Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 05

gyönyörű küsasszony, a kutyafejű királynak a felesége az ablakon
kikönyökölt. Akkor azt mondja az apja:
– No fiam, látom, hogy nem hiába vándorlottál, látom, hogy vitézül
béjártad a világot. Megérdemled a világ előtt a tiszteletet és a
becsületet, azért a királyságomat reád hagyom. Fiam, látom a te gyönyörű
vállalt hütös társad, hogy az óperencziás tengeren túl hűséget
fogadtatok egyik a másnak, azért elbocsátlak benneteket, mind egy
hűséges házaspárt. Isten legyen ti veletek, szeretett barátommal s velem
is.
_(Fejér György, Pürkerecz.)_


10. A vasfejű farkas.
Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy igen-igen szegény ember, annak
volt egy egyetlen fiacskája, annak az édes anyja meghalt. Felnevelte azt
a legényecskét annyira, hogy egy tizenkét éves koráig. Akkor
feltarisznyált neki, azt mondta neki:
– Na kicsiny fiacskám, ennyire felneveltelek, de már nem bírlak ruházni.
Hát vedd el a legnagyobb utat és indúlj el, mert már kenyeret kereshetsz
fiam.
A gyermek elment, hetedhét országon keresztül mind ment. Egy nyári
alkonyatestén, szürkület tájban, elért egy roppant nagy erdőbe. Nézett
erre, nézett arra, de nem volt hova menjen tovább.
Mit látott az erdőben, a mint utazott, járt?
Látott ő egy kis gyertyavilágot egy helyen. Hát ő odavánszorgott, hogy
lásson, mert abban az erdőben valami keresztény ember kellett lakjék,
mert gyertya égett.
Odament a házhoz az ablak alá. Bétekint a házba, hát mit látott, mind
egy öreg, vén, szakállos embert! Gondolkozott, hogy bémenjen-é a házba,
mert irtózott ës attól az embertől. Bément a házba.
– Adjon Isten jó estét, apám uram, – így szólította meg az öreg embert.
Azt mondja az öreg ember:
– Te kicsiny ember, hát hol jársz? Kilenczszáz esztendő óta lakom ebben
az erdőben s még sohasem láttam ilyen embert, mint te vagy. Mi járásban
vagy te, hogy erre hányódtál, erre a ligetre?
Meghalt neki az édesanyja, – mondja a fiú, – s az édes apja nem bírja
többet nevelni.
– No fiam, jó hogy az Isten ide vezérlett, innét nem bocsátlak tovább.
Van nekem két malaczkám és felfogadlak téged két esztendőre szolgának,
hogy azokat őrözzed.
Akkor este megvacsoráltak együtt ketten, és mikor reggelre virradtak,
feltarisznyált az öreg ember neki napi éleséget. Azt mondja neki:
– Na fiam, most kibocsáttom a malaczokat. De te azért ne búsulj, ha
futnak, engedd addig menjenek, míg kedvük tartja, csak menj utánuk.
S a malaczok szaladni kezdettek, mind a kettő, s a gyermek utánuk; a
tarisznyát vitte, míg elértek egy sebes folyóvizet. Azon általmentek a
vizen s ő is utánuk. Mire által értek a vizen, olyan soványak lettek a
malaczok, hogy alig tengettek s mégis mentek. Tovább elértek egy csendes
folyóvizet, azon ës általmentek. Mihelyt általmentek, a malaczok olyan
kövérek lettek, és ő ës olyan. Már tovább mentek a malaczok, s mit
látott ő? Egy kopasz hegyet, melyen csak imitt-amott volt egy szál fű.
Egy nagy csorda ökör volt rajta s olyan kövérek voltak, hogy csak alig
voltak el azon a kopasz dombon. Tovább mentek, akkora nagy füvet értek,
hogy alig látszott ki még a fejük ës, s olyan hitványok voltak az ökrök
abban a nagy fűben. Tovább mentek, s mit látott? Látott egy nagy kertet,
abban két szelindek kutya úgy verekedett, hogy vérbe keverték egymást.
Hát ő már hátra maradt, annyira csudálta azokat a hitvány ökröket, s
most mit látott? Egy kicsi házikót. Már elébb mentek a malaczok s
megnyílt az ajtó s a malaczok bémentek. Mire ő odaért, bénézett az ajtón
s látja, hogy két angyal lett a malaczból, s terített asztal, s étel,
ital az asztalon. Ő nem ment be a házba, csak küjel maradt. Elévette a
tarisznyáját s ette, amit adott a gazdája. Estére felé a két angyalból
malacz lett újból. Kijöttek s az ajtó becsapódott utánuk. Onnan a
malaczok mentek egyenesen haza, s ő vándorolt utánuk. S másnap
ugyanvalóst azt az utat járták.
No kitőlt a két esztendő neki, mert két napból állott a két esztendeje.
Mondja a gazda neki:
– No szeretett fiam, minekokáért hogy hűségesen viselted magadat, hát én
megajándékozlak tégedet egy pikszissel. Hanem azon pikszist soha fel ne
nyisd, valameddig vissza nem térsz a te édes apád házába. Én neked
feltarisznyálok fiam, útravalót, hogy visszatérj a te hazádba. De
minekelőtte elbocsátanálak, még tégedet felkérdelek, mit láttál te a te
jártodban?
A gyermek mondta, hogy a malaczok mentek játszadozva egy sebes
folyóviznek, s által a vizen, s ő is ment utánuk. Olyan soványok lettek
a malaczok, s ő is, hogy alig bírtak már menni tovább. Erre azt mondja
az öreg ember neki:
– No fiam, ez azt jelenti, hogy levetkezted a te bűneidet, az ó Ádámot,
s Isten néked megbocsát a te új utadon. No hát fiam, tovább mit láttál?
– Elértünk egy csendes folyóvizet s azon is által úsztattunk.
– Ez azt teszi fiam, hogy az Isten előtt bevallottad a te bűneidet s
Isten az új Ádámot felöltöztette reád, újjá születtél. Hát tovább még
mit láttál?
– Láttam egy nagy kopasz hegyet, itt-ott volt rajta egy csokort fűszál,
s rajta egy nagy csorda ökröt, alig bírták magukat a nagy kövérségtől.
– Ez azt teszi fiam: a mely gazda az ő keresményével megelégszik és
marháját az ő igaz tulajdonából táplálja, azt az Isten is megáldja. Hát
tovább még mit láttál fiam?
– Láttam egy szép mezőn de roppant magas füvet, egy nagy csorda marha
benne volt, oly soványak voltak, hogy egy jó szél megfújta volna,
elestek volna a lábukról.
– Ez azt teszi fiam, hogy a mely gazda a máséból akarja hizlalni a
marháját, hogy abból majd meghíznak, hát annál soványabbak, mert az
olyan átkozott jószág nem használ senki marhájának. Hát tovább mit
láttál fiam?
– Láttam, egy nagy kert volt, kétfelül két szelindek kutya úgy
verekedtek, vérbe keverték egymást.
– Az azt teszi, hogy a mely emberek ezen a világon összeszólalkozva,
haragudnak és a végórán is meg nem bocsátnak egymásnak, a másvilágon is
ilyen zavarban vannak egyik a mással. Hát tovább még mit láttál fiam?
– Láttam egy kis kápolnát, mire odaértek a malaczok, bémentek oda. Mire
én bétekintettem a házba, roppant fényesség volt a házban, két angyal
ült a terített asztalnál. Onnan aztán estefelé kijöttek, két malacz lett
a két angyalból és újra visszatértek a gazdájukhoz. – S a gazda azt
mondja, hogy mennyország volt az a ház, a hol a malaczok ëttek.
Akkor még azt mondja a gazda:
– No látom fiam, hogy egyszerű meggondolású gyermek vagy, azért már
visszabocsátlak a te apád házához.
Már most elbúcsúztak egymástól. Azt mondta a remete:
– Isten veled fiam, és Isten velem is. Azt az egyet meghagyom néked,
hogy azt az ajándékot, a melyet én néked bétettem, fel ne bontsd, még az
apád házába nem érsz.
Szegény gyerek útrakelt hazafelé. A mint jött hetedhétországon
keresztül, egy erdőn jött által, egy nagy erdőn. Nyári nap volt, meleg
idő, ő elért egy forrásig, ott leült, hogy igyék egy kis vizet s egyék
ës. De ő gondolkozott magában mitévős legyen, hogy az a remete úgy
meghagyta, hogy fel ne bontsa a pikszist. De addig, addig, hogy
megtekinti, hogy mi van abban. Elévette, meg felnyitotta. Egyebet nem
látott belölle, mint két pillangót, s a kirepült belölle. Üresen maradt
a pikszis.
Ő mán sírt, búsult magában, hogy mitévős legyen. Odatalál egy vasfejű
farkas, azt mondja neki:
– Mért sírsz te kicsiny gyermek itten?
– Hogyne sírnék, mert két esztendei szolgálatom elvesztettem. Azt mondja
a vasfejű farkas:
– Hát a szolgálat bére mi volt neked? – azt mondja.
– No fiam, ha te szót fogadsz, a mire én felkérlek tégedet és megtartod
hűségesen, hát én vissza fogom hozni azon kincseket. – Azt mondja neki:
– No fiam, fogadd fel itt előttem, állj térdre, fogd fel a te két
kezedet a fejedhez, a mire én most felkérlek tégedet, hogy te azt
megtartod hűségesen. Neked nem szabad neked feleséget venni sohasem, sem
fehérnéppel egy házban lakást nem szabad venni! Erre megeskette őt. – No
fiam, – azt mondja, – nyisd ki a te pikszisedet. Én kimegyek egy nagy
hegyre, egyet, kettőt, hármat kiáltok és annak vissza kell menni, ha a
föld el nem hasad.
Mikor kiáltott egyet, olyant ordított, hogy a fák a hegyükkel a földre
hajoltak. Mikor a másodikat kiáltotta, ëppen mind a fegyverből a golyók,
a pikszisbe visszamentek az elvesztett kincsek és ő bézárta a pikszist.
És még egy harmadikat is rikójtott a farkas. Onnat aztán visszament a
vasfejű farkas a gyermekhez.
– No hát fiam, visszakaptad a nagy kincseket?
– Meg.
– No fiam, a melyet felfogadtál, azon hűséget tisztán tartsd meg a te
fejedben. Elbúcsúztak egymástól: Isten veled, Isten velem!
Im onnat elvándorlott hazáig. A házba bément s apja mondja:
– Ó fiam, ilyen kurta idő alatt, mennyit vándorlottál! Nem tudom mi
kincset hoztál az én örömömre?
Akkor letette a tarisznyát az asztalra s még volt benne éleség, a kit a
gazdája rakott bele. Mondta az apjának, hogy vacsoráljanak immán, mert
még hozott onnat, a hol lakott. Az apja nem egyezett belé, mondja neki:
– No fiam, elébb mutasd meg a kincseket, melyeket hazahoztál a te
járásodból s a szolgálatodból.
Akkor kivette a tarisznyából azon pikszist, letette az asztalra és
felnyitotta.
– Itt vannak apám, azon kincsek, melyekkel az én jó gazdám
megajándékozott engem az én fáradságom után.
Annyi arany kiduvadt belölle, hogy az asztalnak a széjin és a szegletén
folyt le.
Na, azt mondja az apja neki:
– Látom, hogy hűségesen szolgáltál, mert annyi kincset hoztál olyan
rövid idő alatt. Hol szerezted ezt a nagy kincset? Most mán hálistennek
van miből éljünk, fiam, szerencsés vagy ezen a világon.
Volt nekik egy kis gyenge házuk. Azt mondta neki:
– Fiam, csináljunk már most egy ügyes házat, mert van miből költsünk. És
csináltattak egy szép házat, mely sarkon forduló volt.
Időtelve a legény felnőtt húsz éves koráig, de ő mindig csak szomorú
volt, örökké, életében. Ezen fogadás örökké a szíve mellett feküdt, a
mit ő felfogadott a vasfejű farkasnak. Volt neki egy testvérnénje is,
férjnél volt. Meg a szomszédasszonyai kérdezték, mért olyan bús
mindenha, mikor mindenük van most. Addig tudakozódtak tölle, a míg
elmondta, hogy mi történt rajta. Mondták:
– Ó ne búsulj te azért. Az a vasfejű farkas Isten tudja hol jár eddig,
azért te megházasodhatol, ne búsulj egyet ës! Elmentek a szomszéd
faluba, hogy kérjenek meg egy leányt feleségül. Meg is igérték neki a
leányt, elment a nászszal a leány után, hogy elhozza.
Mire hozták, áthatoltak egy kis erdőn, abban volt egy kis forráskút.
Megállították a szekeret és leszállottak, hogy igyanak friss vizet. Mire
odaértek volna a kúthoz, ott volt három szelindek kutya s...en ülve.
Féltek odamenni a kúthoz. A vőlegénynek volt a zsebében egy darabocska
kalács, melyet a menyasszony adott volt. Három részre törte és a három
kutyának odavetette. A kutyák nem bántották, ittak rendesen vizet. Mire
megfordultak volna, odaért a vasfejű farkas. Most a menyasszonyt nem
volt hová vigyék, hát visszavitték, a honnan hozták.
A szegény legényt elvitte a vasfejű farkas az ő tanyájára. Volt neki
kilenczszáz darab juha és tette ő juhásznak, hogy nem tartotta bé
fogadását. De az a három szelindek kutya nem maradt el tölle, mind
kisérték őt.
A vasfejű farkasnak még élt az ő anyja az ő barlangjukban. Mondta a
fiának, hogy mért vitte azt az embert az ő tanyájukra? Meg a fia
elmondta, hogy ni milyen fogadást szerzett vele s nem teljesítette.
– Nohát, – azt mondja, – bocsásd ki a juhokkal, s ott elszaggathatod.
Azt mondja a vasfejű farkas:
– Hogy bátorkodnám? Három kutyája van, nagyobbak mind én, azok megesznek
engemet.
– No ha másképen nem mersz hozzáfogni, nyúzzál meg kilencz berbécset,
vidd bé ebbe a barlangba, melyen vagynak három vaskapuk s hídd bé a
kutyákat, hogy egyenek ott. Akkor zárd le őket, meg künn a pusztán
csinálhatsz vele, a mit akarsz.
Úgy ës cselekedett a vasfejű farkas. Akkor kiment a pusztára a
legényhez, felkérdte, hogy miféle halált kiván most, hogy nem bírta
fogadását teljesíteni. Akkor a legény azt mondta:
– Nem bánom, csinálj velem, a mit akarsz, csak hágjak fel erre a
fügefára. Van nékem három nótám s kilencz kiáltásom. Akkor csinálj
velem, a mit akarsz.
No akkor ő elénekelt egy nótát s rikójtotta a kutyákat. Egyet hívott
Audznak, egyet Rigónak s s egyet Kopacznak. A kutyák hallották a
barlangban s azt mondta Audz:
– Vigyázz, mert a mi gazdánknak vége van!
Megint énekelt másodszor ës, mëgest rikójtotta: Audz, Rigó, Kopacz!
Harmadik nótát ës elfújta s rikójtotta a kutyákat, akkor leszakították a
vaskapukat és odarohantak hëzza. Mondták:
– Mit poroncsolsz, kedves gazdánk?
– Lássátok, szeretett kutyáim, ez a vasfejű farkas az én életemből ki
akar pusztítani. Csináljatok vele, a mit akartok. Akkor az Audz
megragadta a vasfejű farkast, odadobta Rigónak, a Rigó meg a Kopaczhoz
lökte. A Kopacz úgy elnyelte, mintha sose lett volna, ő meg leszállott a
fáról.
Nem volt más, csak a három kutya s ő s a juhok. Visszafordította s
elűzte a vasfejű farkasnak a barlangjáig, meggyújtotta a barlangot, még
elégette a vasfejű farkasnak az anyját. Akkor eljött egy forgószél, még
a hammát ës elvitte. Ő meg elhajtotta a juhokat hazájába.
Este hazaért az ő apjának a házához, az udvarba. Az apja nem
gondolhatta, hogy ki hajtja azokat a juhokat az ő házához s örvendett,
hogy az ő fia megint egy nagy sereg juhokkal hazaérkezett, az Isten
megsegítette.
Mire ő bément volna a házba, a három kutya odaállott az ablakhoz és azt
mondták neki:
– Szeretett gazdánk, minekutánna mi el voltunk átkozva a mi anyánk
méhétől fogva, hogy addig ne szabaduljunk a kutyabőrtől, valameddig egy
keresztyén embert meg nem mentünk a haláltól, meg az a keresztyén ember
nékünk hármunknak egy vágásra a nyakunkat el nem vágja, hát azért,
szeretett gazdánk, holnap hat órakor hárman egy széjben az ajtó előtt
állunk, hogy egy vágásra levágjad a fejünk.
De a szegény legény búsult, hogy az ő szeretett kutyáit hogy bírja
elpusztítani, a kik őt megmentették. De a kutyák azt mondták, ha nem
teszi meg, hát vége életének. Szegény fejének nem volt kardja, kése, a
mivel egy vágásra levágja a nyakukat. Elutazott a biróhoz, kérte,
szüveskedjék vaj kést, vaj kardot rendelni, mert né, hogy van néki a
sorsa. A bíró bévezette egy házba, ott voltak felakasztva kardok, kések,
válogatták ott, s egy rozsdás leszökött a szegről a földre. Ő azt
hazavitte, megfente, de ő akkor éczczoka még álmodni sem bírt bújában.
Reggel mikor kivirradott, ment ki a karddal. A három kutya az ajtóban
állott. Csak ránëztek, mintha megsiratták volna őt. Megfordítja
hatszorig a kardot a kezén, meg akkor lecsapja a nyakukra úgy, hogy a
háromnak három felül esett a feje. A három kutyabőrből kibújt három
királyfiú, letérdeltek elibe, köszönték az ő jó cselekedetét, hogy
megmentette őket a kutyabőrtől. Köszönték minden jóságát meg
elvándorlottak onnat.
No most volt a szegény legénynek juh elég, pénz elég, az Isten
megáldotta őt mindennel. Még elmentek a menyasszony után, elhozták azt
ës nagy vígan, oly nagyszerű bált építettek, mely keresztül hallatszott
hetedhét országon, még az óperencziás tengeren ës túl. Tál, tányér elég
volt, czipó, leves kevés volt, istenes ember volt, ki egy falást kapott
volt. Czinege, czubók, nyirfa horog, havat ettek, vizet ittak, jeget
haraptak, csak úgy laktak. Maradt bellöle két darab, mind a kujakom.
_(Fejér György, Pürkerecz.)_


11. A háromágú tölgyfa tündére.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon ës túl volt, még az
óperencziás tengeren ës túl lakott a zöld királynak egy fia. Ő, mint
egyedül volt a rëzëdëncziában, unta magát. Vette a fegyverét, kiment
vadászatra. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy kis nyulat. Azt ő czélba
vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:
– Bocsáss meg királyfi, jó tettedért jót várj; hadd meg az életemet.
Meghatta az életét, nem bántotta. Tovább ment, a nyúl ës elszaladt.
Talált egy rókára. A rókát ës czélba vette, és a róka ës azt mondta:
– Ne lőj le királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.
Aztot ës elbocsátotta és elment tovább az erdőbe. Talált az erdőben egy
kis őzet. Aztot ës czélba vette, hogy lelője, az ës visszaszólt neki,
azt mondja:
– Királyfi, bocsánatot kérek tölled, hadd meg az életemet, mert jót
mondok neked, mit megköszönsz.
No elbocsátotta azt ës. Azt mondja neki az őz:
– Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Hotolj bé az erdő
közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy szálat,
majd abból kijő egy tündér küsleány, mely néked lesz feleséged. De vigy
magaddal egy kicsi vizet, netalán még szükség lëszën rëa.
El ës ment, meg ës találta, le ës vágta, abból kijött egy szép tündér
leány, abból a tölgyfaágból. Rikótott neki:
– Jaj vizet, mert megfúlok!
Ő forgott ott körül kereken, hogy a vizet elévegye, de a flaskó feldűlt
és a víz ellett. A szép tündérleány meghalt. Nem volt mit tenni,
felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.
Tőlt, múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.
– No kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el
ide s ide az erdőbe, a hol még egy tölgyfát levágtál volt. Vágj le még
egy szálat, mert abból egy szép tündérleány jő ki. De vizet vigy neki,
nehogy szükség legyen rëa.
Eleget járt ő erre, arra, hogy vizet kapjon, ott az erdőben, de nem
talált. Volt neki egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát ez ës jó. Megint
úgy járt, mind a másikkal. Levágta, kijött a szép tündérleány belőle, ő
bort adott neki, de úgyës meghalt, igen erős ital volt. No most mán nagy
búja volt, hogy abból ës kifogyott. Felvette aztot ës, hazavitte nagy
búson, hogy milyen szerencsétlen ember lett belőle. Az isten megadta
neki a szerencsét, s ő nem bírja felhasználni. Eltemetteti azt ës szép
rendesen.
No mán búsult egy darabig, és megint elment az erdőbe vadászni. Még
akkor találkozott a nyúllal.
– No kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hogy
mutassam meg, hol van az élő víz.
Elmentek ketten, megtalálták a forrást.
– No vigyél vizet innen magaddal. Menjünk el most ketten.
Megtalálták a tölgyfát, a honnat kettőt levágott, a harmadik megvolt
még.
– No most vágd el ezt a szép tölgyágat.
Akkor még egy szép tündérleány jött ki belölle. Kiált, azt mondja:
– Vizet, vizet, mert megfúlok!
A küs nyúl kapja a kancsót, odaemeli a küs leánynak, ivutt belölle, és
megmaradott, nem halt meg. Akkor a küs leány letérdelt előtte, a
királyfi előtt, bocsánatot kért tölle, hogy megszabadította a
tölgyfától. Azt mondja neki:
– No tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon,
ezzel köszönöm jó tettedet. Mert mű meg voltunk mindhárom testvér,
anyánknak méhétől fogva átkozva, hogy ne tudjunk megszabadulni a tölgyfa
gyükerétől, valameddig egy keresztény ember le nem vágja, jótett
irányában. Ezen túl mán ketten leszünk ezen a világon ës, meg a
paradicsomban ës.
Megölelték egymást, megcsókolták. A küs nyúl ugrált előttük, örvendve,
hogy megszabadították az ő kedves asszonyát.
No útra keltek mind a hárman. Mentek, az út közbe, minek előtte haza
érkeztek volna, a váron kűjel volt egy szép kút. Oda leültek, ott
elbeszélték a maguk sorsukat. Azt mondja a tündérleány a királyfinak:
– Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, én a tündér ruhában nem
vagyok bátor bémenni a te laktanyádra. Hagyjál itt engemet a kis
nyúllal. Menjél el haza, hozzál nekem új ruhát.
Ott maradt, és elment a királyfi, hozott neki ruhát, de örömében sokáig
múlatott, míg ruhát csináltatott a tündérleánynak. No mán hagyjuk a
királyfit, még nem érkezett vissza.
Jártak oda a kútra vízért. Hát hogy őt ne lássák ott a kútnál tündér
ruhában, volt egy nagy fiszfa, árnyékot tartott a kútnak, arra
felmászott. A küs nyúl elment éleséget keresni magának. Kiment a kútra
egy boszorkányné vizet meríteni. Bétekint a kútba, lát egy fényes
fehérségű szép tündért. Mert a tündér mán fenn volt a fiszfán. Ő azt
gondolta, hogy ő az. Tekintett erre, arra, nem látott senkit, gondolta,
mégës csak az ő képe. Meglátta végre a tündérleányt fenn a fán. Levette
a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A megmondta, hogy në,
hogy történt vélle, egy királyfi őt megszabadította. És mindent
elmondott annak a boszorkánynénak. Hogy várja ő a királyfit, hogy hozzon
neki gunyát.
Akkor a boszorkányné megfogta és bédobta a kútba a tündérleányt. Volt
neki egy leány, a boszorkánynénak. Elment haza, kivezette a maga leányát
oda, meg felhágtatta a fiszfára.
Odaérkezett a királyfi a gunyájával. Mondja neki, keresi körül kereken,
hogy hol lehet az ő menyasszonya. Mán a tündérruhát felvette volt a
boszorkányné leánya, csak mégës feteke, csúnya volt. Meglátja a küs
nyulat a királyfi és mondja neki, hogy hol van a leány?
– Itt hattam – azt mondja a küs nyúl – a kút mellett. Elmentem valami
éleséget keresni, mire visszatértem, hát fel a fiszfára felmászott.
No mán nézik körül kereken, hát ott van a leány a fán. Mondja a királyfi
neki:
– Szállj le onnan, öltözzél fel.
Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatját, hogy csúnya, feteke, pedig
milyen szép volt. Mi történt vélle?
– Ó lelkem, kedvesem – azt mondja a czigányné leánya – a nap sugara reám
rohant, megfogta egész ábrázatomat.
No felöltöztette a királyfi, ő gondolta, hogy a tündérleány. Elvitte
haza. De abból a tündérleányból, melyet a czigányné bévetett a kútba,
lett egy szép aranyhal. – No mán hagyjuk az aranyhalat a kútban.
A czigányleány éltek a királyfival, felesége volt neki. Elment a vén
boszorkányné oda a leányához. Mondta neki:
– Vajjon valami nem történik-é még abból? Mert én kijártam a kúthoz, egy
szép aranyhalat láttam a vízben. Netalán abból a leányból lett volna az
a hal. Hát én azt tanácsolom neked fiam, – mondja a leányának – tedd
magadat beteggé. Mondjad a királyfinak, addig meg nem fogsz gyógyulni,
míg nem, abban a kútban van egy arany hal, hogy azt ki nem fogatja.
A királyfi azt ës megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat,
megfőzték, evett belölle és meggyógyult. Azt mikor a szakácsné
takarította az ablak alatt, egy pénzecske az oldaláról leesett a földre.
Hogy az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa, mely minden écczoka
megvirágzott, délig megért az alma rajta, más écczoka elvitték a
gyümölcsét.
Gondolta a király, vajjon mi lehet abban, hogy ők annak a gyümölcsét nem
tudják használni. Annak a gyümölcsét a tündérek hordták el. No de a
boszorkányné megint elment a leányához. Mondta a leányának:
– Mi dolog ez? Nehogy később rëautasodjanak, hogy nem ő a tündérleány.
Ki kéne vágatni azt a fát.
Mondta ës a királyné a királynak:
– Semmi hasznát nem veszszük annak a fának. Vágasd le onnat, hogy többet
ne ës lássuk, mert úgyse lehet semmi hasznát venni.
Volt a szomszédban egy szegény ember. Meghivatta a király, hogy vágja le
azt a fát. Le ës vágta a fát rendesen. A szegény ember, mikor elródalta,
hasigálta, egy küs darab kiesett belölle. A szegény ember, hogy látta,
hogy olyan aranyfa, azt a küs darabot bétette a zsebébe, hogy hazavigye
kincsnek. No mán a király nem tudta, hogy a szegény ember valamit viszën
el onnat. Megfizette a fáradság díját és a szegény ember hazament.
Letette azt a küs darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé egy
küs szëgëlletbe. Az ott maradt, de a többi fát a királyné elégettette.
A szegény ember, esve lett, nem tudta mi dolog nálla, olyan világosság
van a házban, gyórtya nélkül láttak eleget. Mondja a feleségének:
– E kell legyen, ez a küs fadarabocska, bizonyára e világít úgy nállunk.
Másnap elmentek munkába a szegény ember, a felesége, meg volt egy nagy
leánya, a királyhoz. Jó reggel, még a házat ki se seprették s ágyat se
csináltak jól. Esvére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve,
az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukba, ki járhat az ő
házukban, a ki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak.
Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz munkába. De honn
hatták a leányt elrejtve, hogy tudják meg, ki jár az ő házukba. Megint
úgy hatták szerteszét minden portékájukat. A leány az ablak alatt
állott, titkon, hogy lássa, ki lehet az. Hát a küs fadarabból kijő a
tündérleány, kezd sepergetni a házban szép rendesen. Ágyat megveti,
mindent, a szegény ember leánya csak nézte, hogy mint dolgozik az a
leány s abból a fácskából jár ki. Nagy hirtelen megnyitja az ajtót,
bészalad a házba, a fácskát megragadta, mire a tündérleánynak híre lett
volna, nem bírt többet visszamenni a fába.
No megkapták a tündérleányt. Hát nem volt mit csinálni, ott maradt
véllik a tündérleány ës. És azután a két leány együtt ment el a király
udvarába munkába. Ott szërre mondtak egyik egy mesét, a másik más mesét,
rëajő a sor a tündérleányra egyszer Mondja a király:
– No mondjál mán tésës egyet, te vagy a legszebb, lássuk, mit láttál,
próbáltál életedben.
Ott hát elkezdte akkor, s ëppen az ő kedveséről kezdte el a beszédet.
– Egyszer volt, hol nem volt, egy királyfi egyedül. Kiment vadászatra,
találkozott egy küs nyúllal… stb… No én vagyok az a tündérleány, a kit a
királyfi a tölgyfából kivett!
Megölelte a királyfi, a czigányleányt pedig lófarka után köttette a
királyfi s máég ës élnek, ha meg nem haltak.
_(Fejér György, Pürkerecz.)_


12. Mátyás király aranyszőrű báránya.
Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték
egymást. Mondja a burkus király, hogy:
– Úgy hallottam, hogy egy aranyszőrű báránya van?
– Igaz – azt mondja – nekem van a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom,
és oan csobánom van, hogy sosem hazudott.
A burkus király azt mondta:
– Én megmutatom, hogy hazud.
– De – azt mondja Mátyás király – a nem hazud, oan nincs!
– De én megmutatom, hogy hazud, mert én megcsalom, hogy muszáj, hogy
hazudjon.
Azt mondja Mátyás király, hogy:
– Én ës fogadok akármibe, hogy nem hazud. Fele országomat odaadom.
Azt mondja a burkus király:
– Én ës odaadom fele országomat, ha nem hazud.
Jó, mán kezet fognak, aval jócczokát mond a burkus király és elmënën
onnat más szállására. Ott felöltözött a burkus király ilyen
parasztgúnyába né, és elment ki a tanyára. Köszönti a csobánt. Fogadja a
csobán.
– Isten hozta, király uram!
– Honnét üsmersz te engemet, hogy én király vagyok?
Azt mondja a csobán:
– Üsmerem én a szován, hogy maga király.
Azt mondja a burkus király:
– Adok én neked sok pénzt, és hat lovat és hintót, add nekem az
aranyszőrű bárányt.
– Jaj, – azt mondja – a világért se adnám, mert felakasztatna Mátyás
király.
Sok pénzt igért neki, nem, egyként se egyezett belé.
Haza mënyën nagy búsan a szállására, és ott búsul, és ott volt a leánya
ës. Azt mondja:
– Ne búsuljon, mert elmënyëk én egy csomó szín aranynyal és megcsalom
én.
Vitt egy ládácska szín aranyat és egy üveg bort jó mézesen, hogy a
csobánt megcsalja. De azt mondja a csobán, hogy neki nem szükös a pénz,
Mátyás király felakasztatja, ha kérdi, hogy hova lett az aranyszőrű
bárány. Addig mondott a leány, addig incselkedett, hogy megitták a bort,
de a leánynak kellett elébb innia belölle, hogy lássa, nem tett-é valami
étőt beléje. Oan kedve kerekedett aztán a csobánnak, hogy azt mondja:
odaadja, ha hagyja, hogy vélle háljon, de pénz néki nem kell, mert pénz
neki elég van.
Sokat nem szokotálódott a leány, hagyta hogy vélle háljon. No azután azt
mondja a leány a csobánnak, hogy:
– Nyúzd meg a bárányt és a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell,
csak a bőre.
Hazavitte nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No
örvendett az apja ës, hogy a leánya meg tudta csalni a csobánt.
De reggel lett, és búsult a csobán, hogy mit mondjon ő most Mátyás
királynak, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Jött haza a csobán, hogy
a királynak mondja meg, ha mit tud hazudni. Útközben bészúrta botját egy
féreglikba (egérlyukba), és a kalapját rëa tette. Elhátrált tölle, még