Huckleberry Finn kalandjai - 05

lestük, hogy rángatja, húzza a horgot, amíg ki nem merült. Találtunk a
gyomrában egy rézgombot, egy kerek gömböt és mindenféle törmeléket. A
gömböt szétvágtuk a balaskával és egy orsót találtunk benne. Dzsim azt
mondja, már régen benne lehetett, hogy így begubózta s gömböt csinált
belőle. Olyan temérdek nagy hal volt, hogy soha külömbet a
Missziszippiben nem fogtak, azt tartom. Dzsim azt mondta, nagyobbat ő se
látott. A városban jó pénzért lehetett volna eladni. A vásárcsarnokban
fontszám mérik ki az ilyen halat. Mindenki vesz valamelyest belőle. A
húsa olyan fejér, mint a hó és roston sütve nagyon jó.
Másnap reggel únott és kedvetlen voltam, szerettem volna valahogy egy
kicsit mozgolódni. Mondok, fölruccannék egy kicsit a folyón körülnézni,
hogy mint van a világ. Dzsimnek tetszett a dolog, de azt mondja, csak
sötéttel menjek és jó hasznát vegyem a szememnek. Aztán még studérozott
rajta és aszondja: nem vehetnék-e föl valamit abból az ócska holmiból s
nem öltözném-e föl leányruhába? Ez is pompás gondolat volt. Hát
levágtunk valamit az egyik kalikóruhából, én fölgyűrtem a nadrágomat
térdemen fölül és belebujtam. Dzsim hátul bekapcsolta és egészen jó
formája volt. Föltettem a fejemre a nap ellen való főkötőt s megkötöttem
az állam alatt. Ha valaki alája nézett volna, hogy lásson, az arcom
olyan volt, mint egy kályhacsőkönyök. Dzsim azt mondta, senki sem
ismerhetne rám, akár még nappal is. Én aztán egész nap próbálkoztam,
hogy kitanuljam a módját, és lassan-lassan jól beletanultam; csak
aszondja Dzsim, nem úgy lipegetek, mint a lányok szoktak; és aszondja,
ne huzogáljam föl mindig a szoknyámat, hogy hozzáférjek a nadrágom
zsebéhez. Ezt eszemben is tartottam és jobban csináltam.
Alighogy beesteledett, elindultam az illinoiszi part alatt fölfelé.
A város felé keresztül vágtam a folyón valamivel a gőzkompállomás alatt
és a víz sodra épen a város vége alá vitt. Kikötöttem és nekiindultam
parthosszant. Láttam világosságot egy kis kalibában, amelyben már régen
nem lakott senki s én szerettem volna tudni, ki ütött benne tanyát.
Odalopózkodtam s bekukucsáltam az ablakán. Egy asszony volt ottbenn,
lehetett mintegy negyven éves és kötögetett gyertyaszónál egy
fenyüdeszkaasztal mellett. Az arcára nem ismertem rá; idegennek köllött
lenni, mert olyan pofa nem volt ebben a városban, akit én ne ismerjek.
Ez szerencse volt, mert kezdtem elbátortalanodni. Már bántam is, hogy
eljöttem. Mondok rámismerhetnek a hangomról. De ha ez az asszony csak
két napja van is a városban, el tud ez nekem mindent mondani, amit tudni
szeretnék. Hát bekopogtattam, s föltettem magamban, hogy nem fogok
megfelejtkezni arról, hogy leány vagyok.

XI. FEJEZET.
– Bujj be, mondja az asszony s én bementem. Azt mondja aszondja, hogy
ülj le.
Leültem. Végigmustrált apró villogó szemével és aszondja:
– Hogy hínak lelkem?
– Villiemsz Sárának.
– Merre valósi vagy? Ide a szomszédságba?
– Nem a; Húkervillbe, ide hét mérföld lefele. Gyalog jöttem végig az
úton és rém el vagyok fáradval.
– Meg ehes is vagy, úgy nézem. Majd kerítek valamit.
– Nem néni, ehös nem vagyok. Olyan ehös vótam, hogy meg köllött állanom
ide két mérföldnyire egy majorban. Azér most mán nem vagyok ehös. Attul
is késtem így el. Édes anyám betegen fekszik otthun és se pénze se
semmi, ezt gyüttem elpanaszolni Múr Ebner bátyámnak. Ott lakik, aszondta
édesanyám, a város fölső végin. Én soha ezelőtt nem jártam erre. Talán
ismeri kelmed?
– Nem én. Sem senkit itt én még nem ismerek. Alig lakok itt két hete. Jó
kis út van még a város fölső végéig. Jobb lesz, ha meghálsz itt. Vedd le
a féketődet.
– Nem, mondom én, csak egyet pihenek, aztán tovább megyek. Nem félek én
az étszakátul.
Aszondta aszondja, hogy dehogy eresztene magamban, de az ura hamarosan
haza gyün, talán egy félóra se telik bele, avval majd elkísértet. Aztán
megeredt a beszélője az uráról meg a folyó mentén fölfelé lakó
atyafiságáról, meg a folyó mentén lefelé lakó atyafiságáról és hogy
bizony ők sokkal jobb módhoz voltak szokva, de hát nem tudták,
elvétették, hogy idejöttek a mi városunkba, ahelyett, hogy élték volna a
világukat magukban és így tovább és így tovább, míg végre már attól
féltem, én is elvétettem a dolgomat, mikor ide bejöttem, hogy újságot
halljak a városról. Azonban csakhamar tatára tért át meg a gyilkosságra
s akkor már szívesen hagytam tovább csevetelni. Rólam is beszélt meg Tom
Szójjeról, hogy megtaláltuk a hatezer dollárt (de ő tíznek tudta) és
mindenfélét tatáról, hogy micsoda nagy sor az, meg micsoda nagy az én
sorom és végre eljutott oda, ahol engem meggyilkoltak.
– Ki tette? Mi hallottunk egyetmást ezekről a dolgokról odalenn
Húkervillben, de nem tudjuk, ki ölte meg Hokk Finnt.
– Hej, tudom én, vannak itt szépecskén, akik szeretnék tudni, hogy ki
ölte meg. Némelyek azt mondják, maga az öreg Finn tette.
– Ugyan, ne mondja!
– Kezdetben majd mindenki azt hitte. Soha se fogja megtudni az öreg,
milyen közel járt ahoz, hogy meglincseljék. De még mielőtt beesteledett,
mindenki mást gondolt s azt mondták, egy Dzsim nevű megszökött
szerecseny tette.
– Mit; ű…
De megálltam. Jobb lesz mondok hallgatni. Ű pedig folytatta, észre se
vette, hogy közbevágtam.
– Az a szerecseny azon a bizonyos éjjelen szökött meg, amikor Hokk Finnt
megölték. Ki is tűztek a fejére jutalmat, háromszáz dollárt. Az öreg
Finn fejére is kitűztek kétszázat. Mert hogy a gyilkosság után való
napon bejött a városba s elmondta az esetet és ű is velük volt a
gőzkompon azokkal, akik keresték, és aztán rögtön utána fogta magát és
elment láb alul. Még aznap, mielőtt este lett, meg akarták lincselni, de
hát itt van, nem volt sehol. Nohát másnap meg kitudódott, hogy a
szerecseny is eltűnt; megállapították, hogy nem látták az este tíz
órátúl fogva, amikor a gyilkosság történt. Hát most már űrá kenték, és
míg mindenki ezzel volt tele, az öreg Finn haza kerül és Szaccser bíró
uron okvetetlenkedik, hogy adjon neki pénzt, ő fölveri egész Illinoiszt
a fekete után. A bíró adott is neki valamelyest és az öreg még az este
leitta magát és egész éjfélig egy pár gyilkosszemű idegennel cimborált
és velök el is ment. Ezótátul óta többet haza se gyütt, és azt tartják,
nem is kerül haza, amíg ezt az egész esetet egy kissé be nem lepi a por.
Mer’ azt tartják róla, hogy megölte a fiát, aztán úgy rendezte a dolgot,
hogy azt higyjék, zsiványok tették és most már könnyen hozzájut Hokk
pénzihez, sok pör és törvényes vesződség nélkül. Azt mondják, bizony
ütűle kitellett. Ravasz firma az, azt tartom én is. Ha haza nem gyün egy
esztendőn belül, rendben van a szénája. Rábizonyítani is persze nem
lehet semmit; mindenek addig meg is csillapodnak és az öreg úgy vágja
zsebre Hokk pénzit, ahogy akarja.
– Én is azt tartom, nénémasszony. Nincs is abban semmi. Hát azt már
senki se gondolja, hogy a szerecseny tette?
– De bizony vannak. Vannak még elegen, akik őt tartják a gyilkosnak. De
kézre is kerítik hamarosan és talán ki is csikarják belőle az igazat.
– Micsoda, hát talán keresik?
– Jaj, te kis ártatlan, te! Tán mindennap a földön hever háromszáz
dollár, hogy csak föl kelljen szedni? Sokan azt hiszik a szerecseny nem
lehet messze. Magam is azt hiszem, de én ugyan nem szóltam senkinek.
Egy-két nappal ezelőtt beszéltem egy öreg emberpárral, aki itt a
szomszédban lakik abban a fakalitkában, s véletlen azt mondták, hogy
amoda arra a szigetre, mit Dzsekszon szigetének hívnak, alig jár valaki.
Hát senki se lakik ott? – mondom én. Senki, aszondják ők. Én aztán egy
szót se többet, de annál többet gondoltam. Közel jártam hozzá és
bizonyos, hogy füstöt láttam ott a sziget felső része körül ezelőtt vagy
két nappal. Megesik, mondok magamban, hogy az a fekete ott bujkál.
Mindenesetre mondok, megérné a fáradságot, hogy az ember fölhajtsa.
Azóta nem láttam füstöt, így mondok, tán azóta odébb állott, ha
csakugyan ő volt volna. De az uram készül átmenni egy másik emberrel,
hogy megnézzék. Oda volt a vízen fölfelé, de ma hazakerült, és én
mindjárt elmondtam neki, ahogy hazajött, mintegy két órája.
Én olyan rosszul kezdtem lenni, hogy nem tudtam csöndesen megülni.
Köllött valamit tennem a kezemmel. Hát fölvettem egy tűt az asztalról és
elkezdtem befűzni. A kezem reszketett s én elég rosszul csináltam. Mikor
a nénémasszony abbahagyta a beszédét, fölnéztem rá, hát láttam, hogy
valami különösen néz rám és mosolyog hozzá. Én letettem a tűt meg a
cérnát és úgy tettem, mintha nagyon érdekelne a dolog – ami hogy úgyis
volt – és azt mondom:
– Háromszáz dollár rengeteg pénz. Ráférne édesanyámra, ha
megszerezhetné. Ma éjjel akar az ura átmenni a szigetre?
– Ma. Fölment a városba azzal az emberrel, akiről szóltam, ha csónakot
keríthetnének és kölcsön kérni még egy puskát. Éjfél után akarnak
indulni.
– Nem látnának jobban, ha nappal mennének?
– Dehogy nem. Hát aztán a szerecseny is nem látna jobban nappal?
Éjfélután alkalmasint aluszik s embereim bejárhatják az erdőt és
fölkutathatják tanyai tüzét annál jobban, mentül sötétebb van, ha csak
rak a fekete tüzet.
– Ez nem jutott az eszembe.
Az asszony megint olyan különösen nézett rám, úgy hogy kezdett szűk
lenni a ruhám. Hertelen aszondja:
– Mit is mondtál lelkem, hogy mi a neved?
– Williemsz – izé – Mari.
Valamikép úgy rémlett, mintha az imént nem Marit mondtam volna, hát nem
néztem a szeme közé. Úgy tetszik, hogy Sárit mondtam. Ettül nagyon
félszegnek éreztem magam s alkalmasint meg is látszott rajtam. Szerettem
volna, ha a nénémasszony még egyebet is mond. Mentül tovább hallgatott,
annál jobban szűkültem én. Most azonban azt mondja:
– Lelkecském, azt gondolnám, azt mondtad, Sára, mikor bejöttél.
– Persze néni, hogy azt, Williemsz Sára Mari. Sára az első nevem.
Némelyek Marinak szólítanak, némelyek Sárinak.
– És így is igaz?
– Igy, néni.
Jobban kezdtem magam érezni, de azért már nagyon kikívánkoztam onnan.
Még most se mertem a szemébe nézni.
Most azt kezdte beszélni a néni, hogy milyen nehéz időket élünk és hogy
milyen szegényesen élnek és hogy a patkányok nálok úgy járnak szabadon,
mintha övék volna a ház és így tovább, s én megint megkönnyebbültem. A
patkányok erányában azonban igaza volt. Minduntalan látott az ember
egyet-egyet, amint kidugta az orrát egy lyukból valamelyik sarokban. Azt
mondta, mindig a kezeügyében kell valaminek lenni, mikor magában van,
amivel megdobálja őket, külömben nem hagynak neki békét. Mutatott egy
darab ólmot, mely gömbbé volt csavarva s azt mondta, jól szokott vele
rendesen találni, de egy vagy két nappal ezelőtt megrántotta a karját s
most nem tudja, tud-e rendesen dobni vagy sem. De leste az alkalmat és
rögtön neki is sújtott egy patkánynak, de nagyon elhibázta s azt mondta,
_Jaj!_ úgy belefájult a karja. Aztán azt mondta, a legközelebbit
próbáljam meg én. Én szerettem volna odébb állni, mielőtt az öreg
hazajő, de persze, nem mutattam. Fogtam azt az izét s az első patkányra,
amely kidugta az orrát, odavágtam s ha megállt volna ott ahol volt,
nyomorult kis patkány lett volna belőle. A néni azt mondta, mustradobás
volt s hogy majd eltalálom a következőt. Fogta magát s visszahozta az
ólomgombócot és egy motring fonalat hozott, hogy segítsek neki
gombolyítani. Én feltartottam a két kezemet, ő meg ráakasztotta a
motringot és megint elkezdett beszélni a maga meg az ura dolgáról. De
egyszerre abbahagyta s aszondja, vigyázz a patkányokra. Jobb ha az
öledben, kezed ügyében van az ólomgombóc.
Igy az ölembe ejtette a gömböt abban a pillanatban s én összekaptam
alája a két lábamat, ő meg tovább beszélt. De csak egy szempillantásig.
Aztán levette a motringot a kezemről, erősen a szemembe nézett, de igen
barátságosan s azt mondta:
– Nézd csak mondok, mi is az igazi neved?
– Mi-mi – nénémasszony?
– Mi az igazi neved? Bill-e vagy Tom vagy Bob vagy micsoda?
Azt tartom, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél s nem tudtam, mit
csináljak. És azt mondtam:
– Kérem, ne figurázzon egy magamféle szegény leánnyal. Ha útjában vagyok
itt, inkább…
– Dehogy vagy. Ülj le és maradj ott, ahol vagy. Se nem bántalak, se el
nem árullak én. Csak mondd el a titkodat és bizzál bennem. Én megtartom
magamban, de még segítelek is. Segít az öregem is, ha köll. Aszondom én,
inasgyerek vagy és megszöktél, ennyi az egész. Nem nagy dolog. Nincs
benne semmi rossz. Rosszul bántak veled, te meg a fejedbe vetted, hogy
végit veted a dolognak. Isten ments fiam, hogy én áruljalak el. Mondj el
csak mindent, amint egy jó fiúhoz illik.
Hát mondok, semmi haszna se lenne már a tettetésnek és azért tisztára
megmondok neki áperte mindent, de hogy ő is tartsa meg a szavát. Aztán
elmondtam, hogy apám, anyám meghaltak és a törvény kiadott egy
rosszlelkű vén gazdának a kezére itt a megyében, harminc mérföldnyire a
folyótól befelé és az olyan rosszul bánt velem, hogy már nem bírtam el
tovább. Ü elment egy-két napra hazulról, én meg éltem az alkalommal,
elloptam a lánya egynémely ócska ruháját és elillantottam és három
éjtszakába került, míg végig jöttem a harminc mérföldön. Éjjel utaztam,
nappal elbujtam és aludtam és egy tarisznyára való kenyér és hús, amit
hazulról hoztam magammal, eltartott az egész úton és bőven volt mit
ennem. Azt mondtam még, remélem, nagybátyám, Ebner Mur gondjába veszen,
ez volt az oka, hogy mért indultam el ide, Gossen városába.
– Gossen, öcsém? Nem Gossen ez, hanem Szentpétervára. Gossen tíz
mérfölddel följebb van a folyón. Ki mondta neked, hogy ez Gossen?
– Egy ember mondta, akivel hajnalban találkoztam, épen amikor az erdőbe
akartam menni, mint rendesen, hogy aludjam. Azt mondta, ahol az út
elágazik, jobbkéz felé köll mennem s öt mérföldnyi úttal elérek
Gossenbe.
– Az is részeg volt, azt tartom. Épen az ellenkezőt mondta pontosan.
– Igaz, hogy olyanforma volt, mintha részeg lett volna, de most már
sebaj. Hozzá vagyok már szokva a masérozáshoz. Elérek Gossenbe, még
mielőtt megvirradna.
– Megállj egy szempillantásra. Adok egy kis útravalót. Lehet, szükséged
lesz rá.
Hát adott útravalót, aztán azt mondja:
– Mondd csak, ha egy tehén fekszik, melyik részével kel föl előbb?
Felelj gyorsan, ne sokat studérozz rajta. Melyik részével kel föl előbb?
– A hátuljával, néni.
– Jól van. Hát a ló?
– Az elejével, néni.
– A fának melyik része mohosodik meg legjobban?
– Az északi része.
– És ha tizenöt tehén legel egy domb oldalán, hány eszik úgy, hogy a
feje egyazon irányba van?
– Mind a tizenöt, néni.
– Rendben van. Azt tartom, csakugyan falusi életet éltél. Azt gondoltam,
talán megint lóvá akarsz tenni. Hát mi már az igazi neved?
– Petersz Gyuri, néni.
– Jól van, de el ne felejtsd a Gyurit. Nehogy mielőtt elmégy, azt találd
mondani, hogy Sanyi és azzal vágd ki magadat, ha megcsíplek, hogy
Gyuri-Sanyi. Aztán ne ténferegj az asszonyok körül ebben a rozoga
kalikóban. Fene regényesen tudod adni a leányt, de lehet, hogy a
férfiakat becsapod vele. Az isten áldjon meg öcskös, ha máskor cérnát
akarsz befűzni, ne fogd szorosan a cérnát s próbáld ráhúzni a tűt; fogd
a tűt és dugd bele a cérnát: így szoktak legtöbbször az asszonyok cérnát
befűzni, a másik mód a férfiak szokása. Ha pedig patkányra vagy akármire
akarsz dobni, állj lábujjhegyre, vidd a kezedet a fejed fölé olyan
félszegen, ahogy csak tudod és hibázd el a patkányt legalább hat-hét
lábnyira. Dobj kifeszített karral a válladból, mintha valaminek a
forgató nyele volna a karod: így szoktak a lányok dobni; ne a csuklódból
meg a könyöködből, és tartsd a karodat féloldalt, mint ahogy a fiúk
szokták. És vedd az eszedbe, ha egy leány valamit az ölében fel akar
fogni, akkor szétveti a térgyit, nem csapja össze, ahogy te összekaptad,
amikor az ólomdarabot odadobtam, Hé, fiúnak gyanítottalak, mikor
befűzted a cérnát, a többit csak azért próbáltam veled, hogy
megbizonyosodjam. Most eredj, trotykolj a nagybátyádhoz Villiemsz
Sári-Mári Petersz Gyuri-Sanyi, és ha bajba keveredel, üzenj Loften Dudi
néninek, aki én volnék és én megteszem, ami tellik tőlem, hogy segítsek
rajtad. Menj a part mentén végesvégig, és ha mégegyszer útra kelsz, húzz
fel cipőt, meg kapcát is. A partmenti út köves, és azt tartom, gyönyörű
állapotban lesz a lábad, mire Gossenbe érsz.
Elmentem vagy ötven ölnyire a parton fölfele, aztán ugyanazon a nyomon
vissza s odalopóztam, ahol a csónakom volt, jó darabon a néni háza
alatt. Beleugrottam és sietve eleveztem. Fölmentem elég messze víz
ellen, hogy nekimehessek a sziget felső végének és ekkor indultam a
folyón keresztül. Levettem a helgoland főkötőmet, mert nem volt már
szükségem salugáterre. Mikor a folyó közepe felé voltam, hallom, hogy az
óra kezd ütni, a hang gyöngén jött el a víz fölött, de tisztán ütötte a
tizenegyet. Mikor elértem a sziget felső végit, nem álltam meg, hogy
kifújjam magam, bár jól el voltam csigázva, hanem, be hamar az erdőbe,
ahol a régi tanyám volt s ott jó nagy tüzet raktam egy magasabb, száraz
helyen.
Aztán be megint a csónakba s a tanyánk felé eveztem másfél mérföldnyivel
alább, ahogy csak tudtam. Kikötöttem és loholtam az erdőn át, föl a
dombhegyre s be a barlangba. Ott feküdt Dzsim, mély, egészséges álomban.
Én fölráztam s aszondom neki:
– Kelj föl és szedd össze magadat Dzsim; nincs vesztegetni való egy
percünk se. Nyomunkban vannak.
Dzsim se szólt, se beszélt, de ahogy a következő félórában dologhoz
látott, abból kitetszett, hogy meg van rőkönyödve. Ennyi idő alatt
minden holmink a tutajra került, maga a tutaj készen arra, hogy ellökjük
a füzes öbölből, ahol rejtegettük. Eloltottuk a tüzet a barlangban
elsőbb is és semmi világot nem gyújtottunk azután kívül sem.
Én eleveztem a csónakkal a parttól egy kisség távolabb, hogy
körülnézzek, de ha volt is valamerre csónak, azt nem lehetett látni,
mert csillag és árnyék nem jó világítás arra, hogy lásson is az ember.
Erre kihoztuk a tutajt és siklottunk rajta lefelé az árnyékban s
elhagytuk a sziget alsó végét halotti csöndességben, egy szó nem sok,
annyit se szólva.

XII. FEJEZET.
Lehetett már közel egy óra, mire a sziget alá értünk, s mintha a tutaj
rémlassan ment volna. Úgy volt, hogyha csónak találna jönni, akkor mi a
csónakunkba szökünk s átvágunk az illinoiszi partra; de jó, hogy nem
jött csónak, mert se arra nem gondoltunk, hogy a puskát is áttegyük a
csónakba, se hogy a horgokat vagy az elemózsiát. Arra, hogy ennyifelé
gondoljunk, nagyon is nagy sietségben voltunk. Nem nagy okosság volt,
hogy mindent a tutajra tettünk.
Mondok, ha azok az emberek a szigetre mennek, azonnal megtalálják a
tüzet, melyet raktam és azt fogják őrizni egész éjjel lesve, hogy Dzsim
nem jön-e oda. Mindenesetre messze tőlünk maradtak és ha nem
tévesztettem meg őket azzal, hogy tüzet raktam, nem az én hibám volt. Én
becsületesen megtettem mindent, hogy becsapjam őket.
Mikorra a hajnal fölhasadt, kikötöttünk egy zátonyterületen, egy nagy
kanyarulatban az illinoiszi oldalon és gyapotfagalyakat vagdostunk a
baltánkkal s úgy betakartuk vele a tutajt, hogy úgy látszott, mintha a
part volna kimosva. A zátonyterület afféle vízi homokbucka, amelyiken
oly sűrűn terem a gyapotbukor, mint a berena foga.
A Misszuri oldali part hegyes volt, az illinoiszi erdős s ezen a tájon a
víz folyása a Misszuri part mentén volt s így nem köllött attól félnünk,
hogy valakivel találkozunk. Ott tanyáztunk egész nap s néztük, mint
siklanak le tutajok és gőzösök a Misszuri partok alatt és hogy küzködnek
víz ellen menő gőzhajók a folyó közepén. Elmondtam Dzsimnek mindent,
amiről azzal a nénivel beszéltünk; és Dzsim azt mondta, helyre egy
asszony az, aki, ha maga jönne ránk, ugyan nem ülne le a tüzet őrizni,
hanem kutyával jönne. De akkor, mondom én, mért nem mondta az urának is,
hogy kutyával jöjjön? Dzsim azt mondta, fogadni merne, hogy eszébe is
jutott volna, mire a férfiak elkészülnek az indulásra, sőt azt hitte,
hogy a férfiak épenséggel kutyáért mentek a városba, így kaphattunk mink
egérutat, különben aligha volnánk itt ezen a homokzátonyon
tizenhat–tizenhét mérföldnyire a város alatt, de úgy ám, előbb megesnék,
hogy magunk is ott volnánk már abban a városban. Én azt mondtam, én
ugyan nem törődöm vele, hogy mért nem csíptek el, legalább addig, amíg
el nem csípnek.
Mikor esteledni kezdett, kidugtuk a fejünket a sűrű gyapotbokrokból s
körülnéztünk mindenfelé; a határ tiszta volt. Igy hát Dzsim fölszedett
egy pár deszkát a tutajról és formás vackot épített belőle, hogy legyen
hová bujnunk esős és viharos időben, és hogy a holminkat is szárazon
tudjuk tartani. Dzsim padlót is csinált a kuckónak a tutaj szintje fölé
vagy egy lábbal, így a takaróinkat és mind a kacatot nem érte a hullám,
amit a gőzhajók csináltak. A kunyhó kellő közepét iszappal
kitapasztottuk öt-hat hüvelyk vastagon, rámát is csináltunk neki, hogy
szét ne máljék, ez volt a tűzhelyünk, ha csúnya vagy hideg idő talál
lenni. A kunyhó pedig eltakarta, hogy szemet ne szúrjon. Csináltunk egy
kisegítő kormánylapátot is, mert ami volt, eltörhetett valami fatuskón
vagy más egyében. Beszúrtunk a tutajba egy kurta, villaszerű botot is,
hogy ráakaszthassuk ócska lámpásunkat, mert hogy a lámpást mindig meg
kellett gyújtani, ha gőzöst láttunk jönni, nehogy ránk másszon; de nem
volt szándékunk olyankor is meggyújtani, ha víz ellen menő hajóval
találkoztunk, kivévén, mikor tisztára útjukba esünk. Mert a folyó még
mindig jócskán meg volt áradva, az alacsonyabb partok még mindig
valamelyest víz alatt voltak, ennélfogva a víz ellen menő hajók nem
mindig a folyó sodrában mentek, hanem keresték a könnyebb vizet.
Ezen a második éjtszakán úgy hét–nyolc órát mentünk, óránként több, mint
négy mérföldet, olyan volt a víz sodra. Horgásztunk, beszélgettünk,
egyszer-egyszer egyet úsztunk, hogy el ne álmosodjunk. Valami
áhitatfélét éreztünk, amint alásiklottunk a nagy, csöndes vízen s
hanyattfekve néztük a csillagokat, szinte nem is esett jól hangosan
beszélni és nevetni se igen nevettünk, akkor is csak úgy elfojtva
egy-egy kicsit. Nagyszerű, jó időnk volt, ami fődolog volt és épenséggel
semmi sem történt ezen az éjtszakán, sem a következőn, sem azon, ami
aztán jött.
Minden éjjel városok mellett mentünk el, némelyike messze fönn volt a
sötét domboldalokon: semmi, csak világosságok fénylő ágya, csak egy
házat is nem lehetett látni. Az ötödik éjtszakán Szanluj mellett mentünk
el, s olyan volt, mintha az egész világ ki lett volna világítva.
Szentpétervárott azt beszélték, hogy van Szanlujnak húsz–harmincezer
lakosa is, de én ugyan el nem hittem, amíg ezen a csöndes éjjelen, két
óra tájt meg nem láttam azt a csodásan kivilágított területet. De egy
hang nem sok, annyi se volt. Aludt már minden teremtett lélek.
Mostanában éjtszakánként, úgy tíz óra körül, ki szoktam ruccanni a
partra egy-egy kisebb városba vagy tizenöt centért lisztet, szalonnát
vagy egyéb ennivalót venni; néha pedig elemeltem egy-egy csibét, amely
nem ült békén az ólban s magammal vittem. Tata azt szokta mondani:
ragadd meg a csibét, ha az alkalom odakínálja, mert ha magadnak nincsen
rá szükséged, mindig akad valaki, aki szívesen veszi, és a jótettnek
megvan a jutalma. Én ugyan tatát sohase láttam úgy, hogy magának ne lett
volna szüksége a csibére, de hát ez volt a szavajárása.
Reggelente, mielőtt még teljesen megvirradt volna, kiruccantam a mezőkre
s kölcsön vettem egy-egy görögdinnyét vagy sárgadinnyét, vagy úritököt,
vagy egy kis új gabonát, vagy effélét. Tata azt szokta mondani, nem bűn
holmit kölcsön venni, ha azzal a szándékkal teszed, hogy egyszer-egyszer
visszaadod; de az özvegyasszony azt mondta, ez csak kendőzött neve a
lopásnak és tisztességes ember nem teszi. Dzsim azt mondta, hogy részben
az özvegyasszonynak volt igaza, részben a tatának is igaza volt.
Eszerint legjobb lesz két-három dolgot kitörülni a listából, hogy aztat
többé egyáltalán nem vesszük kölcsön, így aztán azt gondolta, nem lesz
bűn, ha a többit kölcsön vesszük. Egész éjjel, amíg úsztunk a folyón
lefelé, meghánytuk-vetettük ezt a dolgot, hogy megállapodjunk abban, a
görögdinnyét törüljük-e ki vagy a sárgadinnyét, vagy az úritököt, vagy
mit? Mire megvirradt, el is intéztük az ügyet szerencsésen, s
elhatároztuk, hogy kitörüljük a vadalmát, meg a lóbabot. Azelőtt egy
kicsit bántott a lelkiismeretünk, de most már teljesen meg voltunk
nyugodva. Én örültem annak, hogy így esett, mert a vadalma különben is
komisz jószág, a lóbab pedig úgy sem érik be még két-három hónapig.
Egyszer-egyszer lőttünk vízimadarat is, amelyik nagyon korán kelt
reggel, vagy nem elég korán feküdt le este. Mindent összevéve, finom kis
élet volt ez a mienk.
Szanluj alatt az ötödik éjtszakán hatalmas zivatarunk volt, rém
dörgéssel és villámlással s az eső csak úgy szakadt le, mintha csöbörből
öntötték volna. Behúzódtunk a putriba és a tutajt rábíztuk a saját
gondjára. Ha a villám kilobbant, láthattuk magunk előtt a nagy egyenes
folyót, és meredek sziklatömegeket kétfelől. Egyszerre csak azt mondom
én:
– Hahó, Dzsim, oda nézz! Gőzhajó volt, amely egy sziklán meggebedt.
Tutajunk épen alája úszott. A villámlásban tisztán lehetett a hajót
látni. Meg volt dűlve s a födélzete részben víz fölött volt és lehetett
minden villámlásnál látni a kémény legvékonyabb tartóláncát is tisztán
és világosan és egy széket a nagy csengetyű mellett, egy ócska puha
kalappal a hátán.
Hát mert messze volt és éjjel és zivataros és minden olyan titokságos,
azt gondoltam, amit minden fiú gondolt volna, ha látja ezt a tört hajót
ott heverni ily gyászosan és elhagyottan a folyó közepében. Szerettem
volna fölmenni rá s bejárni egy kicsit, hogy lássam, mi lehet ott.
Mondom is:
– Kössünk ki rajta, Dzsim, mondok.
De Dzsim rém kapálózott ellene eleinte. Azt mondja:
– Nekem nincsen kedved roncshajó megvizitálik. Bűnöt megcsinálsz vele és
azt mondik szentírás: bűnöt jobb, ha kerülik. Hátha megvan rajta
policáj!
– Policáj, az ángyod! – mondom én – van is ott mit őrizni a kabinokon,
meg a hajókalauz faköpönyegén kívül. És azt hiszed, ezért fogja valaki
reszkérozni az életét az ilyen éjtszakán, amikor minden pillanatban
leszakadhat és elmerülhet a folyóban? Erre már Dzsim nem tudott semmit
se mondani, hát meg sem próbálta. »Amellett, – mondom én – még kölcsön
is vehetünk valami érdemes holmit a kapitány kajütjéből. Teszem cigárét,
mernék rá fogadni – darabja öt cent, jó pénzben. A gőzöskapitány mindig
gazdag nép, van neki hatvan dollárja havonkint; s olyan, hogy nem bánja,
egy centtel többe kerül-e valami, ha kedve van rá. Dugj a zsebedbe
gyertyát Dzsim; én nem nyughatom, amíg egy kicsit meg nem tapasztaljuk.
Azt hiszed tán, Tom Szójjer elmenne békén az ilyen eset mellett? Nem az,
egy tál kásáért sem. Elmondaná kalandnak, el az; és kikötne a romon, ha
bár ez lenne is utolsó cselekedete. Aztán micsoda formásan csinálná. Úgy
felfújná magát, hogy no! Az ember Kalamus Kristófnak hinné, mikor
Lesz-királyságot fölfedezi. Bár itt volna Tom Szójjer.«
Dzsim dünnyögött egy kicsit, de beadta a derekát. Azt mondta, nem kell
beszélnünk amíg lehet és akkor is csak roppant suttogva. A villám
rávilágított még egyszer a tört hajóra épen jókor; odaértünk az oldalára
a daru alá s kikötöttünk.
A födélzet itt jól kiemelkedett a vízből. A rézsút fekvő oldalon
felkúsztunk és a sötétben lábunkkal tapogatózva és karunkat
kiterjesztve, hogy elkerüljük a kifeszített köteleket, lassan mentünk a
kajütök felé, mert olyan sötét volt, hogy semmit se lehetett látni.
Hamarosan beleütődtünk a terem felső világításába s felkúsztunk rá;
aztán egy lépéssel szemben voltunk a kapitány ajtajával, amely nyitva
volt és az árgyélusát, messze lenn a kabinház pitvarán keresztül
világosságot látunk és mintha tompa beszédet hallanánk onnan.
Dzsim odasúg nekem s azt mondja, hogy rém rosszul érzi magát s hogy
gyerünk vissza. Jól van, mondom én s már indultam volna a tutajra; de
abban a percben hallok egy jajgató hangot és ezt:
– Oh, kérlek fiúk, ne! Esküszöm, sohase szólok senkinek.
Egy másik hang jól erősen ezt mondta:
– Hazudsz Dzsim Torner. Máskor is így tettél. Neked mindig több kell a
zsákmányból, mint ami megillet és eddig meg is kaptad, mert mindig azzal
fenyegetőztél, hogy elárulsz, ha meg nem kapod. De ezúttal épenséggel