Huckleberry Finn kalandjai - 19

egész dolog úgy egy fertályminutáig, vagy talán tovább is. Én az egész
eseten féláron túladtam volna, ha vevőm akad rája. De csakhamar
rendbeszedtük magunkat. Nagyon hirtelen szakadt ránk a dolog, az ütött
le a lábunkról. Azt mondja Szejlesz bácsi:
– Felettébb nagyon különös a dolog, sehogy se tudom megérteni. Egészen
bizonyosan tudom, hogy levetettem, mert…
– Mert nem volt rajtad csak _egy_. De hát nézzétek ezt az embert! Én
tudom, hogy levetetted, még pedig rendesebb okoknál fogva tudom, mint
amilyen a te akadozó emlékezeted. Mert hogy tegnap még ott volt a
ruhaszárítókötélen, láttam a két szememmel. De volt és nincs, ez az
eleje meg a vége, te pedig, ha váltani akarsz, muszáj vörös flanelinget
venned addig is, míg másikat tudok varrni. Ez lesz már a harmadik, amit
két év óta varrok. Akár a falnak menjen az ember, ha tégedet inggel akar
ellátni. Hogy micsinálsz velük, az már több, mint ami a fejembe fér. Az
ember azt hinné, már megtanulhatnád gondját viselni az ingednek, amilyen
kort értél.
– Tudom én azt, Szelli, meg is teszem, ami tőlem telik. De végre is nem
lehet csak az én hibám, mert tudod, hogy színit se látom, sem semmi
közöm hozzá, kivéve ha rajtam van. Azt meg még se gondolnám, hogy a
testemről vesztettem volna el egyet.
– Dehogy a te hibád, ha nem vesztetted el. Tudom pedig, hogy nem rajtad
múlt. De még nem is csak az inged van oda. Elveszett egy kalán is. És ez
se minden. Tíz kanalam volt, most csak kilenc van. Lehet, a borjú ette
meg az üngödet, de hogy a kanalamat nem a borjú vitte el, az mégis
bizonyos.
– Ugyan még mi veszett el?
– Oda van hat szál gyertya, nohát. Lehet, megette a patkány, azt hiszem,
úgy is van. Csodálom, hogy még el nem lepte az egész háztájat, mert
hiszen te mindig készülsz betömni a lukait, de soha se tömöd be. S ha
eszük volna a patkányoknak, hát a hajadba fészkelnének, Szejlesz, és te
akkor se tudnád, hányadán vagy velök. De a kanalat még se írhatod a
patkány rovására, ezt az egyet tudom.
– Jól van Szelli, enyim a hiba, megismerem. Hanyag voltam. De a holnapi
nap el ne múljék rólunk anélkül, hogy be ne tömjem a likakat.
– Minek sietnél vele, ráérsz esztendőre is. Matilda-Andzselina-Araminta
Filpsz!
Zsupsz, dolgozik a gyűszű s a gyerek kirántja körmét a cukorpikszisből
anélkül, hogy a horgára akadt volna valami. Ebben a pillanatban lép a
küszöbre egy négerasszony s aszondja:
– Nassága, elveszett egy lepödő.
– Lepedő! Vége a világnak!
– Még ma betömöm a likakat – mondja Szejlesz bácsi elborult arccal.
– Ugyan hagyd el. Csak nem hiszed, hogy a patkány vitte el a lepödőt?
Hová lett, Lizi?
– Isten bucsá, se nincs fogalmam rula, nacsága. Tegnap vuta
ruhásketelen, ma nincs van; se híre se hamva se nincs.
– Mondom, hogy közel van a világ vége. Soha világéletemben ehhez
foghatót nem láttam. Egy ing, egy lepedő, egy kalán, hat gyertya.
– Nacsága, – jelenti egy fiatal sárga némber – nem találjuk egy
rézgyertyatartót.
– Pusztulj innen te figura, mert hozzád vágom ezt a lábast.
Nohát, csupa méreg volt szegény. Én már néztem volna is, hogy merre
tágasabb. Mondok, valahogy kilopózom s elmegyek az erdőbe, amíg az idő
megenyhül. Ő csak tovább dühöngött, de csak úgy magában csinálta a
zendülést, mindenki más rém jámbor és csöndes volt, végre azonban
Szejlesz bácsi valami együgyű ábrázattal nem kihalászta zsebéből a
kanalat. A néni megállt tátott szájjal és föltartotta a két kezét, ami
meg engem illet, azt gondoltam, bár Jeruzsálemben vagy valahol lennék.
De nem tartott sokáig. Azt mondja a néni:
– Ezt vártam épen! Igy hát mind ez idő alatt a zsebedben volt. Megesik,
a többi holmi is ott van. Ugyan, hogyan került oda?
– Azt már csakugyan nem tudom, Szelli, – mondja a bácsi mintegy
bocsánatkérőn – különben tudod, hogy megmondanám. Az apostolok
cselekedeteinek XVII-ik szakaszából tanultam a prédikációmat reggeli
előtt s alkalmasint észrevétlen akkor tettem a zsebembe, gondolván, hogy
a bibliámat teszem bele, így kell lenni, mert a bibliám csakugyan
nincsen benne, de megyek és megnézem, és ha a bibliám ott van, ahol
olvastam belőle, tudni fogom, hogy csakugyan nem tettem zsebembe és
ebből világos lesz, hogy letettem a bibliámat és fölvettem a kanalat és…
– Oh, seregek ura! Hagyj végre békét az embernek. Pusztuljatok, az egész
pereputty. És ne kerüljetek elém, amíg a békességes jókedvem vissza nem
tért.
Ezt ugyan meghallottam volna, ha csak magában mondja is, még ha ott se
lettem volna és nyomban szót is fogadtam volna, még ha kiterítve fekszem
is ott. Amikor keresztülmentünk a fogadószobán, az öreg fölvette a
kalapját s a zsindelyszeg kiesett belőle a pallóra, de a bácsi azonmód
fölvette, a kályha vállára tette és se szó, se beszéd, ment ki. Ahogy
Tom ezt látja s eszébe jut a kalán, azt mondja:
– Na, nem érdemes az öregtül küldeni akármit, nem lehet benne megbízni.
És még ezt mondta Tom: de nagyon a kezünkre járt azzal a kalánnal,
anélkül, hogy tudta volna, hát járjunk mi is egy kicsit a kezére tudtán
kívül: tömjük be a patkány likait.
Hát bizony lik volt ott jócskán lenn a pincében, beletelt egy óránk,
mire elvégeztük, de jól, röndösen megmíveltük és takarosan. Egyszer csak
hallunk valakit jönni a garádicson; eloltjuk a gyertyánkat s elbujunk.
Hát csak jön ám az öreg, a félkezében gyertya, a másikban egy csomag,
bamba nézéssel. Ide-oda smotylog, előbb egy likhoz mén, aztán a
másikhoz, míg valamennyit végigjárja. Aztán megáll vagy öt percre
tünődve és a faggyúolvadékot csípegetve a gyertyájáról. Végre lassan,
mintegy álmot járva, indul a garádics felé s azt mondja:
– No, ha addig élek is, nem tudok rá visszaemlékezni, mikor tömtem be a
patkánylikakat. Most már megmutathatom neki, hogy nincs mért szidjanak a
patkányok eránt. De mindegy, hagyjuk a dolgot. Anélkül se lenne semmi
haszna, azt tartom.
Igy ment fel motyogva a lépcsőn, aztán mi is elmentünk. Nagyszerű egy
kedves öreg bácsi volt. De hogy az ma is és az is lesz mindég.
Tomot nagyon furdalta, hogy mi lesz most már a kalánnal, de azt mondja,
hogy kalánnak muszáj lenni. Hát ezt meg kellett gondolni. Mikor aztán
kiókumlálta, elmondta nekem is, hogy mint kell a dolgot csinálnunk.
Azután odamentünk s ott lebzseltünk a kanalaskosár körül, amíg jönni nem
láttuk Szelli nénit. Ekkor Tom elkezdi megolvasni a kanalakat,
kirakosgatva valamennyit a kosár egyik oldalára, én meg egyet azon helyt
a kabátom ujjába csusztatok és Tom aszondja:
– Nézze csak Szelli néni, itt most sincsen több, csak kilenc kalán.
A néni azt mondja:
– Lóduljatok játszani és ne bosszantsatok. Én jobban tudom, hány van,
magam olvastam meg.
– Nohát, nénikém, én megolvastam kétszer is, de egyszer se hoztam ki
többet kilencnél.
Látszott, hogy végire ért szegény néni a türelmének. De persze, odajött
megolvasni a kanalait. Más ember is azt tette volna.
– Az ég irgalmára, nincsen csak kilenc, – mondja most. – Há az isten
csodájába lesz ez a holmi? Hadd olvasom csak meg még egyszer.
Most pedig visszaloptam azt, ami nálam volt, s mikor elkészült a
megolvasással azt mondja:
– Akasszák fel a nyavalyás kacatját, most már mögen tíz. És dühös is
volt, bosszús is egyben. De Tom aszondja:
– Nem gondolnám, nénikém, hogy tíz lenne.
– Te töksi, nem láttad, hogy megolvastam?
– Láttam, de…
– Nohát, megolvasom még egyszer.
Én meg most újra elcsíptem egyet és így megint csak kilenc lett, mint az
előbb. Nohát, majd szétment a néni, reszketett dühében az egész teste.
De csak olvasta, meg megest olvasta, míg úgy bele nem bódult, hogy már a
kosarat is kezdte egyszer-egyszer kalánnak olvasni. Igy háromszor
megvolt a tíz, háromszor nem volt meg. Erre kapta a kosarat és úgy vágta
a házhoz, hogy majd rosszul járt tőle a macska. Aztán azt mondja,
kotródjunk, hagyjunk neki békét s ha még egyszer körülötte
lábatlankodunk ebéd idejéig, hát megnyúz bennünket. Igy amíg ő
biztatott, hogy zónázzunk odább, megmegint csak mienk lett a kalán s
belecsusztattuk a köténye zsebébe, s a kanál is meg a zsindelyszeg is,
mire dél lett, már Dzsim kezében volt. Nohát, ezt jól csináltuk. Tom azt
mondja, megérte volna, ha még annyi baj lett volna is vele, mert
aszondja, most már a néni, bár attól függene az élete, nem lesz többet
képes kétszer egyformának olvasni a kanalakat, és ha jól olvasná is,
akkor se hinné már el, hogy rendben van a dolog; meg-meg azt mondta,
hogy azt tartja, ha a néni most három napon át végkép belegabajodik a
kalánolvasásba, akkor soha többet kalánolvasásra nem adja a fejét s
akárkit is, aki még egyszer kanalat akarna vele olvastatni, kész lesz
megfenyegetni azzal, hogy megöli.
Hát aztán az éjjel visszaakasztottuk a lepedőt is a szárítókötélre és
elloptunk egyet az almáriomából, s így folytattuk, hogy visszaloptuk,
meg-megest elloptuk egy pár napon át, míg végre szegény feje már azt se
tudta, hány a lepedője s azt mondta, bánja is ő, mit nyomorítsa meg
vele, ami még volt a lölki épségéből, és ha attól függne az élete, akkor
se olvasgatná többet, inkább meghalna.
Igy már aztán rendben voltunk az ingre nézt is, meg a lepedőre, meg a
kalánra, meg a gyertyákra nézvést is a borjú meg patkányok meg az
össze-visszaolvasás segítségével. Ami meg a gyertyatartót illeti, abból
semmi se kerekedett, lassan-lassan elfelejtődött.
De már a lepény nagy munka volt. Ki nem fogytunk a bajból ezzel a
lepénnyel. Megállapodtunk, hogy bemegyünk vele az erdőre s hogy ott
sütjük ki. El is végeztük volna végre egészen jól, de nem egy napon
belül, ráment három tele lavur liszt, mielőtt el tudtuk találni és
szépen össze-vissza is égettük magunkat többfelé és a szemünket kimarta
a füst. Mert hogy tetszik tudni, nekünk csak a kérge köllött, mi meg nem
tudtuk jól fölhasználni, mindétig összeleffent. De végül erre is
rájöttünk, t. i. arra, hogy egyszerűen bele kell a felfújtba sütni a
létrát is. Igy hát nekifogtunk másnap éjjel Dzsimmel és összerepegettük
a lepedőt apró szalagokká, ezeket összefontuk és még hajnal előtt meg
volt a rendes kötelecskénk, hogy embert is föl lehetett volna vele
akasztani. Oszt olybá vettük a dolgot, mintha kilenc hónapig tartott
volna az elkészítése.
Másnap délelőtt elvittük az erdőbe, de nem akart beleférni a fölfújt
lepénybe. Persze, egy egész lepedőből készült, hát volt ott negyven
felfújtra való kötél is, ha szükségünk lett volna rá, sőt jutott volna
még a levesbe is, a hurkába is vagy akármibe. Egy egész ebéd összes
fogásait elláthattuk volna kötéllel.
De hát erre nem volt szükségünk. Nekünk csak a felfújt kására való kötél
kellett, így a többit eldobtuk. Persze, a sok kását se sütöttük a
mosdótálba, mert attól féltünk, hogy a forrasztása megolvad a tűzben. De
Szejlesz bácsinak volt egy szép úri ágymelegítő rézserpenyője, amelyre
nagyon sokat tartott, mert egyik őséé volt és hosszú fanyele volt, aki
Hódító Vilmossal jött át Angliából a _Gyöngyvirágon_ vagy valamely más
régi hajón és el volt rejtve a padláson egy sereg ócska bögrével és
holmival, ami értékes volt, de nem mintha értéke lett volna, mer az nem
volt, de mind csupa ősiség volt, tetszik tudni, és mi titokban
kicsempésztük és kivittük az erdőre, de az első felfújt kásák nem jól
sültek el benne, mert még nem értettünk a dologhoz, de az utolsót aztán
öröm volt nézni. Fogtuk és kikentük tésztával és beledugtuk a parázsba,
beletettük a kötelet, tésztát raktunk rá, aztán befödtük egy
tésztaréteggel és rácsaptuk a fedelét, a tetejére parazsat tettünk,
magunk öt lábnyira álltunk föl hozzá, megfogtuk a kezes- és hüvös hosszú
nyelét és tizenöt perc múlva olyan lepényt borítottunk ki belőle, hogy
öröm volt nézni. De aki meg akarná enni, annak ugyan el kell magát
látnia néhány fogpiszkáló csomóval, mert ha ettől a kötélhágcsótól
alapos görcsöt nem kap, akkor én sem értek ahhoz, amiről beszélek és
olyan hasfájást kap tőle, hogy megfekszi a legközelebbi alkalomig.
Nat nem nézett oda, mikor a boszorkánykását beletettük Dzsim
ételeskosarába és a három vékony cinlemezt is oda tettük a kosár
fenekére, az ennivaló alá. Igy minden röndösen Dzsim kezébe került s
alighogy magára maradt, beleturkált a lepénybe s elrejtette a létrát a
szalmazsákjába s holmi ákombákomot karcolt egy cinlemezre, melyet aztán
az ablaknyíláson kidobott.

XVI. FEJEZET.
Veszekedett egy munka volt tollat csinálni, de még fűrészt is, Dzsim meg
azt mondta, hogy a legveszekedettebb lesz a fölírást megcsinálni.
Tudniillik azt, amit minden jóravaló fogolynak a falra kell firkálni. De
hát, meg köllött lenni. Tom azt mondta, hogy muszáj. Nincs rá eset, hogy
tisztességes államfogoly ne hagyott volna maga után efféle karmolást meg
a címerét.
– Ott van Dzsén Gré asszony, azt mondja, ott van Dzsilford Dödli, ott
van Nórszömberlen. No, Hokk, tegyük fel, hogy nem csekély bajjal jár:
mit fogsz csinálni? Miképen fogsz hozzá? Dzsimnek muszáj magára venni a
felírását meg a címerét. Mind megcsinálták, ahányan csak voltak.
Dzsim azt mondja:
– De hát nincs nekem, Tom gazda, mit magamra venni. Nincs egyebem, ez a
viseltes ümög, aztán tudnivaló, erre köll irkálni a naplómat.
– Nem érted, Dzsim. A címer nem felvenni való.
– Jó, mondom én de mégis igaza van; ha azt mondja, hogy nincs neki, hát
nincs neki.
– Ennyit én előre is tudtam, – mondja Tom – de fogadni mernék, hogy lesz
neki mikorára innen kiszabadul. Mert innen annak rendje és módja szerint
fog kiszabadulni és ettől nem esik rajta csorba.
Igy hát míg én meg Dzsim köszörültük a tollat egy-egy tégladarabon,
Dzsim a magáét a rézből, én a magamét a kalánból, Tom hozzálátott, hogy
kigondolja a címert. Egyszerre aztán azt mondja, hogy annyi jót talált,
hogy nem is tudja, melyiket válassza; de volt egy, arról azt gondolta,
hogy azt választja. Azt mondja:
– A pajzsba haránt csíkot avagy pólyát teszünk a jobb fenéken;
vízszintes pólyába középen X alakú karmazsin szentandráskeresztet, fekvő
kutyával rendes ábrázolatnak, a lába alatt a szolgaság jeléül láncot; a
pajzs felső részébe csipkés zöld szelement és három befelé csipkézett
pólyát azurkék mezőben, fogas cikk-cakkal, amelyre a csipkés pólya
mintegy fölkapaszkodik; a sisak, egy megszökött néger, feketén, a válla
fölött a motyója, baloldalt egy vízszintes pólyán kétfelül egy-egy
angyal vörösben: az te meg én vagyunk. A jelmondat: _Maggiore fretto,
minore atto_. Ezt egy könyvből vettem ki. Az értelme: Lassan járj,
tovább érsz.
– Csáli, csáli, – mondom én – de mi a többinek az értelme?
– Arra ugyan most rá nem érünk, hogy ezzel vesződjünk, mondja ő. Bele
kell mennünk, ha ki akarunk belőle találni.
– Jó, jó, mondok de valamit csak megmondhatnál. Mi a _Jobb fenék_?
– Jobb fenék, jobb fenék! Mi közöd neked ahhoz? Majd ha odáig lesz a
munkában Dzsim, megmagyarázom neki.
– Lárifári, Tom, mondok; azt tunnám, megmondhatnád az embernek. Mi a
haránt pólya?
– Tudom is én. De neki muszáj, hogy legyen. Van minden nemes embernek.
Hát így szokott, ha nem volt ínyére, hogy valamit megmagyarázzon az
embernek, akkor nem is tette meg. Fejhetted őtet heteken át, csak
annyiban maradt a dolog.
Megállapította magában az egész címer esetet, most már azon volt, hogy
végire járjon az ügy e részének, ami abból állt, hogy kifundáljon
valamely bús fölírást. Mert szerinte az is köllött Dzsimnek, mint ahogy
volt minden fogolynak. Ki is ókumlált egy egész sereget s fölírta
papirosra és onnan leolvasta, így:
_1. Itt szakadt meg egy rab-szív._
_2. A világtól s barátaitól elhagyva, itt végezte bús életét egy szegény
nyavalyás fogoly._
_3. Itt tört meg magában egy szív, itt lelte fel nyugalmát egy elnyűtt
lélek, harminchét évi magányos fogság után._
_4. Otthonát s barátait vesztve, harminchét évi keserű rabság után, itt
pusztult el egy nemes idegen, XIV. Lajos természetes fia._
Tom szava reszketett s maga majd összeroskadt, amíg olvasta. Mikor
elvégezte, nem volt képes magát elhatározni arra, melyiket firkantsa
Dzsim a falra, olyan gyönyörű volt mindenik. Végül megengedte, hogy
karcolja föl Dzsim valamennyit. Dzsim azt mondta, belekerül egy
esztendejébe, míg ennyi temérdek holmit szöggel rákarcol a gerendára,
hozzá nem is ért a betűvetéshez; de Tom azt mondta, majd ő odamintázza
neki s Dzsimnek nem lesz egyéb dolga, minthogy a szöggel végigszántson a
vonalakon. De csakhamar meg ezt mondta:
– Most jut eszembe, a gerenda nem járja. Nem szokott fából rótt fal
lenni az olyan börtönben. A felírásokat sziklába kell vésnünk. Sziklát
kell szereznünk.
Dzsim azt mondta, jobb a fa a sziklánál; azt mondta, gyilkos sok időbe
kerülne, amíg bele tudja vésni a sziklába, talán soha el se készülne
vele. De Tom azt mondta, majd én segíthetek neki. Aztán felénk
kacsintott, hogy hányadán vagyunk már Dzsim meg én a tollal. Kutya
infámis nehéz és hosszadalmas munka volt, aztán a sebes kezem se tudott
tőle begyógyulni, és mintha nem is mentünk volna vele semmire, csak
alig. Azt mondja Tom:
– Tudom már micsinálunk. Lesz sziklánk a címernek is, meg a bús
felírásoknak is, és két legyet ütünk le egy csapásra ugyanazzal a
sziklával. Tudok egy óriás, nagyszerű köszörűkövet odalenn a malomban,
azt elemeljük, rávéssük a dolgot és kiköszörülhetjük rajta a tollakat
is, meg a fűrészt is.
Nem volt valami könnyű gondolat, a köszörűkő se lehetett nagyon könnyű;
de elhatároztuk, hogy megbirkózunk vele. Még nem volt éjfél, mikor
elindultunk a malom felé; de Dzsimet otthagytuk, folytassa addig is a
munkát. Elcsentük a köszörűkövet és elkezdtük gurítani hazafelé, de
fránya nehéz egy munka volt. Egyszer-egyszer, akármit is csináltunk, nem
segíthettünk rajta: fölborult és majdhogy össze nem lapított bennünket.
Tom azt mondta, palacsintává lapít bennünket, mire haza érünk. De fele
utunkra eljutottunk vele, ott azonban ki voltunk már állva, folyt rólunk
a víz. Láttuk már, nincs más mód benne, mint elmenni Dzsimért. Hát Dzsim
hamarost megemeli az ágyát, lecsúsztatja láncát az ágy lábáról, a nyaka
köré csavarja s aztán kibujtunk a likon és mentünk oda, ahol a követ
hagytuk. Dzsim, meg én nekifohászkodtunk s úgy görgettük tovább a
köszörűkövet mint a semmit, Tom meg dirigált bennünket. Nincs a világon
még egy fiú, aki úgy tudjon dirigálni. Mindenhez értett ez a Tom.
A lik, amit ástunk, jó tágas volt, de nem elég arra, hogy átférjen rajta
a köszörűkő. De Dzsim fogja az irtókapát és hamarosan kitágította. Erre
Tom kiformálja a dolgot a kövön a szöggel és munkába állítja Dzsimet: a
szög volt a vésője és a deszkabódébeli kacatban talált vasdarab volt a
kalapácsa; most már dolgozzék, azt mondja neki Tom, ameddig a
gyertyájában tart, azután aztán lefekhetik, de előbb a köszörűkövet
rejtse a szalmazsákja alá s háljon rajta. Aztán segítettünk neki a
láncát visszahúzni az ágyalábára s magunk is készültünk lefeküdni menni.
De Tomnak eszébe jutott valami s aszondja:
– Van neked itt benn, Dzsim, vagy egynéhány pókod?
– Nem, Tom gazda, hálistenke nincs van.
– Helyes, majd szerzünk.
– Zisten megáldja, minek! Nem kell. Nekem borsódzik tüle a hátad. Annyi,
akar ha csörgőkígyód volna.
Tom gondolkozott vagy egy-két percig s aszondja:
– Ez jó gondolat. Azt tartom, meg is lehet csinálni. Meg _köll_
csinálni. Világos, mint a pinty. Fene jó egy idea. Honnan tudnál
szerezni?
– Mit szerezni, Tom gazda?
– Mit! Hát csörgőkígyót.
– Oh, zirgalmas isten, Tom gazda! Ha ide bejönne csürgekigyód, én azon
mód kiugornál a falon keresztül, ki én, fejest.
– Megszoknád te azt hamarosan, Dzsim. Meg lehetne szelidíteni.
– Szelidítenyi!
– Igen, még pedig könnyen. Minden teremtett állat hálás érte, ha
kedveskednek neki, meg becézik és eszébe se jut valakit bántani, aki
becézi. Ezt megtalálod minden könyvben. Hát próbáld meg, csak ennyit
kérek. Próbáld meg két-három napon át. Odaviheted hamarosan, hogy
megszeret, veled hál és el nem hágy, csak egy percre sem; és eltűri,
hogy a nyakad köré csavard és a szádba dugja a fejét.
– Ne mondjál ilyent, Tom gazda. Nem bírok el. Hogy szájamba dugi a fejit
szeretetbül? Mi? No, addig várjon a beste, míg én erre kírem ütet. De
még hogy velem hálja? Nem köll.
– Dzsim, legyen eszed. Illik, hogy egy fogolyembernek legyen valami néma
becéje és ha még csörgőkígyóval eddig nem tettek próbát, nohát nagyobb
lesz a dicsőséged, hogy te próbálod meg először, mintha akármi mást
ókumlálsz ki, hogy megmentsd az életedet.
– Hé, Tom gazda, nem kell a dicsűsig. Ha kígyód bekapi Dzsim
állakapcádat, hul van akkor dicsüsig. Nem köll nekem eztet.
– A fáját, hát nem próbálhatnád meg? Csak épenhogy megpróbáld. Ha nem
megy, hát nem muszáj folytatni.
– De hát már meg van a bajod, ha a kígyó megcsípik, amíg próbálom. Tom
gazda, én akármire készen megvagyok, ha nem uktalanság, de ha te meg
Hokk ide behozzátok nekem kigyó megszelidítenyi, akkor én szekek, az
bizemos.
– Jó, jó, hagyjuk el, hagyjuk el, ha már olyan konok a fejed. Hozhatunk
be valami ártalmatlan siklót, te aztán nehány gombot varrhatsz a farkára
s vegyük olybá, hogy csörgőkígyó. Azt hiszem, ez is megteszi.
– Azt már kiállok, Tom gazda, de akármi legyek, meg fogok mondani, ha
nem tudok elviselni. Soha se nem tudtam eddig, mennyi sok baj meg van
abban, ha valaki fogoly.
– Hát bizony az mindig úgy van, ha az ember megadja a módját. Van
patkány itt a tanyán?
– Nincsen, én még nem láttam.
– No, majd szerzünk néhányat.
– Nem köll patkány, Tom gazda. Zistennek nincsen veszekedettebb állatja.
Megturbálnyi szegíny embert, rámászkálnyi, csípnyi keze-lábát, mikor
aludna szeginy ember. Nem, csak adjál siklut, ha már muszáj, de semmi
patkányt, nem tudok vele micsinyányi.
– De Dzsim, köll; minden fogolynak vót még patkánya. Hát ne kapálózzál
tőle annyit. Soha nincsen fogoly patkány nélkül. Nincsen rá példa, hogy
lett volna. És kioktatják és becézik, és rákapatják mindenféle figurára
és végre olyan barátságosak lesznek, akár a légy. Hanem muzsikálnod köll
nekik. Tudsz valami muzsikát?
– Nem tudok én csak fűsűt papirosba, meg durumbot. De azt tartok, nem
nagyon kapnak a durumbon.
– Dehogy nem. Bánják is azok, hogy miféle muzsika. A doromb nagyon jó
lesz nekik. Minden állat szereti a muzsikát, a börtönben épenséggel
él-hal érte. Legkivált a kesergő muzsikát szeretik. A dorombból meg ki
se vasalsz egyebet. Az mindig izgatja őket s kibujnak, hogy lássák, mi
bajod van. Rendben van. Este, mielőtt lefekszel, az ágyad szélire kell
ülnöd, aztán korán reggel is és vered a dorombodat. Fújd nekik
_Elszakadt a végső lánc is_-t, ettől jobban elszontyolodik minden
patkány, mint akármitől. És ha fújtad egy-két percig, látni fogod, mint
bujik elő minden patkány, kígyó és pók, körülvesz és elkezd veled együtt
búsulni. Ott fognak körülötted sürögni és kutya jó dolguk lesz.
– Lesz, Tom gazda, elhiszek, lesz nekik; de micsoda jó dolga meglesz
Dzsimnek? Akármi legyek, ha sejtek is. De hát megteszek, ha muszáj. Azt
tartok, jobb lesz, ha jókedvedben lesznek állatocskák és ha nem lesz a
hátam körül.
Tom megállt, hogy megfontolja, nincs-e még valami hátra; azután azt
mondja:
– Hopp, valamit elfelejtettem. Mit gondolsz, meg tudnál-e itt nevelni
valami virágot?
– Én nem tudok, Tom gazda, de talántán lehetik. De bizony itt szipecskin
sitit megvan, aztán mi haszna van neked a virágnak, aztán bizony csak
hitvánság vuna még nízni is.
– Mindegy, csak megpróbálod. Más foglyok is neveltek virágot.
– A cicfarkú füvet talán megélne itt, Tom gazda, de nem éri meg a
veszüdsiget.
– Ne hidd. Majd szerzünk egy palántát s te elülteted amoda a sarokba és
megneveled. De ne nevezd cicfarkú fűnek, hanem mondd Akhilleanak, ez
jobban illik a fogoly helyzetéhez. Azután öntözgesd gondosan a
könnyeiddel.
– Hé, van itt kútvized ölig, Tom gazda,
– Mért öntöznéd kútvízzel. Könnyeiddel kell öntöznöd. Mindig azzal
öntözték régi időktől fogva.
– De bizuny, Tom gazda, én kétszer megnevelek kútvízzel a cicfarkút,
amíg más a könyveddel csak meg is indítja.
– Az nem tartozik a dologra. Neked a könnyjeiddel kell megöntöznöd.
– Akkor el is száradja magát, el az, Tom gazda, mer’ én bizony ritkán
sírok, akkor is soha se nem.
Igy Tom le volt torkolva. De egy kicsit tünődött rajta s aztán azt
mondta Dzsimnek, hogy hát igyekezzék valahogyan segíteni magán
vereshagymával. Megígérte neki, hogy elmegy a négerházhoz reggel és
láttatlanba belepottyant egyet Dzsim kávésbögréjébe. Dzsim azt mondta
erre, hogy akkor már inkább dohányt pottyantana bele. És annyi kifogása
volt ez ellen is, meg a cicfarkú fű megnevelésének vesződsége és gondja
ellen, meg hogy a patkányoknak doromboljon, becézze és kényeztesse a
kígyókat, pókokat és egyéb férget, és hogy mindezek tetejébe ami még
egyéb dolga volt a tollal, felírásokkal, naplóval és mi mindennel, ami
több bajt és gondot és felelősséget rótt rá mint fogolyra, mint akármi
más, amit eddig cselekedett; hogy végre is Tom elvesztette vele való
türelmét s azt mondta, hogy soha fogoly olyan pazar szerencsés
körülmények közt nem volt mint Dzsim s olyan hírnevet se szerezhetett
magának s ő ezt sehogyse tudja méltányolni. Mindez el van rá vesztegetve
hiába. Erre Dzsim elszontyolodott s azt mondta, ezentúl jobban fogja
magát viselni, így aztán elléptünk mi is – lefeküdni.

XVII. FEJEZET.
Másnap reggel bementünk a városba és vettünk egy drótból font
patkánycsapdát és levittük a pincébe, megnyitottuk a legérvényesebb
patkánylikat és vagy egy óra alatt fogtunk vagy tizenötöt a
legpufókabbjábul s elrejtettük jó helyen, Szelli néni ágya alá. Míg
azonban mi odajártunk pókot fogni, addig Filpsz Tamás, Franklin
Benjamin, Dzsefferson Alexander ráakadt a patkányokra, kinyitotta a
csapda ajtaját, hogy vajjon kijönnek-e a csapdából. Hát kijöttek. És
Szelli néni bevetődött s mikor mi hazajöttünk, hát ott állt visítva az
ágy tetején, a patkányok meg megtették ami tőlük telt, hogy mulattassák.
Aztán minket vett elő és kiporolt bennünket a mogyorófapálcával, nekünk
meg vagy másik két óránkba került, míg összefogdostunk másik
tizenötöt-tizenhatot, a fene essék a férgébe, s nem is a javából valók
voltak, mert az első fogás volt a csorda eleje. Sohase látok többé olyan
fáin patkánycsürhét, mint az első fogás volt.
Összeteremtettük azonban egy nagyszerű gyűjteményét válogatott pókoknak,
bogaraknak, békáknak, hernyóknak és egyéb effélének. Szerettünk volna
egy lódarázsfészket is, de nem lehetett: otthon volt benne az egész
familia. Nem könnyen mondtunk le róla és ott lestük, amíg csak bírtuk.
Gondoltuk, hogy kifárasztjuk őket vagy ők minket. Hát ők győzték több
türelemmel. Szereztünk sósborszeszt és dörzsölgettük, ahol fájt s
meglehetősen helyreálltunk, csak nem tudtunk már leülni illedékesen. Hát
indultunk kígyót fogni s össze is szedtünk vagy egypár tucat kerti
siklót és effélét s bedugtuk egy zsákba s eltettük a szobánkba, s
ekkorra megjött az ebéd ideje és bizony mi érvényes szép napi munkát
végeztünk, és tán megéheztünk? Eszünkágába se volt. Mikorra pedig
visszakerültünk, hát nem volt ott egy veszekedett kígyó se: nem kötöttük
be elég szorosan a zsákot s a bestiák kimásztak s megszöktek. De nem
sokat törődtünk vele, mert hiszen még ott kellett valahol lenniök a ház
körül. Gondoltuk, összefogdosunk még belőlük néhányat. De nem volt a
kígyónak csak a fia is látható a ház körül jó darab ideig. Aztán
potyogtak le egyenkint a gerendákról s egyéb helyekről és rendesen a
tányérodon kötöttek ki, vagy a kupádba és majd mindig akkor, mikor
legkevésbé kívántad volna. De hát szép csíkosak voltak és ha egymillió
lett volna, az is ártalmatlan lett volna. De ezzel ugyan nem törődött
Szelli néni; útálta a kígyót, akármilyen fajta volt is és nem köllött
neki, akárhogyan vette is az ember s ahányszor egy-egy rácsapódott,
mindegy volt akármi volt a kezében, eldobta és menekült. Soha ilyen
asszonyt nem láttam. Úgy tudott sikoltozni, hogy Jerikó falai
ledűlhettek volna tőle. Rá nem lehetett venni, hogy egyet megfogjon,
hacsak csípővassal is. És ha a másik oldalára fordult s kígyót talált az
ágyában, kiugrott és olyan üvöltést kezdett, mintha a háza égne. Annyira
kivette az öreget is a vénájából, hogy végre arra fakadt szegény bácsi,
hogy bár az Isten kígyót ne is teremtett volna. És mikor már egy hete