Huckleberry Finn kalandjai - 20

elmult annak, hogy az utolsó kígyó is kívül volt a házon, Szelli néni
akkor se bírt magával; még közel se volt hozzá, hogy bírjon magával. Ha
úgy üldögélt és valamin elgondolkozott s az ember megcsiklandozta
tollszárral a kupáját, majdhogy ki nem ugrott a harisnyájából. Igen
furcsa dolog volt ez. De Tom azt mondta, majd minden asszony ilyen, Azt
mondta, mért-mért nem, már az Isten csak ilyennek teremtette őket.
Valahányszor a néni szeme elé került egy-egy kígyónk, mindannyiszor
egy-egy barackot kaptunk; s azt mondta, ez a barack semmi ahhoz képest,
amit nekünk szánt, ha még egyszer kígyóval rakjuk meg a házat. Én nem
bántam a barackokat, mert hiszen, nem volt valami érvényes barack, de
nagyonis bántam a vesződséget, amíg másik kígyócsomót szedünk. Dehát,
meglett az is és a többi is mind. De nem is látott még ember olyan vidám
kunyhót, mint a Dzsimé volt, ha az egész sereglet kirajzott elejbe a
muzsikaszóra. Dzsim nem szerette a pókokat, de a pókok sem szerették
Dzsimet. Hát ezek alkalmatlankodtak és hatalmasan be is fűtöttek neki.
Azt mondta, hogy a patkánytól, kígyótól, meg a köszörűkőtől alig-alig
fér az ágyába. És ha elfért valahogy, nem lehetett aludni, olyan
élénkség volt a szobában. És az élénkség folyton tartott, azt mondja,
mert az állatok sohase aludtak egyszerre, hanem felváltották egymást.
Igy, mikor a kígyók aludtak, talpon voltak a patkányok; s ha elbujtak a
patkányok, előmásztak a kígyók, s így mindig némikép alatta volt az
egyik banda, a másik meg járta, fölötte rajcsulozott, s ha ő más hely
után nézett, a pókok közé keveredett, ha végigment a szobáján. Azt
mondta, csak egyszer kiszabaduljon, soha többé nem vállal fogságot, még…
még fizetségért sem.
[… ott állt visítva az ágy tetején.]
Nohát, három hét mulva minden pompás rendben volt. Az inget jókor
beexpediáltuk felfujt kásában és valahányszor egy-egy patkány
megharapta, Dzsim valamelyest hozzáírt a naplójához, amíg a téntája meg
nem száradt; a toll mind elkészült, a fölírások és egyéb mind föl volt
róva a köszörűkőre; az ágy lábát ketté fűrészeltük, a fűrészport
megettük, de olyan goromba gyomorfájást kaptunk tőle, hogy azt hittük
belehalunk. De nem haltunk bele. Az volt a legemészthetetlenebb
fűrészpor, amit életemben láttam; és Tom is azt mondta. Dehát, amint
mondtam, valahára elvégeztünk mindent és rém ki is voltunk állva,
különösen Dzsim. Az öreg úr írt egypárszor az Orleanszon túl levő
telepítvényre, hogy jöjjenek el megszökött szerecsenyükért, de csak
feleletet se kapott, mert az a telepítvény egyáltalán nem is volt a
világon; így azt gondolta, kiszerkeszti Dzsimet hirdetésben szentluji és
nyúorleanszi újságokban, s mikor emlegette a nyúorleanszi újságokat, hát
libabőrös lett a hátam s beláttam, hogy már nincs veszteni való időnk.
Most kezdte aztán emlegetni az anyamén leveleket.
– Mi az? – mondom én.
– Figyelmeztetése az embereknek, hogy valami készül. Egyszer így
csinálják, egyszer másképen. De valaki mindig ólálkodik a vár körül,
hogy hírt adjon a kapitánynak. Mikor XVI. Lajos meg akart szökni a
Tularákból, egy cselédleány adott róla hírt. Ez is megteszi, de megteszi
az anyamén levél is. Mi megpróbáljuk mind a kettőt. Szokás az is, hogy a
fogoly ruhát cserél az anyjával, aki a börtönben marad, míg a fogoly az
anyja gunyájában kioson. Ezt is megcsináljuk.
– De nézd csak, Tom, mi szükségünk van nekünk arra, hogy intsük az
embereket arra, hogy valami készülőben van? Hadd találják ki maguk, ez
az ő dolguk.
– Igen, tudom, de az ember nem bízhatik meg bennök. Most is kezdettől
fogva így csinálták, hagytak mindent elvégeznünk rendesen. Olyan
jámborok és nyámnyámok, hogy észre nem vesznek semmit. Igy, ha mi nem
figyelmeztetjük őket, akkor senki és semmi nem állja utunkat és ennyi
baj és vesződség után ez a szökés egészen símán talál végbemenni: ez nem
ér egy batkát sem, nem éri meg a fáradságot.
– Már ami engem illet, Tom, nekem legjobban ez lenne a kedvemre.
– Lárifári, mondja ő, s elkedvetlenedve nézett rám.
Igy hát én…
– Nem panaszkodok, – mondom – ami neked jó, nekem jó. Dehát hogy lesz,
mint lesz a cselédlánnyal?
– Az te leszel. Éjfélkor beosonsz és elemeled annak a sárga lánynak a
szoknyáját.
– Hé, Tom, ebből reggel baj lesz, mert hiszen tudnivaló, nincs annak
alkalmasint több szoknyája annál az egynél.
– Tudom; de nem lesz rá szükséged, csak tizenöt percig, amíg odaviszed
az anyamén levelet és bedugod a bejáró ajtó alá.
– Rendben van, meglesz; de épen olyan alkalmasan elvihetném a magam
gunyájában is.
– Hát hasonlítanál abban valahogy egy cselédleányhoz, mi?
– Azt nem; de hiszen senki se lesz ott, aki meglátná, hogy mihez
hasonlítok.
– Ez egyáltalán nem tartozik a dologra. A mi dolgunk elvégezni a
kötelességünket és nem törődni azzal, látja-e valaki vagy nem. Hát
nincsenek neked semmiféle elveid?
– Jól van, semmit se szóltam; én leszek a cselédlány. De ki lesz Dzsim
anyja?
– Az én leszek. Elemelem Szelli néni egyik szoknyáját.
– Igen, de akkor neked otthon kell maradnod a kalibában, mikor én meg
Dzsim szökünk.
– Csak egy kis időre. Kitömöm Dzsim ruháját szalmával s odafektetem az
ágyára anyja gyanánt álruhában, Dzsim pedig leveszi rólam a négerasszony
ruháját és beleöltözik és mind a hárman együtt menekülünk. Mikor egy
fogoly elillant, azt menekülésnek hívják. Teszem azt, ha egy király
szökik meg, akkor mindig annak híjják. Annak akkor is, ha egy király fia
veszi illára a dolgot, az mindegy, hogy törvényes fia-e vagy csak
természetes.
Hát Tom megírta az anyamén levelet, én elloptam a sárga némber
szoknyáját még az éjjel, beleöltöztem és bedugtam a levelet a nagyajtó
alá, ahogy Tom meghagyta. A levél így szólt:
_Vigyázz! Bajt forralnak! Legyen nyitva a szemetek!_
EGY ISMERETLEN JÓBARÁT.
A következő éjjel a főajtóra kiragasztottunk egy ábrázolatot, amelyet
Tom vérrel festett meg: koponyát és keresztbe tett csontszárakat. Az
azután való éjjelen pedig egy másikat, koporsót a hátulsó ajtóra. Hát
még ilyen keveredést se láttam egy familiában. Nem lehettek volna jobban
megrémülve, ha a házuk meg lett volna rakva kísértetekkel, akik rájuk
lestek volna minden holmi mögül, az ágy alul és ott suhogtak volna a
levegőben. Ha egy ajtó becsapódott, Szelli néni ugrott egyet s aszondja
»_juj!_« Ha valami leesett, ugrott egyet s aszondta: _juj!_ Ha
véletlenül hozzáértél, mikor nem látta, akkor is _juj!_ Nem tudott
sehova se nyugodtan nézni, mert azt állította, hogy mindétig volt valami
a háta mögött, így hát örökösen ide-oda perdült, hertelen és azt mondta:
_juj!_ S mielőtt háromnegyedrészt körbe megfordult volna, már meg
visszafordult és _juj!_ Félt lefeküdni és nem mert fönnmaradni. Igy hát
a dolgunk jól operált, mondja Tom; azt mondta, még soha semmit se
látott, ami így a kedve szerint ment volna. Azt mondta, ebből látszik,
hogy jól csináltuk.
Node, azt mondja Tom, most jön a bunkója! Igy másnap reggelre
hajnalhasadásra elkészítettünk egy új levelet s azon tünődtünk, hogy
csináljuk a dolgot, mert vacsora alatt hallottuk, amint mondták, hogy
ezentúl éjjelre mind a két ajtóhoz egy-egy négert állítanak strázsának.
Tom lemászott villámhárítón, hogy körülnézzen; hát a hátsó ajtón álló
szerecsenember elaludt. Ennek Tom a gallérjába dugta a levelet és
visszajött. Ez a levél így szólt:
»El ne áruljanak, én jóbarátjuk vagyok. Egy elvetemedett gyilkos banda
onnan felülről az indiánok területéről ma éjjel el akarja rabolni az
önök szökött szerecsenjét és iparkodott magukat úgy megfélemlíteni, hogy
ne merjenek kijönni a házból őket munkájokban megzavarni. Én a bandához
tartozom, de mert istent ösmérek, el akarok tőle szakadni és tisztes
életet akarok újra élni, és ezennel elárulom a pokolbéli tervet. Észak
felül fognak lelopózni a léckerítés hosszatt, pontban éjfélkor,
álkulccsal s úgy mennek be, hogy kiszabadítsák a szerecsent. Nekem kissé
távolabbra kell posztolnom és bele kell fujnom egy cinkürtbe, ha valami
veszedelmet látok. De ehelyett én bégetni fogok, mint a birka, mihelyest
bejöttek és egyáltalán nem fogok sípolni. Ekkor, amíg ők leszedik a
szerecsen láncát, maguk odalopóznak, rájok csukhatják az ajtót és kedvök
szerint leöldöshetik őket. Csak úgy tegyenek mindent, ahogy mondom,
különben gyanút találnak fogni és akkor ugyan jaj haddelhadd világ lesz
ott.
_Az ismeretlen jóbarát_.«

XVIII. FEJEZET.
Nagyon jó kedvünkben voltunk reggeli után s fogtuk a csónakomat s a
folyóra mentünk halászni, vittünk tízórait is és nagyon jó dolgunk volt;
megnéztük a tutajt is és rendben találtuk, s már jókésőn volt, mikor
hazakerültünk ebédre és olyan kínban és keveredésben találtuk a
házbelieket, hogy azt se tudták melyik lábukra álljanak, s el is küldtek
azonmód ahogy a vacsorát elvégeztük, lefeküdni, de nem akarták
megmondani, hogy mi a bajuk és dehogy szóltak volna csak egy szót is a
levélről, amire mi rá se szorultunk, mert tudtunk mi róla annyit, mint
akárki és alighogy félig fölértünk a garádicson s a néni hátat fordított
nekünk, leosontunk a pincébe, összeszedtünk jócskán tízóraira valót,
felvittük a szobánkba és lefeküdtünk, de megest fölkeltünk úgy
féltizenkettő körül és Tom felöltötte Szelli néni ruháját, amit ellopott
és indult volna a tízóraival, de azt mondja:
– Hát a vaj hol van?
– Kitettem egy darabot, mondom én, egy rozspogácsára.
– Jó, de ott is hagytad, mert itt nincsen.
– Elmehetünk anélkül is, – mondom én.
– De vele is elmehetünk, – mondja ő – hát csak upre le a pincébe és hozd
el. Aztán rohanj le a ménkűfogón és gyere utánam. Én addig kitömöm
szalmával Dzsim gunyáját, az lesz az anyja álruhában, aztán légy kész a
birkabégetésre, aztán illára.
Ezzel elment, én pedig le a pincébe. A vajdarab, akkora mint az ember
ökle, ott volt, ahol hagytam, hát felvettem a rozslepénnyel együtt,
elfujtam a gyertyámat s indultam föl a lépcsőn nagyon keményen és
szerencsésen föl is értem a földszintre, de bezzeg, ott jött Szelli néni
égő gyertyával; én a kalapomba csapom a vajat, a kalapot meg a fejemre
és már a következő szempillantásban meglátott s azt mondja:
– A pincében voltál?
– Ott.
– Mit kerestél ott?
– Semmit.
– Semmit!
– Semmit.
– Jó, de hát akkor mi szállt meg, hogy ide menj ilyen étszakának
évadján?
– Nem tudom.
– Nem tudod? Nekem ilyeneket, Tom, ne mondj. Tudnom köll, mit kerestél
ott.
– Nem csináltam én a világon semmit, Szelli néni. Ne irgalmazzon, ha nem
úgy van.
Azt hittem, erre elereszt, és máskor el is eresztett volna, de azt
tartom, hogy mostanában annyi különös dolog történt a házban, olyan
nagyra vett minden kicsiséget, ami nem volt egészen rendén; azt mondja
rém határozottan:
– Stantapé bemész a nagyszobába s megvársz, míg én is odamegyek. Olyan
dologban jártál, ami nem rád tartozik és én fogadom, kitudom mi volt,
mielőtt még végeztem volna veled.
Ezzel elment s én kinyitottam az ajtót s bementem a nagyszobába. De
micsoda sokadalom volt ott! Tizenöt farmer és mindeniknél egy-egy puska.
Nagyon rosszul lettem s egy székhez támolyogtam és belerogytam. Az
emberek üldögéltek köröskörül, egyszer-egyszer egyikök megszólalt
suttogva s valamennyi ideges és izgatott volt, de nagyon rajta voltak,
hogy ne lássék meg rajtuk. De én tudtam, hogy azok, mert egyre kapkodták
le a kalapjukat s meg-meg föltették, vakarták a fülük tövét,
csereberélgették a széköket és babráltak a gombjukkal. Én sem éreztem
magamat valami módosan, de a kalapomat ugyan le nem vettem volna.
Már kívántam, bár jönne be Szelli néni és végezne velem ha már muszáj s
aztán mehetnék megmondani Tomnak, hogy túlhajtottuk a dolgot és micsoda
ménkű darázsfészekbe keveredtünk, akkor abbahagyhatnók már ezt a
bódorgást és egyenesen elinalhatnánk Dzsimmel, amíg ezek a bujnyikok
kifogyva türelmükből, ránk nem rontanak.
Végre jött a néni és elkezdett kikérdezni, de nem tudtam neki egyenes
feleleteket adni, azt se tudtam fiú vagyok-e vagy leány, mert hogy ezek
az emberek már olyan izgalomban voltak, hogy egy részük azon nyomban
indulni akart a rablókra, merthogy azt mondták már csak öt perc híja a
tizenkettőnek; mások meg iparkodtak ezeket tartóztatni, hogy várják be a
bégető jeladást; amellett meg Szelli néni egyre faggatott a kérdéseivel,
én meg remegtem egész testemben s majd ott nyomban össze nem estem,
annyira meg voltam rémülve. A szobában meg mind melegebb és melegebb
lett a levegő, a vaj pedig a fejemen olvadni kezdett és végigfolyott a
nyakamon és a fülem mögött; és csakhamar, épen mikor az egyikök azt
mondja: én amellett vagyok, hogy nyomban menjünk először is a putriba,
aztán fogjuk el őket, ha jönnek, – majdhogy el nem ájultam; és egy
vajsáv csak csúszik ám le a homlokomon és Szelli néni meglátja és úgy
elfehéredik, mint a papiros és azt mondja:
– Uram bocsá’, mi baja van ennek a gyereknek! Bizonyos, ahogy élek,
agyláza van, már szivárog ki az agyveleje!
És mind odarohan, hogy lássa, és a néni lekapja a kalapomat és kifordul
a kenyér s ami még vaj rajta volt és ő belémkapaszkodik és megölelget és
aszondja:
– Jaj, de rám ijesztettél. De milyen boldog vagyok és hogy örülök, hogy
csak ennyi és nem rosszabb az eset. Mert ellenünk van a szerencse, nem
eső ez már, hanem zápor, s mikor láttam azt a vajcsíkot, hát már azt
hittem, hogy véged van, mert láttam a színeden, meg mindenen, hogy épen
olyan, mintha az agyvelőd – jaj, te, te, mért nem mondtad meg, hogy
ezért jártál a pincében, bántam volna is én! Most lódulj lefeküdni és a
színedet ne lássam holnap reggelig!
Egy másodperc alatt fönn voltam az emeleten, egy másik alatt lenn a
villámhárító útján s fujtattam a sötétségben a deszkaszínbe. Alig tudtam
szólni, oly izgatott voltam, de oly gyorsan, ahogy csak lehetett,
megmondtam Tomnak, hogy upre el, egy pillanatot se vesztve, a ház tele
van puskás emberekkel.
A szeme szinte lángolt; s azt mondja:
– Ne mondd, igazán? Hej, Hokk, ha újra kezdhetnők, fogadom, hogy
kétszázat is idecsődítenék. Ha halaszthatnók még, amíg…
– Gyorsan, gyorsan, – mondom én. – Hol van Dzsim?
– Egészen a kezed ügyében. Ha kinyújtod a karodat, el is érheted. Föl
van öltözve és minden készen van. Most lopózunk ki s bégessük el a jelt.
De ekkorra hallottuk az emberek topogását. Jöttek az ajtónak s
hallottuk, hogy tapogatták a lakatot s amint egyikök mondja:
– Mondtam, hogy korán lesz. Még nincsenek itt, az ajtó zárva van. Nézd
csak, néhányatokat becsukok ide a kulipintyóba, rájok lestek a sötétben
s megölhetitek ha jönnek; a többiek itt körül elszóródnak egyenkint s
vigyáznak, nem hallják-e őket jönni.
Ezzel be is jöttek, de a sötétségben nem vettek bennünket észre és
szinte ránk tapostak, amíg egymást lökdöstük, hogy az ágy alá jussunk.
De szerencsésen odajutottunk, aztán ki a likon keresztül gyorsan, de
símán; Dzsim elül, aztán én, végül Tom, ahogy Tom parancsolta. Most a
deszkaszínben voltunk s lépteket hallottunk kívül egészen közel.
Odamásztunk az ajtóhoz s ott Tom megállított bennünket s a szemit a
hasadékra illesztette, de olyan sötét volt, hogy semmit se látott s azt
mondta súgva, hogy majd vigyáz, hogy távolodnak-e a lépések, s ha majd
oldalba bök bennünket, akkor Dzsim csússzék ki elsőnek, ő maga
utolsónak. Most hát a fülét nyomta a hasadékhoz és fülelt, s a lábakat
egyre hallottuk kívül csoszogni; végre oldalba bökött bennünket, mi
kiosontunk, lehasaltunk, lélekzetet se véve, a legkisebb zaj nélkül és
erősen csúsztunk a kerítés felé libasorban s oda is értünk rendesen s én
meg Dzsim át is szöktünk; de Tom nadrágja megakadt egy lécen a kerítés
tetején, s mert hallotta, hogy jönnek s el kellett magát szabadítania,
elhasította a lécet, ami zajjal járt; s ahogy odapottyant a mi helyünkre
és nekiindult, valaki elkiáltja magát:
– Ki az? Felelj, mert lövök.
De bizony mi nem feleltünk, hanem kezünkbe szedtük a sarkunkat és vesd
el magad! Lett erre rohanás és dirr-durr! És a golyók fütyültek
körülöttünk. Még hallottuk, amint kiabáltak:
– Ott vannak! A víz felé mennek! Utánuk fiúk! Eresszétek szabadon a
kutyákat.
Hát jöttek is utánunk egész gőzerővel. Hallhattuk is jól őket, mert
csizmában voltak és ordítottak. De mi nem voltunk csizmában és bizony
nem is ordítottunk. A malomfelé való gyalogúton voltunk, s mikor már jól
a nyomunkba értek, kikanyarodtunk a bokrok közé s eleresztettük őket
előre s aztán a nyomukban mentünk. A kutyákat mind eleresztették volt s
már el is értek bennünket és ugattak egy millió helyett is; de hát a mi
kutyáink voltak, hát megálltunk, amíg hozzánk nem értek s hogy lássák,
hogy csak mink voltunk és mi nem is adtunk nekik dolgot, hát csak annyit
mondtak, hogy hu-hu és tovább nyargaltak előre ugatva és zajongva; mi
pedig gőzerővel utánuk loholtunk míg közel nem értünk a malomhoz, ott
aztán nekivágtunk a bokroknak arrafelé, ahol a csónakom ki volt kötve,
beugráltunk és vittük drága irhánkat ki a folyó közepe felé, de
vigyáztunk, hogy a kelleténél több zajt ne csináljunk. Azután
nekivágtunk vígan a szigetnek, ahol a tutaj volt s hallottuk, amint
egymásra kiabáltak és ugattak parthosszant, míg annyira nem voltunk,
hogy a hang tompa lett s aztán végkép elhalt. S mikor átmentünk a
tutajra, azt mondom,
– No, vén Dzsim, most már szabad ember vagy megént és én fogadni mernék,
hogy nem kívánkozol vissza a rabságba.
– És rémpumpás munka vót ez, Hokk. Remekül kifundálva, remekül
megcsinálva. Nincsen a világon zember, aki illent tudjon kiókumlálni,
amellen ez megvút.
Mindünknek olyan jó kedve lett, hogy no, de legjobb kedve lett Tomnak,
mert hogy golyóbis volt a combjában.
Mikor ezt hallottuk, Dzsim meg én, akkor már nem volt olyan virágos a
kedvünk, mint volt azelőtt. Fájt is neki erősen, vérzett is. Hát
betettük a putriba és összetéptük a hercegnek egy ingét, hogy bekötözzük
vele. De ő azt mondja:
– Hoci azt a rongyot, bekötöm én magam is. Ne álljatok meg most, ne
lődörögjetek itt és ne fujjátok, hogy milyen helyes volt a menekülés. Be
az evezőket és eresszétek el a tutajt. Hej fiúk, ezt fájnul csináltuk.
Nem? Ha mink csinálhattuk volna XVI. Lajos dolgát, akkor ugyan semmi nem
lett volna a híres mondásból: Szent Lajos unokája, szállj föl az égbe,
amit a biografiájában lehet olvasni: mink partra segítettük volna őt,
bizony úgy és olyan akkurátosan, hogy no! Helyre hát az evezőket, rajta
fiúk.
De Dzsim meg én tanakodtunk és tünődtünk. És vagy egy percnyi
gondolkozás után azt mondom én:
– Szólj te, Dzsim.
És ő ezt mondja:
– Hát jól van, én így latok a dolgot, Hokk. Ha űtet köllött vóna
kiszabadítanyi és egyik fiú vúta vúna, kit meglűttek: hát ű mundta vuna
talán: fuss, mentsíl meg engem, ne izélj doktorral, hogy mentse még a
fiúcskát. Eztetet mundta vuna Tom Szojjer? Mi, mundta vuna? Nem mundta
vuna! No hát, mostand aztán ezt mondja Dzsim? Nem, én innend se nem
mozdulok egy tapocskat se nem doktor nélkül, nedven esztendeig se nem.
Tudom én, hogy űkelme bévül csupa fehér és gondoltam, hogy ezt fogja
mondani, – s így hát rendben voltunk és azt mondtam Tomnak, hogy megyek
doktorért. Ő érvényesen gorombáskodott ezért, de Dzsim meg én
megkötöttük magunkat és nem engedtünk. Igy hát ő kimászott, hogy maga
szabadítja el a tutajt, de mi nem engedtük. Ő ugyan erre megmondta a
maga véleményét, de az se használt semmit.
Mikor aztán látta, hogy elkészítem a csónakot, azt mondja:
– Jó, ha már kötöd magad hozzá, hát megmondom, hogy csináld, ha beérsz a
városba. Az ajtót zárd el, a doktor szemét kösd el sűrűen és szorosan és
vedd esküjét, hogy hallgatni fog mint a sír és csúsztass egy erszény
aranyat a markába és aztán fogd és vezesd körül a mellékutcákon a
sötétségben és hozd ide a csónakodba, de megkerülve köröskörül a
szigetet; motozd is meg és vedd el krétáját és ne is add neki addig
vissza, amíg haza nem vitted őt a városba, különben megjegyzi vele a
tutajunkat, hogy aztán rátaláljon. Igy szokták ők csinálni mind.
Meglesz, mondom én és elindultam. Dzsimnek meg azt mondtuk, hogy bujjék
el az erdőbe, ha látja a doktort jönni s maradjon ott, amíg el nem megy
a doktor.

XIX. FEJEZET.
A doktor egy öreg bácsi volt; egy kedves, barátságos szemű öreg bácsi,
amikor ráakadtam. Azt mondtam neki, én meg a bátyám vadásztunk tegnap
délután a Spanyol-szigeten és egy tutajon tanyáztunk, melyet találtunk
és úgy éjfélkörül aligha álmában meg nem rúgta a puskáját, mert elsűlt s
belelőtt a combjába és arra kérjük, jöjjön el oda, nézze meg, de ne
szóljon róla, senkivel ne tudassa, mert hazakészülünk s meg akarjuk
lepni a népeinket.
– Kik a népeik, mondja ő.
– Odalenn a Filpszék.
– Oh, aszondja ő. És egy szempillantás mulva: Hogy is mondtad, hogy
meglövődött?
– Álmában, mondom, meglűtte az álma.
– Különös álom lehetett, mondja ő.
Meggyújtotta a lámpását, fogta a táskáját és indultunk. De mikor
meglátta a csónakot, nem nagyon tetszett neki. Azt mondja, elég nagy egy
emberre, de nem elég bátorságos kettőnek. Azt mondom én:
– Semmit se féljen uram, könnyen elbírt ez hármunkat is.
– Miféle hármat?
– Hát izé, mondok, Szidet meg engem, meg a puskákat.
– Oh! mondja ő.
És a peremének vetette a lábát és meglóbázta; aztán csóválta a fejét,
azt mondja, majd inkább körülnéz valami nagyobbért. De ahány volt, arra
mind lánc volt lakatolva; hát elfogadta a csónakomat s azt mondja,
várjam meg itt, míg visszajön, vagy keresgélhetek tovább is itt körül,
vagy még jobb lesz, ha hazamegyek s előkészítem a népeket a
meglepetésre. De mondom én, azt már nem, s még megmondtam, hol találja
meg a tutajt s ő erre elindult.
De csakhamar eszembe jutott valami. Mondok magamban, hátha nem tudja
egyre-kettőre, mint mondani szokás, eligazítani Tom lábát? Hátha
belekerül három-négy napjába is? Akkor micsinálunk? Itt heverjük el a
napot, amíg általa ki nem üti a fejét a szeg a zsákbul? Nem, tisztelt
úr, tudom már mit teszek. Megvárom, amíg visszajön s ha azt mondja, még
újra vissza kell mennie: akkor aztán megyek én is és ha úszva is; és
akkor lefogjuk, megkötözzük, ott tartjuk, elpályázunk folyómentén; és ha
Tommal elkészült, megfizetjük az árát, ha rámegy mindenünk is és aztán
partra tesszük.
Igy bekuporodtam egy farakás közé, hogy egyet aludjam; de mikorra
fölébredtem, hát már a fejembúbjára sütött a nap. Nosza fölugrom s el a
doktorékhoz, de ott azt mondták, a doktor elment valamikor az éjtszaka
és azóta sem jött haza. No, mondok, akkor fránya módon állhat a Tom
dolga, s én loholok a szigetre egyenest. Hát nekitrappolok s amint egy
sarkot megkerülök, majdhogy fejjel a Szejlesz bácsi gyomrába nem
rohantam. Azt mondja:
– Nini Tom! Hol voltál semmiházi az egész idő alatt?
– Nem voltam én semerre, mondom én, csak a szökött néger után, én is meg
Szid is.
– Mi a csodának, mondja ő, nénétek majd oda lett értetek.
– Nem vót neki muszáj, mondom én, mert semmi bajunk sincs. Mentünk az
emberek meg a kutyák után, de azok elhagytak s mi el is vesztettük őket
szem elől; de úgy tetszett, halljuk a lármájukat a folyón, hát csónakba
ültünk, hogy utánuk menjünk, keresztül is eveztünk a vízen, de nem
akadtunk rájuk; így aztán végigeveztünk a part mellett víz ellen, míg
jól el nem fáradtunk és ki nem merültünk, akkor aztán kikötöttünk és
csak mint egy órával ezelőtt ébredtünk föl; aztán erre föleveztünk, hogy
tán itt hallunk valami hírt és Szid elment a postára, hogy tán ott
hallana valamit, én meg itt ólálkodtam, hogy szerezzek valami
harapnivalót, mert azután hazamegyünk.
Erre elmentünk a postára – »_Szidért_«, de persze, én sejtettem, hogy
nem lesz ott. A bácsi kivette egy levelét s még egy darabig vártunk
Szidre, aki azonban persze nem jött. Erre azt mondja az öregúr, gyerünk,
Szid kutyagoljon haza, vagy csónakázzon, minek kelebólál el mindenfelé,
mink megyünk kocsin. Nem tudtam rávenni, hogy otthagyjon várakozni
Szidre; azt mondta, nincs annak semmi haszna, mi csak menjünk, hadd
lássa Szelli néni a szemével, hogy minden rendben van.
Mikor hazaértünk, Szelli néni úgy megörült nekem, hogy sírt is, meg
nevetett is, és ölelgetett és adott az ő híres barackjaiból egyet, amibe
ugyan nem hal bele az ember, de azt mondta, van még a Szid számára, csak
kerüljön haza.
A lakás pedig tömve volt farmerekkel és asszonyaikkal, ott ebédeltek; de
olyan csevetet se hall az ember életében. A vén Hockinszné járt köztük
legelül. Az egész idő alatt szakadatlanul járt a szája. Azt mondta:
– Nohát, Filpszné öcsémasszony, én fenekestül fölforgattam azt a putrit,
de szentül azt hiszem, az a fekete meg volt keveredve. Megmondtam
Demrellné öcsémasszonynak – úgy-e Demrellné öcsémasszony, hogy
megmondtam; futóbolond, bolond, mondok, szakasztott ezekkel a szavakkal.
Mind hallhatták, bolond az, mondok, minden dologból látszik, mondok.
Nézzék meg, mondok, azt a vén köszörűkövet. Mondja meg, hogy akármilyen
teremtett lélek képes-e ép elmével mindazt a féleszű dolgot rákarmolni
egy ilyen ménkű köszörűkőre, mondok. Hogy itt ennek meg ennek a
személynek megszakadt a szíve; hogy így meg úgy harminchét esztendőkön
át itt csücsült volna; és hogy a természetes fia nemtudomén miféle
Lajosnak és efféle halhatatlan kacat. Futóbolond az, mondok, ezt mondom
elül, ezt mondom középen, ezt mondom végül is: az a szerecseny bolond,
bolond, bolond, akárcsak Nabukodonozor, mondok.
– Osztég, nézze csak azt a rongybúl font lábtót, mondja a másik vénség
Demrellné: mi az istennyilának köllhetett neki ez?
– Szakasztott ezt mondtam, nincsen még tíz perce, Otterbekk
öcsémasszonynak, akár meg is kérdezheti. Nézd csak, aszondja, nézd azt a
lábtót, aszondja. Az ám, mondok, nézd azt a lábtót, mondok, minek
köllött neki, mondok, ez a lábtó. Izé, Hockinszné öcsémasszony –
– De hogy a fészkes fecskébe tudták oda berendelni azt az irtó
köszörűkövet? És ki ásta meg azt a rókalikat nekik? És ki…
– Szakasztott az én tulajdon szavaim Penrod öcsém. Hogy mondok, ezen a
likon valaki keresztülmenjen! Ebben a minutában mondtam Dunlopné
szomszédasszonynak, hogy tudták oda becepelni, mondok, azt a
köszörűkövet. Minden emberi segítség nélkül, azt tartja tán, hogy
segítség nélkül? Ez az! Ne mondjon ilyet, mondok. Vót ott segítség,
mondok. Vót ott, mondok, több is mint köllene, mondok. Vótak egy tucaton
is, akik segítettek a szerecsenynek és ha meg is kéne nyúznom a
legalábbvaló feketét, én kivenném belőlük, mondok, hogy kik vótak, de mi
több, mondok…
– Hogy egy tucaton, aszondja? Negyvenen se győzték volna mind azt a sok
dolgot. Vegye csak azt a kést, a fűrészt és egyéb holmit: micsoda
babramunka! Vegye az ágylábat, amit elfűrészeltek ezzel a szerszámmal:
egy heti munkája lenne hat embernek. Vegye azt a szalmával kitömött
szerecsenyt az ágyon; meg-megéntelen vegye…
– Igaza van, Hejtauer gazda! Szakasztott az ű mása, mondtam Filpsz
komámnak. Mit szól hozzá, Hockinszné asszony, aszondja. Mihez, Filpsz
komám, mondok. Ahhoz az ágylábhoz, aszondja, úgy lefűrészelték. Ahhoz
mondok? Az se fűrészelődött le, mondok, csak úgy magától. Valaki vót,
mondok, aki lefűrészelte. Ez az én véleményem, mondok, ha tetszik
tetszik, ha nem tetszik nem tetszik, attul még megélünk, mondok, de
akármilyen is, mondok, csak az én véleményem az, mondok, s ha valaki,
mondok, jobbat tud, hát rukkoljon ki vele, mondok és addig van. Aszondom
Dönlepné komámasszonynak, mondok…
– Hej, akármi legyek, színig tele köllött annak a kalibának négerrel
lenni minden áldott éjjel, Filpszné öcsémasszony, vagy négy héten át,
hogy meggyőzzék mindazt a munkát. Nézze csak aztat az üngöt: minden
porcikája be van firkálva tikos áfrikai írással, még pedig vérrel. Egy
egész bandának köllött lenni mind végiglen az egész időn át jóformán.
Nem adnám két dollárért, ha valaki el tudná nekem olvasni. Ami meg a
feketéket illeti, akik megírták, hát fognám és addig verném őket, míg…
– Hogy volt-e segítségük, Marplesz szomszéd! No, gondolom, hogy elhinné,
ha ebben a házban lakott volna mostanában. Hát nem ellopkodtak-e
mindent, ami a kezük ügyébe esett? Mink meg leskelődtünk az egész időn
át, gondolja meg. Azt az inget épenséggel a ruhaszárítókötélről lopták
le. És ami azt a lepedőt illeti, amiből azt a rongylábtót csinálták: el
se lehet mondani, hányszor el nem lopták. Meg lisztet, meg gyertyát, meg