Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 02

szövegnek veheti teljes hasznát, de viszont igaz az is, hogy kár a
nem-nyelvész olvasót folyton-folyvást megakasztani a szavaknak neki
szokatlan fonétikus szóképével, mikor a nyelvészek is sokkal
kényelmesebben vehetik tudomásul az őket érdeklő nyelvjárási
sajátságokat az e nemű nyelvi jelenségeknek szakszerű összefoglalásából,
a mire már volt és bizonyára még ezentúl is lesz alkalmam. Miért írjam
pl. egy, a nagyközönségnek is szánt szövegben, hogy _doptam_ vagy
_fokták_, mikor úgyis országszerte minden magyar ember így ejti a
_dobtam_ és _fogták_ szókat? Miért írjam az egész kötetben mindvégig,
nehány százszor vagy ezerszer: _jártom_, _várnok_, _lábo_ stb., mikor a
nyelvészek számára egy mondatba foglalhatom össze, hogy a csángók _á_
hangú szótag után következő _a_ helyett _o_ hangot ejtenek?
A kérdésnek alapos meggondolása után tehát arra határoztam el magamat,
hogy nem jelölöm a kiejtésnek olyan fonétikus sajátságait, a melyek
országszerte ismeretesek, és nem jelölöm a hétfalusi csángó
nyelvjárásnak azon sajátságait sem, a melyek hangtörvényszerűek, azaz
adott esetben vagy helyzetben föltétlenül érvényesülnek, tehát
határozott szabályba foglalhatók. De már esetleges, nem szabályszerű
hangváltozás esetén híven leírom a szónak Hétfaluban ejtett alakját és
híven megtartom a tájszókat is és a legaggodalmasabb pontossággal adom
vissza a népies mondatszerkesztésnek és elbeszélő stílusnak minden szép
vagy nem szép, művészi vagy művészietlen, de mindenképen jellemző
vonását. Ha tehát pl. a Hétfaluban azt mondják, hogy _lapis_, vagy
_küzsdik_, nem írom helyette, hogy _lapos_ vagy _küzd_; ha egy mesében
_féregről_ van szó, természetesen nem írok helyette _egeret_; s a _múrt_
vagy a _hubëszt_ se fordítom _kőfalra_ vagy _lepényre_. Azt hiszem, hogy
ilyen eljárás mellett nem riasztom el a laikus olvasót e kötet
elolvasásától, nem fosztom meg a nyelvészt a szövegek tudományos
tanulságaitól s nem törlöm le a mesékről sem népi eredetük színes
zománczát, a mely sokszor göröncsös és durva ugyan, de a mely viszont
nem ritkán a legmélyebb és legigazibb költészet fényével ragyog.
A népköltési gyűjteményekben már szokottá vált magyarázó jegyzeteket én
sem kerülhettem el egészen. Tartózkodtam azonban bennük minden száraz
adatközléstől és elhagytam belőlük az egyes motivumok eredetére vagy
vándorlására vonatkozó nagy philologiai apparatust, a mely úgyis csak a
szaktudóst érdekli és – úgy se lehetne teljes. Főleg csak arra
szorítkoztam e jegyzetekben, hogy megmagyarázzam azt, a mi tartalmi vagy
formai tekintetben magyarázatra szorul, vagy hogy okát adjam egyik-másik
darab felvételének. A mi a mesék anyagában az összehasonlító
mesevizsgálat szempontjából értékes, azt a philologusok úgyis
észreveszik majd, ebben bizonyára nem szorulnak az én útbaigazító
jegyzeteimre.
A kötet végén lajstromba szedtem a mesék szövegében előforduló hétfalusi
csángó tájszókat. Tettem ezt az olvasóknak azon, bizonyára legnagyobb
része kedvéért, a kiknek nem áll rendelkezésükre Szinnyei Magyar
Tájszótára. Minthogy mindössze csak 60–80 körül van a magyarázatra
szoruló szavak száma, lajstromba szedésük haszna bizonyára nagyobb lesz,
mint volt e csekély munkatöbblet fáradsága.
És ezzel elmondtam mindazt, a mit tudni az olvasónak szükséges vagy
legalább is nem fölösleges, mielőtt a mesék olvasásába fog.
Brassó, 1906 június 15.
_Horger Antal._


1. A csodamadár feje és zuzája.
Volt egyszer egy király s volt neki két fiúgyermeke. Egyik egy nyolcz
éves és egyik egy hat éves. El kellett ő menni, úgy jött a sorsa,
háborúba messze. Otthon maradt a felesége s a két fiú. S volt nekik egy
oan madaruk, hogy mindennap egy arany tojást tojt. Hát a király hosszú
időre ült ott a háborúban, nem jött vissza. Az asszony kíváncsi volt a
férfiúhoz, hát ő tartott magának egy szeretőt. Hát hogy nem jött hosszas
időre, eltartott hat-hét évet, már bizonyosra tartották, hogy odaveszett
a király. Hát ők aval aztán összebarátkoztak annyira, féltek, hogy ha
hazajő a király, hát a fiúk kivilágosítják, hogy ők hogy voltak.
No de az asszonyt az a férfiú, a ki ott tartózkodott vélle, arra vette,
hogy azt a madarat mellyeszsze meg és készítse meg, hogy megegyék.
Levágta az asszony a madarat, megmellyesztette, mindenestől bétette egy
lábosba és ott főzte. A mint főzte, hát a gyermekek künn, a mint
játszadoztak, bément a nagyobb gyermek, azt mondta az anyjának:
– Mit főz édes anyám, a lábasban?
– Azt a rossz madarat, – azt mondja a fiának.
– Jaj, édes anyám, adjon nékem egy darabocskát belölle.
No az asszony kiveszi a fejét a lábasból s odaadja a nagyobb fiának. Az
megette. Akkor bémënyën a küssebbik fiú. Az ës kérdi:
– Mit főz édes anyám a lábasban?
– Mit? Azt a rossz madarat, – azt mondja.
– Jaj édes anyám, adjon egy faláskát belölle.
Annak kivette a zuzáját a madárnak. Megette az ës, a fiú.
No este odamënyën a latra (szeretője) a királynénak. Eléteszi a
lábassal, hogy egyenek, és a fiúk az ágyban aludtak. Mëgnëzi jól a
lábasban, és hogy látja, hogy az a két darab nincs ott, hát azt kérdi,
hogy hol van. Azt mondja a királyné:
– Odaadtam a fiúknak. Egyiknek ezt, a másiknak a mást.
Hát a szereteje nem akart enni, hogy azokat mért adta oda. Ott ők ketten
osztoztak sokáig a felett. Azt mondja a szereteje a királynénak:
– Ha meg nem öljük a gyermekeket és ki nem veszszük belöllik azokat,
többé nincs barátság velünk.
No de az asszony, hogy szerette a szeretejét erőst, rëahajlott. A fiúk,
mintha ott hátul künn volnának az ereszbe (konyhában) lefeküve, és ők,
mintha itt benn. A nagyobb fiú nem aludt. A mint hallotta, mit
beszéltek, megtaszítja a küssebbet, feltaszigálja álmából. Megsuttogja
neki, hogy mit akarnak véllik. Izibe felkelnek onnét és kimentek az
életből (a házból).
Mentek, elmentek, mintha innen elmennének a Takrang vizéhez. Ott lakott
egy özvegy asszony a leányával egy kis kunyhóban. Ők abba bémentek. Hogy
sötét volt, nem volt merre menjenek. Reggelre kelnek, és onnan
megindultak és értek egy várost, mintha Barassót érnék. A nagyobb azt
mondja a küssebbnek, mikor a városhoz érnek, hogy:
– Te maradj itt künn, én bemënëk a városba, hogy valamit ha kapnék, hogy
együnk.
A nagyobb bément a városba, a küssebb ott künn maradt, a város kapuján
küjel. Este lett, setét, a nagyobb nem jött ki. Ott eltétovázta az üdőt,
a kaput bézárták. A küssebb, hogy nem jött ki a bátyja, ő onnét
megindult. Örökké jött, míg visszaért oda az özvegy asszonyhoz, a hol
megháltak. Ott lefeküdt a küssebb fiú, elaludt.
Reggel az asszony s a leány hamarébb felköltek mind a fiú, hát látják,
hogy a fiúnak a szájánál két arany van. Minden éjjel két arany lett a
fiúnak a madárnak a zuzájából. No akkor azt a két aranyat az asszony
eltette, nem mondott semmit a fiúnak, de a fiú aztán ott maradt nállik.
Más éjjel még lefeküdt, hát reggelre, mikor felkölt, az öreg asszony
esmég két aranyat kap a fiúnak a szájánál. Akkor még (ismét, újra)
eltette az asszony, nem mondta meg a fiúnak. Harmadik éjjel esmég két
aranyat kapott reggel. Azt ës eltette. Hát aztán a fiú megszerette a
leányt.
A fiú elment ki, ott keringett ide, tova, találkozott ő három ördöggel.
Azok igen-igen veszekedtek egymás között, mert maradt azoknak az
apjuktól egy ostor s egy palást s egy kalap, és mindeniknek a kalap
kellett, mert a ki feltette, ott ehetett, ihatott a legnagyobb urak
közt, nem látta senki. A palást esmég oan, hogy a ki azt felvette, azt
mondta: hipp, happ, ott legyek! – abban a perczben ott volt. Az ostor
esmég oan, hogy a kire rëasújtott, egyszeribe megholt.
Nohát ő, hogy odament, és azok veszekedtek, czivakodtak, nem tudtak
megosztozni, azt mondták neki:
– Te légy biró közöttünk, osztoztass meg.
Ő mutasztott három hegyet nekik, hogy:
– Te menj ide, te oda, te oda, a melyik hamarébb idejő, azé lesz a
kalap, a melyik másodszor, azé a palást, a melyik harmadszor, azé az
ostor.
No el ës mentek azok az ördögök. Hogy megindultak, no visszafelé
futottak ők mind a hárman. Mikor odaért volna az első, a második
kájtott:
– Vedd az ostort és sújts rëa!
A másodikra és a harmadikra ës rëasújtott. Mikor a harmadik ës odaért,
az ës meghalt. Nohát neki maradt mind a három jószág. Feltette a
kalapot, felvette a köpenyeget:
– Hipp, happ, ott legyek, a hol akarok, a szeretőmnél!
A szeretejénél volt. Hát azok a két aranyból jól ettek-ittak éppen,
mikor ő odaért. Ő a kalapot feltette és béült közikbe, s ő ës jól evett
s ivutt, nem látták azok.
Más este megint úgy elment, a kalapot feltette s közöttük ëtt, ivutt.
No, hogy ő aztán a kalapot levette, a szereteje addig simándiskodott,
aztán ő megmondta, hogy milyen palástja ës van neki és milyen kalapja. A
fehérnép azt mondta, hogy takaródzzanak ők belé ketten, hogy úgy
háljanak. Nos, bétakaródznak ők ketten. A legény elaludt, de a leány
nem. Hát akkor azt mondja a leány:
– Hipp, happ, ott legyek, a hol akarok, a tenger közepén, a kőszálon.
Őket odavitte hamar a tenger közepére a kőszálra. Akkor kihúzta a legény
alól a köppenyeget, és megint azt mondta:
– Hipp, happ, ott legyek, a hol akarok, otthon az édes anyámnál.
No hát ő most mit csináljon a fiú, ő ott kellett hogy üljön (maradjon).
Szerencsére egy hajó oda talált s őt kivitte a szárazra. Hogy
kiszabadult a tenger közepéről, elment abba a városba, hogy meglássa a
bátyját.
Elment ő abba a városba, hát a bátyja akkor éjjel benn maradt a
városban, hogy a kaput bézárták. Hát akkor éjjel egy porka havacska
lett, úgy egy tenerni. Ő a kapun belűl ott virradt, és ott sétált elé,
hátra. Neki akkor éjjel a madar fejétől arany korona lett a fejébe. S
éppen abban a városban a király meghalt volt, s őt hogy ott megkapták,
hogy arany korona van a fejében, hát egyszeribe királynak tették.
Az ëcscse, hogy oda ment a városba, há ment a királyhoz panaszra, hogy
hogy megcsúfolták őt, az az özvegy asszony s a leánya. A király minyát
megüsmerte, hogy az az ő ëcscse. No aztán a király elküldött valami
katonákat, a vén asszonyt s a leányt bévitték a városba. A vén asszonyt
s a leányt ës lófarka után köttette, úgy pusztultak el.
Az alatt az üdő alatt hazajött a király a háborúból. A király az
asszonyt fërhërëszte: hol a fiúk, hol a madar? Az asszony csak azt
állította, hogy elmentek a fiúk, és el a madar, és ő nem tudja, hogy
hova. De oda kerekedtek ők ës a városba, a királyhoz törvénybe. Ott a
király azt a törvényt tette, hogy ő mindjárt megismerte az anyját, hogy:
– Mivel ingem és az ëcsémet meg akartatok ölni, hát tégedet ës meg kell
ölni.
Hát az anyját és a latrát négyfelé vágták és a városnak a négy szëgire
tették. S az apja, s az ëcscse, ott maradt vélle, s máig ës élnek, ha
meg nem holtak.
_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_


2. A táltos ökör és gazdája.
Volt egyszer, hol nem volt, még az óperenczián is túl volt, volt egy
szegény ember s annak volt egy fia. A szegény embernek a felesége
meghalt és ő vett egy más asszonyt feleségül. És annak az asszonynak
volt öt leánya. És a legküssebbiknek három szeme volt, a másodiknak volt
négy, a harmadiknak volt öt, a negyediknek volt hat s az ötödiknek volt
hét; egy leghátul a nyaka csigáján volt.
Volt a szegény embernek két ökröcskéje és a csás ökröt Szilajnak hítták.
Hát a fiú mindennap űzte ki az ökröket a legelőre. A mostoha anyja a
fiúnak mind korpából sütött neki kenyeret merëndébe. A fiú mind azt ëtt,
korpakenyeret, de a csás ökör megsajnálta és megszólította a fiút:
– Édes jó gazdám, te mind korpakenyérrel élsz. Van nékem a jobb
szarvamba elég éleség, csak ügyelj magadra. Húzd ki a jobb szarvamat, s
a mit akarsz, azt egyél belölle.
A fiú kihúzta az ökörnek a jobb szarvát és mindjárt megterült egy asztal
magától. A fiú ëtt s itt és visszadugta az ökörnek a szarvát.
Ez így folyt napról-napra, s a fiú mind kövérebb és jobb színbe lett. A
mostoha anyja mind csudálkozott, hogy a mostoha fia a korpától hogy
lehet mind jobb színbe. És azt számította, hogy elküldi a legküssebb
leányát, hogy őrizze a fiút, hogy lássa, mit eszik. A legény este kiment
s az ökröknek ennik adott. De az ökör tátos volt, már tudta, hogy holnap
mi történik. Megmondta a fiúnak:
– Vigyázz, holnap jő a háromszemű leány velünk. Addig mind játszodj
vele, míg elalszik. De vizsgáld meg jól a szemeit, hogy mindegyik
szemével elaludjék, mert különben meglátja, hogy te honnét eszel, s
neked jaj lesz.
A fiú úgy ës csinált. Addig játszadozott a leánynyal, míg a leány
elaludt s mindegyik szeme bé volt hunyva. S akkor kihúzta az ökörnek a
szarvát s ëtt jól, s megint visszadugta a helyére. Haza mentek este s
kérdette az anya a leányától:
– Evett-e valamit?
– Nem egyebet korpakenyérnél, – mondta a leány.
Elküldte másnap a fiúval a négyszeműt, hogy vizsgálja meg, hogy a fiú
mit eszik. De az ökör megint csak mondta, hogy vigyázzon és játszadozzék
megint, még a leány elalszik mind a négy szemével. A fiú úgy ës csinált.
Addig játszadozott, még egészen elaludt. Megvizsgálta, mikor aludt,
kihúzta az ökörnek a szarvát, ëtt, itt, és megint visszadugta. Este
hazament, s kérdette az anya a leányát, hogy mit látott, s az nem tudott
mondani semmit.
Másnap megint számította az anyja, hogy elküldi az ötszeműt. De az ökör
megint megmondta a fiúnak, hogy mi lesz. Játszodjék vele, míg mind az öt
szeme elalszik. A fiú úgy ës csált. Addig mind játszodott a leánynyal,
míg elaludt. Ett s ivutt jól, visszadugta az ökörnek a szarvát és a
korpakenyeret elészedte, kínálta a leányt ës, hogy egyék. A leánynak
volt más merëndéje ës, és abból ëtt, nem akart a korpából enni.
Hazamentek este s azt mondta anyjának, hogy nem látott egyebet, csak
korpakenyeret. – Még éngem ës kinált belölle.
Másnap elszámította az asszony, hogy küldi a hatszeműt és ugyan
rëáparancsolt, hogy ügyeljen, mit csál a fiú. Az ës csak úgy járt, mind
a többiek. Este az anyja jól elverte, mérthogy ő se látott semmit. És
elszámították este, hogy menjen el a hétszemű leány. De az ökör megint
elmondta a legénynek, hogy ügyeljen magára. Az ökör sírva mondta el,
hogy:
– Avval a hétszeművel addig játszodjál, míg mind a hét szemével
elalszik. Jól vizsgáld a szemeit, mert hanem pórul járunk!
És addig játszodott a fiú, míg a leány elaludt. Megvizsgálta a szemeit,
de egyet a nyakacsigáján nem látott meg, s avval nem aludt a leány.
Meglátta, hogy a fiú kihúzta az ökörnek a szarvát s ëtt s ivutt. Este
megmondta az anyjának, hogy a fiú mért van olyan jó színben s miért
olyan vidor. Mert a fiú oan ételeket eszik, hogy még a bárók sem
különbet, a Szilajnak a szarvából.
Az asszony betegnek tette magát és azt mondta a férjének, hogy ő addig
meg nem gyógyul, míg a Szilajnak a húsából nem ehetik. Valami nagy
nehezen ráadta magát az ember, hogy az ökröt vágják le. Az ökör a fiúnak
sírva panaszkodta el, hogy mi történik vélle, mert a fiú semmit se
tudott.
– Tudd meg édes fiam, engem holnap levágnak. Hanem ügyelj, mert mi
ketten el akarunk szökni. Holnap, mikor visznek a vágóhídra, hát kérjed
édes apádat, te vezess engem a vágóhídra. És mikor én letérgyepelek, te
ugorj a szarvam közi.
Másnap vitték az ökröt levágni. A fiú, mikor az ökör letérgyelt,
felszökött a szarva közi, s az ökör többé nem ment a földön, hanem
felemelkedett a levegőbe. Elrepűltek a fiúval, és a többi a faképnél
maradott.
Mentek az ökörrel, sokáig repűltek, és elértek nagy üdő múlva egy szép
rézerdőhöz. És a fiú megkivánta a szép rézvirágokat, és mondta az
ökörnek, hogy leszakít egyet és a kalapja mellé tűzi. Leszakított egyet
és a kalapja mellé tűzte. Az ökör azt mondta:
– Édes fiam, mért nem hagyod békén? Mert én mindjárt megint kell, hogy
szenvedjek.
Mikor kiértek a rézerdőből, eléállott egy nagy farkas.
– Hó, megálljatok! Mért bántottátok az én rézerdőmet? Most, Szilaj ökör,
velem meg kell, hogy küzsdjél.
– Nem bánom – mondta a Szilaj ökör – küzsdjünk hát egyet.
Megküzsdöttek, s a harmadik öklelésnél úgy felkapta a farkast, hogy
három ölnyég vetette a levegőben. Mire a farkas visszaesett a földre,
nyaka, lába ki voltak törve, nem bírt többet mozdulni. A fiúnak mondta
az ökör:
– Na látod, hogy én egykönnyen martalékul eshettem volna a farkasnak? Ne
próbálj hát az erdőből szakítani.
Mentek, mendegéltek, sokáig mentek, míg végre elértek egy szép
ezüsterdőbe. Az erdő nagyon szép volt, ezüst lombokkal, virágokkal
teljes volt, s a fiú kezdett rimánkodni az ökörnek, hogy ő mégës csak
szakít egy virágot innet ës. Az ökör eleget kérte, hogy ne szakítson,
mert azért ő kell, hogy küzsdjék megint, de a fiú addig rimánkodott, még
az ökör megengedte, hogy szakaszszon egy ezüst virágot az erdőből.
Mentek tovább, kiértek az erdő széjire. Mikor kiértek, eléáll egy
oroszlán.
– Szilaj ökör, mit csengett az erdő? Valamit hallottam, bántottátok az
ezüst erdőm.
Megküzsdnek az oroszlánnal, azt úgy megöklelte, hogy az oldalán a
szarvai keresztül mentek. Mégës az oroszlán valahogy a jobb fülét
leharapta az ökörnek.
– No, – azt mondja az ökör a fiúnak – látod, most má jegyes vagyok. De
harmadszor ne próbáld, mert akkor életemet veszítem.
Mentek, mendegéltek tovább, nemsokára elértek egy tiszta aranyerdőt. Az
erdő szép arany virágokkal volt tele. A fiú rimánkodni kezdett, hogy ő
mégës csak szakít egy arany virágot. Az ökör sírva kérte a fiút:
– Ne szakíts, mert ennek az erdőnek két őre vagyon.
De nem fogadott szót a fiú, mégës csak szakított egy virágot. Az ökör a
fejét megcsafarta:
– Látom mán előre, hogy végem lesz. Hanem ha megküzsdöm a kis nyúllal,
hát a jobb szarvam elesik messze töllem, de te ügyelj és a hogy
felvetted, rögtön dugd el a zsebkendődbe, mert ott lesz néked éleség
elég.
Nohát az erdő széjire érnek, eléállít egy tigris, egy háromfejű sárkány
és egy küs feteke nyúl.
– No Szilaj ökör, most akár add meg magadat, rabszolgánk léssz, míg élsz
a fiúval együtt, akár pedig egymásután mind a hárommal meg kell, hogy
küzsdjél. Mér bántottátok az aranyerdőt!
A fiú búsulni kezdett és sírt, hogy az ökör elpusztúl, de az ökör azt
mondja:
– Ne sírj, mert ez még nem utolsó, evvel megbirkózhatom.
Másnap délkor megverekedtek és az ökör a tigrisnek nyakát
keresztülöklelte egészen. Aval elment legelni s azt mondta a fiúnak:
– Ha valaki keresni fog, mondjad, hogy holnap délkor itt leszek, s ha
késztet, fújjad a furulyát s itt leszek mindjárt.
Eljő egy küs fekete nyúl, azt kérdi a fiútól, hol a Szilaj ökör. A fiú
megfújta a furulyát, de még igazi vígon, táncznótára. Azt mondja a küs
feteke nyúl:
– Hagyj békét a furulyának. Csak azt mondd meg, hogy holnap délben
véllem verekedjék meg, mert a háromfejű sárkány, az erdőnek királya
poroncsolta.
Eléjött az ökör és kérdi a fiútól:
– Mért fújtad oan táncznótára a furulyát?
– Hogyne fújnám, mikor ide jött egy küs nyúl s azt mondta, hogy veled
kell, hogy megküzsdjön.
Mondja az ökör:
– Atteszi el az én fejemet!
Megküzsdnek az ökörrel. A küs nyúl csak mind forog ott az ökör körül,
míg végre bébújt az ökör hasa alá. Úgy feldobta az ökröt, hogy az ökör
minyát kétfelé hasadt s a jobb szarva két-három ölnyire szökött el
tölle. A fiú felvette a szarvat és belédugta a zsebkendőjébe.
Mënyën tovább nagy búsan egyedül. Többiek közt elért egy szép rétre. Ott
egy forrás felett leült, kihúzta a szarvat, ëtt s ivutt, lefeküdt s
elaludt. Mikorrá felébredett, látja, hogy az egész rét teli van
nyájakkal. Búsulni kezdett, hogy hogy tudja majd visszaűzni a szarvába,
mert azok mind onnat jöttek ki, de nem bírta eltalálni.
Hát jött egy öreg asszony, és az egy valóságos boszorkányné volt. Látja
a fiút, hogy búslakodik, s elpanaszlotta a fiú, hogy mi van a dologba,
hogy:
– Én nem tudom ezt a sok csordát béűzni a szarvba.
– Ha csak az a baj, – mondja a boszorkány – az nem nagy baj. Én béűzöm,
nem ës nagy a fizetség. Csak arra esküdjél meg, hogy soha meg nem
házasodol.
A fiú nagynehezen megesküdött és az öreg asszony egy hapra elévette a
mesterségét és béűzte. Aval elbólcsúzott az öreg asszonytól és ment
tovább.
Nemsokára elért egy malomba és ott szállást kért. A molnárnak volt egy
igen szép leánya. A fiú ës megszerette a leányt és még a leány ës meg a
fiút. A leány még inkább, mint a fiú, és kérte, hogy vegye el őt
feleségül. De a legény megmondta, hogy néki milyen esküje van, hogy
sohasem bír megházasodni.
– Ha csak az a baj, – mondta a molnárné – segítek én azon. Légy bátor,
mert semmi bajod sem lesz.
Esszekelnek a leánynyal, megesküsznek, eltelik a vendégség, lefekszik az
egész háznépe, de a molnárné feltett egy kenyeret az asztalra és egy
korsó vizet, és a vaskalánt felállította a nyelére az ajtó mellé, a
seprűt ës a nyelére az ajtó mellé. Éjfélakkor jő a boszorkány. Kiájcsa a
seprűnek:
– Nyisd ki seprű az ajtót!
Mondja a seprű:
– Nem lehet, mert a fejemen állok.
Kiájcsa a vaskalánnak:
– Vaskalán, nyisd ki az ajtót!
– Töllem sem lehet, mert a fejemen állok.
Kiájcsa a boszorkányné a házba:
– Gyere ki esküszegő, mert úgyës véged lesz!
Erre megfelelt a kenyér:
– Hát te kutya boszorkányné, nem megengedhetsz, mind én megengedek?
Engemet elvetnek, megnövök, azután lekaszálnak, azután megcsépelnek,
megőrölnek, vízzel összegyúrnak, megsütnek, azután megesznek. Ennyi ként
én mind kiállok s megbocsáttok!
– Ejnye teremtette! – kiájtotta a boszorkány – itt nagyobb boszorkány
van nálamnál!
A boszorkányné erre úgy megharagudott, hogy rögtön ketté hasadott. A
fiatalok máég ës élnek, ha meg nem haltak.
_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_


3. Erős János.
Volt egyszer egy özvegy asszonynak egy fia. Felnőtt mán tizennyolcz
esztendős koráig, semmit se akart dolgozni. Jánosnak hítták a fiút. Az
anyja búsult nagyon, hogy mi lesz az ő fiával, mikor még egy szikrát se
akart tenni egyik helyről a másikra, csak béült a sutuba és… őrölgette a
hammut. Mikor húsz esztendős lett, építettek egy házat a szomszédban.
Éppen a gerendákat akarták felhúzni a házra. Azt mondja az anyjának:
– Mit kopácsolnak azok ott túl a szomszédban?
– Házat építnek fiam. Mindenki dolgozik fiam, csak te nem akarsz
dolgozni.
– Elmënyëk én ës – azt mondja – segítek.
Elment, hát éppen a gerendákat húzták fel a házra. Kénlódnak ide ës,
tova ës, nem bírják.
– Álljatok félre onnét semmiháziak, felrakom én, ne féljetek!
– Menj el hammuőrlő, nem érsz meg egy hagymát!
– Bizën tük sem érdemlitek meg az ételt!
Aval megfogja a gerendákat és felhányja a házra. Lett néki becsüllet
aztán, mindenüve elhítták napszámba. Megéltek becsülletesen az anyjával,
a mit keresett, abból.
Volt egy biró, egy fösvény biró akkor a faluban. Azt mondja Jánosnak:
– Szegődj hëzzám János. Eltartlak esztendeig édes anyáddal együtt, csak
bért egyebet nem adok, hanem a melyik hamarébb megharagszik, annak a
hátából egy pár bocskorszíjut és bocskort ki kell hogy vágjunk.
– Nem bánom én biró úr, legyen úgy hát!
Volt egy nagy darab cziheres fízese, és volt egy csomó juha a birónak.
– No János, egyéb dolgod nincs, kiűzöd a juhokat és a czihert kivágod
mind őszig.
Kiűzi János első nap a juhokat. Nëzi a tarisnyában, hát nincs semmi
étel. Ő ës bizën nekiállott, megfogott két juhot, a legszebbeket,
megnyúzta és megette. Tüzet csált, megsütötte s megette.
– No János, vágtál-é ki sokat? – este kérdi a a biró.
– Igen én kettőt, a legszebbeket.
A biró azt gondolta, a czihert vágta ki, a legszebb bokrokat, kettőt.
Másnap megint kihajtja a juhokat, merëndébe akkor se tettek semmit.
Akkor nap ës megfogott két juhot, megsütötte s megette. Harmadik napján
ës csak úgy csált. Negyedik nap kiment a biró maga, hogy lássa, János
mit dolgozik. Hát látja, hogy a juhokban hiányzik hat, cziher semmi
sincsen kivágva.
– Hát Jancsi, mit dolgoztál? – kérdi a biró.
– A mit lát a biró úr. De hát haragszik-é ezért?
– Nem haragszom János.
Számbavette a biró, hogy Jancsinak enni kell, mert egyébaránt nem
dolgozik és a juhokat ës mind megeszi. Másnap tett neki kenyeret,
szalonnát, hagymát és egy kicsi pálinkát ës. János nekiállott és mind
kitépte, egy szikrát se vágott.
No elfogyott a cziher. Hát másnap elmentek szántani a biró úr s János.
Volt egy nagy csomó faszujkakaró hazavive a biró úr házához. Délben,
mikor az ökrök ettek, s a biró úr ës, s ő ës, azt mondja:
– Biró úr, én egyet bogározhatnám haza. Nékem oan szokásom van, hogy
mikor szántok, bogároznom ës kell.
Megindult János, mind futott hazáig. Ott volt a kántor, a birónénak volt
szereteje. Hogy látja Jánost, hogy jő messziről, azt mondja:
– Kántor úr, csak valamerre bújjék el, mert baj van, – azt mondja.
Elbújik a kántor, bé a pest megé. János bémënyën, kérdi a biróné:
– Mi baj van János?
– Azt mondta a biró úr, hogy a fuszujkakarót mind hányjam bé a pest
megé.
Kapta magát János, béhányta mind a hegyével, a hogy meg volt hegyezve.
Jól ësszeszurkálták a kántort, Aval visszafutott a mezőre. Kérdi a biró:
– Nohát bogároztál János?
– Igen, biró úr, most dologra mehetünk.
No estig szántottak. Este hazamennek, panaszkodik a biróné, hogy János
hazajárt s né mit csinált. A faszujkakarót mind béhányta a pest megé. De
azt nem mondta meg, hogy a kántor ott volt.
Másnap megint elmennek szántani, délben megint elbogározik. Akkor ës
elmënyën haza, és a kántor ott volt. Meglátja a biróné:
– No valamerre el kell bújni, mert megint jő János.
Mondja a kántor:
– Egye meg a manó Jánost, mert vaj tátos, vaj paraszt (bolond). A
multkor ës jól megszurkált, ma vajjon mi történik véllem?
– Menjen csak, bújjon el hamar, mert itt van. Az ajtó megett van egy kád
gyapjú, abba kuczorodjék bele.
Bémënyën János, kérdi a biróné:
– Miféle baj van?
– Azt mondta a biró, főzzek két üst vizet s forrázzam meg az ajtó megett
a kád gyapjút.
Úgy ës tett János. A biróné ellenkezett, de nem volt mit tegyen, mert
János felfőzte a vizet, rëaöntötte a gyapjúra, s visszabogározott a
mezőre.
– Kibogároztad magadat János?
– Ki, biró úr, immán dolgozhatunk.
Dolgoztak estig, este hazahajtottak. Felesége megint panaszkodott, hogy
János odahaza járt s a gyapjút megfórózta, ő nem akarja Jánost többet
tartani szolgának.
– De hogy pusztítsam el, hogy küldjem el, mikor fogadásunk van? Minnyát
a bocskort meg a szivut a hátamból kivágja.
Kitalálja hát a biró, elküldi Jánost egy nagy erdőre.
– Menj el János – azt mondja a biró – van nekem egy disznyócsordám s egy
disznyópásztorom az erdőben. Vigyél néki egy inget s egy gagyát.
Mondjad, vegyen fehér inget s fehér gagyát, mert már rég nem vett. S
hajtsátok haza a disznyókat.
Elmënyën János, de a birónak nem volt disznyócsordája semmiféle, csak
azt számította a biró, hogy az erdőben a vadak egyék meg.
Mënyën János, viszi az inget és a gagyát, de jár az erdőben ide s tova
mindenfelé, sehol disznyócsorda, se disznyópásztor nincs. Egyszer a nagy
erdőben talál egy csoport vaddisznyót, a medve mellette, kerítette a
medve a vaddisznyókat. Meglátta János, gondolta a disznyópásztor.
– Álljon meg – azt mondja – vegyen inget s gagyát, hoztam fehért, s
hajtsuk akkor haza a disznyókat.
Miklósnak, azt mondta a biró, hivják a disznyópásztort.
– Álljon meg Miklós bá! Hoa mënyën?
A medve elkezdi: mammammamm.
– Ne ma (majd), ne ma, most rögtön vegye az inget, azt poroncsolta a
biró úr!
A medve csak ódarolt ide ës, tova ës. Megfogta János a medvét, s:
– Miklós bá – azt mondja – itt az ing s a gagya. Vegye fel s hajtsuk a
disznyókat!
A medve nem akart. János megfogta s vaj két pofot adott neki. A medve
megint elkezdi: mammammamm.
– Ne ma, most rögtön hajtsuk a disznyókat!
A medve, hogy látta, hogy János kezdi pofozni, felhágott egy fára.
– Szálljon le onnat Miklós bá, hajtsuk a disznyókat, elkéstünk, este
lesz.
A medve nem. Akkor János elévett egy nagy rudat, leszúrkodta onnat.
– No hát most se jő Miklós bá?