Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 15

– A ki ingem elhozott, ha lovára hallgat, azt ës idehozza.
No mán akkor poroncsolja esmënt a kocsisnak, menjen el s hozza el azokat
a madarakat, a hol a leány feküdt, a feje felett. Sír a kocsis, hogy
menjen ő oda? Mert né az anyja a gerebennel majd agyonütötte most ës. De
hát muszáj, mert azt mondja a király, ha nem, fejét véteti. Mënën a
kocsis, mondja a csitkónak nagy búsan:
– Ne búsulj gazdám – azt mondja. – Mondjad a királynak, adjon most csak
öt új párnahéjat, csak adjon azt.
No mán adott ës a király öt új párnahéjat. Még kivezeti a csitkót s
ráül, még odaviszi a paripa, mert paripa lett belölle küjebb. Mikor mán
odaértek esmënt a vadonba, azt mondja a csitkó:
– Vigyázz most jól a beszédemre. Belöllem lesz most egy hitvány kicsi
lovacska, nagy szőrű, oan bogok oldalomon, lábamon, mind egy-egy kenyér.
Belölled lesz egy igen-igen megöregült, fehér szakállú molnár. Elig-elig
tudsz szóllani, oan öreg léssz. Vezetsz ingem ott elé, s akaszd a
karodra az öt új párnahéjat. Most tudod az ajtót, nyisd meg esmét,
mondjad: Adjon isten jó reggelt, öreg anyám! – Megmondja az öreg: Adjon
isten, fiam! De szerencsés, hogy öreg anyádnak szólítottál. Mi járásban
vagy itt, mikor tölletek madarnak (így) se szabad idejőni? – Mondjad:
Tíz éve evel a hitvány, bogos lovammal itt az erdőszéjen őrlök.
Kifogytam mindenből, semmim sincs, csak ez az öt új párnahéj. Ezt
eladnám, ha valaki adna bár egy puiszkalisztet, mert úgy meg vagyok
ehülve, elig vagyok el. – Na jól van – azt mondja – nekem liszt nincs,
de én minyátt hozok a városból. – De mán te tudod a járást, most, mikor
ő elment, menj bé azon az ajtón újra, ott van a galicz a madarakkal, a
hol a leány feküdt. Akaszd le s gyere ki, ne törődj semmit.
Mikor ő levette a galiczot s mán kijött, ült fel a lóra, hát a vasbába
mán hazajött a liszttel, hát ëszrevëtte, hogy mán a madarakat ës
ellopták. Esmënt utánvágta a vasgerebent. Egy keveset érte a lovának az
oldalát, de nem erőst. Azt kiájtotta ott:
– Még lesz erre járásod életedben, bár macskaképben?
Azt kiájtotta az az öreg molnár vissza:
– Sose többet, vén bocskor!
Aval mán elértek a király kapujáig. Mikor bévitték, úgy szóllottak azok
a madarak, mind az orgona, a király udvarában. No mán most azt mondja a
király a galambnak a galaria tetejére:
– Szállj le szüvemnek szép szerelme, mert ez ës meglett.
Azt mondja a galamb:
– Én nem addig!
– Meddig? – azt feleli a király.
– A veres tengeren van egy ménesem, a míg ide nem hozatod.
– Ki hozza azt el? – azt felelte a király.
– A ki ingem elhozott, ha lovára hallgat, azt ës elhozza.
Nohát most eléhíja a kocsist esmënt a király s poroncsolja neki, hogy a
veres tengeren van egy ménes, hozza ide, mert ha nem, fejét véteti. Azt
mondja, hírét se hallotta a veres tengernek. Mënyën búsan az istállóba
esmënt. Kérdi a csitkója:
– Mért búsulsz gazdám?
– Né mit poroncsolt a király.
– Ne búsulj semmit – azt mondja a csitkó. – Mondjad, kilenczvenkilencz
bihajbikáját ölesse meg, s annak a bőrét mind adja ide nekünk.
Hát mán meg ës tette a király és átol ës adta a kilenczvenkilencz
bihajbikának a bőrét. Aztán kimentek, elvitte a csitkó, ő tudta, hol az
a ménes. De mikor odaértek a veres tengerhez, azt a bőrt mind felrakta a
kocsis a csitkójára, mintha fel lett volna verve mind, szép rendesen. No
akkor azt mondja a csitkó a gazdájának, hogy maradjon ő a parton egy
darabig.
Elémënën a csitkó, a marton egyet nyerít, meghallja a ménesből a ménló,
az a vad ménló, egy idegen ordítását. Aval csak megkerüli a ménest nagy
dühüttségében. Odaszalad a martra, meglátja ezt az idegen lovat ott
állva, hármat rúg rëa ez a vad ménló. Leszakadt mán harmincz
bihajbikabőr három rúgásra. Aval visszamënën s mind megkerüli a ménest.
Még úgy ës még hëzzarúg háromszor, még leszakad harmincz bőr. Még
visszamënën s még mekkerüli a ménest. Aval elindult az egész ménes.
Mikor még hëzzaért, még rúgott hármat, és harmincz esmënt le vagyon
szakadva.
Aval elindul a csitkó és azt mondja a gazdájának, üljön rá. Rá ës ült,
de mán mënën az egész ménes utánuk. Egyszer visszanëz a gyermek a
hátáról s azt mondja:
– Jaj lovam, mindjárt elérnek. Mi tevősök legyünk?
– Vesd le az arany hajszálat, a kit lőltünk volt – azt mondja a csitkó –
abból lesz egy nagy cseplesz cziher erdő utánunk. A meddig abból
kiëszkápálnak, addig mü jól elhaladunk.
Úgy ës lett. Meddig onnét kiszabadultak, addig jó darabot mentek.
Egyszer még visszanéz:
– Jaj lovam, mindjárt elérnek.
– Ne búsulj semmit. Vesd le azt az arany lópatkót, a kit lőltünk volt,
lesz egy nagy kőszál utánunk. A meddig azt lerontják, tova haladunk.
No mán le ës rontották, de egyszer majd elérik esmënt. Visszanéz és azt
mondja:
– Jaj lovam, majd elérnek esmënt.
– Ne búsulj semmit. Vesd le az aranykendőt, abból lesz egy nagy cserés
erdő. Míg azt lerontják, épp a király kapujához érünk.
No mámost azt mondja:
– Én bémënëk az istállóba, te ott maradsz a kapu sórkánál. Mikor az
egész ménes béjő utánam, a küs ajtót tedd bé és a galarián gyere elé.
Úgy ës lett. Mikor az egész ménes benn volt, azt mondja akkor a király a
galambnak a galaria tetejére:
– Szállj le szüvemnek szép szerelme, mert ez ës meglett.
– Én nem addig – azt mondja a galamb.
– Meddig? – azt feleli a király.
– Meddig ezt a ménest egy kádba meg nem fejeted.
– Ki feji ezt meg? – azt feleli a király.
Azt mondja a galamb:
– A ki ingem elhozott, ha lovára hallgat, azt ës megszerzi.
Poroncsolja a kocsisnak most a király, hogy fejje meg azt a ménest egy
kádba a király életében (udvarán). A kocsis mëgjedëtt, hogy azok vad
állatok voltak mind. Nagy búsan mënën az istállóba, esmënt kérdi a
csitkója:
– Mit búsulsz?
– Hogyne búsulnék! Né mit poroncsolt a király, hogy fejjem meg ezt a
ménest egy kádba.
– Nincs baj semmi – azt mondja a csitkó – csak azt mondjad, tétesse ki a
kerítés közepébe a kádat.
Ki ës tétette a király a kádat. Akkor mán a csitkó az istálló ajtaján a
fejét kidugta, egyet nyerített, egyenként mind a kádhoz jöttek az a
ménes. Meg ës fejte egyenként mind a kocsis. Úgy főtt az a téj a kádban,
mind az üstben a víz. Mikor ez meglett, azt mondja a király a galambnak
fel a galaria tetejére:
– Szállj le szüvemnek szép szerelme, mert ez ës meglett.
Azt mondja:
– Én nem addig!
– Meddig? – feleli a király.
– Míg, a ki megfejte, abban a tejben meg nem fërëdik.
Jól van, má most poroncsolja a kocsisnak a király, hogy né, ezt meg
kell, hogy tegye. De sír a kocsis, hogy ő hogy fërëdjék meg abban. De
muszáj, azt mondja a király, élet-halál, mert ha nem, fejét véteti.
Mënën búsan az istállóba esmënt. Kérdi a csitkó:
– Mért búsulsz?
– Hogyne búsulnék! Né, mit poroncsolt a király.
– Ne búsuljon a király. Csak mondjad a királynak, hogy engedje meg, hogy
a csitkóm ës legyen künn, nëzze a halálomat.
No míg vetkezett a kocsis, addig a csitkó belénëzett a téjbe, a kádba,
és ezerannyi jeget beléokádott a kádba, hogy meghűtötte gyengére a
tejet. Mikor mán mëgfërëdëtt, még hétszerte különb gyermek, mind addig
volt.
Akkor azt mondja esmënt a király a galariára a galambnak:
– Szállj le szüvemnek szép szerelme, mert ez ës meglett.
Azt mondja:
– Én nem addig!
– Meddig?
– A míg tés meg nem fërëdsz abban a téjben.
Azt mondja a kocsisnak a király, ereszsze ki a csitkóját, hogy nëzze őt
ës. Azt gondolta ő ës oan (t. i. szép) gyermek lesz, mind a ki elhozta.
De a míg a király vetkezett, a gunyát levetette, addig a csitkó
belétekintett a kádba, annyi tüzet okádott belé, ezer annyit, mind a
mennyi téj volt. A hogy a király tette belé a lábát, csontostul,
bőröstül elégett, téjjé vállott.
Akkor leszökött a galamb a galaria tetejéről, mikor mán ez ës meglett.
Változott még aranyhajú leánynyá, mind azelőtt volt. Akkor megölelte a
gyermeket, a ki őt elhozta, a kocsist:
– Én a tiéd, te az enyém – azt mondja – a halál s a harang válaszszon
el.
Akkor lett a tizenegy bátyja neki kocsisa, s ő ott maradt az aranyhajú
leánynyal a király palotájában, s a tizenkét leány, a királyé, lettek
neki szolgálói, mind a tizenkettő. S ha meg nem hóltak, most ës ott
élnek. Sose házasodtak meg a bátyjai.
_(Pál Péter, Tatrang.)_


37. Tündér Ilona és az arany hajú ifjú.
Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt három szép nagy leánya,
azok nyári napban kimentek a mezőre kendert tépni, mint szokás szerint
van máig ës. Tépi a három nagy leány a kendert egy országút mellett,
mënën az úton lóháton egy császári fiu. Azt mondja, mikor továbbacska
halad, a nagyobb leánytestvérük:
– Jaj tü, ha ingem az a császári fiu feleségül venne, én egy
kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának lenne, s nekünk ës
maradna.
Meghallja ezt a császári fiu, de nem szól semmit. Gondolja, vajjon mond
a másik ës valamit? De azt mondja a közepső (így) leány:
– Jaj tü, ha ingem megvenne az a császári fiu, én egy szem búzából annyi
prófuntot sitnék, minden katonának jutna s nekünk ës maradna.
Ezt ës meghallja a császári fiu. Meglassítja a lovát, azt mondja akkor a
küssebb:
– Jaj tü, de ha ingem megvenne, én oan két arany gyermeket szülnék a
világra, hogy a milyen sose volt.
Mán ők ezt tréfából, a három testvérek, leányok, egymás között beszélik.
A császári fiu meghallja mán a harmadiknak a beszédét, szépen hazamënën,
és nem mond senkinek semmit. Másnap reggel korán béfogat négy lovat egy
kocsiba, kimënyën, hogy lássa, azokat a leányokat ott találja-é? No
bizonyosan azok még odamentek arra a helyre – gondolta – tépni. Nem szól
semmit, csak elviszi a legküssebb leányt, hogy vigye mán magának
feleségnek. A leány igen-igen húzódik, hogy hát ő, hogy lehessen, hogy
ilyen férjhez menjen. Nem számított semmit, csak vitte magával a
kocsival, el ës mátkásodott a leánynyal szépen, meglett a vendégség és
jól ës éltek roppantott.
De volt az atyja életében (házában) egy szakácsnéjuk, s annak volt egy
igen-igen szép leánya. A mind gondolta, hogy mán jó lesz a császári
fiunak feleségnek. De mán látta, hogy ezt elhozta, nagyon kezdett
boszuskodni, este, reggel, de mindenkor. Csak hiába, mert a császári fiu
nem ës gondolt aval semmit ës.
Telik az idő, múlik az idő, el ës terhesedik az ifju császárné. No mán
mikor majd a szülés napja lett volna, néki el kellett menni háborúba.
Mán most meg ës született az ifju császárné egy fiat s egy leányt. Olyan
szép aranyhajuk volt mind a kettőnek, a milyen nem volt a világon. Ezt
megboszulta a szakácsné most, hogy tudjon ő rosszat tenni? Elvette a két
arany gyermeket, bépólált két kutyakölyköt dugva. Odatette, hogy szopják
azok az ifjú császárnét, és a két gyermeket átóladta a férjének, hogy
vigye el az erdőbe, vadonba, ölje meg, a szemüket és a májukat hozza
vissza mindakettőnek jegybe. – Hagyjuk el mán a gyermeket, hogy mán
vigye a szakácsnénak a férje.
Levelet küldnek a fiatal császárnak, hogy mán született két kutyakölyköt
a felesége. Mán azt írja vissza, hogy:
– Úgy ës mán nem soká haza fogok menni, legyenek békességben addig.
De hogy hazajött a levél, harmadnapja mán őkeme is haza érkezett.
Meglátta, hogy az ő feleségét szopja két kutyakölyök. Megbúsulta magát,
egyet se szólott. De a szakácsné ingerelni kezdte, ne búsuljon, de
pusztítsa el a feleségét. Gondolja magában, hogy pusztítsa ő el? Egyebet
nem tett, a kapuja sorkánál mesteremberekkel kibontatta a múrt, hogy
rakják bé oda elevenen az asszonyt, a feleségét.
No mán volt egy kis szolgálócska, ki a pulykáknak ennik adott. Erősen
szerette az asszonyt, bément a szobába és kihozott a mesterembereknek
egy tángyér arangyat, csak az ő asszonyát ne pusztítsák el. Mán a
mesteremberek tettek ës a kőfalba egy bő rakást, hogy ne szorítsa, s egy
lappancsot, hogy ő oda bé tudjon adni enni az asszonynak. No mán ezt nem
tudta senki, csak azok s a leányocska, a pulykapásztor. Akkor
jelentették a mesteremberek az ifju császárnak, hogy mán készek a
munkával. Meg ës vizsitálta s jónak találta. No mámost azt vette nőül, a
szakácsnénak a leányát. – Most hagyjuk, éljenek ők mán boldogul,
forduljunk a szakácsnénak a férjére, mi lett a két arany gyermekkel.
Megsajnálta, hogy az erdőbe vitte, hogy megölje, csinált egy szép
bárkácskát és belétette, s a vizen leeresztette. Megfogott az erdőben
két bagolyfiat, azoknak kivette a szemeit, megölte, s a májukat
hazavitte a feleségének, hogy mán megölte a két gyermeket. No mámost
megörült a szakácsné, hogy megvannak ölve, nem félt semmit.
Mámost viszi a víz azt a bárkácskát lefelé, lebegteti a víz tetején.
Lakott egy igen-igen öreg halász, 125 éves volt. Meglátja, hogy valami
jő a víz tetején lefelé. Bémënën a vízbe, és egy hosszú horoggal a
bárkát feléje húzza, kiviszi a szározra. Hát felbontja ott künn a
szárazon, megtalál két aranyhajú gyermeket benne, egyik fiu, egyik
leány. Imádkozik, hogy mán milyen két aranyhajú gyermeket adott az
Isten, mert nékik 125 éves korukig sose született. Nagy örömmel fogja,
hazaviszi a feleségének.
Mikor a felesége meglátja, úgy megörülnek mind a ketten, mintha saját az
övéik lettek volna. Mán ők hírré teszik egyszerre, hogy mit kapott ő a
vízen, de arra nem találkozik senki, a ki rëa ismerne. Nevelni kezdik a
két aranyhajú gyermeket. Azok mán mikor egy évesek voltak, a más
gyermekek még két éves korukban se voltak oanok, mind azok. Neveli őket
öt évig, hatig, akkor iskolába adja mind a kettőt. No mán egy télen mán
jártak iskolába, de a második évben meghólt a halász, meghólt a felesége
ës. Maradott az a két gyermek mámost a halász házánál, élnek ők szépen
ketten.
Ott egyszer azt mondja a fiu:
– Hallod-é – azt mondja a testvérének – mennyi szép madar (így)
mindenféle jő ide, ha én vadász lehetnék, hogy én lőném meg azokat.
Hát ő gondolkodott és csinált ő magának egy nyilat. Hát a nyíllal látja,
hogy meglő egy madarat, vaj kettőt, holnap tovább még nagyobbakat,
rigót.
– No mámost ne búsulj testvér, most húsunk ës lesz!
Annyit jár ő ide s tova, tovább, hát nem lakott az ő édes atyja messze
onnan, de ő mán nem tudta azt. Ott az ő atyjának volt egy szép kertje, s
abban volt mindenféle állat megkötve a kertben szépen. Meglát ő ott egy
szép nyulat, megkötve szép sárig lánczon. Elgondolja, hogy megkötve meg
tudja lőni, nem fut el onnan. Mikor czélba veszi, hogy mán meglője,
addig a császári atyja a küs ajtóból nézte, hogy e mit akar a nyúllal.
Kiájt egyet egyszeribe, hogy álljon meg, de a gyermek megijedett,
azonnal elfutott onnat egy hoppra. Pedig a császár nem bántotta volna,
csak megkérdezte volna, hogy honnan való.
No mán a gyermek elfutott, de bémënën a császáratyja az ő szobájába s
búsulni kezd, hogy oan szép aranyhajú gyermeket látott a kertjében.
Eszébe jutott az első felesége szova a kenderben. Kérdi az anyós, mán a
ki most anyós, a szakácsné:
– Mért búsul, felséges császár?
– Hogyne búsulnék? Egy oan aranyhajú gyermeket láttam, jaj nekem, ha nem
beszélhetek vele.
Eszébe jut a szakácsnénak, hogy vajjon az ő férje, azokat a gyermekeket
megölte-é vajjon, vaj nem. Szed ő bé a kötényébe kenyeret, egyet-mást,
szalad le a halászházhoz, a hol az a két gyermek lakott. Nem kapja honn
csak a leánygyermeket. Kérdi tölle:
– Hol bátyád?
– Vadászni – azt feleli a leányocska.
– Jaj, te – azt mondja – né mit hoztam én néked – azt mondja. – Ne mondd
meg a bátyádnak, hogy én tanítlak, csak mondjad azt néki, ha hazajő,
hogy menjen el, te azt álmodtad, hogy menjen el s Tündér Ilonának van
egy tátos lova, lopja el. Járjon lóháton, ha vadászgyermek.
Mert gondolta, hogy ha odamënën, elpusztul.
– De ne mondd, hogy én tanítlak, mert még többfélét ës adok.
No mán hazajő a bátyja s mondja a testvére:
– Mit álmodtam, bácsi!
– Mit, te? – azt mondja.
– Mán én azt álmodtam, Tündér Ilonát keresd fel, s néki van egy tátos
lova, lopd el s azon járj vadászni.
– Jól van – azt mondja a fiu. – Hadd el jó reggel, mert este későn van
mán. Reggel fel fogom keresni, ha megsegít az isten.
Reggel felkel, megmosdik, immátkozik, aval el ës indul. Mënën, mënën,
mikor kimënën a tanyára, találkozik egy juhászszal. Azt mondja a
juhásznak:
– Jó reggelt, juhász barátom!
– Adjon isten, Károly barátom! Hát hoa indultál ilyen korán, jókor?
– Azt álmodta a testvérem, hogy Tündér Ilonának van egy tátos lova,
keressem fel s lopjam el s aval járjak vadászni, mert vadászfiu vagyok.
– Jól van, vadász barátom, csak megállj egy szóra. Most mënsz ezen az
úton. Mikor szépen meghajnalodik, holnap reggel, érsz egy nagy
kőkerítést. A kőkerítés előtt lesznek strázsák, de azok el lesznek
aluva, mikor te odaérsz, és a kapu megnyílik. Menj bé hátra végig azon
az udvaron. Az istállóban van két rend ló. De egy lefekszik a ganyéba a
mások s...üknél. Fogd meg azt s vezesd ki, ne számítsad, hogy ganyés.
Mikor kijöttél, ülj fel rëa és mehetsz bátran, nem lesz semmi bántásod.
No mán ő meg és találta, úgy a hogy a juhász tanította. Szépen haza ës
jött vele, az ő testvéréhez. Ő nem gondolt a lóval, megkötötte oda az
udvarba, vette a nyilat s ment a császár kertjébe, hogy lője meg azt a
nyulat. Mikor czélba vette, hát esmént kiájtja a császári atyja, hogy
álljon meg. Ő még megijedett s elfutott, ott hatta a nyulat, nem lőtte
meg.
Még inkább búsul a császár esmënt, hogy nem tudott beszélni a fiuval.
Még kérdi a szakácsnéanyósa:
– Mért búsul oan erőst, fenséges császár?
– Hogyne búsulnék, mikor oan szép arany fiút láttam s nem tudok vele
beszélni.
– Ó ne búsuljon – mondta. – Mikor még idejő, beszél vele.
De aval nem volt rest a szakácsné, sok mindent ësszeszedett megint a
kötényébe, még pénzt ës, csak elvitte a halászházhoz, az aranyhajú
leányocskához s átadta neki. Mondja most, ha hazajő a bátyja, né, azt
álmodta most, hogy Tündér Ilonának van egy oan bándája, hogy hét
országban hét királynak sincs oan. Lopja el azt, hogy legyen bándája ës,
azt álmodta.
– Meg ne mondd, hogy én tanítlak, mert még többet fogok adni, ha
megteszed.
Mert azt gondolta mán, ha odaküldi, elpusztul s nem mënën a császár
kertjébe többet, hogy meglássa a császár.
Hazajő a fiu, mondja a testvére:
– Mit álmodtam, bácsi!
– Mit, te?
Azt mondja:
– Lovad van, kivel vadászni járj, most menj s lopd el Tündér Ilonának a
bándáját, mert az oan, hogy hét országban hét királynak sincs oan.
– Ó te testvér – azt mondja – nem tanít téged valaki erre?
– Nem – azt mondja – álmomban láttam.
– No, hadd el reggelig. Reggel elmënyëk, ha élek, most késő az idő.
No reggel felkel esmënt, felöltözik, megmosdik, immátkozik, aval
elindul. Még (ismét) találkozik a juhászszal mind azon a helyen.
– Jó reggelt, juhász barátom!
– Isten áldjon meg, vadász barátom! Hova indultál esmënt?
– Megyek – azt mondja – mert azt álmodta a testvérem, hogy lopjam el
Tündér Ilonának a bándáját, annak hét országban hét királynak sincs oan.
– Jól van, vadász barátom, csak várj egy pár szóra. Most tudod az utat.
A mikor bémentél azon a kerítésen, a hol az istálló van, odahátra az
istálló előtt van egy nagy aranyfa. Abból törjél egy oan ágat, bár mind
egy tő (tű). Hozd s ne búsulj semmit, mert azután jő a bánda egyedül.
No mán ő megköszönte a juhásznak a jó tanácsot, szerencsésen meg ës
találta az aranyfát, mért hogy tudta az utat. De egy oan ágat tört, mind
a karja. Mikor ő hazaért aval az ággal, a kit letört onnén, hát úgy
szólott a bánda az udvaron, hogy mindenki megrémült. Oda volt jőve a
bánda.
De ő hatta a bándát, vette a nyilat és ment a császár kertjébe. Mikor
czélba vette a nyulat esmént, császáratyja még leste a küs kapun. Esmént
kiájcsa, hogy álljon meg, mert beszélni akart aval a fiúval. Mëgjedëtt s
esmént elfutott.
Most búsulni kezd még inkább a császár roppantott, hogy nem tud beszélni
aval a fiuval. Kérdi a szakácsné esmënt, mért adta magát oan nagy búnak
esmént. Egy oan arany fiut látott, azt mondja, ha még nem beszél vele,
elpusztítja magát, mert a gyermek mindennap szebb volt.
No mán nem volt rest a szakácsné, esmég ësszeszed egyetmást a kötényébe,
elmegy a leányocskához esmënt, az aranyhajú leányhoz.
– Jaj, te – azt mondja – ezt hoztam néked s még azt adok. Mondjad, hogy
van Tündér Ilonának oan tükre, ki magától szól s mindent megmond a
világon. Azt álmodtad, hogy lopja el azt ës. – Gondolta, az a házban
van, azt nem tudja ellopni. – Meg ne mondd, hogy én tanítlak, mert ha
megteszed, ezt meg ezt adok.
No mán hazajő a bátyja. Mondja a testvére:
– Mit álmodtam most bácsi!
– Mit, te? – azt mondja.
– Azt álmodtam, van egy tükre Tündér Ilonának, a ki mindent megmond a
világon. Lopd el azt ës.
– Nem tanít téged valaki, te?
– Nem ingem senki. Álmomban láttam.
– No, hadd el reggelre, most késő este az üdő.
Reggel még felkel, felöltözik, immátkozik, még elindul isten
segedelmével. Megtalálkozik a juhászszal mind azon a helyen.
– Jó reggelt, juhász barátom!
– Isten áldjon meg, vadász barátom! Hoa indult esmënt?
– Mënyëk, mert a testvérem né mit álmodott most. Lopjam el a Tündér
Ilona tükrét, a ki mindent elmond a világon.
– Jól van, vadász barátom. Most tudod az utat. De mikor bémentél abba a
kerítésbe, balra megnyílik egy szobaajtó. Ott ne állj meg, hát menj bé a
hetedik szobába, ott egyedül van felakasztva, semmi sincs a szobában,
csak az a tükör. Azt mán híják Mindentudó Tükörnek.
No mán megköszönte a juhásznak, aval el ës indult. Mérthogy tudta a
járást, meg ës találta, el ës hozta azt ës szëpen. Mikor hazahozta,
szólott a bánda az udvaron. Letette a tükröt, nem gondolt semmire, vette
a nyilat és ment, hogy lője meg a nyulat a császár kertjében.
Mikor czélba vette, esmént várja császáratyja a küs ajtóba, örökké
leste. Kiájcsa, hogy álljon meg, de megijed s elfut akkor ës. Mán mit
gondol a császár? Nagyon búsul esmënt, hogy ettől az aranyfiutól meg van
csalva annyiszor. Gondolja holnap reggel felül a lovára s ott lesi
lóháton. Esmënt kérdi a szakácsné:
– Mért búsul, felséges császár?
– Ó menjen, ne kérdezze – azt mondja a császár. – Még egyszer elvárom s
ha nem beszélhetek vele, elpusztítom magam.
De nem rest a szakácsné. Egy jó marék pénzt a markába és fut a leányhoz.
– Te – azt mondja – mondjad bátyádnak, hogy lova is van, bándája is van,
tükre is van, azt álmodtad, hogy lopja el Tündér Ilonát magát feleségül.
Azt számította ő magában, hogy azt mán semmiképen se tudja megtenni,
elpusztul.
Jól van, hazajő a fiu. Mondja a testvére:
– Mit álmodtam most bácsi!
– Mit, te? – azt mondja.
– Lovad ës van, bándád ës van, tükröd ës van, menj el most, lopd el
Tündér Ilonát feleségül, hogy legyen feleséged ës.
– Jól van, de nem tanít téged valaki?
– Nem – azt mondja – álmomban láttam.
– No, hadd el reggelig, elindulok reggel, mert mán igen későn van.
Reggel felkel esmént, immátkozik, felöltözik, feloldja a lovát most, hát
hiszen nem mënën gyalog most feleség után. Felül a lóra, mikor kimegy a
juhászig:
– Jó reggelt, juhász barátom!
– Adjon isten, vadász barátom! Hoa indultál el esmënt ilyen korán?
– Mënyëk – azt mondja – mert a testvérem né most né, mit álmodott.
Lopjam el Tündér Ilonát feleségnek.
– Nem tudom, vadász barátom, nem biztatlak, azt mán nem tudod megtenni.
A meddig lehetett, tanítottalak, mit tudtam segítettelek, most nem tudok
semmit, pedig én vagyok a Krisztus. Jobb lesz, ha visszatérsz a magad
szerény hajlékodba, mert jaj neked úgy ës.
– Mi vagy te? – azt mondja. – Te vagy a Krisztus? Nem vagy te a
Krisztus, nem hiszem el.
– Ha nem hiszed, ne fogadj szót, nem bánom, menj békével.
Elmennek egymástól és ő el ës indul a lovával, mert tudta az utat. Jól
van, de mán most, a mint mënën egy darabig, de addig nem volt víz, de
most oan vizet ér, hogy a meddig a szemével lát, nem lát egyebet egy
tiszta víznél. Neki szorítja a lovát és belévágtat a vízbe. De akkor
megszólamlik a lova alatta:
– Hát vadász gazdám, aval csúfolódtál, pedig az a juhász Krisztus volt.
Annak nem fogadtál szót, de fogadd meg bár az én szovamat. Én
átólviszlek ezen a vizen, mert én sokat jártam keresztül-kosul. Holnap
reggel, mikor hajnalodunk, mű ott leszünk a kerítésnél, hol te bémentél.
A Tündér Ilona kerítéskapuja elejében belöllem lesz egy űgyes, szép bolt
s egy vasajtó, belölled meg lesz egy szép boltoslegény s te árulsz egy
szép köntöst szép hajnalban. De az a köntös oan lesz, a milyen a világon
szépség nincs. Még van három köntös bétéve elé-elé egy skotujában, de te
csak azt az egyet árulod, a másikat nem veszed elé. Mikor reggel felkel
a Tündér Ilona szolgálója, a legelső, meglátja, hogy a kerítés előtt,
küjel a kapunál van egy szép bolt, s szép boltoslegény árul egy oan szép
köntöst, a milyent a még nem látott soha. Költi az asszonyt, keljen fel,
mert né, milyen bolt van a kapu előtt s milyen boltoslegény milyen
köntöst árul. Aval megszidja Tündér Ilona a szolgálóleányt:
– Te álmodba láttad! Ki tegyen boltot a kapu elé, mikor tegnap még semmi
híre se volt?
Ugyancsak merén költi:
– Tessék felkelni, s nëzzen ki az ablakon.
Azonnal felkel Tündér Ilona, kitekint az ablakon, látja a kapu előtt egy
szép boltban egy szép legény szép köntöst árul. Egyszeribe azt mondja a
szolgálóleánynak:
– Menj el, kérd el a boltoslegénytől a köntöst, s ha talál reám, a mit
akar, azt adok érte.
De te azt mondjad a Tündér Ilona szolgálójának, tessék, ő maga jőön,
mert e drága portéka s ha nem talál rëa, elmocskolódik.
No mán úgy ës lett. Nem akarta odaadni egyként se a leánynak. Akkor
Tündér Ilona felkel az ágyból, hogy visszamënën a leány, bélép az ő
gyétéjébe, egy nagy rovát fejére vëszën, kiáll a trépre s kiáltja a
kocsisnak, fogjon bé egyszeribe négy lovat, hogy ő hajtson oda. Béfog
négy lovat, oda hajt, s akkor belélép a kocsiba, kihajt a bolt elejébe,
ott megállítja, leszáll, bémënën a boltba. Egyszeribe köszön a
boltoslegénynek, s kéri a köntöst. No mán ő rëaadja a köntöst, de talál
ës rëa. De mikor azt felvette, s kérdeni akarja, mi az ára, akkor, te
húzd ki azt a más skotulyát, s vedd ki azt a más köntöst, s mikor azt
látja Tündér Ilona, az elsőt ledobja, mert a még szebbecske, a másik.
Mikor azt rëavette, a másodikat, akkor vedd elé a harmadikat, akkor
leveti azt ës, s azt veszi fel, mert még szebbecske.
No mán erre tanította a tátos a gazdáját, mikor benn voltak a vízben. No
mán most, mikor hajnalodott, akkor vette ëszre magát, mikor a boltban
volt s egy szép boltoslegény volt. Úgy ës lett, a hogy a lova tanította.
Meglátja Tündér Ilona leánya a szép boltot, a legényt, s a köntöst,
mondja asszonyának, asszonya szólítja a kocsist, mënyën a boltba,
próbálja a köntösöket. De a kocsi mind ott állott a bolt előtt. A meddig
a három köntöst rëavette, addig a bolt kocsistól, Tündér Ilonástól,
mindenestől mind ment. No mán mikor a harmadik köntöst kérdeni akarja,
mi az ára, akkor mán annak a víznek a túlsó szélén voltak. No mán most
nem ës kérdette, mert ëszrevette magát, hogy mán a vizen túl vannak.
Akkor azt kérdi:
– Nohát a lovamat ellopták, bándámat ellopták, tükrömet ellopták, ingem
ës elloptak?
Akkor megölelte a boltoslegényt:
– Te kell az a tolvaj lenni! – azt mondja. – Én a tiéd, te az enyém, a
kapa válaszszon el és a nagy harang.
Akkor egyet rittyen a boltajtó, a boltajtóból lett a tátos ló, a ki
volt, s a boltból lett semmi, s ők ketten beleülve abba a kocsiba, a
kiben Tündér Ilona jött. Akkor azt mondja Tündér Ilona:
– Szivemnek szép szerelme, hogy tudtál éngem te úgy ellopni?
– Néhol ott van, a ki tanított.
A tátos ló oda volt kötve a kocsi után. No jól van, hát ők most mentek a
halászház felé. De mán hét kilometerre hallczott a bánda szova elejükbe.
Azt mondja:
– Hallja, az én bándám hol szól? – azt mondja Tündér Ilona.
– Hadd el, azonnal a kapunál fogunk lenni.
El ës érték, hát oda ës mentek épp abba az udvarba. Mikor bémentek,