Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 03

A medve elkezdte: mammammamm.
– Mind csak ma, mind csak ma. Most rögtön! – mondta, s megragadta a
fülét. Egy jó pofot rittyentett neki s húzta. A rúddal kerítette a
disznyókat, a más kezével fogta Miklós bát. A disznyók ës, hogy látták,
hagy a rúddal egyet-egyet kapnak, ësszegyűltek csokorékba s mentek. Csak
egy kan, az nem akart menni, mind ment Jánosnak, hogy harapja meg. Úgy
agyon csapta a rúddal, hogy minnyát felfordult. Megmejjesztette s
megsütötte, odaadta Miklós bának, hogy egye meg.
Megették jól, ettek, megint elindultak. Miklós bát eresztette s kajátott
rá, hogy kerítse a disznyókat. Csak ódarolt ide s tova, nem akart semmit
se dolgozni. Megfogta még (ismét) a fülét s vitte.
– Úgy ës hazahajtom a disznyókat, s magát ës hazaviszem. A biró úr
poroncsol egy szolgának.
Hazamennek, a mikor a kapun bé akarnak hajtani a disznyókkal, hát látja
a biró.
– Jaj szerelmes istenem – mondja a feleségének – jő megint János, űz egy
csomó disznyót.
Azt mondja János:
– Ez a Miklós bá nem ér meg két karajczárt. Feladtam a fehér inget,
fehér gagyát, s még sem akar jőni. De nagyon jól eszik, a kenyérnek a
felét megette. Ennek ne adjon egy bért ës, nem érdemli meg.
– Jól van János fiam, nem ës adok egy karajczárt se, nem életrevaló
ember.
– De hoa rekeszszük a disznyókat?
– A csűrbe rekeszd bé s Miklós bát rekeszd bé a disznyóólba.
Úgy ës tett János. Bérekesztette a disznyókat a csűrbe s Miklós bát a
disznyópajtába. De másnap azt mondja a biró:
– Mit adjunk ennek a sok disznyónak enni? Megeszik a fejemet, ha vissza
nem űzzük az erdőbe – azt mondja a biró. – De azt vissza kell űzni!
János azt mondja:
– Én disznyópásztor nem leszek. A biró úrnak ha tetszik, űzze ki. Ha
nem, Miklós bával űzesse ki s verjen rëa, ha nem akar.
De a biró egyikhez se mert menni. Se a disznyók közi, se Miklós bához.
Azt mondja:
– János fiam, vágjuk le őket, de az egészet.
No vágni kezdik. Vágják két nap a disznyókat s pergelik meg szalmával.
Harmadik nap elfogyott a szalma. Mivel pergeljék, nem volt.
– János fiam – azt mondja – erigy, menj el a szomszédba, kérj kölcsön
szalmát.
Elmënyën János a szomszédba s kér szalmát a szomszédtól. Azt mondja a
szomszéd:
– Hátul a csűr mellett van, s onnat vigyél János, a mennyit gondolsz.
János az egész bugja szalmát felveszi s viszi az udvaron át a kertből.
De a csűr szëgébe megakadt, nem tudta tovább vinni. Kérdi a szomszédot,
hogy szabad-é a csűrt egy cseppet mozdítani?
– Szabad János, szabad.
Gondolta a szomszéd, hogy szabad-é vinni? (T. i. hogy János azt
kérdezte.) János megfogta a csűrt, taszította a csűrt, s elvitte a
szalmát. Megpergelték a többi disznyókat, a mi még hátra volt, s
gondolkoztak, hogy hova tegyék a sok húst, szalonnát. Hova, merre?
A biró mind azon törte a fejét, hogy Jánost hogy pusztítsa el valamerre.
Volt egy nagy kút, a kibe nem volt víz, az udvaron. A biró azt
számította, hogy a disznyóhúst rakják bé abba a kútba. No beállította
Jánost a biró, rakta bé a húst. Mikor felét bérakták a kútba, akkor egy
nagy malomkövet a kút szádára tétetett a biró, hogy János ne tudjon
kijőni. János látja, hogy nem adnak több húst, hogy rakja, két lábát két
oldalba veti és kijő a kútnak a szádához. Hát látja, hogy a malomkő ott
van a kút szádánál. Ő bizën neki, s a fejét bédugja a malomkőnek a
likába. Kiáll a kútból a malomkővel a fején, mënyën a biró elejébe s jó
napot köszön.
– Adjon isten jó napot biró úr! Ilyen kalapja biró úrnak sose volt. De
azt kérdem, hát húst mért nem adnak többet?
Azt mondja a biró:
– A mást eladtam János.
Hát akkor jő egy híradó, hogy kell egy húsz-harmincz ember a faluból.
Nagy verekedés van, az országot el akarják foglalni mások. Megörvend a
biró, hogy most Jánost csatába küldi, háborúba. Eléhívja Jánost s azt
mondja:
– János fiam, menni kell háborúba.
– Hát biró úr, ott mit kell csinálni?
– Egyebet nem János, csak verekedni.
– Jó, biró úr, elmënyëk – azt mondja.
Volt a birónak egy fehér lova. Bémerëndélt Jánosnak, tett piliszkát,
lisztet, disznyóhúst, egy nagy serpenyőt. János elindult. Odaér a
háborúba, hát azt mondja:
– Elsőbb főzök egy piliszkát és azután kezdek verekedni. Eszem jól.
A mint főzte a piliszkát, hát jöttek az ágyúgolyók az ellenségtől.
– Ne dobigáljatok éngemet, mert bizën pórul jártok!
De abbizën, csak jöttek a golyók. Ki mellette, ki az üst felett ment el.
– Ma (majd) bizën kidöntitek a piliszkafőző üstömet. De lesz bajotok,
csak helytelenkedjetek!
Hát egy ágyúgolyó többek közül ëpp az üstöt találta. Darabokra tört, s a
piliszka kiömlött. János megharagszik. Volt közel egy sátor, kikapott
egy sátorlábat, rëaront az ellenségre és mind ëssze-visszapallotta őket.
Meghallja a király, hogy milyen ember jött, hogy az ellenséget megverte.
Eléhívatta és megtisztelte jól, a leányát feleségül adta. Csaptak egy
nagy lakodalmat. Tál, kalán elég volt, de istenes ember volt, ki egy
csepp levet kapott volt. Én ës odamentem, kértem, adjanak egy kicsi
húst. Egy ember a csonttal jól megdobta a ballábamat, máig ës sántikálok
vélle. Itt közél a szomszédban volt egy öreg embër, annak a feje tiszta
kopasz volt. Fejér Márton Samunak hítták volt, az ës odajött volt s
kérte, hogy adjanak egy csepp levet. Egy megharagudott s egy tál forró
lével leöntötte. Szegény feje úgy halt meg, kopasz fővel. A fiatal párok
máig ës élnek, ha meg nem hóltak. Itt a vége, fuss el vélle.
_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_


4. Buhú.
Volt egyszer, hol nem volt, egy leány, és annak volt egy tanyittó
mestere. A leány nagyon szép volt, és tanította a mestere hét évig. A
tanyittó mestert úgy hítták: Buhú.
A hét év leteltével a leány felszabadult s a mester megbánta, hogy miért
nem csúfolta meg a leányt valamivel, mert mindég ketten voltak. A leány
királyleány volt. Elkérte a királytól a leányt, hogy kihívja valamerre s
ott erőszakossan megcsúfolja valamivel.
Hát úgy ës lett. Kicsalta a leányt az erdőbe sétálni és ott erőszakkal
akart rajta csúfot űzni. A leány a sok küzsdés között elszabadult és
hazafutott, de nem mondott az atyjának semmit, az anyjának sem. Nem
merte mondani.
Nem nyúgodott Buhú, megint elcsalta a leányt ki a tengerre hajókázni.
Mikor a tengerbe jól bémentek, előfogta a leányt és kezdte megint
kínozni, de a leány itt sem engedte magát megcsúfoltatni. Buhú
haragjában, hogy a leány nem engedte magát egyképen se, megfogta és
belédobta a tengerbe. A leányon tiszta fehér selyemgúnya volt, s az a
gúnya nem engedte alámerűlni a vízbe. Jöttek valami kereskedőhajók s
elvitték a leányt. Buhú azt mondta, hogy a tengeri rablók elrabolták a
királyleányt, a kereskedőhajók pedig elvitték a leányt más országba s
ott eladták szolgálónak a királyhoz.
A leány nagyon jól viselte magát és ott béjutott a királyi udvarba
szobaleánynak. De nem mondta, hogy ő királyleány volna. S annak a
királynak ës volt egy fia. A királyfi alattomosan mindig szerette a
leányt. S eltelve jó üdő, a király késztette fiát, hogy házasodjék meg.
De a királyfi nem akart házasodni egyképen sem, s az apja mindig kínozta
vele, s végre rëaállott, hogy gyűjtsék ëssze a városnak összes leányait
s ő majd választ belőllük.
A kitűzött napra kiállottak szolgáló, leány, mindenféle, a városból egy
helyré. Ez a szolgáló, ő ës odaállott nagy későre, jóformálag meg se
mosakodott és a királyfi csakugyan ezt választotta, mert legszebb volt
az egész között.
Nohát az apjának akaratja ellenére ës muszáj volt, hogy a leányt
megkérjék feleségének. S akkor a leány ës elmondta, hogy e s ennek a
királynak a leánya, s kereskedők hozták a hajóval. De azt nem mondta,
hogy Buhúval mi történt s vélle. S kérte a leendő férjét, hogy vigye őt
haza az apjához, addig ne csináljanak vendégséget.
Nohát levelet írtak a királynak, hogy a leánya itt van s el akarja venni
esse (ez s ez) a királyfi feleségül.
A leánynak az atyja megörvendett s küldött hajót a leány elébe. S kapta
magát Buhú s most ës mind ő ment a leány elejébe. A mind a tengeren
jöttek hárman, Buhú, a leány és a királyfi, Buhú egyszer nagy lármát
csapott és belévetette a királyfit a tengerbe, s azt mondta otthon, a
királyfi magától, véletlenségből esett belé a tengerbe.
És Buhú most kényszerítette a leányt, hogy menjen hëzza most feleségül.
Az apja ës erőltette, de a leány egyképen se akart. Utoljára abban
egyeztek meg, a leány és az apja, hogy építsenek neki a város végén egy
kastélyt, és az atyja adjon neki annyi éleséget abba a várba, hogy ő
tudjon adni minden vándornak egy délebédet, vagy egy frustukot. S ő ott
ül hét esztendeig, ha hét esztendeig elé nem kerül az a királyfi, hát ő
elmënyën Buhúhoz feleségnek.
Telt, múlt az üdő, éppen a hét esztendő vége felé, hát ment egy
vándorlegény nagy szakállal. Az ës betért oda enni. De ő mán hallotta,
hogy a királyleány abban a kastélyban van, még se mondta meg, hogy ő ki
az. Hát mikor ëtt, a pohár borba bétette a jegygyűrűt, a kit a leánytól
kapott. Aval tovább ment. S a szolgáló kiöntötte a pohárból a mi bor
maradt, kevés, és a jegygyűrűt megkapták.
Utána szaladtak és visszahítták a vándorlegényt, és gúnyát mást adtak
neki. És megberëtválkozott, és elszámították, hogy mi tévők legyenek
most. Abba egyeztek meg, hogy a leány igérje meg magát, hogy elmënyën
feleségül Buhúhoz.
Úgy ës lett. A leány azt mondta apjának, hogy elmënyën Buhúhoz. S mikor
esküre mentek, az a királyfi ës ott volt az esküvőn. Mikor ëppen a
papnál kellett mondani az esküt, hát akkor elejébe állott Buhúnak és azt
mondja:
– Te vén ördög, hogy szeresselek én tégedet, mikor te engemet két ízben
meg akartál rontani, és hogy nem tudtál semmire menni velem, hát
bevetettél a tengerbe! És most ës, mikor utánam jöttél, az én kedvesemet
bévetetted a tengerbe. De az Isten nem hagyott el. Itt van, és te
akasztófára való vagy!
És megfogta a királyfiúnak a kezét és azt mondta:
– Ez az én kedvesem! – S az oltár elébe vezette, s megesküdtek.
Buhút elzárták, aztán felakasztották és vendégséget csináltak, nagy
lakodalmat csaptak. Tál, kalán elég volt, de istenes ember volt, ki egy
csepp levest kapott volt. Itt a szomszédunkban van egy sánta ember, s az
ës ott volt, s kérte, hogy adjanak néki enni. És nem akartak néki adni,
haragudtak, s haragukban megdobták a lábát. Sántának maradt, el ës
nevezték Sánta Samunak. A királyfi és a királyleány máig ës él, ha meg
nem hóltak.
_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_


5. A herczegfiú és a medvék, farkasok, rókák királya.
Volt egyszer, hol nem volt, még az óprinaránczán ës túl volt, a hol a
tetűt és a bolhát rézpatkóval verték, hogy a sújba és a fenébe meg ne
botorkázzék, még azon ës túl volt egy nagy jegenyefa, azon volt
kilenczvenkilencz varjú, s a ki az én mesémet meg nem hallgatja, a
szemét vájják ki.
Az igaz, hogy volt egyszer egy herczeg, annak volt egy fia s egy leánya,
s az öregek meghaltak, s ők ketten elmentek vándorolni. A mint mentek,
mendegéltek, találtak egy keresztes nagy követ, a kin ujan írás volt,
hogy csak a herczeg fia tudta elolvasni. A volt írva a kőre, hogy a ki
azt a követ kiemeli, a kő alatt fog lenni egy tángyér, s a ki azt a
kebelére béteszi, ujan erős lesz, a milyen még a világon ember nem.
Kapja magát a herczeg fia a leánynyal, a követ kidőtik, megkapják a
tángyért, s béteszi a fiú a kebelébe. No most mán mennek és találnak egy
várost. De abban a városban egy ember sem lakott. Elmennek ők, találnak
egy nagy kuriát, a melyben volt tizenkét szoba, s meglátják, hogy abban
a házban sül valami pecsenye. No gondolják, e nekik nagyon jó lesz most,
mert nagyon éhesek voltak. S mikor ennének, tizenkét tolvaj odamënën.
Azt kérdik:
– Hogy mertetek tük idejőni, mikor mük ebből a városból az embereket
mind mük pusztítottuk el!
No most mán a herczegfiú azt mondja, engedjenek meg, míg jóllakott, s
adjanak neki egy kardot, a melyik legrosszabb, és megáll véllik
viaskodni. De a tesvére nagyon mëgjedëtt, könyörgött, hogy engednének
meg az ő bátyjának. No most mán egy legrosszabb kardot adtak a
bátyjának, és kimentek a mezőre, megkezdődött a viaskodás. A herczegfiú
három-négygyel húzta a kardját, és mindegyiknek a fejét elvette.
No most mán hazamentek, vígan voltak az ő tesvérével. S a herczegfiúval,
a mint vizsgálnák a szobákat, egy tolvajt találtak egy hordóban
béabroncsozva. És hogy meglátta, bézárta az ajtót, és a tesvérének
megporoncsolta, nehogy oda bé merészeljen bényittani. De a tesvére elig
hitte, hogy a bátyja elment, máris bényitott a szobába, s a tolvaj, hogy
meglátta, egyszerre egy pohár vizet kért tölle. Adott, és rögtön lement
mind a három abroncs.
Mán most kifordult a tolvaj, és a leány nagyon megszerette, mert nagyon
ügyes ember volt. Elbújtatta éczczoka, és nappal mind együtt voltak a
leánynyal. Azon tanácskoztak, miképpen lehetne elpusztítani a bátyját.
Azt találták ki, hogy tegye betegnek magát éczczoka a leány, sikoltsa el
magát, hogy ő micsoda beteg. Mondta, hogyha hozna valaki neki élő-haló
vizet, ő attól megjavulna. A bátyja fel ës fogadta, hogy ő elmënën és
hoz, ha mindjárt az életébe kerülne ës.
Elment egy nagy kertbe, a hol a mennyi róka a világon, mind ott volt. Ő
kezdte vagdalni, hát mind levágta, hogy éppen három maradt meg. Azok
könyörögtek, hogy ne vágja le, mert adnak egy ujan sípot, hogy ha
beléfúj, segítségére fognak lenni. El is vette a sípot töllik, merített
az élő-haló vízből, és hazavitte, odaadta a testvérének. Ivutt belölle,
és minyát megjavult, mivel hogy nem ës volt beteg.
No mámost megint azon tanácskoztak a tolvajjal, hogy más éczczoka ës
legyen beteg, sikoltsa el magát, és mondja, hogyha hozna néki valaki
három arany almát, attól ő megjavulna.
El ës ment az ő testvérbátyja megint egy kertbe, a hol a világon a
mennyi farkas, mind ott volt. No már most még nagyobb baj volt a
farkasokkal viaskodni, de azokat ës mind legyőzte, csupán hármat hagyott
meg, a kik könyörögtek az ők életükért. Megint adtak egy sípot, hogy
mikor szüksége lesz, csak fújja meg, mert segítségére fognak menni.
Elvette a sípot, hazavitte a három arany almát, odaadta a testvérének, s
minyát meggyógyult.
Na már most a tolvaj s az ő testvére nagyon megijedtek, hogy nem lehet
semmiképen elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit. Hogy lásson
álmot és sikoltsa el magát. Mondta, hogy halálos beteg, de ha hozna
három arany körtét, ő attól meg fogna gyógyulni.
El ës ment másnap az ő bátyja megint egy kertbe. Ott volt a mennyi medve
a világon, mind ott volt. Most már még nagyobb baj volt, de azt
számította, hogy:
– A testvéremért megpróbálom, de ha életembe kerül ës, körtét hozok
neki.
No már most megkezdődött a viaskodás. A medvéket csak úgy aprította,
mind más ember a fűszálakat. Csak megint három maradt meg, s azok
könyörögtek, hogy az életüket hagyja meg, mert adnak egy sípot neki,
mikor szüksége lesz, fújjon belé és segítségére fognak menni. Elvette a
sípot és a három aranykörtét hazavitte a testvérének, megette és rögtön
megjavult.
Most már még inkább mëgjedëtt a tolvaj és a leány ës, hogy semmiképen se
tudják a bátyját elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit és azt
mondta a leánynak, csináljon fërëdőt neki, mondja meg neki, hogy őt a
rókák, a farkasok és a medvék mind lefújták, jól esik egy kis fërëdő.
Este, mikor haza mënyën a bátyja, már kész a fërëdő. Mondja a bátyjának,
vetkezzék le és fërëdjék meg. Mennyit fáradott utána. De azt felelte,
neki nem kell fërëdő. De annyit mondott a testvére, hogy mégës
levetkőzött, béült a fërëdőbe, de a tángyért vitte magával. De a
testvére addig mondotta, nincs mitől félni, a tángyért senki el nem
viszi, míg letette. Akkor a leány elsikojtotta magát. De hogy szovam ne
felejtsem, a tolvaj el volt bújtatva. Akkor rögtön eléugrott és a
tángyért elkapta, bétette ő a kebelébe. Azt mondja a herczegfiúnak:
– No most, kutya, miként pusztítsalak el?
A herczegfiú azt mondja:
– Várj, hogy öltözzem fel. Vagyon három sípocskám, hadd fújjak három
keserves nótát, aztán nem bánom, akármiképen vegyétek el az én életem.
Meg ës engedi a tolvaj, felöltözik a herczegfiú, kimennek az udvarba,
eléveszi a három sípot, beléfúj. S a hogy beléfúj, rögtön, a világon a
mennyi róka, a mennyi farkas, medve, mind eléjöttek.
Azt kérdezik:
– Mit poroncsolsz, édes gazdánk?
– Azt poroncsolom, szolgáim, hogy ezt a gazembert, a tolvajt, rögtön
szaggassátok ëssze.
Rögtön ëssze ës szaggatták, azt se hatták, hogy még egyet szóljon. No
mán mostan a testvérét elészólítja. Azt mondja:
– Ehhez voltam érdemes? Ilyen igaz testvérem voltál-é hëzzám. Mán most
egyébbel nem büntetlek, hanem a hol a tolvaj volt, abba a hordóba
béabroncsozlak.
Egy üres kádat elejébe tett.
– Ezt sírd teli könyűvel, s akkor halj meg!
No mán mostan a rókakirály, s farkaskirály, s medvekirály semmiképen se
akart tölle elmaradni. Hát négyen indultak el a nagy világba. Mentek,
mendegéltek, elértek abba a városba, a melyikben a király lakott. S abba
a városba, mikor bémentek, egy kórcsomába értek. Kérdezték a
kórcsomárost, mi az oka, hogy ez a város egészen fekete gyászba van
húzva. Azt mondja a kórcsomáros:
– Csudálom, hogy nem tudod, hogy itt milyen nagy baj van. Itten a
városban csak egy kút van, a melyből az egész város népe iszik, s abban
a kútban vagyon egy kilenczfejű sárkány. Minden évben egy leányt kell
belévetni a kútba, mert ha nem, annyi vizet ád ki a kútból, hogy az
egész város elmerül. Most mán a király leányán vagyon a sor, hogy
bévessék. Azért vagyon a város ujan fekete gyászba béhúzva. A király
kihirdette, hogy a ki a kilenczfejű sárkányt legyőzi, annak adja a
leányát s fele királyságát, de még eddig nem találkozott semmi vitéz
ember, a ki vélle megküzsdhetett volna.
A herczegfiú ezennel megörvendett, s azt mondta, hogy ő meg fog küzsdeni
a sárkánynyal. El ës mentek a királyhoz, és béjelentette, hogy ő lesz az
a vitéz, a ki a sárkánynyal meg fog küzsdeni. A király rögtön ës neki
igérte fele királyságát és a leányát.
Elment a király s az ország nagyja, hogy nëzzék, mikor meg fog küzsdeni.
Oda ës ment. A sárkány, mikor kijött a kútból, rögtön levágta két fejét.
De mán akkor nagyon meggyengűlt a herczegfiú, s az ő társai, a
medvekirály, a farkaskirály, a rókakirály, szaggatták egy-egy fejét a
sárkánynak, míg ő egy keveset megpihent. No most mán újra erőt vett
magának, egy csapásra lecsapta három fejét. Még csak egy maradott. Ekkor
mán a sárkány úgy nekidühödött, hogy ha nem lettek volna a medve és a
farkas és a róka, rögtön vége lett volna. De azok nekiszöktek, az utolsó
fejét ës leszaggatták.
No mán most igazi nagy öröme volt a királynak, hogy az ő egyetlen egy
leányát megszabadította. Örvendett az egész nép. Kikájtották
királyuknak. Azon volt az öreg király, hogy rögtön házasodjanak meg, de
ő nem fogadta el, azt mondta, hogy még egy esztendeig el fog menni, hogy
szerencsét próbáljon. A királyleány se maradott el tölle, hanem azt
mondta:
– Én ës fogok menni magával, a hova mënën.
Mentek mán most öten a nagyvilágba. A mint mentek, mendegéltek, értek
egy nagy szép zöld hegyre. Ki voltak fáradva, és lefeküdtek a
herczegfiú, meg a királyleány. Elaludtak. A medve meg a farkas elmentek
vadászni, hogy valami nyulat fogjanak, hogy délre készítsék pecsenyének.
A rókát ott hatták, hogy őrözze. De ezalatt egy nyúl elfutott, és a róka
utána.
No mán most egy nagy czigány odamënën egy karóval. Éppen akkor ëbredëtt
fel a királyleány, s azt mondja a czigány, hogy:
– Egyet se szólj, mert minyát meg fogsz halni.
A herczegfiúnak kihúzta a kardját és a nyakát ketté vágta. Hétszer
megeskütte a királyleányt, hogy együtt hazamennek és felesége fog lenni
neki, azt állítja, hogy a sárkányt ő győzte le.
De hogy szovam ne felejtsem, a herczegfiú a nyelve hegyét levágta a
sárkánynak, de a czigány ës levágta, a mi még megmaradott volt, annak
bizonyságául, hogy ő győzte le a sárkányt. No most mán hazamennek, és a
királynak jelenti, hogy ő most mán átólveszi a leányát, mivel a sárkányt
ő győzte le. A király belé ës egyezett, csakhogy a leánynak nem volt
semmi kedve.
No most mán térjünk vissza, a herczegfiúval mi történt?
Hát a farkas meg a medve visszatért és látták, hogy az ő gazdájuk meg
van halva s a királyküsasszony nincsen ott. S a hogy a róka eléjött, jól
felpofozta a medve, hogy nem tudta ügyelleni az ő jó herczegüket. Rögtön
megporoncsolta, hogy a róka hozzon élő-haló vizet és a farkas hozzon
élő-haló burujánt. El ës mentek, hozták, megöntözte a helyet, a hol
elvágták a nyakát, élő-haló burujánnal békötözte, beléfújt a szájába.
Csakhogy mi történik? Felül, és mondja a medvének:
– Édes szolgám, jól elaludtam.
– Abizën të, hogyha mük ne lettünk volna, sose ëbredtél volna fel!
No most mán tüzet raktak, jól ettek, és visszamentek a városba, abba a
vendéglőbe, a hol meghallották, hogy mér van a város gyászban. Most mán
mindenki vígan volt, mert ëppen a király a leányának tartotta a
lakodalmát.
Azt mondja a róka, hogy ő el fog menni abba a menyegzőbe, hogy lássa
meg, hogy miféle veje fog lenni a királynak. El ës mënën a róka, rögtön
megüsmeri a királyleány, rögtön egy kosarat megtöltött mindenféle
süteménynyel és étellel s a nyakába akasztotta, s a rókát ës jól
megvendéglette.
Mikor indult hazafelé nagy jó kedvvel a róka, a kutyák, hogy
meghallották, hogy milyen vígan orgonál, mindent elloptak a kosárból.
Mikor mán hazament, a medve jól felpofozta.
– Ha te gyáva vagy, mért mentél oda?
Most mán a farkas kéredzett el. El ës mënën, rögtön felüsmeri a
királyleány, azt ës jól megvendégli, egy kosarat tëszën a nyakába
mindenfélivel. Felkötötte a nyakára és ment hazafelé. De ő mán most
vitte haza, hogy a gazdája ës ehetett, meg a medve ës belölle.
No mán most a medve kéredzett el a gazdájától. Ez ës elment, s hogy
meglátta a királyleányt, annak ës adott egy kosárba éleséget. A mint
ment hazafelé, jól elvágta magát. A kutyák megint eléjöttek, de ő csak a
fogát csattogtatta, s mind elfutottak tölle, s mindent hazavitt
szerencsésen.
No mán most elmënën a herczegfiú ës, hogy lássa meg estére, hogy az ő
menyasszonyával ki kerülhetett ëssze. De még ő ott üdőzött, az ajtót
bézárták az urak. Azt mondták, minden ember mondjon itten egy mesét. A
herczegfiúra ës elkerült a sor, hogy mondjon. A czigány, a ki a király
leányát vette meg, mindegyre csak mondta, hogy aval ne mondassanak, mert
az úgy se tud semmit.
De hogy szovam ne felejtsem, a czigány kilencz párnán ült. S az urak nem
hagytak békét a herczegfiúnak, muszáj volt, hogy mondjon.
A herczegfiú, a mind elkezdte a mesét mondani, hogy mi történt vélle, a
czigánynak a feneke alól mindegyre egy párna kiszökött. Mikor a mesét
bévégezte, hogy a sárkányt ő győzte meg, mutasztotta, hogy ha nem
hiszik, nëzzék meg a sárkány nyelvének a hegyét. Hát ëppen úgy találták,
hogy mind talált. S a czigányt rögtön a király a ló farka után köttette
s a város utczáin széjjelszaggattatta, s a herczegfiúnak adta az ő
leányát. Olyan lakodalmat csáltak, hétszerte nagyobbat, mind azelőtt.
Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, a ki egy csepp levest kapott
volt. Holnap legyen a kietëk vendégsége.
_(Veres István, Pürkerecz.)_


6. A korhely katona.
Volt, hol nem volt, hetedhét országon ës túl, a hol a tetűt és a bolhát
rézpatkóval verték, volt egy gazdag ember, a kinek volt három fia. Mind
a hármat elvették katonának. Kettő jól viselte magát, de a legküssebb
nagyon korhely volt. A nagyobból kapitány lett, s a közepsőből
főhannagy, de a küssebb örökké bé volt zárva, mert nagyon korhely volt.
Ezt a két bátyja nagyon szégyenlette. Kitaláltak ők egy ördöngős helyet,
oda küldték vártára, hogy ott pusztuljon el. De ő azzal nem törődött
semmit. Kiállott posztra, húzott egy várat magának, közephelyré egy
keresztet, s rëá állott. Éjjel tizenegy órakor mán az ördögök mentek
tüzes lovakkal, tüzes szekerekkel, de ő a kereszten állott, s
meghaltolta.
– Halt, ki vagy, mert minyát meglőlek!
Az ördögök mëgjedtek és adtak neki egy zacskót, a kiből az arany sohse
fogyott ki.
No ott elvette a zacskót és elment haza és még nagyobb korhely lett
belőle. Mindegyre egy szeretejével csak kártyázott, s hogy látta (a
szeretője), hogy a pénzt semmiképen se tudja elnyerni, megrészegítette
és elvette a zacskót tölle.
No mán most nagy szomorán hazament, megint csak bézárták. A két bátyja
még jobban haragutt rëa. Kitaláltak még egy nagyobb ördöngős helyet, oda
küldték, de ő megint semmit nem törődött, hanem pipára gyújtva kiállott,
várat csinált magának, egy keresztet beléje s rëa állott. Megint, hogy
látja, hogy megint mennek az ördögök, meghaltolja. Az ördögök mëgjedtek,
megint adtak neki egy kalapot. Hogyha felteszi, ehetik s ihatik, nem
látja meg senki, hogy ki van benne.
Elveszi a kalapot, elmënyën a szeretejéhez, s mind ott ëtt vélle.
Egyszer, a mind a húst kivette a tálból, leesett, s mikor lehajolt
utána, kiesett a kalap a fejéből. A szereteje meglátja, megöleli,
kérdezi, hogy miféle kalap.
– Jaj, e ujan kalap, hogy a ki a fejébe teszi, ehetik s ihatik, mert nem
látja meg senki.
Megint jól megitatta, hogy megrészegedett a legény s a kalapot elvette.
No most mikor haza ment, megint bézárták a bátyjai s kitudtak még egy
hétszerte ördöngősebb helyet s oda küldték ki posztra.
Megint elmënën, de most ës egy várat csinált magának, beléje egy
keresztet s rëa állott. Mikor mentek az ördögök, meghallotta őköt. Az
ördögök mëgjedtek s adtak neki egy dobot. A hányat üt, annyi regement
katona jő ki belölle. S a másik felét ha üti, a katonák megint
visszamennek.
No most mán a dobot elvette, s vígan haza ment. Elment a szeretejéhez s
a dobot megütötte, annyi katona jött ki belölle, hogy a szemével nem
lepte bé. Poroncsolta, hogy a házat ágyúkkal szaggassák ëssze. Mëgjedëtt
a szereteje, megigérte, hogy a zacskót és a kalapot visszaadja. Aval
elvette a zacskót meg a kalapot, s a dobnak más végére ütött
hármat-négyet, s a katonák ismét eltűntek.
No most mán újra mulatni kezdtek, s a szereteje addig itatta, hogy úgy
megittasodott, hogy elaludt. Akkor elvette a szereteje a dobot, el a
zacskót s el a kalapot. Most mán, mikor felëbredëtt, nem volt se zacskó,
se kalap, se dob.
Megbúsúlta magát a legény, s a nagyobb bátyjának, a kapitánynak, ellopta
a lovát. Elment a nagyvilágba. Addig ment, hogy zöldet, vereset látott a
szemével, úgy megehűlt. Akkor az ördög elejébe állott ember képében, és
azt mondta neki:
– Poroncsolj nekem háromfélét, hogy megteljesítsem. Ha meg tudom
teljesíteni, akkor az életed az enyim. Ha nem tudom teljesíteni, akkor
adok neked egy ujan sapkát, hogy a világon a mit gondolsz, minden
előtted termik.
Kapja magát a katona, megcsinálják a szerződést. Legelsőbe is azt mondja
a katona:
– Én nagyon éhes vagyok. Legyen inni, enni való elég itten nékem ës, meg
a lovamnak ës.
No ezt az ördög egy szempillantatra eléteremtette. No akkor az ördög azt
mondta:
– Mi lesz a második kivánságod?
Azt mondja a katona:
– Itt alábbacska vagyon egy mély sáncz. Én a lovammal
keresztülszöktetek, s míg keresztülszöktetek, addig a lovamról a patkót
húzd le és üss új patkót rëa.
Ezt ës az ördög egy szempillantatban megteremtette.
– No most mi lesz a harmadik, mert kettőt már megteljesítettem?
De a katona semmit se törődött, csak kisirítette a bauszát és azt
mondta:
– Itt van megint egy sáncz, azon ës keresztülszöktetek. A lovam f......
egy nagyot, fogd meg, csinálj belölle egy arany patkót és azt verjed a
lábára.
No mán ezt nem tudta csinálni, és a katona megnyerte a sapkát. – De hogy
szovam ne felejtsem, megmondta az ördög, hogy a sapkát a fejéből soha le
ne tegye. – S az ördög azonnal eltűnt onnan.
Felül a katona a lovára, ment, mendegélt, elért a mezőben egy kutat, a
kibe egy sánta koldus nézegetett belé. De az az ördög volt koldus
képében. S kérdi a katona:
– Mit nëzsz, ó te koldus, ebbe a kútba?
Azt mondja a koldus: