Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 06

neki ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király:
– Mi ujság a tanyán? – Mán a kalapja.
Mondta újra a csobán:
– Ott bizën nincs más, az aranyszőrű bárány elveszett, a farkas megette.
Mikor azt kimondta, megëjedëtt.
– Hazudsz, mert akkor a többit ës megette volna!
Aval kivette a botját és hazament esmég a király felé. Esmég talált egy
féreglikat, és esmég beletette a pálczáját, rëa a kalapját és
köszöntötte király uramnak:
– Mi hír van a tanyán?
– Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bédöglött a kútba.
– Hazudsz – azt mondja a király – mert a többi ës bédöglött volna.
Esmënt kivette a pálczát és ment hazafelé. Harmadszor ës talált egy
féreglikat, belétette a pálczáját, rëa a kalapját, és köszöntötte király
uramnak.
– Mi ujság a tanyán?
– Ellopták az aranyszőrű bárányt.
– Te, hazudsz – mondta a király – mert a többit ës ellopták volna.
Kivette a kalapját, és tovább indult Mátyás király palotájába és ott a
burkus király ës a leányával az asztalnál ülnek. No osztág bémënën és
köszönti a két királyt és a leányt ës. De mán a bőrt oda vitte volt
Mátyás királynak a burkus király és most várták, hogy hazud-é, mert ha
hazudott volna, Mátyás király elvesztette volna a fele királyságát.
Kérdi Mátyás király:
– Mi újság a tanyán?
– Nincs semmi egyéb, mint az aranyszőrű bárányt egy szép fekete
báránynyal felcseréltem.
De volt-é Mátyás királynak öröme! De azt mondja:
– Hát hozd bé a bárányt.
De azt mondja a csobán:
– Ott közephelyt ül a két király közt.
– Brává – mondta Mátyás király a csobánnak – hogy nem hazudtál, má most
néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tölle elnyertem.
– No – mondja a burkus király, – én ës odaadom a leányom, úgy ës
megkóstolták egymást.
És úgy lett a csobánból burkus király.
_(Veres András, Pürkerecz.)_


13. Mátyás király és a székely ember leánya.
Mátyás királynak volt egy hű szolgája. És kiküldte, az országút mellett
volt egy kő, és azt mondta:
– Minden embert, a ki az országút mellett jár, keríts oda, hogy a követ
nyúzzák meg, mert a király poroncsolatja és a király akaratja.
Sok embert odakerített, de mindamennyi a vállát huzogatta, hogy:
– Mit csáljunk, hogy nyúzzuk meg?
Egyszer egy székely ember is ment arrafelé a leányával. Azt ës
odakerítette a szolga, hogy segítsen a többinek. Egyszer azt mondja a
leányocska, hogy ott szokotálnak:
– Apám, menj fel Budára Mátyás királyhoz, és mondd meg, hogy vétesse
elébb a kőnek vérit, akkor majd megnyúzzuk.
Egyszer azt mondja Mátyás király a székely embernek:
– Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én elébb vétessem
vérét a kőnek? Te furfangos ember!
No mondja, hogy egy leányocskája van, s ammondja. No hogy ammondta,
adott neki két divót és egy csumó pénzt. Mondta:
– Vidd el ezt a leányodnak, ültesse el. Mikor azok a divók megnőnek, hát
akkor jőjj fel hëzzám.
De hogy odavitte, a leányocska egyszeribe feltörte és megette a divót.
No mondja a székely ember:
– No most neked adott Mátyás király bajt eleget.
Aval mind elterültek az emberek onnat a kőtől, mert nem kellett
megnyúzni.
No egy idő múlva azt mondja a leány az apjának:
– No menj fel apám Mátyás királyhoz, és mondd meg neki, hogy mán
kifejlődtek a divók. – E volt a két csecse a leánynak.
Akkor adott a székely embernek két szál kendert Mátyás király. Mondta,
hogy abból a két szál kenderből csináljon főkötőt a királyi
rëzëdëncziának. Esmënt adott a székely embernek egy csomó pénzt, és a
székely ember azt a két szál kendert vitte haza a leányának, hogy
csáljon főkötőt. És mondta a leányának:
– Most adott a király még bajt neked!
De a leány látott az udvaron két forgácsot. Felvette, mondta apjának:
– Vidd fel Mátyás királynak, és mondd meg neki, hogy csináljon abból a
két forgácsból ësztovátát, csőllőt, vetéllő fát, akkor csinálok főkötőt
abból a két szál kenderből, a mennyi kell.
Mondta a székely embernek osztág, mikor a forgácsot hëzzavitte.
– Mondd meg a leányodnak, hogy ha az ujan okos, akkor jőjjön hëzzám: se
az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha ujan szép
arczulatja van, akkor meg ës veszem. – Mert Mátyás király akkor még
nőtlen volt. – Hozzon ajándékot, s ne ës, köszönjön ës, s ne ës.
Egyszeribe a leány fogott egy verebet – az az ajándék – s mikor a
királyhoz ért, akkor eleresztette. Meghajtotta magát egy kicsit, de nem
szólt egyet ës. Az apjának volt egy nagy háló, abban ment a király elé.
Az apjának volt egy szamár, annak megfogta a farkát és mind a szamár
nyomán ment. Hát nem az az ország útján jött, hanem a szamár nyomán.
No mikor odaért a királyhoz és meghajtotta magát, az ajándékot
megmutasztotta és el ës repítette a madarat. De nagyon szép fehérnép
volt. Egyszeribe megcsókolta, kezet fogott, megmátkásodtak, meglett a
nagy bál, ujan bál volt, hogy a Duna vize akkor vállott volt borrá,
mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.
Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak. De egyszer lett egy
sokadalom abban a városban, Budán. Amind a szekerek ësszegyuróztak, egy
szegény embernek a kanczája nagyon csitkózó volt. Lefeküdt és
megcsitkózott és egy más embernek a szekere alá nyomta ki a csitkót.
Mikor a szegény ember meglátta, hogy a kanczája megcsitkózott, ki akarta
húzni a csitkót a szekér alól, de a kié a szekér volt, a nem engedte,
azt mondta, hogy az ő szekere csitkózta. Felpanaszolták, hogy hogy
történt a dolog, de azt mondta Mátyás király ës, hogy a szekér alatt
volt a csitkó, tehát a szekér csitkózta és nem a kancza.
Úgy megbúsulta a szegény ember magát, no de kijőnek onnat a
törvényházból, és ő bizony hallotta, hogy a királyné még okosabb, mind
az ura, és szokotálja, hogy bémënën és kér tanácsot. Bémënën a Mátyás
király feleségéhez és elpanaszolja a baját.
– Óh te szegény ember, látszik, hogy szegény ember vagy! – Azt mondja a
királyné: – Menj el és keress egy hálót és egy gübülőt, a mint a vízben
szokás halászni. Menj ki a mezőre, és ott a homokban szúrjad a
gübülővel, – és hogy halászszon a hálóval.
Úgy ës tett a szegény ember. És a király meglátta és behívatta, hogy
micsoda szamár ember, hogy a homokban halat keres. Azt mondja a szegény
ember:
– Bizony nincs, de a szekér aljának sincsen csitkó!
– Óh te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta ezt. No
de nem baj, legyen abba, visszarendelem neked a csitkót.
De aval a király úgy megharagudott, hogy a felesége mért adott ujan
tanácsot a szegény embernek. Bément a feleségéhez, mondta, eltakarodjék,
a királyi életben a nap meg ne süsse többet.
Azt mondta:
– Nem bánom, el ës megyek, csak engedd meg, hogy a mit szeretek,
kedvelek, el ës vihessem magammal.
Mondta a király:
– Azt jó szüvel megengedem.
Aval elköltözött a felesége. Tudta, hogy az urának olyan szokás van,
hogy este lefekszik a paplanos ágyba és ott elalszik. Akkor négy
emberrel odament, és a paplannak négy szegét megfogatta, és elvitette a
királyt ës oda, a hova ő költözött, egy bándoros ablakos házba. Mikor
másnap mëgëbredëtt, és látja, hogy alig lát ki a bándoros ablakon, azt
mondja:
– Mi az?
Azt mondja a királyné:
– Te megengedted, hogy elvigyem, a mit legjobban szeretek, hát
elhoztalak magammal!
Esmënt megcsókolták egymást, és máig és ëlnek, ha meg nem haltak.
_(Veres András, Pürkerecz.)_


14. A két aranyhajú gyermek.
Volt egy embernek két gyermeke, anyjuk mostoha volt. Azt mondja a
felesége az urának, pusztítsa el ezt a két gyermeket, mert ő nem tartja.
No az apja azt mondja:
– Vegyetek egy tarisnyát és menjetek akármerre, mert az anyátok nem akar
az életben szenvedni.
No a gyermekek megkeseredve elindultak. Találkoztak egy őzecskével.
Kérték, hogy nincs-é valami, hogy egyenek, mert ők megehültek, hogy
vándoroltak. Az őzecske azt mondja:
– Igyál az én nyomomból s oan léssz, mind én, s azt eszel, a mit én.
A leányka nem akart inni, hogy ő őzecske legyen, de a fiucska ivutt,
őzecske lett belölle, azt ett, a mit a többi őzecskék, ott maradott az
erdőben.
No de a leány ment, vándorolt tovább, elért egy városba, ott elhítták
napszámba, kendernyőni. Ott aztán, a mind a kocsik jártak, hát ő neki
kivánsága volt arra, ha őt megvenné (elvenné feleségül) az a kocsibeli
úr, hát ő szülne egy pár aranyhajú gyermeket neki. No jő egy királyfiú,
s így szól neki:
– Végy fel király, végy fel kedves királyfiú, mert én megékesítem a te
életedet egy pár aranyhajú fiúval.
Aztán felvette, elvitte az ő nagy királyi palotájára. Az asszony
megterhesedett, s a királynak eljött az a rendelete, hogy menjen
verekedésbe. Mikor aztán jött az üdő, hogy a terütől megmentődjék, hogy
az asszony megszaparodjék, az ő anyja a hiuba igazította, hogy ott
szülik bé (t. i. a kürtőn át) az első gyermeket, mert pogány volt. Az az
ő anyósa két kupókölyköt vitt bé az anya alá, és az ő két aranyhajú
gyermekét a ganyéba temette bé.
No immán a királynak nehezen esett, hogy ő oan társat vett, hogy
kupókölyköt szült, és bétemette a földbe, és a két kupókölyök úgy
szopott belölle.
A két gyermekből két szép fa lett, aranyas levelesen. Az a két fa a
királynak mindig meghajtotta magát, és azért az úrnak az anyja levágatta
azt a két fát, hogy ott ne legyen. Azt mondta, vágják le azt a két fát
onnat, csáljanak ágyat belölle. De azt mondja a király:
– Ha az országnak a negyed részét adnád, úgy se vállanám meg a két
fától.
De a királyné azt mondja, hogy meghal, ha le nem vágja. Nohát azt mondja
(a király), hogy csináljanak hát ágyat belölle. Egyikbe ő feküdt, a
másikba az asszony.
Igen, de az a két ágy éjjel örökké szóllott. Az egyik azt mondja:
– Hát neked nehéz-é?
Azt mondja:
– Nem, mert én az édes apámat tartom. Hát neked nehéz-é?
– Igen, mert én a gonosz nagyanyámat tartom.
Immán az ágyat elégették, és a deszkából kiszökött két szikra s lett
belöllük két aranyszőrű bárányka.
Aztán az öreg asszony azt ës levágatta, mert azt látta, hogy a
királyúrfi, az ő fia, azt ës nagyon szereti. Aztán az az öreg asszony,
amind a báránykákat megnyuzatta, a belét kiküldte két szolgálóval a
folyó vizére. De a leányoknak meghatta az asszony, hogy nehogy valamit
elszalaszszanak belölle, bár annyit, mind az ujjam. De az egyik
elszalasztott egy darab belecskét, csak annyit, mind az ujjam. Aztán a
másiknak könyörgött, hogy szalaszszon el ő ës, mert nagy tilalom alatt
voltak. Aztán a nagy folyóvíz odavitte, a hol a sok kövécs szárazon
maradott, egy porondra.
Ott ők aztán, mert két szép aranyhajú gyermek voltak megint, kopaszon,
csórén voltak a víz között. Aztán a hold meglátta éjjel, hogy ott két
arany gyermek játszodik csórén. A hold, a mint hazament, az édes
anyjának elbeszélte, hogy mit látott az éjjel. Aztán az édes anyja a
holdnak kész volt, hogy megruházza bár két sapkácskával. Csinált ës
mindakettőnek. A holdnak az anyja mondta a fiának:
– Én fiam csálok, de a nagyobbat add a küssebbnek s a küssebbet a
nagyobbnak, mert ha édeseggyek, megcserélik.
S ők aztán megcserélték, mert okosak voltak mindakettő.
Most immán a nap látta meg nappal, hogy két aranyhajú gyermek futkos ott
mezittelen, csak egy sapkácskában, és most ő mondta az anyjának, hogy
csáljon nekik valami ruhát. Az anyja csált nékik két inget, egyet
nagyobbat, s egyet küssebbet, s megporoncsolta a fiának, hogy a
küssebbnek adja a nagyobbat oda, s a nagyobbnak a küssebbet, mert ha
egytestvérek, megcserélik.
Immán a szél akadott rëik, hogy ott játszadoznak kopasz lábbal. Mondta a
szél ës az anyjának, s a szélanya csált nékik küs papucsot, és a szél
aztán béfútta őket egy faluba, egy városba. És a szél éppen oda fútta,
abba a városba, ahol az apjuknak éppen vendéglése volt. Aztán
jelentették a királynak, hogy milyen szép küs gyermek van, hogy
ereszszék bé. És a király bé is hítta.
A gyermekeknek ennik adtak a vendégségben, és odaültette a király őket
maga mellé. Aztán mondotta az apjuk:
– No fiuk, tü tudnotok kell valamit, valami beszédet, vaj mit. Mondjátok
meg.
– Vaj igen, mondhatunk mü egy beszédet. Volt egy embernek két gyermeke,
és mostoha anyjuk volt. Azt mondta akkor a mostoha az urának, hogy
pusztítsa el a gyermekeket, mert ő nem tartja többet, stb., stb.
Csak azt a beszédet mondták el a királynak. És az édes anyjuk mindaddig
örökké bé volt ásva derekáig az udvar közepébe, s a két kupókölyök mind
szopta. A mikor mondták, a királynak az anyja kilencz párnán ült és mind
egy-egy párna kifordult a feneke alól. Mind mondta:
– Ne mondd fiam, ne mondd.
De az apjuk mondta:
– Mondjad fiam, mondjad.
S megmondták. S a királynak a boszorkány anyját akkor kötötték ló farka
után, a feleségét kivették a földből és máég ës élnek, ha meg nem
haltak.
_(Rab Kata, Pürkerecz.)_


15. Az agárbőrös királyfi és felesége.
Egyszer egy asszonynak sose lett gyermeke. Hát ő sepergetett, hát ő azt
szokotálta, hogy’ nem ád az isten néki akarmilyen gyermeket, ha minyátt
agárbőrös volna ës. Hát ő bizën elterhesedett és éppen agárkölyke lett.
De ő királyi rangban volt. Az aztán annyira nőtt, hogy mán házasságra
kivánkozott az agárfiú. Fellépett házaskorra. Azt mondja néki az anyja:
– Ó édes fiam, hogy ës gondolod, hisz néked nem ád senki leányt.
De az elment. Azt mondotta az anyjának:
– Tudom egy országban egy királynak három leányát, és egyet megkéretek.
Hát aztán, a mint hozták a kocsival, mert csakugyan megkérette, a falu
végére leült egy vén boszorkányasszony. Azt mondja a menyecskének:
– Te ifjú leány, hogy nem búsulsz? Te nem ës tudod, kinek visznek
feleségnek. Annak az agárkölyöknek, a ki a lovak mellett jár.
Hát azt mondotta a leány le a szekérből:
– Engem királyfinak kértek, s ha királyfiú lesz, úgy becsüllöm, mint
király fiát, s ha agárkölyök lesz, úgy becsüllöm, mint agár kölykét.
Aztán abbizën az anyjuk lefektette a fiatalokat, a mikor vége volt a
vendéglésnek, és az agárkölyök megölte a szép menyecskét, hogy mért
mondta neki, hogy csak úgy becsülli, mind agár kölykét. Aztán reggel a
királyné kérdi a vőlegényt:
– Hát a feleséged hol?
– Hát ott né, nëzd meg, megöltem, mert a kutyához tartott ingemët.
– Hát hogy gondolád azt meg fiam?
Azt mondta az anyjának:
– A pinczébe bétemetem, de megkérem kiedet, ne szóljon senkinek. – Ott
van éppen még két leány, ahonnét azt hozta.
Hát aztán a boszorkány azt ës megkérdezte, mikor hozta:
– Te ifjú leány, ha te tudnád, kinek hoztak, hát nem ringatnád magadat
abban a kocsiban.
A menyasszony kérdi aval az öreg asszonyt, hogy:
– Há mér ne ringassam magamat?
– Hát azért, mert annak az agárbőrű kölyöknek visznek.
– Hát ha annak visznek, akkor úgy becsüllöm, mint agár kölykét.
A vőlegény azt a menyecskét ës megölte. Aztán kérdi az anyja megint,
reggel, hogy hol a felesége. S azt mondja:
– Én megöltem, mert azt mondta, hogy én agárkölyök vagyok, amint hoztuk.
Aztán az az agárbőrös királyúrfi mind ment a harmadikhoz ës. Mondotta az
öreg asszony:
– Te királyküsasszony, ha te tudnád, kinek visznek, nem ringatnád
magadat úgy a kocsiban.
Mondja a küsasszony:
– Hogy ne legyek örömben? Mert engem egy kegyes királyfinak kértek, s én
úgy becsüllöm, mint kegyes királyfit.
Aztán azok éltek együtt. De az anyja kérdette, hogy:
– Fiam, jól aludtatok?
Mondotta a menyének az asszony, hogy:
– Fiam, az én fiam milyen?
Azt mondja:
– Szép, hogy a napra lehet nézni, de ő rëa nem.
Aztán a menyét kérdette:
– Ha oan szép, mit csinálnánk, hogy látnám meg én ës.
Mert az anyja, hogy megátkozta, mikor született, még nem látta (az
igazi) bőrét. Akkor arra tanította az anyját a menye, hogy este leveti
az agárbőrét. Aztán mondotta az anyósa a menyének:
– Tegyünk egy fazék szenet, édes fiam, és te taszítsd bele az agárbőrt,
hogy elégjen.
S úgy tettek, hogy mind elégett. De az agárbőrös megëbredëtt écczoka.
Mondta nőjének:
– No, nekem bajom van, mert az agárbőr ég.
– Vaj nem – mondta a felesége – csak olyan Ádám-bűz van.
Aztán búsult igen-igen az a király, a kinek agárbőre volt, hogy mért
égett el. Aztán az asszony terüben maradott volt, s a férje tett a
felsége tíz ujjába tíz arany gyürűt, aztán a derekára szép ezüst övet,
mert terhes volt, s a lábába selyem papucsot hagyott az ura neki. Akkor
a feleségét megölelgette s bólcsúzott el:
– Feleség, míg én a derekadat meg nem szorítom, soha meg ne szülj
semmit, mert két aranyhajú gyermek van nállad. S a tíz ujjadból a tíz
gyűrű, s a lábadból a selyem papucs fel ne bomoljék, amíg én meg nem
ölellek.
Aztán az asszony nem tudta mit csináljon egyebet, vett három háromsinges
vaspálczát, mert az ura azt ës meghatta, és háromsinges vasbocskort.
– Hogy ingemet olyan csúffá tettél és a bőrömet elégetted, soha le ne
szabaduljanak a testedről. Háromsinges vasbocskort végy, háromsinges
vaspálczát végy, mégsem találsz rëám.
No most utazott az asszony, a férjét, hogy keresse meg, hol van. Hát ő
bizën elvetődött éjjel a holdnak az anyjához. Mikor odaért, a holdnak az
anyja azt mondta annak az utazó asszonynak:
– Jaj fiam, hogy jöttél ide? A fiam összeszaggat.
A hold mikor hazament, haragudott ës az anyjára, hogy mért eresztette bé
az idegen fehernépet. A holdnak az anyja kérelte a fiát, hogy:
– Az egy utazó asszony és az ura után verdődik. Inkább, ha láttad
valahol, igazítsd meg.
A hold azt mondta az anyjának:
– Adjanak annak egy arany guzsalyt, és igazítsa a naphoz, mert én éjjel
nem látok mindenhova bé. Árnyék ës van.
A nap se látta. Adatott az anyjával egy arany orsót. Azután azt mondja a
nap, hogy menjen el a szélhez, a legjobban tudja hol van. A nagy
vasbocskor majd elváslott, míg megtalálta az urát.
A szélnek az anyja ës azt mondta, hogy a fia haragosan mënën haza, de a
szél aztán megigazította, hogy hoa menjen, hogy melyik városba menjen.
Adott neki egy arany matollát, és azt mondta, hogy az ura abban a
városban mán megházasodott, vagyon három gyermeke. A szél arra tanította
azt az asszonyt, hogy menjen el abba s abba a kapuba. Ott leültette, azt
mondta, hogy üljön a kapuba, és vegye elé az arany guzsalyt, orsót és
matollát, és hogy a leánya kijő, hogy megvegye a guzsalyt. És mondja
meg, hogy ő oda adja, de ő együtt akar hálni az apjával.
A kapuba mind ott perregtette az orsót, s kijött a leány, hogy megvegye.
Aztán meg ës mondta a leány az anyjának (t. i., hogy mit üzent a künn
ülő asszony), és az anyja azt mondta, hogy adjanak álomport az urának,
akkor nem tudja, ki fekszik mellette, nem látja azt a czigánynét. Mert
most czigányné formára volt a felesége.
Hát a szolgaleány oda adta az úrnak az álomport, és aztán megleste, hogy
mit fognak beszélni. És azt hallotta, hogy a czigányné azt mondta neki:
– Édes uram ölelj meg, mert a tíz ujjamat a tíz gyürű szorítja, s a
derekamat ës öleld meg, és a papucsomat ës húzd le a lábamról, mert fiat
szülhetnék.
De sírva mondta és az ura még se hallotta meg, álomport adtak volt neki.
Másodnap ës kiül a kapu elejébe az arany guzsalylyal. Odajő az ura
leánya, hogy megvegye.
– Igen, ha engeditek, hogy az éjjel is az apátokkal háljak.
No az anyja esmég álomport adatott az urának, s mikor az asszony
lefeküdt melléje, sírva mondta:
– Édes uram lelkem, ölelj meg, még csak egy éjem van ezen küjel, nem
tudom megszülni a gyermekemet.
A gazda s a szolga elmentek vadászni, de a szolga nagyon szomorú volt.
És azt mondja neki a gazda:
– Miért vagy te olyan szomorú?
– Hát hogyne volnék szomorú, mert ha maga hallotta volna, amit én, még
inkább búsulna.
Aztán mondotta a gazda:
– Ha meg nem mondod, meglőlek.
Akkor kérte a szolga, hogy megmondaná, de ha megmondja is, úgylehet
meglövi. Mondotta a szolga az urának:
– Itt egy czigányné árult itt háromfélét, és a királynénak kedve volt,
hogy megvegye, de a czigányné nem árulta máskép, csak hogy a királylyal
feküdjék egy ágyba.
Aztán a gazdának lebeszélte, hogy hogy történt. Hogy kérelte, hogy
ölelje meg, de álomport adtak bé neki, azért nem ëbredëtt fel. A gazda
mondta a szolgának:
– Mikor még az estét érem, és megveszik a matollát, akkor az álombort
öntsed bé a fërëdőbe.
Aztán meghallotta a király, a mint könyörgött, és megölelte a feleségét,
és az ő (öv) lepattant a derekáról, a gyürűk ës az ujjából és a papucs a
lábáról és megszülte a pár aranyhajú gyermeket.
_(Rab Kata, Pürkerecz.)_


16. A sárig kicsi kígyó.
Volt egyszer egy szegény ember és a felesége. Azok merén búsultak, hogy
egy gyermekük sincsen. Egyszer felkel egy reggel az asszony és azt
mondja az urának:
– Csak hallgassa meg, milyen paraszt (bolond) álmot láttam én az
écczoka. Azt láttam álmomban, hogy egy öreg ember nálunk jött és azt
mondta: Tudom én mért búsultok. Tü azért búsultok, mert nincsen
gyermeketek. Reggel menj ki a kapu elejébe, ha valami lelkes, vaj
lelketlen állat mënyën a kapu előtt, fogadd el, és al lesz a tü fiatok.
No reggel mondja az asszony az urának, hogy ő milyen paraszt álmot
látott az écczoka. Azt mondja az ura:
– Ez elég paraszt álom, de próbáljuk meg.
Kimënyën az ember a kapuhoz, ott áll egy darabig, és látja, hogy mënyën
arra felé egy sárig kicsi kígyó. No, ördögadta varasgyékja, no megfogta
és a keblébe tette. Bévitte a feleségének és ott jól tartották tébe
mártott kenyérrel. Egyszer azt mondja a sárig kicsi kígyó:
– Édes apám, menjen el a királyhoz, kérje meg a leánya kezét nékem.
Azt mondja az apja:
– Mit akarsz te szerencsétlen teremtés, sz a király minyát fejemet
véteti.
– Nem lesz baj, csak menjen el – azt mondja a sárig kicsi kígyó.
El ës ment a szegény ember a királyhoz. Há éppen a katonákkal
vizsitálódott a király. Mondja neki a fia szándékát. A király nagyot
kaczagott, még a könnye ës kijött beléje. Azt mondja a király, jól van
te szegény ember, fiadnak adom a leányomat, ha három fő feltételre
megfelel. Első feltétel a lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér
Ilona kertjéből. Ha ezt meg nem teszi, fejét vétetem néki ës, néked ës.
No búsult a szegény ember, hogy most kifogy abból az egy fiából ës. Haza
mënën és sírva mondja a fiának, hogy milyen nagy dologra adta a fejét.
Ha holnap reggel három arany alma nem lesz a Tündér Ilona kertjéből,
fejét véteti néki ës s a fiúnak ës. Azt mondta a sárig kicsi kígyó:
– Ne búsuljon édes apám, még ma elhozom a három aranyalmát.
Azzal kisirült az ajtón, meg se állott a Tündér Ilona kertjéig. Itt a
kerthasadékon bébujt a kertbe, felmászott a legelső fára, egy aranyalmát
leszakasztott. Erre oant csendült a kert, hogy hét országba elhalczott.
Csak bújik elé a hétfejű sárkány, mert az őrzötte a kertet. De a sárig
kicsi kígyó bébujt a fa odvába, hogy a sárkány nem látta meg, és a
sárkány nagy mérgesen elment. Ekkor kibujt a sárig kicsi kígyó, még
leszakasztott kettőt, és azzal haza sietett. Azt mondja az édes apjának:
– Itt vannak édes apám az aranyalmák, vigye el a királynak.
Azzal a szegény ember tarisznyába tette, és elvitte a királynak. A
király jól megvizsgálta az almákat, s látta, hogy csakugyan tiszta
aranyalmák. És azt mondta a szegény embernek:
– No, szegény ember, egy feltételt megtett a fiad, még kettő hátra van.
Második a lesz, hogy ha holnap reggel oan palota nem lesz a te házad
helyén, milyen az enyém, halálnak haláláal haltok meg.
Csak most búsult igazán a szegény ember, hogy hogy tudja megtenni a
kicsi teremtés. Lopni csak lophat, de hogy építsen, azt nem tud. Haza
menyën és sírva mondja a fiának:
– Látod fiam, mire adtad a fejedet? Mindenképen el akar pusztítani a
király münköt. Ha holnap reggel oan palota nem lesz a házunk helyén,
mind a királyé, halálnak haláláal halunk meg.
– No édes apám, ha még ezen ës tud búsulni – mond a sárig kicsi kígyó –
feküdjenek csak le, majd reggel másként ëbrednek fel.
Erre a sárig kicsi kígyó kiment az udvarra, elévett egy kicsi sípot,
belé fuvintott, hát annyi ördög kerekedett az udvarra, hogy a csillagok
fényét ës elvették. Csak elébilleg egy sánta ördög, azt kérdezi:
– Mit poroncsolsz, kicsi gazdám?
Azt mondja a sárig kicsi kígyó:
– Tépjétek le ezt a kunyhót innen és reggelig oan palotát építsetek,
mind a királyé.
Hëzza fogott az a sok ördög, csak surrogtak-burrogtak, mikor virradott
már, kész volt a palota. Felëbredëtt a szegény ember, csak dörgöli a
szemét, fel a felesége ës, csak törli a szemét, kérdezik egyik a
másiktól, hát vajon ők-é? Odaszökik a sárig kicsi kígyó és azt mondja
nekik:
– Bizën, csak kietëk!
Arra a szegény ember elindul a királyhoz, hogy bémutassa a palotát. A
király mán a tornáczból nézte a maga palotájának a társát. Azt mondja a
szegény embernek:
– Bé se jöjj, te ördöngős fiúnak ördöngős apja, hanem vidd a harmadik fő
feltételt. Ha holnap reggel a két palotát arany lánczczal össze nem
köti, s arany híddal, s a hídnak két szélén arany madarkák nem
énekelnek, halálnak haláláal haltok meg.
Azzal hazament a szegény ember, de mámost nem ës búsult, tudta, hogy a
fia azt megteszi, csak arra ës megsegít az Isten.
Hát reggel a fiával az arany hídon, arany hintóba ment a királyhoz, és a
király néki adta a leányát. De a királyleány sírt, búsult, hogy ő nem
lesz a felesége, annak a csúnya sárig kicsi kígyónak. Ha hëzza talál
nyúlni az écczoka, megfogja, s kitekeri a nyakát. De mit volt tenni,
felesége kellett hogy legyen.
Erre este lett, az új házaspár külön szobába ment, de a királyleány
sírt, hogy ő nem fekszik melléje, inkább elszakasztja, s a tűzbe dobja.
De mégës csak le kellett feküdni vélle. Erre a sárig kicsi kígyó
keresztül bucskázik a fején, lesz belölle egy dali szép királyúrfi. Azt
mondja a királyúrfi:
– Ne sírj, szép királyküsasszony, nem vagyok én sárig kicsi kígyó, én
vagyok egy elátkozott királyfiú. Apám arra átkozott, hogy hét
esztendeig, hét hónapig, hét napig kígyóbőrben járjak és még nem tölt ki
az átok ideje. De erről te apádnak semmit ne mondj, mert akkor erősen
megbánjuk mindaketten.
De reggel a király kérdi leányát, hogy volt az álma a sárig kicsi
kígyóval? A királyleánynak nagy öröme volt, mert a királylegény nagyon
szép volt és belé ës szeretett erősen. Elmondta az apjának, hogy bizony
nem sárig kicsi kígyó, csak átok alatt hordja a kígyóbőrt. Azt mondja a
királyné:
– Segítünk réjta, hogy elhányja azt a csúnya bőrét.
Azzal volt a palotában egy vén asszony. A királyné azt mondja, menjen bé
a szobába és bújjon el az ágy alá. Mikor a sárig kicsi kígyó leveti a
bőrét, azt égesse el.
Úgy ës tett. Mikor a sárig kicsi kígyó levetette a bőrét és elaludtak az
ifjúak, a vén asszony kibújt az ágy alól és elvitte a kígyóbőrt. Reggel
felkel a királyúrfi, fel akarja venni a bőrét, de nem volt sohult. Akkor
azt mondja a feleségének:
– Szovamat nem fogadtad meg, a bőrömet valaki elvitte, nekünk válni kell
egymástól. Én mënëk haza az apám házához, te jőnöd kell utánam egy
ingben és mezítláb. Mert még csak hét napom volna, hogy az átok ideje
kiteljék, de addig mennem kell apám házához. Hát addig ës egy arany
abroncsot teszek a derekadra, hogy senkinek kedvese ne légy. És eljősz
az apám házához és hét nap és hét éjjel mind kiábálod: Gyere ki te
elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az arany abroncsot a
derekáról!
Úgy ës tett a királyleány. Utána ment és hét nap és hét éjjel mindig ezt
kiábálta a kapunál:
– Jere ki te királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az arany abroncsot a
derekáról!
Mikor eltőlt a hét nap és hét éjjel, kitőlt az átok ideje a
királyúrfinak, és kijött a palotából, megölelte a feleségét, és leesett
az arany abroncs a derekáról. Azzal felkerekedtek ketten, egy divóhéjba
bételepedtek, a Nagyküküllőn leereszkedtek, holnap legyenek a maga
vendégei.
_(Fejér M. György, Pürkerecz.)_


17. Az ezeregyedik.