Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 18

Volt egyszer egy király, annak az udvarában volt egy nagy magos fa. Az a
király meg akarta tudni, hogy mi a gyümölcse a fának. Kihirdette az
egész országban, hogy a ki felmász és megmondja, hogy mi a gyümölcse,
annak odaadja egyik leányát, a melyik tetszik.
Mentek oda herczegek, bárók és királyfiak, de egy se tudott felmászni.
Hát egyszer, volt egy czigánypurdé az ő udvarában, és az a czigánypurdé
mondotta az anyjának, hogy ő bizony, menjen el az anyja a királyhoz és
mondja meg a királynak, hogy ő felmász a fára.
A király nem akarta hinni és eléhívatta a czigánypurdét, és azt mondta:
– Te úgy se tudsz felmászni! Hát ha fel nem tudsz mászni, akkor a
fejedet vétetem.
S azt mondta a czigány, hogy jól van, vágja le a fejét, ha nem tud
felmászni. S mondta a királynak, hogy hagyjon neki három napi üdőt, hogy
gondolkozzék, s addig csináltatott ő pár vasmacskát a kovácscsal, s
akkor kezdett felmászni.
Ment, ment felfelé, három napot ment, és egyszer talál egy házikót a fa
oldalában. Bémënyën oda, s bent lát egy nagyon öreg asszonyt, és
köszönti, mondja:
– Jó estét öreg anyám!
Az asszony azt mondja neki:
– Jó, hogy öreg anyádnak szólítottál, merthanem, rögtön megöltelek
volna.
Akkor kérdette:
– Mi járatban vagy fiam?
Azt mondja, hogy:
– Öreg anyám, nem tudná-é megmondani, hogy mi ennek a fának a gyümölcse?
Az asszony azt mondta:
– Várj, még a fiam hazajő, majd ő megmondja neked, mert ő minden kis
likba béfúj, és azt ës kell tudja.
Ez a szélnek az anyja volt. Este, mikor jött haza a fia, valami szagot
érzett, emberszagot. Kérdi az anyjától:
– Oan emberszagot érzek. Ki van itten s mi járatban van?
Akkor az asszony azt mondja, hogy jó ember, és azt akarja tudni, hogy mi
ennek a fának a gyümölcse. Akkor mondja a szél, mert a volt a fia:
– Hát biz én minden likba béfújok, de sehol sem tudtam meg, hogy mi
ennek a fának a gyümölcse.
Akkor a czigány elszomorodott és ment tovább. Addig, a míg felment
odáig, az egyik pár vasmacskája elváslott, s aztán más párt húzott fel.
Újra ment három napot, akkor újra talált egy házat a fa oldalában. Oda
ës bément, köszönti az asszonyt:
– Jó estét öreg anyám!
Az ës úgy válaszolt, mind a más asszony, s kérdé:
– Mi járatban vagy?
A czigány megmondta, hogy annak a fának a gyümölcsét keresi. És mondja
az asszony:
– Én bizony nem tudom megmondani, de várj, hazajő a fiam, majd ő
megmondja. Ételt adott néki az asszony, mert nagyon éhes volt, és
lefektette. Aztán jött a fia, és az ës úgy tett, mind a szélanya fia,
hogy kérdi, hogy ki van itten. Az anyja megmondta, hogy jó ember, és mi
járatban van. Ez a holdnak az anyja volt. Mondja a hold akkor:
– Bizony én minden helyré békukucskálok, de hogy ennek a fának a
gyümölcse mi, azt nem tudom.
Reggel a fiú fëlëbred és kérdi az öreg asszonytól, hogy:
– Nem mondta meg a fia, hogy mi a fának a gyümölcse?
Akkor újra felvett egy pár vasmacskát, s a mást ledobta. A földön a
királynak a szolgái megkapták s bémutatták a királynak. Gondolta a
király, hogy mán jó fenn van a czigány. Ha meg ës kapja a fának a
gyümölcsét, úgy se fogja néki adni a leányát.
Akkor a fiú, a czigány, ment tovább, három nap múlva újra egy házhoz
ért. Ott ës talált egy öreg asszonyt, de csakúgy járt, mind a többivel,
pedig ez a napnak az anyja volt. Akkor ment tovább. Ment, ment, hat
napot ment, s mégse váslott el a vasmacskája. Hatodik nap este felért az
égbe. Ott az ég kapujánál talált egy nagyon vén embert. Az a vén ember
kérdi tölle:
– Úgyé el vagy fáradva?
Annak a fiú, a czigány, mondta:
– Igen bizony, el vagyok fáradva.
– Hát – felelte az öreg ember – ha el vagy fáradva, ülj le a helyembe, a
meddig visszajövök.
A czigány leült, várt egy órát, kettőt, hármat, de az öreg ember nem
jött vissza. Akkor fel próbált kelni, de nem tudott, mintha odaragadt
volna a székhez. Akkor jött hëzza egy szép leány és kérdezte:
– Nem állanál bé kocsisnak Tündér Ilonához?
Ő azt felelte, hogy:
– De béállanék én bizony, csak nem tudok innét felkelni.
– Mindjárt felkelsz te onnét, mindjárt visszaküldöm azt az öreg embert,
amelyik itt volt.
Ment gyorsan Tündér Ilonához és jelentette, hogy az öreg ember nincs a
helyén és egy mást hagyott a helyén, a pedig béállana kocsisnak ide, de
nem tud felkelni. Akkor Tündér Ilona mondta a flújtárjának:
– Menj gyorsan és hozd vissza az öreg embert.
A flújtárja futott, futott egy napig, nem érte utól. Futott újra egy
napig, s este felé utólérte. Akkor jól nyakon csípte s jól eldöngölte s
felült a hátára az öregnek s elvitte egész oda a czigányhoz. Ez, a mind
odaértek, mindjárt feltudott kelni, a czigány. S a flújtár még jól
eldöngölte az öreget s újra visszaültette a helyére.
Akkor ment a czigány Tündér Ilonához kocsisnak. Tündér Ilonának két
aranyszőrű paripája volt, s mondta a czigánynak, ha bé akarsz állani
hëzzám kocsisnak, akkor fërëdjél meg ebben a kádban. A czigány nem ës
várt soká. Levetkőzött s beléugrott a kádba. Egy fél óráig fërdëtt,
akkor Tündér Ilona poroncsolta, hogy jöön ki. S amint kijött, hát uram,
istenem, oan szép lett, hogy párját a világon nem lehetett kapni. Akkor
felöltözött, s bévezették az istállóba. Ott volt a két aranyszőrű
paripa, és mondta az a leány neki, hogy:
– Itt van ebben a házban (szobában) arany zab, és mindennap egyszer
adjál egy vékát a lovaknak.
Akkor eltünt. A czigány három napig szolgált, s jött újra az a leány
vissza, s mondta a czigánynak, hogy a ki tudja utánozni Tündér Ilonát
mindenben, azt férjéül veszi. Akkor a czigány megörült és mondta a
leánynak:
– Csak vezess bé ingemet Tündér Ilonához, úgy fogom én őt utánozni,
mintha csak ő volnék.
Akkor bément. Estefelé volt az üdő, Tündér Ilona egy más ágyat tétetett
bé a szobájába, az övéhez egy kicsit távol. Akkor kezdett levetkezni. A
mint vetkezett, tizenhat köntöse volt, a czigánynak pedig csak egy
nadrágja volt. Összehasította a nadrágját tizenhat darabra és letette
szépen egy székre, mint Tündér Ilona tette. Akkor újra ësszeállította a
nadrágját és megakarta varrni, de a nadrágja magától ragadt ëssze, és
egyik darabot a másik után tette magára. A leány, Tündér Ilona, nagyon
csudálkozott ezen.
Akkor mentek mosdani. Mán elé volt terítve két mosdótál. Tündér Ilona
tizenhat vízben mosdott, a czigány ës úgy tett, de nem volt neki
tizenhat szappanja, hanem az egy szappanja, a mi volt, azt tizenhatra
törte és úgy mosdott meg.
Akkor Tündér Ilona ment füsülődni és a czigány ës utána ment. Két tükör
volt eléterítve és füsüvel, mindennel ellátva, és kezdtek füsülődni.
Mikor Tündér Ilona egyet húzott a fején a füsüvel, akkor a czigány ës
egyet. Úgy Tündér Ilona tizenhatot húzott, ő ës tizenhatot. A czigánynak
ës hosszú volt a haja, s miután megfüsülődtek, éppen oan lett, mint
Tündér Ilona az arcza.
Tündér Ilona, mikor meglátta, nem tudta, mit csináljon örömében. Akkor
magához hívta s megölelte, megcsókolta. Akkor nagy lakodalmat csaptak, s
elküldte a czigányt, az urát, vadászni, mert mán nem volt czigány akkor.
Mielőtt elküldte volna, adott neki egy tükröt s mondta neki:
– Ha akarod látni, hogy én mit csinálok, csak nëzz bé a tükörbe és
látod.
Akkor elbócsúztak egymástól, és ment vadászni. A mint ment egy darabig,
hát látja a flújtárt előtte, hogy fut. A flújtár azt kiájtotta neki,
hogy Tündér Ilona azt mondta, hogy semmi vadat se bántson, csak két
nyúlat lőjön. Akkor ment tovább, és a mint ment, mendegélt, egy fél
óráig ment, s hát lát egy erdőt, melynek a fája tiszta aranyból volt, és
lát egy csoport állatot előtte futni, azok mind aranyszőrűek voltak, de
nyulat közöttük nem látott. Mënyën beljebb az erdőbe, újra elémegy egy
csapat vadállat, de azok között se látott nyúlat. Újra megy beljebb,
megy előtte újra egy csapat vadállat, azok közt ës csak egy nyúl volt.
Gyorsan megczélozza és lelövi.
Mënyën beljebb, hogy lőne még egy nyulat. A mint mënyën, semmi állatot
nem lát, de ő maga és eltévedett. Most nem tudta, hova menjen. Gondolt
egyet, és elévette a tükröt és belénézett. Hát látja Tündér Ilonát, hogy
mutatja a kezével, hogy jobbra menjen. Mënyën ës ő jobbra, mënyën,
mënyën egy negyed óráig se haladt el, és elémënën előtte egy csapat
nyúl. De mit csináljon ő most? Mert nem volt nagyon jó czélzó, félt,
hogy nehogy kettőt lelőjön. Várt, várt egy darabig, de nyúl mindig volt
előtte sok. Akkor megmérgelődik és közéjük lő, hát látott három nyúlat
elesni.
Sajnálta bizony ő, hogy nem tudta megtartani a feleségének a szovát, de
úgy ës hazafelé indult. És a mint ment hazafelé, útjába áll egy
nagy-nagy magos ember és kérdi tölle, hogy:
– Nem szégyelled magadat, hogy két nyulamat lelőtted?
Mert az a kettő, a kit lelőtt a három közül, a kettő az övé volt, csak
az egy volt a Tündér Ilonáé. S mondja neki:
– Gyere birkózzunk meg.
Nagyon megijedett akkor a czigány és elévette a nyilát s rëaczélzott az
emberre. Az ember ës elévette a nyilát, akart czélozni, s addig mán le
volt lőve.
Hazamënyën, és látja Tündér Ilona, hogy négy nyúlat lőtt le. Akkor
megijedëtt nagyon Tündér Ilona és mondta:
– Jaj, minek lőtted le azt a más kettőt, mert ha megtudja gazdája,
minyát megöl téged.
Akkor mondja a czigány:
– Ne bánd te aztat, mán elvégeztem a dolgot vélle.
S mondja a czigány Tündér Ilonának:
– Akarok tölled valamit kérdezni, ha megmondod.
– Hogy ne mondanám meg én neked, hiszen titok közöttünk nincsen!
Akkor kérdi a czigány:
– Mondd meg nékem azt, hogy mi annak a fának a gyümölcse?
Hát mondja Tündér Ilona:
– Csak ezt akartad töllem kérdezni? Hát hogy ne mondanám én meg! Még
adok ës belölle, hogy egyél, amennyit csak akarsz.
Akkor gyorsan eléhívott egy szolgát és mondta, hogy hozzon annak a
gyümölcséből tizet. A szolga felmászott a fára, de a fának háromféle
gyümölcse volt: arany alma, arany szilva, arany körte. Akkor hozott az
ember. Akart hozni, de nem tudta felosztani, hogy melyikből hozzon
négyet. Gondolt egyet és hozott a szilvából négyet, mert a szilva
küssebb, mind a körte és az alma, és bévitte Tündér Ilonának, Tündér
Ilona pedig odaadta az urának. Azt mondja az ura, hogy:
– Nékem egy kicsi járásom volna a földön.
Hát Tündér Ilona azt mondja:
– Ha le akarsz menni, hát lemehetsz ëppen.
Gyorsan poroncsolta, hogy csináljanak egy hintát, a melyik egész a
földig ér s beléültette az urát a hintába. A míg az ura csak egyet
gondolt, s már alatt volt a földön. A gyümölcs a zsebjében volt, a fa
mellett termett ëppen akkor. (T. i. éppen a fa mellett ért le a földre.)
Bément a királyhoz, elémutatta a gyümölcsöt. A király előre (eleinte)
nem akarta odaadni a leányt, de a mint látta, hogy oan szép, hát
odaadta, de a leány nem akart menni. Gondolta magában, hogy újra oan
csúf lesz, mind a milyen volt a czigány. A czigány megfogta a fülénél
fogva és elvitte az anyjához, az anyját pedig elhívta és mondta, hogy
jöön vélle el, el akar menni valahova. Akkor elment a fa mellé és az
anyja kérdezte, hogy mit akar. Hát egyet gondolt a czigány s mán lenn
volt a hinta. Béültette az anyját, a királyleányt, meg ő ës
belékapaszkodott a hintába. Egyet gondolt újra s mán fenn voltak. Akkor
mondta a leánynak:
– Te nem akartál engemet szeretni, azért én se szeretlek téged.
És megfogta s ledobta a földre. A leány három napig esett, s a harmadik
napon leesett a földre. Minden porczikája ësszetörött, és a királynak az
egyik szolgája megtalálta a fejét. Csak a feje maradt épen. És egyszerre
jutott a királyhoz és bémutatta. A király nagyon szomorú volt és
gondolta magában:
– Ó istenem, mért nem adtam én jó szüvel oda a leányomat a czigánynak!
És azalatt mindjárt ott termett a czigány és kérdezte a királytól:
– Mostan ideadnád a leányodat jó szüvel?
A király mondta:
– Nemcsak jószüvel odaadnám a leányomat, hanem még a fele királyságomat
ës odaadnám, ha feltámadna a leány.
Akkor a czigány hazament és mondta az anyjának, hogy mit mondott a
király. Az anyja mondta:
– Nesze, adok egy skotuját. Ebben a skotujában van oan por, hogy ha
megkened annak a fejnek az arczáját, minyátt odanő az egész teste.
A czigány gyorsan odament a királyhoz és kérte a leánynak a fejét. A
király minyátt odaadta és békente aval a porral a leány fejét. A
leánynak minyátt odanőtt a teste, és beszélgetni kezdett. A király
odaadta volna most jó szüvel a leányát, de a czigánynak nem kellett. Nem
fogadta el és mondta:
– Élj boldogul leányoddal együtt, mert nekem már van feleségem.
Akkor elhívta az anyját, s a fa mellé mentek, s a hinta mán ott volt. S
beléültek, a mint beléültek, minyátt az égben voltak. Ott Tündér Ilona
nagy örvendezéssel fogadta, nagy lakodalmat csaptak és boldogul éltek.
Az anyjának pedig csináltatott egy szép kastélyt és oda béküldte és
mondta:
– Mikor csak kivánod, hogy láss engemet, akkor küld el ezt a szolgát és
majd eljövök én a feleségemmel együtt.
Akkor hazament és nagy lakodalmat csaptak. A királyt ës meg akarták
hívni, de a czigányfiú nem engedte meg, hogy meg akarta csalni, és azért
még az egeret ës meghívták vendégül, az ës jól élt. Még én ës kaptam egy
czombot és megettem. Aztán ott hagytam őket, és máig ës lakodalmaznak,
ha meg nem haltak.
_(Tóth Istvánné, Pál Anna, Tatrang.)_


43. Az ördög mint szolga.
Volt egyszer egy szegény ember, volt egy lovacskája, s mindig
kereskedett aval az egy lovacskájával. Ment mészszel a város felé, egy
vizen kellett keresztül menni. Ott állt három ördögfi. Azt mondja a
legküssebbik:
– Béütöm annak az embernek a lovát a vízbe.
Azt mondják a nagyobbak:
– Nincs kurázsid, mert az imádkozik és nincs erőd hëzza.
Fogadást tettek, hogy egy évet szolgál, ha bé nem üti a szegény embert a
vízbe. Meg ës botlatta a lovát háromszor, de a szegény ember imádkozott,
és az ördögfiúnak nem volt ereje, hogy beléüsse a vízbe a lovát.
Utánszaladott, hogy szegődjék fel szolgának neki. A szegény ember nem
akarta elfogadni, mert még neki sincs mit egyék, nem kell neki szolga,
de az ördög nem távozott tölle.
Ment a város felé, elárulta ő a meszet három annyi áron, mind addig a
szegény ember. Hazamentek, a felesége elhajtani akarta szolgástól a
gazdát:
– Nincs mit enni gyermekeidnek és még szolgát hozsz a nyakamra!
De az ördögfiú nem távozott, csak tovább maradott szolgának. Fél év
alatt annyira gazdagodott a szegény ember, hogy két ökröt vett. Az egy
lovacskáról két ökörre verődött.
Kiment szántani a két ökörrel. János úgy tójta (tolta) a szántó ekét,
hogy sokkal jobban bírta a két ökör, mind a más ember négy ökre.
Meglátja egy gazdag ember, hogy milyen két kemény kis ökör, adott a két
ökörért négyet cserébe. Úgy mán négy ökrös gazda lett.
Azután jött a cséplés. A nemes embernek kellett minden ember menni
csépelni egy napot. Kérdezte János, ő ës menjen csépelni? Elészedi a
szegény ember a csépeket. János azt mondja:
– Nekünk e még pujiszka keverni ës keves (így) volna, ilyen csép. Láttam
egyet a tiszteletes úrnál. Elmënyëk, elkérem.
Ott volt egy akkora fa, két ökörrel hozták az erdőről.
– Tiszteletes úr, láttam egy csépnyelet itt az udvaron, elviszem, ha ide
adja.
– Igen János, elviheted – felelte a tiszteletes úr – elviheted.
Felkapta a vállára. Megijedett a tiszteletes úr, (hogy) a nagy tönköt
viszi. Azt gondolta, egy kis csépnyel (így). Hasonlóképen a tanítótól
egy ilyen gömbölyű tönkfát kért el cséphadarónak. Elment a kovácshoz ës,
és az egy mázsás vasat tett rëa.
De mán délután lett, a mások kifáradtak a cséplésben. Ment ő a nagy
cséppel a nemes emberhez, meglátták a többi cséplők, mind elfutottak,
hogy milyen nagy csépje van neki, de ő estig mind kicsépelte egyedül, a
mi volt a nemes embernek búzája. Azt mondja a nemes ember:
– Hozz János egy zsákot, adjak neked is búzát, mert sokat csépeltél
egyedül.
Hazamënyën János, kér egy zsákot, az asszony eléveszi. Azt mondja János:
– E nálunk még koldustarisznyának se volna elég!
Összeszed ő valami lepedőket a szomszédoktól, csinál ő egy zsákot.
Elmënyën a grófhoz, a mit csépelt mind belémérte abb a zsákba. A gróf
azt hitte, csak el nem viszi, de bizony János felvette és vitte. A gróf
azt mondta:
– Ereszszétek ki a bivalybikát, hogy ölje meg, mert mind elviszi a
búzámat.
János azt ës felkapta a zsák tetejére, a bivalybikát, és vitte azt ës.
– Tedd le János a bivalybikát, adok egy véka aranyat – azt kiájcsa a
gróf.
Letette s visszament. Mértek egy véka aranyat neki. Tetette magát, hogy
nem bírja a véka aranyat. Azt mondja a gróf, hogy tegyenek fogadást.
Maradjon ott minden, ha kettőt nem bír. Töltöttek kettőt, akkor
felkapta, és elvitte a bivalybikát ës.
Hazament, úgy elgazdagította a gazdáját, két véka aranya nem volt az
egész megyének, s még annyi búzája. A szegény ember jól kezdett élni s a
felesége kezdett másokat ës szeretni. Szerette még a komám uramat ës.
Megint béállott tavaszszal a szántás. A komám uram ës szántani volt a
határban s a férje ës. Sütött az asszony valami jó süteményt, délebédre
vigye az urának. De a komámnak vitte, az urának csak egyszerűt. János őt
ës megcsalta, mert ő mindent tudott. A komám uramnak vájczi (svajczi)
ökre volt, s az asszony arról üsmerte meg, hogy merre van. De János
békötötte a fehér ökröt fekete kendővel, az ës vájczi ökör lett, s a
komám asszony oda vitte a jó ételt. Evett a gazda, János, még sok
megmaradott. Mondta az asszony, abból jó volna egy kicsit a komám
uramnak ës vinni, mert jó barátok voltak. Azt mondja János:
– Majd elviszem én.
De még (míg) odaért, mind eldobigálta a mezőben (t. i. az ételt). Ott
azt mondta a komám uramnak:
– Gazdám idejő, a fejszécskével megüti, mért ment a feleségéhez!
Visszajő János, azt mondja:
– Gazduram menjen, a komám uramnak rosszul jár az ekéje, vigye a fészít,
koppantson egyet, kettőt rája.
A gazda meg ës fogadta, de mikor közél jött volna, a komám megijedett,
mert tudta, hogy hibás. Azt mondja a gazda:
– Ne fusson komám uram, mert csak kettecskét koppantok.
– Édes komám, megengedjen, mert kecczër (kétszer) voltam csak a komám
asszonynál.
Nevetett hát és visszatért a gazda. Jöttibe megtalálta azokat az elhányt
darab kalácsokat, a kiket János elhányt. Kezdette felszedni. Kérdezi az
asszony:
– Mit szed gazdád, János?
– Abizony követ, hogy magát agyonverje. Mért szereti a komáját!
Aval szaladni kezdett az asszony hazafelé. Azt mondja János a gazdának:
– Asszonyom azt mondja, ha hazáig utóléri, két liter bort fizet.
Utánribad a gazda, hogy érje utól a gazdaasszonyt. De szalad az asszony
elől, de igen a gazda után. Mikor majd béérte, rákiált az asszony:
– Édes uram ne dobigálj, mert csak kecczërke (mindössze kétszer) volt
komám uram nálam.
Ekkor kitudta a gazda, hogy a komám uram mit csinál az asszonnyal.
Hazamentek, elmentek az erdőbe. Ösve (este) hazajött János. Komám uram
ott volt, elbújt az ágy alá, mert tudta, hogy a hunczut szolga bárhol
megtalálja őt. János azonnal, hogy hazaért, valami fákat meghegyzett s
azt mondja:
– Gazdám azt mondta, hánjam bé az ágy alá, hogy száradjanak. Eleget
rivánkodott (rimánkodott) az asszony, hogy ne, nem jó hely, János mégës
odahányta, szegény komám uramat jól ësszedöfdöste.
Megint elmentek az erdőre másnap, ekkor mán egy hétre mentek, hogy ott
maradnak az erdőre. Komám uram, nagy betegen ës elment (t. i. az
asszonyhoz). János ösve azt mondja a gazdának:
– Menjünk haza, mert telik ki az évem, nekem muszáj hogy menjek.
Hazamennek, a komám uram megint ott volt. János még kifogta az ökröket,
béállott a koma egy zsákba. Az asszony békötötte, gondolta, azt nem
gondolja János, hogy mi van ott. A békötött zsákot az ajtó mëgi
állította az asszony.
Vacsoráznak, hogy kitőlt az év, az ember hozott neki aranyat, ezüstöt,
mindenfélét, hogy kifizesse a szolgát. De János semmit se fogadott el,
csak kérte azt a zsákot, a ki fel volt állítva. Mert az asszony azt
mondta, abb a zsákba nád vagyon békötve, egy bordakötő mester hatta ott.
János azt mondta, hogy ő is afféle mester, bordakötő. Eleget nem akarta
az asszony, de azt mondta az ura:
– Adjuk oda. Annak a bordásnak adunk majd pénzt.
Kiegyezés után jócczokát és búcsút mondott János és a zsákot a vállára
kapta, a kapufájához úgy odacsapta, hogy minyát meghalt a komám uram a
zsákban. János elment, s a szegény ember máig ës él, ha meg nem halt.
_(Tóth Mihály, Zajzon.)_


44. A legszebb királyné leánya.
Volt egy asszony, egy királyasszony, a ki a világon a legszebb asszony
volt. (Küsasszony volt, azt kellett volna írja.) Több királyok kérték,
de alig akadt egy, a ki őt el tudta feleségül venni, olyan szép volt.
Hëzzaadta magát a legszebb királyfiúnak. Ő el ës terhesedett, várta,
hogy legyen néki egy gyermeke. Lett is egy oan szép leánya, a ki még
nálánál ës szebb volt.
De volt néki egy félretérítő (csábító?) öreg boszorkánya, a ki azt
mondta, hogy:
– Te mán szép voltál, de a te leányod hétszerte szebb, mint te.
Ő azért nagyon haragutt, a királyné, hogy mért van nálánál szebb a
világon. Azt mondta a vén boszorkány, vessék el az ő leányát, hogy ne
legyen szebb mind ő a világon. El ës vetette a vén boszorkány. Bépakolta
egy bölcsőbe és elvetette az erdőben. Megtalálták ezt a rablók s
felkarolták s felnevelték, isten angyalának nevezték, olyan szép volt.
De tőlt-múlt az üdő, s a bűvös boszorkány adott néki egy tükröt, s a
mind azt mondta: szebb a leányod ez világon! No hogy így kitudódott,
hogy él, az édes anyja mindig kereste a halálát a leánynak a vén
asszonynyal, a boszorkánynyal. A boszorkány ellopta a rablóktól és még
visszakerült az édes anyjához.
Ennek az édes anyja megint megundorodott, hogy mért van szebb mind ő a
világon. Adott néki egyszer (a boszorkány) egy gyűrűt. Mihelyt rëahúzta
(a leánynak) az ujjára, mindjárt meghalt s vitték ki a temetőbe. A
rablók ott ës elrabolták, a kiknél volt előre (első ízben). Lehúzták a
gyűrűt az ujjából és feltámadott. Mint egy halott szentnek tartották.
De tőlt-múlt az üdő s a tükör esmënt azt mondta: Szebb a leányod ez
világon! Az anyja mind sírt, hogy mért szebb a leánya, mind ő. Akkor a
vén asszony megint ellopta a rablóktól s egy hajtőt dugott a fejébe.
Bétették egy évegkoporsóba s egy iromszarvasnak a szarva közé kötötték.
Hogy az iromszarvasnak jutott a szarva között, ment egy királyfiú
vadászni, a kinek sose tetszett e világon leány. A szarvast le akarta
lőni, de mégis meglátta, hogy valami a szarva között volt, tám valami
koporsó. Nem lelőtte, hát megszelidítette. Meg ës fogta s meg ës
szelidült az iromszarvas, hazavitte az édes apjához. A koporsót
levették, bévitték a szobába, vajjon mi lehet benne. Ugyan sírt, hogy
mit talált benne, egy gyönyörű szép királyküsasszonyt. De kihúzta a
hajtőt a fejéből s akkor kiszökött a királyküsasszony belölle. Aztán ő
volt neki a kedvese, mint halott kincset tartotta. El ës vette feleségül
s még most ës élhetnek, ha meg nem haltak.
_(Tóth Mihály, Zajzon.)_


45. Ambrus és a sárkány anyja.
Volt egy királynak három fia, az egyik szebb volt a másiknál, és mind a
hárman szerettek volna világot próbálni. Elment a két nagyobbik. A
küssebbet az apja nem igen akarta, de az ës elment. A nagyobbik fiú volt
Endre, a másik András, a másik Ambrus. Megpróbálta mind a kettő a
világot, de körülbelül keves (így) szerencsére jutott, csak a
küssebbiknek jutott.
A legküssebb találkozott egy oan esettel, hogy három sárkány volt a
világban, kilenczvenkilencz legényt kért mindennap ebédelésére. A
küssebbik rábízta magát, hogy ő azokat meggyőzi. Rá ës ment a munkára,
ráment a csatára. Eggyel győzött, a hétfejűvel. Győzött a másikkal ës, a
kilenczfejűvel. A tizenegyfejűvel nem győzött. Kérte a sárkány,
változzanak aczélkerekké, menjenek fel egy hegyre, onnan lefutnak s ha
ësszeütköznek, a melyikből szikra esik, al lesz a legyőzött.
S felmentek egy nagy hegyre, s leindultak, s a legény kereke szikrát
ütött az aczélkerekből, megnyerte. De ez nem volt elég, a sárkányoknak
volt háromnak három anyjuk, az egyik nagyobb mérges volt a másiknál. Azt
mondta a nagyobbik sárkánynak az anyja:
– Ha megölte fiamat Ambrus, lesz e világnak a színén vér minden
forrásból. A ki abból iszik, mind meghal.
Ambrus ezt megtudta, a vén asszonyt levágta.
A másik sárkánynak az anyja azt mondta:
– Ha megölte fiamat Ambrus, akkor leszek én egy nagy körtve fa, egy
orszgút széjin, s ha valaki az én gyümölcsömből eszik, mind meghal.
A harmadik azt mondta:
– Ha Ambrus megölte az én tizenegyfejű fiamat, akkor leszek én
szederinda a világon, s a ki átlépik rajtam, mindenik meghal. De ha
Ambrus a kardját átdugja rajtam, akkor hát semmi se lesz.
De a vén bába attól megijedt, mert Ambrus nagy karddal ment elejébe, s
elfutott. De Ambrus csinos ficzkó volt, s nagyon megszerette (t. i. a
sárkány anyja).
Igy Ambrus tovább vándorlott hazafelé. Nem ës gondolt ő rája, még az
öreg asszonynak a szovára se. Ment ő, utazott, meglátott egy kocsit.
Megáll a kocsi, hízeleg egy vén asszony belölle s hívja. Ő rëarúgott a
lábával a kocsitengelyhez, de rögtön rëaragadt a lába a kocsitengelyhez.
Két macska húzta a kocsit, rögtön bé ës vitték a pokolba, mert ëppen a
pokol szádán voltak.
Sírt szegény a szabadulásáért, de hiába. A vén asszony mindig csak
hízelgett tovább, hogy elvegye feleségül. Ambrusnak má nem volt mit
gondolni, csak ott kellett maradni. Kigondolása csak úgy volt:
– Tám csak megszabadulok!
Mind kérdette a vén asszony, mikor lesz nékik az eskükvésük. Meg ës
lett, mert van pokolban ës pap elég. Esszeadták, ësszeeskették, így
tovább éldegélt Ambrus a feleségével, a vén vasorrú bábával.
Volt neki egy szép szobaleány, a kit az a földről lopott volt el. A még
jobban belészeretett Ambrusba, mind a vén banya. Nagyon keresték
elszabadulásukat, rëa ës vitte, mert hát el ës szabanultak. Megkérdezte
Ambrus a vén asszonyt, hol van neki az ereje, hol a tehetsége. A vén
asszony megmondta. Vagyon neki egy hetvenhét éves bogara, s annak
kilenczvenkilencz része, s a kilenczvenkilenczedikben vagyon az ő ereje.
Ambrus rögtön a bogarat megölte, elvette a vén asszony erejét. A leány
mán tudta minden titkát, rögtön felültek a kocsira hipp, happ! a magyar
földön voltak, Igy szabadult Ambrus az alvilágról vissza.
Én ës úgy tanultam, s ha hazugság, én ës úgy adom vissza.
_(Tóth Mihály, Zajzon.)_


46. Aczél, kova, fitil.
Egyszer volt, hol nem olt, volt egy öreg ember s annak az öreg embernek
volt egy tizenhárom éves fiacskája. Ők ketten dolgozgattak úgy lassan,
hogy annyit kerestek, hogy úgy megéltek napról-napra. Úgy éldegéltek ők
tovább s egyszer bizony a fiút bésorozták katonának. S hogy bésorozták
katonának, s a fiú hazunnan nem kapott semmit, hát ő ott ës gyengén
éldegélt a katonaságba.
Jött egyszer egy vasárnap, s elmënën délután három órakor ki az erdőbe
sétálni. Sétál ő elé s hátra, s a mint ott sétál, jő egy öreg asszony.
Hát az öreg asszony azt mondja:
– Adjon isten jó napot, vitéz uram!
A katona ës azt feleli:
– Adjon isten, édes mányi!
Nohát ő így az öreg asszonyt mányijának fogadta, s az öreg asszony
kérdezi, hogy mit keres ő ott az erdőszéjbe. Azt mondta az öreg
asszonynak, hogy:
– Édes mányi, szegény fiú vagyok, eljöttem ide sétálni. Édes anyám
nincsen, az édes apám nagyon öreg, nem küldnek nekem soha semmit.
– Nohát – azt mondja az öreg asszony, – édes fiam, gyere velem.
S elindultak ők ketten, a katona az öreg asszonynyal, s mentek két egész
áldott nap. Harmadik napján béértek egy nagy mezőbe s mentek egészen
harmadik napján délig, a mező közepéig. Hát akkor ott értek egy olyan
kút formájú lyukat, és az öreg asszony a katonát leküldötte oda, hogy
ott van neki három háza, s hozza fel a harmadik házból, van egy tűzvasa,
van egy fitíl és van egy darabocska köve. De a szegény katona azt
mondta, hogy ő nem mënyën le, hogyha nem ád neki valamit.