Huckleberry Finn kalandjai - 10

mégis a király igen barátságosan bánt vele s azt mondta neki, hogy a
herceg szépapjára, meg a többi Bildzsvoater hercegekre sok gondja volt
az ő atyjának és annak köszönhetik emelkedésüket is, de a herceg
jódarabig nem engedett konokságából, míg végre azt mondja a király:
– Megeshetik, hogy veszekedett sokáig kénytelenek leszünk együtt maradni
ezen a tutajon, Bildzsvoater, hát mi haszna keseredik el? Én csak
kényelmesebbé akarom tenni a helyzetünket. Nem az én hibám, hogy nem
születtem hercegnek, nem a kendé, hogy nem született királynak, hát mi
haszna emésszük magunkat? Vedd lehető jó hasznát annak, ami akad: ez az
én jelszavam. Nem rossz dolog az, hogy idekerültünk: van elég mit enni,
az élet könnyű, no, adja a kezét herceg és legyünk mindnyájan jó
barátok.
A herceg megtette s Dzsim meg én nagyon megörültünk neki. Minden
feszesség elmult tőle és nekünk roppant jól esett a dolog, mert bizony
csak nyomorúság az, ha marakodás van a tutajon. Mert az kell a tutajon
csak, hogy mindenki meg legyen elégedve és csöndes és barátságos legyen
mindenki eránt.
Nemsokára rájöttem, hogy ezek a hencegők se nem királyok, se nem
hercegek, hanem bizony nagyon is elesett csalók és svindlerek. De soha
egy szót se szóltam róla és nem is mutattam; inkább magamba tartottam,
ez a legjobb; így nem akad perpatvar és nem keveredik az ember bajba. Ha
jól esik nekik, hogy királynak meg hercegnek szólítsuk, én ugyan nem
bánom, hiszen ez tartja fönn a családi békét, és mihaszna mondtam volna
meg Dzsimnek, hát neki se szóltam. Ha egyebet se tanultam a tatámtól,
azt megtanultam, hogy úgy lehet legjobban békességben megélni az
emberekkel, ha hagyja az ember mindét a maga útján.

XX. FEJEZET.
Sok mindenfélét kérdeztek tőlünk; szerették volna tudni, mért rejtjük el
a tutajt, mért kötünk ki nappal, ahelyett, hogy tovább mennénk, hogy
talán Dzsim szökésben lévő szerecsen. Mondom én:
– Hová gondolnak. Hát menne-e _délnek_, ha szökésben volna?
– Nem, azt mondják, csakugyan nem menne. De hát egyről-másról mégis csak
be kellett számolnom, hát azt mondtam:
– A családom, mondok, Pejkmegyében lakott, Misszuriban, ahol én is
születtem, de mind kihaltak, kivéve engem, tatát és Ejk testvéremet.
Tata azt mondta, ő bizony fölszedi a sátorfáját és lemegy lakni Ben
bátyánkhoz, akinek a folyó mellett van egy kis tanyája, negyvennégy
mérföldnyire Orbaun alatt. De tata nagyon szegény volt és még adóssága
is volt, így mikor fölkerekedett volna, nem maradt egyebe, mint tizenhat
dollárja és ez a négerünk, Dzsim. Ez nem volt elég arra, hogy eljussunk
vele tizennégyszáz mérföldnyire, akár hajón, akár más módon. Hát mikor
jött a zöldár, tatára egy napon egy kicsit rámosolygott a szerencse:
elfogta ezt a tutajdarabot, mire azt gondoltuk, ezen elmegyünk le
Orleánszig. De tata szerencséje nem volt tartós, egy éjjel egy gőzös
nekiment a tutaj elejének, mi mind kiestünk a vízbe s lebuktunk a
kerekek alá; Dzsim és én föl is jöttünk megint rendesen; de tata részeg
volt, Ejk pedig csak négyéves volt, ezek hát nem is jöttek fel soha
többé. Egy-két napig aztán elég bajunk volt, mert mindig jöttek ki
emberek csónakon s el akarták venni tőlem Dzsimet azzal, hogy azt
hiszik, hogy szerecsen létére szökésben van. Most már nem utazunk
nappal, éjjel nem zaklatnak bennünket.
Azt mondja a herceg:
– Hagyjatok magamra, hadd ókumláljak ki valamit, hogy nappal is
utazhassunk, ha kedvünk tartja. Át fogom gondolni a dolgot, kitalálok
valami plánumot, amivel rendbe hozzuk. Mára még úgy hagyjuk a dolgot,
mivel hogy természetesen nem lehet kedvünk nappal elmenni a mellett a
város mellett amottan, megárthatna az egészségünknek.
Estefelé elkezdett borulni és esősre állt az idő, a hangtalan villámlás
köröskörül villogott mélyen lenn az égbolton s a lomb elkezdett zizegni;
csúnya idő készül, azt már lehetett látni. A herceg és a király
elkezdtek a putrinkban motoszkálni, hogy lássák, mit érnek az ágyaink.
Az én ágyam, egy strózsák, jobb volt, mint a Dzsimé, amely törekkel volt
megtöltve. A törekben mindig akad pelyvaszálka, ami belemegy az emberbe
és fáj; s ha az ember meg-megfordul rajta, a száraz törek úgy zörög,
mintha egy petrence száraz csaliton hemperegnél; álmából is fölkelti az
embert. A herceg azt mondta, hogy az én ágyamat választja, de a király
azt mondta, abból nem lesz semmi. Azt mondja:
– Azt kell gondolnom, rangbeli különbségünk szuggerálhatná önnek, hogy
egy törekzsák nem illendő fekvőhely énnekem. Kegyelmességed majd csak
elfekszik a töreken is.
Én meg Dzsim nagyon megrőkönyödtünk egy szempillantásra, hogy ebből baj
lesz közöttük, azért nagyon megörültünk, mikor a herceg így szólt:
– Fátumom nekem, hogy mindég a sárba fektettessem hatalmaskodások vasalt
sarkától. Balszerencse törte össze egykor fönkelt szellememet;
meghajlok, alávetem magam. Ez a sorsom. Egymagamban vagyok a nagy
világon, hadd szenvedjek én. Én el tudom viselni.
Elindultunk abban a percben, ahogy besötétedett. A király meghagyta,
hogy csak jól künn a folyó közepén tartsuk magunkat és világosságot ne
gyújtsunk, amíg jól el nem hagyjuk a várost. Lassan odaértünk, ahonnan
egy csomó világot lehetett látni – ez volt tudniillik a város – és
rendesen elosontunk alatta, mintegy félmérföldnyire künn a vízen. Mikor
háromnegyed mérföldnyire túl voltunk rajta, felhúztuk jelzőlámpásunkat
és úgy tíz óra körül elkezd esni, a szél fújni és dörgés és villámlás és
minden. A király azt mondta, álljunk őrt addig, míg az idő jobbra
fordul, erre aztán ő meg a herceg bekecmeregtek a putriba s behúzódtak
az éjtszakára. Ez az én őrségem előtt volt, tizenkét óráig, de be nem
mentem volna, ha lett volna is ágyam, mert nem lát az ember a hét minden
napján, ha addig él is, olyan vihart, mint ez volt. Uram fia, hogy
süvített el rajtunk a szél! És minden szempillantásban jött egy-egy
villámlás, amely fölgyújtotta egy félmérföldnyi kerületben a sörényes
hullámokat és lehetett látni a szigeteket, mintha az esőn keresztül,
mintha porban úsznának, és a fákat, amint ide-oda csapkodtak a szélben,
aztán jött egy-egy _ss-csak_ – bumbumbaradonbumbumbum! s a mennydörgés
dérdurral dübörögve ment tova, – aztán csend s aztán _hrip_ – jön egy
másik villám s egy új dörömbölés. A hullámzás egyszer-másszor majd
lemosott a tutajról, de nem volt rajtam semmi ruha, hát nem bántam.
Fatuskóktól se lett bajunk; a villám oly állandóan sistergett és
gyújtogatott körülöttünk, hogy idejekorán megláttuk, ha volt és ide-oda
igazíthattuk a tutajt s el tudtuk kerülni a vízbeli fatörzseket.
Enyim volt a középső őrség, de akkorra jócskán elálmosodtam, hát Dzsim
azt mondta, ő tartja helyettem az első felét; ebben ő mindig áldott jó
fiú volt, ez a Dzsim. Bemásztam a putriba, de a herceg meg a király úgy
szétdobálták a lábukat, hogy nekem ugyan nem volt ott helyem, így hát
kívül feküdtem le, nem bántam az esőt, mert meleg volt és a hullám se
járt már olyan magasan. De két óra körül bizony megint megduzzadt és
Dzsim már szólni is akart, de megváltoztatta szándékát, mert azt
gondolta, még se olyan nagy a hullámzás, hogy bajt is csinálhatna, de
ebben ugyan megcsalódott, mert csakhamar jön ám hirtelen óriás és
lesöpört a tutajról. Dzsim majd megszakadt bele, úgy nevetett. Nincs a
világon szerecsen, aki olyan könnyen tudott volna jókat nevetni.
Én átvettem az őrséget és Dzsim lefeküdt, nagy hortyogásra fogta a
dolgot, s lassan a vihar teljesen elállt, és mikor megláttam az első
világosságot a parton, felköltöttem és bekormányoztuk tutajunkat egy
rejtek-kvártélyba megint egy napra.
A király reggeli után előkapart egy pakli piszkos kártyát s egy darabig
a herceggel öt centbe máriásoztak. Aztán beleúntak és azt mondták,
kifognak pécezni valami _vállalatot_. A herceg belebujt
szőnyegszövettarisznyájába s kihalászott belőle egy csomó apró cédulát s
felolvasta hangosan. Az egyik cédula azt mondta, hogy »a hírneves Armand
de Montalban du Parisból felolvasás a frenológia tudományából«, ezen
vagy azon a helyen, ekkor vagy akkor, tíz cent belépti díj mellett és
»szolgál a kérdés ismertetésével, darabja huszonöt cent«. A herceg azt
mondta, ez ő. Egy másik cédulán ő volt a világraszóló Sexpir-színész, az
ifjabb Gerrik, a londoni Druri-Lén-Szinház tagja. Egyéb cédulákon egyéb
mindenféle neve volt és elkövetett csodadolgokat, mint teszem azt, vizet
vagy aranyat talált »varázsvesszővel«, ráolvasott megbabonázottakra és
így tovább. Egyszerre azt mondja:
– De a kedvencem a Teszpisz taligájának a múzsája. Jártad valaha,
felség, e tájakat?
– Nem jártam, mondja a király.
– De fogod, oh, bukott nagyság, fogod, mielőtt három nappal öregebb
lennél, mondja a herceg. Az első jó városban, ahova érünk, kibérlünk egy
termet s előadjuk a vívójelenetet III. Rikárdból és az erkélyjelenetet
Romeo és Juliából. Hogy fest neked az eset?
– Már benne is vagyok, nyakig, Bildzsvoater, benne mindenben, ami fizet;
de tudod, dunsztom sincs a színészmesterségről, nem is igen láttam
belőle semmit életemben. Kisded valék, mikor királyi tatám színészeket
tartott a palotában. Azt hiszed, rá tudsz kapatni?
– Gyerekjáték.
– Rendben van. Már a hideg lel valami új dologért. Gyerünk, vágjunk
neki.
Erre a herceg mindent elmondott neki, hogy ki volt Romeo, ki volt Julia
és hogy ő szokta játszani Romeót, így a király veheti Juliát.
– De ha Julia olyan fiatal fruska, herceg, akkor megesik, hogy az én
hántott fejem és szürke szakállam egy kissé szokatlan lesz rajta.
– Ettül ugyan alhatik, gondol is ez a vidéki salabakter nép ilyenre.
Amellett tetszik tudni, jelmezben lesz és attól függ minden a világon.
Julia az erkélyen van, gyönyörködni a holdvilágban, mielőtt lefeküdnék
és fölvette hálóköntösét és bodros éjjeli fejkötőjét. Ehun vannak a
szerephez való jelmezek.
És kivett a tarisznyájából két-három függönyszövet ruhát, ami, azt
mondta, középkori páncélruha III. Rikárd és a másik legény számára, és
egy hosszú fehér gyapothálóinget és egy bidres-bodros hálófejkötőt
hozzá. A király meg volt elégedve; így hát a herceg elővette a könyvet
és felolvasta a szerepeket szárnyaló szavalással, egyben föl-alá
parádézva és játszva, hogy megmutassa, mint kell csinálni; aztán odaadta
a könyvet a királynak s azt mondta, tanulja meg a szerepét.
A kanyarulat alatt mintegy három mérföldnyire volt egy kis jelentéktelen
város, és ebéd után azt mondja a herceg, kiókumulálta, miképen
utazhatnánk nappal is anélkül, hogy Dzsimre nézve veszedelmes lehetne;
ezért, azt mondja, kiszáll a városba, hogy ezt a dolgot nyélbe üsse. A
király azt mondta, ő is kiszáll megnézni, nem lehetne-e valamit
csinálni. A kávénk is elfogyott, hát Dzsim azt mondta, jó lesz, ha én is
velük megyek a csónakban és hozok valamelyest.
Mikor odaértünk, még egy lélek se mozdult; az utcák üresek és teljesen
kihaltak és némák voltak, mintha vasárnap lett volna. Egy beteg
szerecsenre akadtunk, aki a hátsó udvarban a napon sütkérezett és azt
mondta, minden teremtett lélek, hacsak nem volt még egészen gyerek vagy
beteg vagy aggastyán, elment egy puszta ég alatt tartott vallásos
gyűlésre, mintegy két mérföldnyire befelé az erdőben. A király
megkérdezte, mely irányban, s azt mondta, ő is odamegy s kiszedi a
zsírját ennek a vallásos gyűlésnek, és hítt, hogy én is menjek vele.
A herceg azt mondta, ő valami nyomdára szeretne akadni. Hát találtunk:
egy parányi vállalat volt, egy ácsnak a boltja fölött – ács és nyomdász,
mind a gyűlésre mentek és minden ajtó nyitva volt. Piszkos, rendetlen
helyiség volt, tele tintafolttal, plakátokkal, melyekre lovak és
szökésben levő négerek voltak pingálva; tele volt velük a fal. A herceg
ledobta a kabátját és azt mondta, rendben van a dolog. Igy hát én meg a
király indultunk a gyűlésre.
Odaértünk egy félóra alatt fenemód izzadva, mert rém meleg nap volt.
Volt ott húszmérföldnyi kerületről – vagy ezer ember. Az erdő tele volt
fogattal, kocsival, a lovak lekötve, abrakos váluból ettek és csapkodva
bogároztak. Póznából sátrakat készítettek és gallyal befödték, ahol
citromvizet és gyömbéres kőlt-tésztát árultak, és nagy garmadában volt
görögdinnye és efféle.
A prédikációkat is olyan sátrak alatt tartották, csakhogy ezek nagyobbak
voltak és temérdek ember beléjök fért. A padokat hosszában elfűrészelt
szálfákból csinálták, a külső kerek oldalába lukat fúrtak s botokat
hajtottak be lábaknak. Hátuk nem volt. A prédikálók dobogón állottak a
sátor egyik végében. Az asszonyok fején ünneplő főkötő volt s
némelyeknek félgyapot, másoknak tisztagyapot, egynéhánynak kalikó
ruhájuk volt. A fiatalemberek némelyike meztélláb volt, és a gyerekek
részben egyáltalán nem voltak felöltözve, csak ing volt rajtuk
házivászonból. Az öreg asszonyok jobbára kötögettek, a fiatal nép pedig
titokban udvarolgatott.
Az első sátorban, ahová értünk, a prédikátor előénekelt valami himnuszt.
Elénekelt két sort és mindenki utána mondta, és nagyszerű volt a dolgot
hallani, mert annyian voltak, és nagy lelkességgel csinálták. Aztán
másik két sort énekelt elejbök és így tovább. A nép mindjobban
nekibuzdult és mind hangosabb lett az éneke; mire a végin voltak,
némelyek elkezdtek nyögni, mások kiabálni. Aztán a prédikátor
belekezdett a prédikációjába és pedig nagyon komolyan fogott hozzá és
hadonászva a dobogónak hol az egyik oldalára ment, hol a másikra, aztán
megtámaszkodott elül a korlátnak és a keze-teste egyre járt és rém
hatalmasan dobálta ki magából a szókat; és egyszer-egyszer magasan
fölemelte a bibliáját és kitartá és mintegy meghordozta, erre is, arra
is kiabálva: »Ez az érckígyó a pusztában! Tekintsetek rá és élni
fogtok!« A nép meg ráordította: Dicsőség! Amen! És így folytatta ő – a
nép meg nyögve, sírva és áment kiabálva – vele:
– Oh, gyertek ide a gyász padjaiba! Gyertek, akik feketék vagytok a
bűntől! (_Amen_.) Gyertek nyavalyásak és sebbel borítottak! (_Amen_.)
Gyertek bénák, sánták és világtalanok! (_Amen_.) Gyertek nyomorultak és
szükségben lévők! (_A-a-men_.) Gyertek gyötrődők, fertőzöttek és
szenvedők! Gyertek megtört lelketekkel, gyertek szívetek gyötrelmével!
Jöjjetek rongyban, sárban és fertőben! A tisztító vizek íme szabadon
folynak, az ég kapuja nyitva áll, – oh, lépjetek be és pihenjetek meg
benne! (_A-a-men, dicsőség, dicsőség, alleluja_.)
És így tovább. Az ember már nem is tudta a nagy sírástól és kiabálástól,
hogy mit beszél a szónokuk. A nép fölkerekedett és iszonyú erővel
tolongott a gyász padja felé, a könny pedig végigfolyt az arcukon; s
mikor a gyászosok mind egy garmadában voltak az első padokban, ott
énekeltek, ordítoztak, földhöz verték magukat a szalmára, tisztára
mintha megvadultak s megtébolyodtak volna.
Hát bizony az elsők között volt, láttam, a király; lehetett hallani,
túltett ordításban valamennyin; aztán mindjárt nekiment a dobogónak és a
prédikátor megkérte, szóljon a néphez. És ő szólt. Elmondta nekik, hogy
ő tengeri rabló volt, harminc éven át kalózkodott az indiai óceánon és a
bandája alaposan megritkult a mult tavasszal egy harcban s most azért
jött haza, hogy friss embereket szedjen, és hál’istennek, hogy az éjjel
kirabolták és partra dobták egy fitying nélkül egy gőzhajóról, és hogy
csak ennek örül, ez a legáldottabb dolog, ami valaha rajta megesett,
mert hogy most más ember lett belőle és először boldog egész életében;
és amilyen koldus is, egyenesen indul vissza az indiai óceánra s arra
fordítja élete hátralevő részét, hogy megpróbálja a kalózokat jó útra
téríteni: mert ez neki jobban sikerülhet, mint akárkinek, mivelhogy ő
ismeri az összes tengeri rablóbandát azon a tengeren; és bár nagy
idejébe kerül, amíg pénz nélkül eljut odáig, elmegy ha törik, ha szakad,
és valahányszor megtérít egy-egy kalózt, azt fogja mondani neki: ne
nekem köszöngesd, ne énbennem bízzál, mindez annak a pókvilli gyűlésbeli
kedves népnek a műve, akik természetes testvérei és jótevői az
emberiségnek, és azé a drága prédikátoré ott, akinél hűségesebb barátja
még nem volt tengeri rablónak.
És aztán sírva fakadt és vele sírt ott minden ember. »Csináljunk
kollektát néki, kollektát csináljunk!« – kiáltotta valaki. Egy féltucat
ember ugrott föl, hogy megcsinálja; de valaki közbekiált: »Járjon körül,
aszondja, a kalapjával!« És aztán mindenki ezt mondta, a prédikátor is.
Hát ment is a király a kalapjával, bejárta a sokaságot, egyre törülgetve
a szemeit és áldva a népet és magasztalva őket és hálálkodva, amért
olyan jók a messze távol lévő tengeri rablók iránt; és minduntalan
megesett, hogy a legcsinosabb kis lányok könnybe fürösztött orcával arra
kérték, engedje meg nekik, hogy megcsókolják; és ő mindig megengedte és
némelyikét megölelte, megcsókolta ötször-hatszor is; aztán meghívták,
hogy maradjon náluk vagy egy hétig, és mindenki azt kívánta, hogy az ő
házába menjen lakni; de ő azt mondta, minthogy a gyűlésezésnek ez volt
az utolsó napja, már semmi haszna se lenne az ittmaradásának, amellett
már nagyon mehetnékje volt az indiai tengerre, hogy munkához láthasson a
kalózok körül.
Mikor visszakerültünk a tutajra s megolvasta a pénzit, kitűnt, hogy
összekoledált hetvenhét dollárt és tizenöt centet. Hozzá elhozott egy
hárompintes pálinkásbutykost is, amelyet egy kocsi alatt talált, mikor
az erdőn keresztül hazafelé indult. Azt mondta a király, mindent
összevéve, amit eddig ilyen térítő munkát végzett, ez a mai napja volt a
legkiadósabb. Azt mondta, eddig nem volt érdemes beszélni, pogányok nem
sokat adnak arra, hogy az ember kalózokat vallásos gyűlésekkel dolgozzon
meg.
[Megolvasta a pénzit.]
A herceg abban volt, hogy nagyon jól végezte a dolgát, amíg a király ki
nem rukkolt a magáéval; ezután persze nem volt vele oly nagyra.
Kiszedett és kinyomtatott abban a kis nyomdában két kis nyomtatványt –
lópasszust – gazdálkodók számára és fölvett érte négy dollárt. És
beszedett tíz dollár ára újsághirdetést, amiről azt mondta, kiadja négy
dollárért, ha előre lefizetik. Hát le is fizették. Az újságja árát évi
két dollárra mondta, de fölszedett három előfizetést, azt is, azt
mondja, féldollárjával, ha előre lefizetik. Ölfával és vöröshagymával
akartak neki szokás szerint fizetni, de ő azt mondta, hogy épen most
vette az üzletet s oly olcsó árat szabott, amilyet csak lehetett, és
épen most van szüksége készpénzre. Egy kis versecskét is kiszedett, amit
maga csinált a saját fejéből – három strófa! – édes szomorkás holmi, a
címe »Hideg világ csak zúzd meg e törött szívet« és kiszedve otthagyta,
nyomtatásra készen az újságba és ezért nem számított semmit.
Aztán mutatott még két kis munkát, amit nyomtatott és nem kért érte
semmit, mert ezt nekünk szánta. Ábrázolat volt egy szökésben levő
szerecsen képe, botja a vállán, botján a motyója s alája írva »200
dollár jutalom«! Ami írás volt rajta, mind Dzsimről szólt és a
megszóllalásig jól le volt írva az öreg. Az állt benne, hogy a Szent
Jakab telepről szökött meg, negyven mérföldnyire Nyuorleansz alatt, a
mult télen és alkalmasint északnak ment, és aki megfogja és
helyreszállítja, fölveheti a jutalmat és a költségét.
– Már most, mondja a herceg, holnap reggeltől kezdve nappal is
utazhatunk, ha akarunk. Ha akárki jön, megkötözzük kötéllel Dzsim
kezét-lábát, berugjuk a putriba és megmutatjuk ezt a cédulát s azt
mondjuk, hogy a folyó felső részén fogtuk el, de szegényebbek vagyunk,
hogysem gőzhajón utazhatnánk, ezt a tutajt pedig hitelbe kaptuk egy jó
emberünktől s most megyünk lefelé, hogy megkapjuk a jutalmat.
Csuklóbilincs és lánc jobban festene Dzsimen, de nem férne össze azzal a
mesénkkel, hogy olyan szegények vagyunk. Honnan telnék nekünk ilyen
ékszerre! Kötél való ide, meg kell óvnunk – mint arra mifelénk mondják –
az összhangot.
Mind elismertük, hogy a herceg helyre legény s most már baj nélkül
utazhatunk nappal is. Azt gondoltuk, ez éjjel elég messzire eljutunk,
hogy túl legyünk azon a határon, ahová elér az a rumli, amit a kis
városkában okvetetlen csinálni fog a herceg működése a nyomdában. Azután
ha akarunk, bátran mehetünk tovább.
Hát csendesen meglapultunk és nem indultunk csak úgy tíz óra felé. Akkor
elsurrantunk – jól elkerülve a várostól – és nem húztuk fel a
lámpásunkat, csak mikor már nem láttunk oda.
Mikor Dzsim reggel négy órakor szólított, hogy vegyem át az őrséget, azt
mondja:
– Mit gondolsz Hokk, fogjuk találni zutazásunkon királyt meg tebbet is?
– Nem, mondok, nem gondolnám.
– No, hát az akkor jó, – mondja ő. Egyet-kettőt királt nem bánok; de
ennyi zelig. Ezt az egyet is rimrészeg megvan, és a herceg se nem van
sokkal jobban.
Kisült, hogy Dzsim megpróbálta rábírni, hogy franciául beszéljen neki,
így hallhatná meg, hogy milyen is az; de a király azt mondta, oly régóta
van már ebben az országban, hogy már elfelejtett franciául.

XXI. FEJEZET.
Már fölkelt a nap, de mi csak vígan mentünk tovább, nem kötöttünk ki. A
király, meg a herceg ki-kijöttek, de jó rozsdásoknak látszottak; mikor
azonban a vízbe ugrottak és úsztak egy jót, módosan felfrissültek.
Reggeli után a király kiült a tutaj egyik sarkára, ledobta csizmáját,
felgyűrte a nadrágját, belógatta a lábát a vízbe, hogy jó kényelmesen
legyen és rágyújtott és elkezdte betéve tanulni Romeo és Juliáját. Mikor
jól bevágta, ő s a herceg elkezdték együtt begyakorolni. A herceg
kénytelen volt újra, meg újra a fejébe verni, hogy miként kell minden
beszédet mondani; ozt megsóhajtoztatta s a kezét a szívére tetette vele
s nemsokára azt mondta, elég formásan csinálja; csakhogy, aszondja, nem
kell azt, hogy _Romeó!_ olyan bőgve mondani, akár egy bika; hanem
lágyan, nyögdécselve, epedőn, így: Rohohómeó! Ez az igazi; mert Julia
egy édes, bájos gyereklány, tetszik tudni, s nem cikákol, mint egy páva.
Azután aztán előszedtek egy pár hosszú kardot, amit a herceg
tölgyfalécből faragott s elkezdték gyakorolni a kardvívást, – a herceg
magát III. Rikárdnak nevezte; és ahogy kiálltak és körülparádézták a
tutajt, hát nézni is nagyszerű volt. De egyszerre a király félrelépett s
leesett a tutajról és ezután pihentek egyet és a kalandjaikról
beszélgettek, melyek máskor érték őket a part mentén.
Ebédután azt mondja a herceg:
– Tudod, Capet, ebből elsőrendű mutatványt csinálunk, s azt tartom, egy
kicsit ki kell a dolgot bővítenünk. Kell valamicske, amivel valahogy
megfeleljünk az újrázásra.
– Mi az az ujjrázás Bildzsvoater, hogyan kell az embernek az ujját
rázni?
A herceg megmagyarázta neki, mi az újrázás, és azt mondta:
– Én azzal felelek az újrázásra, hogy ellejtem nekik a felföldi
kalamajkát vagy elfujom a matrózdudát; maga pedig – hadd lám csak –
hopp, megvan: elcsinálja Hamlet monológját.
– Hamletnek mijét?
– Tetszik tudni a monológját. Sexpir legünnepeltebb izéje; isteni, ah,
isteni! Mindig megcsípi a házat. Nincsen meg a könyvemben, – csak egy
kötetem van az egészből, de ki tudom pecézni emlékezetből. Csak egy
percig fogok föl s alá járni s meglátom, vissza tudom-e idézni
emlékezetem tárházából.
Hát elkezdett föl s alá járkálni gondolkozva, minduntalan ráncba rakva a
homlokát; aztán felhúzta a szemöldökét; majd végigsimította a homlokát,
meg-megtántorodott és úgyszólván nyögött bele, majd sóhajtott, majd úgy
tett, mintha könnyet ejtene. Gyönyörű volt őtet nézni is. Lassan-lassan
aztán meg is fogta a dolgot. Azt mondta, figyeljünk rá. Akkor nagyon
előkelő állásba vágta magát, a féllábát előre tolva, karját messze
kinyújtva, fejét hátra szegve, az égre tekintve; és aztán elkezd
hadonászni, dühöngeni és a fogát csikorgatni, és ennekutána egész
beszéde alatt üvöltött, körül feszengett, fel-felfujta a mellét és
valósággal palacsintává lapított minden színjátszást, amit eddig láttam.
A szövege – könnyen megtanultam, amíg a királyt betanította rá – ez:
Lenni vagy nem lenni; ez az a meztelen tőr,
Mitől a balsors oly sokáig él;
Mert ki viselné el az élet terhét
Míg Dunszinánhoz jön a Birnámi erdő,
Hahogy félszünk a sirontúlitól
Nem gyilkolná meg az ártatlan álmot,
Nagy természet, e másik átkodat,
S dobáljuk inkább vad sors nyilait,
Mintsem kerüljük, mit nem ismerünk.
Tekintély adván pihenőt nekünk
Ébredj Dunkán és ne kopogj! Bár fölébrednél!
Mert az idő vesszőjét s gúnyját ki viselné,
A zsarnok kényét, a gőg nevetését,
A perhalasztást, békét, kínölőt,
A holt pusztában, éjfelen, mikor ásít a sír,
Rendes mezben: ünneplő feketében,
Ha nem lehelne dögvészt a világra
Az ismeretlen tartomány, melynek határiról
Vándor még vissza nem tért,
S az elhatározás természetes színét
A gond halványra betegíti,
Hasonlón a mesebeli macskához,
S a felhő, mely házunk felett tanyáz,
Tekintve eztet vészen más irányt
S elveszti tett nevét.
Kívánatos vég ez. De csitt bájos Ofélia,
Nyíljék meg súlyos márványajakad
S eredj a kolostorba, menj!
Hát az öreg szerette ezt a beszédet s rém hamar meg is tanulta, ment is
neki, mint a karikacsapás. Mintha csak erre született volna; s ha benne
volt s föl volt izgatva, egészen kedves volt, ahogy handabandázott, mire
abbahagyta.
Az első jó alkalommal, ami kínálkozott, a herceg nyomtatott néhány
színlapot; s ezután két-három napon át, amíg úsztunk lefelé, a tutajon
rém eleven élet folyt; nem volt ott egyéb, mint kardvívás és – aminek a
herceg mondta – próbák az egész idő alatt. Egy reggel, mikor már jól
lenn voltunk Arkanszó államban, meglátunk egy széles öbölben egy olyan
kis fiókvárost; kikötöttünk úgy háromfertály mérföldnyire fölötte egy
csatornaféle bejáratánál, amely úgy be volt cipresszus fákkal takarva,
hogy alagúthoz volt hasonló, és mindannyian – Dzsimet kivéve – csónakba
ültünk, hogy megtapasztaljuk, lenne-e ezen a helyen valami kilátása a
mutatványainknak.
Roppant jókor jöttünk; cirkusz készült épen ezen a délutánon játszani, s
a vidék már kezdett szállingózni mindenféle rozoga kocsin és lóháton. A
cirkusznak estefelé lesz vége és ez nagyon kedvezett a mi dolgunknak. A
herceg helyiséget bérelt s mi elindultunk kiragasztani színlapjainkat. A
színlap ilyenformán szólt:
SEXPIR FÖLTÁMADÁSA!!!
CSODÁS ATTRAKCIÓ! CSAK EGY ELŐADÁS!
A világhírű tragikus színészek
=Ifjabb Gerrik Dávid,=
a londoni Drurilén-színháztól
és
=Idősb Kin Edmund,=
a londoni kir. Hémákit-színház, a wejtcsepl, Poddinlén, Pikkadilly és
szárazföldi kir. színházak tagja
Isteni sekszpíri darabjaikban, melyeknek címe:
AZ ERKÉLYJELENET
ROMEÓ ÉS JÚLIÁBÓL!!!
Romeó… Gerrik úr.
Júlia… Kin úr.
_Az egész társaság közreműködésével! Új jelemezben, új díszletekkel, új
kiállítással!_
Utána:
AZ IZGATÓ, MESTERI ÉS VÉRFAGYASZTÓ
KARD-VÍVÁS
III. RIKHÁRDBÓL
III. Rikhárd… Gerrik úr.
Ricsmond… Kin úr.
Azonképen
(különös kívánságra)
HAMLET HALHATATLAN MONOLÓGJA!!
Előadja
A HÍRNEVES KIN!
Egymaga 300-szor adta elő Párisban egy végben.
Csak egyetlen egy előadás, mert elodázhatatlan európai szerződéseink
vannak.
Belépti díj 25 cent; cselédségnek és gyermekeknek 10 cent.
Ezután ide-oda kuncsorogtunk a városban. A házak és a boltok majd mind
rosszul szárított gerendából készült festetlen holmi voltak; s
három-négy lábnyira álltak a földtől cövekeken, hogy el ne érje a víz,
ha kiönt a folyó. A házak körül apró kertek voltak, de nem igen
termesztettek bennük csak beléndeket, napraforgót és hamukupacokat,
viselt csizmát és cipőt, üvegdarabokat, rongyot és konzerv-skatulyát. A
kerítés különféle deszkából készült, mely más-más időben szegeződött
fel; ki erre, ki arra dült s olyan kapuk voltak rajta, hogy csak egy
sarokvason lógtak, de – bőrből valón. Némelyik kerítés be volt meszelve
egyszer, valamikor, de a herceg azt mondta, lehetett Kolombusz idejében,
ami bizony elég valószínű. Rendesen disznók voltak a kertben s valaki,
aki iparkodott a disznókat kiűzni.
A bolt mind egy utcában volt végig. Valamennyinek elül födött pitvara
volt, és a vidékiek a lovaikat a pitvar oszlopfáihoz szokták kötni. A
pitvarban üres faládák voltak s henye nép üldögélt rajtok egész nap és
bugylibicskájokkal farigcsálták a deszkáját; és bagóztak, szájat
tátottak, ásítoztak s nyújtózkodtak, – egy fene ordináré had.
Rendszerint sárga szalmakalapjuk volt, olyan terjedelmes mint egy-egy
esernyő, de se kabátot, se mellényt nem viseltek; egymást Billnek,