Huckleberry Finn kalandjai - 13

– Kedves barátaim, szegény testvérem, aki ott fekszik, nagylelkűen bánt
el azokkal, akiket itthagyott a siralom völgyében. Nagylelkűen bánt el
ezekkel a szegény kis báránykákkal, akiket szeretett és oltalmazott s
akik most itt elmaradtak apjok és anyjok nélkül. Igen, és mi, akik
ösmertük őtet, tudjuk, hogy még nagylelkűbben bánt volna velük, ha attól
nem fél, hogy megrövidíti drága Vilmosát és engem. Nos, úgy-e, hogy így
van? Énbennem legalább eziránt semmi kétség nem lakozik. De hát miféle
testvérek lennének azok, akik ebben a dologban útját állanák ilyen
gyászos időben? És miféle nagybácsik lennének azok, akik kifosztanák,
igenis kifosztanák az ilyen édes báránykákat, akiken ő úgy csüngött,
ilyen gyászos alkalommal? Ha én ismerem Vilmost és gondolom is, hogy jól
ismerem őtet, akkor ő – de megálljunk csak, meg fogom kérdezni. Erre
megfordul és össze-vissza mutogat a hercegnek, a herceg pedig egy
darabig nézi őt bambán és hájfejűen, aztán hirtelen, mintha most értené
csak a szándékát, a királyra veti magát, örömiben rém gögözve és vagy
tizenötször egyvégbe össze-vissza öleli, mielőtt megcsendesednék. Erre
azt mondja a király: Tudtam, aszondja, és azt hiszem, mindenki
meggyőződött az ő érzelmeiről. Ime Meri, Zsuzsa, Dzsaner, vegyétek e
pénzt, legyen mind a tiétek. Annak az ajándéka ez, aki amott fekszik
hidegen, de tele örömmel.
Meri a királynak esett, Zsuzsa és a nyúlszájú a hercegnek, és lett
megint olyan ölelkezés és csókolódzás, hogy keresni köll a mását. És
mindenki odatódult. Könnyes szemmel és aki hozzá fért, kezet fogott az
imposztorokkal és egyre mondogatták:
– Oh, nemes lelkek, milyen kedvesek, hogy is tehették ezt!
Ezután csakhamar az elhúnytra fordult a beszéd, hogy milyen jó ember
volt, hogy milyen veszteség és így; nemsokára aztán egy keményképű ember
furakodott be az utcáról s megállt, figyelt és nézett, de nem szólt egy
szót se, de más is nem szólt őhozzá, mert a király épen beszélt megint
és mind nem győzték hallgatni. Azt mondja a király – épen közepibe volt
annak, amiről beszélni kezdett volt – mert ezek, aszondja, különösen jó
barátjai voltak az elhúnytnak. Azért hivatalosak ma estére; de holnap
mindenkinek el kell jönnie, mert ő mindenkit szeretett, mindenkit
becsült, hát illik is, hogy nyilvánosan üljük meg halotti orgiáit.
És így folytatta és nyögött hozzá nagyokat, mert szeretett a maga
beszédében gyönyörködni és minduntalan belekeverte a halotti orgiákat,
míg végre is a herceg megsokallotta s fölírta egy kis papirosszeletre:
ezt: _obszekviákat_, te vén bolond! s összehajtogatta a papirost és
fogta magát s gögözve odanyújtotta a népek feje fölött a királynak. Ez
elolvasta, zsebrevágta és aszondja:
– Szegény Vilmos, akárhogy nyomja is a bánat, a jó szíve mindig helyt
áll. Arra kér, hívjak meg mindenkit a temetésre, azt mondja, lássak
szívesen mindenkit. Nem kell búsulnia, épen ezen járt e percben az én
eszem is.
És aztán tovább ágál, teljesen nyugodtan és meg-meg csak vissza-vissza
botlik a halotti orgiáiba, épen mint az előbb. S mikor harmadszor is
rámegy a nyelve, azt mondja:
– Orgiákat mondok, nem mintha ez volna a közönséges neve, mert hogy nem
is az, a közönséges neve obszékviák, de orgiák, ez a helyes kifejezés.
Az obszékviák szót már Angliában senki sem használja. Mink angolok ma
úgy mondjuk, hogy orgiák. Orgiák a jobbik szó erre a fogalomra, mert ez
fejezi ki szabatosan a szándékunkat. És ez a szó a görög _orgóból_
származik, ami azt jelenti, hogy kívül, nyiltan, szabadon, és héber
_já_-ból, ami azt jelenti plántálni, eltakarni, azaz elföldelni,
eltemetni. Világos tehát, hogy a halotti orgiák annyi, mint nyilvános
temetkezés torral.
Hát még ilyet sem ettem. Az a keményképű úr egyenesen a szeme közé
nevetett. Mindenki persze megütközött rajta. Mindenki azt mondja: »Ugyan
doktor!« és Sekklfód Abner azt mondja:
– Ugyan Robinzon, nem hallotta az újságot? Ez az úr Wilksz Harry.
A király buzgón mosolygott s kinyújtva a mancsát, aszondja:
– Szegény jó testvérem nemes barátja, a doktor, én –
– Vigye innen a kezét – mondja a doktor. Kend itt angol nyelvjárás
szerint igyekszik beszélni, de ez a legsilányabb utánzás, amit valaha
hallottam. Kend Wilksz Péter öccse? Imposztor kend, semmi más.
Hij, de hogy nekilendültek mind! Körülfogták a doktort és igyekeztek
megnyugtatni és magyarázgatták neki s mondták, hogy Harry hétszer
hétféleképen megmutatta, hogy valósággal Harry és hogy mindenkit ismer
neve szerint, még a kutyákat is, és rimánkodtak neki, ne sértse Harry
érzelmeit és a lányok érzelmeit és több effélét; de semmi haszna sem
volt, ő csak tovább dühöngött és azt mondta, ha valaki azt mondja
magáról, hogy angolországi ember és nem tudja jobban utánozni az
angolországi beszédet, mint ez, nohát, akkor az egy imposztor és egy
hazudozó fráter. A szegény lányok belekapaszkodtak a királyba és sírtak;
egyszerre pedig a doktor felszökik és feléjök fordul. Azt mondja:
– Én az apátok jó embere voltam és jó emberetek vagyok nektek is; és
óvlak benneteket, mint becsületes barátotok, aki meg akar védeni
benneteket és el kíván hárítani rólatok minden bajt, és azt mondom:
forduljatok el ettől a gazembertől és ne legyen semmi közötök vele, e
tudatlan csavargóval, és buta görög és héber szavaival. Ez a
legkörmönfontabb imposztor idejött egy csomó üres névvel és esettel,
amit isten tudja hol szedett fel, és ti azt bizonyítéknak veszitek és
itt a hóbortos barátaitok segítségével lóvá teszitek magatokat, pedig
azoknak más volna a kötelességük. Wilksz Meri-Dzsén, te tudod, hogy jó
barátod, még pedig önzetlen jó barátod vagyok. Hallgass rám, lökd ki ezt
a nyomorult gazembert, kérlek, lökd ki. Megteszed?
Meri-Dzsén kihúzta magát – s uramfia be gyönyörű volt! – s azt mondja:
– Ez a válaszom! Ezzel fogja a pénzeszacskót és a király kezébe teszi és
azt mondja: Itt a hatezer dollár, fektesse be az én számomra s
testvéreim számára tetszése szerint és még csak elismervényt se kérünk
róla.
És átkarolta a királyt az egyik oldalról, Zsuzsa és a nyúlszájú pedig a
másikról. Mindenki tapsolt és dobogott a padlón, hogy csak úgy zúgott,
míg a király emelt fővel gőgösen mosolygott. A doktor azt mondja:
– Rendben van. Én mosom kezeimet. De óva intelek mindnyájatokat, el fog
jönni az idő, amikor kitör bennetek a nyavalya, ha erre a napra
gondoltok. Ezzel elment.
– Rendben van doktorkám, – mondja a király, mintegy kifigurázva őt –
alig várjuk, hogy úgy legyen s majd akkor elhivatjuk kendet. Erre mind
elnevették magukat s azt mondták, hogy nagyszerűen visszavágott a
király.

IV. FEJEZET.
Mikor aztán mindnyájan elmentek, a király azt kérdezte Meri-Dzséntől,
hányadán van felesleges szobák dolgában s Meri azt mondta, van egy,
amely jó lesz Vilmos bácsinak, ő a magáét átengedi Harri bácsinak, mert
az valamivel tágasabb, ő maga a két testvére szobájába megy s ott hál a
supetliben, és a padláson is van egy kis vacak priccsel. A király azt
mondta, a padlásszoba jó lesz az ő komornyikának, – amin engemet értett.
Meri-Dzsén fel is kísért bennünket és mindenkinek megmutatta a szobáját,
ami mind egyszerű volt, de csinos. Azt mondta, ruhát és holmi egyéb
kabátot elvisz a szobájából, ha Harri bácsinak útjában van, de a király
azt mondta, nincsen útjában. A szoknyái hosszatt a falra voltak aggatva
s le voltak takarva kalikófirhanggal, amely leért egész a földig. Az
egyik sarokban volt egy régi varkocs-hajfonat, egy másik sarokban egy
gitártok és mindenféle apró holmi és dib-dáb szerte, amivel lányok
szokták szobáikat felcicomázni. A király csak azt mondta, a szoba csak
annál barátságosabb és kedvesebb, hát nem kell bántani semmit. A herceg
szobája bizony szűkes volt, de egyébként elég jó, olyan volt az enyém
is.
Ez éjjel nagy vacsora volt s azok az urak és asszonyságok mind ott
voltak, én pedig a király és a herceg széke háta mögött álltam s nekik
udvaroltam; a többieket a szerecsenek szolgálták ki. Meri-Dzsén az
asztalfőn ült, mellette Zsuzsa, és egyre azt beszélte, hogy milyen rossz
a kétszersült, milyen silány a kompót és milyen rágós és ordináré a
csirkepecsenye – és több efféle mihasznaságot, ahogy asszonyok szokása,
hogy kicsalják a dícséretet. De a nép tudta, hogy minden a legjava, és
meg is mondta és hajtogatta: Hogy is tudják csak a piskótát ily
nagyszerűen megpirítani? és: honnan is veszik az istenért ezt a mese
savanyított holmit? és mindazt a szemfényvesztő tereferét, amit, tetszik
tudni, minden vacsorán hall az ember.
És mikor mindennek vége volt, én meg a nyúlszájú megvacsoráztunk a
konyhában a maradékon, a többiek segítettek a négereknek az asztalt
fölszedni. A nyúlszájú tőlem Angolországot tudakolta, s az Isten
akárhova tegyen, ha egyszer-másszor már úgy nem éreztem, hogy ropog
alattam a jég. Azt mondja a nyúlszájú:
– Látta-e valaha a királyt? – aszondja.
– Kit? Negyedik Vilmost? Má hogyne láttam volna, mikor a mi templomunkba
jár. Tudtam, hogy már évek óta nem élt, de nem mutattam. Igy, hogy azt
mondtam, hogy a mi templomunkba jár, azt mondja a nyúlszájú:
– Mit, rendesen?
– Persze, hogy rendesen. A padja épen szembe van a mienkkel. Az Úr
asztala másik oldalán.
– Én azt tudtam, hogy Londonban lakik.
– Hát hogyne! Hol laknék máshol?
– De úgy tudom, maguk meg Seffildben laknak.
Láttam, hogy most kátyúban vagyok. Úgy tettem, mintha csirkecsont akadt
volna meg a torkomon, hogy időt nyerjek s kitaláljam, hogy hajtok
tovább.
– Úgy értem, hogy rendesen eljár a mi templomunkba, amikor Seffildben
van. Ez pedig nyáron szokott lenni, mikor oda jő tengeri fürdőre.
– Mit beszél maga! Seffild nincsen a tenger partján.
– Nincs, nincs, hát ki mondta, hogy ott van?
– Maga mondta.
– Én ugyan nem.
– Dehogy nem.
– Soha effélét én nem mondtam.
– De hát akkor mit mondott?
– Azt mondtam, hogy oda jár a tengervízre, azt én.
– De, hát hogy jár oda a tengervízre, ha nincsen ott a tenger?
– Nézzen ide, mondok, látott maga valaha kölni vizet?
– Hogyne láttam volna?
– Jó, de hát muszáj volt magának Kölnbe menni, hogy lássa a kölni vizet?
– Má hogy lett volna muszáj.
– Nohát, Negyedik Vilmosnak se muszáj a tengerre menni, hogy tengervizet
lásson.
– Hát akkor hogy fürdik benne?
– Hozatja mint más ember a kölni vizet, hordóban. Ott a seffildi
palotában vannak kályhák, mert hogy neki melegen kell a víz. Azt hiszi
tán, hogy azt a rengeteg vizet a tengerben föl tudnák forralni? Olyan
alkalmatosságot ugyan még nem tudtak föltalálni.
– Most már értem, de ezt kellett volna mindjárt mondani, nem került
volna ennyi időbe.
Mikor ezt mondta, láttam már, hogy kijutottam a hínárból s jó kedvem
lett megint. Most meg ezt kérdezte a nyúlszájú:
– Maga is eljár a templomba?
– El én, rendesen.
– És hol ül?
– Hol! A magunk padjában.
– _Kinek_ a padjában?
– A mienkben. Harri bácsiéban.
– Az övében? Minek neki a pad?
– Hogy beleüljön. Mit gondol, mi egyébre kellene?
– Én azt hittem, ő a perdikálószékben áll.
Nesze neked! Elfelejtettem, hogy lelkész. Láttam, megint hínárban
vagyok, hát másik csirkecsonthoz folyamodtam, hogy valami eszembe
juthasson. Aztán azt mondtam:
– Az istenfáját, hát maga azt hiszi, hogy egy templomban csak egy
lelkész van?
– Aztán mire való nekik több?
– Tyhű, hogy királynak papoljanak! Még ilyen kislányt se láttam, mint
maga. Van azoknak tizenhét papjok is.
– Tizenhét, uram bocsá! Már én ilyen litániát végig nem hallgatnék, ha
soha nem is látnám Isten országát. Belekerül egy hetökbe is, míg
ledarálják.
– Fityfirity! Nem mind prédikál mindennap. Csak egy-egy egy napon.
– Hát akkor a többi meg mit csinál?
– Oh semmi különöset. Ott ténferegnek, tovább adják a tálat s miegymás.
De rendesen nem csinálnak semmit.
– Akkor mi szükség van rájuk?
– Mi szükség? Vannak, a mutatósság kedviért. Hát maga semmihez se ért?
– Bizony semmi szükségem arra, hogy ilyen haszontalanságokhoz értsek,
mint ez. Hogy bánnak Angliában a cseléddel? Jobban bánnak velük, mint
mink bánunk a szerecseneinkkel?
– Nem a! A cseléd ott a senki és semmi. Rosszabbul bánnak velük, mint a
kutyával.
– Nem adnak nekik szabadságot, mint ahogy mi adunk karácsonykor,
újesztendő hetén, július negyedikén?
– Nézzen ide. Az ember azt hihetné, maga sohase járt Angliában. Jaj nyúl
– izé – Johanna, nem lát ott a cseléd szabadságot új évtől új évig; nem
jut az cirkuszba, színházba, szerecsenkiállításra, sem sehova.
– Se templomba.
– Templomba se.
– De maga mindig eljárt a templomba.
Megint falnak mentem. Megfelejtkeztem, hogy az öreg úr cselédje vagyok.
De már a másik pillanatban csak úgy hadartam a magyarázatát, hogy a
komornyik mennyire más, mint a közönséges cseléd, hogy annak muszáj
templomba járni, akár tetszik neki, akár nem, és ott kell ülnie a
familiával, mert erről törvény van. De nem egészen jól csináltam, mert
mikor elvégeztem, láttam, hogy nem volt megelégedve. Azt mondja, hogy:
– Igy görbüljön meg, aszondja, hogy hazudott egy zsákkal?
– Igy görbüljek meg, – mondom én.
– Nincs hazugság nélkül?
– Nincs benne egy szál se, – mondom én.
– Tegye a kezét erre a könyvre s úgy mondja.
Láttam, hogy nem volt csak egy akadémiai nagy szótár, hát rátettem a
kezemet s úgy mondtam. Erre aztán valamivel barátságosabb lett s
aszondja:
– Jó, hát elhiszek egyet-mást belőle, s ha az Isten megsegít, elhiszem a
többit is.
– Mit akarsz elhinni Dzsoé, – mondja Meri-Dzsén – aki ép belépett,
Zsuzsától követve. Nincs rendén, nem is szép, hogy így beszélsz vele
idegen ember létére, aki olyan messze esett a hazájától. Hogy esnék
neked is, ha így bánnának veled?
– Te is mindig úgy vagy Mém, hogy örökké sietsz segíteni azokon, akiknek
se bajuk. Én nem bántottam ütet. Hallgattam a tódításait s azt mondtam,
hogy nem nyelem ám el valamennyit. Ennyi az egész, amit mondtam. Azt
tartom, ezt a kicsit csak elbírja a lelkem, vagy nem?
– Keveset törődöm azzal, nagy volt-e, kicsiny-e; ő a mi házunkba van és
idegen, nem illik így beszélned vele. Ha neki volnál, te is éreznéd a
szégyenét; így neked se kellene akárkivel úgy beszélned, hogy
szégyenkeznie kelljen.
– De Mém, ő azt mondta –
– Nekem ugyan mindegy, hogy mit mondott ő. A te dolgod, hogy
barátságosan bánj vele és hogy ne mondj neki affélét, amitől eszébe jut,
hogy nincs a hazájában és atyjafiai között.
Mondok erre én magamban, _ezt_ a lányt engedjem én pénzéből kifosztani
az által a vén hüllő által?
Zsuzsa is besérült s elhihetik, hogy az is végigcirógatta a nyúlszájút.
Mondok magamban, no ez még egy, akit engedek kifosztani a pénzibül.
Erre megint Meri-Dzsén kezdett új verset, és édesen és
szeretettelteljesen kezdte, – mert ez volt a szokása – de mire
abbahagyta, a szegény nyúlszájúból alig maradt meg valami, úgy
ráripakodott.
– Hát, rendben van, – mondja a két lány – most aztán bocsánatot fogsz
tőle kérni.
És kért a nyúlszájú. És olyan gyönyörűen csinálta. Olyan gyönyörűen,
hogy gyönyörűség volt hallgatni. Szeretném még ezer tódítással
telehazudni a fejét, hogy még egyszer bocsánatot kérhetne.
Mondok magamban: ez még egy, akit engedek kifosztani a pénziből. Mikor
elvégezte a bocsánatkérést, mind a lelküket kitették, hogy otthon
érezzem magam, mintha atyafiak közt lennék. Én pedig oly komiszul
éreztem magamat, olyan elesetten és nyomorultan, hogy azt mondtam
magamban, el vagyok szánva; és ha meggebbedek, meg kell a számukra
mentenem azt a pénzt.
Most már siettem lefeküdni, mondok, itt az ideje. Mikor magamban voltam,
nekiálltam meghányni-vetni a dolgot. Elmenjek, mondok, titokban ahhoz a
doktorhoz és beáruljam neki a csalókat? Nem, ez nem lenne jó.
Elárulhatná, hogy kitől tudja, akkor aztán a király, meg a herceg aligha
be nem fűtene nekem. Szóljak titokban Meri-Dzsénnek? Ez se járja. Az
arcáról leolvasnák a dolgot; a pénz a kezükben van, kiosonnának vele,
aztán üthetnék bottal a nyomukat. Ha pedig segítségére menne Meri, én
belekeveredném a slamasztikába, mielőtt végire járnának, azt hiszem.
Nem, nem, itt csak egy helyes út van. El kell valahogy lopnom azt a
pénzt; még pedig olyanformán kell ellopnom, hogy ne is gyaníthassák,
hogy én loptam el. Itt belepottyantak a jó módba, aligha is mennek el
innen addig, amíg jól ki nem fizették a familiát, meg az egész várost
azzal, amire rászolgáltak: így van időm alkalomra várni. El fogom lopni
s el fogom rejteni s utóbb, ha messze leszek innen lenn a folyó mentén,
levelet írok és elmondom Meri-Dzsénnek, hogy hova rejtettem. De legjobb
lesz, ha lehet még ez éjjel elemelni, mert lehet, hogy a keményképű
doktor nem hagyja a dolgot annyiba ahogy mutatta, és könnyen
kiriaszthatná őket innen.
Igy hát megyek, mondok, és kikutatom a szobákat. Az emeleten a tornác
sötét volt, de rátaláltam a herceg szobájára s elkezdtem körültapogatni;
de eszembe jutott, hogy a király aligha bízta másra a pénzt, így hát az
ő szobájába mentem s elkezdtem azt körültapogatni. De láttam, semmire se
megyek gyertya nélkül, de persze, azt meg nem mertem gyújtani. Igy hát
azt gondoltam, a másik módra kell fanyalodnom: rájok kell lesnem. Ekkor
csak hallom ám a lépésöket, hogy jönnek, s az ágy alá akartam bujni;
próbáltam elérni, de nem ott volt, ahol gondoltam, hogy van; azonban
kezembe akadt a firhang, amellyel Meri-Dzsén ruhái voltak letakarva,
hirtelen bekaptam magam ez alá s bebujtam a ruha közé s meglapultam.
Bejönnek s bezárják az ajtót, s első dolga volt a hercegnek leguggolni s
az ágy alá kukucsálni. No, mondok, jól jártam volna, ha megtalálom az
ágyat, mikor keresem. Pedig mindenki tudja, hogy a legtermészetesebb
dolog az ágy alá bujni, ha az ember efféle titkos járatban van. Aztán
leültek, s a király azt mondja:
– No, mi az? – és fogja rövidre, mert jobb nekünk odalenn bőgni a
gyászolókkal, semmint itt lenni s módot adni nekik, hogy rólunk
beszélgessenek.
– A dolog, Capet-ivadék, ez: nem érzem magam jól; rossz ándungom van. Az
a doktor egyre fúrja a fejemet. Szeretném tudni, mit tervezel. Nekem van
egy eszmém s azt gondolom, épkézláb eszme.
– Mondja el, herceg.
– Az, hogy legjobb lesz innen kilopózni még hajnalban három óra előtt és
szépen leúszni a folyón a – szerzeményünkkel. Kivált, tekintve azt, hogy
olyan könnyen szereztük, hogy vissza_adták_, szinte a fejünkhöz vágták,
mint ön mondaná, mikor pedig azt gondoltuk, hogy úgy kell tőlük
visszalopnunk. Én amondó vagyok, hogy – köd előttem, köd utánam, vegyük
illára a dolgot.
Ezen ugyan jócskán elszontyolodtam. Egy vagy két órával előbb nem fogott
volna rajtam, de most majd rosszul lettem tőle. A király kifakadt és
aszondja:
– Mit? Hogy el ne adjuk a többi holmit? Odébb álljunk, mint egy pár
futóbolond és itthagyjunk nyolc–kilencezer dollár ára holmit, ami
tisztára itt hever szerte s csak arra vár, hogy föllapátoljuk? És mind
jó, könnyen kelendő jószág még hozzá!
A herceg dünnyögött, azt mondta, elég neki a pénzes zacskó, ő nem akar
beljebb menni a dologba, ő nem kíván néhány szegény árvát mindenéből
kifosztani.
– Micsoda bolond beszéd, mondja a király. Semmiből se fosztjuk ki őket,
csak ebből a kis pénzből. A kárvallott az a népség lesz, amely megveszi
a holmit, mert mihelyt nyilvánvaló lesz, hogy nem a magunkét adtuk el, –
ami kitudódik, mihelyt elinaltunk – az adásvevés nem lesz érvényes és
minden visszamegy régi állapotába. Ezek a te szegény árváid visszakapják
a házukat, az pedig elég is nekik; fiatalok és egészségesek, könnyen
megkeresik életüket. Ezek nem fognak sanyarogni. Gondolja meg, ezren és
ezren vannak, akiknek nincs ennyi módjuk. Az isten áldja meg, ezeknek
nem lesz okuk a panaszra.
Hát a király lukat beszélt a hasába, s így végre a herceg engedett s azt
mondta, rendben van, de hogy mégis, aszondja, merő bolondság ittmaradni
azzal a doktorral, aki a fejünk felett lóg. De a király azt mondja:
– Az isten akárhova tegye azt a doktort! Mit törődünk mi ő vele? A
városnak nem minden bolondja a mi pártunkon van-e? És nem ezek vannak
túlnyomó nagy többségben minden városban?
Ezzel készen voltak, mentek volna le földszintre. De a herceg azt
mondja:
– Azt tartom, nem jó helyre tettük a pénzt.
Ettől megint földerültem. Már azt kezdtem hinni, hogy semmit se fogok
hallani, ami útbaigazítana. Azt mondja a király: Miért?
– Mert Meri-Dzsén innen túl gyászt fog viselni és első lesz, hogy a
néger, aki ezt a szobát takarítja, parancsot fog kapni, hogy ezt a sok
rongyot rakja ládába s tegye félre láb alul. És azt gondolja tán, hogy
ez a néger nép ráakadhat a pénzre anélkül, hogy kölcsön ne vegyen belőle
valamennyit?
– Már most megint helyén van a feje, hercegem, mondja a király, és oda
jő kaparászni a firhang alatt két-három lábnyira tőlem. Én a falhoz
lapultam és rém csöndesen voltam, bár vacogott a fogam is, s mondok,
ugyan mit szólna ez a két fickó, ha itt csípne, s én iparkodtam
kitalálni, mit kéne tennem, ha csakugyan megcsípnének. De a király
megtaláta a zacskót, mielőtt én többel elkészültem volna egy
félgondolatnál, és nem gyanította, hogy én ott vagyok. Fogták a zacskót
és egy hasadékon bedugták a szalmazsákba, mely a dunnák alatt volt, s
begyömöszölték egy vagy két lábnyira a szalmába s azt mondták, most
rendben van, mivelhogy a néger ember csak a dunnákat és vánkosokat veti
meg és meg nem fordítja a szalmazsákot, csak tán kétszer egy
esztendőben, így hát nem kellett attól félniök, hogy meglopják.
De én jobban tudtam, hogy hányadán lesznek. Kivettem, mielőtt félig
lementek a lépcsőn. Fölcipeltem a padlásszobámba s elrejtettem ott addig
is, míg jobb helyet találok neki a házban valahol, mert ha észreveszik,
hogy nincs meg, tudom, hogy tűvé teszik érte a házat. Ezt ugyan biztosra
vettem. Aztán a falnak fordultam, ruhástul, mindenestül, de nem tudtam
elaludni, bár álmos voltam, annyira emésztett az, hogy véghez vihessem
az ügyet. Később hallottam a királyt s a herceget feljönni, s én
felszöktem a priccsemről s odahasaltam állammal a létrám végin s vártam,
nem történik-e valami. De nem történt semmi.
Igy vártam, amíg az utolsó hangok is elmultak és az elsők még el nem
kezdődtek s ekkor leosontam a létrán.

V. FEJEZET.
Odalopóztam az ajtajukhoz és hallgatóztam. Nagy hortyogást hallok, hát
végigmentem lábujjhegyen és szerencsésen leértem a földszintre. Sehol
ott egy hang nem hallatszott. Az ajtó egy hézagán bekukucskáltam s
látom, hogy a halottvirrasztók jóízűen aludtak a székükön ülve. A
szalonnak, ahol a halott volt, nyitva volt az ajtaja az ebédlőből és
mindenik szobában egy-egy gyertya égett. Tovább megyek és a szalon külső
ajtaja is nyitva volt, de ott benn nem volt senki, csak Péter úr
maradványai, hát én beosontam mellette, de a főbejáró be volt csukva és
a kulcs nem volt ott sehol. Ekkor hallom ám, hogy valaki jő le az
emeletről, és épen hegyibém jött volna. Beugrom a szalonba, hirtelen
körülnézek s látom, az egyetlen hely, ahova elrejthetném a zacskót, a
koporsó volt. A fedele vagy lábnyira lejebb volt húzva, hogy épen a
halott ember fejét lehetett látni, az arca le volt takarva nedves
ruhával, aztán szemfedővel. Én odadugtam a zacskót a koporsó födele alá,
épen valamivel beljebb, mint ahol a halott összekulcsolt keze volt, ami
olyan hideg volt, hogy szinte megborzongtam tőle. Azután végigfutottam a
szobán s az ajtó mögé álltam.
A lépcsőn Meri-Dzsén jött le. Odament a koporsóhoz csendesen és melléje
térdelt és belenézett. Aztán elővette a zsebkendőjét és elkezdett sírni,
de csak csendesen, hogy hallani se lehetett, és háttal volt felém
fordulva. Én kisurrantam s ahogy az ebédlőn keresztülmentem, jó lesz,
mondok, megbizonyosodni, nem vettek-e észre a virrasztók? Hát
bekukucskáltam az ajtóhasadékon s láttam, hogy rendben van minden. Meg
se mozdultak.
Bebujtam az ágyamba, s szüret, mondok magamban, hogy így elvégeztem azt
a dolgot, amin annyit törtem a fejemet s amiért annyit kockáztattam.
Mondok, ha ott maradhat, ahol van, rendben van a dolog, mert ha
továbbmegyünk egy vagy kétszáz mérföldnyire a folyón lefelé, írhatok
Meri-Dzsénnek s ő felásathatja a sírt s visszakapja a pénzit. De nem ez
fog történni, hanem alkalmasint az, hogy meg fogják találni a pénzt,
amikor majd leszegezik a koporsót. Akkor aztán a pénz megint a király
kezébe kerül és akkor ugyan várhatnak, amíg megint alkalmat ad arra,
hogy elemeljük. Természetesen, roppant szerettem volna lelopni s kivenni
a pénzt onnan, ahol volt, de nem mertem megpróbálni. Minden pillanatban
közelebb volt a hajnal és bizonyos, hogy a virrasztók csakhamar meg
fognak mozdulni, engem megcsíphetnek, kezemben hatezer dollárral, amit
senki se bízott rám. Már ilyen esetbe, mondok magamban, semmikép sem
szeretnék belekeveredni.
Mikor reggel lementem a földszintre, a szalon be volt csukva és a
virrasztók már nem voltak ott. Nem volt ott senki, csak a familia és
özvegy Bartliné és a mi bandánk. Néztem az arcukat, hogy vajjon
történt-e valami, de semmit se vettem észre.
Délfelé jött az ánterprízes ember a legényével s ezek a koporsót a szoba
közepén állították fel két széken és összeszedtek minden széket a házban
s még a szomszédoktól is hoztak kölcsönbe és sorba rakták körül, hogy
végre tele lett a szalon, az ebédlő, még a tornác is. Észrevettem, hogy
a koporsó födele azonmód maradt, ahogy volt, de amennyi nép volt ott,
nem mertem odamenni, hogy alája nézzek.
Majd kezdtek szállingózni a népek, és a két svindler meg a lányok
leültek az első sorban, a koporsóhoz fejtül, és vagy egy félóráig az
emberek jöttek, megkerülték a koporsót egyenként és nézték egy-egy
percig a halott ember arcát és némelyek sírva fakadtak, és minden olyan
csöndesen és ünnepiesen ment, csak a lányok meg a két csaló tartotta
zsebkendőjét a szeme elé, lehajtotta a fejét és hüppögött egy-egy
kicsit. Más hangot nem is lehetett hallani, csak még a lábak csoszogását
a padlón és orrfujást, – mert az emberek temetésen rendszerint többet
fujják az orrukat, mint más helyen, kivéve templomban.
Mikor már zsúfolva volt a ház, az ánterprízes körül imbolygott síma,
nesztelen járásával és feketekeztyűs kezével, megtéve az utolsó
ecsetvonásokat, szép rendet csinálva az emberek közt, nem több zajjal,
mint amennyit egy macska csinálna. Szólni nem szólt soha; ide-oda
mozdította az embereket, beszorította azt, aki elkésve jött, utat
nyitott s mindezt csak a kezével integetve, mutogatva. Aztán ő is
elfoglalta a maga helyét a falhoz lapulva. Ez volt a legsímább,
leghajlékonyabb, leglibegőbb, legalamuszibb ember, akit életemben
láttam. Mosolyogni annyit se mosolygott, mint egy sonkacsont.
Kölcsönkértek volt egy göthös melódiumot, valami kézi orgonafélét, s
mikor minden készen volt, egy fiatal asszony elejbe ült s elkezdett
rajta dolgozni, és bizony rekedtes és hasfájós volt a hangja, de
mindenki belevágott és énekelt hozzá, és Péter úr volt az egyetlen, az
én hozzávetésem szerint, akinek most jó dolga volt. Aztán kiállt Hobszon
tiszteletes úr kimérten és ünnepiesen és elkezdett papolni, és abban a
pillanatban a pincéből a legrémesebb zenebona tört fel, amit ember
valaha hallott. Csak egyetlen egy kutya csinálta, de rém zsinat volt, és
nem is akart vége lenni. A szegény lelkész ott állt a koporsó mellett
elképedve, az ember a saját gondolatát se hallotta a riadalomtól. A
helyzet igen kínos volt, senki sem tudta, micsináljon. De csakhamar,
íme, int a hórihorgas ánterprizes a tiszteletesnek, mintha azt akarná
mondani: ne búsuljon, bízzék énbennem! Aztán leszállt onnan, ahol volt s
végigsiklik a fal mellett, tologatva a vállát az emberek feje fölött.
Igy libegett odébb, a ricsaj és riadalom pedig mind rémületesebb lett,
végül mikor elimbolygott a szoba két oldala hosszat, eltűnik a pincében.
Aztán mintegy két másodperc mulva egy nagy nyekkenést hallunk s a kutya
befejezte dolgát egy vagy két rémes vonítással, amire halotti csend lesz
és a pap folytatja gyászbeszédét, ott, ahol elhagyta. Egy vagy két perc
mulva aztán csak gyün ám és tolódik be falhosszat az ánterprizes háta
meg a két válla. És csak libben és lebben három fal hosszán végig, aztán
fölegyenesedik, a kezével beárnyékolja a száját, kinyújtja a nyakát a