Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 09

Mig az üdő érkezik, amely megszabadít.
Egyszer a többek közt férje jól békáfol.
Kérdezgetni kezdi:
– Miféle dolog ez,
Hogy a mit te gondolsz, rögtön megtörténik?
– Édes fiam ne bánts, mert ha én kimondom,
Tü az én fejemet mindjárt megbántjátok.
– Nem úgy fiam, nem úgy, mond csak el rendibe,
Hiszëm a te jó nőd talám nem árul el?
– Nem hiszek én néked, mert biz te csalfa vagy,
Kétszintséggel kivájsz töllem mindeneket.
– Óh én édes férjem, nem bántalak téged,
Mondd ki csak hamarébb, nem lesz bántásodra.
– Asszony, asszony, asszony, a fejemet bírod.
Kimondom hát mégës, legyen a te károd.
Van egy varázsgyűrűm az én nyelvem alatt,
A megcsinál mindent, a mit én gondolok.
Hanem azért fiam, édes feleségem,
Miattam te, míg élsz, boldog lehetsz örökké,
Csak nőnek nem hiszek, mert te káromra jársz,
Te vërës kapitányt még most ës szereted.
Ha kikapod töllem, én rögtön mehetek,
Földönfutóvá én azonnal válhatok.
– De én, édes férjem, téged nem árullak.
Éltessen az isten sok számos éveken,
Hogy boldogan éljünk családunk körében.
Hozd bé hát a kávét, Furuzs, aztat kérdem,
Csináld meg az ágyat, édes szobalányom.
Lejárt már az üdő, kilencz felé vagyunk,
Nyughassunk békével, míg majd felvirradunk.
Lefeküsznek szépen s kezdenek játszani
Az a fiatal pár, egymást csiklandani.
Addig csiklandozza a nő az ő férjét,
Míg a varázsgyűrű kiszökik helyéről
S egyet nagyot koppan.
– Hadd el édes férjem,
Csak a kemenczéről, csak a gyórtyatartó.
A macska elfutott, az ütte le onnat.
– Nem úgy asszony, nem úgy! Itt valami történt.
Mondám ugyebár, hogy fejemet elteszed?
Vedd fel szépen, vedd fel, addsza ide nékem
Azt a varázsgyűrűt, mert az az én kincsem.
– Néked én drágább mindeneknél vagyok,
Hadd a gyűrűt nékem, próbáljam meg én ës.
– Legyen hát a tiéd, de csak károdra lesz.
Tudom én jól, hogy ti mostan elteszitek,
De van még egy macskám és egy kicsi férgem,
Visszahozzák azok, ne féltsen engemet.
Azzal elalusznak. Mikor megvirradnak
Az asszony s a fiú – a régies kunyhó!
Úgy maradtak szépen, mint volt régi időn.
A fiú megtudta, hogy ő meg van csalva;
Nem volt mit csináljon, – az idő sorra jár.
A nő vërës kapitánynyal szegődött el szépen.
Gyűrű hatalmával oczeán tengeren,
Nagy oczeán felett, egy vár lánczon függött:
Vërës kapitány és a nő benne éllëtt.
A fiú megtudja, hogy hova ment nője.
Kérdi a macskáját:
– Nohát édes macskám,
Tám megöregedtél? Legyél segítségül
Az én bajaimban.
– Csak ne búsulj gazdám! Meg-megindulhassunk,
De háromiziglen meg kell hogy mi térjünk,
Mert a nagy óczeán hobokkal van teli.
De mit ës nézünk, mit! Még vagyon egy férgünk,
Vigyük el gazdácskám, hátha hasznát veszszük!
Elindulnak hárman, mennek, mendegélnek,
Oczeán martjára sötétben érkeznek.
Azt mondja a fiú:
– Óh édes jó macskám, már most mit csináljunk?
Arany függő várhoz, hogy mi eljuthassunk?
Adj tanácsot macskám, el vagyok búsulva
S nincsen honnan várjak segítséget, nincsen.
Előttem csak a víz, szinte közepéig,
Arany függő várnak lombja odaérik.
– Nem úgy gazdám, nem úgy! Én téged tanítlak,
Próbáljunk csak úszni.
De meg kell térjenek, nem tudnak evezni.
Fonnak ők egy jászjot (jászolt), azon megpróbálják,
De csigojavessző vizet átereszti.
Vissza kell térjenek, nem akarnak halni.
Megint tanácskoznak mi tévők legyenek.
– Hadd el édes gazdám, – a macska azt mondja –
Mert én kisegítlek.
Közel volt a nádas, fonnak ők egy gyékényt,
Azon próbálnak hát arany várhoz jutni.
Nem lehet, nem lehet, a nád gyenge, hajlik,
Vissza kell jőjenek egészen a martig.
– No macskám, no macskám, édes kicsi macskám,
Adj tanácsot mostan, mert a szüvem reped.
Elére most végem, segíts rajtam, kérlek.
– Megmondtam, ugyebár, édes kicsi gazdám:
Háromszor kell térni, negyedszer próbálni!
Elmënyën a macska a nádasba vissza,
Mondja a gazdának:
– Édes jó gazdácskám!
Köss egy kéve nádat, ülj rá mint lóhátra,
Lovat szoktad ülni. Végy ölödbe engem,
Férget kebeledbe, itt (így?) tám elmehetünk
Függő várhoz érve.
El ës érték szépen a nagy függő várat,
Arany lánczon függött óczeán közepén,
Vërës kapitány ott benne büszkén élhet,
De most ostromolják, csellel mit tehetnek.
Tanácskoznak szépen. Azt mondja a macska:
– Várjuk el setétig, akkor mán tehetünk,
Amit nékünk tetszik.
Azt mondja a féreg:
– Biz jól gondoltátok, mert én akkor teszek,
Mit tű nem ës tudtok! Kirágom az ajtót.
Egy kis likat rágok, a hol én béférek.
Ajtót nyitok nektek, tű ës béjöhettek,
Csakhogy csúszva s mászva, léptetek ne hallszék.
Ajtó csikorgása töllem nem hallatszik.
De mi ott, ne! mi a? Talám bors, paprika?
Farkom ës van hátul? Van víz ës? – Bémártom,
Ugrok egyet elől, bé a paprikába,
Azután én sóba, borsba, egybe-másba!
A farkamat így én jól megvastagítom,
Veres kapitánynak száján végig húzom!
Ptüsszent egyet-kettőt, még hurut is tölle,
Édes jó gazdácskám: Varázsgyűrű mesze!
– Jól van férgem, jól van, e kellett én nékem.
Már most nem búsulok, itt van az én kincsem!
Gondolja magában:
– E függő palota
Aranyos lánczostól, minden szerszámostól
Távozzék most vissza az én kis kunyhómra.
A veres kapitány, az én csalfa nőm ës
Vélle együtt vissza. Aludjanak szépen,
A hol most alusznak, míg áthívom őket,
Az ő apját s anyját. Csalfaságnak vége,
Eltörött a lába!
Azt mondja a macska:
– Hadd el, hadd el, hadd el,
Majd meglátják őtet! Eljő édes apja,
Ez a csalfa nőnek egyet rittyent kettőt,
Az álom kiszökik a nőnek szeméből.
Azt mondja az apa:
– Hát te mit csináltál?
Nem megmondtam néked, hogy ne kelljen kettő?
A veres kapitány a veszélyre felkel.
Megfogja a fiú, nyomban megnyuvasztja,
A macska ës szökik, torkát megszakítja.
A nőt vitték, vitték, óczeán martjára,
Onnan elvitték őt egy nagy szigettájra,
Egy kis burdét ástak a csalfa nő számra,
Ott hagyták őt szépen – ezt megérdemlette.
Csalfaságnak bizën ez mindig a bére.
Nem hazudtam én se, mástól hallottam ës,
Én mástól hallottam, bocsássatok tű ës.
Arra kérlek tüktököt, higgyétek el nékem,
Mesémnek itt vége.
_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_


26. A megvakított óriás.
Vuot ëcczër, hól nem vuót, hetethiét órszágonn ës túl vuót, miég az
uópërëncziás tengërënn ës túl vuót, hól a kúrta fârku malacz túrt, vuot
ëcz szegény embër. Annak nem vuót sënkije, csak ëgy nëhán juha és három
gyêrmëke. S a juhok szaparottak, s ëcczër aszt határoszta az öreg embër,
hogy êlmënnek az êrdüőbe s ott ety kicsi ësztënát csálnok.
Ecczër, mikor a merëndéjik elfogyott, aszonta az öreg embër:
– Fiaim, ién êlmënyëk haza, hogy hozzak merëndiét, s mikor estve lëssz,
tű fejjétëk mëg a juhokot s csájjotok turuót, mim máskór szoktunk. De
jakárki këjájt, ne szójjatok sëmmit, ne këjájcsatok ki ja házbuól.
De ja fijúk nem târtották mëg. Ecczër, mikor este lëtt, hajják, hogy
valaki jasz këjájcso: hëhëhé! S a lekküssebb fijú monta eleget:
– Ne këjájcson ki bácsi, met apó aszonta, ne këjájcson sënkinek.
Akkór (az idősebbik) mëkszitta a küssep fijút, s akkór miék hâlnak ëty
këjájtást mëssze az êrdüőbüől, s akkór kikëjájtott a közepsüő fijú jës.
S hát ëcczër lássák, hogy ëgy nagy uórijás embër jő, nyiccsa ki jaz
âjtuót. Akkora nagy vuót, hogy elik tudott biébúni az âjtuón.
Nohát akkor aszonygya az uórijás:
– Fijajim, jêrtëk velem, űjzétëk a juhokot!
A fijúk busúltak, de úgy ës mënni këllëtt utánno. Hát biéjérnek ëgy naty
kővárbo s ott miég annyi ju vuót, hogy az udvar teli vuót, s abba
biéjüsztiék a juhokot.
Nagy vaslakatval lezárto a kaput az uórijás, hogy ne tuggyanak kijőni, s
akkór biémëntek a házbo s az uórijás lefekütt s fëltëtt egy nagy-nagy üs
vizet s aszonta:
– Mikor ez igazán fëlfő, küőccsetëk fël ingemët.
A legnagyop fijú fëlküőtötte s akkor az uórijás a fijút ëcczëribe
mëkfórászto, a legnagyobbat, és mëgëtte. És esmiég fëltett egy üs vizet,
és miég asz monta, mikor az ës fëlfüő, akkor miég küőcsék fël üőt.
S mos fëlküőtötte a közepsüő fijú az uórijást, s eszt ës mëkfórászto s
mëgëtte.
Mikór miék fëltëtt egy üs vizet, a lekküssebbnek monta, hogy üőt küőccse
fël. De jez nem küőtötte fël, hanëm mikor a viz igazán füőtt, akkor az
uórijásnok a szëmit kifórászto.
Mos fëlküőt az uórijás, s kereste a fijút a szobábo. De ja fijú mind a
padok alatt bújkált el, hogy a kezit ne tëgye rëja, hogy mëkfogja. S
kinyitta az uórijás az ájtuót s kimënt az udvarra, s:
– Mëgájj, te haszontalan gyêrmëk, mâj mëkfoglak ién tiéged!
S kinyitta ja naty kaput s kijólvasta a juhokot ëggyenkint, s asz
mondotta:
– Te utójjáro benn foksz maradni, s akkór mëkfoglak tiégëdët s
mëgëszlek.
Míg az uórijás a juhokot ólvasta, ëgy bêrbiécs mëgmaradott, s a fijú
mëgőlte ja bêrbiécsët. S annak harangja jës vuót, s akkor a fijucska
fëlvëtte ja bêrbiécs büőrit a hátáro s úgy mënt ki ja kapun. Az uórijás
aszt hitte, hogy a bêrbiécs e, s miég juól mëgverëgette ja hátát. Nem
gondólta, hogy a fijucska.
Most a fijú elüszte a nagy serëg juhokot az apjánok. Mikor ëgy darabig
üszte, akkor a bêrbiécsbüőrt levette (levetette) a hátáruól. S az
uórijás kérte, hogy ájjom mëg, hogy a fiúnak aggyon ëggy aranygyürüt. A
fijú nem mêrte êlvënni, met fiélt, hogy mëkfogja jaz uórijás. Aszt
monta, hogy tëgye le ëty tőrsökre, s onnan üő mâjd êl fogja venni.
A fijú êlvëtte, biédukta az ujjábo, s akarmêre mënt a fijú, mind aszonta
a gyürü:
– Ere, vak embër, êre!
S a vak embër mindég a nyomábo vuót a fijúnak, hogy a gyürü hítta. Mos
mi csinájjon a fijú? Nem tutta kivënni ja gyürüt az ujjából. Pruóbálto,
eleget pruóbálta, de nem akârt lejőni. No levákto az ujját, biévette
(bevetette) ëty feneketlen tuóba. S a gyürü ott ës mondotta:
– Ere, vak embër, ëre!
S az uórijás ës biémënt a feneketlen tuóba a gyürü után s odaveszëtt.
A fijú elüszte ja sok juhot az apjánok s elbesziéllëtte, hogy üők hogy
jártok az uórijásval. Az apja örűlt, hogy bár mëgmaradott a lekküsebb
fija, met aszt legjobban szerette. S miég májég ës mind őrvennek a küs
fiávól, ha mëg nem hóltak.
_(Kajcsa Anna, Pürkerecz.)_


27. Hogyan nyerte el a szegény csobán a császár leányát.
Hát volt egyszer, hol nem volt, volt egy öreg csobán, és annak volt egy
kis gyermeke. De ezt a törökbúzaföldön találták, nem volt sem apja, sem
anyja. Annyira felnevekedett, és elindult az országba. Gondolta magában,
hagy hát valahol tanyát kap. Elindult s vándorolt. A mint vándorolt, hát
eltalált egy királyhoz. A király azt mondta nékie, van néki egy ezüst
birkája, s ha ő aztot megőrzi, akkor a három leánya közül a
legküssebbiket, vaj a melyiket szereti, néki adja. De úgy szegődtek,
hogy egy éven átol megőrözze a birkát. Azt mondta a csobán, hogy minden
bizonynyal ő megőrzi a birkát, csak hogy néki adja azt a leányt, a
melyiket ő szereti. Azt fogadta az öreg király, hogy neki adja. Azt
mondta a csobán, ő megőrzi a birkát.
Volt a királynak három ezüst erdeje és három arany erdeje és akkor
minden esztendő csak egy napot szolgáltatott, és a három esztendő csak
három napból állott. Volt neki egy szamara, s egy furulyája, de annak a
furulyának oan értelme volt, hogy még az ág ës tánczolt, a mikor fújta.
De azt az öreg király nem tudta, s elküldte az ezüst erdőbe.
Volt az ezüst erdőben egy híd, melyik alatt egy víz folyt le. Mihelyt a
hídon átolért, minyát a boszorkány, a tizenkétfejű sárkány tüzet fútt
feléje. Kezdette mán a subája szőrét pergelni. Azt mondja a csobán
magában:
– Na, héj gyilkos teremtette, minyát kijátszasz véllem. Beléfuvok én a
furulyámba!
Elévette a kis furulyáját, belefútt. Mihelyt bele fújt, a tizenkétfejű
sárkány azt mondja neki:
– Majd elbánok én vélled, te hunczut gazember. Majd fújod, míg a suj
mëgëszën.
De mán annyira, hogy egy fél felűl lepergelte a bajuszát. Azt mondta a
juhász magában:
– Minyát elbánok én veled, a hogy kedvem tartja.
És elkezdett furulyázni. Elsőben is elkezdette a lassu csárdást.
Lassacskán fujogatta, de sokáig. De a csobán nem valóban, csak tréfából
fújta a furulyát. Látja a csobán, hogy a tizenkétfejű sárkány csak
komédiából tánczolja ezt. Eléveszi a tizenkétrészű csárdást s fújja
hármoslag, hogy a sárkány lelke szakadtából tánczolja tovább. Azt mondja
a sárkány a csobánnak:
– Majd fújod te, míg az ördög elviszen, vaj megállasz (elfáradsz).
Többet nem fújod a furulyádat.
Gondolta a csobán magában:
– Majd elállasz te! Ha minyát háromszáz fejed van is, a földön heversz.
Elkezdi húzni a szirbát. Azt mondja a sárkány neki:
– Fújjad, ha jó kedved van csobán, majd elbánok én veled!
A csobán pedig szorosan fogta, s fújta, de ugyan sebesen fújta.
Egyszerre a sárkány a földre heveredzett. Azt mondja a csobánnak:
– Ne fújj többet, mert neked adom a birtokomat, csakhogy taníts meg
furulyázni.
Azt mondja a csobán neki:
– Te sárkány, én megtanítlak téged furulyázni, néked ës adom a
furulyámot, csak csináld meg, a mit én mondok. Igérsz nekem valamit?
A sárkány azt mondja a csobánnak:
– Van nekem egy ezüst erdőm, van abban egy ezüst ló, egy ezüst kantár és
egy ezüst síp.
– Ha azt nékem adod, hát akkor aztán megengedek neked.
– Hát átal ës adom, az ezüst sípot, az ezüst császári ruhát, és az ezüst
kastélyt, a hol én lakom, csak taníts meg ingem furulyázni evel a
furulyával.
– Aczide a kezembe, te sárkány ezeket az érdemeket.
Aval odaadja jókedvibe a sárkány az ezüst kóccsát az ezüst palotának, s
hogy odaadja, azt mondja neki a csobán:
– No jere velem.
Volt a csobánnak fészije (fejszéje), s bévágja egy bikfába, a bikfa
meghasadt, s hogy nagyon meghasadt, azt mondja a sárkánynak:
– Na dugd bele a kezedet, mind a kettőt.
Azt mondta a csobán:
– Belétetted?
Azt mondja a sárkány, hogy:
– Én nem teszem belé, míg meg nem próbálom, hogy hogy állanak az ujjaim
a furulyán. – S aval rëatette a furulyára a kezét.
Azt mondja a csobán neki:
– Igen gömbölyűek az ujjaid, meg kell lapisítani az ujjaid hegyét.
Azonnal bétette a sárkány abba a hasadékba, a hova a fészit bévágta a
juhász. Aval azt mondta a sárkány:
– Rántsd ki a fészidet te csobán, hogy laposuljanak meg az ujjaim.
Azonnal kirántotta a csobán a fészit a bikfából, és ott maradt a sárkány
a kezivel bészorítva. Azt mondja a csobán neki:
– Ki tudsz szabadulni onnat?
Azt mondja a sárkány vissza, hogy ő semmiképpen nem, hogyha ő meg nem
enged. Vette a fészit, s mind a tizenkét fejét levágta. Már ekkor este
lett, és a csobán hazafelé indult a birkával.
A császár látta, hogy mán jó kedvvel mënën hazafelé. Gondolta magába, mi
az oka lehet, hogy el nem pusztította a sárkány. A birka, a mint ment
hazafelé, mind tánczolva ment, a csobán addig a szamár hátán
furulyázgatott. Jó kedve volt a birkának, mert a csobán furulyált. Látta
azt a császár legküssebbik leánya, s nagyon megszerette a csobánt. Azt
mondta a császár legküssebbik leánya, hogy:
– No csobán, minyát te az enyém, s én a tied leszek, csak ügyelj
magadra, mert holnap az én apám téged elküld az arany erdőbe.
Haza vezeti a csobán a birkát, megfeji, s a meddig feji, a császárnak a
legküssebbik leánya ott állott a csobán mellett. A csobán pedig, mikor
egy palaczkóval fejt, akkor megkinálta a császárnak a leányát. Aval azt
mondja a leány:
– Majd bétarisznyálok én neked holnapra.
Felviszi a tejet a csobán. Azt mondja a császárnak:
– Császár ő felsége, itt a té, a birkáé.
A császárné elveszi a csobántól és elszűri a birkának a tejét. Azt
mondja a császár a csobánnak:
– Holnap küldlek másfelé. Ha annak gondját viseled, hát csak egy marad
hátra.
De a szakácsné merëndébe csak tojást tett neki. Gondolta magában, hogy
mér tett csak tojást neki? Gondolta, mijejt hazamënën, megkérdi a
szakácsnét, mér tett neki csak tojást merëndébe.
Aval elindult másnap reggel az arany erdőbe, és a mint ment, ott ës volt
egy arany híd. Egy arany víz folyt el a híd alatt. És gondolta magában a
csobán: ez a híd mire való? Mert az ezüst hidat nem nézte meg, hogy az
miért van oda felállítva. A mikor a híd végéhez ért, meglátott egy
táblát, s elolvasta rajta: abban az erdőben vagyon a huszonnégyfejű
sárkány. S a volt írva ria, hogy ügyeljen magára az a jó ember, hogy a
huszonnégyfejű sárkány el ne égesse. Abbizën mikor átólment a hídon, már
jött a sárkány, az a huszonnégyfejű. Gondolja magában a csobán:
– Majd elbánok én veled kedvem szerint.
Elévette a furulyáját, és kezdett furulyázni, de mán a bajuszának a
széjit ës égette, de nagyon. Gondolta magában a csobán:
– Majd elégetem én a tiédet ës, csak gyere közelebb. Mindjárt véget
vetek én neked, – gondolta a csobán haragjában.
Aval tovább ment, s még inkább égette a subája szőrét ës.
– Inkább engedd meg, hogy a szárikám szőre ne pergelődjék meg, akkor én
ës megengedek néked.
De a sárkány annál nagyobb tüzet fújt ria. Kénytelen volt elévegye a küs
furulyáját, s belefújt. Azt kijájtja a sárkány a csobánnak, hogy:
– Jóllakol te furulyával!
Azt mondja a csobán vissza:
– Csakhogy kied nehogy jóllakjék tánczczal!
Azt kijájtja vissza a huszonnégyfejű sárkány:
– Nem kapod te el a császári legküssebb leányt, azt én veszem el nőül!
Gondolta magában a csobán, hogy:
– Nem lesz az tiéd, attól mán elfütyöröltek!
Elkezdi legelsőbe a mazurpolkát fújni a furulyával. Azt mondja a sárkány
a csobánnak:
– Fújjad, mert most vagyon jó kedvem nékem a tánczhoz!
A mikor meghallotta a csobán, hogy azt mondta, hogy hát most van jó
kedve a tánczhoz, akkor rëafordította a sebes polkára. Fújta, de ugyan
fújta, de keservesen fújta, a míg látta, hogy mán a sárkány a nyelvét
kivetette. Akkor azt mondja a sárkány a csobánnak, hogy:
– Te csobán barátom, te látom, hogy ügyes ember vagy, hát taníts meg
éngem furulyázni.
– Én megtanítalak te sárkány barátom, de megpergelted a bajuszomat és a
szárikámat.
És aval azt mondta a sárkány:
– Van nékem egy arany palotám, és abban van egy arany ló, és annak az
arany lónak van egy arany kantárja, egy arany szegre felakasztva. És
annak a lónak van egy arany trombitája, és ha abba te beléfújsz, abban
az erdőben te minden vadat összegyűjtesz.
Aval elment a csobán és azt mondta a sárkánynak:
– Köszönöm a jóságodat. Jere, tanítsalak meg furulyázni. Odaadom a
furulyámat és tedd rëa az ujjaid hegyét.
Elveszi a sárkány a furulyát, és annak ës gömbölyűek voltak az ujjái, a
sárkánynak. Azt mondja a csobán:
– Héj látom az ujjaid nagyon kerekek, jere, meglapisítom én.
– Hogyan lapisítod meg csobán?
– Megmutasztom én.
Aval elévette a fészit, belévágta egy bikfába, meghasadt a bikfa. Azt
mondja annak a huszonnégyfejű sárkánynak:
– Héj, tegye belé az ujjait!
Beléteszi a sárkány, hát akkor összeszorult a fa, odaragadt a fába mind
az egész ujja. Akkor arra kérte a csobánt:
– Te csobán, engedj meg. A mi jószágom vagyon, mind néked adom, csak
hogy bocsáss meg.
Aval a csobán elévette a fészit, a melyiket a fába vágott, mert
kirántotta volt a fészit, kapta, s levágta mind az egész fejét a
sárkánynak, azt a huszonnégyet. Itt mán az övé lett az arany erdő ës,
mert nálla volt az arany kócs a palotába.
Akkor mán el volt állva a csobán nagyon. Azt mondja, hogy tovább nem
bírhatja, mënyën haza. Felült a szamárra s a birka mán játszodva ment
hazafelé. A császár legküssebbik leánya mán a pityvarra volt és má
messziről látta a legküssebbik leánya a császárnak, hogy jő a csobán. De
még inkább várta a szakácsné.
Mikor hazament, nekikezd a birkának, hogy fejje. Akkor a császár
legküssebbik leánya lement hëzza. Aval leszalad és azt kérdi:
– Hogy járt kijed, csobán?
Azt mondja a csobán neki, hogy:
– Jól jártam.
– Csak várj egy kicsit, majd enyém léssz!
Aval kezdi fejni a birkát. A hogy kezdi fejni a birkát, a legelső
kupával neki adja, a császár leányának (t. i. a tejet). Azt mondja neki:
– Majd holnap, holnapután a tijed leszek.
Aval azt mondja a császár leánya:
– Csak ügyelj magadra csobán, mert különben elveszted a bücsülletedet és
felakasztnak.
– Ne félj szeretőm, mert ingem nem.
Aval megitta a tejet a császár leánya és megköszönte a csobánnak. Hogy
megitta a tejet, aval felment, s nyomába lejött a szakácsné. De a
szakácsné nem mondotta, hogy mért ment oda, hanem a csobán azt kérdette,
hogy:
– Mi baj van?
Tudta mán a csobán, hogy mi baja vagyon neki. Azt kérdette a
szakácsnétól, hogy mért tett neki csak tojást merëndébe. Azt mondta a
szakácsné:
– Azért, mert nekem húst nem adtál sohase.
Tudta mán a csobán, hogy mi baja van a szakácsnénak. Écczoka elment fel
a szakácsnéhoz és elboldogult vele. Hogy azon éjjel megelégítette a
szakácsnét, hát abbizon a szakácsné reggel húst tett neki merëndébe.
Jókor reggel lement a császári küsasszony, azt mondja a csobánnak:
– Hej csobán, még csak egy nap, vagy egy év, akkor én a magáé s maga az
enyim.
Aval meghallgatta a császári leány a csobánnak a szovát ës. Azt mondta a
csobán a császári leánynak, a legküssebbnek.
– No majd elválik a mái nap a szív a májtól. – És aval elindult a
szamárral és a birkával.
Még bé sem ért a gyémánt erdőbe, hát mán a sárkány, a harminczkétfejű,
má nagy tüzet fújt ria, hogy a szárikájának egyik része má
megpergelődött. Azt mondja a csobán:
– Ne pergelj barátom, mert én tudom, hogy ki vagy. Elbánok én veled.
Minél közelebb jött hëzza a sárkány, mán száz mérföldre volt tölle, a
bajuszát kezdette mindjobban pergelni. Azt mondja a csobán:
– Te sárkány! Hogy mered az én bajuszomat lepergelni! Nem tudod, hogy én
kedved szerint elbánok veled, a hogy neked tetszik?
Aval hirtelen elékapja a furulyáját és kezdi fújni. No hogy kezdi fújni,
azt mondja a sárkány a csobánnak:
– Te csobán! Fújjad, de csak fújjad, majd elállasz te, majd végire járok
én neked!
A szegény csobán fújta. Elsőbe elkezdette a sebes polkát. Már látta,
hogy a harminczkétfejű sárkánynak vége van. Akkor azt mondja a sárkány a
csobánnak:
– Fújjad, a hogy kedved tartja.
Akkor elkezdette a csobán fújni a briut. Fújta, ugyan keservesen fújta,
hogy mán a sárkány, ha minyát harminczkét feje volt is, de ugyan
kivetette a nyelvét. Abbizën egyszer történt, azt mond a a juhásznak:
– Te csobán barátom, ne fújjad, inkább neked adom ezt a gyémánt erdőt,
csakhogy add meg az életemet.
Azt mondja a csobán neki:
– Én meghagyom az életedet, csak add nekem a birtokodat.
Azt mondja a sárkány neki:
– Én neked adom a birtokomat, csak taníts meg ingem furulyázni.
Aval azt mondta a csobán:
– Én megtanítlak, csak tedd az ujjaidat a furulyámra.
Aval odaadta a furulyáját a csobán és azt mondta neki:
– No te harminczkétfejű sárkány, látom, hogy neked tizenkét ujjad van,
de egy sem talál az én furulyámnak a likjára, mert a te ujjaid igen
nagyok és kerekek. Majd meglapisítom én, csak gyere velem.
Elment vélle a sárkány, az a harminczkétfejű. Azt mondja a sárkánynak:
– Tudod mit, sárkány? Nekem vagyon egy rövidnyakú fészim, és én bévágom
a fába. A fa meghasad, és te tedd oda mindakét kezedet, ha minyát
tizenkét ujjad van ës.
Mindenütt utánozta a sárkány a csobánt. Elment a csobán, belévágta a
csobán a fészit egy cserefába. Azt mondja neki:
– Na héj, barátom! Eddig nagy úr voltál, de most még nagyobb lészsz,
hogyha béteszed a két kezedet oda, a hol meg van hasadva.
A harminczkétfejű sárkány örvendett a csobán mondásának. Azt mondja a
csobánnak a sárkány:
– Na én béteszem, csakhogy a mikor én mondom, húzd ki a fészit.
A sárkány bétette mind a tizenkét ujját a fa hasadékjába, akkor a csobán
hirtelen kirántotta a fészit, és ott maradt a harminczkétfejű sárkánynak
bészorítva az ujja bëgye. Kapta a fészit és levágta mind a harminczkét
fejét.
De ekkor a csobán megkésett. Bészürkült volt, a mikor haza indult. De a
küsasszony mán a pityvarba várta. Azt gondolta a legküssebbik leány,
hogy vége már a csobánnak, mert tudta, hogy a harminczkétfejű sárkánynak
mán nagy az ereje. És akkor mégis megörvendett a császár legküssebbik
leánya a pityvarba, a mikor látta már messziről, hogy jő a csobán.
Gondolta magában, már most a csobán az övé.
Haza ës ér a csobán a császár udvarába. A pityvarban állott a császár
legküssebbik leánya, és már setét volt. Jó estét köszön a csobán a
leánynak, a leány szüvesen fogadja. Azt mondja.
– No csobán, te az enyém és én a tiéd!
Aval békötötte a szamárt a pajtába, ott hált reggelig. De este elmënën a
szakácsné, jó eledelt készített a csobánnak, gondolta, hogy mán ma este
ës hëzza mënën a csobán. De a csobánnak semmi esze erre nem járt, csak a
király legküssebbik leányára. Mert avvót a legszebb, és a legjobb, és a
legügyesebb.
Aval reggel korán felkelt és bément a császárhoz, hogy kapja meg az ő
bérét. De a császár azt mondta a csobánnak:
– Te csobán, nékem még egy kérésem van. Hogyha te azt megteszed, úgy
minden bizonynyal néked adom a legküssebbik leányomat.
Azt mondja a csobán a császárnak:
– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom! Én megteszem, mit
poroncsolsz nékem?
Aval azt mondja a császár:
– Csináltatok egy tarisnyát. Aval vedd le az égről a holdat, a napot és
egy csillagot. Akkor neked adom a leányomat.
Csináltatott a császár egy tarisznyát, odaadta a csobánnak, és elindult
a csobán a tarisznyával. A mint ment a csobán, mendegélt, négy nap már
elment, akkor találkozott egy emberrel, a ki egy tó mellett állott. És
abb a tóba furt folyt a víz és mégës szomjan majd meghalt.
Köszön a csobán neki jó napot. Azt mondja a csobánnak vissza:
– Adjon isten.
– De eljősz vélem? Majd adok én neked innod.
És aval szövetséget kötött a szomjas ember a csobánnal, és mentek
tovább.
Egy hét mulva találkozott egy emberrel. Az út széjin volt harminczkét
kemencze, abban a harminczkét kemenczében sült mindenik kemenczében
harminczkét kenyér, mégës az ember kenyérhéjakat rácskált, mégës majd
meghalt étlen a sok kenyér mellett. Azt mondja a csobán annak az
embernek:
– Te barátom mit csálsz itt a sok kenyér mellett?
Azt mondja az a nagy étvágyú ember:
– Nëzd meg barátom, hát né, ennyi kemencze mellett mégës meghalok étlen.
Azt mondja a csobán neki:
– Jere velem, majd adok én.
Szövetséget kötöttek, és elindult a nagyétű ember ës vélle. A hogy
elindult a nagyétű ember vélle, ammán égig ért az a nagyétű ember, s azt
kérdi a csobántól, hogy:
– Hova mégysz barátom?
Azt mondja a csobán:
– Mënyëk, hogy vegyem le az égről a napot, a holdat s a csillagot.
Aval mennek, mendegélnek. Már csak négy napja volt, hogy a két hetet bé
nem töltötték menéssel. Elérnek egy nagy hegynek a tetejébe, a hol volt
egy ember: tizenkét tűz körülötte és harmincznégy szárikával felöltözve,
ës mégës majd meghalt a hideg miatt. Azt kérdi a csobán tölle:
– Mi bajod van barátom?
– Hát lássad, barátom. Nëzd meg, tizenkét tűz ég körülöttem, és ennyi
szárika rajtam, és mégës majd meghalok a hideg miatt.
Aval azt mondja a csobán:
– Te úgy látom barátom, hogy nagyon hidegrázós vagy. Jere velem, majd
megállítom én!
Aval minyá szövetséget kötött, és elbeszélte, hogy mire van néki
szüksége, és azt mondta:
– Majd meglátom én ës, hogy leveszitek-é a napot, a csillagot és a
holdat.
Kötötték mind a három ember magukat, hogy ők má minden bizonnyal
leveszik azt a három mirhát. Aval felmentek a hegynek a hegyére. Egy
kicsit esett azonn az éjjel. Azt mondja a hidegrázós ember: