Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 01

MAGYAR NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY
MAGYAR
NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY
UJ FOLYAM
A KISFALUDY-TÁRSASÁG MEGBIZÁSÁBÓL
SZERKESZTI
VARGHA GYULA
X. KÖTET
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT TULAJDONA
1908
HÉTFALUSI CSÁNGÓ NÉPMESÉK
GYÜJTÖTTE ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE
HORGER ANTAL
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT TULAJDONA
1908
Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.


TARTALOMJEGYZÉK.
Előszó VII
Bevezetés 1
1. A csodamadár feje és zuzája 21
2. A táltos ökör és gazdája 26
3. Erős János 35
4. Buhú 45
5. A herczegfiú, és a medvék, farkasok, rókák királya 48
6. A korhely katona 58
7. Szent Péter és a katona 64
8. A tréfás legények 69
9. A zöld király fia 74
10. A vasfejű farkas 85
11. A háromágú tölgyfa tündére 96
12. Mátyás király aranyszőrű báránya 103
13. Mátyás király és a székely ember leánya 107
14. A két aranyhajú gyermek 112
15. Az agárbőrös királyfi és felesége 116
16. A sárig kicsi kígyó 123
17. Az ezeregyedik 128
18. Ezeregy János 133
19. A csaló vándorló legények 137
20. A három tanács 141
21. Palkó és a boszorkány 146
22. A disznópásztor leánya 153
23. Az ágy alá esett gyűrüs ujj 163
24. Oktáviánus császár 167
25. A kicsi kígyó, a macska és a féreg 168
26. A megvakított óriás 179
27. Hogyan nyerte el a szegény csobán a császár leányát 182
28. A szegény leányról, a ki arany virágot lépik 218
29. Jézus Krisztus keresztleánya 227
30. A három mirha 245
31. A paraszt ember találósa 250
32. Erőn túl való 261
33. A mesemondó királyfi 275
34. A ki elszolgálta az ördög monyasának a csikóját 280
35. Rogozsin király 289
36. A tizenkettedik fiú 294
37. Tündér Ilona és az aranyhajú fiú 313
38. A holló, medve és hal sógora 333
39. A póruljárt szerelmesek 354
40. A kendőütött-, papucsütött-, ingütött-városi királykisasszony 360
41. Édesapám keresztelője 369
42. A magas fa gyümölcse 373
43. Az ördög mint szolga 384
44. A legszebb királyné leánya 390
45. Ambrus és a sárkány anyja 392
46. Aczél, kova, fitil 394
47. A szabó és az óriások 403
48. A nagy rablóbanda 405
49. Szépmező szárnya 407
50. A szent leányok ajándéka 416
51. A cseresznyefáról 422
52. A királykisasszony megszabadítása 426
53. A tolvaj czigány 432
Jegyzetek 455
Tájszók 462


ELŐSZÓ.
E mesegyüjtemény a Magyar Népköltési Gyüjtemény uj sorozatának immár
tizedik kötetete, igazolva, hogy népi költésünk bányájának gazdag ere,
melynek feltárásában nemzedékek munkája váltja egymást, még mindig nem
merült ki.
Távolról sem állítom, hogy a mit egy-egy uj kötetünk nyujt, az mind
merőben uj. Sok darab csak változata az ismert réginek. Kivált a
népmeséknél találkozunk lépten-nyomon ismerős inditékokkal, jól ismert
helyzetekkel. Ezen nincs mit csodálkozni. Maga a világ mesekincse
aránylag kevés motivum kombinácziójából áll; de azért a meseszövés, uj
fordulatok teremtése, uj szinek, uj vonások felrakása elég teret ád az
eredetiségnek, s hiba volna a tárgy hasonlósága vagy rokonsága miatt
mellőzni a különben értékes s eredeti vonásokkal is biró változatokat.
Magáról e gyüjteményről fölösleges volna szólnom, a szakavatott gyüjtő a
könyvhöz irt bevezetésében eléggé tájékoztatja az olvasót. Tájékoztatja
nemcsak a mesékről, hanem a csángók történetéről s néprajzi
sajátságairól is.
E kötet, mint gyüjteményünk megelőző kötete, szintén kizárólag népmesék
közlésére szorítkozik. A bevezetésben ennek az eljárásnak az igazolását
is megtalálja az olvasó. Ha a csángók népköltészete kötött formában csak
szegényesen s minden eredetiség nélkül nyilatkozik meg, valóban
helyesebb volt mellőzni a csekély értékü anyagot.
_Vargha Gyula._


BEVEZETÉS.
A hétfalusi csángók mesekészletének költői és tudományos szempontból
legértékesebb darabjait gyűjtöttem össze e kötetben. Az irántuk
érdeklődő olvasó talán szívesen veszi, ha mintegy bevezetésképen némi
tájékozást szerezhet magának arról a magyar néptöredékről, a melynek
körében e mesék, ha nem is születtek, de mégis napjainkig fennmaradtak.
Megkisértem tehát néhány lapon rövid, de eléggé tájékoztató képét adni
múltjának és jelenének.
A hétfalusi csángók Brassó-megyében laknak és azért mondják őket
hétfalusiaknak, mert hét faluban vannak megtelepedve. Mind a hét falu,
név szerint Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszufalu, Tatrang, Zajzon
és Pürkerecz, a Barczaság nevű síkság délkeleti szélén fekszik, a tömösi
és bodzai szorosok közötti vonalon. Az első négy hosszú sorban egymás
végébe épült, a másik három azonban kissé odébb fekszik. Ez utóbbiak
nincsenek ugyan összeépítve, de mégis nagyon csekély távolságra vannak
egymástól.
Hogy mikor keletkeztek e csángó községek, arra nézve nincsenek semmiféle
adataink. Bizonyos csak annyi, hogy 1366-ban már léteztek, mert Nagy
Lajos királynak egy ekkor kelt oklevelében már szó van róluk. Nem lehet
azonban föltenni, hogy valamely messze múltban keletkeztek volna, mert a
csángók sajátságos földbirtokviszonyai arra a következtetésre
kényszerítenek, hogy falvaik csak a barczasági szászoknak 1211. évi
beköltözése után keletkezhettek. Feltünő ugyanis, hogy a hétfalusi
csángóknak nincsen szántóföldjük (vagy csak olyan kevés, hogy szóba sem
jöhet) és évszázadok óta kénytelenek a két szomszédos szász község,
Prázsmár és Szászhermány, fölös termőföldjét bérelni. Ezt a sajátságos
körülményt alig lehet másképen magyarázni, mint úgy, hogy a csángók
olyan időben kerültek ide, a mikor a művelhető föld már le volt
foglalva, s azért kénytelenek voltak a síkság szélén, szorosan a hegyek
lábán meghuzódni. Mert azt csak nem lehet föltenni, hogy birtokba ne
vették volna azt a dúsan termő gazdátlan síkságot, hanem megelégesznek a
köves házhelyekkel és hegyi legelőkkel, ha előbb lettek volna itt, mint
a szászok! Még kevésbé hihető természetesen az, hogy önként átengedték
volna a jövevény idegeneknek azt a termőföldet, a melyet ők az első
foglalás jogán bírnak vala, ha már a szászok bejövetele előtt is itt
lettek volna!
De honnan kerülhettek e csángók (valamikor 1211 és 1366 között) mai
lakóhelyükre?
Ez is olyan kérdés, a melyre a történetírás – hiteles adatok híjján –
eddig ugyan nem tudott válaszolni, de a melyet ma már eldöntött egy más
tudomány, a nyelvészet. A székely nyelvjárások összehasonlító vizsgálata
ugyanis kiderítette, hogy a hétfalusi csángó nyelvjárás minden lényeges
vonásában megegyezik a Háromszék keleti síkságán, Kézdivásárhelytől
délre elterülő székely községek nyelvjárásával. Ebből tehát az
következik, hogy nincsen semmi komoly okunk arra, hogy e csángókban (a
mint némelyek gondolták) valamely különös, talán besenyő vagy kún
népfajtát keressünk. Nyelvjárásuk tanúbizonysága szerint nem lehetnek ők
egyebek, mint elszakadt része annak a székely törzsnek, a melynek
legnagyobb csoportja Kézdivásárhelytől délre telepedett le. (Ugyane
törzsnek más csoportja Csikszereda környékére, sőt egy-egy töredéke a
nagyküküllőmegyei Halmágyra és az udvarhelymegyei Zsomborra is
elkerült.)
Az összes csángók (mert vannak tudvalevőleg Moldvában, Bukovinában és a
gyimesi szorosban is csángóknak nevezett magyar néptöredékek)
nyelvjárási és telepedési viszonyainak vizsgálata a _csángó_ szó
származását és eredeti jelentését is megfejtette. A kutatás egész
menetét talán hosszas volna e helyen vázolni,[1] azért csak azon
eredményének közlésére szorítkozom, hogy a _csángó_ szónak eredeti, de
ma már elfeledett jelentése: _kóborló_, _vándorló_, _nomadizáló_ volt.
A hétfalusi csángók tehát olyan székelyek, a kiknek ősei még akkor is
nomadizáló életmódot folytattak, a mikor a többi székelység legnagyobb
része már meg volt telepedve és az állattenyésztésről áttért a
földmívelésre.
A hét faluban való végleges letelepedésük úgy látszik kapcsolatban van a
törcsvári királyi vár keletkezésével, mert a későbbi időknek számos
oklevele bizonyítja, hogy Törcsvárának várjobbágyai voltak s
községeiknek fekvése fölötte valószinűvé teszi, hogy telepítésük a
tömösi, ósánczi és bodzai szorosok őrzése czéljából történt. Királyi
várhoz való tartozásuk magyarázza meg azt is, hogy a Hétfalu
politikailag sohasem tartozott a Székelyföldhöz, hanem az egykori
(számos kisebb-nagyobb csoportból álló) Fehér-megyének volt egyik része.
Az 1498. esztendővel új, és kedvezőnek éppen nem mondható korszak nyílik
meg a Hétfalu történetében. Brassó városa ugyanis ebben az évben 1000
forintot kölcsönöz II. Ulászlónak és ezért zálogba kapja Törcsvárát. A
következő években több részletben 6300 forintra egészíti ki a kölcsön
összegét, s ekkor Ulászló az egész törcsvári dominiumot adja neki
zálogul, tehát a várhoz tartozó több más községgel együtt a hét csángó
falut is. Minthogy utódai elmulasztják a zálog kiváltását, Brassó a
kölcsön adott 6300 forint fejében háborítatlanul élvezi a várnak és
hozzátartozandóságainak jövedelmét 1848-ig, sőt még azontúl is.
Kétségtelen, hogy a város ezen egész idő alatt joggal követelhette
magának a Hétfalu lakosaitól mind azt a készpénzbeli, terménybeli vagy
akár munkabeli szolgáltatást, a melylyel ezek Törcsvárának már akkor is
tartoztak, mikor a vár még a királyok vagy erdélyi vajdák kezén volt. De
Brassónak a XVI. sz. első évei óta meglevő számadásaiból kétségtelenül
kitűnik, hogy a város jogtalan sarczolásokra is kihasználta a csángó
községeken elég könnyen szerzett hatalmát, úgy hogy mai szegénységük és
elmaradottságuk jó részben Brassó városától való szinte négy százados
függésükben találja okát. Az említett számadásokból pl. kitűnik, hogy a
város nemcsak a census ordinariusnak nevezett pénzbeli adót szedte
tőlük, hanem mindenféle ürügy alatt minduntalan újabb és újabb
rendkívüli adókat is vetett ki rájuk. A csángók ezenkívül természetesen
dézsmát is fizettek a városnak, még pedig az összes gabonaneműek,
továbbá a len, a gyümölcs, a bárányok és a méhek után. Igaz, hogy más
jobbágyok is adtak földjük terméséből tizedet, a hétfalusi csángók
azonban szántóföldjeik tulajdonosainak, a szászhermányi és prázsmári
szászoknak, már úgy is fizették az úgynevezett taksát, a dézsmával tehát
valójában kétszeresen voltak megterhelve. 1848-ban megszabadultak ugyan
úrbéri tartozásaiktól, de a város sem járt rosszúl, mert 346.772 frt 92
krt kapott az államtól úrbéri kárpótlás czímén, s így már ezzel is
busásan megtérült Törcsváráért és tartozandóságáért való minden egykori
kiadása.
Valószínű, hogy a census ordinariust és a termények után való tizedet a
Törcsvárához tartozó községek már akkor is fizették, a mikor még
várnépek voltak, a vár pedig még nem volt Brassó birtokában. A malomjog
és a korcsmajog azonban a XVI. században, sőt azontúl is még sokáig
bebizonyíthatólag a községeké volt, de a város a XVIII. század folyamán
véres erőszakkal mindkettőt a maga számára foglalta le s a Hétfalu (a
legújabb időben) csak 371.000 forinton válthatta vissza e két
erőszakosan elkobzott jogát. Ez az adósság persze még nincsen leróva; a
csángók most is viselik még a törlesztés és kamatfizetés terhét.
Még érdekesebb ennél a hétfalusi erdők ügye. A Hétfalu fölött az oláh
határig terjedő erdőséget a csángók eleinte teljesen szabadon
használták. 1658 óta azonban (a községek állítása szerint, csak
ajándékképen és csak a városi tanács kérésére) úgynevezett karácsonyfát
adtak a városi tanácsház fűtésére, s ime, száz esztendő múlva Brassó
erdei taksa czímén már évi 150 frt fizetésére kényszerítette a
községeket. A legújabb időben pedig a Hétfalu hosszas perlekedés után
kénytelen volt összes erdőségének és havasi legelőinek egy harmadát
átengedni Brassónak, csakhogy a többit békén bírhassa.
Már az eddigiekből is láthatta a szíves olvasó, hogy szegény csángó
népünknek évszázadról évszázadra mind küzdelmesebbé vált az élete, mert
az adók terhe mind súlyosabban nehezedett vállára, jövedelme pedig
mindig igen csekély volt. De hogy más vidékekhez képest való
elmaradottságát kellőképen megérthessük, hozzá kell gondolnunk azt is,
hogy mit szenvedhetett e szegény nép a XVI. és XVII. század háborus
világában itt, a hadak országútja mellett, a török, tatár, oláh és
császári német seregek fegyveres és gyujtogató kezétől. És mindezek
tetejében ennek a népnek, a mely a szenvedésből nagyon is kivette
részét, a vallás vigasztalásában is csak félig-meddig volt része. Mert
azóta, hogy – bizonyára Brassótól való függése következtében – a
reformatio idején a szászokkal együtt áttért az ág. ev. vallásra, mindig
csak szász papjai voltak; vagy ha volt is egyszer-másszor egyik-másik
falunak magyar születésű papja, az csak olyan lehetett, a ki megbízható
szász érzelmű volt és – szász leányt vett feleségül. Hogy e szász, vagy
szász érzelmű papok nem sokat törődtek híveik anyagi és szellemi
javával, az tiszta sor. Semmiesetre se törődtek vele annyit, mint a
szász községek szász lelkészei, a kik évszázadok óta igazi vezérei
voltak népüknek; még pedig anyagi és szellemi téren egyaránt. De a mi
szegény csángó népünk századokon át nem sok reális jót köszönhetett
papjainak. Akadt ugyan ezek között is mindenkor egy-egy derék, népe
testi-lelki javával igazán törődő pásztor, de a mit ő egy élet
munkájával épített, azt ismét lerontotta az utódok közömbössége. Igy
volt ez a legújabb időig, szinte addig, a míg sikerült elszakadniok az
erdélyi ág. ev. szász püspökségtől és csatlakozniok a tiszai ág. ev.
egyházkerülethez (1887). Most már mindegyik községnek nemcsak magyar
születésű, hanem magyar érzésű papja is van. Remélhető tehát, hogy ennek
jótékony hatása nem is fog elmaradni.
Szellemi téren máris szemmel látható a haladás, mert a Hétfalu
iskolaügye ma már olyan rendezett, a milyen hazánknak nem sok vidékéé.
Szívesen említem fel ezt, mert ez az első örvendetes dolog, a melyet a
Hétfalu története felmutat. De a midőn megemlítem, nem hallgathatom el
azt sem, hogy ez majdnem kizárólag a hosszufalusi származású Molnár
Viktor vallás- és közoktatásügyi államtitkár úr érdeme. Nyugodt lélekkel
mondhatom ki – s a nélkül, hogy a hízelgés vádjától kellene tartanom –
hogy évszázadok óta ő volt a csángó nép első jóltevője.
*
Minden nép jelene múltjában gyökerezik. Mai anyagi és szellemi állapota
csak olyan lehet, a milyenné a múlt századok folyamának kedvező vagy
kedvezőtlen viszonyai között kialakult. Minthogy a hétfalusi csángók
sorsa az utóbbi 3–4 évszázad folyamán meglehetősen mostoha volt,
mindenesetre mostohább, mint a magyar nép nagy tömegének átlagos sorsa,
sajnos ugyan, de érthető, hogy mai állapotukról sem lehet sok
örvendeteset mondani.
A mívelésre alkalmas föld csekély terjedelme miatt a múlt századokban
csak úgy tudta e nép magát fenntartani és csak úgy tudott megfelelni a
szántók szász tulajdonosaival és Brassó városával szemben való súlyos
kötelezettségeinek, hogy a gazdálkodást legtöbbször asszonyára hagyta,
férfia pedig más keresetforrás után látott. Iparűzés útján biztosítani a
megélhetés föltételeit, lehetetlen volt, mert ezt Brassó városa
szigorúan tiltotta, nehogy az ő szász iparosai ezáltal megrövidüljenek.
Annyira ügyelt erre, hogy a 20.000 lakost számláló Hétfaluban a hatvanas
évek elején még egy fia varga se volt megtelepedve. Jobb mesterség
híjján tehát fuvarozásban keresték a csángók nélkülözhetetlen
mellékjövedelmüket és az öregek még ma is sokat tudnak beszélni róla,
hogy Budapestig és Galaczig, sőt le a Balkán-félszigetre is szekereztek,
közvetítvén a brassói kereskedőknek egykor nagyon tekintélyes
árúforgalmát. E jövedelmező fuvaros-mesterség azonban a vasutak
kiépülésével rögtön megszünt, s helyébe lépett – a romániai kivándorlás.
A Romániába való kivándorlás, mai napon legfőbb keresetforrásuk,
községeiknek határszéli fekvése és gyenge anyagi helyzete miatt
természetesen régen sem volt ismeretlen a hétfalusi csángók között, de
tömegessé, rendes, megszokott kenyérkeresetté csak azóta vált, mióta a
vasút véget vetett a fuvarozásnak. Azóta alig van férfi vagy nő, a ki
éveinek kisebb-nagyobb számát Romániában ne élte volna. A legutóbbi
népszámlálás alkalmával is Hétfalu lakosságából csak 22.526 lélek volt
jelen, 3512 pedig távol volt, azaz – talán csak egy csekélyke töredék
kivételével – Romániában.
A romániai kivándorlást, elfogulatlan szemmel tekintve, nem lehet
föltétlenül károsnak mondani. Eltagadhatatlan tény ugyanis, hogy a
csángó sokkal jobb keresetet talál Romániában, mint akár Brassóban, akár
a Székelyföldön, szülötte falujáról nem is szólva. A míg pl. a cselédek
Romániának akármely városában legalább kétannyi bért kapnak, mint
Brassóban, mindaddig teljesen hiábavaló sopánkodni azon, hogy miért
mennek a csángó leányok szolgálni oda és nem ide. S a ki néhány
esztendei romániai tartózkodás után hazatér, szinte mind hoz magával egy
kis megtakarított tőkét, a mely persze az egyesek szerencséje, ügyessége
és takarékossága szerint nagyon változó. Akad közöttük azonban olyan is,
különösen mesterember, a ki hosszabb idő múlva, tekintélyes vagyonnal
tér vissza. Érdemes megemlíteni ezek sorából egy derék ember nevét, a
bácsfalusi Simon Istvánét, a ki 1849-ben mint egyszerű csángó legény
kiment Romániába, ott becsületes szorgalommal vagyont szerzett s négy
esztendővel ezelőtt hazatérve, azon való örömében, hogy a jó Isten
megengedte visszatérnie hazájába: szülőfalujának vízvezetéket
építtetett, egyházközségének pedig orgonát és temetőhelyet vett,
összesen 38.720 koronán.
A romániai kivándorlás káros következményei sorából mindenesetre
legkárosabb az, hogy sokan végleg künnrekednek s így a magyarság számára
mindenkorra elvesznek. Mert ha ők maguk talán még nem is, de gyermekeik
már föltétlenül eloláhosodnak. Sok panasz szokott esni ugyan arról is,
hogy milyen erkölcsi veszedelmek fenyegetik különösen a Romániában
szolgáló cselédleányokat, de én nem hiszem, hogy ebben a tekintetben ott
sokkal kedvezőtlenebbek volnának a viszonyok, mint Brassóban vagy
bármely nagyobb magyarországi városban. Legfeljebb a hallatlanul magas
romániai dajkabérek gyakorolhatnak e részben kedvezőtlenebb befolyást;
mert hogy ilyen ok mennyire megkönnyíti a leányokban és szüleikben az
erkölcsi érzés lazulását, az könnyen elgondolható.
Az oláhokkal való sürű érintkezés (Romániában is, meg itthon is, a
csángó falvakban) egyébként is erős nyomot hagyott a csángók ethnikumán.
Észrevehető ez először is azon, hogy minden csángó, szinte kivétel
nélkül, tud oláhul. (Viszont azonban a hétfalusi oláhok távolról sem
tudnak mind magyarul.) E kétnyelvűség következményeként aztán sok oláh
szó honosult meg a hétfalusi csángók nyelvjárásában. Ezt bizonyára e
kötet olvasója is észre fogja venni a közlendő mesék szövegében. A
hétfalusi csángó népnek a megszokott átlagnál is erősebb babonás hajlama
bizonyára szintén oláh hatásnak tulajdonítandó. Súlyos betegség esetén
pl. sokan még ma is jobban bíznak az oláh pópában, mint az orvosban és
szívesebben adnak pénzt az oláh pópának imádkozásáért, a mit oláh szóval
_dëszkintálásnak_ mondanak, mint a legolcsóbb orvosságért.
Nyelvükön és lelki életükön kívül még külsejükön is meglátszik az oláh
hatás. A férfiak pl. szinte arasznyi széles bőrövet viselnek, a melyben
pénzüket, dohányukat, késüket s egyéb apróságaikat tartják, s a melynek
_dészü_ a neve. (A köznyelvi _tüsző_ szó változata.) Ezt és az alóla
arasznyira kilógó ingnek divatát az oláhoktól vették át.
Érdekes azonban, hogy a nők viseletén nem oláh, hanem szász hatás
mutatkozik. A leányok és fiatal menyecskék fejéről pl. a szász női
viselet módjára, ünnepi alkalmakkor széles himzett szalagok lógnak le
szinte a czipő sarkáig. A szászoktól vették át a 3–4 ujj széles,
aranyozott pléhből, esetleg ezüstből készült és színes
drágakő-utánzatokkal diszített övet is és az ugyanilyen technikájú
tenyérnyi boglárt, a mely keblüket diszíti.
A szász hatás természetesen nyelvükben is kimutatható, bár szász eredetű
tájszavaik száma távolról sem olyan nagy, mint az oláh eredetűeké. Szász
egyházi hatóság alá való tartozásuknak ez egyszer valóban üdvös hatását
kell látnunk még abban is, hogy a fiatalság régebben a község
lelkészének vezetése alatt álló és pontos rendtartásokkal biró legény-
és leánytársaságokban volt szervezve. E társaságok a szász községekben
még ma is nemcsak fennállanak, hanem virágzanak is, a Hétfaluban azonban
már régóta csak tengtek-lengtek. Újabban az országosan szervezett
ifjúsági egyesületek vették át erkölcsi feladataik művelését. Működési
terük lesz elég, mert a csángó erkölcsök, sajnos, elég fogyatékosak.
Általános a panasz, hogy bizonyos vadság és durvaság jellemzi őket, s
erről a hétfalusi szolgabiróság és a brassói törvényszék aktái is sok
szomorúat beszélhetnének. Igaz, hogy a rideg valóságban a székely ember
sem egészen olyan ám, mint a milyennek az irodalomban és a
közfelfogásban meglehetősen elterjedt romantikus színezet láttatja, de a
csángók között nagyobb mértékben és sürűbben jelentkeznek az erkölcsi
fogyatkozások. Nem láttam okát ez igazság elhallgatásának vagy bár
kendőzésének, de szívesen elismerem, hogy ebben nagy része lehet a
hosszú nemzedékek óta tartó hányódó-vetődő életmódnak is. No meg
természetesen a 7 falu 67 korcsmájának és pálinkamérésének is, a melyek
valósággal sisiphusivá teszik az egyház és az iskola munkáját.
Azt hiszem eltéveszteném czélomat, ha e bevezetésben teljes néprajzi
leírását akarnám adni a hétfalusi csángóságnak; ha részletesen el
akarnám mondani mindazt, a mi e nép mai testi-lelki életében valamilyen
okból figyelemre és feljegyzésre méltó. E vázlatban az én nézetem
szerint csak annak lehet helye, a mi más vidékek magyar népétől,
különösen pedig a székelységtől megkülönbözteti, a mi tehát mintegy
sajátos, jellemző vonása a hétfalusi csángóságnak. S e megkülönböztető
vonásokat, a mennyire néprajzi és nyelvészeti tanulmányaim folyamán
tudomásomra jutottak, az eddigiekben már jóformán mind előadtam. Csak
egy-kettőnek felhasználása van még hátra, hogy a kép lehetőleg teljes
legyen.
Negativ vonása a csángóság néprajzának, hogy a székely háznak közöttük
már szinte nyomát se találni. A telek és a ház beosztása és belső
berendezése nagyjában még meglehetősen egyezik ugyan a székelyekével, de
már se czifrán faragott deszkával elzárt _eresz_ (a mely különben már a
Székelyföldön is fölötte ritka), se székelykapu nincsen a Hétfaluban.
Faházat se igen látni már; az újabb házak már mind téglából vagy kőből
vannak felépítve. Hogy a népies ősi építkezés helyébe az építő iparos
munkája lépett, abban bizonyára a város közelségének hatását kell
látnunk.
A népszokások sorából, mint hétfalusi különlegesség, említést érdemel e
helyen is a _boricza-táncz_, a melynek részletes leírását az
Ethnographia X. kötetében közöltem. Körtáncz ez, a melyet a legények
deczember 28-án, aprószentek napján járnak. Egy-két héttel e nap előtt a
legügyesebb tánczost megválasztják _vatáf_nak, a kinek az a feladata,
hogy begyakorolja velük a táncz bonyodalmas figuráit s majd előadását is
vezesse. Magának a táncznak négy része van: egyes, kettes, hármas és
török boricza. Előadásakor csizmaszáruk külső oldalára piros posztódarab
van varrva, a melyen párosával 6–8 _őrharang_ zörög, kezükben pedig
egy-egy czifrán kifaragott és kifestett _lapoczkát_ tartanak.
Utczáról-utczára járva minden leányos ház udvarán bemutatják tánczukat.
Útjukban két álarczos _kuka_ kiséri őket, a kik a szünetek alatt
mindenféle tréfájukkal mulattatják az egybesereglő közönséget, és két
_nyárshordozó_, a kik a megtisztelt házaktól ajándékul kapott ennivalót
gyűjtik. Ebből aztán este a korcsmában víg lakomát csapnak, a melyet
rendesen tánczmulatság követ.
Hétfalusi csángó tanulmányaim során igyekeztem természetesen
népköltészetükkel is megismerkedni. Engem ugyan ennek termékei első
sorban a népnyelv hagyományos emlékeiként érdekeltek, de nyilvánvaló,
hogy mint a csángó népléleknek legnemesebb megnyilatkozásai is kiváló
figyelmet érdemelnek. Hosszabb ideig folytatott gyűjtésem anyagából az
tűnik ki, hogy lírai költészetük mennyiségileg ugyan nem mondható éppen
szegénynek, de értékesebb darabokban nem bővelkedik. S a mi becsesebb
akad is az e nemű termékek közt, annak is legnagyobb része ismeretes már
a különböző székely népköltési gyűjteményekből. Még szegényesebb azonban
verses elbeszélő költészetük. Ennek hajdan bizonyára virágzó
gazdagságából már csak alig-alig őriztek meg valamit. Balladafélét pl.
mindössze hármat találtam: Kőmives Kelemennét, Szabó Vilmát és Tollas
Erzsit. Feltünő ezzel szemben, hogy népmesékben még ma is meglepően
gazdag a Hétfalu költészete. A költeményekben való szegénység talán
abból volna magyarázható, hogy a hétfalusi csángók évszázadok óta
politikailag el voltak választva a Székelyföldtől, közigazgatásilag
pedig előbb Fehérmegyéhez, utóbb Brassóhoz tartoztak. Ilyen elszigetelt
állapotukban aránylag keveset érintkeztek székely társaikkal, énekelt
költészetük tehát föl nem frissülhetett, hanem lassan-lassan
szegényedett és csenevészedett. De miként magyarázható ezzel szemben a
mesélő kedvnek el nem lankadt, máig is friss ereje? – Lehetséges
különben, hogy a hétfalusi csángók mesekészletének gazdagsága csak
látszólagos. Talán csak azért tetszik ilyen gazdagnak, mert a nagy
Székelyföldről eddig még aránylag kevés népmese van közölve.
*
Kissé talán már hosszúra is nyúlt e bevezetés, pedig hátra van még a
tulajdonképeni bevezetés kötelessége: az itt közölt népmesék anyagának
és alakjának, valamint e kötet szerkesztése módjának néhány szóval való
ismertetése.
A hétfalusi csángó népmesék java részét a kilenczvenes évek végén
gyűjtöttem, a mikor népnyelvi tanulmányok kedvéért ki-kirándulgattam a
közeli Hétfaluba. Mindjárt kezdettől fogva gyorsírással jegyeztem őket,
de eleinte csak abból a czélból, hogy mondattani tanulmányokhoz minél
több összefüggő szövegre tegyek szert. A mint azonban az anyag gyűlt, s
a mint észrevettem, hogy a forrás még távolról sincsen kiapadóban,
csakhamar felébredt bennem e mesék közlésének vágya, bár akkor a
közölhetés reménye még igen-igen csekély volt. Folytattam azonban a
gyűjtést, a hogyan időm engedte és az alkalom rá kedvező volt, s mire
megbizonyosodtam róla, hogy a Kisfaludy-Társaság szíves
áldozatkészségével lehetővé teszi e kötet megjelenését, már száznál
jóval több mese volt birtokomban. S ezeket is (egynehány hosszufalusi
kivételével) még csak Pürkereczen, Zajzonban és Tatrangon gyűjtöttem.
Csernátfaluban, Türkösön és Bácsfaluban nem igen kutattam utánuk azért,
mert első sorban csángó meséket óhajtottam megismerni, e községekről
pedig nyelvi és némely történelmi adatok alapján bizonyos, hogy
lakosságuk a XVIII. század folyamán Háromszék területéről való _székely_
telepedőkkel gyarapodott. (Akkor ugyanis még abban a hitben voltam, hogy
csángók és székelyek közt valami származásbeli különbség van.)
Az így gyűlt anyagból a szíves olvasó e kötetben azt találja meg, a mi
költői és tudományos szempontból a figyelemre méltóbb. Kiselejteztem
ugyanis először is mindazt, a mi a tartalom vagy a forma tekintetében
értéktelennek vagy közölhetetlennek bizonyult. A megmaradt anyagot
összehasonlítottam az összes eddig megjelent és tudományos czélból
készült (tehát nem pusztán az ifjúság vagy a nép számára való) magyar
mesegyűjteményekkel, s csak azon darabokat soroltam a közlendők közé, a
melyek eddig a maguk egészében vagy legalább lényeges részükben még
ismeretlenek. Kivételes esetben fölvettem ugyan egyik-másik már
máshonnan ismeretesnek a Hétfaluban talált egyszerű változatát is, de a
közlés okát ilyenkor mindig megadom a hozzávaló jegyzetben. Természetes
azonban, hogy az ilymódon kiválasztott mesékről még nem szabad azt
gondolni, hogy egytől-egyig a csángók mesealkotó képzeletének tulajdon
termékei. Hétfalusi csángó népmesék czímén való közlésük csak annyit
akar mondani, hogy a Hétfaluban élnek s máshol eddig (legalább ilyen
alakban) még nem jegyezték fel őket.
Hogy a gyűjtött anyagból mit kell közölnöm, azzal könnyű volt tisztába
jönnöm, de már nem olyan könnyű volt eldönteni a szöveg közlése módjának
kérdését. Mert hiszen igaz, hogy a nyelvtudomány csak fonétikus írású