Huckleberry Finn kalandjai - 08
Total number of words is 4359
Total number of unique words is 1825
34.5 of words are in the 2000 most common words
49.4 of words are in the 5000 most common words
55.6 of words are in the 8000 most common words
kissé elmaradva követtek. Mikor odaértem a három padlólépcsőhöz,
hallottam, mint veszik le a lakatot, a keresztvasat és húzzák félre a
reteszt. Kezemet az ajtóra tettem s apránként becsúsztam, míg valaki azt
nem mondta: Hó, ennyi elég, dugd be a fejed! – Bedugtam, bár azt hittem,
leveszik a vállamról.
A gyertya a padlón volt s az emberek ott voltak mind, ők engem néztek,
én meg őket, úgy egy fertálypercig. Három nagy ember, mindeniknél puska,
melyet felém tartottak. Mondhatom, hogy meghökkentem tőlük. A legöregebb
szürke s mintegy hatvanas, a másik kettő harmincas vagy valamivel
öregebb, mind finom szép úr és egy édes öreg, szürkésfejű néni s mögötte
két fiatal néni, kiket azonban nem láthattam jól. Az öreg úr azt mondja:
– No, úgy nézem, minden rendben van. Gyere be.
Amint ottbenn voltam, az öreg úr nyomban becsukta az ajtót retesszel és
keresztvassal s azt mondta a fiataloknak, jöjjenek be a puskájokkal, s
mind bementek egy tágas társalgószobába, melynek a padlója új szőnyeggel
volt beterítve, s összegyűltek egy sarokban, ahova nem lehetett a
homlokzati ablakokból ellátni, – oldalt nem voltak ablakok. Föltartották
a gyertyát, jól szemügyre vettek s mind azt mondták: »Ez ugyan nem
Sepperdszon, nem ez, s nincs is vele a Sepperdszon hadból senki.« Aztán
azt mondta az öreg úr, hogy talán csak nem veszem föl, ha megmotoznak,
nincs-e fegyver nálam, nem akarnak bántani, csak biztosság okáért
teszik. Nem is dugta a kezét a zsebembe, csak kívülről tapogatott végig
s azt mondta, rendben van. És azt mondta, helyezkedjem el kényelembe,
mintha otthon volnék és mondjak el magamról mindent. De az öreg
asszonyság azt mondja:
– Az isten áldjon meg, Saul, a szegény teremtés egy víz; aztán nem
gondolod, hogy éhes is lehet?
– Igazad van, Rákhel, nem gondoltam rá.
Erre azt mondja az öreg asszonyság:
– Betszy, – ez egy öreg szerecsen némber volt – fuss és hozz neki
ennivalót, szaporán, ahogy tudsz, a szegény ördögnek; ti meg lányok
egyitek menjen és keltse föl Bökköt – de ni, itt van maga. Bökk, vidd
ezt a kis jövevényt, szedd le róla nedves ruháját és adj rá a magadéból
szárazat.
Bökk én velem egykorúsnak látszott – tizenhárom-tizennégy vagy afféle,
ámbárhogy erősebb volt nálamnál. Nem volt rajta csak az inge és nagyon
borzas volt. Ásítozva jött be s a fél öklével a szemit dörgölte s a
másikkal puskát hurcolt maga után. Azt mondja:
– Sepperdszonék vannak itt? Azt mondták nincsenek. Vaklárma volt.
– Ha azok lettek volna, aszondja, egynek én is beadtam volna.
Mind nevettek, s Bob azt mondja:
– Bizony Bökk, azok lehúzhatták volna valamennyiünk fejéről a bőrt, mire
te ideértél.
– Ha senki sem jött értem! Ebben nincsen igazság. Engem mindig
elnyomnak. Semmi alkalmat nem adnak soha.
– Ne bánd fiacskám, Bökk, mondja az öreg ember, lesz még alkalmad elég,
ha eljön az ideje, emiatt nem kell magadat emésztened. Most eredj és
tedd meg, amit édesanyád mondott.
Hogy fölmentünk az emeletre, a fiú szobájába, ott adott egy durva inget
és egy övet és nadrit a magáéból, amit fölvettem. Míg öltözködtem,
megkérdezte a nevemet, de mielőtt még megmondhattam volna neki,
elkezdett beszélni egy zöldharkályról és egy nyuszikáról, mit
tegnapelőtt fogott az erdőn és azt kérdezte, hol volt Mózes, mikor
elaludt a gyertya. Én azt mondtam, nem tudom, soha se hallottam még róla
semmit.
– Hát találd ki, mondja ő.
– Hogyan találjam ki, mondom én, ha soha hírét nem is hallottam.
– De kitalálni csak ki tudsz valamit, nem? Mikor olyan könnyű.
– Miféle gyertya, mondok.
– Akármiféle, csak gyertya, mondja ű.
– Én nem tudom, hol volt akkor Mózes, mondom én; hát hol volt?
– Hol, hát – sötétben volt, a bizony.
– De ha tudtad, hogy hol volt, hát mért kérdezted én tőlem?
– Mért, csacsi, mert találós mese, nem veszed észre? Mondd csak, meddig
maradsz itt? Itt maradhatnál örökre. Most épen ráérnénk kujtorogni, –
nincsen épen iskola. Hát kutyád van-e? Én kaptam egy kutyát, aki
belemegy a folyóba és kihozza a holmit, amit az ember beledobál.
Szereted, ha vasárnap kikeneficélnek és ami efféle bolondság van?
Elhiheted, hogy én nem szeretem, de a mamám nem engedi el. Bujk’ ebbe a
vén nadriba, azt tartom, bele kéne bujni, de jobb szeretnék amúgy, mert
olyan meleg van. Gyere buksi, menjünk.
Hideg lepény, hideg hús, vaj és író: erre vártak engem odalenn, és én
soha világéletemben ennél finomabbat nem ettem. Bökk és a mamája és mind
a többiek rágyújtottak az agyagpipákra, csak a négerasszony nem, aki
kiment és a két fiatal leány nem. Mind füstöltek és beszélgettek és
ettek meg-meg beszélgettek. A lányok steppelt takaróba voltak takarva és
a hajuk le volt eresztve a hátukra. Engem kikérdeztek, és én elmondtam,
hogy a tatám, meg én, meg az egész familiánk egy kis majorban éltünk
alsó Arkanzaszban és hugom, Meri-Emi elszökött és férjhez ment és soha
többé hírét se hallottuk, és Bill utánuk ment, hogy felkutassa őket, de
őneki is híre veszett, Tom és Mór meghaltak és aztán már csak ketten
maradtunk: tata meg én, de tatát a sok baj egészen levette a lábáról,
mikor aztán ő is meghalt, én összeszedtem, amink maradt, mert hogy a
major nem volt a mienk és eljöttem a folyón fölfelé egy gőzhajón és
beleestem a vízbe. Igy kerültem ide. Erre azt mondták, náluk
megmaradhatok, amíg kedvem tartja. Erre már majdnem egészen meg is
virradt és mindenki lefeküdt. Én Bökkel háltam egy szobában, s mikor
reggel fölébredtem, az isten akárhová tegye, elfelejtettem a nevemet.
Majd egy óráig hevertem így ébren s törtem a fejem, s mikor Bökk is
fölébredt, azt mondtam neki:
– Tud maga sillabizálni, Bökk?
– Tudok, aszondja.
– Fogadni mernék, nem tudja kisillabizálni a nevemet, mondom én.
– Fogadok, amibe tetszik, hogy tudom, aszondja.
– Rendben van, mondom, hát rajta.
– Dzs-e-k-sz-o-n Gy-u-r-i, aszondja, itt van.
– Az ám, mondok, tudta, pedig én nem hittem, hogy tudja. Nem olyan
pipogya név ez, nem lehet fejtörés nélkül kisillabizálni.
Titokban le is írtam magamnak, mert hátha valaki mostanában azt kívánná
tőlem, hogy sillabizáljam el. Én meg ügyes akartam lenni; mondok, úgy
elhadarom, mintha soha se tettem volna egyebet.
Rém kedves familia volt és rémcsinos a házuk is. Én nem láttam eddig a
vidéken ilyen csinos házat, meg akinek így megadták volna a módját.
Nem vasreteszre járt a főajtó, sem nem fakilincsre, bőrmadzaggal, hanem
rézkilincsre, mit forgatni kellett, ahogy városi házakban szokott lenni.
A nappali szobában nem volt ágy, még csak nyoma sem az ágynak. Egy nagy
piros téglából rakott kandalló volt a szobában, mely ragyogott, oly
tiszta volt, mert vízzel le szokták önteni és másik téglával
megsurolják. Néha piros vízfestékkel szokták lemosni, amit
spanyol-barnának hívnak, szakasztott úgy, mint a városban szokás.
Vastag réz-keresztvasak voltak az ajtón, amelyek elbírták volna egy fa
törzsét. A kandalló ormán óra volt, alul a fal üvegéig egy város volt
rápingálva, a közepén pedig egy kerek puszta tér, rajta a nap és mögötte
látni lehetett a ketyegőjét ide-oda járni. Gyönyörűség volt ennek az
órának a ketyegése; és mikor jött egy olyan házaló és kitakarította és
jó rendbe hozta, akkor nekilódult és ütött százötvenet is egy végbe. Oda
nem adták volna semmi pénzért.
Volt még egy-egy zömök külföldi papagály az óra mindenik oldalán, afféle
krétaföldből és üdén kipingálva. Az egyik papagáj mellett
porcellánmacska, a másik mellett porcellánkutya volt; és ha az ember
megnyomta, akkor vakkantottak, de sem a szájukat ki nem nyitották, sem
nézésükben változás vagy valami figyelem nem látszott. Valahogy úgy
bévül vakkantottak. E mögött a holmi mögött egy pár nagy vad
kanpulykaszárny volt kifeszítve legyezőformában. A szoba közepén egy
asztalon porcellánkosár volt, megrakva almával, naranccsal, barackkal és
szőlővel, de a gyümölcs sokkal pirosabb és sárgább volt és szebb is mint
az igazi, mert látni lehetett ahonnan egy szemet lecsíptek s ott
kitetszett a fehér porcellánagyag vagy mi lehetett.
Ezen az asztalon egy gyönyörű viaszkosvászonterítő volt, rajta egy kék
és piros festett kétfejű sas és köröskörül a széle volt festve. Azt
mondták, hogy mind Filadelfiából hozták. Voltak könyvek is, akkurátusan
egymásra rakva az asztal minden sarkán. Az egyik a nagy családi biblia
volt, tele képekkel. Egy volt _A zarándok útja_, egy emberről szólt, aki
elhagyta családját, de a könyvből nem lehetett megtudni, hogy mért
hagyja el. Olvastam belőle jócskán egyszer-másszor. A meséje érdekes
volt, de bizony közönséges. Még egy másik volt: _A barátság hódolata_.
Tele gyönyörű mindenfélével és versekkel; de a verseket nem olvastam.
Meg-meg egy volt _Henri Klé Beszédei_; és egy másik _Gonado családi
orvosa_, amiben minden megvolt, hogy mit kell tenni betegség vagy halál
esetén. Aztán volt egy énekeskönyv is és egy csomó egyéb könyv. Aztán
voltak csinos nádfenekű székek és hozzá egészen épek, nem kiülve és
kirongyolódva közepükön, mint egy ócska kosár.
A falon voltak képeik, többnyire Vassingtonok és Lafajettek és csaták,
és egy, amelynek címe volt a _Nyilatkozat aláírása_. Volt egy pár olyan,
amit ők krétarajzolatnak mondtak, s amit egy elhalt leányuk készített,
mikor még csak tizenöt éves volt. Ezek másmilyenek voltak, mint minden
festett kép, amit eddig láttam. Többnyire feketébbek, mint lenni
szokott. Az egyik egy asszony volt karcsú fekete ruhában, a hóna alatt
vékony övvel és olyan buggyantói voltak a ruha ujja közepén, mint
egy-egy káposztafej és terebélyes simléderes féketője volt fekete
fátyollal és karcsú bokája fekete szalaggal keresztbe kötve és roppant
parányi fekete papucsa, mint valami véső, és egy sírkőre volt a jobb
könyökével dülve, merengő tekintettel, szomorúfűzfa alatt és a másik
keze oldalt lelógott és fejér zsebkendőt meg egy kis tasakot tartott, és
a kép alá az volt írva, hogy »Haj, hát soha se lássalak többé?« Egy
másik fiatal leány képének pedig minden haja föl volt fésülve a feje
búbjára és ott felbogozva egy fésűre, olyan volt, mint egy székháta, és
ez belesírt a zsebkendőjébe és a másik kezében a tenyerén egy döglött
madár feküdt hanyatt, karmaival ég felé, s a kép alá az volt írva, hogy
»Haj, hát már sohase hallom édes csipogásodat?« És volt még egy fiatal
leány, mely az ablaknál állt és fölnézett a holdra és a könnyje
végigfolyt az orcáján, és a kezében nyitott levél volt, amelynek az
egyik szélin fekete pöcsét látszott és ő egy medáliát dédelgetett, lánc
is volt rajta s az ajka felé vitte, és a kép alatt az állt, hogy: »Haj,
hát elmentél, igen elmentél, el!« Ezek igen csinos képecskék voltak, azt
tartom, de nem igen vonzódtam hozzájok, mert ha valahogy el voltam
szontyolodva, mindig megborzongattak. Mindenki sajnálta, hogy meghalt az
a fiatal leány, mert sok ilyen képet festett volna még, s az ember látta
abból, amit csinált, hogy mennyi veszett el vele. De én úgy nézem,
amilyen természet volt, jobb helye volt neki a temetőben. Épen azon
dolgozott, amit a legnagyobb művészetnek mondanak, amikor ágynak esett
és éjjel-nappal az volt az imádsága, hogy csak addig élhessen, amíg ezt
elvégzi, de bizony nem kedvezett neki a szerencse. Az is egy fiatal
leány képe volt és hosszú fehér ruha volt rajta és egy híd korlátján
állott készen a vízbeugrásra, kibontott hajával a hátán, szemével a
holdon, az arcán végig a könnyei és két karjával keresztbe fonva a
mellén, két karját kifeszítette előre és másik két karját kiterjesztette
a hold felé. És azt gondolta, így meglátja, melyik két kar fest
legjobban, a többit aztán mind kivakarja. De, amint már mondtam,
meghalt, mielőtt a dologgal tisztába jött volna és most otttartották a
képet a szobájában az ágy fölött fejtül és minden születésenapján
fölvirágozták. Máskor mindig függöny alá rejtették. A képen való fiatal
leánynak kedves, szép arca volt, de nekem úgy tetszett, hogy a sok
karjától nagyon olyan volt, mint egy pók.
Amíg élt az a fiatal leány, albumot tartott és abba beleraggatta, amit a
_Presbiteriánus Figyelőből_ szedett: halottak listáját,
szerencsétlenségeket és a türelmes szenvedés eseteit, és aztán verseket
írt hozzá a saját fejéből. Nagyon csinos versek voltak. Itt van egy
vers, amit egy Steffen Dauling Botsz nevű fiúról írt, aki a kútba esett
és belefúlt:
ÓDA
_néhai Steffen Dauling Botszról_.
Kicsi Botsz tán beteg lettél,
Úgy ragadt el a kaszás?
Sok jó szivet bússá tettél?
És volt érte nagy sírás?
Nem; nem ez volt a te véged
Kicsi Steffen Botsz gyerek,
Bárha sokan sírtak érted,
Nem kórság emészte meg.
Nem hökkhurut, vagy e fajta,
Sem kanyaró, torka rossz,
Mi nevedet megrontotta,
Kicsi Steffen Dauling Botsz.
Sem hűtlen szerelmi bánat
Busítá göndör fejed;
Sem gyomorbajod nem támadt,
Kicsi Steffen Botsz gyerek.
Oh nem! Sírjatok, hallgatva
Sorsát, mit elmondok én:
Lelke testét el úgy hagyta,
Kútba esett a szegény.
Bár kihúzták és belőle
Kinyomkodták a vizet:
Későn volt: dicsőbb mezőre
Vitte őt angyal sereg.
Ha Grendzserfór Emmelin ilyen verset tudott csinálni alig tizennégy éves
korában, az ember meg se tudja mondani, mire vitte volna később. Bökk
azt mondja, csak úgy ontotta a verset, mint a folyóvíz. Soha csak meg se
állt gondolkozni. Azt mondta, csak odakanyarított egy-egy sort és ha
sehogy se talált hozzá rímet, hát egyszerűen kivakarta és másikat
kanyarított helyébe és ment tovább. Nem is ragaszkodott semmihez, tudott
mindenről írni, amit föladtak neki, hogy borzasztó volt. Ha egy ember
meghalt, vagy ha meghalt egy asszony, vagy ha egy gyermek halt meg:
készen volt a maga »adójával«, mielőtt a halott teste kihült. Ő nevezte
adónak. A szomszédok azt beszélték, hogy első volt a halottnál mindig a
doktor, aztán jött Emmelin és aztán a temetkező vállalat embere. Csak
egyszer tudta őt az antreprizes ember megelőzni, s akkor Emmelin
elégette a versét, melyet a halott ember nevére írt. De ez nagyon
megváltoztatta őt; nem panaszkodott soha, de csak úgy elhervadt és nem
sokára meghalt. Szegény lélek, szerettem feljárogatni a kis szobába,
amelyben lakott, míg élt s elő-előszedtem az albumát s olvasgattam
benne, mikor a képeken elszontyolodtam s elkeseregtem rajta egy kicsit.
Szerettem ezt a familiát, élőit és halottjait egyaránt, és vigyáztam,
hogy semmi közibénk ne jöhessen. Szegény Emmelin verset csinált minden
halottról, amíg maga élt, s nekem úgy tetszett, nem igazság, hogy őróla
senki sem csinál verset, hogy most már nem él. Én hát próbáltam magam
kiizzadni egyet-kettőt, de sehogy sem akart menni. Emmelin szobáját
tisztán és rendben tartották szakasztott úgy, ahogy volt, amíg ő élt, és
soha senki se hált benne. Az öreg asszonyság maga viselte gondját, bárha
tömérdek szerecsenjük volt és sokat varrogatott ott és rendesen ott
olvasgatott a bibliájából.
A nappali szobáról már elmondtam, hogy gyönyörű firhangok voltak az
ablakokon, fehér függönyök festett képekkel, kastélyok vadszőlővel a
falon és tehenek, amint lejöttek inni. Volt egy kicsi vén ongora is a
szobában, azt gondolom, cintányér féle lehetett benne, és nem lehet
édesebbet gondolni se, mint mikor a fiatal hölgyek elénekelték azt, hogy
»Elszakadt a végső láncszem« és mikor eljátszották az ongorán a »Prágai
csatá«-t. Valamennyi szobának a fala kárpitozva volt s majd mindenikben
szőnyeg volt a padlón és az egész ház kívülről ki volt meszelve.
Dufla ház volt, és a nagy szabad hely a két ház között ki volt pallózva
és tető volt fölötte, és néha a nap derekán oda vitték ki az asztalt és
roppant hűvös és kényelmes jó hely volt ott. Jobb talán már nincs is. És
a konyha is nagyszerű volt és hozzá rémbőséges is.
XVIII. FEJEZET.
Grendzserfór ezredes dzsentlmen volt, persze. Tetőtől talpig dzsentlmen.
Az volt a familiája is. Nemes származású volt, úgy beszélték, és ez ér
emberben is annyit, mint lóban, azt mondta özvegy Duglaszné asszony, és
soha senki se tagadta, hogy ő a város java arisztokráciájához tartozott;
még a tata is azt mondta, pedig neki szegény magának nem volt különb
nemesi levele, mint egy balatoni sügérnek. Grendzserfór ezredes nagyon
szálas és karcsú volt, feketésen halavány volt az arcszíne, semmi nyoma
rajta sehol semmi pirosságnak. Minden reggel símára beretválta egész
keskeny arcát, rém keskeny ajka volt és rém keskeny orrlika, horgos orra
és vastag szemöldöke és rém fekete szeme, ami, úgyszólván, barlangból
nézett az emberre. Homloka magas volt, a haja fekete és síma volt és a
válláig lelógott. Keze hosszú és keskeny volt és mindennap egész életén
keresztül tiszta inget váltott és egy egész rend ruhát tetőtől talpig
fehér vászonból, de olyan fehér volt, hogy bántotta az ember szemét, ha
ránézett, vasárnap pedig rézgombos, hosszú kék kabátot viselt. Ehhez
mindig ezüstgombos mahagoni botot vett. Nem volt semmi pajkosság benne,
egy csepp sem, még csak hangos sem volt soha. Olyan barátságos volt,
amilyen csak lehetett, ezt persze érezni lehetett rajta s így az
embernek bizodalma volt hozzá. Néha-néha mosolygott is és ez jól esett
az embernek; de ha kihúzta magát, mint egy díszárbocfa és elkezdett
villámlani szemöldöke alatt: első, hogy fára kívántál mászni, hogy ott
jusson eszedbe, hogy mi lesz azután. Soha se kellett annak bárkit is
inteni, hogy illendően viselje magát: ahol ő volt, ott mindenki jól
viselte magát. És mindenki szeretett is a társaságában lenni; verőfény
volt ő mindig, úgy értem, hogy vele mindig mintha jó idő lett volna. Ha
egyszer ő felhőbe borult, irtóztató sötétség lett tőle egy fél percre és
ez épen elég is volt; azontúl nem történt semmi hiba legalább egy hétig.
Ha ő meg az öreg nagysága reggel lejöttek, az egész familia fölállt és
jó reggelt kívánt nekik, s addig le sem ült, míg ők le nem ültek. Aztán
Bob és Tom a fali szekrényhez mentek, ahol az ivóedény volt és öntöttek
neki egy kupica keserű pálinkát és a kezébe adták és ő a kezében
tartotta s várt, amíg Tom és Bob maguknak is öntöttek, aztán bókoltak és
azt mondták: Tisztesség adassék szer neked és önnek asszonyom. Ezek meg
egy pirinyót biccentettek és azt mondták: köszönöm, és aztán ittak mind
a hárman, és aztán Bob és Tom egy kanál vizet öntöttek a cukorra és a
csöpp pálinkára vagy almaszeszre, ami a kupicájuk fenekén volt s nekem
adták és Bökknek és mink is az öregekre köszöntöttük.
Bob volt a legidősebb, aztán jött Tom. Szálas szép legények, igen széles
válluk, barna arcuk s hosszú hajuk és fekete szemük volt. Azok is talpig
fehér vászonba voltak öltözve, mint az öregúr és széles panamakalapot
viseltek.
Aztán ott volt Sarlott kisasszony; huszonöt éves volt, karcsú, büszke és
nagyszerű, de olyan jó, mint egy falat kenyér, ha föl nem bosszantották.
De ha bosszús volt, olyan szeme volt, hogy az ember szeretett volna
elsülyedni. Szakasztott az apja ebben. És igen gyönyörű volt.
Az volt huga, Szófia kisasszony is, de másfajta szépség. Kedves volt és
édes, akár a galamb és csak húsz esztendős.
Mindenkinek külön szerecsenje volt, aki udvarolt neki, Bökknek is. Az én
négeremnek rém jó dolga volt, mert én nem voltam ahhoz szokva, hogy
akárki valamit helyettem végezzen. De a Bökkének mindétig készen kellett
állni az ugrásra.
Hát ez volt az egész familia most, mert azelőtt három fiúval többen
voltak, azokat megölték; és Emmelinnel, aki meghalt.
Az öregúrnak temérdek majorja volt és több mint száz szerecsenje. Néha
egész sereg ember gyűlt oda lóháton tíz-tizenöt mérföldnyiről is
körös-körül s ott maradt öt-hat napig is és nagy dáridót csaptak
mindenfelé, a folyón, és táncot és majálist az erdőben nappal és bált
éjjel otthon. Ezek nagyobbrészt atyafisága voltak a családnak. A férfiak
magukkal hozták a fegyverüket. Mondhatom, szép finom holmi volt.
Volt aztán egy másik arisztokrata had a vidéken – öt-hat család –
nagyobbrészt Sepperdszon volt a nevük. Épen olyan nagyralátók, előkelő
születésűek, gazdagok és nagyszerűek voltak, mint a Grendzserfórék
törzse. Sepperdszonék és Grendzserfórék ugyanazt a gőzhajókikötőt
használták, amelyik két mérföldnyire volt a mi házunktól fölfelé, így ha
néha odakerültem csomóval a mi embereink közül, gyakran láttam egy csomó
Sepperdszon-hadat finom lovaikon.
Egyszer Bökk és én odavoltunk vadászgatni az erdőn és lódobogást
hallunk. Épen az úton mentünk keresztül. Aszondja Bökk:
– Gyorsan, be a sűrűbe!
Beugrunk s aztán kikukucsáltunk a levelek között az erdő mentén.
Csakhamar jön ám galoppban egy gyönyörű fiatalember, könnyen eresztve
paripáját, s olyan volt mint egy katona. A puskája a nyeregkápájára volt
akasztva. Láttam őtet már máskor is: a fiatal Harry Sepperdszon volt.
Hallom a fülem mellett elsülni Bökk puskáját és Harry kalapja
lebukfencezik a fejéről. Fogta puskáját és egyenesen odanyargalt, ahol
mi el voltunk bújva. De mi ugyan nem vártuk be. Neki szaladvást az erdőn
keresztül. Az erdő nem volt sűrű, úgy hátranéztem a vállamon át, hogy
lebukhassak a golyó elűl, s kétszer láttam, hogy Harry rácélzott Bökkre.
Aztán visszalovagolt arra, amerről jött, gondolom a kalapjáért, de látni
nem láttam. Mi ugyan hazáig meg nem álltunk. Az öregúr szeme egyet
villámlott – főleg azt tartom a gyönyörűségtől, aztán arca elsímult és
azt mondja nyájasan:
– Nem szeretem ezt a lövöldözést – bokorból. Mért nem álltál ki fiam az
útra?
– Sepperdszonék nem állnak ki, papa; ők semmit se kockáztatnak ha lehet.
Sarlott kisasszony úgy feltartotta a fejét, mint egy királyné, amíg Bökk
elbeszélte az esetet és az orrlikai kitágultak és a szeme szikrázott. A
két fiatalember sötéten nézett, de nem szólt egy szót se. Szófia
kisasszony elfehéredett, de a színe visszatért, mikor látta, hogy a
fiatalember nem sérült meg.
Ahogy Bökköt megkaptam, magában odalennt a szérűskertben a fák alatt,
azt mondom neki:
– Bökk, meg akarta ölni?
– Meg én, annyit mondhatok.
– Mit vétett magának?
– Ő? Soha se vétett nekem semmit.
– Hát akkor miért akarta megölni?
– Mért, semmiért, csak a vendettáért.
– Mi az, vendetta?
– Hé, hol nőttél ekkorára, hogy nem tudod mi a vendetta?
– Soha hírét se hallottam. Mondja el.
– Hát nézd, mondja Bökk, a vendetta ez. Egy ember perpatvarba keveredik
egy másik emberrel és megöli. Akkor ennek a másik embernek a testvére
megöli űtet; aztán a többi testvérek mindkét részről egymás ellen
mennek; aztán bevágnak az unokatestvérek is, aztán lassanként minden
ember megölődik és vége a vendettának. De a dolog lassan megy és sokáig
tart.
– Ez a maguké már sokáig tart, Bökk?
– Meghiszem azt! Harminc esztendővel ezelőtt kezdődött, vagy
olyanformán. Valamiben összekülönböztek, abból per lett, és az egyik
ember pörvesztes lett és fogta magát és agyonlőtte azt, aki a pört
megnyerte, amit természetesen ő is megtett volna. Mindenki megtenné.
– És mi iránt kerekedett a per, Bökk? Föld iránt?
– Lehet, azt hiszem, nem tudom.
– Hát aztán ki lűtt? Grendzserfór volt-e vagy Sepperdszon?
– Uram fia, honnan tudjam? Oly régen volt.
– És senki sem tudja?
– Hogyne! Apus tudja, azt hiszem, és egyik-másik az öregebbek közül. De
azt nem tudják már, hogy miből kerekedett elsősorban a villongás.
– És többeket is megöltek már?
– Meg bizony, volt itt szépen temetés. De nem mindig jár az ügy
halállal. Atyust megsörétezték egyszer, de ő oda se neki, ő egyáltalán
nem vette föl; Bobot egy kicsit meghasogatták vadászkéssel és Tom is
megsérült egyszer-kétszer.
– És öltek-e meg az idén is valakit, Bökk?
– Hogyne, mink is egyet, ők is egyet. Mintegy három hónapja Bood
unokatestvérem, ki mindössze tizennégy éves volt, az erdőn keresztűl
lovagolt a folyó túlsó partján és nem volt vele semmiféle fegyver, ami
bolondos esztelenség volt, mikor egy elhagyott helyen lódobogást hall
maga mögött és meglátja nyomában az öreg Baldy Sepperdszont, kezében
puskájával, a fehér haja szélnek eredve; és ahelyett, hogy félreugrott s
nekivágott volna a bozótnak, Bood azt hitte meggyőzi futással. Igy
száguldottak rém versenyfutásban vagy öt mérföldet, tán többet is, s az
öregember mind jobban közeledett. Bood, pedig hogy látta, hogy hasztalan
minden, megállt és megfordult, tudod, hogy a golyó elül vágjon bele
lyukat és az öregember odalovagolt és lelőtte. De nem soká örülhetett a
szerencséjének, mert egy héten belül a mieink őtet is leterítették.
– Azt tartom Bökk, az az öregember gyáva volt.
– Nem volt az gyáva. Nincsen is a Sepperdszonok közt gyáva egy se. Sem a
Grendzserfórok közt sincsen gyáva. Hej, az az öregember egyszer egy
félóráig védelmezte az életét három Grendzserfór ellen és ő lett a
nyertes. Mind lóháton voltak; ő leszállt a lováról és egy kis farakás
mögé került és a lovát maga elé állította védelemnek a golyóbicsok
ellen; de a Grendzserfórok lóháton maradtak és körülhederegtek az öreg
körül és rá-rápörköltek és az öreg visszapörkölt rájok. Ő meg a lova jól
meglékelve és lázáron mentek haza, de a Grendzserfórokat úgy kellett
hazavinni, és egyikük már meg volt halva és egy másik meghalt másnap.
Már, barátom, ha valaki pulyát akar látni, az ne kereskedjék a
Sepperdszonok körül, azok között nem terem.
A következő vasárnapon mindnyájan templomba mentünk, kiki lóháton. A
férfiak mind magukkal vitték puskájokat, Bökk is és a térgyük közé
tették vagy a falnak támasztották. Ekképen tettek Sepperdszonék is. Igen
ordináré kis prédikációt hallottunk, csupa testvéri szeretetről meg
hasonló unalmas dolgokról; de mindenki azt mondta, jó szavallás volt, és
hazamenet mind erről beszélgettek és oly rém sokat tudtak mondani
hitről, jó cselekedetről, kegyelemről és predestinációkról és mit tudom
én még miről, hogy úgy tetszett nekem, még ilyen rágós vasárnapot nem
ettem életemben.
Egy órával ebéd után mindenki egyet szundított, ki székben, ki a
szobájában, és nagyon unalmas volt a dolog. Bökk és egy kutya a gyöpön
nyújtóztak el mély álomban. Én fölmentem a szobámba, mondok én is
bólintok egyet. Az ajtóban, mely a mienkkel szomszédos volt, ott
találtam az édes Szófia kisasszonyt és beszólított a szobájába, betette
szép csöndesen az ajtót és azt kérdezte tőlem, szeretem-e őtet; én
mondok, hogy szeretem; aztán azt kérdezte tőlem, megtennék-e érte
valamit, de úgy, hogy nem szólok senkinek, és én azt mondtam, hogy meg.
Akkor aztán azt mondta, elfelejtette a bibliáját s ott hagyta a padban a
templomban két másik könyv között, és én szép csöndesen kilopózhatnám,
elmehetnék érte és nem szólnék senkinek. Én azt mondtam, hogy meglesz.
Ki is lopóztam s nekivágtam az útnak és senkit se találtam a templomban,
kivéve tán egy-két disznót, mert az ajtaja nem volt becsukva, a disznó
pedig szereti a kőpadlót nyáron, mert híves. Tudnivaló, legtöbb ember
nem szokott templomba menni, csak mikor templomjárás ideje van; de a
disznó ezt nem nézi.
Mondok magamban, ennek valami bibije van, – nem természetes dolog az,
hogy egy leány úgy oda legyen az újtestámentomért; hát megráztam a
könyvet s egy kis cédula hullott ki belőle, rajta ceruzával ennyi:
_félkettőkor_. Megkutattam kívül-belül, de egyebet nem találtam.
Ennyiből meg nem lettem okosabb, hát visszatettem bele a papirost s
mikor hazaérek, Szófia kisasszony ott várt rám szobája ajtajában.
Betuszkolt és becsukta az ajtót; aztán belenézett az újtestámentomába,
míg meg nem találta a papirost és ahogy elolvasta, földerült; s mielőtt
észrevettem volna, megcirógatott s egy barackot nyomott a fejemre és azt
mondta, én vagyok a legkedvesebb fiú a világon és hogy ne szóljak
senkinek. Rém piros volt az arca egy pillanatig és a szeme fénylett és
ettől irtóztató szép lett. Én nagyon meg voltam lepődve, de mikor
lélekzethez jutottam, megkérdeztem a papiros felül. Ő meg azt kérdezte,
elolvastam-e, s én azt mondtam _nem_, s ő azt kérdezte, tudok-e írást
olvasni és én azt mondtam _nem, csak nagy pókbetűket_, és akkor azt
mondta, hogy a papirossal semmi sincs, az csak könyvjelző, hogy tudja
hol olvasott és hogy én most menjek játszani.
Lementem a folyóra ezen a dolgon töprenkedve s egyszerre csak látom,
hogy utánam jön a szerecsenem. Mikor már a ház felül nem lehetett őt
látni, hátra- és körülnézett egy pillanatra és hozzám futott és
aszondja:
– György úrfi, ha legyünne a lápba, mutatnék magának egy egész garmada
vízi-isten papucsát.
hallottam, mint veszik le a lakatot, a keresztvasat és húzzák félre a
reteszt. Kezemet az ajtóra tettem s apránként becsúsztam, míg valaki azt
nem mondta: Hó, ennyi elég, dugd be a fejed! – Bedugtam, bár azt hittem,
leveszik a vállamról.
A gyertya a padlón volt s az emberek ott voltak mind, ők engem néztek,
én meg őket, úgy egy fertálypercig. Három nagy ember, mindeniknél puska,
melyet felém tartottak. Mondhatom, hogy meghökkentem tőlük. A legöregebb
szürke s mintegy hatvanas, a másik kettő harmincas vagy valamivel
öregebb, mind finom szép úr és egy édes öreg, szürkésfejű néni s mögötte
két fiatal néni, kiket azonban nem láthattam jól. Az öreg úr azt mondja:
– No, úgy nézem, minden rendben van. Gyere be.
Amint ottbenn voltam, az öreg úr nyomban becsukta az ajtót retesszel és
keresztvassal s azt mondta a fiataloknak, jöjjenek be a puskájokkal, s
mind bementek egy tágas társalgószobába, melynek a padlója új szőnyeggel
volt beterítve, s összegyűltek egy sarokban, ahova nem lehetett a
homlokzati ablakokból ellátni, – oldalt nem voltak ablakok. Föltartották
a gyertyát, jól szemügyre vettek s mind azt mondták: »Ez ugyan nem
Sepperdszon, nem ez, s nincs is vele a Sepperdszon hadból senki.« Aztán
azt mondta az öreg úr, hogy talán csak nem veszem föl, ha megmotoznak,
nincs-e fegyver nálam, nem akarnak bántani, csak biztosság okáért
teszik. Nem is dugta a kezét a zsebembe, csak kívülről tapogatott végig
s azt mondta, rendben van. És azt mondta, helyezkedjem el kényelembe,
mintha otthon volnék és mondjak el magamról mindent. De az öreg
asszonyság azt mondja:
– Az isten áldjon meg, Saul, a szegény teremtés egy víz; aztán nem
gondolod, hogy éhes is lehet?
– Igazad van, Rákhel, nem gondoltam rá.
Erre azt mondja az öreg asszonyság:
– Betszy, – ez egy öreg szerecsen némber volt – fuss és hozz neki
ennivalót, szaporán, ahogy tudsz, a szegény ördögnek; ti meg lányok
egyitek menjen és keltse föl Bökköt – de ni, itt van maga. Bökk, vidd
ezt a kis jövevényt, szedd le róla nedves ruháját és adj rá a magadéból
szárazat.
Bökk én velem egykorúsnak látszott – tizenhárom-tizennégy vagy afféle,
ámbárhogy erősebb volt nálamnál. Nem volt rajta csak az inge és nagyon
borzas volt. Ásítozva jött be s a fél öklével a szemit dörgölte s a
másikkal puskát hurcolt maga után. Azt mondja:
– Sepperdszonék vannak itt? Azt mondták nincsenek. Vaklárma volt.
– Ha azok lettek volna, aszondja, egynek én is beadtam volna.
Mind nevettek, s Bob azt mondja:
– Bizony Bökk, azok lehúzhatták volna valamennyiünk fejéről a bőrt, mire
te ideértél.
– Ha senki sem jött értem! Ebben nincsen igazság. Engem mindig
elnyomnak. Semmi alkalmat nem adnak soha.
– Ne bánd fiacskám, Bökk, mondja az öreg ember, lesz még alkalmad elég,
ha eljön az ideje, emiatt nem kell magadat emésztened. Most eredj és
tedd meg, amit édesanyád mondott.
Hogy fölmentünk az emeletre, a fiú szobájába, ott adott egy durva inget
és egy övet és nadrit a magáéból, amit fölvettem. Míg öltözködtem,
megkérdezte a nevemet, de mielőtt még megmondhattam volna neki,
elkezdett beszélni egy zöldharkályról és egy nyuszikáról, mit
tegnapelőtt fogott az erdőn és azt kérdezte, hol volt Mózes, mikor
elaludt a gyertya. Én azt mondtam, nem tudom, soha se hallottam még róla
semmit.
– Hát találd ki, mondja ő.
– Hogyan találjam ki, mondom én, ha soha hírét nem is hallottam.
– De kitalálni csak ki tudsz valamit, nem? Mikor olyan könnyű.
– Miféle gyertya, mondok.
– Akármiféle, csak gyertya, mondja ű.
– Én nem tudom, hol volt akkor Mózes, mondom én; hát hol volt?
– Hol, hát – sötétben volt, a bizony.
– De ha tudtad, hogy hol volt, hát mért kérdezted én tőlem?
– Mért, csacsi, mert találós mese, nem veszed észre? Mondd csak, meddig
maradsz itt? Itt maradhatnál örökre. Most épen ráérnénk kujtorogni, –
nincsen épen iskola. Hát kutyád van-e? Én kaptam egy kutyát, aki
belemegy a folyóba és kihozza a holmit, amit az ember beledobál.
Szereted, ha vasárnap kikeneficélnek és ami efféle bolondság van?
Elhiheted, hogy én nem szeretem, de a mamám nem engedi el. Bujk’ ebbe a
vén nadriba, azt tartom, bele kéne bujni, de jobb szeretnék amúgy, mert
olyan meleg van. Gyere buksi, menjünk.
Hideg lepény, hideg hús, vaj és író: erre vártak engem odalenn, és én
soha világéletemben ennél finomabbat nem ettem. Bökk és a mamája és mind
a többiek rágyújtottak az agyagpipákra, csak a négerasszony nem, aki
kiment és a két fiatal leány nem. Mind füstöltek és beszélgettek és
ettek meg-meg beszélgettek. A lányok steppelt takaróba voltak takarva és
a hajuk le volt eresztve a hátukra. Engem kikérdeztek, és én elmondtam,
hogy a tatám, meg én, meg az egész familiánk egy kis majorban éltünk
alsó Arkanzaszban és hugom, Meri-Emi elszökött és férjhez ment és soha
többé hírét se hallottuk, és Bill utánuk ment, hogy felkutassa őket, de
őneki is híre veszett, Tom és Mór meghaltak és aztán már csak ketten
maradtunk: tata meg én, de tatát a sok baj egészen levette a lábáról,
mikor aztán ő is meghalt, én összeszedtem, amink maradt, mert hogy a
major nem volt a mienk és eljöttem a folyón fölfelé egy gőzhajón és
beleestem a vízbe. Igy kerültem ide. Erre azt mondták, náluk
megmaradhatok, amíg kedvem tartja. Erre már majdnem egészen meg is
virradt és mindenki lefeküdt. Én Bökkel háltam egy szobában, s mikor
reggel fölébredtem, az isten akárhová tegye, elfelejtettem a nevemet.
Majd egy óráig hevertem így ébren s törtem a fejem, s mikor Bökk is
fölébredt, azt mondtam neki:
– Tud maga sillabizálni, Bökk?
– Tudok, aszondja.
– Fogadni mernék, nem tudja kisillabizálni a nevemet, mondom én.
– Fogadok, amibe tetszik, hogy tudom, aszondja.
– Rendben van, mondom, hát rajta.
– Dzs-e-k-sz-o-n Gy-u-r-i, aszondja, itt van.
– Az ám, mondok, tudta, pedig én nem hittem, hogy tudja. Nem olyan
pipogya név ez, nem lehet fejtörés nélkül kisillabizálni.
Titokban le is írtam magamnak, mert hátha valaki mostanában azt kívánná
tőlem, hogy sillabizáljam el. Én meg ügyes akartam lenni; mondok, úgy
elhadarom, mintha soha se tettem volna egyebet.
Rém kedves familia volt és rémcsinos a házuk is. Én nem láttam eddig a
vidéken ilyen csinos házat, meg akinek így megadták volna a módját.
Nem vasreteszre járt a főajtó, sem nem fakilincsre, bőrmadzaggal, hanem
rézkilincsre, mit forgatni kellett, ahogy városi házakban szokott lenni.
A nappali szobában nem volt ágy, még csak nyoma sem az ágynak. Egy nagy
piros téglából rakott kandalló volt a szobában, mely ragyogott, oly
tiszta volt, mert vízzel le szokták önteni és másik téglával
megsurolják. Néha piros vízfestékkel szokták lemosni, amit
spanyol-barnának hívnak, szakasztott úgy, mint a városban szokás.
Vastag réz-keresztvasak voltak az ajtón, amelyek elbírták volna egy fa
törzsét. A kandalló ormán óra volt, alul a fal üvegéig egy város volt
rápingálva, a közepén pedig egy kerek puszta tér, rajta a nap és mögötte
látni lehetett a ketyegőjét ide-oda járni. Gyönyörűség volt ennek az
órának a ketyegése; és mikor jött egy olyan házaló és kitakarította és
jó rendbe hozta, akkor nekilódult és ütött százötvenet is egy végbe. Oda
nem adták volna semmi pénzért.
Volt még egy-egy zömök külföldi papagály az óra mindenik oldalán, afféle
krétaföldből és üdén kipingálva. Az egyik papagáj mellett
porcellánmacska, a másik mellett porcellánkutya volt; és ha az ember
megnyomta, akkor vakkantottak, de sem a szájukat ki nem nyitották, sem
nézésükben változás vagy valami figyelem nem látszott. Valahogy úgy
bévül vakkantottak. E mögött a holmi mögött egy pár nagy vad
kanpulykaszárny volt kifeszítve legyezőformában. A szoba közepén egy
asztalon porcellánkosár volt, megrakva almával, naranccsal, barackkal és
szőlővel, de a gyümölcs sokkal pirosabb és sárgább volt és szebb is mint
az igazi, mert látni lehetett ahonnan egy szemet lecsíptek s ott
kitetszett a fehér porcellánagyag vagy mi lehetett.
Ezen az asztalon egy gyönyörű viaszkosvászonterítő volt, rajta egy kék
és piros festett kétfejű sas és köröskörül a széle volt festve. Azt
mondták, hogy mind Filadelfiából hozták. Voltak könyvek is, akkurátusan
egymásra rakva az asztal minden sarkán. Az egyik a nagy családi biblia
volt, tele képekkel. Egy volt _A zarándok útja_, egy emberről szólt, aki
elhagyta családját, de a könyvből nem lehetett megtudni, hogy mért
hagyja el. Olvastam belőle jócskán egyszer-másszor. A meséje érdekes
volt, de bizony közönséges. Még egy másik volt: _A barátság hódolata_.
Tele gyönyörű mindenfélével és versekkel; de a verseket nem olvastam.
Meg-meg egy volt _Henri Klé Beszédei_; és egy másik _Gonado családi
orvosa_, amiben minden megvolt, hogy mit kell tenni betegség vagy halál
esetén. Aztán volt egy énekeskönyv is és egy csomó egyéb könyv. Aztán
voltak csinos nádfenekű székek és hozzá egészen épek, nem kiülve és
kirongyolódva közepükön, mint egy ócska kosár.
A falon voltak képeik, többnyire Vassingtonok és Lafajettek és csaták,
és egy, amelynek címe volt a _Nyilatkozat aláírása_. Volt egy pár olyan,
amit ők krétarajzolatnak mondtak, s amit egy elhalt leányuk készített,
mikor még csak tizenöt éves volt. Ezek másmilyenek voltak, mint minden
festett kép, amit eddig láttam. Többnyire feketébbek, mint lenni
szokott. Az egyik egy asszony volt karcsú fekete ruhában, a hóna alatt
vékony övvel és olyan buggyantói voltak a ruha ujja közepén, mint
egy-egy káposztafej és terebélyes simléderes féketője volt fekete
fátyollal és karcsú bokája fekete szalaggal keresztbe kötve és roppant
parányi fekete papucsa, mint valami véső, és egy sírkőre volt a jobb
könyökével dülve, merengő tekintettel, szomorúfűzfa alatt és a másik
keze oldalt lelógott és fejér zsebkendőt meg egy kis tasakot tartott, és
a kép alá az volt írva, hogy »Haj, hát soha se lássalak többé?« Egy
másik fiatal leány képének pedig minden haja föl volt fésülve a feje
búbjára és ott felbogozva egy fésűre, olyan volt, mint egy székháta, és
ez belesírt a zsebkendőjébe és a másik kezében a tenyerén egy döglött
madár feküdt hanyatt, karmaival ég felé, s a kép alá az volt írva, hogy
»Haj, hát már sohase hallom édes csipogásodat?« És volt még egy fiatal
leány, mely az ablaknál állt és fölnézett a holdra és a könnyje
végigfolyt az orcáján, és a kezében nyitott levél volt, amelynek az
egyik szélin fekete pöcsét látszott és ő egy medáliát dédelgetett, lánc
is volt rajta s az ajka felé vitte, és a kép alatt az állt, hogy: »Haj,
hát elmentél, igen elmentél, el!« Ezek igen csinos képecskék voltak, azt
tartom, de nem igen vonzódtam hozzájok, mert ha valahogy el voltam
szontyolodva, mindig megborzongattak. Mindenki sajnálta, hogy meghalt az
a fiatal leány, mert sok ilyen képet festett volna még, s az ember látta
abból, amit csinált, hogy mennyi veszett el vele. De én úgy nézem,
amilyen természet volt, jobb helye volt neki a temetőben. Épen azon
dolgozott, amit a legnagyobb művészetnek mondanak, amikor ágynak esett
és éjjel-nappal az volt az imádsága, hogy csak addig élhessen, amíg ezt
elvégzi, de bizony nem kedvezett neki a szerencse. Az is egy fiatal
leány képe volt és hosszú fehér ruha volt rajta és egy híd korlátján
állott készen a vízbeugrásra, kibontott hajával a hátán, szemével a
holdon, az arcán végig a könnyei és két karjával keresztbe fonva a
mellén, két karját kifeszítette előre és másik két karját kiterjesztette
a hold felé. És azt gondolta, így meglátja, melyik két kar fest
legjobban, a többit aztán mind kivakarja. De, amint már mondtam,
meghalt, mielőtt a dologgal tisztába jött volna és most otttartották a
képet a szobájában az ágy fölött fejtül és minden születésenapján
fölvirágozták. Máskor mindig függöny alá rejtették. A képen való fiatal
leánynak kedves, szép arca volt, de nekem úgy tetszett, hogy a sok
karjától nagyon olyan volt, mint egy pók.
Amíg élt az a fiatal leány, albumot tartott és abba beleraggatta, amit a
_Presbiteriánus Figyelőből_ szedett: halottak listáját,
szerencsétlenségeket és a türelmes szenvedés eseteit, és aztán verseket
írt hozzá a saját fejéből. Nagyon csinos versek voltak. Itt van egy
vers, amit egy Steffen Dauling Botsz nevű fiúról írt, aki a kútba esett
és belefúlt:
ÓDA
_néhai Steffen Dauling Botszról_.
Kicsi Botsz tán beteg lettél,
Úgy ragadt el a kaszás?
Sok jó szivet bússá tettél?
És volt érte nagy sírás?
Nem; nem ez volt a te véged
Kicsi Steffen Botsz gyerek,
Bárha sokan sírtak érted,
Nem kórság emészte meg.
Nem hökkhurut, vagy e fajta,
Sem kanyaró, torka rossz,
Mi nevedet megrontotta,
Kicsi Steffen Dauling Botsz.
Sem hűtlen szerelmi bánat
Busítá göndör fejed;
Sem gyomorbajod nem támadt,
Kicsi Steffen Botsz gyerek.
Oh nem! Sírjatok, hallgatva
Sorsát, mit elmondok én:
Lelke testét el úgy hagyta,
Kútba esett a szegény.
Bár kihúzták és belőle
Kinyomkodták a vizet:
Későn volt: dicsőbb mezőre
Vitte őt angyal sereg.
Ha Grendzserfór Emmelin ilyen verset tudott csinálni alig tizennégy éves
korában, az ember meg se tudja mondani, mire vitte volna később. Bökk
azt mondja, csak úgy ontotta a verset, mint a folyóvíz. Soha csak meg se
állt gondolkozni. Azt mondta, csak odakanyarított egy-egy sort és ha
sehogy se talált hozzá rímet, hát egyszerűen kivakarta és másikat
kanyarított helyébe és ment tovább. Nem is ragaszkodott semmihez, tudott
mindenről írni, amit föladtak neki, hogy borzasztó volt. Ha egy ember
meghalt, vagy ha meghalt egy asszony, vagy ha egy gyermek halt meg:
készen volt a maga »adójával«, mielőtt a halott teste kihült. Ő nevezte
adónak. A szomszédok azt beszélték, hogy első volt a halottnál mindig a
doktor, aztán jött Emmelin és aztán a temetkező vállalat embere. Csak
egyszer tudta őt az antreprizes ember megelőzni, s akkor Emmelin
elégette a versét, melyet a halott ember nevére írt. De ez nagyon
megváltoztatta őt; nem panaszkodott soha, de csak úgy elhervadt és nem
sokára meghalt. Szegény lélek, szerettem feljárogatni a kis szobába,
amelyben lakott, míg élt s elő-előszedtem az albumát s olvasgattam
benne, mikor a képeken elszontyolodtam s elkeseregtem rajta egy kicsit.
Szerettem ezt a familiát, élőit és halottjait egyaránt, és vigyáztam,
hogy semmi közibénk ne jöhessen. Szegény Emmelin verset csinált minden
halottról, amíg maga élt, s nekem úgy tetszett, nem igazság, hogy őróla
senki sem csinál verset, hogy most már nem él. Én hát próbáltam magam
kiizzadni egyet-kettőt, de sehogy sem akart menni. Emmelin szobáját
tisztán és rendben tartották szakasztott úgy, ahogy volt, amíg ő élt, és
soha senki se hált benne. Az öreg asszonyság maga viselte gondját, bárha
tömérdek szerecsenjük volt és sokat varrogatott ott és rendesen ott
olvasgatott a bibliájából.
A nappali szobáról már elmondtam, hogy gyönyörű firhangok voltak az
ablakokon, fehér függönyök festett képekkel, kastélyok vadszőlővel a
falon és tehenek, amint lejöttek inni. Volt egy kicsi vén ongora is a
szobában, azt gondolom, cintányér féle lehetett benne, és nem lehet
édesebbet gondolni se, mint mikor a fiatal hölgyek elénekelték azt, hogy
»Elszakadt a végső láncszem« és mikor eljátszották az ongorán a »Prágai
csatá«-t. Valamennyi szobának a fala kárpitozva volt s majd mindenikben
szőnyeg volt a padlón és az egész ház kívülről ki volt meszelve.
Dufla ház volt, és a nagy szabad hely a két ház között ki volt pallózva
és tető volt fölötte, és néha a nap derekán oda vitték ki az asztalt és
roppant hűvös és kényelmes jó hely volt ott. Jobb talán már nincs is. És
a konyha is nagyszerű volt és hozzá rémbőséges is.
XVIII. FEJEZET.
Grendzserfór ezredes dzsentlmen volt, persze. Tetőtől talpig dzsentlmen.
Az volt a familiája is. Nemes származású volt, úgy beszélték, és ez ér
emberben is annyit, mint lóban, azt mondta özvegy Duglaszné asszony, és
soha senki se tagadta, hogy ő a város java arisztokráciájához tartozott;
még a tata is azt mondta, pedig neki szegény magának nem volt különb
nemesi levele, mint egy balatoni sügérnek. Grendzserfór ezredes nagyon
szálas és karcsú volt, feketésen halavány volt az arcszíne, semmi nyoma
rajta sehol semmi pirosságnak. Minden reggel símára beretválta egész
keskeny arcát, rém keskeny ajka volt és rém keskeny orrlika, horgos orra
és vastag szemöldöke és rém fekete szeme, ami, úgyszólván, barlangból
nézett az emberre. Homloka magas volt, a haja fekete és síma volt és a
válláig lelógott. Keze hosszú és keskeny volt és mindennap egész életén
keresztül tiszta inget váltott és egy egész rend ruhát tetőtől talpig
fehér vászonból, de olyan fehér volt, hogy bántotta az ember szemét, ha
ránézett, vasárnap pedig rézgombos, hosszú kék kabátot viselt. Ehhez
mindig ezüstgombos mahagoni botot vett. Nem volt semmi pajkosság benne,
egy csepp sem, még csak hangos sem volt soha. Olyan barátságos volt,
amilyen csak lehetett, ezt persze érezni lehetett rajta s így az
embernek bizodalma volt hozzá. Néha-néha mosolygott is és ez jól esett
az embernek; de ha kihúzta magát, mint egy díszárbocfa és elkezdett
villámlani szemöldöke alatt: első, hogy fára kívántál mászni, hogy ott
jusson eszedbe, hogy mi lesz azután. Soha se kellett annak bárkit is
inteni, hogy illendően viselje magát: ahol ő volt, ott mindenki jól
viselte magát. És mindenki szeretett is a társaságában lenni; verőfény
volt ő mindig, úgy értem, hogy vele mindig mintha jó idő lett volna. Ha
egyszer ő felhőbe borult, irtóztató sötétség lett tőle egy fél percre és
ez épen elég is volt; azontúl nem történt semmi hiba legalább egy hétig.
Ha ő meg az öreg nagysága reggel lejöttek, az egész familia fölállt és
jó reggelt kívánt nekik, s addig le sem ült, míg ők le nem ültek. Aztán
Bob és Tom a fali szekrényhez mentek, ahol az ivóedény volt és öntöttek
neki egy kupica keserű pálinkát és a kezébe adták és ő a kezében
tartotta s várt, amíg Tom és Bob maguknak is öntöttek, aztán bókoltak és
azt mondták: Tisztesség adassék szer neked és önnek asszonyom. Ezek meg
egy pirinyót biccentettek és azt mondták: köszönöm, és aztán ittak mind
a hárman, és aztán Bob és Tom egy kanál vizet öntöttek a cukorra és a
csöpp pálinkára vagy almaszeszre, ami a kupicájuk fenekén volt s nekem
adták és Bökknek és mink is az öregekre köszöntöttük.
Bob volt a legidősebb, aztán jött Tom. Szálas szép legények, igen széles
válluk, barna arcuk s hosszú hajuk és fekete szemük volt. Azok is talpig
fehér vászonba voltak öltözve, mint az öregúr és széles panamakalapot
viseltek.
Aztán ott volt Sarlott kisasszony; huszonöt éves volt, karcsú, büszke és
nagyszerű, de olyan jó, mint egy falat kenyér, ha föl nem bosszantották.
De ha bosszús volt, olyan szeme volt, hogy az ember szeretett volna
elsülyedni. Szakasztott az apja ebben. És igen gyönyörű volt.
Az volt huga, Szófia kisasszony is, de másfajta szépség. Kedves volt és
édes, akár a galamb és csak húsz esztendős.
Mindenkinek külön szerecsenje volt, aki udvarolt neki, Bökknek is. Az én
négeremnek rém jó dolga volt, mert én nem voltam ahhoz szokva, hogy
akárki valamit helyettem végezzen. De a Bökkének mindétig készen kellett
állni az ugrásra.
Hát ez volt az egész familia most, mert azelőtt három fiúval többen
voltak, azokat megölték; és Emmelinnel, aki meghalt.
Az öregúrnak temérdek majorja volt és több mint száz szerecsenje. Néha
egész sereg ember gyűlt oda lóháton tíz-tizenöt mérföldnyiről is
körös-körül s ott maradt öt-hat napig is és nagy dáridót csaptak
mindenfelé, a folyón, és táncot és majálist az erdőben nappal és bált
éjjel otthon. Ezek nagyobbrészt atyafisága voltak a családnak. A férfiak
magukkal hozták a fegyverüket. Mondhatom, szép finom holmi volt.
Volt aztán egy másik arisztokrata had a vidéken – öt-hat család –
nagyobbrészt Sepperdszon volt a nevük. Épen olyan nagyralátók, előkelő
születésűek, gazdagok és nagyszerűek voltak, mint a Grendzserfórék
törzse. Sepperdszonék és Grendzserfórék ugyanazt a gőzhajókikötőt
használták, amelyik két mérföldnyire volt a mi házunktól fölfelé, így ha
néha odakerültem csomóval a mi embereink közül, gyakran láttam egy csomó
Sepperdszon-hadat finom lovaikon.
Egyszer Bökk és én odavoltunk vadászgatni az erdőn és lódobogást
hallunk. Épen az úton mentünk keresztül. Aszondja Bökk:
– Gyorsan, be a sűrűbe!
Beugrunk s aztán kikukucsáltunk a levelek között az erdő mentén.
Csakhamar jön ám galoppban egy gyönyörű fiatalember, könnyen eresztve
paripáját, s olyan volt mint egy katona. A puskája a nyeregkápájára volt
akasztva. Láttam őtet már máskor is: a fiatal Harry Sepperdszon volt.
Hallom a fülem mellett elsülni Bökk puskáját és Harry kalapja
lebukfencezik a fejéről. Fogta puskáját és egyenesen odanyargalt, ahol
mi el voltunk bújva. De mi ugyan nem vártuk be. Neki szaladvást az erdőn
keresztül. Az erdő nem volt sűrű, úgy hátranéztem a vállamon át, hogy
lebukhassak a golyó elűl, s kétszer láttam, hogy Harry rácélzott Bökkre.
Aztán visszalovagolt arra, amerről jött, gondolom a kalapjáért, de látni
nem láttam. Mi ugyan hazáig meg nem álltunk. Az öregúr szeme egyet
villámlott – főleg azt tartom a gyönyörűségtől, aztán arca elsímult és
azt mondja nyájasan:
– Nem szeretem ezt a lövöldözést – bokorból. Mért nem álltál ki fiam az
útra?
– Sepperdszonék nem állnak ki, papa; ők semmit se kockáztatnak ha lehet.
Sarlott kisasszony úgy feltartotta a fejét, mint egy királyné, amíg Bökk
elbeszélte az esetet és az orrlikai kitágultak és a szeme szikrázott. A
két fiatalember sötéten nézett, de nem szólt egy szót se. Szófia
kisasszony elfehéredett, de a színe visszatért, mikor látta, hogy a
fiatalember nem sérült meg.
Ahogy Bökköt megkaptam, magában odalennt a szérűskertben a fák alatt,
azt mondom neki:
– Bökk, meg akarta ölni?
– Meg én, annyit mondhatok.
– Mit vétett magának?
– Ő? Soha se vétett nekem semmit.
– Hát akkor miért akarta megölni?
– Mért, semmiért, csak a vendettáért.
– Mi az, vendetta?
– Hé, hol nőttél ekkorára, hogy nem tudod mi a vendetta?
– Soha hírét se hallottam. Mondja el.
– Hát nézd, mondja Bökk, a vendetta ez. Egy ember perpatvarba keveredik
egy másik emberrel és megöli. Akkor ennek a másik embernek a testvére
megöli űtet; aztán a többi testvérek mindkét részről egymás ellen
mennek; aztán bevágnak az unokatestvérek is, aztán lassanként minden
ember megölődik és vége a vendettának. De a dolog lassan megy és sokáig
tart.
– Ez a maguké már sokáig tart, Bökk?
– Meghiszem azt! Harminc esztendővel ezelőtt kezdődött, vagy
olyanformán. Valamiben összekülönböztek, abból per lett, és az egyik
ember pörvesztes lett és fogta magát és agyonlőtte azt, aki a pört
megnyerte, amit természetesen ő is megtett volna. Mindenki megtenné.
– És mi iránt kerekedett a per, Bökk? Föld iránt?
– Lehet, azt hiszem, nem tudom.
– Hát aztán ki lűtt? Grendzserfór volt-e vagy Sepperdszon?
– Uram fia, honnan tudjam? Oly régen volt.
– És senki sem tudja?
– Hogyne! Apus tudja, azt hiszem, és egyik-másik az öregebbek közül. De
azt nem tudják már, hogy miből kerekedett elsősorban a villongás.
– És többeket is megöltek már?
– Meg bizony, volt itt szépen temetés. De nem mindig jár az ügy
halállal. Atyust megsörétezték egyszer, de ő oda se neki, ő egyáltalán
nem vette föl; Bobot egy kicsit meghasogatták vadászkéssel és Tom is
megsérült egyszer-kétszer.
– És öltek-e meg az idén is valakit, Bökk?
– Hogyne, mink is egyet, ők is egyet. Mintegy három hónapja Bood
unokatestvérem, ki mindössze tizennégy éves volt, az erdőn keresztűl
lovagolt a folyó túlsó partján és nem volt vele semmiféle fegyver, ami
bolondos esztelenség volt, mikor egy elhagyott helyen lódobogást hall
maga mögött és meglátja nyomában az öreg Baldy Sepperdszont, kezében
puskájával, a fehér haja szélnek eredve; és ahelyett, hogy félreugrott s
nekivágott volna a bozótnak, Bood azt hitte meggyőzi futással. Igy
száguldottak rém versenyfutásban vagy öt mérföldet, tán többet is, s az
öregember mind jobban közeledett. Bood, pedig hogy látta, hogy hasztalan
minden, megállt és megfordult, tudod, hogy a golyó elül vágjon bele
lyukat és az öregember odalovagolt és lelőtte. De nem soká örülhetett a
szerencséjének, mert egy héten belül a mieink őtet is leterítették.
– Azt tartom Bökk, az az öregember gyáva volt.
– Nem volt az gyáva. Nincsen is a Sepperdszonok közt gyáva egy se. Sem a
Grendzserfórok közt sincsen gyáva. Hej, az az öregember egyszer egy
félóráig védelmezte az életét három Grendzserfór ellen és ő lett a
nyertes. Mind lóháton voltak; ő leszállt a lováról és egy kis farakás
mögé került és a lovát maga elé állította védelemnek a golyóbicsok
ellen; de a Grendzserfórok lóháton maradtak és körülhederegtek az öreg
körül és rá-rápörköltek és az öreg visszapörkölt rájok. Ő meg a lova jól
meglékelve és lázáron mentek haza, de a Grendzserfórokat úgy kellett
hazavinni, és egyikük már meg volt halva és egy másik meghalt másnap.
Már, barátom, ha valaki pulyát akar látni, az ne kereskedjék a
Sepperdszonok körül, azok között nem terem.
A következő vasárnapon mindnyájan templomba mentünk, kiki lóháton. A
férfiak mind magukkal vitték puskájokat, Bökk is és a térgyük közé
tették vagy a falnak támasztották. Ekképen tettek Sepperdszonék is. Igen
ordináré kis prédikációt hallottunk, csupa testvéri szeretetről meg
hasonló unalmas dolgokról; de mindenki azt mondta, jó szavallás volt, és
hazamenet mind erről beszélgettek és oly rém sokat tudtak mondani
hitről, jó cselekedetről, kegyelemről és predestinációkról és mit tudom
én még miről, hogy úgy tetszett nekem, még ilyen rágós vasárnapot nem
ettem életemben.
Egy órával ebéd után mindenki egyet szundított, ki székben, ki a
szobájában, és nagyon unalmas volt a dolog. Bökk és egy kutya a gyöpön
nyújtóztak el mély álomban. Én fölmentem a szobámba, mondok én is
bólintok egyet. Az ajtóban, mely a mienkkel szomszédos volt, ott
találtam az édes Szófia kisasszonyt és beszólított a szobájába, betette
szép csöndesen az ajtót és azt kérdezte tőlem, szeretem-e őtet; én
mondok, hogy szeretem; aztán azt kérdezte tőlem, megtennék-e érte
valamit, de úgy, hogy nem szólok senkinek, és én azt mondtam, hogy meg.
Akkor aztán azt mondta, elfelejtette a bibliáját s ott hagyta a padban a
templomban két másik könyv között, és én szép csöndesen kilopózhatnám,
elmehetnék érte és nem szólnék senkinek. Én azt mondtam, hogy meglesz.
Ki is lopóztam s nekivágtam az útnak és senkit se találtam a templomban,
kivéve tán egy-két disznót, mert az ajtaja nem volt becsukva, a disznó
pedig szereti a kőpadlót nyáron, mert híves. Tudnivaló, legtöbb ember
nem szokott templomba menni, csak mikor templomjárás ideje van; de a
disznó ezt nem nézi.
Mondok magamban, ennek valami bibije van, – nem természetes dolog az,
hogy egy leány úgy oda legyen az újtestámentomért; hát megráztam a
könyvet s egy kis cédula hullott ki belőle, rajta ceruzával ennyi:
_félkettőkor_. Megkutattam kívül-belül, de egyebet nem találtam.
Ennyiből meg nem lettem okosabb, hát visszatettem bele a papirost s
mikor hazaérek, Szófia kisasszony ott várt rám szobája ajtajában.
Betuszkolt és becsukta az ajtót; aztán belenézett az újtestámentomába,
míg meg nem találta a papirost és ahogy elolvasta, földerült; s mielőtt
észrevettem volna, megcirógatott s egy barackot nyomott a fejemre és azt
mondta, én vagyok a legkedvesebb fiú a világon és hogy ne szóljak
senkinek. Rém piros volt az arca egy pillanatig és a szeme fénylett és
ettől irtóztató szép lett. Én nagyon meg voltam lepődve, de mikor
lélekzethez jutottam, megkérdeztem a papiros felül. Ő meg azt kérdezte,
elolvastam-e, s én azt mondtam _nem_, s ő azt kérdezte, tudok-e írást
olvasni és én azt mondtam _nem, csak nagy pókbetűket_, és akkor azt
mondta, hogy a papirossal semmi sincs, az csak könyvjelző, hogy tudja
hol olvasott és hogy én most menjek játszani.
Lementem a folyóra ezen a dolgon töprenkedve s egyszerre csak látom,
hogy utánam jön a szerecsenem. Mikor már a ház felül nem lehetett őt
látni, hátra- és körülnézett egy pillanatra és hozzám futott és
aszondja:
– György úrfi, ha legyünne a lápba, mutatnék magának egy egész garmada
vízi-isten papucsát.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Huckleberry Finn kalandjai - 09
- Parts
- Huckleberry Finn kalandjai - 01Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4320Total number of unique words is 180233.0 of words are in the 2000 most common words46.5 of words are in the 5000 most common words51.9 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 02Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4471Total number of unique words is 177433.1 of words are in the 2000 most common words44.5 of words are in the 5000 most common words50.5 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 03Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4446Total number of unique words is 179431.5 of words are in the 2000 most common words42.4 of words are in the 5000 most common words47.8 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 04Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4401Total number of unique words is 183727.5 of words are in the 2000 most common words38.7 of words are in the 5000 most common words43.5 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 05Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4406Total number of unique words is 181532.6 of words are in the 2000 most common words44.8 of words are in the 5000 most common words51.7 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 06Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4369Total number of unique words is 176031.1 of words are in the 2000 most common words42.1 of words are in the 5000 most common words48.0 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 07Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4350Total number of unique words is 175732.2 of words are in the 2000 most common words43.4 of words are in the 5000 most common words49.8 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 08Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4359Total number of unique words is 182534.5 of words are in the 2000 most common words49.4 of words are in the 5000 most common words55.6 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 09Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4310Total number of unique words is 192432.0 of words are in the 2000 most common words43.0 of words are in the 5000 most common words48.6 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 10Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4196Total number of unique words is 194829.4 of words are in the 2000 most common words41.9 of words are in the 5000 most common words46.9 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 11Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4344Total number of unique words is 188429.8 of words are in the 2000 most common words42.4 of words are in the 5000 most common words48.8 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 12Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4319Total number of unique words is 187333.4 of words are in the 2000 most common words45.5 of words are in the 5000 most common words50.9 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 13Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4344Total number of unique words is 175634.4 of words are in the 2000 most common words46.9 of words are in the 5000 most common words52.4 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 14Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4308Total number of unique words is 165236.2 of words are in the 2000 most common words48.9 of words are in the 5000 most common words55.6 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 15Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4370Total number of unique words is 171334.6 of words are in the 2000 most common words47.3 of words are in the 5000 most common words53.9 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 16Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4310Total number of unique words is 179133.4 of words are in the 2000 most common words45.0 of words are in the 5000 most common words50.4 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 17Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4325Total number of unique words is 172734.3 of words are in the 2000 most common words47.3 of words are in the 5000 most common words53.4 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 18Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4291Total number of unique words is 170230.6 of words are in the 2000 most common words42.0 of words are in the 5000 most common words47.8 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 19Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4391Total number of unique words is 179830.0 of words are in the 2000 most common words40.1 of words are in the 5000 most common words45.9 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 20Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4388Total number of unique words is 177530.7 of words are in the 2000 most common words42.1 of words are in the 5000 most common words47.5 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 21Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4370Total number of unique words is 176533.7 of words are in the 2000 most common words45.9 of words are in the 5000 most common words51.0 of words are in the 8000 most common words
- Huckleberry Finn kalandjai - 22Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 254Total number of unique words is 20233.1 of words are in the 2000 most common words43.3 of words are in the 5000 most common words51.4 of words are in the 8000 most common words