Huckleberry Finn kalandjai - 01

MARK TWAIN
HUCKLEBERRY FINN KALANDJAI
FORDÍTOTTA
RÁKOSI JENŐ
A KÉPEKET RAJZOLTA
PÓLYA TIBOR
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT KIADÁSA
1921
10481. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája


ELŐSZÓ.
Az amerikai nagy humoristának ezt a kedves könyvét is én a magam
kedvtelésére fordítottam le, valamint egyáltalán azt tartom, hogy minden
eredeti munkának és minden fordításnak, ha annak az első föltételével
akar bírni, hogy jó legyen vagy lehessen, az író s fordító kedvteléséből
kell születnie. A legnagyobb kín az anyaságé, de a legnagyobb gyönyör is
azzal jár. Amely szerzőnek munkája fáradságát nem édesíti meg munkája
gyönyöre: az szerző lehet, de nem igazi író. Nekem fordítgatni nem munka
volt, hanem pihenés. Meg is gyűlt jócskán a fordított művek anyaga az
asztalfiában. Ebből való a _Huckleberry_ Finn is, kit én a szövegben
_Hakkelberry_ Finnek írok, valamint egyáltalán az idegen nevek
helyesírását csak a címben tartom meg, a textusban fonetikusan írom át.
Ez a szokásom nem kevés gáncsot hozott már rám, de a gáncs nem tudott
eltántorítani elhatározásomtól.
Elvégre én a magyar közönség számára írok. Természetesen, mentül
nagyobb, sőt épenséggel a _nagy_ közönség számára. Követelhetem-e épen a
magyartól azt, hogy négy-öt európai nyelven tudjon írni és olvasni? Aki
tud, az a címben megtalálja idegen helyesírásban a nevet. Aki nem tud,
az az idegen ortografiában nem tudom hányféleképen mondja ki a neveket,
melyekkel az idegen könyvben találkozik.
Most jön a főkérdés: mi fontosabb, az-e, hogy az én olvasóm azt tudja,
miféleképen _írja_ egy idegen ember a maga nevét, vagy azt, hogy
voltaképen minek _hívják_ azt az embert?
Angol, francia s más európai olvasóra nézve (kivéve tán a németet) az
idegen helyesírás kérdése nem létezik olyan alakban, mint nálunk. Minket
kinevetnek, jobban mondva mi kinevetjük egymást mint tudatlan embereket
akkor is, ha hibásan írjuk az idegen nevet (ami számtalanszor megesik
rajtunk, ha nem tudjuk jól írni a nyelvet) és akkor is, ha hibásan
ejtjük ki (ami még számtalanabbszor megtörténik). Az angol, a francia
leírja a nevünket ahogy kapja, de álmában sem jut eszébe másképen
olvasni, mint a saját írásjegyeinek értéke szerint. Deák az angolnak Dík
vagy Diék, Hegedüs a franciáknak Ézsdusz, Jókai pedig Zsoké. Én egyszer
Párisban Munkácsynál ebédeltem egy érdekes társaságban, ahol én voltam
az egyetlen ember, aki Munkácsyt Munkácsinak mondottam, de én is csak a
második-harmadik fogásig. Ott a mi csodálatos szép és nagy
festőművészünk mindenki számára csak _Mönkakszi_ volt. Ott is
elgondoltam, ha Párisban Munkácsy magát _Mouncatchy_-nak írta volna,
mindenki tudta volna, minek hívják a tüneményes magyart. Igy ha mi
beszélünk róla, akkor a francia nem ismer rá, ha a francia beszél róla,
akkor mi nem sejtjük, hogy kiről van a szó.
Van ennek a kérdésnek még sok ágaboga, mert ez a nemzeti önérzet kérdése
is, a magunk magyar nyelve szuverenitása kérdése (vagy jobb ha
souveraine-itást írok?), kérdése annak, hogy ránk nézve a mi nyelvünk, a
mi helyesírásunk, a mi kiejtésünk, a mi közönségünk legyen a döntő, a
mindenek felett való; kérdése annak, hogy az még nem műveltség, ha
valahogy tökéletlenül tudunk egy-két nyelvet, de a műveltség első
föltétele, hogy a magunkét jól tudjuk, babonásan szeressük, törvényeit
tartsuk mindenben, a legparányibb dologban is és jogait védelmezzük.
Természetesen, itt nem tudományos munkákról van a szó, hanem a nagy
olvasóközönség számára készült könyvekről. A tudományos könyvek tudós
olvasók számára vannak írva s azoknak, sajnos, nemcsak az idegen
helyesírását nem tudjuk olvasni, hanem gyakran a magyar mondataikat sem
értjük meg.
Ennyit kívántam elmondani erről a kérdésről itt. Ha, amit mondottam, nem
elég _oknak_ azok előtt, akik tán egy-két idegen nyelvet tudnak s
nehézség nélkül olvasnak azon idegen neveket: elég tán mentségnek,
jóakaratom és szándékom megismerésének.
Budapesten, 1921 februárius havában.
Rákosi Jenő.


I. KÖTET. Hakkelberry Finn kalandjai.

I. FEJEZET.
Rólam ugyan nem tud senki semmit, ha csak nem olvasta a könyvet, melynek
a neve _Tom Szójjer kalandjai;_ de sebaj. Azt a könyvet Mark Tvén úr
csinálta és úgy egészben igazat beszélt benne. Voltak dolgok, ahol
tódított az öreg, de nagyjában igazat beszélt. Nem nagy dolog. Én nem
tudok embert, aki egyszer-másszor ne hazudnék, ha csak nem Polly nénit
vagy az özvegyasszonyt, vagy Maryt. Polly néniről – a Tom Szójjer
nénijéről, – Mariról és özvegy Duglasznéről minden el van mondva abban a
könyvben, amely javarészt böcsületes könyv; némi tódításokkal, amint már
mondtam.
Ami körül ez a könyv forog, ennyi: Tom és én megtaláltuk a pénzt, amit a
rablók elrejtettek a barlangban és ettől gazdag emberek lettünk.
Fejenként hatezer dollárt kaptunk, parázs aranyat. Rettenetes nagy
látványosság volt az úgy egy halomban. Hát Daccsev bíró fogta és kiadta
interesre és kaptunk róla fejenként napjára egy dollárt, – a mi több,
mint amennyivel az ember tudná mit csináljon. Özvegy Duglaszné pedig
magához vett fiaként és azt mondta, meg akar civellizálni. De keserves
volt nála az életem végig, mert hogy rém rendes és tisztességes volt az
özvegyasszony minden dolgában. Igy aztán, mikor nem bírtam tovább, odébb
álltam. Vissza-belebujtam régi rongyaimba és turisüvegembe és szabad
voltam és jó volt. De Tom Szójjer fölhajkurászott és azt mondta,
rablóbandát akar alakítani és engem is bevenne, ha visszamennék az
özvegyasszonyhoz és rendes ember lennék. Igy hát visszamentem.
Az özvegyasszony sírva fogadott és szegény eltévedt báránynak mondott,
és mondott még egyéb neveket is rám, de nem rossz szándékkal tette.
Megint visszagyömöszölt abba az új ruhába, én meg mit tehettem egyebet,
ügyekeztem, ügyekeztem, de nagyon elkámpicsorodtam. Mert hát csak
elülről kezdtük megint. Az özvegyasszony meghúzta a csöngettyűt ebédre,
és akkor pontosan ebédelni kellett. Ha asztalhoz ültünk, nem lehetett
egyenesen hozzáfogni az ebédhez, de várni kellett, hogy az özvegyasszony
mindenik tálba beledugja fejét és pöröljön valamit az ételre, pedig
igazában semmi hiba se volt bennök. Azaz, hogy semmi egyéb, mint hogy
minden dolgot külön főztek meg. Afféle csapszékben, meg lacikonyhában
máskép megy a dolog. Ott összekeverik a holmit, valami lével leöntik,
aztán megvan.
Vacsora után előszedte a könyvét és beszélt Mózesről meg a
gyékénykosárról, én meg nagy buzgón utána, hogy mindent kitudjak róla.
De egyszer csak kiszalasztotta, hogy Mózes már jó nagy ideje, hogy
meghalt. Ezután aztán már nem is törődtem vele. Mert én ugyan hótt
emberekre nem adok semmit.
Nem sokára aztán szerettem volna pipálni és megkértem az özvegyasszonyt,
hogy engedje meg. Ő nem. Azt mondta, ronda szokás az és nem is tiszta
mesterség és hogy azon legyek, hogy ne tegyem többé. Hát ilyen némely
ember. Kapva-kapnak olyan dolgon, amihez nem is konyítanak.
Agyonsanyargatta magát Mózessel, aki se atyjafia nem volt, se akárkinek
hasznára nem lehetett, mert hiszen tetszik tudni, halott ember volt; de
rém hibásnak mond engem, amért olyat teszek, amiben bizony van valami
jó. Ő maga meg tubákol is, ami természetesen rendben való, mert hogy ő
cselekszi.
Huga, Vatszon kisasszony, egy tűrhetően nyurga ókulás vén leány, nemrég
jött oda hozzá lakni, és most rám vetette magát egy abécés könyvvel.
Vagy egy óráig ült rajtam meglehetős keményen, s akkor az özvegyasszony
szavára enyhébb lett. De nekem már elég volt. Egy órán át rém unalmas
lett a dolog, s én ide-oda izegtem-mozogtam. Azt mondja Vatszon
kisasszony: »Ne tedd oda fel a lábadat, Hakkelberry« és »ne görbülj
hétrét, ülj egyenesen, Hakkelberry«; majd meg mindjárt rá: »Ne
ásitozzál, ne nyújtózkodjál úgy, Hakkelberry s mért nem próbálod meg jól
viselni magadat?« Aztán beszélt mindenfélét a kárhozottak helyéről, és
én azt mondtam, bár inkább ott volnék. Erre dühös lett, pedig én nem
gondoltam semmi rosszat. Csak épen szerettem volna máshova menni; valami
változást szerettem volna, de nem volt abban semmi különös. Ő azt
mondta, istentelenség ilyet mondani. Azt mondta, ő a világ minden
kincseért se mondana ilyet; hogy ő úgy óhajt élni, hogy az idvezültek
helyére jusson. No, én ugyan semmi hasznát se láttam annak, hogy olyan
helyre menjek, a hova ő mén, hát mondok magamban, nem is igen fogok
ráiparkodni. De megmondani nem mondtam meg, mert mondok, csak bajt
csinálok vele és semmi jót. Ő azonban nekilendült és mindent elmondott
az idvezültek helyéről. Azt mondta, hogy az embernek egyéb dolga se
lesz, mint naphosszat ide-oda járkálni, hárfával a kezében és énekelni
hozzá örökkön örökké. Hát bizony ez se nagyon akarózott nekem. De ezt se
mondtam meg. Kérdeztem tőle, mit gondol, oda jut-e Tom Szójjer, és ő azt
mondta, bizony jó darabig aligha. Ennek örültem, mert úgy szeretném,
hogy együtt legyünk, ő meg én.
De Vatszon kisasszony nem tágított tőlem s a dolog nagyon fárasztó és
unalmas kezdett lenni. Nemsokára behívták a szerecsenyeket is és
imádkoztak és aztán mindenki lefeküdt. Én fölmentem a szobámba egy szál
gyertyával, melyet az asztalra tettem. Aztán székbe ültem az ablak
mellett és próbáltam valami kedves dologra gondolni, de hasztalan volt.
Olyan elhagyottnak éreztem magamat, szinte azt kívántam, bár meghalnék.
A csillagok csillogtak s az erdőben gyászosan suttogtak a levelek; és
hallottam egy baglyot, jól a távolban, amint kuvikolt valakinek, aki
meghalt, és egy kutyát tutulni egy haldoklónak; és a szél mintha nekem
próbált volna valamiről suttogni, de nem tudtam megérteni, hogy miről és
végigborzongatta a hátamat. Aztán távol az erdőben hallottam azt a
bizonyos hangot, ami kísértettől ered, amikor valamit meg akar mondani,
ami a lelkét nyomja, de nem tudja magát megértetni, és ettől nincsen
nyugodalma a sírjában és így kell kóborolnia gyötrődve minden éjtszaka.
Olyan bátortalan lettem s úgy elkezdtem félni, hogy szerettem volna, ha
valami társam lenne. Csakhamar egy pók mászott a vállamra és én
elfricskáztam és ő bele a gyertyába; s mielőtt én meg is tudtam volna
mozdulni, összepörkölődött. Nem köllött még mástól megkérdeznem, úgyis
tudtam, hogy ez rossz jel volt és bajt hoz reám, úgy hogy szörnyen
megijedtem, majd kirázott a hideg. Fölugrottam s hármat fordultam a
szobámban s mindannyiszor keresztet vetettem magamra, aztán egy szál
cérnával csimbókba kötöttem a hajamat, hogy távol tartsam magamtól a
boszorkányokat. De nem bíztam magamba semmit. Akkor van az ember így, ha
elveszt egy patkót, amit talált, ahelyett, hogy fölszegezné a
kapufélfára: de még senkitől se hallottam azt sem, hogy az ember elhárít
magáról valami bajt azzal, hogy megöl egy pókot.
Megint leültem, reszketve minden tagomban, s elővettem a pipámat, hogy
rágyújtsak, mert hogy az egész ház olyan csöndes volt most akár a halál
s így az özvegyasszony nem fogja megtudni. Nagysokára aztán hallom
távolról a toronyórát a városban – ging-gang-gang – üti a tizenkettőt,
és aztán megint csendes minden, csendesebb mint előbb volt. Csakhamar
hallok egy ágat csapódni; lenn, a sötétségben, a fák körül valami
mozgott. Én ülök csendesen s figyelek. Nyomban hallom oda lenn tisztán,
hogy »_miau, miau!_« Ez jó, s én is: _miau, miau!_ olyan lágyan, ahogy
csak lehet és elfujom a gyertyát s kimászom az ablakon az eresztetőre.
Aztán leereszkedem a földre s bemászok a fák közé és rittig úgy volt,
ott várt reám Tom Szójjer.

II. FEJEZET.
Lábujjhegyen mentünk végig a fák közt húzódó gyalogúton az özvegyasszony
kertje vége felé, lehajolva, hogy az ágak ne horzsolják a fejünket.
Mikor a konyha mellett elmentünk, megbotlottam egy gyökérben, ami zajjal
járt. Lehasaltunk és csöndesen feküdtünk. Vatszon kisasszony ormótlan
Dzsim nevű szerecsenje a konyhaajtóban ült, tisztán láttuk őt, mert a
háta mögött világosság volt. Felkelt s néhány percig kinyújtott nyakkal
hallgatózott. Aztán azt mondja:
– Ki a’?
Még egy kicsit figyelt, aztán lábujjhegyen lejött és ippeg kettőnk közt
megáll. Szinte megérinthettük volna. Hát mintha percek és percek teltek
volna el minden hang nélkül, s mi szinte szorosan egymás mellett. Egy
helyen a bokám viszketni kezdett; de nem mertem megvakarni; aztán
elkezdett a fülem viszketni, aztán megint a hátam, ippeg a két vállam
között. Úgy éreztem, mindjárt belehalok, ha meg nem vakarhatom. Hát
igaz, eztet én sokszor észrevettem már. Ha úri nép közt van az ember,
vagy temetésen, vagy el akarsz aludni, de nem vagy álmos, – és akármint,
akárhol vagy, ahol nem való, hogy vakarózzál, hát nem elkezd viszketni
fölfelé vagy ezer helyén a tested? De hamarosan aszondja Dzsim:
– Beszélni, ki vagy? Hun vagy? Kutyád meg a macskát, ha nem hallotta
valami. No, hát tudok már micsinász. Leülsz ide, míg megesent nem
hallik.
Igy aztán lekuporodott a földre köztem és Tom között. Hátát
nekitámasztotta a fának, két lábát kinyújtotta úgy, hogy az egyikkel
majd hogy el nem érte az enyémet. Most az orrom kezdett viszketni. Úgy
viszketett, hogy már könnybe lábbadt a szemem. De nem mertem megvakarni.
Aztán elkezdett belül viszketni. Most már ott viszketett, amin ültem.
Nem tudtam, hogy a manóba tudjak csöndesen megülni. Ez a nyomorúság
eltartott így vagy hat-hét percig, de persze, sokkal többnek tetszett
ennél. Tizenegy különböző helyen viszketett már a testem. Gondoltam, már
egy minutánál tovább nem győzöm, de összeszorítottam a fogamat és
mondok, megpróbálom. Épen akkor Dzsim erősen kezdett lélekzeni, aztán
elkezdett hortyogni – és ekkor már semmi bajomat sem éreztem.
Tom jelt adott, – valami kis hangfélét a szájával és mi négykézláb
mászva elmentünk. Mikor egy tíz lábnyira távol voltunk, Tom a fülembe
súgott, hogy ő szeretné mulatságból Dzsimet a fához kötözni; de én azt
mondtam ne; fölébredhetne, zavart csinálna és kitudódhatnék, hogy nem
vagyok a házban. Erre Tom azt mondja, hogy nem hozott elég gyertyát és
hogy visszalopózik a konyhába és szerez. Ezt se akartam. Mondok Dzsim
felébred és ránk jön. De Tom meg akarta reszkérozni; így hát
visszalopóztunk és elhoztunk három szál gyertyát, és Tom tíz centet
hagyott az asztalon a gyertya árába. Ahogy kijöttünk, én már majd ónossá
lettem, hogy távozzunk; de Tommal nem lehetett bírni, neki muszáj volt
négykézláb visszamenni Dzsimhez, hogy valamikép csúffá tegye. Én vártam
s úgy tetszett, jó időig, minden olyan csöndesnek és elhagyottnak
látszott.
Alighogy Tom visszajött, átvágtunk a gyalogúton a kerítés mellett végig
s csakhamar fölkapaszkodtunk a meredek domb tetejére a ház túlsó
oldalán. Tom azt mondja, levette Dzsim kalapját s a feje fölé akasztotta
egy ágra. Dzsim mozdult egyet, de nem ébredt fel. Utóbb Dzsim azt
mesélte, hogy boszorkányok megbabonázták, megigézték, megnyergelték és
belovagolták vele az országot, aztán megint odaültették a fa alá s feje
fölé akasztották a kalapját, hogy ebből láthassa, kik csinálták vele a
dolgot. S mikor másodszor beszélte el, már azt mondta, lenn voltak rajta
Nyúorleanszban, s utóbb, ahányszor elmondta, mindig többet mondott, s
hamarosan az lett belőle, hogy végighajszolták a világon, majd halálra
fárasztották s hogy most is túrós a háta a nyeregtől. Őrülten büszke
volt az esetére Dzsim és annyira ment, hogy a többi szerecsent már
kutyába se vette. Jöttek is hozzá a szerecsenek a hetedik vármegyéből
is, hogy hallgassák a történetét és nagyobb respektusa lett, mint
akármely más szerecsennek az országban. Idegen szerecsenek tátott
szájjal bámultak rá, mint egy csodára. A szerecsenek mindig
boszorkányokról beszélgetnek a sötétben a konyhán a tűzhely körül; de
valahányszor valamelyik effélét beszélt s úgy tett, mintha ő tudna
mindent erről a dologról, Dzsim beleköhentett és aszondja: »Hm, mit
tudsz te a boszorkányokról.« Az ilyen szerecsennek aztán be is
fellegzett: kénytelen volt hátrább ülni egy paddal. Dzsim mindig is a
nyakán madzagon hordta az ötcentes pénzt s azt mondta, maga az ördög
adta neki sajátkezűleg azzal, hogy akárkinek a baját elveheti vele és
akkor idézhet vele maga elé boszorkányt, amikor akar, csak rá kell
olvasni valami szentenciát. De azt soha se mondta meg, hogy mit kell
ráolvasni. Jártak is hozzá a szerecsenek az egész vidékről s mindenüket
odarakták Dzsimnek csak azért, hogy megnézhessék az ötcentest, de hozzá
nem nyúltak volna, mert hiszen az ördög kezenyoma volt rajta. Dzsim
teljesen el is romlott, már mint cselédnek, annyira ki volt vele, hogy
látta az ördögöt és hátaslova volt a boszorkányoknak.
Hát mikor Tom meg én fölértünk a dombtető élire, lenéztünk a faluba s
láttunk két vagy három pislogó világosságot. Talán beteg volt ott a
háznál. És a csillagok olyan szépen sziporkáztak a fejünk felett; és
lenn a falu mellett volt a folyóvíz, szinte egy egész mérföldnyi széles
és borzasztóan csendes és óriás volt a dolog. Lementünk a dombról s ott
találtuk elrejtőzve a régi erdőben Dzsó Hápert, Ben Ródzserszt és még
két vagy három fiút. Erre eloldottunk egy lélekvesztőt és leereszkedtünk
a folyón vagy harmadfél mérföldnyire a nagy bevágásba a part dombos
oldalán és kikötöttünk.
Ott volt egy jó darab cserjés és Tom mindenkinek az esküjét vette, hogy
nem árulja el a titkot, és mutatott egy lyukat a dombon, ahol legsűrűbb
volt a bokor. Aztán meggyújtottuk a gyertyákat és bemásztunk négykézláb.
Mentünk vagy kétszáz rőfnyire és ott a barlang kitágult. Tom
végigtapogatta a csapásokat és csakhamar bebujt egy fal alatt, ahol az
ember nem is gondolta volna, hogy lyuk van. Végigmentünk egy keskeny
folyosón és valami szobafélébe értünk, csupa nedves, nyirkos és hideg és
ott megálltunk. Tom aszondja:
– Most hát megalakítsuk a rablóbandát és elnevezzük Tom Szójjer hadának.
Mindenkinek, aki be akar állani, esküt kell tenni és vérrel köll a nevét
leírni.
Mindnyájan vállaltuk. Igy Tom kihúzott a zsebéből egy árkus papirost,
amelyikre ráírta volt az esküvést és felolvasta. Megesküdött mindenik
fiú, hogy kitart a banda mellett és soha sem árulja el semmiféle titkát.
És ha akárki bántaná akármelyik bandabeli fiút, azt és az egész
familiáját tartozik az a fiú megölni, aki erre kijelölődik, és nem
szabad sem ennie, sem innia addig, amíg meg nem ölte és nem vágott a
mellére keresztet, ami a bandának a jelvénye. És senkinek, aki a
bandához nem tartozik, nem szabad ezt a jelet használnia, és ha
használja, arra rá kell írni, és ha még egyszer használja, azt is meg
kell ölni. És ha akárki, aki a bandához tartozik, elmondja a banda
titkait, annak el kell vágni a nyakát, el köll égetni a testét és a
hamvait szélnek kell ereszteni és a vérrel írt listáról kitörlődik a
neve és soha sem említődik többé, hanem átok alá vettetik és
elfelejtetik mindörökre.
Mind azt mondták, hogy ez aztán igazán egy gyönyörű eskü, és kérdezték
Tomot, hogy a maga fejiből szedte-e. Ő azt mondta, hogy egyetmást abból,
a többit zsivány- és rablótörténetekből, és minden bandának, amelyet
valamire tartottak, megvolt ez az esküje.
Némelyek azt gondolták, jó lenne azoknak a fiúknak, akik elárulják a
titkokat, a familiájukat is megölni. Tom azt mondta, hogy ez jó dolog és
ceruzával beleírta. Ekkor Ben Ródzsersz így szólt:
– Ehun van Hokk Finn, neki nincsen familiája, – akkor micsinálunk ű
vele?
– Nincsen, – mondja Tom Szójjer – hát nincsen neki apja?
– Apja az vóna, de soha se lehet látni mostanában. Máskor ott hevert
részegen a cserzőben a disznók között rendesen, de tán több mint
esztendeje, hogy már ott se látták.
Erről aztán tanakodtak, s engem már ki is nulláztak volna a bandából,
mert hogy azt mondták, minden fiúnak kell familiájának vagy valakijének
lenni, aki megölődhessék, mert ez külömben nem volna rendes és igazságos
dolog a többiekre nézve. De bizony senki sem tudott semmit se kisütni, s
mind meg voltak akadva s ott ültek némán. Én már majd elríttam magamat,
de egyszerre eszembe jutott valami és odaajánlottam nekik Vatszon
kisasszonyt, azt meg lehetne ölni. Mind azt mondták:
– Hó, az jó lesz, az jó lesz. Rendben van a dolog. Hokk beállhat.
Aztán mind megszúrták tűvel az ujjukat, hogy vérrel aláírják az esküt és
én rátettem a keresztvonásomat a papirosra.
– Már most, – aszondja Ben Ródzsersz – mi lesz a banda dolga?
– Semmi, csakis rablás és gyilkosság, – mondja Tom.
– De hát mit raboljunk? Házbeli holmit, marhát vagy…
– Kuss! Marhát lopni elkötés és betörés, nem rablás, – mondja Tom
Szójjer. – Nem vagyunk mi kapcabetyárok. Abba nincsen virtus. Mink
útonállók vagyunk. Megállítjuk a postakocsikat meg a hintókat az
országúton, arcunkon álorcával, az utasokat megöljük s elszedjük a
pénzüket meg az órájukat.
– Mindig meg kell ölni az utast?
– Persze, hogy meg kell. Az a legjobb. Vannak némely hozzáértők, akik
másképen gondolkoznak, de legtöbben azt tartják, legjobb megölni. Kivéve
némelyeket, akiket idehurcolunk a barlangba és itt tartjuk, amíg
bírságot nem adnak érte.
– Bírság, mi az?
– Nem tudom. De ehez kell magunkat tartanunk. Olvastam könyvekben, hát
így kell csinálnunk.
– De hogy csináljuk így, ha nem tudjuk, hogy micsoda?
– Üsse a kő, ezt kell csinálni. Mondom, hogy ez áll a könyvekben. Ha
mást akartok csinálni, mint amire a könyv tanít, akkor összezavartok
mindent.
– Ezt ugyan könnyű mondani, Tom Szójjer, de hogy a fenébe tudjuk a
fickókat megbírságolni, ha nem tudjuk, mit kell velök csinálni. Ennek
szeretnék a végére járni. Azért hát mit gondolsz, mi lehet az?
– Hát én nem tudom. De ha tán addig itt tartjuk, amíg meg nem
bírságolódnak, az annyit tesz, hogy amíg meg nem halnak.
– Emmár valami. Ez böki. Mért nem mondtad mindjárt ezt? Addig tartjuk
itt, amíg halálra nincsenek bírságolva. De keserves náció lesz az itt a
nyakunkon, mert mindent elesznek előlünk és örökösen el fognak akarni
szökni.
– Bolond beszéd, Ben Ródzsersz. Hogy szökhetnének el, ha ott a strázsa s
akkor lő beléjök, amikor mozdulnak.
– Strázsa. No, az jó. Igy hát valamelyikünk ott ül minden éjjel és soha
a szemét se húnyja le, csak hogy őrizze őket. Ezt ugyan bolond dolognak
nézem. Mért ne fogna az ember mindjárt egy furkósbotot és lebírságolja
vele azon mód, ahogy odajönnek?
– Azért nem, mert nem így van a könyvekben. Azt mondd meg, Ben
Ródzsersz, rendesen akarod-e a betyárságot vagy nem. Elhiheted, hogy
azok, akik a könyveket csinálták, tudják a dolog rendjét. Azt hiszed,
tőled fognak valamit tanulni? Arról ugyan lekéstél. Nem, tisztelt uram,
mink már csak így leszünk s annak rendje módja szerint végezzük rajtok a
bírságot.
– Rendben van. Én ugyan nem bánom, de akárhogy is, bolondság a dolog. S
mondd, az asszonyokat is megöljük?
– Hej, Ben Ródzsersz, ha én olyan tudatlan volnék, mint te, hát
ráhagynám. De nem, soha effélét senki még a könyvekből nem olvasott. Az
asszonyokat elhurcolják a barlangba, ott úgy bánnak velök, mint a hímes
tojással és ők csakhamar belénk szeretnek és soha se kívánkoznak el
onnan többé.
– Ha így van, beleegyezem, de magam nem kérek belőle. Egyre-kettőre úgy
meg lesz zsúfolva a barlangunk asszonyokkal meg emberekkel, akiket meg
kell bírságolni, hogy a rablók számára hely sem marad benne. De hát csak
folytasd, én elmondtam a magamét.
A kis Barnesz Tommy ezalatt elaludt s most, hogy fölkeltették, nagyon
megijedt, elkezdett ordítani, hogy ő hazamegy a nyanyájához és nem kér
többet a zsiványságból.
Ebből aztán nagy mulatságot csináltak a többiek s elnevezték
síróbíró-babának, amitől feldühödött s azt mondta, megy egyenest haza és
elmondja minden titkunkat. De Tom öt centet adott neki, hogy legyen
békén s azt mondta, most menjünk haza mind, a jövő héten pedig jöjjünk
el és raboljunk ki valakit, egy-két embert pedig öljünk meg.
Ben Ródzsersz erre azt mondta, hogy ő nem sokat járhat ki, csakis
vasárnapokon, hát azt kívánta, hogy kezdjük a dolgot vasárnap; de a
többi fiú mind azt mondta, hogy istentelenség lenne vasárnap kezdeni, és
ez el is döntötte a kérdést. Abban maradtak, hogy össze fognak jönni s
megállapítják a napját legközelebb. Erre megválasztottuk Tom Szójjert a
banda fővezérének, Dzsó Hápert alvezérnek s haza indultunk.
Már épen hogy pitymallott, mikor fölkapaszkodtam a pitar tetejére s
bemásztam az ablakomon. Új ruhám csupa fadgyu és sár volt, magam fáradt
mint egy kutya.

III. FEJEZET.
Nohát másnap szépen megmosta a fejemet Vatszon kisasszony a ruhámért; de
az özvegyasszony nem szidott meg, csak megpucolta a ruhámat a faggyutól
és sártól és olyan szomorúan nézett hozzá, hogy azt gondoltam magamban,
egy ideig jól fogom magam viselni ha lehet. Aztán Vatszon kisasszony
bevitt a benyitóba és imádkozott velem. De semmi haszna se lett. Azt
mondta, imádkozzam minden nap és akkor beteljesedik akármit is kérek. De
az se volt igaz. Egyszer kaptam horgászóostort, de nem volt rajta horog.
Persze, horog nélkül semmi hasznát se vettem. Én próbáltam imádkozni
háromszor-négyszer is horogért, de valahogy el köllött hibáznom a
dolgot. Nemsokára rá aztán egyszer megkértem Vatszon kisasszonyt, hogy
próbálkozzék meg ő, de ő azt mondta, bolond vagyok. Hogy mért, azt nem
mondta meg, én pedig magamtól nem tudtam rájönni.
Egyszer aztán nekiültem jól benne az erdőben és elgondolkoztam rajta.
Mondok, ha az ember mindent megkaphat, amiért imádkozik, akkor Dijkon
Vinn mért nem kapja meg a pénzit, amit sertéseken vesztett? És mért nem
kapja vissza az özvegy az ezüsttubákos pikszisét, amit elloptak tőle?
Akkor Vatszon kisasszony mért nem hízik meg? Nem, mondok, nincs ebben
semmi. Elmentem az özvegyhez és elmondtam a dolgot neki, és ő azt
mondta, hogy amit az ember imádságért kap, az _lelki ajándék_. Ez ugyan
nekem új kapu volt, de ű megmagyarázta, hogy mit gondolt. Hogy másokon
köll segítenem, hogy mindent meg kell tennem másokért és minden időben
csak velük kell törődnöm és soha se magamra gondolnom. Ebbe aztán én
olybá vettem a dolgot, Vatszon kisasszony is beleszámítódnék. Kimentem
az erdőbe s jól megforgattam a dolgot elmémben sokáig, de semmi hasznát
sem tudtam kitalálni, csak a másokét, végre gondoltam, minek törjem érte
magamat s annyiban is hagytam. Egyszer-egyszer az özvegyasszony félreült
velem és beszélt az Isteni Gondviselésről, de úgy, hogy az embernek a
nyála folyt tőle; de már tán másnap Vatszon kisasszony fogott el és újra
lecsepült mindent. Mondok, látom már, hogy kétféle Gondviselés van a
világon és egy szegény gyerek elég tisztességesen járna az özvegyasszony
Gondviselésével, de már a Vatszon kisasszonyéval végképen pórul járna.
Meg is gondoltam s rászántam magam, hogy én az özvegyasszonyéval tartok,
ha köllök neki, ámbár, hogy el nem tudtam képzelni, mikép csinálná
ezentúl jobban mint eddig csinálta velem, tekintve, hogy olyan tudatlan,
elesett és ordináré gyerek voltam.
Tatát nem látták már több mint egy éve és ez jó volt nekem, mert magam
se kívántam látni. Ha józan volt és elcsíphetett, rendesen el szokott
agyabugyálni, ámbárhogy én lehetőleg mindig az erdőn tanyáztam, amikor ő
itthon járt. Ebben az időtájban volt, hogy a vízbe fulva találták,
mintegy tizenkét mérföldnyire a várostól fölfele, azt beszélték.
Mindenkép azt mondták, hogy ő lett volna. Azt mondták, hogy épen az ő
nagysága volt a vízbefult emberé, rongyos volt és szokatlanul hosszú
volt a haja, ami mind ráillett tatára; de semmire se mentek az arcával,
mert hogy már olyan sokáig volt a víz alatt, hogy már szinte nem is volt
emberi arca. Azt mondták, hogy hanyatt úszott le a vízen. Kifogták s
eltemették a parton. De nem sokáig tartott az örömem, mert egyszer csak
eszembe jutott valami. Biztosan tudtam, hogy a vízbefult ember nem
hanyatt úszik a vízben, hanem arccal lefelé. Ebből tudtam, hogy nem tata
volt, hanem egy férfinak öltözött asszony. Erre megint elszontyolodtam.
Mondok, az öreg egyszer csak itthon terem újra, amit bizony sehogy se
kívántam.
Játszottunk azután egyszer-másszor még zsiványosdit vagy egy hónapon át
és én akkor abbahagytam. A többi fiú is abbahagyta. Kirabolni nem
raboltunk ki senkit, meg sem öltünk senkit, de úgy tettünk mintha tettük
volna. Ki-kicsaptunk az erdőből és nekimentünk disznóhajcsároknak, meg
asszonyoknak, kik zöldséget vittek a piacra, de soha senkit be nem
raktároztunk a barlangba. Tom Szójjer a disznókat ércnek mondta, a
sárgarépát és egyéb holmit ékszernek, s mikor visszatértünk a barlangba,