Huckleberry Finn kalandjai - 03

törvény a hátára veszi azt a vén Szaccser bírót és a kezére jár, hogy
kitudjon engem a jussomból. Ezt csinálja az emberrel a törvény. Fogja a
szegény embert, akinek van hatezer dollárja, tán több is, és bedugja
ilyen putriba, mint ez és engedi, hogy olyan ruhában járjon, amit a
disznó se venne föl. Erre mondják aztán, hogy kórmány. Hogy jusson az
ember ahhoz, ami az övé ilyen kórmány mellett? Akárhányszor megszáll már
a lélek, hogy itthagyjam ezt az országot mindenestül örökre. Meg is
mondtam már nekik. A vén trotty Szaccsernek a szemébe vágtam. Akárhányan
hallották és megmondhatják, mit mondtam. Két centért, aszondtam, el
tudnám hagyni ezt a rongy országot s még a tájékára se jönnék többet.
Ezzel a szóval mondottam. Nézzék mondok a kalapomat. Hát ez is kalap? A
teteje elválik és a karimája lesüpped az állam alá, és csak még akkor
nem kalap igazán, mert inkább olyan forma, mintha a fejemet keresztül
dugták volna egy kálhacső könyökén. Csak nézzetek meg, mondok: ilyen
kalapban járjak én, én, leggazdagabb embere ennek a városnak, ha a
jussomat el nem fogják tőlem.
– Héj, difényes egy kórmány ez, beszéli tovább. Ide nézz. Volt egy
szabad szerecseny itt, Ohejjóbeli, egy mulatt, majd olyan fehér, mint
egy fehér ember. Neki volt a legfehérebb inge és a legfényesebb kalapja
és nem volt a városban ember, akinek finomabb ruhája lett volna, mint
neki volt. És volt neki aranyórája, aranylánca és egy ezüstgombos botja,
a legveszekedettebb szürkefejű vén nábob volt a birodalomban. És mit
szólasz hozzá? Azt beszélték róla, hogy prófesszor volt egy
kollégyiomban és beszél mindenféle nyelven és tud mindent a világon. De
még nem ez a legrosszabbja. Azt mondták, még _szavaz_ is, otthun. No
hát, ez kihozott a sodromból. Mondok, mivé lesz ekképen az ország? Épen
választás napja volt és én is épen azon voltam, hogy szavazni menjek s
mentem is volna, ha tudtam volna, de részeg voltam. De mikor aztán azt
mondták, hogy van egy állam ebben az országban, ahol ennek a
szerecsenynek szabad szavazni, akkor én se hallgattam tovább. Soha,
mondok, ez életben én nem szavazok többé. Ezek voltak a tulajdon
szavaim, hallották ott mind. És ha ott rohad el nekem az ország, engem
nem látnak többet szavazni, amíg élek. És ha láttad volna, milyen
nyugodt volt ez a szerecseny, ki nem tért volna elülem, ha félre nem
lapátolom ütet az utamból. Azt szeretném tudni, mondok a népeknek, azt
szeretném tudni, mért nem csípik el és mért nem árverezik el ezt a
szerecsenyt? És mit gondolsz, mit mondtak? Hát azt mondták, nem lehet
eladni, még nincsen hat hónapig az államban, és hogy ez még nem volt itt
annyi ideig! No, ez aztán a mustradolog! Hát kórmány az, aki nem tud
eladni egy szabad szerecsenyt, amíg nem töltött hat hónapot az államban?
Itt van egy kórmány, aki kórmánynak nevezteti magát, úgy is tesz, mintha
kórmány volna, sőt tartja is magát kórmánynak, aztán ott ül bambán hat
hónapig és nem tud elcsípni egy hencegő, tolvaj, infernális, fejéringű
szabad szerecsenyt, és…
Igy folytatta az öreg és sohase nézte, merre viszik őt öreg karólábai s
egyszerre csak átbukfencezett a besózott sertéshúsos hordón és jól
megzúzta az alsólába szárát s beszédje vége a legborsosabb fajta volt,
nagyobbrészt a szerecsenről meg a kormányról, de kikapta közbe-közbe a
hordó is a magáét. Körülugrálta a kalibát elsőbb az egyik féllábán,
aztán a másikon, elsőbb az egyik, aztán a másik alsólábszárát tartva,
végül ballábán ugrosva, hirtelen jól oldalba rúgta a hordót, hogy csak
úgy csörömpölt. De nem jól számított, mert ezen a lábán látszott ki a
csizmájából egy pár ujja; erre úgy elkezdett üvölteni, hogy az ember
haja is égnek állt tőle, s a földre vágta magát, ott hempergett s fogta
a lábujját; s ahogy ott káromkodott, az cifrább volt mindennél, ami
eddig telt tőle. Ezt utóbb maga is bevallotta. Azt mondta, ű hallotta
Malackai Sárturt javaidejében, de ű most ezen is túltett; de én azt
tunnám ezzel egy kicsit flancolt az öreg.
Vacsora után fülönfogta tatus a kancsót és azt mondta, hogy van benne
egy-két kortyra és egy delirium tremensre való pálinka. Ez volt a
szavajárása. Gondoltam magamban, bele nem telik egy óra s tökrészeg
lesz, s én akkor ellopom a kulcsot vagy kifűrészelem magam. Egyik csak
sikerül. Hát ű ivott, ivott, végre odarogyott hamarosan a ponyvájára. De
a szerencse nem kedvezett. Nem volt neki jó egészséges álma, hanem
nyugtalan volt. Nyigett-nyögött és csapkodott ide meg amoda jó hosszú
ideig. Végre én magam álmosodtam el annyira, hogy nem tudtam nyitva
tartani a szemem és mire észrevettem volna, jóízű álomba merültem és a
gyertya égve maradt.
Nem tudom meddig aludtam, de egyszerre hirtelen rémordítást hallok és
fölébredek. Tatát látom vérbenforgó szemmel ide-oda ugrándozva és
sikoltozva, hogy kígyó, kígyó. Azt kiabálta, hogy a lábára tekerőznek;
aztán ugrott egyet és ordított s azt mondta, megmarták az arcát, de én
ugyan nem láttam kígyót sehol. Ő meg neki és lótott-futott körül a
kunyhóban kiabálva: »Vedd le, vedd le, a kupámba harap.« Soha életemben
nem láttam embernek a szemét ilyen vadul forogni. Csakhamar ki volt
merülve s elvágódott zihálva. Aztán ott hempergett, csodálatos
gyorsasággal, ide-oda rugódozva, ütögetve, kapkodva a levegőbe s ordítva
s mondogatva, hogy megszállták az ördögök. Végre kifáradt s egy darabig
csendesen feküdt nyöszörögve. Aztán még jobban elcsöndesedett és nem
volt tovább egy hangja sem. Hallani lehetett távol az erdőben a
baglyokat meg a farkasokat és iszonyú volt a csendesség. Ű ott feküdt
túloldalt a sarokban. Nemsokára félig fölkelt s figyelt, fejét féloldalt
hajtva. Azt mondja szinte suttogva:
– Csissz-csossz-csissz-csossz: ez a halál. Csissz-csossz, csissz-csossz
– érettem gyünnek. De én nem megyek. Oh, itt vannak! Ne nyúlj hozzám!
Ne! Juj, de hideg a keze! Félre! Hagyj békét! Oh, ne bánts egy szegény
ördögöt.
Erre kezeire állt és négykézláb mászva könyörgött, hogy ne bántsák és
beletekergőzött a takarójába és alája gurult az öreg fenyőfaasztal alá,
egyre rimánkodva. Aztán ríva fakadt. Hallottam a takaróján keresztül.
Majd ismét kibujt a takarójából és talpra ugrott, dühösen meregetve a
szemét, s amint meglátott, nekem jött. Körülkergetett a putriban egy
bicskával a kezében, hogy én vagyok a halál angyala és most meg fog
ölni, hogy aztán többet ne jöhessek el érte. Én rimánkodtam, mondogatva,
hogy én csak a Hokk vagyok, de ő oly rémborzasztóan nevetett és bömbölt
és káromkodott és csak kergetett tovább. Egyszer, amint hirtelen
fordulok és karja alatt elszököm, megmarkol és elkap a mándlimnál fogva
a két vállam között, s én azt hittem, most már végem van. De mégis, mint
a villámlás, hirtelen kibujtam a mándlimból és menekültem. Csakhamar
teljesen kifáradt és elvágódott, a hátával neki az ajtónak, s azt
mondta, most pihen egy minutát és csak azután öl meg. A bicskáját maga
alá dugta s azt mondta, most egy kicsit aluszik, erőgyűjtés végett,
aztán majd meglátja, hogy ki kicsoda.
Igy aztán hamar elszundított. Én pedig fogtam az öreg kecskelábszékét s
fölmásztam oly óvatosan, ahogy lehetett, hogy zajt ne csináljak és
levettem a puskát. Beleeresztettem a puskavesszőt, hogy megnézzem, meg
van-e töltve és aztán keresztbe ráfektettem a répáshordóra, csövével
tata felé s mögéje ültem s vártam, hogy fölébredjen. De hogy mily lassan
és mily némán vonszolta magát az idő előre!

VII. FEJEZET.
– Kelj fel, hé, mi dolog ez?
Kinyitom a szemem s körülnézek, hogy kitaláljam, hol vagyok. Már a nap
fölkelt, én mélyen aludtam. Tata fölöttem állt, savanyú, beteges
nézéssel. Azt mondja:
– Mit akarsz azzal a puskával?
Gondoltam semmit se tud arról, hogy mit csinált, hát mondom:
– Valaki próbálkozott az ajtón, arra lestem.
– Mért nem kőtöttél föl?
– Próbáltam, de nem ment; még csak meg se mocant?
– Jól van. Ne járjon a szád, de upre, nézd meg, van-e hal a horogon
reggelire. Egy szempillantás alatt ott leszek én is.
Kinyitotta az ajtót és én el, a part mentén fölfelé. Észrevettem, hogy a
víz fahasábokat s effélét usztat s fakéreggel van tele. Ebből láttam,
hogy a folyó árad. No, mondok, lenne most jó világ a városban. A júniusi
áradás mindig jó szerencsét hozott nekem. Mert mihelyest megindult az
ár, úszott le rajta az ölfa és elmállott tutajrészek, tucatjával néha a
szálfa. Az embernek nem köllött csak kihalászni s eladhatta a
fatelepeken meg a fűrészmalmoknak.
Mentem a parton fölfelé, félszememmel a tatán, félszememmel azon, hogy
mit hoz az ár. Ni, egyszerre csak egy csónakot látok, egy gyönyörűség,
igazán, mintegy tizenhárom-tizennégy láb hosszú, úgy úszott kevélyen
mint egy kacsa. Én fejjel neki a partról, akár a béka, ruhástul,
mindenestül, egyenesen a csónak irányában. Azt hittem, lesz benne valaki
fekve, mert ezt sokszor megcselekszik, hogy becsapják az embert, s ha
egy lélekvesztőn már-már odaérsz, akkor föláll és kinevet. De most nem
úgy volt. Világos, elhagyott csónak volt, én hát belemásztam s kihoztam
a partra. Gondoltam, megörül az öreg, ha meglátja, mert megért tíz
dollárt. De mikor partra értem, még tatát nem lehetett látni, s mikor
behajtottam a csónakot egy kis öbölbe, mely olyan volt, mint egy kis
szakadék, teljesen beborítva vadszőlővel és fűzfával, más gondolatom
támadt. Mondok, elrejtem itt jól s aztán ahelyett, hogy az erdőbe
mennék, majd ha megszököm, inkább leereszkedem a folyón vagy ötven
mérföldnyire és egy helyben fogok tanyázni s nem kutyagolok gyalog, ami
nem könnyű sor.
A hely jó közel volt a kalibánkhoz, és szinte úgy tetszett az egész idő
alatt, hogy hallottam az öreget jönni. De sikerült a csónakot jól
elrejtenem; aztán ki és egy csomó fűzgaly mögül körülnézek s ott látom
az öreget a kunyhónkhoz szolgáló ösvényen, épen célba véve puskájával
egy madarat. Igy hát nem vett észre semmit.
Amikor odajött, épen hogy kezdtem felszedni a horgot. Egy kicsit
megkárpált, amért olyan késedelmes vagyok, de azt mondtam neki,
beleestem a vízbe, azért tartott olyan sokáig. Tudtam, hogy észreveszi,
hogy csuron víz vagyok, mire kérdezősködni fog. Leszedtünk öt halat a
horgokról és hazamentünk.
Amíg reggeli után lehevertünk, hogy egyet aludjunk, mert mind a ketten
igen el voltunk nyűve, elgondolkoztam azon, hogy ha valamikép ki tudnám
csinálni, hogy tata és az özvegy ne tartsa érdemesnek utánam jönni, ez
biztosabb dolog lenne, mint a jó szerencsére bízni, hogy jó messzire
jussak, mire észreveszik, hogy elillantottam. Mert tudni való, hogy
mindenféle megtörténhetik. Azonban egy darabig semmi sem jutott eszembe,
egyszerre azonban tata fölébred egy pillanatra, kiiszik egy második
csobolyó vizet és azt mondja:
– Máskor, ha valaki itt kerülgeti a tanyánkat, föl fogsz kelteni,
hallod-e? Az az ember nem jó keresetben volt itt. Én ugyan lelüttem
volna. Hallod-e, máskor fölkőttesz.
Ezzel megint visszaesett és tovább aludt. De amit mondott, az adta meg
nekem az ötletet, amire szükségem volt. Mondok magamban, most már meg
tudom csinálni és senkinek sem fog eszébe jutni, hogy utánam jöjjön.
Úgy tizenkét óra körül kimentünk és fölfelé mentünk a parton. A folyó
szép gyorsan áradt és temérdek úszó fát hozott az ár. Egyszerre csak egy
tutaj része úszik felénk, kilenc szálfa egymáshoz guzsolva. Kimentünk a
csónakon és partra vontattuk. Aztán ebédeltünk. Tatán kívül minden ember
egész nap ott őgyelgett volna lesben, hogy több holmit fogjon ki; tata
ízlése más volt. Kilenc szálfa egy időre elég volt neki. Azonnal be a
városba s eladni. Engem hát lezárt, fogta a csónakot s elindult, a
tutajt vontatva, úgy három óra körül. Úgy számítottam, hogy éjjelre nem
kerül haza. Vártam, míg gondoltam, hogy jócskán elindult, aztán gyere ki
fűrészem és neki estem annak a gerendának újra. Mire ő átért a másik
partra, én akkor már a likon mentem ki. Ő meg a tutaj már csak egy pont
volt a messzeségben a vízen.
Fogtam most a zsák rozslisztet s odavittem, ahol a csónakom volt
elbujtatva, félrehajlítottam a szőlőindát és az ágságot s bedobtam.
Ugyanígy az ódalas szalonnával; aztán a pálinkáskorsót; odavittem ami
volt kávé és cukor és mind a lövőszert, a fujtásnak valót; a csöbröt és
a szíjat; a merőkét meg egy cincsészét, öreg fűrészemet, két pokrócot, a
fazekat és a kávésbögrét. Vittem horgászószerszámot, gyújtót és egyéb
holmit, mindent, ami megért egy centet. Kipusztítottam az egész helyet.
Fejsze is köllött volna, de az nem volt csak egy, amely ott volt a
favágítón, de azt ugyan tudtam, hogy mért hagytam ott. Kihoztam még a
puskát és ezzel megvoltam.
A fődet jól kivásítottam, mert mind a holmit a likon keresztül huzkodtam
ki. Ezt hát kívülről rendbe hoztam amennyire lehetett, port hintve
hegyibe, ami elfödte a lehorzsolt földet és a fűrészport. Aztán
visszaerősítettem a lefűrészelt gerendavéget a helyére és alája tettem
két kődarabot, eggyel meg megtámasztottam, mert egy kicsit elhajlott és
nem feküdt egészen a földön. Ha úgy négy-öt lábnyira álltál tőle,
épenséggel nem látszott meg a fűrészelés rajta; ez hátul volt a putrin,
és nem gondoltam, hogy valakinek eszébe jusson, hogy itt is
körülvizsgálja.
A tér egészen a csónakomig csupa gyöp volt, így nem volt a járásomnak
semmi nyoma rajta. Lementem, hogy körülnézzek. A partról végigláttam a
folyón. Minden rendben volt, fogtam hát a puskát és fölszaladtam az
erdőbe, hogy valami madárfélét lőjjek, amikor meglátok egy bitang
disznót. Erre felé sokszor elvadultak így a sertések, ha elszabadultak
egy-egy majorból. Lelőttem az ipszét s odacepeltem a tanyára. A
fejszével bezúztam az ajtót, de jól össze is vagdaltam. Bevittem a
disznómat s jól hátra huzigáltam, szinte az asztal mellé s a fejszét
belevágtam a torkába s elterítettem a földön, hadd folyjon a vére, – azt
mondom a földön, mert padlózatlan, lesulykolt föld volt biz az. Már most
fogtam az ócska zsákot s megtöltöttem egy csomó kővel – amennyit t. i.
elbírtam – s elindulva a disznótól végighúztam az ajtóig s az erdőszélen
át le a vízig s bedobtam. A zsák elmerült, mélyen le. Tisztán lehetett
látni, hogy valamit végighúztak a földön. Bár ott lett volna Tom
Szójjer, tudom, hogy nagyon tetszett volna neki ez az én mesterkedésem
és belediktálta volna az ő fantasztaságait. Nem tudok embert, aki az
effélében úgy tudta volna adni a bankot, mint Tom Szójjer.
Már most kitéptem a fejemből egy csomó hajat, jól bevéreztem a fejszét
és a hajtincset a fokára csaptam s a fejszét a sarokba dobtam. Fogtam
aztán a disznót, jól magamhoz öleltem a kabátommal (így nem csöpögött a
vére), míg jól alája kerültem a házunknak s ott beledobtam a folyóba.
Most még valami jutott az eszembe. Lementem a liszteszsákért, ócska
fűrészemért a csónakomhoz s fölvittem a házba. Odavittem a zsákot, ahol
állani szokott, likat szakasztottam a fenekébe a fűrészemmel, mert se
késünk, se vellánk nem volt, tata mindent a bicskájával szokott csinálni
a főzés körül. Aztán elvittem a zsákot vagy száz ölnyire a gyöpön végig,
keresztül a füzesen a kunyhótól keletnek egy sikér tóhoz, amely vagy öt
mérföld széles volt és tele nádasokkal meg kácsával is, mikor az ideje
volt. A túlsó oldalán berek vagy zsombékterületre ért az ember, amely
mérföldekre terjedt, de nem tudom hová, csak hogy nem szolgált le a
folyóra. A liszt kifolyott a likon és vékony nyomot hagyott az úton
egész a tóig. Oda ejtettem tata kaszakövét is, hogy úgy lássék, mintha
véletlenül esett volna oda. Akkor aztán bekötöttem a likat a zsákon
madzaggal, hogy a liszt ne folyjon tovább s visszavittem a fűrészemmel
együtt a csónakba.
Most már sötétedett; én hát a csónakot kihoztam a folyóra egy
fűzfacsoport alá és vártam a holdvilágra. Kikötöttem egy fűzfához és
egyet falatoztam, majd végignyújtózkodtam a csónakba egyet pipálni és
valami plánumot kipécézni. Követni fogják, mondok magamban, a zsák
nyomát egész a partig és aztán felkutatják értem a folyót. Aztán meg
elmennek a liszt nyomán a tóig és bejárják a berket, amely kivezet a
tóból, hogy nyomába jussanak a zsiványoknak, akik engemet megöltek és
elvitték a holmit. A vízben nem fognak egyebet keresni, csak a
holttestemet. De ebbe hamarosan belefáradnak és nem fogják magukat
tovább törni érettem. Ezzel helyben vagyunk. Most már én maradhatok,
ahol akarok. Dzsekszon szigete épen jó lesz nekem. Igen jól ismerem ezt
a szigetet, oda ugyan nem jön senki. Igy én éjtszakának idején bátran
fölevezhetek a városba, körülszaglászhatok s összeszedhetem, amire
szükségem lesz. Dzsekszon szigete épen a nekem való hely.
Jócskán el voltam fáradva, s még észre se vettem magamat, elaludtam.
Mikor fölébredtem, egy pár szempillantásig azt se tudtam hol vagyok,
fölültem, körülnéztem, egy kicsit meg voltam ijedve. Aztán eszembe
jutott minden. A folyó úgy látszott szemben, mintha mérföldekre
terjedne. A hold olyan ragyogó volt, hogy szinte meg lehetett olvasni a
hasábfát, ami a vízen úszott csendesen, feketén, sok száz ölnyire a
parttól. Minden olyan halálos csöndben volt. Az időnek olyan kései
színe, olyan kései szaga volt. Tudom, tudják mit gondolok, de nincsen rá
szóm, akibe beletegyem.
Egyet ásítottam, egyet nyújtózkodtam, s épen el akarom oldani a kötelet,
hogy induljak, amikor valamely hangot hallok a vízen. Fülelek. Csakhamar
kitaláltam, hogy mi lehet. Az a buta rendes hang volt, amelyet a csöndes
éjtszakán lehet hallani az evezőtől, mikor a vellájában megfordul.
Kikukucskáltam a fűzgalyakon át és hát ahun egy csónak jön a vízen
keresztül. Nem láthattam, hányan vannak benne. Jött, jött, s mikor
szemben volt velem, láttam, hogy csak egy ember ül benne. Mondok, ez a
tata is lehet, ámbátor hogy még nem vártam őtet. A víz sodra levitte
alább, mint én voltam, de csakhamar jő himbálózva fölfelé a síma vízben
s oly közel ment el mellettem, hogy elérhettem volna, ha kinyújtom a
puska csövét. A tata volt, csakugyan. Hozzá, ahogy evezett, józan
állapotban.
Már most én se vesztegettem az időmet. Egy pillanat mulva már siklottam
lefelé csöndesen, de gyorsan, a part árnyékában. Harmadfél mérföldnyire
voltam, amikor úgy egynegyed mértföldre bevágtam a folyó közepe felé,
mert közel volt már a komp kikötője s féltem, hogy onnan valaki meglát.
Az úszó fahasábok közé kerültem s ott lefeküdtem a csónakom fenekére s
vitettem magamat. Ott hevertem s jóízűt pihentem s jóízűt pipáltam,
nézegetve az eget, amelyen nem volt egy szál felhő. Az ég oly
feneketlenül mélységesnek látszik, ha az ember holdvilágnál hanyatt
fekszik. Ezt ezelőtt sohase vettem észre. És milyen messziről meghall az
ember mindent a vízen ilyen éjtszaka! Hallottam a kompállomáson az
emberek beszédét. Még azt is, amit beszéltek, minden szavukat. Az egyik
azt mondta, most már a hosszú napok és rövid éjjelek felé közeledünk.
»No, ez ugyan, mondja egy másik, nem tartozott a rövidek közé.« Erre
nevettek, aztán még egyszer elmondta s újra nevettek; aztán fölkeltették
egy másik társukat, annak is elmondták s nevettek, de a társuk nem
nevetett; kissé haragosan kifakadt s azt mondta, hagyjanak neki békét.
Az első fickó azt mondta, ő bizony nem bánná, ha elmondanák akár a
mámijának is, aki alatt a feleségét értette, az se találna benne kivetni
valót, de hogy ez semmi ahhoz képest, amiket ő a maga idejében
mondogatott. Hallottam aztán, hogy egyik azt mondta, hogy mindjárt három
óra lesz, és hogy azt hiszi, a nappal már csak egy hétig lesz hosszabb.
Ezután mind messzibb és messzibb hallott a beszédjük s a szavaikat már
nem tudtam megérteni, csak valami olyan zümmögés volt, közbe egy-egy
nevetés, de már igen messzinek tetszett.
Már most a kompré alatt voltam. Fölálltam s ott volt Dzsekszon szigete,
vagy harmadfél mérföldnyire lefelé s erősen benőve fával, úgy állt ki a
folyó közepéből, mint egy ormótlan, fekete és erős gőzhajó, de
világosság nélkül. Nem lehetett a felső részén semmit se látni a
fatörzsektől, minden víz alatt volt.
Nem sokáig tartott, hogy oda értem. Élesen eleveztem a felső része
mellett s holt vízbe kerülve kikötöttem az illinoiszi partra néző
oldalon. Beeveztem egy mély parti szakadékba, melyet ismertem. Szét
köllött hajtanom a fűzágakat, hogy be tudjak jutni. S mikor kikötöttem,
a csónakot ugyan kívülről meg nem lehetett látni.
Fölkapaszkodtam s kiültem egy fatörzsre a szigeten fejtül s elnéztem a
rém nagy folyón végig és az úszó fahasábokon, föl, a város felé három
mérföldnyire, ahol három vagy négy világosság pislogott. Egy csoda nagy
tutaj jött egy mérföldnyi távolságban lefelé, közepén lámpással. Néztem,
amint kúszik lefelé s mikor szinte szembe volt azzal a hellyel, ahol
álltam, hallom, amint egy ember mondja: »Fordíjj a farán, hé,
hátsólapátos!« Olyan tisztán hallottam, mintha csak mellettem beszélt
volna.
Az ég elkezdett egy kicsit szürkülni. Én hát bementem az erdőbe,
lefeküdtem egyet bóbiskolni, mielőtt reggelihez látnék.

VIII. FEJEZET.
A nap olyan magasan járt, mikorra fölébredtem, hogy úgy néztem, nyolc
óra után kell már lenni. Ott feküdtem a fűben, árnyékon s az eszem a
dolgomon járt, s olyan kipihentnek éreztem magam, jól voltam s meg
voltam elégedve. A napot itt-ott egy-egy likon keresztül lehetett látni,
de egészben rengeteg fák voltak körülöttem és olyan félhomályosság volt
alattuk. Voltak tarkafoltos helyek a földön, ahol a világosság keresztül
szűrődött a lombon, s a foltocskák ide-oda imbolyogtak: lehetett látni,
hogy odafönn egy kis szellő fujdogál. Egy mókuspár ült egy ágon s igen
barátságosan locsogott felém.
Borzasztó jól éreztem magam így lustálkodva, semmi kedvem se volt
fölkelni reggelit főzni. Már megint el is szundítottam, mikor úgy
tetszett, hogy egy nagy durranást hallok. Hamar föl s félkönyökön
hallgatózom. Hamarosan szól is újra, hogy _bumm!_ Fölugrom, lefutok és a
galyak közt kinézek és látok egy hosszú füstcsóvát a vízen
végignyújtózva, mintegy szemben a komprével. (Ott volt a komp is, tele
néppel, lefelé ereszkedve.) Most már tudtam, miről van szó. Bumm! Látom
a fehér füstöt kitódulni a komp oldalán. Mozsaraztak a vízre, hogy ezzel
kiszólítsák holttestemet a folyó színére.
Jócskán megehültem, de a világért se raktam volna tüzet, nehogy
meglássák a füstjét. Inkább leültem s néztem a mozsár füstjét és
hallgattam a bummozást. A folyó volt azon a tájon egy mérföldnyi széles
s így nyári reggelen mindig gyönyörűség, ha nézi az ember, így hát elég
mulatságom lett volna nézni, hogy keresik földi maradványaimat, csak
lett volna egy falat ennivalóm. Ekkor jutott eszembe, hogy szoktak
eleven kénesőt tenni egész kenyérbe s a vízre eresztik, mert az ilyen
kenyér mindig épen oda úszik és megáll ott, ahol a vízbe fult ember
hullája van. No, mondok, nézzünk oda, hát ha egy-egy oda talál úszni a
közelembe, hadd találjuk meg egymást. Átmentem a sziget illinoiszi
oldalára, mondok, meglátom, milyen a szerencsém és nem bántam meg. Egy
jókora dupla kenyeret látok, amint arra tart és már majd hogy ki nem
halásztam egy hosszú bottal, de elcsúsztam s a kenyér odébb úszott.
Persze, ott voltam, ahol a víz sodra legközelebb vág neki a partnak,
amit igen jól tudtam. De csakhamar gyün egy másik s ezt elcsíptem.
Kivettem belőle a dugaszt s kiráztam a kis kénesőcsomót és belevágtam a
fogamat. Pékkenyér volt, amit a rangos nép eszik, nem komisz korpás
kenyér.
Jó helyet találtam a galyak mögött, leültem egy fatörzsre, majszoltam a
kenyeret és szemmel tartottam a kompot, s nagyon meg voltam elégedve. De
ekkor valami meghökkentett. Azt tunnám, mondok, a lelkész vagy az
özvegyasszony imádkoztak azért, hogy ez a kenyér rám találjon, most ehen
itt van, rám talált. Igy már bizonyos, hogy van ebben a dologban valami.
Úgy értem, hogy van valami benne, ha olyan valaki imádkozik, mint az
özvegyasszony vagy a tiszteletes, de hogy én ugyan hiába imádkoznám rá
és hogy csakis az arravalóknak engedelmeskedik.
Rágyújtottam a pipámra s jóízűn dohányoztam és vigyáztam tovább. A komp
a víz sodrán ment és én láttam, hogy jól járok s megláthatom, kik vannak
rajta, mert a komp épen azon fog lejönni, amerre a kenyér jött. Mikor
már jócskán leért az én irányomban, eloltottam a pipám s lementem oda,
ahol a kenyeret kihalásztam, meghúzódtam a parton egy fatörzs mögött egy
kis tisztáson. Ahol a tuskó elágazott, keresztül lehetett kukucskálni.
Lassan-lassan leér a komp és oly közel járt, hogy kivethettek volna egy
deszkát és partra jöhettek volna. Majdnem mindenki ott volt a hajón:
Tata, Szaccser bíró és Besszij Szaccser és Dsó Háper és Tom Szójjer és
öreg nagynénje Polli néni és Szid és Mary és sokan mások. Mindenki a
gyilkosságról beszélt, de a kormányos közbevágott s aszondja:
– Idenézzenek, itt vág a víz sodra legközelebb a parthoz, lehet, partra
mosódott itt és beleakadt a bokrokba a víz szélin. Remélem, így van.
De bezzeg én nem reméltem. Mind odatódultak és a korlátnak dűlve, szinte
az orrom alá és hallgattak s minden erejükből figyeltek. Én nagyszerűen
láthattam őket, de ők nem láthattak engem. Ekkor a kormányos rikkantott:
– Félre, – aszondja – és a mozsár elsült és akkorát szólt tisztán
előttem, hogy majd megsiketültem a bummjától s majd megvakultam a
füstjétől s azt hittem végem van. Ha lett volna magja az ágyújuknak, azt
tartom, hamarosan ráakadtak volna a hullára, amelyet kerestek. De hála a
szösznek, semmi bajom se lett. A komp tovább úszott s elkerült szemem
elül a sziget kikönyöklő része mögött. Még hallottam egyszer-egyszer a
bummozását, mindig messzibb és messzibbről, egyszer csak, úgy egy óra
mulva, azt sem hallottam többet. A sziget hossza három mérföld volt. Azt
gondoltam, eljutottak az alsó végére s ott abbahagyták a dolgot. De
mégsem úgy volt. Megkerülték a sziget lábát és fölfelé indultak a
csatornán a Misszuri oldalán, most már gőzzel és közbe-közbe lűttek is
egyet-kettőt. Én átmentem erre az oldalra s még egy darabig figyeltem
őket. Mikor fölértek a sziget felső vége irányában, abbahagyták a
lövöldözést, átcsaptak a Misszuri oldalára és hazamentek a városba.
Most már tudtam, hogy rendben van a dolgom. Engem ugyan már nem fognak
tovább keresni. Kihordtam a cókmókomat a csónakomból és üde kis tanyát
csináltam magamnak a sűrűben. Az ágytakaróimból valami sátorfélét
csináltam és alája raktam a holmimat, hogy az eső hozzá ne férjen.
Fogtam halat s fölnyiszáltam a fűrészemmel és napnyugta felé tüzet
raktam és megvacsoráztam. Azután kiraktam egy pár horgot, hogy legyen
reggelire is halam.
Mikorra beesteledett, ott ültem tanyai tüzecském mellett füstölve és
nagyon jól éreztem magamat; de lassan-lassan sok lett a magányosság, hát
kiültem a partra, hallgattam a habot, mint mossa a partot,
megolvasgattam a csillagokat, az úszó hasábfát s az úszó tutajokat,
aztán lefeküdtem. Nincs ennél jobb időtöltés, ha olyan magányosan van az
ember; nem lehet azt sokáig állni, az ember hamar megúnja.
Igy volt három nap, három éjjel. Semmi külömbség, mindig csak ugyanaz a
dolog. Másnap aztán nekiálltam átvizitálni a szigetemet. Ki is voltam
vele, hogy az egész az enyim és ösmerni akartam rajta mindent; de főleg,
hogy az időt eltöltsem. Temérdek epret találtam, mind érett és finom;
aztán zöld nyári szőlőt és zöld áfonyát és a fekete áfonya épen most
kezdett megérni. Ez mind nekem érik, mondok, lassan, lassan.
Addig kódorogtam a sűrű erdőben, míg úgy nem néztem, hogy közel lehetek
a sziget alsó végéhez. Velem volt a puskám, de nem lőttem semmit.
Magamat kíméltem vele. Majd lövök valami vadat, mondok, ha közel leszek
a tanyámhoz. Ekkor volt, hogy véletlen ráléptem egy rém nagy kígyóra. A
kígyó tova siklott a fűben s virág alatt, én utána, ha le tudnám lőni.
Mentem, mentem és egyszerre csak egy pásztortűz hamujára bukkanok, amely
még füstölgött.
A szívem majd kiugrott belőlem. Nem vártam csak annyit se, hogy még
egyszer odanézzek, hanem leeresztettem a puskám kakasát s vissza
lábujjhegyen osonva oly gyorsan, ahogy csak lehetett. Meg-megálltam egy
szempillantásra a sűrűben s hallgatóztam; de a mellem úgy zihált, hogy
egyebet se hallottam, csak azt. Meg-meg egy darabot odábbinaltam s
megint hallgatóztam; és így tovább, megmegen. Ha egy fatuskót láttam,
embernek néztem. Ha ágra léptem s eltörött, olyat éreztem, mintha valaki
kétfelé metszette volna a lélekzetemet s nekem csak a fele maradt volna,
az is a rövidebbik.
Mikor a tanyámra értem, nem voltam valami lelkes állapotban. Az állam
nagyon alá lógott. De, mondok, itt nincsen mit hévizálni. Fogtam hát a
cókmókomat s mind a csónakba vele, nehogy szem előtt legyen s eloltottam