Huckleberry Finn kalandjai - 17

– Hej, Szejlesz, nézz oda az országútra, amoda ni, nem jön ott valaki?
Az öregúr az ablakhoz szökik, amely az ágyhoz fejtül volt, Filpsznének
pedig csak ez köllött. Hamarosan leguggolt az ágyhoz lábtul, engem
meglökött és én kiperdültem. S mikor a bácsi megfordult az ablaktól, hát
ott áll a néni s úgy ragyogott és akkorát mosolygott, hogy olyan volt az
arca, mint egy égő ház. Én meg mellette töredelmes pofával szűkölve. Az
öreg úr bámul és aszondja:
– Hát ez ki?
– Mit gondolsz, kicsoda?
– Sejtelmem sincs róla. Ki?
– Hát Tom Szójjer!
A nyüstyit, azt hittem, nyomban elsülyedek. De még arra se lett volna
időm; az öregúr megragadta a kezemet és szorongatta és egyre
szorongatta, míg az asszony körülugrált és nevetett meg sírt egyben; és
aztán hogy ömlött belőlük a kérdezősködés, az egész had
aprajáról-nagyjáról!
De ha ők örültek, mi volt az az én örömemhez képest; mintha újjá
születtem volna, oly boldog voltam, hogy tudom, hol vagyok. Faggattak
két óráig is, s végül, mikor az állam oly fáradt volt már, hogy alig
tudtam mozgatni, akkorra beszéltem már nekik annyit a famíliámról, – már
mint a Szójjer-familiát értve – hogy soha eddig hat Szójjer-famíliáról
se beszéltek ennyit. És elbeszéltem, hogy mostuk ki a kazánt a fejér
folyó beömlésénél, ami elvette három napunkat. És ez mind nagyszerű volt
nekik és iszonyún tetszett, mert sejtelmük se volt arról, hogy minek
köll ehhez három nap. Ha azt mondtam volna, hogy egy görebet fújtunk ki,
az is megtette volna.
Mármost egyfelül nagyon jól éreztem magamat, de annál kényesebb volt a
dolog másik oldala. Tom Szójjernek igen jó volt a dolgom és az is
maradt, amíg egyszer csak nem hallok egy gőzöst köhögni a folyón lefelé
– s ekkor azt mondom magamban: mi lesz, ha ezen a hajón Tom Szójjer
érkezik. És mi lesz, ha ő egyszerre ide betoppan s elkurjantja a
nevemet, mielőtt inthetnék neki, hogy hallgasson? Nem maradhat, mondok,
a dolog ennyiben, mert nem jó vége lenne. El kell mennem az útra elejbe
s meg kell lesnem. Azt mondtam hát a háziaknak, hogy fel kell mennem a
városba a bagázsiámért. Az öregúr mindenáron velem akart jönni, de én
azt mondtam, elhajtom a lovat magam is és jobb szeretném, ha én miattam
nem bajoskodnék.

XI. FEJEZET.
Elindultam kocsin a városba s mikor feleútján vagyok, látok egy másik
kocsit. Biztos, hogy Tom Szójjer, meg is álltam s vártam, amíg oda ért.
Azt mondom: Megállj! és megállt mellettem és szája tátva maradt, mint
egy láda s csak úgy állt ott. Az két-háromszor nagyot nyelt, mintha az
embernek nagyon kiszáradt a torka, aztán azt mondja:
– Világéletemben én nem bántottalak. Ezt magad is tudod. Hát mért jössz
te vissza engemet megkísérteni.
Én azt mondom erre:
– Nem hogy visszajönnék, de még el se mentem.
Mikor a hangomat hallotta, egy kissé megbátorodott, de még nem jött
egészen rendbe. Azt mondja:
– Ne izélj velem, én se izélnék veled. Becsületszavadra, nem vagy
kísértet?
– Becsületszavamra, nem vagyok, – mondom én.
– Jó, izé, ezzel el van intézve a dolog, természetesen; de mintha
valahogy nem tudnám megérteni. Nézd csak, hát soha egyáltalán nem
gyilkoltak meg?
– Nem, soha, egyáltalán nem gyilkoltak meg, azt csak én kötöttem rájok.
Gyere, tapogass meg, ha nem hiszed.
Meg is tette és ezzel be is érte és rém megörült, hogy újra lát, azt se
tudta, micsináljon. És mindjárt el kellett volna neki mondanom mindent,
mert hogy óriási kaland volt, tele titokzatossággal, amiért ő élt és
halt. De én azt mondtam, hagyjuk csak még egy kicsit, erre ráérünk, s
azt mondtam a kocsisának, hogy maradjon ott és mi kissé előrehajtottunk
s én elmondtam neki az állapotomat, melybe belecsöppentem s mondok, mit
gondol, mit kéne tennünk? Azt mondja, adjak neki egy pár percet és ne
zavarjam. Aztán spekulált és csakhamar azt mondja:
– Rendbe vagyunk, megvan. Vedd a ládámat a kocsidba, mintha a tiéd
volna; fordulj meg és ténferegj egy kicsit ide-oda, hogy olyanformán érj
haza, hogy kvadráljon az idővel, én pedig bemegyek a város felé s újra
indulok, úgy hogy utánad egy félórával érkezzem; te meg kezdetben úgy
tégy, mintha nem ismernél.
– Úgy lesz; de megállj egy kicsit. Van még valami, amiről senki nem tud
semmit, csak én egymagam. Van itt tudniillik egy szerecsenyember, akit
én el akarok szöktetni a rabszolgaságából, a neve pedig Dzsim, Vatszon
kisasszony öreg Dzsimje.
Ő azt mondja: Mi az, Dzsim…
El kezdett gondolkozni. Én pedig azt mondom:
– Tudom, mit gondolsz. Azt akarod mondani, hogy ez aljas, piszokmunka;
de hát mit! Én már ennyire lenn vagyok, és el fogom őtet lopni, téged
pedig arra kérlek, hogy hallgass és tégy úgy, mintha nem tudnál róla.
Megteszed?
A szeme megvillant és aszondja:
– Ellopom én is veled.
– Nohát, mintha csak meglüttek volna, úgy meglazult bennem minden
eresztékem. A legmegdöbbentőbb szó volt ez, amit életemben hallottam, és
meg köll vallanom, Tom Szójjer jócskán leszállt a becsülésemben. De csak
nem tudtam elhinni: hogy Tom Szójjer szerecsenytolvaj legyen.
– Lárifári, mondom. Bolondozol.
– Egyáltalán nem bolondozok.
– Jó, mondom, hát tréfa, nem tréfa, de ha hallod, hogy beszélnek egy
szökésben lévő feketéről, jusson eszedbe, hogy te semmit se tudsz róla
és hogy én is nem tudok róla semmit se.
Erre fogtuk a ládát s föltettem a kocsimra s ő elhajtott a maga útján,
én is a magamén. De persze, megfelejtkeztem arról, hogy lassan hajtsak,
annyira tele voltam örömmel és mindenféle töprenkedéssel. Igy jócskán
hamarabb elértem haza, mint az út hosszához képest kellett volna. Az
öregúr az ajtóban állt s azt mondja:
– No, emmár csodálatos dolog. Ki a fránya gondolta volna, hogy ettől a
gebétől ez is kiteljék. És nincs egy szál szőre megizzadva, egy szála
sincs. Igazán csodálatos. Nem adnám ma ezt a lovat száz dollárért, nem
én, becsületemre; ezelőtt meg szívesen elvettem volna érte tizenötöt s
azt gondoltam volna, hogy ezzel meg is van fizetve.
Ennyit mondott, egy szóval se többet. A legártatlanabb lélek volt, akit
valaha láttam. De hát nincs min csodálkozni. Nem csak gazdálkodó volt ő,
hanem prédikátor is és volt neki olyan kis gerendából rótt fia-temploma
a telepe mögött, amit maga épített a saját pénzéből templomnak és
iskolának és soha sem kért semmit a szolgálataiért, pedig megérdemelte
volna. Volt egy csomó ilyen prédikátor a gazdák közt erre dél felé és
mind így csinálta.
Vagy egy félóra mulva Tom kocsija följárt a ház homlokzata előtti
hágcsóhoz és Szelli néni meglátta az ablakon keresztül, mert nem volt
csak vagy ötven rőfnyire s azt mondja:
– Nini, valaki jött. Ugyan ki lehet? Azt gondolom, valami idegen. Dzsimy
(ez az egyik gyerek) fuss és mondd meg Liszkának, terítsen eggyel többre
ebédre.
Mindenki nekiiramodott a főbejáró ajtónak, mert, természetesen, nem
minden esztendőben akad itt idegen vendég, hát nevezetesebb is a
sárgaláznál, ha gyün, érdekesség dolgában. Tom átjött a hágcsón és
indult a ház felé. A kocsi pedig már gurult a város felé, mink pedig
mind ott szorongtunk a főajtóban. Tom a jobbik ruháját vette föl és volt
– publikuma, ez pedig mindig szüret volt neki. Hát persze, ilyen
körülmények közt meg is adta busásan a módját. Nem olyan gyerek volt,
hogy szégyenlősen sokáig elkelebóláljon az udvaron, mint egy
toklyóbirka, nem, nyugodtan és nagyszerűen közeledett, mint egy kos.
Mikor velünk szemben állt, megemelinti a süvegét finoman és elegányosan,
mintha egy doboznak volna a födele, melyben alvó lepék tanyáznak s ő nem
akarná őket zavarni, s azt mondja:
– Azt hiszem, Arkibald Nikolsz úr?
– Nem fiam, – aszondja az öregúr – sajnálom, de meg kell mondanom, a
kocsisod becsapott; Nikolsz tanyája odébb van vagy három mérfölddel.
Tessék bejönni, tessék.
Tom a vállán keresztül hátrakacsintott s azt mondja: késő, már nem látni
a kocsist.
– Igen, fiam, elillant s neked be kell jönnöd s velünk kell ebédelned,
azután aztán befogatunk s elviszünk le Nikolszékhoz.
– Oh, dehogy csinálnék maguknak annyi alkalmatlanságot, isten mentsen;
elmegyek gyalog, egy kis távolság nem a világ.
– De mi nem eresztünk gyalog. Ez ugyan szép délvidéki vendégszeretet
lenne. Aló, csak be.
– Jöjjön csak, – mondja Szelli néni – egyáltalán semmi alkalmatlanságot
a világon nem csinál. Muszáj itt maradnia. Hosszú három mérföldes, poros
út az, nem ereszthetjük rá gyalog. Hozzá még már meg is mondtam odabenn,
mikor érkezni láttam, hogy tegyenek még egy terítéket az asztalra. Már
most csak nem szomorít meg bennünket. Tessék csak bejönni s tegyen úgy,
mintha otthon lenne.
Hát Tom szépen és szívesen megköszönte, hogy hát levették a lábáról és
bejött, s mikor ottbenn volt, azt mondta, Hikszvillből való, idegen
Ohejjóban, a neve Tompszon Vilmos és még egyszer meghajtotta magát.
Aztán elkezdett a szája járni és járt és járt és mesélt nagyokat
Hikkszvillről és a Hikkszvillbeliekről, amit csak kifundálhatott, de én
ideges kezdtem lenni s mondok, hogyan szabadít ki ezzel engemet a
bajomból, és végül egyre mesélve, áthajolt és megcsókolta Szelli nénit,
épenséggel a száján, aztán megint hátradűlt jó kényelmesen és járt a
szája tovább, de a néni se rest, felugrik, megtörli a száját a
kezefejével és aszondja:
– Te vakmerő kölyök, te!
Tom meg mintha meg volna sértve, azt mondja:
– Asszonyság, ezt ugyan nem vártam!
– Nem várta. Tyhű, hát mit gondol az úrfi, ki vagyok, mi vagyok én?
Kedvem volna… mondd csak, mit gondoltál azzal, hogy megcsókoltál?
Egy kissé meglapult az öreg és azt mondja:
– Nem gondoltam én semmit, nem gondoltam semmi sértőt, én izé, mondok,
tán jól esik magának.
– Adta bolondja! És fölkapta a guzsalyt és látszott, alig tudja magát
megtartóztatni, hogy hozzá ne vágja. Miből gondoltad, aszondja, hogy jól
esik nekem?
– Nem tudom, de izé, mondták.
– Mondták, hogy nekem jól esnék! Akárki mondta, az a másik bolond a
párod. Még ilyet se hallottam. Ki az a mondták?
– Hát mindenki. Mind azt mondták.
Csak épen hogy meg tudta magát tartóztatni a néni, de a szeme pislogott,
az ujjai úgy dolgoztak, mintha karmolni akarnának. Azt mondja:
– Ki az a mindenki? Hadd hallom a nevüket, vagy egy bambával mindjárt
megrövidül a világ.
Tom elbúsultan nézett rá és kalapján babrálva, aszondja:
– Sajnálom, erre nem voltam elkészülve. Mind csak azt mondta. Azzal
biztattak valamennyien, hogy csak csókold meg, aszondták, és hogy jól
fog neki esni. Mind mondták, mondta mindenik. De hát sajnálom,
asszonyság, nem is teszem többet, becsület szentségemre, nem teszem.
– Nem teszed? Hogy még nem teszed? No, tudom istenem, hogy nem teszed.
– Nem, ebben már tudok becsületet; nem teszem többé, nem én, amíg maga
nem kéri.
– Amíg én kérem?! Nohát, ilyet se ettem világéletemben. Fogadom, hogy
Matuzsálem korát ért tökfilkója leszel a teremtett világnak, ha addig
vársz, amíg én kérek tőled vagy hozzád hasonlótól csókot.
– No, már ez nagyon meglep, mondja Tom, nem tudok belőle kiokosodni.
Azok mondták, hogy kedvére való lesz és én is azt gondoltam. – De – itt
megállt és lassan körülhordozta a szemét, mintha valahol barátságos
szemekkel akart volna találkozni, végre elcsípte az öregúr szemét s azt
mondja: Nem gondolta bácsi maga is, hogy jól esik neki, ha megcsókolom?
– Már mint én? No, hát izé, mondok, azt tartom, nem gondoltam.
Azután megint körülnéz ugyanúgy, megáll rajtam s azt mondja:
– Te se gondoltad Tom, hogy Szelli néni kitárja a két karját és azt
mondja: Szid Szójjer…
– Urram bocsá, – kiáltja Szelly néni a Tom szavába vágva és nekirohanva
– arcátlan semmiházi gyerek te, így teszed bolonddá az embert! – és
nekiesik, hogy megölelje, de Tom szépen félrehárítja s azt mondja:
– Nem addig, amíg nem kéri!
De Szelli néni nem vesztegette az időt, hanem nyomban megkérte,
ölelgette, csókolgatta újra meg újra, aztán odapenderítette az
öregúrnak, jusson neki is. S mikor egy kicsit meghiggadtak, azt mondja a
néni:
– Isten engem, ha ért valaha ilyen meglepetés. Tégedet egyáltalán nem is
vártunk, csak Tomot vártuk. A hugom nem írt egy árva szót se csak épen ő
róla, hogy eljön.
– Mert hogy nem is volt senkinek se már szándéka, – mondja Tom – csak
az, hogy Tom eljöjjön, de én addig-addig kunyoráltam, hogy az utolsó
pillanatban engem is eleresztettek; így amint aztán lehajóztunk a
folyón, azt gondoltuk Tommal, mese-meglepetés lesz, hogy ő előre jöjjön
ide, én meg utóbb toppanjak be s tetessem magam idegennek. De nagyon
megcsalódtam, Szelli néni. Nem egészséges hely ez az idegen embernek.
– Nem, Szid, de csak olyan orcátlan bocsoknak nem. Föl köllött volna
ütnöm az álladat. Nem tudom, mikor jöttem így ki a sodromból. De nem
bánom, föl se veszem a beszédeid, száz ilyen tréfát is elviselnék azért,
hogy itt vagytok. Ha meggondolom ezt a komédiát! Nem tagadom, majd
szétestem, úgy meg voltam rőkönyödve, mikor rám cuppantottál.
Ebédre künn terítettek a széles, nyitott folyosó alatt, mely a ház és a
konyha között volt; és volt ott az asztalon ennivaló, hogy hét família
is jóllakott volna rajta, és mind meleg étel; nem afféle állott, rágós
hús, amely egész éjjel a nedves pincében volt a szekrényben s amelyiknek
olyan az íze, mint egy vén kihült kannibálból vágott bécsi szelet –
reggel. Szejlesz bácsi jó hosszú asztali áldást imádkozott rája, de az
ebéd megérte; még csak meg sem hűlt egy cseppet sem, ahogy akárhányszor
tapasztaltam, holmi megszakításoktól.
Persze nagy beszélgetés volt aztán az egész délután és Tom meg én az
egész idő alatt jóformán lesben álltunk, de semmi haszna sem volt: senki
egy szót se említett szökésben lévő szerecsenemberről, mink pedig
szerettünk volna munkához látni. De estére kelve, vacsorakor, azt mondja
az egyik gyerek:
– Tata, nem mehetnénk el Tom, Szid, meg én az előadásra?
– Nem, – aszondja az öregúr, azt tartom, nem is igen lesz ott előadás; s
ha lenne is, ti oda nem mehetnétek, mert a szökött néger elmondott nekem
meg Bartonnak mindent erről a gyalázatos előadásról, és Barton azt
mondta, ő elmondja a népeknek. Igy azt hiszem, kiseprőzték még előadás
előtt azokat a vakmerő naplopókat a városból.
Püff neki, ezeknek megesett, de ezen én már nem segíthettem. Tom meg én
úgy volt, hogy egy szobában s egy ágyban hálunk, így, fáradtak lévén, jó
éjtszakát mondtunk s elmentünk lefeküdni mindjárt vacsora után és
kimásztunk az ablakon s le a ménküfogó drótján és talpaltunk a város
felé, mert mondok, aligha lesz, aki szóljon a hercegnek és a királynak,
ha én se sietek, és nem szólok nekik idejekorán, csúnya bajba találnak
keveredni.
Az úton Tom elbeszélt mindent, hogy hogy gondolták, miként gyilkolódtam
meg én, és mint tűnt el nemsokára rá tata és soha többé vissza nem
került, és hogy micsoda ricsaj lett abból, mikor Dzsim megszökött; én
meg elmondtam Tomnak mindent a fejedelmi nonpluszultra betyárokról és
annyit a tutajozásunkról, amennyire az időből tellett; és mikor a
városba értünk és épen a közepetáján megyünk fölfele – lehetett úgy két
fertály kilencre – nohát jön ám egy csőcselékhad fáklyával, rém
kiabálással és üvöltözéssel, cintepsit verve egymáshoz és tutulva
tülkön. Mi félreszöktünk az egyik oldalra s eresztettük a sokaságot
magunk előtt. Amint tódulnak, látom ám, hogy viszik egy pallón
lovagoltatva a királyt meg a herceget – már minthogy én tudtam, hogy az
a király meg a herceg, bár csupa kátrány meg toll voltak és semmi emberi
formájuk nem volt, hanem hasonlítottak egy-egy óriás katonáknak való
irtózatos nagy tollbokrétához. Nohát, szinte belém nyilalt, mikor
megláttam őket, sajnáltam szegény szánalomra méltó huncutjaimat s úgy
éreztem, mintha soha többé nem tudnék rájok neheztelni. Borzasztó volt
nézni. Az emberi állat igen kegyetlen tud lenni egyik a másikához.
Beláttuk, hogy elkéstünk. Nem tudtunk már rajtok segíteni. Megkérdeztünk
egy pár ácsorgó embert a dologról s ezek azt mondták, mindenki elment az
előadásra igen ártatlan képpel és meglapultak és hallgattak, míg a
szegény öreg király bele nem fogott a bakugrásaiba a színpadon; akkor
valaki jelt adott s az egész publikum fölkerekedett és – rájok!
Erre mi hazafelé kocogtunk és bizony nem voltunk olyan vitézlő
kedvünkben; komiszul éreztük magunkat, mintha megaláztak volna, szidásra
érdemetlenek, ámbárhogy nem tettünk semmit. De hát mindig így jár az
ember: akár jól cselekszik akár rosszul, az mindegy; az ember
lelkiösmerete nem aszerint igazodik, hanem mindig a maga útján jár. Ha
egy sárgaszőrű kutyám volna és nem tudna többet, mint az ember
lelkiösmerete, mérget adnék neki. Több helyet foglal el az emberben,
mint az összes többi belsőrésze és sehogy se tesz az ember kedvire. Tom
Szójjer is azt mondja.

XII. FEJEZET.
Meg-megálltunk beszélgetve s el-eltünődtünk. Egyszerre csak azt mondja
Tom:
– Nézd Hokk, micsoda bolondok vagyunk, hogy ez előbb eszünkbe nem
jutott. Én fogadni mernék, hogy tudom, hol van Dzsim.
– Hol gondolod?
– Abban a kunyhóban, lenn a hamus gödör mellett. Nézd csak. Mikor
ebédeltünk, nem láttál szerecsen embert odamenni étellel?
– De láttam.
– Mit gondolsz, mért vitt oda ételt?
– Valami kutyának.
– Én is azt hittem. De nem kutyának vitte.
– Mért nem?
– Mert görögdinnyét is vitt.
– Csakugyan, én is észrevettem. De az már még is több a soknál, hogy nem
jutott eszembe, hogy a kutya nem él görögdinnyével. Ebbül kitetszik,
hogy az ember lát is valamit és semmit se lát ugyanakkor.
– A szerecsen kinyitotta a lakatot, mikor bement és mikor kijött, megint
bezárta. A bácsinak pedig kulcsot hozott, mikor az ebédtől fölkeltünk.
Fogadni mernék, az a bizonyos kulcs volt. A görögdinnye emberre, a lakat
fogolyra vall; és nem valószínű, hogy egy ilyen kisgazdaságban két
fogoly is legyen egyszerre, ahol hozzá a népek olyan barátságosak és
jók. A fogoly Dzsim: rendben, s örvendek, hogy oly detektívmódjára
sikerült kisütnünk; egy fagarasra se becsülök semmi más módot. Már most
feszítsd meg az eszedet és süss ki valami plánumot Dzsim
megszabadítására, majd én is gondolok ki egyet, amelyik aztán jobb lesz,
azt választjuk.
Hogy honnan veszi egy gyerekember az ilyen fejét! Ha az enyim volna Tom
Szójjer feje, én ugyan nem cserélnék egy herceggel se, sem egy gőzhajó
első matrózával, sem egy cirkuszbeli bohóccal, sem semmivel abbul, amit
ismerek. Én ugyan nekiálltam, hogy kisüssek egy plánumot, de csak épen
hogy csináljak valamit; nagyon is jól tudtam, honnan fog az igazi plánum
kikerülni. Csakhamar mondja Tom:
– Készen vagy?
– Készen, mondom én.
– Helyes. Ki vele.
– Az én tervem, mondok, ez: Könnyen megtudhatjuk, Dzsim van-e a színben
vagy sem. Akkor aztán fölvesszük a vízből a csónakomat, elhozzuk a
tutajt a szigetről. Aztán az első sötét éjtszakán kilopjuk a kulcsot az
öregúr nadrágjából, mikor már lefeküdt s leúszunk a folyón, elrejtőzve
nappal és úszva éjnek idején, ahogy azelőtt tettük Dzsimmel. Eltaláltam?
– Hogyne, nagyon is, a szarva között a tőgyit. Csak az a baja, hogy fene
szimpla kis plánum. Nincsen hozzá semmi izé. Mire való az olyan plánum,
amelyik ennyire minden baj nélkül jár? Oly síma, akár az aludttej. Hej
Hokk, erről annyit se beszélne a világ, mint ha az ember betörne egy
szappanyos boltba.
Egy szót se szóltam, mert nem vártam tőle egyebet; de hóttbizonyosan
tudtam, hogy ha neki egyszer meglesz a plánuma, ahhoz nem lehet ilyen
ellenvetésekkel hozzáférni.
Nem is lehetett. Elmondta mibül áll, és én abban a percben beláttam,
hogy tizenötannyit ért, mint az enyém, már mint forma dolgában, és
csakúgy kiszabadítja Dzsimet, mint az enyim, de amellett mind ott is
hagyhatjuk benne a bőrünket. Hát megvoltam elégedve, s mondok, eszerint
fogunk masirozni. Nem szükséges itt elmondanom, hogy mi volt a plánuma,
mert tudtam, hogy folyton fog változtatni rajta, minduntalan, ahogy
beljebb megyünk s új meg új handabandát fog belőle szőni, ahol csak
lehet. És csakugyan úgy is lett.
Egy dolog azonban holt bizonyos volt, az, hogy Tom Szójjer komolyan és
ténylegesen készült velem ellopni egy négerembert a rabszolgaságból. Ez
már mégis csak sok volt nekem. Mondok itt van egy fiú, tisztességes,
kinek jó nevelésben volt része; akinek volt elveszteni való karaktere;
akinek otthon karakteres családja volt, és nyilt eszű gyerek volt, nem
tökkelütött, okos és nem tudatlan, nem alávaló, hanem kedves; és mégis
ehun van ni, nincsen benne több büszkeség, becsület és érzés, mint hogy
ilyen vállalatra adja magát és szégyenbe keverje magát, szégyenbe a
famíliáját az egész világ előtt. Nem tudtam ezt a dolgot sehogy se
megérteni. Rémisztő dolog volt s tudtam, hogy ezt neki kereken meg is
kell mondanom, így leszek csak igaz jó barátja, hogy hagyja ezt az ügyet
ott, ahol van és meneküljön tőle. És én el is kezdtem a mondókámat, de ő
megállított s azt mondja:
– Nem gondolod, hogy tudom, mit csinálok? Nem tudom én rendesen, hogy
mit csinálok?
– De igen.
– Nem mondtam, hogy veled tartok s együtt lopjuk el a szerecsent?
– De.
– Nohát.
Ezt mondta és egyebet nem mondott. Nem is kellett többet mondania, mert
ha egyszer azt mondta, hogy valamit megtesz, azt meg is tette mindig. De
én sehogy se tudtam eligazodni azon, hogy mitől ment bele ebbe a
dologba; így hát csak hagytam és többet nem okvetetlenkedtem vele. Ha
kötötte magát hozzá, én nem segíthettem rajta.
Mikorra hazaértünk, az egész házban csönd és sötétség volt; hát
lementünk a faszínhez a hamus gödör mellett, hogy megvizsgáljuk.
Végigmentünk az udvaron, hogy hadd lássuk, mi lesz a kutyákkal. Ezek
megismertek és nem csináltak több zajt, mint a kutyák egyáltalán
szoktak, ha valami éjjel mozog az udvaron. Mikor a kalibához értünk,
megnéztük az elejét, aztán a két oldalát; és azon az oldalán, amelyet én
még nem ismertem s amelyik észak felül volt, egy négyszögletes
ablaknyílást találtunk jó magasan a földtől, egyetlen erős léccel, mely
körösztbe volt rászegezve. Azt mondom én:
– Itt a nyitja la! Ez a nyílás elég nagy arra, hogy Dzsim átjöjjön
rajta, csak a lécet kell lefeszítenünk.
Tom azt mondja:
– Ez bizony olyan szimpla, mint az egy, kettő, három, négy, kopasz barát
hová mégy és olyan könnyű, mint az iskola fala mellé menni. Remélem,
találunk olyan módot is, amely ennél egy kissé komplikáltabb, Hokk
barátom.
– Jó, mondom én, mit szólnál ahhoz, ha kifűrészelnők úgy, ahogy én
csináltam akkor, mikor meggyilkoltak.
– Ez már jobban böki, mondja ő. Ez lényegesen titokzatos, veszedelmes és
jó, aszondja; de fogadom, találunk olyan módot is, amely kétszer oly
sokáig tart, mint ez. A dolog nem sietős, csak vizsgálódjunk tovább.
A kunyhó meg a kerítés közt, a hátulsó oldalán, volt egy fészer
deszkából, amelynek a teteje a kunyhó ereszével összeért. Hosszúnak épen
olyan hosszú volt mint a kaliba, de keskeny volt, mintegy hat lábnyi. Az
ajtaja a déli oldalán volt és le volt lakatolva. Tom lement a
szappanfőzőüsthöz, körülnézett, megtalálta azt a vasholmit, amivel a
vasfazék födelét szokták megemelni. Ezt elhozta s kifeszítette vele az
egyik pántot. A lánc leesett s mi kitártuk az ajtót és bementünk és
betettük az ajtót s gyújtót gyújtottunk s látjuk, hogy a szín csak hozzá
volt építve a kunyhóhoz és semmi összeköttetésben nem volt vele.
Padlózva se volt a szín, sem semmi egyéb nem volt benne, csak ócska,
esetlen kapák, ásók, csákányok és sérült ekék. A gyújtónk elégett, mi
pedig kimentünk, a reteszpántot újra benyomtuk és az ajtó megint
rendesen be volt lakatolva. Tomnak nagyon jó kedve lett. Azt mondja:
– Helyben vagyunk már! Ki fogjuk ütet _ásni_. Eltart legalább egy hétig.
Erre aztán indultunk be a házba, és én a hátsó ajtónak tartottam, ahol
csak a bőrgúzst köll meghúzni, mert nem szokták az ajtókat becsukni, de
ez Tomnak nem volt elég regényes, nem is tetszett neki semmi egyéb út
is, neki a menküfogón köll fölmászni. De hogy háromszor is feljutott a
feleútjára s mindig rosszul számított s leesett s harmadszorra majd
szétloccsantotta az agyát, azt gondolta, abba is hagyja; de egy kis
pihenés után azt mondta, még egyszer mégis csak szerencsét próbál s
ezúttal sikerült neki a kirándulás.
Reggel fölkeltünk hajnalban s lementünk a négerek kunyhójához barátkozni
a kutyákkal s a szerecsennel, aki ételhordója volt Dzsimnek, ha
csakugyan Dzsim volt az, akinek hordta. A feketék épen a reggelijöket
végezték s készültek a mezőre; és Dzsim szerecsenje kenyeret, húst s
egyebet rakott egy cinserpenyőbe, s míg a többiek elmentek, azalatt a
kulcs is lekerült a házból.
Ennek a szerecsennek jámbor, bamba pofája volt s gyapjas haja mind fel
volt cérnával kötözve apró csomókba. Ezzel tartotta távol a
boszorkányokat. Beszélte, hogy mostanában a boszorkányok szörnyen
zaklatják őt éjjelente, mutogatnak neki mindenfajta dolgot, hallatnak
mindenfajta különös hangot és zajt, és azt hiszi, soha azelőtt, egész
életén át nem zavargatták így a boszorkányok. Annyira felizgatódott és
annyit hadart a hajáról, hogy arról is megfeledkezett, mi volt a dolga.
Igy Tom aszondja neki:
– Mire köll ez az étel? A kutyákat akarod megetetni?
A szerecsen pofája olyonforma mosolygásra nyílt, mintha az ember egy
tégladarabot csap egy pocsolyába s azt mondja:
– Az, Szid zurfi, kutyát. Kilenc kutyát pedig. Akarsz gyünni megnizik?
– Akarok.
Én meglöktem Tomot és odasúgok neki:
– Odamennél, most rögtön, mikor nappalodik? Az nem volt a plánumban.
– Nem volt, de most benne van.
Nohát, a nyüstyit, mentünk, de nekem nem igen volt kedvemrevaló. Mikor
bementünk, alig láttunk, olyan volt a sötétség, de Dzsim ott volt és
biztosan látott is bennünket, ki is trombitálta mindjárt:
– Jé Hokk, aszondja és zistenkém, az nem Tom zurfi?
Én tudtam, hogy így lesz, el voltam rá készülve. Azt se tudtam,
micsináljak, és ha tudtam volna, nem csinálhattam volna, mert a
szerecsenünk felröffen és azt mondja:
– Jaj zuramfia, ütet ismeri zuraságokat?
Most már jól láttunk. Tom a szerecsenre nézett erősen némileg álmélkodva
és aszondja:
– Hogy minket ismer-e. Ki?
– Hát ez ni, szekett szerecseny.
– Nem gondolnám, hogy ismerjen. Honnan veszed azt, hogy ismer.
– Honnan veszed? Ebben a minutában trombitálta úgy, mintha ismerne.
Tom mintha nyugtalankodnék, azt mondja:
– Ez ugyan nagyon különös. Ki trombitálta? Mikor trombitálta? Mit
trombitált? És ezzel teljes nyugalommal hozzám fordul s azt mondja: te
hallottad, hogy valaki valamit kitrombitált?
Természetesen, erre csak egyet lehetett felelni; hát azt mondom:
– Nem, én nem hallottam, hogy valaki valamit kitrombitált volna.
Aztán Dzsimhez fordult és végignézi, mintha sohase látta volna s azt
mondja:
– Te trombitáltál ki valamit?
– Nem én, aszondja Dzsim, én egy szót se nem szóltam.
– Egy szót sem?
– Nem, zifjurka, egy szót se nem.
– Láttál minket valaha ezelőtt?
– Nem zifjurka, soha sem nem láttam, amennyire emlikezek.
Tom most a szerecsenhez fordul, aki megvadultnak és kétségbeesettnek
látszott és azt mondja neki valamelyest szigorúan:
– Mit gondolsz, mi bajod lehet? Miből gondoltad, hogy valaki valamit
kitrombitált?
– Há’ bagó rúgja meg, ezek a boszorkányák, zifjurka, oh, bár inkább
meghaltam volna már, bizon. Mindig rajtam vannak, majd megölik engemet,
úgy megrémísztik. Oh, zifjurka, csag ne szólja senkinek, mer a zereg
Szejlesz gazda nagyon megharax, mer mindig aszondja, nincsen van
boszorkányok. Zisten adna, bár mostan itt lenne, – akkor mit mondana?
Azt gondolok, mostan ű se nem tudna belile kikászolódni. De hat úgy
megvan mindétig: aki buta megvan, az butának meg maradja; az nem megnézi
semmit se és maga buta fejibűl kitalálja magának valamit; de ha én
kitalálok és elmondom, akkor nem hiszik nekem.
Tom egy tízcentes ezüstpénzt adott neki s azt mondta, nem szólunk
senkinek, s azt mondta, azon a pénzen vegyen még több cérnát s kösse föl
vele a gyapját; aztán Dzsimre néz és azt mondja:
– Szeretném tudni, felköti-e vagy sem Szejlesz bácsi ezt a négert. Ha én
elcsípnék egy szerecsent, aki elég hálátlan volt megszökni, én ugyan ki
nem adnám, hanem felkötném. S míg a szerecsen az ajtóba állt, hogy