsen. Multkor elpiszkoltad a
kendőmet, most elpiszkoltad az ingemet!
S akkor hëzzaverte. Ő nem szóllott semmit, csak kiment s az úrfi még
elment a bálba.
Mikor elment, ő még elkéredzett a szakácsnétól, a pulykaőrző. A
szakácsné eleresztette. Megint kiment a szobájába s felvette az arany
köntösét, ő ës elment a bálba. A hogy bément, az úrfinak még
megtetszett. Őt tánczra kérte, leültek vélle, a hogy a tánczot elhatták,
a székre, kezdte kérdezni, melyik városi. Ő azt mondta: ingütött-városi.
Hát akkor az úrfi gyűrűt cserélt vélle, nehogy elszalassza, nehogy
elfusson még. Ő elvette a gyűrűt, de úgyës elfutott. Hazament, azt
mondja a szakácsnénak:
– Jaj de szép bál van. Az úrfi, egy küsasszony bément, minyátt elvitte,
tánczra kérte őt. Leült vele a székre s talám azt kéri meg feleségnek.
Azt mondja a szakácsné:
– Eleget tudsz te, te tám te tudod!
– Máskép nem tudom, de az a legszebb küsasszony – azt mondta.
Az úrfi még nem ës várta, hogy a bál elteljék, hát hazament, úgy
elbúsúlta magát, hogy még elfutott a küsasszony tölle. Reggel még
kérdezte a király őt:
– Hát már a harmadik bálban se kaptál feleséget?
– Egyet kaptam, de még elszaladt. Avval mán gyűrűt ës váltottam.
– Megkérdezted, melyik városi?
– Igen, azt mondta: ingütött-városi.
– Nohát keressük meg azt a várost.
Keresték ők eleget, de nem találták meg. Kijelentette a király, hogy
melyik küsasszonynál van a gyűrűje az úrfinak, nagy büntetésbe jő,
hogyha nem jelenti meg magát. Hát ussem (úgy sem) jelentette meg magát
egy sem. Nem kapták meg. Azt mondta a kiráy:
– Csáljunk egy bált az udvaron s tegyünk asztalt ës a vendégeknek s
akkor a melyik megtetszik, onnat válaszsz egyet.
Hát úgy tettek. Megtették az udvari bált ës, a negyedik bál az udvaron
volt. Töltöttek pulykákat az asztalra. Könyörgött a pulykaőrző a
szakácsnénak, hogy engedje meg, töltsön ő egy pulykát. A szakácsné
megszidta, hogy:
– Menj el te piszkos, mert ha megtudják, ingem még fel ës akasztnak,
hogy te csinálsz itt valamit.
– Engedje meg, hogy töltsek én meg egyet, mert a melyiket én megtöltöm,
legszebb lesz.
Aztán hatta a szakácsné, egyet megtöltött ő ës. Abba, mikor töltötte, a
gyűrűt belétette. Úgy ës volt, a sült meg legszebben. A volt a legszebb,
azt az úrfi elébe tették kisülve, hogy vágja fel azt a küsasszonyoknak.
Mikor az úrfi vágta, a gyűrűt megtalálta. Hivatta bé a szakácsnét, hogy
jöön az asztalhoz. Akkor a szakácsné mëgjedëtt, kezdette szidni a
pulykaőrzőt, hogy:
– Most mit csáltál nékem, most hogy mondjam meg, hogy te töltötted meg a
pulykát!
Azt mondta a pulykaőrző:
– Menjen csak bátran bé, ne féljen semmit!
A szakácsné bément, az úrfi nekirivalt, hogy:
– Ki töltötte meg ezt a pulykát?
A szakácsné megjedve azt mondta:
– Senki sem, én töltöttem meg.
Azt mondta az úrfi:
– Nem igaz! Mondja az igazat, mert ha nem, fejét veszem!
Akkor megijedve azt mondta a szakácsné:
– Istenem, a pulykaőrző töltött meg egyet.
– Menjen ki s mondja meg a pulykaőrzőnek, öltözzék fel abba a köntösébe,
a melyikben a bálban gyűrűt cserélt s jöön az asztalhoz!
Kiment a szakácsné. No most azt mondta a pulykaőrzőnek:
– Most mit csáltál? Azt mondta az úrfi, öltözz fel abba a köntösbe, a
melyikben a bálban voltál, mikor gyűrűt cseréltél, s te nem voltál! – s
menj az asztalhoz.
– Nem baj – azt mondta – azt ës meg tudom tenni.
Felöltözött s bément az asztalhoz. Mikor bément, csak ő tetszett meg az
úrfinak. Azt mondta az úrfi:
– Mondd meg nekem, mért ültél te ilyen piszkosan eddig az udvarban? Mért
nem tudattad meg magadat, hogy ki vagy, mert ilyen gunyája egy paraszt
leánynak nincsen.
– Elmondom én azt röviden, hogy mi okáért ültem én az udvarban
piszkosan. Azért, hogy az én anyám meghólt s csak én voltam egy leánya
apámnak. Azért ültem piszkosan, hogy az én atyám ne tudja hollétemet,
mert ha nem, hogyha megtudta volna, felesége kellett volna hogy legyek.
Azért futottam el, hogy ne legyek felesége, mert anyám, mikor meghólt,
azt hatta atyámnak, hogy akinek az ő papucsa talál, azt vegye
feleségnek. Csak nékem talált, másnak senkinek, s azért futottam el,
hogy szabaduljak tölle. Hát te, mint királyfiú, mikor mondtam, hogy
kendőütött-városi vagyok s ingütött-városi s papucsütött-városi, mért
nem gondoltad meg, hogy olyan város nincsen. Azt te nem tudtad, hogy
hëzzám verted? Úgy hát többet tudtam én, mint te!
Úgy aztán papot híttak s eljegyezték egymást. Úgy lett a pulykaőrző a
felesége a királyúrfinak.
_(Gires Ilona, Tatrang.)_


41. Édesapám keresztelője.
Mikor apámat keresztelték, tizenöt esztendős fiú voltam. S a bába
elküldött a Tatrang vizére, hogy hozzak egy korsó vizet, hogy
megkereszteljék. Én elmentem a Tatrang vizére, de a Tatrang vize egészen
bé volt fogyva. Ütöm a lábammal, ütöm a kujakommal, s nem törött bé.
Kapom a fejemet s bétöröm a jeget, de a fejem belészorult.
Hozok egy korsó vizet s jövök a Döblönnél hazafelé. Három csíki cséplő
úgy csépel a fiszfákon, hogy a szem mind felakadt, de a szalma lehullott
a földre. Mondom nekik:
– Jó napot adjon isten, kárbacséplők!
Azt mondják nekem:
– Isten hozott, fejetlen láb!
Kapok hátul, s hát nincs ott a fejem. Visszamënyëk, hát a fejem
bogáncskóróból lábat csinált, úgy iszánkodik a jégen. Eleget intem, hogy
jőön ő hëzzám, s nem akar. Kapok egy követ, utánhajítom s letörtem
mindakét lábát. Helyretettem a fejemet s hazajöttem. A bába még jól
megszidott, mért ültem (maradtam) annyit. Mondta, hogy:
– Tégy fel tizenkét köböl búzát s vidd a malomba. Őröltesd meg, sissünk
egy hamupogácsát apádnak keresztelőjére.
Felrakom a búzát, béfogom a tizenkét ökröt, mënyëk a malom felé, hát egy
sëppedésbe megreked a kerek. Eleget hajtom én jobbra, balra: nem bírják.
Leszedem a búzát a szekérről, befogom az ökrök helyett, az ökröket pedig
a szekérre: elérek a malomhoz. A malom nincs odahaza, elment eperért.
No, én az ostornyelet felütöm az ökrök elejébe, kimënyëk a hegyre a
malom után. Hát akkora epreket kapok (találok), mind egy nagy feteke
csiki fazék. Eleprészgetem magamat, hát egyszer eszembe jut, hogy a
malomba küldtek.
Visszajövök, hát az ostornyelemből olyan fa lett, tizenkétszer a sergës
madár beléköltött. Felhágtam a fára, hogy a kiszedjem a madarakat, hát
egy nagy lik van a fán. Dugom egyik kezem: nem fér; dugom mindakettőt:
úgy se fér; dugom a fejemet: belé férek a fába.
Gondolkozom, mit csináljak én ennyi sok szép madárral.
Zsiribiczekötéllel ëssze volt kötve az ingem, a madarakat béraktam a
kebelembe. Most gondoltam, hogy én most hogy bújjak ki a fából. Dugom
egyik kezemet: nem fér; dugom mindakettőt: úgy sem; dugom a fejemet: úgy
sem. Eszembe jut, hogy van egy baltácskám, elfutok haza s kivágom
magamat.
Kimënyëk a fa tetejére, gondolom, le se szállok, most repülni tudok.
Repülök az Olt felett, két szászné mosott az Olt széjin. Felnéznek,
csudálkozva mondják: okhár, okhár! Én azt gondoltam, azt mondják, hogy
oldjam hát meg a gagyám kötelét. Meg oldtam, béestem a Dunába. Annyi
halat kiütöttem belölle, hogy tizenkét esztendeig vastalpú szekerekkel
hordták, mégse tudták elhordani. Csóré czigánygyermek, a kinek inge sose
volt, kebelébe hordta el a fogyatékát.
Én nagy bajjal hazajutottam, idehaza apám jól elvert s elkergetett.
Elmentem Márkosba szolgálatot keresni. Akadtam egy jó gazdaasszonyhoz,
elpanaszoltam, hogy én szegény árva gyermek vagyok, sem apám, sem anyám.
Az asszony szánakozva béfogadott, erős kását adott ennem, béfektetett a
sutuba, s adott egy zsiribiczekötelet, kössem ëssze az ingemet. Volt az
asszonynak egy hamis ura. Mindig a kórcsomában többet ült, mind otthon,
s mozsikás ës volt. Hazajött s kérdi:
– Miféle gyermek ez?
Az asszony azt mondja, hogy:
– Egy szegény árva gyermek. Béfogadjuk szolgának.
Ő jónak hatta s kérdi:
– Adtál-é valamit enni?
Azt mondja:
– Igen, a kásából. A maga részét meghattuk.
Az asszony elétette az urának az ételt. S mondja nekem:
– Most gyere fiú, egyél! – s a kólbácsot a vállára tette. Én eleget
könyörgöttem, hogy nem eszem, mert ettem, a néki nem volt elég, muszáj
volt, hogy én ës egyem. De mivel én jól voltam lakva, s láttam, hogy a
gazda kólbácscsal jár, mindjárt gondoltam, hogy rossz ember lehet. Én a
kásából az én részemet béraktam a kebelembe, hogy majd holnap legyen mit
egyem.
Mikor a gazda jóllakott, elévette a hegedűt, hegedülni kezdett és ingem
erőltetett tánczolni. Én eleget jajgattam, hogy én nem tudok tánczolni,
de a kólbácscsal vaj kettőt suppantott. Akarva, nem akarva szöktem, s a
zsiribiczekötél elszakadt, a kása kiömlött a földre kebelemből.
– No megállj tolvaj! Már előre meglopsz?
De míg a gazda a kólbácsot elészedte volna jóformán, kiugrottam az
ajtón, elfutottam igyenëst Szentgyörgyre. Ott bészegődtem egy jó
gazdához, s kiküldött a lovakkal a gyepre, hogy őrözzem. Én ott a más
gyermekekkel ësszebarátkoztam, ostorokat fontunk, rittyëgtettünk, s a
lovak a tilalmasba mentek, béhajtották. A gazda megfenyített, hogy hát
megbékóz a ló lábához, ha nem őrzöm. Én nem hallgattam reá, hát egyszer
kijő, megbékóz a lóhoz. Egyik békót a lónak, a másikat nekem tette a
lábamra. Volt egy fanyelű bicskám, s a lónak a lábát a csiklában
levágtam, s a békót felhúztam a lábamra, elfutottam Kökösig.
Ott éppen szénatakaráskor volt. Felhágtam egy szénabugjának a tetejére,
hogy a farkasok nehogy megegyenek. De odajött egy leány szeretejével s
szerelmeskedtek. De mondja a leány, hogy:
– Többet ne, mert ha gyermek lesz, ki tartja?
Én ezeket mind hallgattam ott. Azt mondja a legény:
– A ki fenn van. (T. i. isten.)
Én megijedtem, hogy velem tartatják el s azt mondttam:
– Majd apád!
Aval leszöktem (leugrottam) s egész hazáig futottam. S a békót itthon
apám vette le a lábamról. Ha nem hiszik, menjenek hëzza, s ő megmondja.
_(Koszta István, Tatrang.)_


42. A magas fa gyümölcse.