Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 12

templomba. De mámost százszorta szebben nézett ki, mind az ezüst
ruhában, hogy a templomban a mise helyett bizë a leányocskát nëzték. A
királyfiúnak ëppen igen nagyon megesett a szüvébe, hogy miféle leány
lehetett az. Muszáj neki megkérdje, hogy ki az. De a pap még a misének
végét nem szakasztotta, ő mán kiment az ajtón, s a királyfiú nem tudott
vélle semmimódon beszélni. Azt számította a királyfiú, hogy ha más
vasárnap ës el talál jőni, akkor semmi szégyen nélkül meg fogja kérdeni,
ki az.
Elment a leányocska és elrakta az arany ruháját és elment a
szakácsnéhoz, és mondja a szakácsnénak, hogy máma még annál szebb
küsasszonyt látott, mint elmúlt vasárnap, mert az egész népnek, a mi a
templomban volt, szája fülig tátva maradt a küsasszony szépségén. Aval
azt mondja a szakácsné a mosóleánynak:
– No, ha vasárnapot megérem, minden bizonynyal elmënyëk.
Következett más vasárnap. A mosóleány megint azt mondja, hogy ő elmënyën
még ma a templomba. A szakácsné ës elvégzette minden dolgát, azt mondja
a mosóleánynak, máma ő ës elmënyën a templomba. De a mosóleány hamarébb
elvégzette a dolgát, elmënyën az öreg emberhez és felvette a gyémánt
ruhát. A hogy felvette a gyémánt ruhát, hát még százszorta szebb volt,
mind az arany ruhában.
Elmënyën a templomba a leány, de mámost kiváltképen az egész népnek
rajta akadott meg a szeme. Még a papnak ës. Mind mondta a pap a misét,
de belé-belé botlott a misébe. A királyfiú azt számította, hogy ő
mënyën, hogy megkérdje, hogy miféle nemből van. A leányocska üsmerte a
királyfiút, hogy az ő gazdája az, a melyik őt kérte feleségül. A
leányocskának ës a szeme mind a királyfiún volt, és a mikor látta, hogy
a királyfiú akar feléje menni, akkor kapta magát és kiorsant az ajtón.
Ezen mán elbámult az egész népség. Gondolták magukba a sok nép, hogy
hogy lehet, egy oan szép fehérnép, hogy otthagyja a templomot. A
szakácsné ës ott volt, de nem üsmerte meg a leányt, a ki neki
mosogatott.
A leányocska elment haza, lerakta a gyémánt ruhát és hogy lerakta,
elmënyën haza a szakácsnéhoz. Azt mondja a szakácsnénak:
– No szakácsné asszony, látott még ujan küsasszonyt?
– Ujant még nem láttam, világ életembe – azt felelte a szakácsné. Aval
dolgoztak tovább a szakácsnéval.
A mikor, hogy a királyfiú nállik volt, az édes apjáéknál, a mikor az
arczájából nyílt a két szép virág és átoladta a királyfiúnak, hát akkor
adott neki egy arany pénzt, a melyikre a királyfiú képe fel volt téve.
És történt egy vasárnap, hogy sok vendégeik voltak a királyfiúnak,
sütöttek sok placsintát, s azt mondja a szakácsnénak:
– Szakácsné asszony, van nekem egy aranypénzem a zsebemben, én ezt az
aranypénzt kaptam és ezt az aranypénzt tegyük bé, mert az épen a mü
gazdánké. Tegyük bé egy placsintába.
Aval a szakácsné elveszi az aranypénzt és nëzi, hát látja, hogy valóban
a királyfiúnak a képe. Bétette egy placsintába. Azt számították, ha
egyik nem, a másik úgy ës rátalál a placsintába.
Hát ëppen úgy történt. Délben, mikor ettek, az a placsinta, a melyikbe
volt az aranypénz, hát ëppen elejébe került. Ette a placsintát a
királyfiú, beléharapott az aranypénzbe, gondolta magában, mit tettek
ebbe a placsintába, hogy ezt nem lehet keresztül harapni. Elszakasztja a
placsintát, hát látja, hogy egy aranypénz van benne. Nëzi-nëzi, hát
látja az ő képét, benne. Otthagyja a vendégeket az asztalnál, ës mënën
rögtön a szakácsnéhoz, hogy kérdje meg, hogy ki csinálta a placsintát.
Azt mondja a szakácsné, hogy ő csinálta mind az egészet. Kérdi a
királyfiú:
– Hát mit tett belé?
Azt mondja a szakácsné:
– A szolgálóm kapott egy aranypénzt és azt tettem belé.
Aval rögtön hivatja a mosóleányt, kérdi, hogy hol kapta azt az
aranypénzt. De abbizën, a mosóleány elkaczagá magát. A mint elkaczagá
magát, a két arczájából unyan két szép virág nyílt, aminyent még a
királyfiú sose látott. Gondolta minyát, hogy az a leány az, amelyikhez ő
járt guzsalyasba. És kezdi kérdeni, hogy hát hogy vetemedett (vetődött)
ő ide. És elbeszéli a leány, hogy az apja szomszédjában a boszorkányné
kivette a két szemét és elvitte az erdőbe s oda letette. S a hogy
letette, hát ő annyi gyémánt gyöngyöt sírt, hogy övig volt benne. Őt
pedig feltalálta ott egy öreg ember, elvitte a házához és szemet csinált
neki, a melyikkel hétszerte szebben látok, mind azelőtt.
Erre megint kérdi a királyfiú, hogy miképen jutott az ő palotájába.
Megint folytatá a leány, hogy ő, mikor az öreg ember neki szemet
csinált, hát egy reggel kinëzëtt az ablakon, hát jött feléje két galamb.
És a hogy a fejükön keresztülbucskáztak, adtak neki három rend ruhát, a
melyik most ës megvan innet nem messzi az öreg embernél az erdőben.
Aval kérdi a leányt, honnat kapta azt az aranypénzt.
Mondja neki a leány:
– Azt a királyfiú adta, mikor nálam volt guzsajasban.
Aval azt mondja megint a leány:
– Első nap voltam én a templomban az ezüst ruhában, és láttam, hogy a
király úr mindig csak engem nézett. Aval még a misének vége előtt
elvittem és eltettem a ládába. Megint ide hazajöttem a szakácsnéhoz.
Másnap megint elkéredzkedtem, felvettem az arany ruhát, elmentem a
templomba. De ekkor mán tízszerte szebb voltam. Az egész népnek a szája
tátva maradt reám, és még a király úrnak ës. Aval még a mise vége előtt
hazamenék és letevém a ruhát az öreg emberhez. Harmadik vasárnap is
elmentem a templomba, de most a gyémánt ruhában. Hát láttam, hogy a
király úr már felém akar jőni, akkor kiorsantam az ajtón. Elmentem,
leraktam a gyémánt ruhát, és hazajöttem. És a mái vasárnap elévettem azt
az aranypénzt, a kit kied nekem adott. Bétettük a placsintába és ëppen a
kied szeme elé került.
Aval megölelte a királyfiú a mosóleányt, és elvitte a szobájába,
felöltöztette királyi ruhába, és elvezette a szüleihez, a hol a vendégei
voltak, és bémutatta, hogy az az ő igazi felesége.
De ekkor mán a boszorkányné leánya nagyon meg volt ijedve, hogy mi lehet
velük. A királyfiú pedig egyebet nem csináltatott velük, hanem a
boszorkánynét és a leányát kivitette a városból, és minden legküssebb
gyermekkel letöpette (leköpette), és azután a kettőt két ló farka után
köttette, és mind ízre-porra szaggattatta. A királyfiú pedig azt a
szegény öreg embert, a ki az erdőben lakott, azt a palotájába vitette,
és boldogul töltötte vele a napokat. És a szegény ember leányát pedig
nagy díszben tartotta. Nagy vendégséget csapott, sok királyt, császárt,
herczeget ësszehivatott. Levágtak vaj egy nyolczvan mosópadot, vaj egy
százharmincz fűrészlő kecskét, nagy lakadalmat csináltak. Mikor vége
volt, minden ember eltávozott haza, és ők pedig boldogul élnek mái szent
napig ës, ha meg nem haltak.
_(Csabai György, Tatrang.)_


30. A három mirha.
Volt egyszer egy király, annak volt három fia. A három fiú között meg
akarta osztani a birtokát az öreg király. Azt számította az öreg király,
hogy a birtokát adja a két fiának, és volt neki még három érdeke, annak
a három érdeknek olyan ereje volt, hogy a mit gondolt, mindjárt meglett.
És azt adta a legküssebb fiának. A más kettő elvette a künn való
birtokát és aval az öreg király elhagyományozta a birtokát. Az öreg
királyné elküldte a legküssebb fiát iskolába, s két hét alatt az öreg
király meghalt.
Hogy meghalt az öreg király, átvette a két nagyobb a birtokot, a
királyné elvette a legküssebb fiúnak a három érdemét. A legelső érdem
volt az aranyóra, s ezt átadta a legküssebb fiúnak. Ez a fiú elvette az
aranyórát és járt az iskolába. Többi társai ës jártak iskolába és
gondolták, hogy hogyan van néki annyi pénze, mikor hazunnat nem küldnek
sehogysem. De a királyfiú nem mondta meg, hogy hát mi az oka.
Történt egy vasárnap, hogy elment ki sétálni, s a mint sétált egy
leánynyal, a leány azt kérdi tölle:
– Honnat van kiednek annyi pénze?
A királyfiú azt mondta a leánynak, hogy:
– Nëzd meg ezt az órát. Ezt a zsebedbe teheted, mindenféle meglesz, a
mit gondolsz, unyan nagy ereje van.
Sétáltak egy erdő alatt. A mint az erdő alatt sétálnak, azt mondja a
leány neki.
– Hallja kend, feküdjünk le erre a zöld pázintos helyre.
Aval letelepedtek a zöld pázintos helyre, a királyfiú a fejét a leány
ölébe tette, s elaludt. Hogy elaludt, elvette tölle az órát, a
királyfiútól, s ott hatta aluva.
A királyfiú felébredt, elment haza, elbeszélte az édesanyjának, hogy
hogy járt ő egy leánynyal. Az édes anyja megporoncsolta a királyfiúnak,
hogy az asszonyi állattal ne társalodjék többet. Azt mondta neki:
– Hát fiam, egyet elvesztettél, még csak kettő vagyon.
– Hát csak kettő vagyon, édesanyám? Még egyiket adja ide, úgyës még
marad egy.
Az édesanyja odaadta a nyaklánczát, és elment a fiú az iskolába. Megint
az a leány meglátta, hogy méges csak unyan díszbe jár. Elszámította a
leány, hogy majd megkérdi, hogy mi annak az oka. És meg ës történt. Más
vasárnap elment a leány sétálni és találkozik ës vele, s megkérdi, hogy
mi annak az oka. De a királyfiú nagyon szerette azt a leányt, s megint
megmondta, hogy minek van unyan nagy ereje. Elmentek újra arr a helyre
sétálni, leültek arr a helyre, a hol voltak azelőtt. Abbizën a legény
elaludt, a leány elvette tölle a nyaklánczát, otthatta a királyfiút.
Megkérdette, a mikor felkelt a királyfiú, hogy vajjon merre ment. Egy
öreg ember állott mellette, azt mondta az öreg ember, a leány rég
elment.
A királyfiú sirásra kerekedettt, elment megint haza az édes anyjához, és
az öreg anyja eljedëtt, hogy mi van a fiával. Azt mondja:
– No fiam, még csak ez az egy nyakkendőd van, ha ezt ës elveszted,
mindenedet elvesztetted édes fiam. Unyan erősen ügyelj, mind a két
szemedre.
És odaadta a nyakkendőt.
A fiú megint elment az iskolába, felfogadta magába, hogy asszonyi
állattal nem beszél. A más vasárnap délután találkozik ugyanezzel a
nővel. Kezdette kérni a két elvesztett érdekét. A leány azt mondta, hogy
este visszaadja. No jó, ha visszaadja, gondolta a fiú, elvárja ő estig.
Azt mondja a leány a fiúnak:
– Gyere, menjünk arrafelé sétálni.
Mennek arrafelé, a hol azelőtt sétáltak. Letelepednek arr a helyre, ahol
azelőtt letelepedtek. Azt mondja a leány a királyfiúnak, hogy tegye az
ölébe a fejét. Azt mondja a királyfiú, hogy elsőbb (előbb) letelepíti
azt a nyakkendőt a földre. A leány azt mondja, nem bánja, terítse le. A
leány tudta, hogy már milyen ereje vagyon annak a kendőnek. Mihelyt a
királyfi az ölébe tette a fejét s lefeküdt, azonnal elaludt. Szépen
kihúzta alólla a nyakkendőt, és feltette a királyfiúnak a hátára. És
azonnal azt gondolta, hogy legyenek ëppeg a világ végén. A hogy
kigondolta, azonnal a világ végén lettek mind a ketten. A leány levette
a királyfiú hátáról a nyakkendőt, most leterítette a földre, s reája
ült. Azt gondolta, hogy ott legyen, a honnan elindultak. A hogy
kigondolta, ott ës lett, a honnan elindultak.
A királyfiú magára maradt a világ végin. Felëbredëtt egyszer a
királyfiú, mëgjedëtt, hogy ő milyen csodálatos helyt van. Megindul ő egy
úton, s a mint megyen az úton, elér egy folyóhoz. Annak a folyónak olyan
ereje volt, hogy a ki abból a vízből ivutt, minden hussa a csontról
leszakadozott. Abból ő vett egy kulacs vizet, nyakára akasztotta, s ment
tovább. No és a mint ment, mendegélt, talált egy almafát, azon voltak
unyan nagy piros almák. Azt gondolja magában, hogy szakaszt rólla vaj
kettőt-hármat. A mint zsebretette a három almát, hát lát egy táblát, ria
felírván, hogy a ki abból eszik, akármilyen beteg, egészséges lesz. És
még szakasztott hármat, azt ës bétette a zsebébe, s elindult.
Egyszer elérkezett abba a városba, a hol az a leány volt, s felöltözött
ő mind orvosi ruhába. Éppen akkor az a leány majdnem halálos beteg volt.
Meghallotta akkor a leánynak az édesanyja, hogy minyen nagy orvos
érkezett a városba, s egyszeribe küldnek utána.
– Menjetek emberek, hozzátok azt az orvost, amelyik mán megérkezett.
Elmennek az orvos után és elhozzák. Az, mihelyt bémënyën a házba az
orvos, hát megüsmerte a leányt, de a leány a királyfiút nem üsmerte meg.
Azt kérdi, mi a baj. Azt mondja, hogy nagyon fáj minden. Azt mondja az
orvos a leánynak, hogy ő nem tudja meggyógyítani addig, azt mondja, amíg
a három mirhát az asztalra nem teszi, a melyiket a királyfiútól elvett.
Azt mondja a leány, hogy:
– Itt a kócsa a ládának a zsebemben, és nyissa ki. A szögelletben van a
három mirha. Egy arany óra, egy arany nyakláncz és egy nyakkendő.
És aval kiveszi az orvos azt a három mirhát. Azt mondja a leánynak:
– No leány, itt van ez a kulacs, igyál abból.
Odaadja, iszik a leány abból a kulacsból, minden hussa a csontról
leszotyogott. Hogy látta az orvos, hogy már a leánynak vége, azt mondja
a leánynak:
– No leány, üsmersz ingem? Én vagyok az a királyfi, a kitől elvetted ezt
a három mirhát.
De megsajnálta az orvos, adott neki egy almát, s azt mondja:
– Most egészségesebb vagy?
Azt mondja a leány, most jobban van.
– No – azt mondja – én elveszem ezt a három mirhát, ezek az enyimek, és
még adok egy almát neked, holnap reggel edd meg.
Aval elbólcsuzott a királyfiú, elvitte a három mirhát. Elment vélle az
édes anyjához, és megmondta, hogy visszahozta a három mirhát. Azt mondja
a királyné a királyfiúnak:
– No fiam, szerencsés ember vagy most, viseld magad boldogul, én
elmegyek innet hazunnat, te itt maradsz.
Aval elbólcsuzott az anya, a fiától, elment hazunnat. A királyfi egyedül
maradt három hétig odahaza, s hogy az édesanyja nem jő vissza, elmegyen,
hogy felkeresse. Meg ës találta, a legnagyobb bátyjánál, de már ekkor a
padra volt téve (meghalt). Ő hát azt számította, a három mirhát zsebre
teszi, és elmegyen a világba. Elment s mái napon ës mënyën, ha meg nem
halt.
_(Csabai György, Tatrang.)_


31. A paraszt ember találósa.
Volt egyszer, hol nem volt, még az óperencziás tengeren ës túl volt, hol
a tetüt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a sujba és a fenébe
meg ne botorkázzék, – volt egyszer egy asszonynak három leánya. Ez a
három leány unyan szép volt, aminyent kimondani nem lehetett volna. Mind
a háromnak ugyan erősen rendelte a gunyát az isten! Arany meg ezüst
ruhákat! És minden reggel az erdőben külön-különféléket kaptak
(találtak). S ez a három leány az édesanyjával együtt laktak volt az
erdőben egy kis házacskában. Csak négy ablak volt, a házacskából
kinézve.
Ez a három leányocska, a mint kimentek egy délben az erdőbe, hát akkor
az erdőnek a fejedelme éppen hazajárt vadászni. S a mint egy őzet űzőbe
vett, hát az őz igyenest azok felé a leányok felé szaladott, és a
fejedelem ës éppen utána a leányok felé.
A mint eléré a fejedelem azt a három leányt, csodálkozik, hogy micsoda
leányok lennének azok, mert ő még soha világéletébe inyent nem látott.
Gondolkozik magába, hogy megkérdje, hova valók és miféle nemből.
Jelentik a liányok, hogy ők mind egy anyától vagynak. De a legküssebb
legeslegszebb volt. És úgy mondja magában a fejedelem: a legküssebb jó
volna nekem feleségül! Tehát azt feleli a fejedelem mind a három
liánynak:
– Én veletek elmënyëk a tü házatokhoz, hogy megnëzzem, hogy hol laktok
tük.
Aval fogadta ës a három liány, hogy ők elvezetik az ők házukhoz. El ës
vezették ahoz a négy ablaku házhoz és leültették asztal mellé, hogy
egyék. De csak ëjed a fejedelem, hogy alábbnál alább való tálakat és
poharakat hoznak elejébe. Pedig látja, hogy milyen nem szegény állapotba
néz ki a háztája. Úgy jő magába a fejedelemnek, hogy ő megmondja az
asszonynak, hogy a három közül egyik leányt adja feleségül neki.
Gondolkozik a fejedelem, vajon megmondja-é vaj elhagyná, mert lehet
nehezségére esik az öreg asszonynak. És megint gondolkozik, hogy hátha
beléegyezik az öreg mámi és a három liányok közül egyet odaad.
Úgy ës tett, a hogy magába gondolta. Megjelenti az öreg asszonynak, hogy
a három liánya közül egyet adjon neki, akármelyiket.
Azt feleli az öreg asszony, hogy válaszszon magának, melyik tetszik. A
fejedelem ki ës választotta a legküssebbik liányát az öreg asszonynak.
Elvitte feleségül.
Hogy elvitte feleségül, abbizony elterhesedett a fiatal asszony a
fejedelemtől és született egy fiú. De annak a fiúnak nem volt elégséges
esze és úgy gondolkozik magába az édesapja, vajjon mit csináljon vélle,
hogyha megnő. És annyira mán felnövekedett, hogy iskolába adja a fiát a
fejedelem. Az iskolát pedig rendesen végezte, de a fiú a bolondságát még
se hatta el.
Mikor egy huszonhat éves lesz a fiú, azt mondja a fejedelemnek, hogy:
– No, édes apám, én megházasodom, vaj akarja, vaj nem!
Az édesapjának nem volt, hogy mit csináljon, hanem engednie kellett a
fiú után. Vett a városban egy rozsdába esett házat és oda vitte a kedves
feleségét a fiú, és a miután odavitte, boldogul kezdettek élni.
De nekik nem volt semmi, mert a fejedelem nekik nem adott semmit.
Hanem volt nekik egy háj, és azt elviszi magával és azt mondja, eladja.
A hogy mënyën, felköti egy hosszú pálczára. Amint kiindult a kapun, az
után egy kutya meglátja ezt a hájat és kezd utána szaladni. Azt mondja a
paraszt (bolond) fiú:
– Ha megfizeted, én neked adom.
A kutya merébe hizelkedett hëzzája. Azt mondja neki a paraszt fiú, és
odaveti neki a hájat a kutyának:
– No me, s fizesd meg!
Aval a hájat elvitte a kutya s szaladott el. Elért egy újon épült házba,
a hol még nem volt feltincselve, csak fel volt rakva (t. i. a ház). A
kutya oda felszalad a házba, hogy a hájat megegye, a paraszt fiú ës
utána nyomba, hogy fizesse meg a hájat a kutya. Hát abbizony a kutya
megette volt és kiszökött az ablakon.
Abban az újon épült házban volt egy fehér kő. Ő azt tudta (hitte), hogy
az a háj, a melyiket a kutyának adott. Felveszi a követ, hogy megkösse a
kötélre, és mikor felveszi, egy fazék aranyat kap (talál) alatta. Azt
mondja magában a paraszt:
– No mégës becsületes kutyának adtam én a hájat, mert meg sem ette és
mégës megfizette.
Felköti a követ a pálczára, az aranyat a fazékkal pedig zsebre vágja és
mënyën hazafelé.
Mikor hazaér, elëjed a felesége, hogy a háj helyett követ viszën. Azt
mondja neki:
– No hát megfizették a hájat – azt feleli a feleséginek. – Egy
becsületes kutyára akadtam, mert meg ës fizette és vissza ës adta, nem
ette meg.
Azt feleli a felesége neki:
– Tám bolond vagy, hogy ilyeneket beszélsz? Hisz ez nem háj, hanem kő!
Aval kivette a sok aranyat a zsebéből:
– No itt van édes feleségem, ha nem hiszed, a sok pénz.
A felesége minyát eszére vette, hogy nehogy valaki keresse. Azt mondja
neki:
– Add ide a pénzt.
Odaadja a bolond ember a pénzt a feleségének és ő leül a sutuba. A hogy
leül a sutuba, aval a felesége egy kolbászt apróra vág és felmënyën a
híba. S a hogy felmënyën a híba, kezdi a kolbászt hányni lefelé. Az
bizony a paraszt embernek jól esett, kezdette felszedni. A felesége
annyira hányta mán a kolbászt, hogy a paraszt ember jóllakott. Akkor
lejött a felesége a híból. Azt mondja az ura:
– Nem voltál itt. Mind kolbász esett le a kürtőn.
Egynéhány nap mulva ëszrevették, hogy a paraszt ember elvette a pénzt az
újon épült házból, és elmennek hëzza. Azt mondják néki:
– Hallja maga, paraszt ember! Maga kapott pénzt, ekkor s ekkor, itt s
itt abban a házban.
Azt mondja a paraszt ember:
– Én nem tagadom, hogy nem kaptam. Én akkor kaptam, mikor kolbászt esett
a kürtőn.
Azt felelik az úri rendek:
– Mikor esett kolbászt? – sohase!
Gondolják az urak: e tám bolond, nem tudja mit beszél. Hiszen kolbászt
sohasem esett a mi hirünkkel.
Annyira kerekednek, hogy a biróhoz mennek. A bolond ember a birónál
lepanaszolta, hogy ő nem tagadja, akkor kapott pénzt, mikor kolbászt
esett.
Azt mondja a biró a többi embernek, hogy az nem igaz, mert kolbászt
sohasem esett. Aval elcsapta onnat a biró, és nálla maradt a pénz, a
paraszt embernél.
Miután hazamënyën, hát a szomszédjának volt egy tehene. Tavasz üdő járt
s azt mondja a szomszédjának:
– Hát szomszéd, magának van egy tehene, én ës veszek egyet, összefogunk
és úgy szántunk.
Elment az a paraszt ember és vett egy tehenet. De a szomszédja nem volt
bolond. Összefogják a két tehenet és elmennek szántani. Mikor
nekifognak, hogy szántsanak, azt mondja az okos ember a parasztnak:
– Te fogjad az eke szarvát, én hajtom a teheneket.
Kezdettek szántani, de az okos ember mind a bolond embernek az ökrét
(tehenét) hajtotta, hogy majdnem kidüllött a borozdából.
Eztet látta a bolond ember és azt mondja:
– Fogd, szomszéd, az eke szarvát, hadd hajtsam én ës a teheneket.
Aval odaadja az okos ember az ostort és kezdi hajtani a bolond, de mind
csak az okos embernek a tehenét űzte. A mikor látta már az okos ember,
hogy az ő tehene nem bír, megint azt mondja neki, a bolondnak:
– No immán add ide az ostort, hajtsam én ës.
Odaadja a bolond, tartja az eke szarvát, és az okos ember kezdi hajtani
a teheneket, és addig hajtja a bolond embernek a tehenét, hogy abbizony
a borozdába feldőlt és megdöglött.
Azt mondja az okos ember a parasztnak:
– Nem jó tehenet vásároltál, mert nem győz az enyémmel.
Azt feleli a bolond:
– Hadd el, mert majd megfizetik nekem.
Kapja magát a bolond ember és egyszeribe lehúzza a bőrét a tehénnek és ő
belébújik a bőrébe. Nem sok üdő múlva rászállnak a csókák, meg a varjak,
meg a saskeselyűfiúk. És kikiáltja a bolond ember a bőrből:
– Hadd el, mert megfizetik. Tü csak egyétek meg.
A mikor mán látta, hogy javába eszik a sok saskeselyűfiú, kiugrik a
bőrből és egyet megfog a sok közül. Megköti aval a kötéllel, a melyikkel
meg volt kötve a tehene, s azt mondja neki:
– No ha ettél a tehenemből, akkor fizesd meg!
Felveszi hátára s mënyën vélle. Estére kerekedve nagyon esett. S elért
egy molnárhoz. Hát a molnár éppen nem volt otthon, el volt menve az
erdőre fáért, a molnárné pedig az asztalnál a latrával vendéglette
magát. Voltak nagy sütemények csinálva, akkorák, mint egy talyigakerek,
vaj egy három üveg megédesítve, pálinka. Volt két récze megsütve.
Hát egyszer csak jő a molnár haza egy szekér fával, és ëszrevette a
molnárné, hogy jő az ura haza. Ez a bolond ember a saskeselyűfiúval a
hátán mind az ablak alatt jól látta, hogy mit csinál a molnárné a
latrával. Hogy észrevette, hogy az ura jő, a latrát bébújtatta a tekenyő
alá.
A bolond ember ës, a saskeselyűfiúval a hátán kiáll a kapuba. A hogy
kiáll a kapuba, a lovak félnek bémenni. A molnár azt kiáltja:
– Ki az? Menj félre, mert félnek erősen a lovak!
A bolond ember félrehúzódik, a molnárember pedig béjő az udvarba.
Megáll, hogy a lovakat fogja ki. Aval egyszeribe jő (t. i. a bolond),
leveti a saskeselyűfiút a hátáról, megköti a kerekhez és segít, hogy a
lovakat kifogják. Aval kifogták a lovakat, békötik a pajtába és kijőnek.
Azt mondja a paraszt ember a molnárnak:
– Van nekem egy találósom. Megyek, hogy oldjam fel a kerektől.
Elmënyën a bolond ember, feloldja a saskeselyűfiút a kerektől. Hogy
látta a molnár, hogy olyan bátor ember, azt kiáltja neki, hogy hozza bé.
Hogy béérnek, a feleség egyszeribe asztalt terít a molnárnak, és a
molnár leül, hogy egyék. Azt mondja annak a paraszt embernek:
– No jöön maga ës és egyék.
Leül ő ës az asztal mellé és kezd enni. A molnár pálinkát ës egy
pohárral tölt és odaadja neki. Miután már ettek, azt mondja a bolond
ember a molnárnak:
– Álljon csak meg; lássuk, hogy mit mond az én találósom ës. Mert ez, a
mit mond, az mind igaz és mind kitalálja.
Beléegyezik a molnár, hogy lássa, mit mond a saskeselyűfiú. A bolond
ember a nyakára veti a kötelet a saskeselyűfiúnak, és egyet ránt, a
saskeselyűfiú pedig elkezd gágolni. Azt kérdi a molnár:
– Hát mit mondott?
Azt mondja a paraszt, hogy:
– Azt mondja, hogy a ládában van egy akkora nagy sütemény, a mekkora
nagy egy talyigakerek.
Azt mondja a feleségének a molnár:
– Nézdsze meg feleség, igazat mondott-e az a találós?
Kinyitja a molnár felesége a ládát, hát igaza van, mert benne volt a
nagy sütemény. Kiveszi és az asztalra teszi.
Azt mondja a paraszt ember:
– No, e mellé még hús ës kell. No lássuk, azt nem talál-e?
Megint rëaránt a bolond ember a nyakára és elkezd gágolni. Kérdi a
molnár:
– Hát most mit mondott?
Azt feleli a paraszt ember, hogy az asztalfiában van három récze
kisütve. Hát kinyitja a molnár felesége az asztalfiát, hát benne volt a
három récze. Azt ës az asztalra teszi.
Azt mondja megint a paraszt:
– E mellé még ital ës kellene. Lássuk, azt nem talál-é az én találósom?
Aval megint megrántja a nyakát, megint elkezd gágolni. Azt kérdi (a
molnár):
– No hát most mit mondott?
Azt mondja a bolond ember:
– Most azt mondta, hogy három üveg meleg pálinka van a kasztënba téve.
No má most kivette a felesége az üvegeket és odatette. Leülnek és
esznek-isznak. Miután ettek s ittak, azt mondja a bolond ember:
– Még csak egy van találni való, a kit kitalál az én találósom.
Azt mondja a (molnár), hogy:
– Mi az? Rántsd meg nyakát, tudjuk meg, mit mond?
Aval megrántja a bolond a nyakát a saskeselyűfiúnak, és elkezd gágolni.
Kérdi tőle:
– Nohát mit mondott?
– Az én találósom azt mondotta, hogy a te feleséged latra ott van a
tekenyőbe bébújva.
A mikor ezt kiszóllotta a bolond ember, ujj! kiszökik a tekenyő alól a
lator és kiszalad az ajtón. A molnár felesége is utána. Otthagyták a
szegény molnárt.
Ezen csak csudálkozott a molnár s ott tartotta a bolond embert a molnár
vaj három nap, hogy lássa, nem jőnek-é vissza. Hogy látta, hogy a
felesége nem jő vissza, azt kérdi a bolond embertől, hogy:
– Nem adnád-e el azt a találóst?
Azt feleli a paraszt ember, hogy ő eladná. Kérdi a molnár, hogy mit kér
érte. Azt mondja a bolond ember: háromszáz forintot, a két lovat és a
szekeret. Belé ës egyezik a molnár és odaadja a háromszáz forintot, a
két lovat és a szekeret. Miután odaadta, azt kérdi:
– Hát most taníts meg arra is, hogy hogy kell, hogy én elbánjak vele?
Azt feleli a bolond, a mikor ő már elhaladott száz mérföldre, hát csak
akkor rántsa meg a nyakát és akkor megtudja, hogy a felesége hol van.
Felül a bolond ember a szekérre és vígan elindult haza. A molnár pedig,
mikor gondolta már, hogy az száz mérföldet meghaladott, elkezdi a
saskeselyűfiút rángatni, a saskeselyűfiú pedig merébe gágogott, de a
molnár nem értett semmit se belőle. Megfogta a saskeselyűfiút s úgy a
padláshoz vágta, hogy mind szertement. Hogy hogy meg tudta az a bolond
ember őt csalni, azon ölte a méreg. Úgy maradt a molnár ló, szekér és
pénz nélkül.
A bolond ember pedig hazament a feleségéhez és elbeszélte, hogy hogy
történt vélle. Vigan kezdett élni a feleségével együtt és most ës
vigalomban vannak, hogyha meg nem haltak.
_(Csabai György, Tatrang.)_


32. Erőn túl való.
Volt egyszer egy szegény asszony, a ki nem tudta, merre hajtsa a fejét
(t. i. olyan szegény volt). Az erdőben lakott szegény feje. Nem volt
idős asszony, alig volt egy 26–27 éves. Ott megúnta magát, kijárogatott
az erdőbe, hogy ne töltse unyan búsan az idejét. Az erdő közepében volt
egy lófej, s addig nézegette azt a lófejet, míg elterhesedett a fehérnép
és született neki három ikergyermeke. Az a három ikergyermeke oan erősen
nevekedett, hogy a mikor egy hónaposok voltak, mán egy esztendősöknek
lehetett számítani őköt.
Az a három fiú mán nagyra felnevekedett, de unyan kemények voltak, hogy
párjukat nem lehetett volna találni ezen a világon. Egyiket elnevezte
Kőmorzsálónak, a másikat Fahorgasittónak, a harmadikat Erőn túl valónak.
A Kőmorzsálónak unyan ereje volt, hogy akármilyen nagy kősziklát
ësszemorzsált, unyané (olyanná) csinálta, mind a lisztet. A második fia
pedig unyan erős volt, hogy akármilyen nagy vastag fát, ha igyenes volt,
meghorgította. A harmadik is, unyan ember nem volt, a ki vélle bírjon,
vaj megkötözze. A küssebb fiú félbolond volt, nem volt elég esze, a
második pedig igen okos, a harmadik legokosabb. Számították, hogy
elpusztítják a bolond ëccsikët. Czélt ës tettek rëa, hogy elpusztítanák,