Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 14

Total number of words is 4503
Total number of unique words is 1453
31.0 of words are in the 2000 most common words
42.8 of words are in the 5000 most common words
49.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
idő volt akkor, hogy három esztendő volt három nap.
– No jól vagyon – azt mondja – menj csak haza, én ës mënëk mindjárt, s
hogy hazamënëk, kiadom neked a parancsolatot.
Megigazította, hogy hoa menjen.
Másnap kivirradnak, hát a kanczát a két csitkóval elébe adja. Azt
mondja:
– Ezeket űzd el s őrözd meg, hogy semmi veszélybe valamely baj ne érje,
akkor űgyes ember vagy.
De abban az üdőben úgy volt, hogy tátos volt az a kancza ës, és a gazda
azt mondta neki, hogy bújjék el úgy, hogy az ember utól ne érje. Ő
búfejjel el ës hajtja a kanczát a csitkóval. Nohát aznap lesz egy kicsi
eső, eső után egy kicsi napfény lesz, s őt bizën az álom megüti s ott
elszunnyodott. A kancza addig a csitkóval ellett (eltünt) úgy, hogy ő
sohutt, de eleget járt, sohutt se kapta. Búsul ő, jaigat, mitévős
legyen, nem kapja a kanczát a csitkókkal sohutt. Hogy menjen ő most
haza, mi lesz vélle? Hát a mind alá s fel jár bújában, egy patak mellett
mënën s egyszeribe eszébe jut, hogy a halacska néki mit mondott, hogy:
– Jótétemény helyébe jót várhatsz.
Meg ës szólal a halacska egyszerre:
– Mi bajod van barátom?
Azt mondja:
– Né reám bízták a kanczát csitkaival s úgy ellettek, de sehutt, de
sehutt! Hát most hogy menjek én haza?
– Ne búsulj azon egyet se, hanem menj el erre s erre az utczaszegletre s
ott várd meg, mert ők odafordulnak. De nem abban a szőrben vannak, hanem
el vannak változva. S akkor csapd bé a kantárt a fejükbe s mondd: Fë kum
máj foszt! – s oanok lesznek, mind voltak.
Ő úgy ës tett. Elment oda, leült oda a kőre s mindjárt
hamarjába-egyszeribe ott voltak. Akkor a kantárt bécsapta a fejükbe s
azt mondja: Fë kum máj foszt! – s a lovak oanok voltak, mind annak
előtte. Akkor hazavitte őket, s a gazdája elbámészkodott, hogy:
– Ügyes szolga vagy te, hogy úgy meg tudtad őrözni a lovakat!
S megverte jól a kanczát, hogy mért nem tudott elbújni elölle, pedig ő
elbújt, csak ennek ës volt társa, a hal.
Másnap még elküldte, hogy vigye őket, mert úgy volt elszegődve. Akkor
megint úgy lett, hogy eső lett, eső után szép napfény, s ő elaludt. No
esmég nem kapta suhutt, ellettek. Akkor megint jár ő alá s fel, futkos
erre-arra, nincsenek, nem kapja sohutt. Mënën egy berkesen keresztül,
lát egy madarat, eszébe jut, hogy az ő madara mit mondott, s né, az ő
madara ott van. Kérdi:
– Mi bajod barátom?
Mondja néki, hogy hát:
– Né nem kapom a lovakat. Kiküldtek, hogy őrözzem s elbújtak.
– Menj el a városnak ennek s ennek az utczaszegeletjére. Ők kerülnek, s
ott várd meg. Mikor jőnek, csapd bé a kantárt a fejükbe s mondd: Fë kum
máj foszt! – s megint oanok lesznek, mind voltak.
Úgy tett, s a kantárt bécsapta a fejükbe, s oanok lettek, mind voltak.
Aval hazavitte őket, s a gazdájuk még jobban megverte a kanczát, hogy
mért nem tudtak jobban elbúni elölle.
Harmadik napján megint kiküldi. Akkor megszólal a csitkó, azt mondja:
– Én úgy látom, hogy én a tiéd s te az enyém. Hát mű elmënyünk, de ma
oant kerülünk, hogy te elúnsz még várni ës münköt. Hanem menj el megint
ide s ide, ennek az utczának a szegletire, s ott várj meg, míg jövünk.
De én oan rossz leszek, hogy a világon, amelyik legrosszabb állat, az se
rosszabb, mind én leszek. Hanem te azon semmit se törődjél, csak fogadj
el ingemet mégës, ha rossz vagyok ës, mert gazdám ígér néked véka pénzt,
igen kettőt, igen egy hektót ës. Azt a rosszat szégyelletemben sem adnám
néked, mondja, amilyen hűséges szolga voltál, ennyi pénzt adok inkább.
De te ne fogadd el, csak ingemet. Ingemet a fülemen fogva czipelj ki a
kapun küjel.
No elűzi harmadnap ës a lovakat, a kanczát a csitkóival, akkor esmég
lesz eső, igen napfény ës eső után, de ő azon semmit se törődött,
nyugudtan volt. Elment oda az utcza szegeletire, a hol a csitkó mondta,
bévárta őket s hazavitte. Akkor a gazdája kérdezte:
– Nohát mit adjak néked, hogy ilyen hűséges szolgám voltál?
– Nékem nem kell semmi ëgyeb (így), ez a rongyos csitkó.
– Én azt szégyelletemben sem adnám néked, hogy ilyen hűséges szolgám
voltál. Adok egy véka pénzt.
– Nékem nem kell.
– Adok kettőt, adok egy hektót.
– Nékem nem kell.
De hogy nem tudott kiállani elölle, azt mondta:
– No nem bánom, adom a csitkót.
No a csitkót odaadta ő néki. Megfogta a fülét s a hogy lehetett,
dërëkból, s mindenképen kiczipelte a kapun küjel. Akkor oan lett
belölle, hogy egy csepp ës megállott volna rajta, mind a tündér, oan
paripa lett. Elbólcsúzott a gazdájától s felült a csitkójára. Arra azt
kérdi a csitkótól:
– Hogy megyünk, mind a szél-é, vaj mind a gondolat?
A csitkó azt mondja:
– Csak mind a szél.
Aval átólvetette a fején a gazdát a csitkó. Azt mondja:
– Hát ezt mért tetted?
– Azért, mert anyámat egyszer megverték érted.
Megint felül, s:
– Hogy mënyünk, mind a szél, vaj mind a gondolat?
– Csak mind a szél.
Aval megint átólvetette a fején. Kérdi:
– Ezt mért tetted, ezt?
– Azért, mert anyámat kecczër megverték érted. Ülj fel, mert többet nem
doblak le.
Aval felült s eljött haza, a hazájába. Felkészültek, hogy no most
menjenek már a királyné után. Utánmentek, megint a csorgón találták a
királynét, a vizen, megint künn volt. Felülteti megint hátul a lóra,
aval kérdi a kis monyasát:
– Hogy megyünk? Mind a szél, vaj mind a gondolat?
Azt mondja:
– Mind a gondolat!
Aval dörgetni kezd megint az ördögnek a monyasa. Kimënën, kárinkodik az
ördög:
– I, fikom teringette, mit dörgetsz, mikor te ezt nem tetted?
– Hogyne dörgetnék, mikor viszik asszonyomat?
– Ki viszi?
– Az ura.
– Van annyi időm, hogy megegyem három sitet kenyeret s elpipáljak három
pipa dohányt?
Azt mondja a monyasa:
– Egy percz sincs!
Aval kihozza a monyasát.
– Hát hogy mënyünk? Mind a szél, vaj mind a gondolat?
Azt mondja a monyas:
– Mind a gondolat.
No aval felül ria, s mennek. Sórkalja, sórkalja, a sórkantyúval addig
sórkalja, hogy a két sórkantyú ësszeér, mégse tudják béérni. Akkor azt
nyeríti a monyas az ëccsinek, hogy csendesedjék, ne sebesedjék. A
meglassudott annyira, hogy mikor megközelítették, hogy után akart volna
nyúlni, hogy lekapja, akkor az ördögnek a monyasa kiugrott alóla. Igy a
király a feleségét s mind a két monyasát elnyerte. Az ördögöt otthatták
az úton.
_(Bálint Mihály István, Tatrang.)_


35. Rogozsin király.
Volt egy igen-igen szegény czigány. De olyan szegény volt, hogy nem volt
mibe öltöződjék, még a szeméremtestét ës rogozsinával takarta. Annak
volt egy macskája. Nem volt mit egyenek, piliszkát csináltak, hogy ëppen
élődhessenek. Na jól van, azt mondja a macska neki:
– Úgy kéne, hogy én téged gazdaggá tegyelek, fehérnépet szerezzek neked.
De a gazda fogta a seprűt s elseprűzte, hogy:
– Mit akarsz te! Hova akarod hozni a fehérnépet, mikor látod, hogy
magunknak sincs mivel éljünk, keverttel élünk.
No de a macska mégse nyugudt, azt mondta:
– Még ës én fehérnépet szokotálok néked.
Úgy Zajzonban, a hol a Gízel életje vagyon, mintha lakott volna egy
király. No ő felkészül és el ës indul a macska, mint neki szokása
vagyon, egy este. Mikor a zajzoni hídig ér, hát kűjjel felől vannak oan
kőbányák. Ő meglátja, hogy egy nyúl ott vagyon. Azt mondja neki:
– Gyere velem – azt mondja a macska – ha többen volnátok, el ës vinnélek
vacsorára tüktököt.
– Itt küjel százan vagyunk – azt mondja.
– No eredj, híjad őket.
Elmënyën, híja őket, s elindulnak mind a százan, vélle százegyen vannak.
Mikor addig érnek, kaput nyit, bébocsátja, az egészet bérekeszti a
macska.
No aval felmënyën a király az ablakba, nëzi, hogy néki mennyi vadat
küldnek. Felmënyën a palotába (t. i. a macska) s kérdi a király, hogy
ezt ki küldte. Ő hát, hogy a gazdája oan szegény volt, hogy a
szeméremtestét rogozsinával takarta, Rogozsin királynak mondta az urát.
Ők ott ketten beszélgetnek, de nem hoznak elő semmit egymásról. Aval
hazamënën, s másnap megint elkezdi a gazdájának, hogy:
– Meg ne haragudjál, de asszonyt szerzek neked.
Aval megint elmegy, s mikor megint a zajzoni hídig ment, hát megint egy
róka állt elejébe.
– Hoa mész, macska, te komám?
Azt mondja a macska:
– Ne késleld utamat, mert várnak vacsorára. Ha többen volnátok,
elhínálak.
– Itt kűjel százan vannak.
– No eridj, hídd el őket.
Elhítta s együtt elmentek megint. Mikor odaértek, bébocsátotta őket, s
azokat ës elrekesztette. Akkor felmënën megint a palotára, s jelenti a
királynak. S kérdezte a király, hogy hát ki küldte ezeket. Akkor ës azt
felelte, Rogozsin király. Elcsudálkozott a király, hogy miféle lehet az,
hogy annak annyi majorsága vagyon, hogy százanként küldi neki. No akkor
ott beszélnek, nagy szóba erednek ők együtt, és leánykéréshez fog a
macska. Oda ës igéri a leányt, hogy oan módos (t. i. Rogozsin király).
Elmënyën haza s mondja a gazdájának:
– Ne haragudjál, hanem fogadj szót, a hogy én poroncsolom. Gyere most
velem, én téged gazdaggá teszlek, feleséget szerzek neked jót.
Mikor megint elérnek a zajzoni hídig, most ki van töltve, de akkor ott
egy nagy tófenek (így) volt. Hát azt mondja neki:
– Itt heveredjél belé, s én elmënyëk előre.
Elmënyën a királyhoz, s a királynak panaszkodni kezdi nagy szüve
szakadva:
– Né, a mint jöttünk itt s itt, négy paripával, hintóval, az erdőben
haramiákkal találkoztunk, a négy paripát s hintót elrabolták, Rogozsin
királyt pedig a gunyájától megfosztották, levetkeztették anyaszűlt
meztelenen, békeverték a tóba.
A király elborzadott, hogy mi történt vélle. Ijedtében azt se tudja mit
mondjon. Egyszeribe mondja a szolgáknak:
– Fogjatok bé négy paripát a hintóba, s igazi vőlegény gúnyával elejébe
kell menni.
Úgy ës tettek. Aval elmënyën a macska s azt mondja neki:
– Most a zajzoni hídnál mosdjál ki a mocsokból tisztára.
No odajő a kocsis, felöltöztetik űgyesen. No mikor odamennek a házhoz,
letelepednek. Ámde a czigánynak sose volt ilyen ruhája, ilyen űgyibe
való, hát nézegetni kezdi. Odamënën a macskája, de nem volt macska, mert
most mán el volt változva, s azt mondja neki:
– Te ne nézegesd magadat annyit!
Azt mondja a király:
– Tám nem szereti ezt a gunyát?
– Abbizën szereti – feleli a macska – de neki otthon mind aranyos gunyái
voltak.
Odamënën a gazdájához és esmég azt mondja:
– Te ne nézegesd magadat annyit, nehogy levetkőztessenek, s a se legyen
rajtad, a mi van.
Nohát a leánykérés, lakoma, minden megtörtént az écczoka. Másnap már
azon töri a fejét a macska, hogy az asszonyt hova vigyék. Elindul ő
előre, s mikor az Eger alá odaér, ëppen a csordát kiűzték volt, s aval
ijeszti a pásztorokat, hogy háború lesz, s mondják, hogy a marha a
Rogozsin királyé s akkor nem bántja senki.
Aval ő fut elébb, a macska, s a magos marton ezelőtt az óriások ott
tartózkodtak, s ott volt akkor egy szép vár. Azt mondja:
– Tű itt lakomáztok? Oan háború jő, hogy vesz a világ, oan csata lesz
minyátt!
Aval rejteztek egyik ës, másik ës, hogy hoa bújjanak el. S azt mondja:
– Nem jól bújtok. Van itt egy rakás szalma, az alá bújjatok el.
Ő aztán elment s meggyújtotta, s ott égtek el az óriások.
Mán jő a nász, a hintók, hozzák a királyi asszonyt. Ő elejükbe kiáll s
mondja nekik:
– Hajtsatok csak erre!
Odahajtottak, ott már fel volt tálalva minden, hogy éppen enni akartak
az óriások, hát volt étel elégséges. No ott béhajtnak, letelepednek, jól
lakomáznak ott együtt, mulatnak. No mán mikor a vígság eltelt, mindenki
eltakarodott haza a szállására hazájába. Akkor a macskája azt mondja a
gazdájájának:
– No látod, hogy én téged gazdaggá tettelek? De most én ës megérdemlem,
hogy ennyi jót vélled megtettem, hogy temettess el pappal.
De mind a macskának szokása, hogy ő oan nërávás, ő felül az üszök
farkára (t. i. a tűzben égő fahasáb végére) s ott eleresztette magát,
hogy meg van dögölve.
Hát látja Rogozsin király, hagy a macska meg van dögölve. Azt kiáltja a
király:
– Jöszte bé, te Jóska, hozd bé a vasvillát, ezt a macskát vesd ki a
trágyára!
De a macska elhallgatott, meddig a kocsis eltakarodott onnat, úgy tette
magát, mintha csakugyan meg volna dögölve. Aval bëmënen s azt mondja:
– Úgy-é, hogy én téged gazdaggá tettelek, s te azt fogadtad, hogy pappal
temettetsz el éngem? No hát én ës teszem veled még, hogy a
szeméremtestedet rogozsinával takarod!
Aval a gazdája átokkal felfogadta, hogy hűtlen nem lesz hëzza, s azt
éri, hogy csakugyan megdöglik, vaj meghal, hát pappal temetteti el.
Hogy abban a községben nem kapott papot, a ki hogy oan állatot
eltemessen, ment más községbe s hozott oláh papot, fizetett néki egy
véka pénzt, s eltemette.
_(Bálint Mihály István, Tatrang.)_


36. A tizenkettedik fiú.
Volt egyszer egy király, annak volt tizenkét fia. Azt mondja a
legnagyobbik:
– Édes atyám, én mán megházasodom, mert megjött az idő.
Azt mondja az atyja, a király:
– Várj fiam addig, míg a legküssebb öcséd ës házasodik, hogy egyszerre
házasodjatok mind a tizenketten.
Mán megszomorodik a nagyobb fiú, hogy mikor lesz az, hogy mán a
tizenkettedik ës megéri azt azt kort. Addig ő megöregedik. No mán nem
volt mit csáljon, muszáj volt engedelmeskedni.
Vár ő addig, míg a legküssebb ëccse lesz 16–17 éves, egy afféle, akkor
azt kérdi tölle:
– Ecsém, kis ëcsém, nem volna mán kedved házasságra?
– Vaj igen, bátyám – azt mondja. – Csudálkozom, hogy te mért nem
házasodtál meg, iszën mán a legényeknek apjuk s csunyájuk vagy!
– Ó kis ëcsém, rég, hogy téged várlak!
Akkor bémënën az atyjához a nagyobbik.
– No felséges atyám, most megházasodom, mert van kedve mind a tizenegy
ëcsémnek.
Béhívatja az atyjuk egyenként mind a tizenegyet vélle együtt.
Felkérdezi, van-é kedvük házasságra, hát volt ës mindannyinak. Nohát azt
feleli a király nékik:
– No édes fiaim, van nekünk tizenkét ménesünk, tű tizenketten vattok,
mindamennyi válaszszon egy lovat egy-egy ménesből magának, a milyent
szerettek, mert van miből válaszszatok.
– Készek vagyunk édes apám.
Akkor megnyergeli a király maga mind a tizenkettőt a tizenkét fiának, ád
ő mindeniknek aranyat, a mit a szüve húzott neki, kinek mit akart. Akkor
azt mondja:
– Fiaim, az isten adjon szerencsét házasságtokra, de addig feleséget ne
találjatok, míg olyan tizenkét testverleányt nem kaptok, mint tű
vagytok.
Aval elbocsátotta az ő palotájából őket, a tizenkettőt.
Mennek ők má most tizenketten lóháton feleségkeresni. Béérnek ők egy
vadonba. Hát este lesz, écczoka, hogy elég volt min tanácskozzanak,
merrefelé fogjanak. Azt mondja a legküssebbik:
– Egyfelé se fogunk hajnalig, itt maradunk, ha akartok, bátyáim!
Akart mindamennyi. Nohát ott maradnak reggelig, hajnalig, mán a
vadonban. Reggel azt mondja a legküssebb ëccsik:
– No édes bátyáim, jábo (hiába) mënünk mű mind a tizenketten egy úton,
mert usse kapunk oan tizenkét testvérleányt, mind mű vagyunk. Hát inkább
menjen mindegyik egyedül, ki merre lehet.
Beléegyeztek a bátyjai, mind a tizenegy. Akkor bényúlt a zsebébe s
kivesz egy tizenkét élű bicsakot.
– No bátyáim – azt mondja – a tizenkét élű bicsok ëppen olyan, mind mű
vagyunk, tizenkét testvérek. A legnagyobb élű legnagyobb bátyám számára,
második a másodikra, ilyenformálag mind rendre, a hogy mű vagyunk
testvérek. A legküssebb éle az én számomra, én vagyok a tizenkettedik.
Nohát látjátok? – Akkor kimutasztotta.
– Igen – azt mondja valamennyi.
– Én béütöm err a helyre ezt a bicsakot most. A melyik bátyánk vagy
ëcsénk, mikor visszakerekedik, ezt a bicsakot húzza ki innét. Melyiknek
az éle, melyiknek a számára van téve az az éle, a mint kihúzza, fényes
lesz, mint most, akkor tudjuk meg, hogy az az ëcsénk vagy bátyánk él. De
a melyik rozsdás lesz, a mán meg van halva, azt ne várjuk. S ha
valamelyik hamarébb visszakerül, egyenként itt várjuk meg egyik a mást.
– Jól van ëcsém, helyes – mind a tizenegy azt felelte, a bátyjai.
Má most ők kezet adnak egymásnak, aval elbócsuznak s el ës indulnak,
kiki merre lehetett. – Hagyjuk el a tizenegy bátyjait, mentek, hova
isten vezérelte, forduljunk a legküssebbre.
Mënën ő hegyen, völgyön, erdőn, mezőn, szárazon, vízen, hol csak
lehetett, éj, nap. Egyszer kiér egy kis sík mezőre. Azt mondja a lova,
megszólamlik:
– Héj gazdám – azt mondja – ne vándorolj többet, hát hallgass az én
szavamra. Majd megtanítlak én, mi legyen veled. A te tizenegy bátyáid
innét a hetedik országban egy királynál vannak, kocsisok. Annak a
királynak tizenkét leánya van, mint tű testvérek voltatok tizenketten.
Tizenegy bátyád a tizenegy leánynak kocsisa, de a legküssebb leány
olyan, kilenczvenkilencz kocsisnak a fejét vaskaróba húzta idáig. Te jól
vigyázz, te léssz a századik kocsisa, de hallgass reám, majd megtanítlak
én, nem bánt senki. Má most hogy vigyelek? Fent, vagy alatt, vagy a
levegőben? Mind a szél vigyelek, vaj mind a gondolat?
– Ne vigy úgy mind a gondolat, csak úgy vigy lovam, mind a szél.
– Nem bánom, csak hunyd bé a szemedet, de fel ne nyisd egy cseppet se.
Aval felkapja a lova a levegőbe, s úgy viszi, mind a szél szokott menni.
De egyszer mégës felpillantja a szemét, a mint fenn vitte. A mint
lepillant, meglát egy arany hajszálat a földön.
– Állj meg lovam, mert látok egy arany hajszálat.
– Megmondtam, ne nyisd fel a szemedet, mert e néked nem lesz javadra. De
ha megláttad, szállj le s vedd fel, nem hagyhatjuk itt.
Leszállott, felvette.
– No ülj fel, de többet fel ne nyisd a szemedet, valameddig én nem
mondom.
Hunyja, hunyja a szemét, mégës nem tudta tartani magát, még (ismét)
felnyitja a szemét, meglát egy arany lópatkót a földön.
– Állj meg lovam, mert né egy arany lópatkó.
– Megmondtam, ne nyisd fel a szemed. No de szállj le, s vedd fel azt ës.
Leszáll, felveszi, jó helyré teszi.
– No mán ülj fel, de hunyd bé a szemedet, többet fel ne nyisd. Egyszer
még felnyitja, nem tudta tovább tűrni magát.
– Állj meg lovam, mert né arany kendő van a földön.
– Megmondtam, ne nyisd ki a szemed, de szállj le, s vedd fel, nem
hagyhatjuk itt. De hunyd be a szemed, s többet fel ne nyisd, valameddig
a király kapujához nem érünk.
Nem ës nyitotta ki, csak mikor azt mondja a lova:
– No most szállj le, mert itt vagyunk. No hát most szállj le. Belöllem
lesz egy kis borzasszőrű csitkó. Te bémënsz a királyhoz, mert a
királynak nincs felesége, meg van halva, csak a tizenkét leánya van.
– Nincs szüksége felséges király vaj egy kocsisra?
– Vagy igen – azt mondja a király – mert éppen tennap temettük el
legküssebb leányomnak kocsisát, hát megfogadlak.
– De te feleld azt:
– Felséges király, van egy kis csitkóm, az ës férjen az istállóba a más
lovak között.
– Nem igen akar a király, de belé egyezik hamar úgy ës. Arra mondjad:
– Felséges király, megfogadom úgy, hogy egy hétig az én istállómba ne
legyen szabad senkinek béjőni, még bé se nézni. Ha tetszik, úgy fogadjon
meg, de ha nem, nem.
– Jól van, nem igen akar a király, de beléegyezik úgy ës.
– No hát fiú, azt mondja a király, menj, hozd bé azt a kis csitkódat.
No most ő bé ës kötötte az istállóba, akkor a bátyjainak hír ment, hogy
mán a kis ëccsik ës oda ért. Örvendnek, hogy jó egészségben vadnak egy
helyt. Mámost mennek mind a tizenketten reggelre a királyhoz. Mind a
mennyinek volt négy ló a keze alatt. Annak a négy lónak volt reggelre
négy porczió szénája és egy véka zab, délben ës annyi, este ës annyi. No
mámost kiveszik reggel a négy porczió szénát és a véka zabot. De mind
külön istállóban voltak, nem egy helyt.
Nomán ő bémënën az ő maga istállójába, akkor azt mondja neki a csitkója,
tegye bé az istállóajtót. Bé ës teszi. Kérdi, lát-e ki valahol az
istállóból. Nem lát ki sehol, csak az ajtó kócslikán. Akkor ad egy
szeget a csitkó, hogy verje bé azt oda, hogy ne lásson küjelről be
senki. No most azt monda a csitkó:
– Vedd elé azt az arany hajszálat, akit lőltünk az úton, s tedd fel a
gyórtyatartóra.
Fel ës tette gyórtya helyett, úgy villogott, mind mikor a villám ég.
Akkor neki terített a csitkó egy asztalkát. Italt, ételt rája, étel után
pipát s dohányt, s csak úgy dohányozik ott. Azt kérdi akkor a
csitkójától:
– Hát ennek a négy lónak adjak-é ennik most?
– Semmit – azt mondja a csitkó. – Hát ne ez a somfabot. Talpától fogva
fel tetőig üsse, míg a csitkó mondja.
No mámost ő addig üti azt a négy lovat, hogy a bőr ës majd lemënën a
hátukról. Akkor azt mondja:
– Most elég, ne üssed többet.
Akkor még leül az asztalhoz, s dohányozik. Hát mán jő dél. Kiájcsák a
bátyjai, hogy menjen enni. Ő egy szót se szólott vissza, semmit.
Kiájcsák, hogy jőjön szénáért, de ő nem ment, csak kérdette a csitkót,
hogy adjon-é a lovaknak ennik. A csitkó még azt mondta, hogy üsse a
somfabottal, amég ő mondja, akkor ës. Úgy elverte akkor ës, mind éppen
reggel. Ennik nem adott, (habár) meg volt a széna ës, meg a zab ës. Enni
se ment, mert néki volt ott minden. Eljött este, esmét kiabálják a
bátyjai, hogy menjen enni, akkor se ment. Kiábálták szénáért, azért se
ment, zabért, azért se ment, csak akkor ës jól elverte étel helyett a
lovakat, mind reggel és délben. Kiábálták gyertyáért, a mi legyen
écczokára, de nem ment, mert neki az arany hajszál világított gyertya
helyett. Mán eljő holnap reggel, akkor ës csak úgy, mert mától mához egy
hétig, vaj nyolcz reggel, mindennap háromszor ilyenformán verte meg a
lovakat, mind első nap. Neki még megvolt a négy porczió széna, meg a
véka zab mindétig. Elig várta a király, hogy mán jőjön a nyólczad nap,
hogy mit tudott ő tenni, s mit adott a lovaknak. Azt mondja hetedik este
legnagyobb bátyjának a király:
– A ki meg tudja lesni, hogy ő minél ül ott, mi világít neki, nagy
jándékot kapna érette.
Fogja magát a nagyobb bátyja, kócslikból kiveri azt a szeget, a ki bé
volt verve, bénéz az ajtón, hát látja, hogy egy arany hajszál világít
gyórtya helyett, hát látja, hogy neki egy asztal terítve, étele, itala,
dohánya. Hát látja, hogy a négy porczió széna még megvan, a kit első
reggel kiadtak volt és a véka zab is. Hát látja, hogy a négy ló ott
fekszik az istállóban, mind összetörve, még bőr sincs rajtok. Bémënën, s
mondja a királynak:
– Felséges király, a te négy lovad olyan, mind négy kutya, összetörve
mind. A négy porczió széna még meg van, s a négy porczió zab. Egy arany
hajszál villog gyórtya helyett. Néki egy asztalán étel, ital, amúgy
dohányozik.
No mán elig várja a király a nyolczadik reggelt, teljék ki a hét, hogy
mi legyen abból. Még nem virradt ki jól, s mán küldte a küssebb leányt,
hogy kiájcsa, hogy fogjon bé. De azt felelte vissza, míg ki nem virrad,
nem.
Akkor azt mondja a csitkója, adjon oda egy porczió szénát a négynek,
mikor azt megették, a véka zabnak negyedét. Mán odaadta a négy porczió
szénát négyszer s a zabot ës négyszer. Akkor azt mondja, hogy vegye elé
az arany kendőt, a kit lőltek volt az úton, pallja le aval a kendővel
azokat a lovakat. Lepallja szépen, s lett négy aranyszőrű ló a négyből.
Egyszerre a hámokat rájok tette, aval kiment az istállóból, kinyitotta
az ajtót, s a sóp alól a kocsit kihúzta. Mikor másodszor kiájtotta a
királyleány, a tizenkettedik, hogy fogjon bé, csak egyet szólott a
lovaknak, s mind a négy kiállott a kocsi mellé. Bé ës fogta, fel ës ült
a királyleány nagy mérgesen a kocsira, el ës vitette magát oda, a hol
kilenczvenkilencz kocsisnak vaskaróba volt húzva a feje. Ennek ës
béhúzta volna, de mán a lovak elvoltak változva. Aval visszatért és
hazahajtott a királyi udvarba.
Akkor azt kérdezte a király:
– Mi van édes leányom?
Aval azt mondja, nem lehet, mert a lovak nem azok. Mert addig a négy ló,
négy ördög volt, de most a csitkó elváltoztatta. Mënën a király mármost
mérgében, eléhivatja, azt mondja a kocsisnak:
– Má most, hozd el nékem, azt az aranyhajú leányt feleségnek, a ki néked
villogott gyórtya helyett egy hétig az istállómban.
– Honnét hozzam el felséges király? Mikor én jöttem a csitkómmal, az
úton lőltem.
– Ha el nem hozatod, holnap reggel a hengérrel fejedet vétetem.
No mán ő megbúsulta magát, szomorán megy bé az istállóba. Azt kérdi a
csitkója:
– Mért búsulsz gazdám?
Hogy ne búsulnék, né mit poroncsolt a király.
– Ne búsulj semmit – azt mondja, – csak mondjad a királynak:
– Adjon nékem tiszta új öt vaskantárt, mert tudok én – azt mondja –
abban s abban a vadonban egy vas bábát, annak van egy szép aranyhajú
leánya. Elhozzuk mű feleségnek, csak ő legyen embere.
Ezt mondta mán a csitkó a gazdájának.
Bémënën a fiú, s mondja a királynak, hogy néki szüksége van öt
vaskantárra. Meg ës adta a király rögtön. Kivezeti a csitkót és lesz
belőle a paripája, mind azelőtt. A csitkó el ës kapta abba a vadonba, a
hol a vasbába volt. Csak messzünnen mutatja meg a vasbába lakását a
fiúnak. Azt mondja:
– Most belöllem lesz egy kis szamarka, bórzos, nagyszőrű, csúnya.
Belölled lesz egy igen-igen csúf czigány, öreg ember, köldökig érő
szakállal. Ezt az öt vaskantárt most felakasztod a karodra, és ezt a
rongyos, hitvány szőrű szamarkát vezeted éppen a vasbába ajtajánál. Oda
megállítod az ajtajánál, és bényitsz az ajtón. Megmondod néki: Jó
reggelt, öreg anyám! De úgy szólj, mert egyszeribe vágja le a nyakadat.
Mondjad, hogy: Tíz éve, hogy itt keringek, evel a szamárral, ebben a
vadonban, s kifogytam minden élesegemből, s van né öt vaskantárom,
valakinek eladnám, ha adna egy darabka kenyeret érette. – Mert néki
kenyere nincs, de az öt vaskantárra szüksége van, muszáj mindhalálra
megvegye. Azt mondja: No fiam, várj egy kissé, mert nekem nincs, de én
minyátt hozok, ha vársz. Akkor eléveszi a csöllő kereket, elé egy
vasgerebent, kiindul az ajtón, a csöllő kereknek (így) béül a torkába,
és elindul a városba, hogy hozzon kenyeret. Akkor, mikor ő elment,
belényílik egy szobaajtó, bémënsz azon a szobaajtón s az ajtó sórkánál
fekszik az aranyhajú leány egy ágyban. De hogy téged meglát, hogy idegen
nép vagy, egyszerre kecskebukát vet, s lesz egy nagy varasbéka belölle.
De te ne félj semmit, fogd meg a békának a lábát, tegyed bé a kebeledbe,
aval ki az ajtón s gyere csak, míg reám ülhetsz.
Úgy ës tett az öreg czigány. Mikor felült a rossz szőrű szamárra, hát
már az asszony né a csöllő kerekkel ott volt. Hozza a kenyeret,
ëszreveszi, hogy mán az ajtó nyitva van. Nëzi, hát nincs aranyhajú
leány. Eszrevette, hogy mán ez a tolvaj. Kikapja a csöllő kerekből a
vasgerebent, utánuk hajtja, de mán nem érte a gerebennel, mert mán elébb
voltak.
– Lesz-é még erre járásod vaj egyszer életedben?
Azt kiájcsa vissza a fiú a lóról:
– Igen, még egyszer, vén bocskor!
No mán hagyjuk el a vénasszonyt odahaza.
Mikor a király kapujáig értek, még lett a paripából csak egy csitkó,
mind azelőtt volt. Hát vezeti bé a fiú a csitkót a király ajtaján.
Fennáll a király a galarián, azt kiájcsa:
– Hol az aranyhajú leány, kocsis?
Akkor bényúl a kebelébe, azt a nagy varasbékát húzza ki a kebeléből. A
király nëzi a galariáról, de a béka leugrik a kocsisnak a kezéből a
földre, a király szeme láttára, és lesz belölle egy szép fehér galamb.
Akkor felrepül a galamb a galaria tetejére, a hol a király állott. Akkor
azt mondja a király:
– Szállj le szüvemnek szép szerelme!
Akkor le ës szökött a galamb, hát lett belölle egy szép aranyhajú leány,
megmutatta, hogy ő az az aranyhajú leány. Mikor meglátta a király, majd
kihasadt a szüve, de akkor még galamb lett az aranyhajú leányból, meg
felszökött a galaria tetejére. Akkor még azt mondja a király:
– Szállj le szüvemnek szép szerelme.
– Én nem addig – azt mondja a galamb.
Azt mondja a király:
– Meddig?
– A meddig, a hol én feküdtem, a fejem felett egy galiczba vannak
zsoltármadarak, énekelnek mind az orgona, míg ide nem hozatod azt ës.
Hát azt mondja a király:
– Ki hozza azt ide?
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 15