Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 20

a városba, lemondtak hivatalukról, aztán elmentek, hogy válaszszanak oan
helyet, a melyiket szeretik ők, a hol jó lesz lakni nekik. Mentek, s
egyhelyt három felé ment az út, s hárman háromfelé eltértek. A nagyobb
ment jobbra, a küssebb ment balra, s a közbelső igyenest.
A nagyobb elment egy városba, s a selyem kendőjével gazdag lett,
utóljára király lett belölle. A közepső (így), megint egy városba ment,
sok just szerzett (bűvös kalapjával). A küssebb nem kapott semmiképen
oan helyet, a hol szeresse, s kiment abból a városból.
Kiment a városból, bément a másba. Hallotta, hogy ott egy oan
királyleány van, nem bír senki vélle játszodni, kártyázni. Ki volt
hirdetve, hogy a ki meg tud kártyázni vélle, annak a király odaadja a
leányt, és fele királyságát, s halála után ő lesz a király. S a ki nem
tud megkártyázni, hát ott van a karón kilenczvenkilencz fej, s az övé
lesz a századik. Ő elment igyenest oda a királyhoz, s kártyázni kezdett
a király leányával. Tizenkét órakor nappal elkezdték, egész écczoka
tizenkettőig. Elnyert a leány egy mázsa és száz darab aranyat tölle, de
adott a gyűrü eleget. Akkor hozott egy vén asszony két feteke kávét. Azt
megitták s mind a ketten elaludtak. Az a vén asszony látta, hogy
elaludtak, elment, a gyűrűt elcserélte, mást tett helyébe.
A fiú nem aludt sokat, megëbredt jókor. Hogy látta, hogy nem foly a
gyűrűből az arany, elszökött. Elment a közbelső bátyjához, annak
hazudott, hogy elveszítette a gyűrüt, s az odaadta a kalapot, menjen s
ha neki több (pénze) lesz, mind a bátyjának, hát vigye vissza.
Avval a kalappal ës odament a liányhoz. Kártyázni kezdtek, elnyert két
mázsa és kétszáz aranyat a liány. Écczoka tizenkét óráig. Akkor ës az
öreg asszony két kávét vitt s elaludtak. Az öreg asszony elment s
megcserélte a kalapot ës. A fiú akkor ës felëbredt korán s elugrott
akkor ës. Elment a nagyobb bátyjához, az király volt. Annak ës hazudott,
hogy elvesztette a gyűrüt. Az ës odaadta:
– Met nékem elég van. Ha egyszer gondolod, hogy néked többed van, hozd
vissza.
Aval ës úgy járt. Odament, kártyázni kezdtek, elnyert a liány három
mázsát és háromszáz darabot a fiútól. Akkor a vén asszony megint két
feteke kávét hozott. Megitták, elaludtak mind a ketten. Az öreg asszony
elcserélte a kendőt és mást tett a helyébe. Akkor a fiú késén ëbredt, a
liány hamarébb felébredt. Kezdett könyörögni, engedje el, ne vegye
fejét, ha annyi pénzt elvesztett. A liány megsajnálta és elengedte.
Most nem ment a bátyjaihoz. Elindult, hogy vándoroljon, utazzon. Ment,
egy mezőbe ért, megehült, hogy már nem ës látott a szeméből. Egyszer egy
almagyümölcsszag csapta meg. Mënyën arra felé, elért egy szép kertet.
Kapu, hogy bémenjen, nem volt sehol. Elhatározta magában, bészökik a
kertbe, és úgy ës eszik abból a gyümölcsből. Mert lopni szégyen, de az
éhség rëavitte, hogy muszáj lopni.
Bément, megevett egy almát és szarva lett. Mëgëtt még egyet, s akkora
szarva lett, hogy a fák között elig bírt bújkálni. Oan nehéz volt, hogy
mán elig birta. Látta, egy kasocskában körte volt. Elkezdett bújkálni
arra felé. Valahogy odaért, mëgëtt egy körtét, leesett egy szarva.
Mëgëtt még egyet leesett a másik ës. Most körtét annyit ëtt, a mennyi
neki kellett. Jól lakott. A körtéket a kosárból kiszedte, zsebébe tette.
A kertbe, a melyik legszebb hat alma volt, leszakította s bétette a
kasba. És ezt a kertet a szent leányok csinálták. Ott voltak, csakhogy ő
nem látta. Meg akarták segéjteni, mert nem bánt csúful véllik ott az
erdőben.
Aztán bizë bément a városba, és ott kezdte rikójtozni, hogy: vegyenek
almát! A király kiment, és a királyné, és a liánya. Megvett a liány
kettőt, és a király és a királyné csak egyet. Aztán hogy a királyliány
látta, hogy az apja s az anyja csak egyet vett, vett ő nékik még egyet.
De az alma drága volt; száz darab arany volt egy. Ő aval elment, ott
hagyta őköt.
A király, s a királyné, s a liány, mikor megették az almákat, abb a
helybe nem tudtak többé mozdulni. Olyan szarvuk lett, hogy az egyik
szegletből a másikba. A király hírré tette, hogy ki meg tudja menteni,
az orvosok jőjenek, s a ki meg tudja menteni, fele királyságát adja neki
s holta után az egészet.
A mennyi orvos volt az országban, mind odamentek. S a királynak egyik
szarvát levágták, lett tizenkettő belölle. Ő elment, a fiú, el a
piaczra, s vett egy rend gunyát mind egy orvos. Elkészítette magát
mindennel, mind egy orvos. Ment ő ës a királyhoz, mentse meg a
szarvaitól. Mikor odament, már nem tértek a doktorok az udvaron, annyin
voltak. A mint ott gyúródott bé, azt mondták:
– Hoa mënyën? Nem tud semmit, ha mi nem tudtunk!
– Ereszszenek bé, mert majd tudok én, ha maguk nem tudtak – azt mondja.
Béeresztik, elmënyën a királyhoz, és azt mondja:
– Én lehet segíthetek magukon, de elébb a leányukkal akarok beszélni.
A király el ës kisértette a liányhoz. Ott elévett egy pár kártyát,
kezdte hányni, mind a kártyavető czigánynék. Azt mondja:
– Lehet, én tudnék a maguk baján segíteni, de jártak itt valami emberek,
itt háltak valami kártyások, a kit megloptak erőst. Elébb vissza kell
adni.
A liány minyát eléhítta a vén asszonyt, lássa, hol vannak azok a dolgok,
adja elé. Mert a vén asszony megmondta a liánynak, ők együtt dolgoztak.
A vén asszony elé ës hozta. A fiú mëgnëzte, foly-é az arany belőllük.
Folyva folyt. Hát bétette egymásba, békötözte a ruhába (kendőbe) a
kalapot s a gyűrüt. Aval odaadott egy körtét a liánynak, kivette a
zsebéből. Megette s egyik szarva leesett. Még odaadott egyet, megette
azt ës, leesett a másik szarva ës. Aval a liány kartőn fogta, kezdte
csókolni, nem ës tudta, mit csináljon.
A király meghallotta, hogy énekel a liány, rikójtozta, hogy hozzák oda,
mentse meg őt ës a szarvától. Odament, a királynak ës odaadott két
körtét, és leesett mind a két szarva. Akkor elment a királynéhoz, annak
ës adott kettőt, az megette s leesett mind a kettő.
Aval a király mán gondolta, elveszi a leányát, s a királyságnak felét s
halála után az egészet, de ő nem akart maradni semmiképen. Hogy nem
akart ott maradni, a király pénzt adott neki, kocsit, lovakat, a
lovakról czédolát, a kocsist kifizette egy évre a király még. De a fiú
kijött a városból odaadta a kocsit, lovat, mindent a kocsisnak, és
elment a bátyjaihoz vissza. Visszaadta az egyik bátyjának a kalapot, a
másiknak a kendőt, azután ott maradt a nagyobbik bátyjánál s máig ës él,
ha meg nem halt.
_(Jakab János, Zajzon.)_


51. A cseresznyefáról.
Volt egyszer, hol nem volt, még a túlsó világon ës túl volt, volt egy
gróf és annak a grófnak az udvarába volt egy akkora cseresznyefa, hogy
az ég alatt meghajlott. Hát erre a cseresznyefára sokan fel akartak
menni, hogy a grófnak cseresznyét rázzanak. És sokan igérkeztek, hogy
felmennek, mert a gróf sok pénzt igért annak, a ki arról a fáról
cseresznyét ráz neki.
Hát találkozott egy tizenhárom éves árva fiú. Azt mondja, hogy ő
felmász, hogyha a gróf csináltat neki két rend gunyát, egyet posztóból
és egyet onból (így), és tëszën neki útravalót, a meddig ő ottan
felmënyën.
És a gróf csináltatott és bétette az útravalót és akkor Józsefnek volt
egy kis baltája, és akkor nekifogott a fára felmászni. Igy hát a fiúcska
mászott. Ott sokan nëzték, és annyira mászott, hogy elig látták a fa
oldalán, mind egy kis madarat. Akkor a baltát belévágta a fába és egyet
evett s aval neki fogott tovább menni a fán. S ért egy nagy ágat s azt a
nagy ágat megrázta, hogy hulljon cseresznye. S annyi cseresznye hullott,
hogy az udvar teli volt, térdig jártak a cseresznye közt.
És annak a fának a tetejében volt egy arany város, arany kastély, abban
a kastélyban volt egy templom, s a fiú odament a templomhoz rongyosan
vaj egy krajczárkát kérjen a népektől. Hát ott olyan népek voltak, hogy
a templomban a templomozás nem ment jól, hogyha nem volt ott egy
küsasszony. Az a küsasszony meglátta ezt a szegény fiút; de mán körülbé
egy tizenhét éves volt, addig mászott a fán. Hát bizën a küsasszony
elvitte magához az ő lakására és felöltöztette a fiút rendesen. Hát a
fiút odahaza hatta; volt egy szobaleány, és egy szakácsné és a fiú,
hárman voltak odahaza,
A fiút annyira megszerette, hogy mán mindegyik szobába megengedte járni.
Volt tizenhárom szobája annak a küsasszonynak és a tizenkettőbe szabad
volt járni mindegyiknek, csak a tizenharmadikba nem. Abbizën a fiú – a
küsasszony elment a templomba – a fiú bizën bénézett a tizenharmadik
szobába ës. Hát látja, hogy a tizenharmadik szobában volt egy hétfejű
sárkány. Hát a sárkány meglátta ezt a fiút és nagyon dühös lett, és
mikor a küsasszony bément hëzza, akkor a sárkány megfogta a küsasszonyt,
és kitörte az ajtót és elvitte a küsasszonyt a sárkány az ő lakására.
Abbizën Józsefnek nehezen jött, hogy az ő asszonyát elvitték. Hát ő
bizën egyet próbált. Gondolta magában, hátha vissza tudná hozni.
Elmënyën, elmënyën s addig mënyën, a míg megtalálja. És egyszer éppen
látja, hogy az ő asszonya két kártyával (fakannával) vizért ment. Ő
bizën beszélt vele. Azt mondta, hogy jöön el az asszony vele, mert a
sárkány úgy se tudja meg. És erre elmënyën az asszony a férfiúval.
Hát egyszer egy darabig várja a sárkány s látja, hogy nem jő. Utánna nëz
a merre van az uton, hogy nem látja-é menni. Hát abbizën ëppen meglátta.
S utána szaladott s azt mondja Józsefnek:
– Hogyha még egyszer ide találsz jőni, hogy a küsasszonyt elvidd, akkor
összetörlek!
Abbizën Józsefnek oan kemény szive lett, hogy ő ilyen csufosan kell
hazamenjen. Abbizën, gondolta magában, hazamegy és még egyet próbál
ezután. Abbizën hazament és kapott (talált) egy rozsdás kardot. És ő
megint elment, hogy hátha valamiképen el tudná hozni.
Elment megint arr a helyré és látja ëppen, hogy a küsasszony megint
vizért ment. És akkor még azt mondta a küsasszonynak, hogy menjen vélle
mert ha utánna ës jő a sárkány, úgyës levágja. Abbizën az asszony
elindult Józseffel, hát egyszer látja, hogy a sárkány mënyën utánna. Hát
arra a sárkány utóléri s azt mondja a sárkány neki, hogy:
– No most leváglak!
Azt felelte József:
– Le, ha le tudsz!
Azt mondja arra a hétfejű sárkány, hogy:
– Küzsdjünk-é vaj vagdalkozzunk?
Azt mondja József, hogy vagdalkozzanak.
Amint a sárkány vágta a kardjával, mert a sárkánynak oan kardja volt,
mind a beretvakés, hát nekivágott és akkor József az ő kardját mindig
fokkal fordította. Egyszer nekiigyorodott és levágta egy vágásra a rossz
karddal három fejét.
Akkor azt mondta a sárkány, hogy hát küzsdjenek meg. Abba küzsdeni
kezdettek és úgy vágta a sárkányt a földhöz, hogy két nyaka törött ki.
És úgy elvitte József a küsasszonyt.
Megházasodtak és akkora víg mulatság volt, hogy akkora hosszú asztalt
terítettek, mind ide[2] Zajzon. De istenes ember volt, aki egy csepp
italt vaj ételt kapott.
_(Jakab János, Zajzon.)_


52. A király kisasszony megszabadítása.
Volt egyszer egy király s volt annak sok cselédje (gyermeke), és volt
egy leánya ës s a leányát férjhez akarta adni. Odament egyszer egy
tündér sárkány képében. Akkor lett egy forgószél, aval a leány
felkapódott s a sárkány elvitte a maga országjába.
Nohát a szegény király, mikor hazament, hát a leánya nem volt. És azt
mondotta a cselédjeinek ő, hogy a birtokának felét odaadja, a ki a
leányát hazahozza. S ha ő meghal, az egész királyság maradjon rëa. De
egy cselédje se mert megindulni, hogy megkeresse a leányt.
De volt a kertben az ablakja alatt egy égig érő fa. Ujan fa volt, hogy
egy levélen elfért egy ország. És a királynak volt egy pásztorfiúcskája,
aki a disznyókat őrözte s egyszer, amint őrözte a disznyókat, egy
malaczka hëzzasúrolóskodott s azt mondotta neki:
– No te pásztorfiúcska, mindíg jó voltál hëzzám s jótét helyébe jót
várj. Te mondd meg a királynak, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát
s neked csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát a bőréből. S te
vedd elé a kicsi fészidet s aztán menj fel az égig érő fára, de csak
addig menj, ameddig a hét rend bocskor s a hét rend gunya leszakad
róllad. S akkor ott elérsz egy elényuló ágat s aval szökjél az elényúló
ágra, és azon vagyon a sárkány vára.
És aval a malaczka a mások közi jutott.
Aval a fiú elment a király elejébe és azt mondotta, hogy:
– Felséges király, vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s nékem
csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát s én felmënëk az égig
érő fára.
És a király akkorát kaczagott, hogy majd elpukkadt. S azt mondotta az
udvari bolondnak:
– Eztet a macskabékát fogadd el viczebolondnak!
S a fiú megharagudott erősen s azt gondolta, hogy bolond likból bolond
szél fuj.
– Én csak azt mondom, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s hogyha
én a királyleány nélkül visszatérek, akkor húzza a nyakamat a karóba.
Csakugyan a király le ës vágatta a csonkaszarvú bivalyát s csináltatott
neki hét rend gunyát, hét rend bocskort. A fiú elvette a fészit,
elindult az égig érő fára s egy nehány percz alatt úgy elveszett a
levelek között, hogy nem ës látták.
Ő csak ment, mendegélt, míg a hét rend bocskor és a hét rend gunya
elszakadt. Ott, a mint a kicsi malaczka mondotta, volt egy elényúló ág.
A fiút Jancsinak hítták. Jancsi azt mondotta ott magában, mert az az ág
éppen akkora volt, mind a karom s nem akart rëaszökni arra az ágra, mert
gondolta magában: Ha rëaszököl, leesel s eltörik minden porczikád. De
bizony végre azt mondotta, inkább eltöri a fejét ës, mintsem királyleány
nélkül térjen haza. És rëaszökött az ágra és az akkorát döndölt, mint
mikor egy kecskebéka esik a földre.
S akkor elindult. Volt ott erdő, mező, csak házakat nem látott. És ő
ment, mendegélt, elért egy nagy palotát, a mely kakasfarkon forgott.
Nekirugaszkodott, hogy felszökjék a terépekre, de nem tudott felszökni,
mert sebesen forgott és levetette a földre. De aztán a terépbe belévágta
a fészüt s úgy felment a palotába. És mikor béért a palotába, a
királyküsasszony elejébe ment és a nyakába borult s azt mondta:
– Jaj, lelkem Jánoskám, hát hogy tudtál te idejőni?
Azt mondotta, hogy:
– Ne szóljon semmit a küsasszony, akkor eljő velem az édes apjához.
És akkor azt mondotta a királyküsasszony:
– Jaj, hallgass, Jánoskám, mert ha jőni talál a kilenczfejű sárkány, hát
végünk lesz.
Jött is a kilenczfejű sárkány és azt mondotta, hogy:
– Hát miféle emberizing ez?
És azt mondotta a királyküsasszony, hogy:
– Feljött, hogy engemet szolgáljon, mert az édes apám szolgája volt.
Azt mondotta a sárkány:
– Majd meglátod, hogy nem fele kár, a mit megeszen, hanem egész. Menj,
oda lenn a pajtában vagyon egy girhes-görhes ló és te mindig csak
abrakot adjál neki, szénát meg zabot.
De mindig egyebet adjon, mind amit a ló kér. Mert az a girhes-görhes ló
unyan volt, hogy szólni tudott.
Lement Jancsi és nyögött a szegeny pára, nem tudott felkelni a
hídlásról. S azt mondotta Jancsi:
– Egyél, szegény pára, egyél.
S azt mondotta a ló:
– Jábo (hiába) kénálsz engem a zabbal, mert az én abrakom égő parázsa.
Vasárnap, mikor a sárkány elmënyën a templomba, hát akkor te azt a
kaszaj fát gyujtsd meg s attól én fel tudok kelni a hídlásról.
És Jancsi csakugyan meggyujtotta azt a nagy kaszaj fát s egy néhány
lapáttal bé ës vitte a lónak. A ló, mikor megette, fel ës kelt, s kiment
az udvarra és mind megette azt az égő parázsát. És Jancsi elbámult,
mikor látta, hogy milyen szép lett a ló. Fémlett a szőre, mind a tükör.
És még akkor bámult csak nagyon, mikor látta, hogy nem ës négy, hanem öt
lába vagyon a lónak. A ló azt mondotta, hogy odalenn a pinczében vagyon
egy nyereg s egy kantár és hozza fel. Jancsi csakugyan le ës ment s
mikor kijött a pinczéből, felhozott egy nyerget s egy kantárt. S mikor
az ajtón ki akart lépni, kijött a kilenczfejű sárkány.
– Megállj, te emberizing! Mégës átólhágtad az én szovamot!
A sárkány Jánoskának le ës akarta nyisszantani a nyakát, de azt mondta:
– Várj, igyunk egy kupa bort a bűneidért.
A sárkány fel ës hozott egy kupa bort a legjobból. Ittak s Jancsi mind
kérte, hogy hagyja meg az életét. S a mikor elfogyott az a kupa bor, azt
mondotta ez a sárkány:
– Nahát igyunk még egy kupa bort az én bűneimért ës.
S mikor megitták ezt a kupa bort ës, a sárkány megrészegedett s úgy
aludt, mind a bunda. Akkor Jánoska kivette a kardot a sárkány kezéből s
lenyisszentette mind a kilencz fejét. Akkor a karddal, a nyereggel s a
kantárral kifutott az udvarra az ötlábú lóhoz s elbeszéllette, hogy ő
hogyan járt a sárkánynyal. Fel ës szökött Jancsi az ötlábu lónak a
hátára és csak azután kérdette:
– Hát hova mënünk, édes kicsi lovam?
– Mënünk az erdőre édes kicsi gazdám. Ott vagyon egy vaddisznyó,
vaddisznyónak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátuja és abban az
iskátujában vagyon a kilenczfejű sárkánynak az ereje.
El ës mentek s az erdőben jött a vaddisznyó elejükbe. Az ötlábú ló az
ötödik lábával megrúgta a vaddisznyót és Jancsi a kardjával levágta a
nyakát. S a vaddisznyónak a fejében volt a nyúl s nyúl fejében az
iskátuja s abban az iskátujában úgy dongtak-bongtak a darázsok, mintha
ördög bújt volna beléje. János aztot letette egy lapos kőre és egy másik
lapos kővel úgy összetácskálta, hogy se iskátuja, se semmi nem maradt.
Akkor nyuguttan mentek hazafelé. S mikor hazaértek, elbeszélte a
királykisasszonynak, hogy hogyan járt ő. S a királyküsasszony azt
mondotta:
– No vagy ittmaradunk, vagy hanem hazamënünk.
S akkor jutott Jánoskának eszibe, hogy minyen félelemmel jött ide.
Jánoska azt gondolta, hogy a királyküsasszony leszédül a fáról és
ësszetörik minden csontja. S odalenn járt az udvarban s búslakodott,
hogy hogyan menjenek haza. S azt kérdezte az ötlábú ló:
– Mért búsúlsz, édes kicsi gazdám?
Hogyne búsúlnék, mikor nem tudunk hazamenni.
S elbeszélte, hogy ő minyen félelemmel jött fel. S azt mondotta az
ötlábú ló:
– Ne búsúlj semmit, mert én hazaviszlek.
És a királyküsasszony ësszeszedte minden kincsét s felültek az ötlábú ló
hátára. S mikor felültek, azt mondta az ötlábú ló:
– Húnyjátok bé a szemeteket és egy percz alatt nyissátok ki.
S mán a király udvarában voltak. A király halálán volt, unyan beteg volt
s mikor bémentek, felugrott s majd tánczra kerekedett. S unyan nagy
lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országon nem volt párja. S a ki nem
hiszi, járjon utána.
_(Gödri Anna, Zajzon.)_


53. A tolvaj czigány.
Volt egyszer, hol nem volt, még az óprëczei tengeren ës túl volt, hol a
tetűt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a fenébe és a sujba meg
ne botorkázzék, volt egyszer egy gazdag czigány és ez a czigány egy
királynak a komája volt. Egykor megterhesül a czigánynak a felesége, és
elhíja a királyt, hogy nëzze meg, hogy mi baja vagyon az ő feleségének.
Mënyën a király és megmondja a czigánynak, hogy:
– Né a te feleséged nagyon terhes, minél hamarébb megszüli a gyermeket!
Ugy ës történt, a hogy mondta. Nem tőlt belé három nap és megszülte a
czigány felesége a gyermeket. Eltelik egy hét és a czigány elmënyën a
királyi komájához és jelenti, hogy né, a felesége megszülte a gyermeket
és jöön el a király keresztelésbe, mert más nincsen, a kit komának
híjon, csak a király. Elmënyën a király a czigány komájának a hívására
és megkeresztelik a gyermeket.
De a gyermek oan okos fiucska volt, hogy majdnem mikor kétéves volt,
beszélni eleget tudott. Elig növekedett mán nagyobbra a czigányfiucska,
elment a királyhoz és egyet-mást a játékok közül ellopott. Mán annyira
felnövekedett, hogy mán űgyes legény lett belölle. Azt mondja a király a
czigány komának:
– Komám héj, mondd meg a fiadnak, hogy többet az életembe (házamba) ne
tegye a lábát, mert felakasztom, mert a mindig lop.
De a czigány legény csak erre nem heverített, hanem csak folytatta a
lopásokat. Mondta a keresztapjának:
– Héj, keresztapám, nem félek én a maga hatalmától!
Számította a király, hogy hogy pusztítsa el az ő keresztfiát. És
odahivatja az ő czigány komáját és azt mondja:
– Te komám, én azt mondom neked, a fiadat küldd el, a csordámban vagyon
egy bikám, azt hozza haza.
De az a bika oan erősen döfött, hogy melléje még a pásztor se tudhatott
volna menni. Megjelenti a czigány a fiának, hogy:
– Né, keresztapád mit mondott. Hogy az erdőről hozd haza a bikáját, mert
ha haza nem hozod, hát felakasztat.
Elmënyën a czigányfiú és köt egy kötél szénát és siritt megint szénából
kötelet és magára felcsafarja, és azt a kötél szénát vetette a hátára és
elment a király erdejére, hogy a bikát hozza haza.
Bément a csorda közi és mihelyt a bika meglátta a czigányfiút,
igyenëssën nekiszaladt. Volt még egy más bika ës azonkűjel, de a nem
volt hamis, mind ez. A hogy látta a fiú, hogy a bikák mennek utána,
szaladt előre s a bikák ës szaladtak utána, mert megérzették a szénát,
és merébe ettek a czigányfiú hátáról. A mikorrá már majdnem hazaért a
fiú, a szénakötés elfogyott a hátáról, csak a mi rëa fel volt tekerve,
ammaradt. A mikor majdnem hazaért a czigányfiú s a kapun bément, elig
volt annyi széna a kötélből, a mennyi kecczër átért a derekán. Leveti a
derekáról és felugrik, egy kaszaj fa volt felállítva és felugrik arra a
fára. Ezt meglátta a király és elcsudálkozott a czigányfiú űgyességén,
hogy kötélen hazahozta a bikát.
De mëgés abban a szándékban volt, hogy elposztíttatja a keresztfiát. Azt
mondja a czigányfiúnak:
– No, én nem bánom, látom, hogy űgyes keresztfiam vagy, de még egyet
mondok neked, majd meglátom, azt megteszed-é?
Azt mondja a keresztfiának:
– Az én szolgáim négy ekével künn az erdő alatt szántnak és ha az
ökröket béhajtod ekéstől, hogy a szolgák ëszre ne vegyék, akkor
megbocsátlak. Hanem elposztítlak.
Gondolkozik a czigányfiú, hogy hát mit csináljon a keresztapja beszédén.
Elmënyën haza és megmondja az ő apjának, hogy né, az ő keresztapja mit
mondott, a király. Mán a czigány erősen búsult a fián, hogy most vége
kell legyen. És elmënyën (a fiú) a vásárra és veszen tizenkét csűrkét
kotlóssal együtt. Hazaviszi az apjához, a czigányhoz és azt mondja:
– No apám, én megvettem ezeket, ezekkel meg kell mentsem az életemet.
Azt mondja megint az apjának:
– Ezeket még fel kell én diszítsem, de mivel?
Azt mondja az apja:
– Kössél czifra pántlikát a nyakukra, úgy ereszd el őket, ha kimész az
erdőre.
Azt feleli a fiú az apjának:
– Apám, nem jól tanítasz, mert azt számba veszik a szolgák, tudják, hogy
emberi kéz csinálta, hanem tudod mit mondok én? Itt van húsz keréczár,
menj, vegyél arany festéket. Béfestjük a csűrkécskéket és a kotlóst,
elviszem az erdőszéjbe s ott eleresztem.
Minyátt elmënyën az apja és hoz húsz keréczárra arany festéket és
béfestik a csűrkéket kotlóssal együtt. Akkor felöleli a csürkéket és
elviszi, a hol a cselédek szántogattak. Hármat az erdő széjibe elereszt
a csűrkék közül és a hogy elereszti, hát bizony a cselédek meglátták a
szép aranyozott tollú csűrkéket. Azt kiájcsa egyik szolga a másiknak:
– Jere héj, barátom, nëzd meg minyen szép csűrkék vadnak az erdőszéjbe.
Gyere, fogjuk meg őket.
Ott hatták az ekéket mind a négy szolga és elmentek, hogy fogják meg
mind a szép csűrkéket. A czigányfiú pedig mind bément az erdőbe és a
másikok közül ës mind egyet-egyet eleresztett és a szolgák annyit futnak
a csűrkék után, látnak az erdőben bennebb-bennebb mind többet. Azt
beszéllik egyik a másiknak, hogy:
– Vaj egyet közülök meg kell mű fogjunk ma.
Akkor gondolta a czigányfiú, hogy elég benn van az az erdőben, hát csak
ott hagyja a kotlóst ës. És meglátják a szolgák. Azt mondják egyik a
másnak:
– Jertek héj, mert itt van a tyúk ës, ammég szebb és ha megfogjuk, akkor
a király elejébe viszszük. Jól megajándékoz ezért a szép tyúkért.
A szolgák kergették eleget a tyúkot, de nem tudták megfogni. A még a
szolgák a tyúk után jártak, a czigánylegény kijött az erdőből és úgy, a
hogy a földben állottak az ekék, mind egész hazáig hajtotta ökröstől
együtt. Kikiájcsa a királyt és azt mondja:
– Én nem bánom, haza hajtottam az ökröket, de nëzd meg, hogy az utat ës
felszántottam!
Csudálkozott a czigányfiú űgyességén, hogy hogy tudta ő a marhákat
hazahajtani a szolgák hirük nélkül.
Örökké kergették a szolgák a tyúkot, de nem tudták megfogni. Hát, a mint
kijőnek az erdőből, látják, hogy nincsen se eke, se ökör. Hát látják,
hogy az ország útja ës fel vagyon szántva.
Ezért az űgyességért a király a czigányfiút mëgajándékozta egy tővel
(tűvel), de a szolgákat megbüntette erősen, hogy mért mentek el a marhák
mellől. Megint azt mondja a fiúnak:
– Most láss utadhoz és távozz el innet, merthanem felakasztatlak.
Elmënyën a czigánylegény, elbócsuzik még (a királynak?) az apjától ës,
az anyjától ës, és a hogy hazafelé indult, hát egy szénásszekér jött az
ő községe felé. Egy jó barátja volt és azt mondja neki:
– Gyere te ës, ülj fel.
Azt feleli a fiú:
– Keresztapámtól most bócsúztam el és keresztanyámtól és mëgjándékoztak
ingem egy tővel.
Azt mondja annak az embernek, hogy:
– Hoa tegyem én a tőt?
Azt feleli a szekeres ember, hogy üsse fel. De nem mondta, hogy hoa. S
abbizon, felveti a tőt a szekér szalmának a tetejébe. Többet sose kapta
(találta) meg a tőt.
Hazaér az apjához és mondja a czigány apjának, hogy:
– Apám, keresztapám megajándékozott egy tővel s én felvetettem a szénás
szekérre és többet nem kaptam meg.
Azt feleli az öreg czigány:
– Te fiam, nem tettél jól, hanem szúrtak volna fel a kalapodba!
Azt feleli a czigányfiú:
– Hagyja el apám, mert máskor úgy teszek.
Ült a czigányfiú vaj három nap odahaza és elbeszélte az apjának, hogy a
király azt mondta, hogy innet vándoroljon akármerre, a merre a szemével
lát, mert hogyha el nem vándorol, akkor elpusztíttatja hóhérral.
Negyedik nap bémerëndél a czigány neki és útnak ereszti, és azt mondja:
– No fiam, menj szolgálni,
El ës mënyën a czigányfiú szolgálni és bészegődik egy paphoz egy
esztendőre. S hogy bészegődik, elmennek ketten a pappal az erdőre, hogy
vágjának vesszőt. Hát abbizon, vágnak vesszőt, de a czigányfiúnak mi
jutott eszébe? Eszébe jutott, hogy a mikor hazunnat elindultak, hogy
csak köményes czibrét adott neki a papné enni. Azt számítja magában:
– Hadd el, csak vágjad a vesszőt, pap, mert én felét a vízbe hordom.
Vágja a szegény pap a vesszőt, ő pedig hordja. De felét mind a vízbe
hányta. Elmúlik dél és azt mondja a pap:
– Hát még nincs egy szekér vessző?
Azt feleli a czigányfiú:
– Ó még sok kell egy szekérhez. Keveset vágott a tiszteletes úr.
Hazunnat a papné délt küldött nekik, tébe kását. És ëppen úgy találta a
szerencse, hogy a czigányfiúnak adták a kezébe. A czigányfiú pedig
elévette és mind megette. A pap pedig csak vágta a vesszőt. Nem hagyott
a papnak egy béfaló falást se. Vágta a vesszőt egész estig a szegény
pap, de elig volt még egy fél szekér vessző. Felrakják a szekérre és
béfogták a lovakat és elindulnak hazafelé. De a szegény pap úgy meg volt
ehülve, hogy a szeme kéket, zöldet, vereset látott az éhség miatt. Azt
mondja a szolgának a pap:
– Hajtsad édes szolgám a lovakat, mert éhel majd megdöglünk az úton.
Hazaérnek és elbeszéli a papné a papnak, hogy hát ő küldött ételt. S
kérdi a pap, hogy kitől. Azt feleli a papné, hogy a szolgától küldte
oda. Eléhivatják a szolgálót és kérdik, hogy kinek adta a tébekását. Azt
mondja a szolgáló, hogy a szolgának adta, a czigányfiúnak, a fazék
kását. Ezeknek hallatára azt feleli a czigánylegény:
– Ó tiszteletes úr, a kerék talpához ért a fazék oldala és eltörött a
fazék és nem mertem megmondani.
Ezt most látta a pap, hogy csak kifogás a szolgától, mert este, a mikor
a vacsorához ültek, sem igen kellett a szolgának az étel, mert jól volt
lakva kásával.
Gondolta magában, hogy tudná ő azt elirtani a háztól? Egyszer elmënyën a
pap – volt neki vaj több mint hat-hét bihaja – béviszi a bihajokat az
istállóba és megköti a válluhoz, ennik ad, kihíja a papnét és megfejeti,
a tejet pedig vitte a templomba, hogy ott aludjék meg, mert ott nem nyúl