Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 16

Total number of words is 4542
Total number of unique words is 1398
34.5 of words are in the 2000 most common words
47.2 of words are in the 5000 most common words
53.4 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
megtalálták a bándát, meg a tükröt, meg a testvérét, az aranyhajú
leányocskát. Nagy öröme lett.
De az aranyhajú fiu leszállott a kocsiról, hagyott mindent, vette a
nyilat, ment a kertbe a nyúl után. No mán most mondja Tündér Ilona:
– Állj meg szüvemnek szép szerelme, tanítsalak én ës szóra! Úgy menj a
császáratyád kertjébe vadászni, ülj fel a lóra, a kit töllem elloptál.
Mikor czélba veszed a nyulat, úgy vigyázz, császáratyád int, hogy állj
meg. De te állj meg szüvessen, nem csinál semmit, csak hivu holnap
ebédre. De te mondjad erre:
– Elmënyëk, felséges atyám, egyet se félj, ebédedre, ha harmad magammal
béfogadsz ebédedre. És a kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a
kőfalba, vétesd ki azt ës, hogy legyen ott az ës az ebéden.
Erre tanította Tündér Ilona a kedvesét.
No mán most fel ës ült a gyermek a lóra, a kit lopott Tündér Ilonától.
Bé ës megy a kertbe lóháton. Az atyja ës lóval várta, még hétszerte jobb
lova volt az atyjának, mind néki. Gondolta, ha elfut, úgy ës elfogja,
mert az ő lova eléri. Egyszerre kiájcsa, hogy álljon meg. Aval meg ës
állott az aranyhajú fiu, a hogy czélba vette a nyulat. Odamegy a császár
s kezet ad és hívja holnap ebédjére. Akkor azt feleli a fiu:
– Elmegyek, felséges atyám, ha béfogadsz harmad magammal ebédedre, és a
kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a múrba, vétesd ki, hogy az
ës legyen ott az ebéden.
Mikor azt meghallotta a császár, egész fejtetőtől talpig elsápadtodott.
Aval elbucsuznak. A császár bémënyën, a fiu meg hazamënyën.
Mámost poroncsolja a császár, fogjanak hëzza a holnapi ebéd
készítéséhez. Meghívott mindenféle királyokat, herczegeket, jó embert,
mindenfélét. Mikor eljő holnap az ebédnek az ideje, összegyűl az egész
vendég, a kit hivatott. Kivéteti szépen az első feleségét a kőfalból,
hát él, mert az a pulykapásztor táplálta a maga élelméből dugva hét
évig. Mikor meglátta életben, nagyon megszomorodott a császár. No most
mán minden nap ott várja a császár, ki legyen az, azt mondta, harmad
magával fogadja bé.
No mán most készülnek ők ës, Tündér Ilona, az aranyhajú fiu, s az
aranyhajú leány. De azt mondja Tündér Ilona, hogy mikor oda bémennek,
senkinek semmit se szóljon, mind egy született néma, mert megfelel ő
helyette.
No jól van, érkeznek ők hárman a négy lóval s a kocsival. Szépek ës
voltak, az aranyhajú fiu, s az aranyhajú leány, s Tündér Ilona még szebb
volt. No mán egész világ őket nézte, mikor leszállottak a kocsiból.
Helyet rendelnek nékik szépen. Mikor legjavában mulatnak mindenfelé,
szól Tündér Ilona és az aranyhajú leány ës, de az aranyhajú fiu senkinek
semmit. Mindenki azt mondta, hogy e néma. Azt mondja a császár:
– Hogy lehessen az? A tegnap, mikor ebédre hívtam, kezet adott nékem,
vele beszéltem, mint most magukkal.
Eleget kérdezte mindenki, semmit se szólott. Egyszer csak feláll Tündér
Ilona, a felesége.
– Felséges császárok, királyok, itt az egész vendégek, nem néma, csak
fiatal. Ilyen helyt sose volt s szégyell. Hát tessék meghallgatni,
szólok helyette.
Akkor kezdte:
– Nagyságos királyok, herczegek, volt egyszer egy szegény asszony, annak
volt három nagy leánya. Azok kimentek nyárba a mezőbe kendert tépni. A
mint tépték a kendert, tréfálódtak a leányok. Azt mondja az első: Jaj
tű, ha éngem megvenne az a császárfiu, a ki arra lovagolt, én egy
kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának jutna.
Mikor ezt kiszóllotta, azt mondja a császár:
– Holt, mert e rajtam történt.
De azok a királyok, herczegek nem engedték, csak folytassa.
– A második azt mondja: Ha éngem feleségül venne, egy szem búzából annyi
kenyeret sitnék, minden katonának jutna, még nekünk ës maradna.
Akkor még azt mondja a császár:
– Holt, ne mondjad tovább, mert rajtam történt!
– A harmadik azt mondta: Ha ingem megvenne, én két aranyhajú gyermeket
szülnék néki a világra.
Akkor szépen fogta az aranyhajú fiut és aranyhajú leányt, odaállította
maga elé és azt mondta:
– Tessék megnézni, megnézni ezt az aranyhajú fiut s ezt a leányt, s az
meg az anyjuk, a ki mondta.
Akkor a császár nem engedte, egy szót se, hogy szóljon többet. Egyszer
megfogta az első feleségét, megcsókolta, megölelte s vitte a két gyermek
mellé. Megölelte az aranyhajú fiut s meg a leányt, s azt ës megcsókolta.
Akkor mán bé kellett vallja a szakácsné, hogy hogy történt. Eléhítták az
urát, hogy ő hogy tette a bárkába, és leeresztette a vizen.
Akkor fogta az anyósát (a király) és békötöztette rogozsinába és
öntöztette gázzal (petroleummal) és az egész vendég szemeláttára
kivitette az udvarra és elégettette a rossz tettéért. S a leányát, mán a
ki felesége lett, azt béverette deszkába, mind darabokra vagdaltatta,
elhányatta a sasoknak és a hollóknak számukra.
Ott tartotta a mulatságot, vendégséget, hét nap és hét éjjel. Mind
tartott a mulatság egész Bécsig. Tál, tányér, kalán elég volt, istenes
ember volt, a ki egy csepp levet kapott volt. Ki horgos lábú ember volt,
mind ott kapta azt a hibát, a mint kidobigálták a csontokat. A ki kopasz
most, rëacseppentették a levet, attól lett kopasz. Én ës megkopaszodtam,
tán kigyend volt, a ki rëám öntötte a meleg levet.
_(Pál Péter, Tatrang.)_


38. A holló, medve és hal sógora.
Volt egyszer egy öreg király, annak volt három szép, nagy leánya s egy
kis fiacskája. Nohát a király kicsit itkányos volt. Hát ő megiszsza
minden pénzét a fogadóban, mámost neki nincsen egy fillére ës király
létére. Hazamënën s megbúsulja magát, mert király létére nincs pénze.
Mit csináljon ő most? Kimënën vadászni. Gondolja: Kimënëk az erdőre s
lövök valamit.
Mikor kimënën lőni, akarja, hogy mán kapjon valamit, hát ehon jő egy
feteke holló egy fára, a falu szélére. No ő gondolja magában: Lám az én
fegyverem jó, én meglövöm azt a feteke hollót. Mikor czélba vette a
hollót, azt mondja a holló:
– Hohó, ne lőjön meg engem, adja nekem a legnagyobb leányát feleségül!
– Hogy lehessen, mikor te vagy a holló, és én vagyok a király?
– Adok egy véka aranyat a leányodért.
– Hát jó – azt mondja a király.
– Hát holnap légy itt a leányoddal, s én itt leszek az aranynyal.
A király hazamënyën, azt mondja a nagyobb leányának:
– No leányom készülj, mert holnap reggel én téged férjhez adlak.
– Kinek, édes apám?
– Egy hollónak.
Akkor a leány megszomorodott, de mérthogy király volt, engedelmeskedni
kellett a leánynak.
– Holnap reggel öltözd fel a szép gunyádat, és elviszlek.
Holnap reggel felkészítette a leányt. Akkor a leány megbúsulja magát.
– Istenem, királyleány létemre hogy ad édes apám egy hollóhoz?
Hát ő el ës vitte arr a helyré, a hol tegnap a hollóval beszéllett. No
mámost ott van a holló a véka aranynyal, átadja a holló a véka aranyat a
királynak, átadja a király a leányát a hollónak. Egyik a mástól mámost
elbúcsuztak. Hagyjuk el most a hollót, elvitte a leányt, és forduljunk
most a királyhoz, a véka aranynyal. Mi lesz belőlle?
No mámost ő megfogja a zsákocskát a véka aranynyal, de nem bírja.
Czepeli ide, czepeli oda, de nem bírja. De mégës addig, hogy a fogadóhoz
valahogy elhúzza. Mámost ő béadja a kocsmároshoz a véka aranyat zálogul,
hogy ő adjon neki, a mi kell. Az ës, a kocsmáros, mán látta, hogy van
pénze. Ad ma, ad holnap, a jövő héten ës ad, mindig ad, mert volt pénze
a véka aranyból. Hát belételik az idő, kit eltëszën a kocsmáros, kit
megiszik a király, egyszer csak azt mondja, hogy:
– Nincs több ital, mert nincs több pénz. Becsület sincs!
Mámost megbúsulja a király magát, hogy egy véka aranyat béadott s egy
hónapig elfogyott. Pénz sincs, becsület sincs. Mi tévős legyen? Király
létére mán ő szégyelte magát.
Hazamënyën este nagy búsan, kit alszik, kit nem reggelig. Reggel felkel,
veszi a fegyverét, gondolja magában, hátha talál valamit még lőni, hogy
legyen néki ës becsület valamiért.
Mikor kimënyën a városból a vadon széléig, megtalálkozik egy nagy
roppant, iszonyatlan medvével. Gondolja magában, meglövi a medvét, az a
bőr megér valamit. Akkor megszólamlik a medve:
– Holt, király! – azt mondja. – Ne lőj meg, inkább add nekem a második
leányodat feleségül.
– Hogy lehessen az, mikor vagy te egy medve?
– Jól – azt mondja a medve. – A minap adtad a nagyobb leányodat egy
hollóhoz, és az adott egy véka aranyat érette. Most, ha nékem adod a
második leányodat, én ës adok egy véka aranyat érette.
– No mán hát hogy lehessen az?
– Holnap reggel te légy itt a leánynyal, és én itt leszek a véka
aranynyal, abb a helyben, a hol most találkoztunk.
Aval elbúcsuztak. A medve elment, s ő ës mán hazaindult, a király. Nem
szólott semmit a leányának egész reggelig. Reggel azt mondja:
– Édes leányom készülj, mert ma téged ës férjhez adlak.
– Kihez apám, felséges király?
– Egy medvéhez, édes leányom.
Megijed a leány, nagyon megijed, de azt kérdi:
– Hogy lehessen, édes apám? Nagyobb nénémet adtad egy hollóhoz, ingem
most egy medvéhez.
– Jól, édes leányom. Készülj.
Engedelmes kellett legyen a leány, készült, s indultak. Megtalálták a
medvét éppen azon a helyen, a hol a tegnap beszéltek. Várta a medve a
véka aranynyal ott a királyt.
– Adjon isten jó napot!
– Hozta isten, felséges király!
– Nohát itt a leány.
– Itt – azt mondja a medve – tessék, itt van a véka arany, egy
zacskóban.
Átadta nagy szomorúan a leányt, de a leánynak nem volt szabad semmit se
szóljon. Mámost hagyjuk el, a medve elfogta a leányt és el ës ment vele,
forduljunk a királyhoz.
Megfogta a zsákot, húzza erre-arra, nem bírja, mert egy véka arany
nehéz. Czipálja ide-oda, még (míg) a fogadóhoz czipálja valahogy. Béadja
zálogul esmég a kocsmárosnak, s azt kérdi a király:
– Kocsmáros úr, most van becsület?
– Van becsület, mert van pénz!
Iszik ő felsége, mulat, haza se ment, még abban a pénzben tartott, még
egy hónapig. Hát egy hónap mulva azt mondja a kocsmáros:
– Nincs több becsület, mert nincs több pénz.
Mámost mi tevős legyen? Még (ismét) hazamënyën szomorán a maga házához.
Reggel, mikor felkel, azt mondja a küssebb leányának:
– No édes leányom, készülj, mert ma téged ës férjhez adlak.
– Kihez édes apám?
– Egy halhoz.
– Hogy lehessen az? Nagyobb nénémet adtad egy hollóhoz, a másikat adtad
egy medvének, édes apám. Azt tudom, hogy a holló a földön él, a medve ës
a földön, de a hal a vízben. Hogy tud engem oda vinni a vízbe, hogy én
ott éljek?
– Jól van édes leányom, annak muszáj, meg kell lenni.
– Sír a leány, de engedelmeskedni kellett, nem volt szabad szólni
ellene.
Felkészül szépen, mint szokás, el ës indul édes apjával a királylyal.
Hát mikor a városon túl érnek, a patak előtt várja a hal, az igért
ajándékkal, csak a véka aranynyal, mind a más sógorai. Átadja a leányt a
halnak, nagy mély sírással a küssebb leányt, de nem volt mit tegyen,
mert az apja nem sokat törődött a leány sírásán, örvendett a véka
aranynak. Hagyjuk el, a hal elvitte a leányt, a király maradt a zsákkal.
Húzza, czipálja, nem bírja esmënt, de most csak közelebb volt a
városhoz. Czipálja, czipálja, míg a fogadóba czipálja esmënt. Béadja
esmënt a kocsmárosnak zálogul újra.
– No kocsmáros úr, most van pénz, van becsület?
– Van becsület, mert van pénz.
Mulat ő esmënt legjovába.
No mámost a királynak van odahaza egy kis fiú legénykéje. Hát az most
magában eljovasolja, mint egy fiúgyermek: Istenem, az én atyám a
harmadik leánynak az árát iszsza meg király létére, majd elfogy az ës.
Vaj kinek fog engem eladni később üdőbe? Jobb lesz, ha felszedem a
sátorfámat, s elindulok vándorolni. Ki tudja, kinek adhat el az én apám
engem ës. Ejszëm (elhiszem) én megfogom keresni az én nénémet. Mikor
nagyobb néném ment egy hollóhoz férjhez, adott nékem egy zsebrovát
(zsebkendőt) emlékül. Mikor én ezt a rovát eléveszem, emlékezzem, hogy a
nagyobb néném egy hollóhoz van férjhez menve. A második néném ës adott
egy zsebrovát mind csak úgy, mikor ment egy medvéhez férjhez. Mikor
eléveszem, jusson eszembe, hogy ő egy medvéhez van férjnél. Küssebb
néném ës adott emlékül egy zsebrovát sírva, reszketve, hogy ő menën egy
halhoz férjhez a vízbe és ő ott meg kell halni. Jó mán neki, többet nem
szólhatok.
No mán ő utat fogott, mënën ő hegyen, völgyön, erdőn, mezőn, vizen,
szárazon, a hol csak talált. Béér egy rengeteg erdőbe, mámost nem tudja
merre menjen az erdőben, mint a ki sose járt. Hogy mënën az erdőben,
meghall messziről valami nagy sikoltást, rikoltást. Közeledik, mi lehet
ott az a sikoltás, rikoltás? Mikor megközelítette, ér egy ballangot.
Abban a ballangban volt három ördögfiú. Fiak mind a három, azoknak
elhalt apjuk, anyjuk, azoknak maradt a ballang, egy ostor, egy bocskor
és egy palást. Az az ostor, bocskor és a palást oan hatalmas volt, hogy
egyik a másik nélkül nem tudott dolgozni. Ők azt nem tudták elosztani,
vívtak hárman, melyiké legyen.
Mikor odaért ez a királyfiú, hát őt valami nagy vitéznek állították
(vélték). Ő jóreggelt köszönt az ördögfiaknak, de meg se látták őt,
valameddig jóreggelt nem köszönt. Mind a hárman megijedtek a jó reggel
szótól, és meg ës állottak a verekedéstől egy hoppra.
– No vitéz – azt mondják az ördögfiak – ha az isten téged ide hozott
közénkbe, tégy itéletet a mü három beszédünknek, mert különben itt
szakad a nyakad.
Ő jettibe majd nem tudott mit felelni vissza. Azt kérdi töllik:
– Mi a bajotok, mit vívtok oan erősen, s mért?
Akkor elejébe áll mind a három, azt felelik néki:
– Elholt apánk, anyánk, maradott ez a ballang, egy ostor, egy bocskor,
egy palást. De annak oan ereje van, hogy a ki azt a bocskort felköti, s
azt a palástot rëaveszi, s a kezébe veszi az ostort, egyet suhánt
(suhint), csak azt mondja: Hipp, hopp, ott legyek, a hol én akarok, –
azonnal felkapja, bárhol legyen, odaviszi, a hova ő gondol. No most te
vitéz, ebből tégy itéletet, melyiké legyen a ballang és ez a három
darab.
Mán ő most gondolkozik ide is, oda is. Azt mondja nekik, melyik a
legnagyobb közülük. Eléáll egy, s azt mondja:
– Én vagyok.
No akkor megmutaszt roppantott messze egy hovast.
– No – azt mondja – te most menj erre a hovasra, de elébb adjam ki a
másoknak ës a tanácsot.
Mutat mindegyiknek egy hovast erre, arra.
– De úgy, hogy adjátok azt a bocskort, palástot és ostort nekem, s a
melyik elébb lesz itt, azé lesz a három.
No mán oda ës adják neki azt a három darabot. El ës indultak nagy
roppant messze. De ő nem volt rest. Hogy a fiak elmentek, felköti a
bocskort magára, s a palástot felveszi, akkor egyet rittyentett az
ostorral: Hipp, hopp, legyek a legnagyobb nénémnél. Akkor felkapta az
ostor s a palást őt, mind egy sebesen zugó szél. Úgy elvitte onnat,
mintha sose lett volna ott.
Mikor visszajöttek az ördögfiak, a legnagyobb volt legelébb. Hát mámost
mi tevősök legyenek, mert nem volt vitéz, a ki őket utasította, se
bocskor, palást, ostor. Mámost ők meggyőződtek, hogy hiába vívnak, ott
maradtak lakósok mind a hárman abban a ballangban. Mán hagyjuk a három
ördögfit abban a ballangban, forduljunk a királyfiúhoz.
Ledobta az ostor s a palást egy nagy hovas alá őt. Mámost ő erre, arra
néz, nem tudja merre menjen. Neki fog a nagy hovasnak, s indul kifelé.
Látja a hovasban, a kősziklában mintha valami út forma volna. Odamënyën
s bénéz, látja, hogy belül még szélesebb a hely. Bémënyën oda, hát
beljebb mind szélesebb. Beljebb mënën, valami megvillámlik, mintha
lámpás vagy gyertya volna. Mënën beljebb, hát lát egy szép házat. Hát
látja az ablakon onnat a világosságot. Mënën ő oda, míg az ablakhoz ér,
akkor bénéz az ablakon, látja, hogy a nagyobb nénje, ki a hollóhoz jött,
az asztalon varrja a hímet, a kit otthon ës varrott sokszor. Mindjárt
megüsmeri, bé ës szól:
– Adjon isten jó napot, édes néném!
– Nem vagyok én nénéd – visszaszól a testvérje. – Menj el innét, akárki
vagy, ide keresztyén embernek nem szabad jőni. Az én uram egy holló, s
ha hazajő, itt kap, jaj lesz néked ës, nékem ës.
– Én vagyok a küs ëcséd. Mikor a hollóhoz jöttél férjhez, adtál nékem
egy zsebrovát emlékül. Tessék, nézd meg, ha nem vagyok a küs ëcséd.
Akkor a nénje szemmel az ablakra kapott belülről, meglátta a zsebrovát,
s rëa ës üsmert egyszeribe.
– Jaj te kis ëcsém, hogy jöttél ide? Az én uram egy holló, s ha hazajő,
minyát elszaggat.
– Ne búsulj néném. Én vagyok a sógorkája, majd beszélek én vele.
Átkarolja s béviszi a szobába a kis testvérjét, mán az öcscsét.
– De hova bújtassalak? Úgyës megkap az én uram, a holló – azt mondja.
El ës bújtatta ugyancsak, hova ő tudta. Hát egykor jő a holló haza, egy
nagy roppantott holló, éppen ebédkor, délkor. Azt kérdi legelsőre:
– Édes feleség, hol a kicsi sógorkám? Ide jött, add elé.
Azt feleli a felesége a hollónak:
– Én nem láttam, nem volt itt.
– Add elé, mert jaj neked ës, néki ës hanem, mert itt van.
Nem volt mit tegyen, elé kellett, hogy adja. Mikor eléadta, a holló
lábát kéz helyett nyujtja neki.
– Szerusz sógorkám! Hogy vagy? Jól? Hát – azt mondja a holló – látod
sógorkám ki vagyok?
– Látom, hogy vagy egy űgyes holló.
– Nohát ebédeljünk – azt mondja a holló – majd ebéd után megmutasztom,
ki vagyok.
Leülnek szépen hárman és ebédelnek, akkor azt mondja a holló:
– No sógorkám, ki vagyok?
– Látom űgyes holló vagy – esmënt azt mondja.
Aval csak a holló kiteríti szárnyát, jól megcsattogtatja, akkor lesz
belőle egy űgyes szép királyfi.
– No látod sógor, ki vagyok? – mondja a kis sógorának.
– Látom, most vagy egy űgyes királyfi.
Akkor azt mondja a hollósógora:
– Majd adok neked most egy szép új skotuját. Húzz ki mámost a
szárnyamból egy tolut, tedd bé az új skotujába, s mikor valami bajod
lesz a világon, ha sokáig élsz, fujintsd meg ezt a tolut és ha mán nem
lesz üdőd megfujintani, csak gondolj rám, mert ott fogok lenni
segítségedre.
Abban a perczben újra holló lett a sógorából.
No mámost a fiú megörült, hogy mán tudja a nagyobb nénjének milyen ura
van a hollóval. Szépen elbócsuzik töllik és kijő abból a kősziklából.
Mámost esmënt útnak indul, erdőn, völgyön, hegyen, vizen, szárazon
mënëgetëtt. Eszébe jut mámost, hogy szeretné megnëzni a közepső nénjét,
Felköti a bocskort esmént s a palástot, egyet rittyent az ostorral:
Hipp, hopp, legyek a középső nénémnél. Felkapja az ostor, a bocskor s a
palást őt, mind egy sebesen zúgó szél. Úgy elvitte onnén, mintha soha
ott se lett volna azon a helyen. Hetedik országba onnén, egy nagy
kőszikla elé ledobta esmént oda.
Mámost mënën ő ezen a kősziklán, nem tudja, mi tévős legyen ilyen idegen
földön. Meglát a kősziklában egy nagy roppant ballang formát, mënyën ő
béfelé majd féltibe ës, beljebb, beljebb, mind beljebb, ott ës meglát
egy szép küs világosságot. Minyát megörül, hogy csak itt kell legyen az
én középső nénénmnek.
Ott ës volt egy ház építve, onnét ës tetszett a világosság az ablakon,
hát látja, a nénjét, énekel és varr, mind odahaza szokott.
– Adjon Isten jóreggelt, édes néném!
De a nénje ki se tekintett, csak visszaszól:
– Nem vagyok én nénéd. Akarki légy, távozz innét, mert az én uram egy
nagy medve. Majd haza jő ebédre, ëssze fog szaggatni, távozz innét.
– De én vagyok a kis öcséd. Mikor jöttél férjhez, adtál egy zsebrovát
emlékül. Itt van édes néném, tessék nézz az ablakra, hát meg fogod
üsmerni.
Akkor az ablakra terítette, a nénje rá ës nëzëtt, meg ës üsmerte.
Béhítta, ölelgette, csókolgatta, de egybe el ës kezdett sírni.
– Hogy tudtál te idejőni, mikor az én uram egy medve? Ha meglát, minyát
ësszeszaggat.
– Ne búsulj néném, mert én vagyok a sógorkája, nem bánt ő éngem.
De a nénje mind csak sírt, elbújtatta az eccsét, a hogy csak tudta.
Jő dél, hazajő a medve. Még bé se lépett az ajtón, má mind
mammammammogott, hogy:
– Hol az ëcséd, a kis sógorkám?
Azt hazudta az asszony, hogy szinét se látta, hírét se hallotta, a mióta
eljött hazól. De mit volt mit csáljon, elé kellett, hogy adja, mert az
ura poroncsolta. Mikor meglátta a fiút, felállott a hátulsó lábára, és
nyújtotta neki az elülső jobb lábát keze helyett. De oan körmös volt az
ujja, hogy ugyan rizëgëtt a királyfi az egész testében.
– Szerusz sógorkám! Jó hogy idejöttél hëzzánk. De tudod-é, hogy ki
vagyok én?
– Látom, hogy te vagy egy medve, egy nagy erős medve.
– No majd meglátod minyát, hogy ki vagyok én!
Aval kecskebukát vetett háromszor ës, és lett belőle egy űgyes, szép
király, de oan űgyes, hogy ragyogott a ház a fényes gunyájától. No
leültek az asztalhoz, ettek, ittak, mulatoztak, vígan voltak majd estig.
Akkor azt mondja az a fiú, hogy ő most elmënyën, hogy keresse meg a
harmadik nénjét ës.
Felkelnek, de a medve, vaj az a fényes király, esmënt kecskebukát
vetett, és még lett belölle az a medve, a ki volt. De azt mondja a
sógorának:
– No sógor, kicsi sógorkám, nyúlj belé a bundámba, húzz ki három szál
szőrt, de tedd el jól, s ha bajod van, csak huzogasd, ott leszek én!
No megköszönte, elbócsúztak, hátára vette a palástot, lábára a bocskort,
egyet rittyentett: Hipp, hopp, legyek ott, a hol az én néném van! S
egyszeribe ott volt annál a pataknál.
De hogy menjen ő bé abb a vízbe? A hovasban, az erdőben, tudott járni, a
ballangban ës tudott, de hogy tudjon ő most bémenni abb a vízbe?
Gondolkodik, gondolkodik, eszébe jut a holló sógora, hátha tudna
segíteni az ő baján. Eléveszi a kotuját (skatulyát), megfuvintja a
tolut, hát látja, hogy jő a hovas oldalából egy nagy felhő, a felhőben
egy nagy fekete holló. Egyszeribe leszáll előtte a földre. Azt mondja:
– Mi baj sógorkám?
– Nem egyéb, hanem, hogy mehessek én el a harmadik nénémhez, mikor itt
van a vízben?
– Ha csak az a baj, majd eltakarítom én minyát.
És bémënyën a vízbe, csattogtatja a szárnyát, hogy fërëdjék meg.
Mëgfërëdik benne, s úgy kiszárad a víz, hogy három nap ës mehetnél fel
ës, alá ës, nem találsz egy cseppet se.
Megköszöni és látja, hogy minyát előtte a mart alatt vagyon egy ballang
száda. Elindul, hogy ott kell legyen az ő nénje, a ki a halhoz ment
férjhez. Mënyën, mënyën, mind csak mënyën a nagy setétségben, hát
egyszer csak lát egy kevés világot. Tovább mënyën, tovább mënyën, mind
világosabb lesz. Még mënyën, hát ér egy szép tér mezőt, annak a
közepében volt egy nagy palota, de mind évegből volt az egész ház, s ott
ës az asztalnál ül a küssebb nénje, varrja a hímet.
De hogy odaért, minyát meglátta a nénje, a mint üvegből volt a házfal.
Kiszalad elejébe:
– Hogy tudtál idejőni küs ëcsém, mikor az én uram egy hal. Ha meglát
téged, minyát békap, ha kitátja a száját.
– Hadd el néném, ő se bánt, ha a más két sógor nem bántott.
Bémennek a házba, ott ficzánkodik egy padon a hal. A hogy meglátta a
sógorát, egyszeribe lebucskázott a padról, lett belölle ës egy királyfi,
de százszorta szebb, mind a más két sógora. Ölelték, csókolták, jól
tartották, de a királyfiú nem akar maradni, mert esmënt megindul a víz s
ő ott reked.
Elbócsuznak s a sógora ad neki az oldalából három pénzt.
– Ha úgy talál bajod lenni, hogy a víz mellett vagy, vesd a vízbe, majd
ott leszek én!
No elbócsuznak, a királyfiú mënyën, mënyën, kiér a martra, de még híre
se volt a víznek, úgy kiszárasztotta a holló.
No elmënyën a fiú esmënt haza az apjához. Egyszer azt mondja a fiú az
apjának s az anyjának, hogy ő elmënyën mesterséget tanulni,
csizmadiának. Eleget mondja az apja s az anyja:
– Ne menj fiam, iszëm (hiszen) a királyság reád marad, minek neked a
mesterség?
Hanem ő nem hallgatott az apjára s az anyjára, hanem béállott
csizmadiainasnak. Úgy kitanult egy évre, hogy oan csizmadia lett
belölle, a milyent nem lehetett hallani ës. Elment haza és az apjának és
az anyjának oan czëpőköt csinált, a milyen a lábukban még sose járt. Azt
mondja most az apja s az anyja:
– No fiam, oan mesterséget tanultál, hogy ha a királyság nem maradna
reád, úgyës meg tudnál élni.
De azt mondja a fiú:
– Em még nekem nem elég. Én bállok a kőmiesekhez és megtanulom a
kőmiességet.
Mert azt gondolta, hogy az apja megissza az egész országát, mert mind
ivutt az öreg. El ës ment, és egy évre úgy kitanulta, hogy a leghíresebb
pallér lett belőle. Hazament, elhányta a királyi palotát (és olyant
épített helyébe), a milyent nem lehetett látni.
– No – azt mondja – fiam, most igazán megélhetsz, igazi mesterséget
tanultál kettőt.
De azt mondja:
– Em még nem elég apám, én béállok még más mesterségre. Hallottam, hogy
ebben s ebben az erdőben tanyázik száz tolvaj, és én béállok közükbe.
De hogy ezt a szót ejtette, sírt az apja, sírt az anyja, hogy mán meg
akartak halni bújukban. Eleget lebeszéllették a fijukat, hogy ne menjen,
de mégës csak beállott oda.
Álló délkor jelentette magát a tolvajkapitánynál, hogy neki miféle
szándéka van, hogy ő béáll közükbe. De a tolvajok kapitányuk azt mondja:
– Fiam, eleget látom, hogy űgyes fiú vagy, de mán százan vagyunk és
százegy nem szerencsés. Hanem ha mégës egy próbát megtéssz, a mit
mondok, béfogadlak, utánam való léssz. – Itt azt mondja – egy gazdag
kereskedő jár lóháton, ha annak a lovát elhozod, vagyon egy aranynyal
tőlt átólvető a lován, s ha azt idehozod aranyostól, lovastól, akkor mán
béfogadunk.
El ës ment a királyfiú, a hová igazította, hogy jár a kereskedő, s ott
egy fára felakasztotta magát. S mikor jő a kereskedő, feltekint a fára,
úgy tëszën (t. i. ég felé emeli két kezét):
– Istenem, immán a tolvajok az embereket a fára kezdik akasztani!
Aval ott hatta és elment. S ez megint leszállott a fáról, s más úton
elejébe került. A gunyáját megváltoztatta és megint egy fára
felakasztotta magát, A lábával fel s a fejével fütyögött alá.
Ott a fához közél volt egy kút és a kereskedő a lovát megkötötte, hogy
pihenjen. Azt számította magában, hogy visszamënyën, hogy megnëzze, hogy
az az ember ott vagyon-é, a kit elsőbb látott felakasztva. Akkor
leszállott a királyfiú a fáról, felszállott a lóra, odavitte a
kapitányhoz a sok aranynyal együtt.
No most mán megdicsérte a tolvajok kapitányuk és befogadta. No mán
mostan annyit loptak, raboltak aranyat, hogy mán a pénz erőst meggyült.
Azt számították, hogy menjenek bé a városba, vegyenek meszet, téglát,
csináljanak múrt az aranynak. Bé ës mentek a városba, vásároltak meszet,
téglát, kivitték az erdőbe. Ez a királyfiú jól értette a kőmiességet.
Megcsinálták a múrt, aval a sok aranyat elrejtették. De ezt más senki se
tudta, csak a tolvajok kapitányuk és megint ez a királyfiú.
No mán azt tanácsolta a királyfiú, hogy menjenek abba a városba, a hol a
király (de nem az ő apja) lakik, és ott azokat a nagy kereskedőboltokat
verjék fel. Eleget mondja a tolvajok kapitányuk, hogy ne menjenek, mert
ott a sok katonaság és őket elfogják, de úgy ës lett.
Bémentek abb a városba, mikor az első boltot felverték, a katonaság mind
elfogta őket. De ez a királyfiú elszaladott. Elment a város végére és
ott egy öreg csizmadiánál béállott inasnak.
Az öreg embernek volt egy öreg szolgálója, úgy tartotta, mintha felesége
lett volna, hogy neki főzzön. De ezt a királyfiat még inkább szerette,
mind az öreg embert, mert ügyes ember volt. De hagyjuk el, hogy ők
dolgozzanak, forduljunk a tolvajok kapitányukhoz és a királyhoz.
Most a király elé vitték a tolvajok kapitányát, hogy hogy voltak oan
bátrak, hogy azokat a boltokat felverjék. Azt mondja a tolvajok
kapitányuk:
– Nállomnál még egy sokkal erősebb ember volt, de az elfutott, a nincs
itt.
Azt mondja a király:
– Hogy tudnám kézre keríteni?
Azt mondja a tolvajok kapitányuk, hogy van nekik az erdőben sok arany
bémúrozva. Oda a király csináltasson egy vasat, mert el kell hogy oda
menjen, hogy a mikor odamënyën, fogja el a vas.
No a királyfiú, a mind ő dolgozott a sustërnál, megtudta, mert odajártak
az emberek és mindent kibeszéltek. Azt mondja egyszer az öreg sustërnak,
hogy tud ő az erdőben sok aranyat, és menjenek, és hozzanak maguknak, a
mennyi kell. Az öreg sustër nagyon kapott az alkalmon, elmentek ketten.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Hétfalusi csángó népmesék; Magyar népköltési gyüjtemény 10. kötet - 17