Huckleberry Finn kalandjai - 02

ott eldicsekedtünk vele egymásnak, hogy mit végeztünk, hány embert
öltünk meg és jegyeztünk meg kereszttel. De én ennek semmi hasznát nem
tudtam belátni. Egyszer leküldött Tom Szójjer egy fiút, hogy fusson
körül egy égő bottal, amit ő _véres kardnak_ nevezett (ez volt a jele
annak, hogy a bandának gyülekeznie kell) s azt mondta, titkon hireket
kapott a kémeitől arról, hogy másnap egy egész csapat spanyol kereskedő
és Mooric, mind rémgazdagok, Kévhollóban fognak táborozni kétszáz
elefánttal és hatszáz tevével és ezernél több öszvérrel, minden állat
tele rakva gyémánttal, és nem őrzi őket senki, csak vagy száz
strázsakatona és így mi, amint mondta, lesbe állhatunk, leöldöshetjük az
egész frekvenciát és bezsebelünk mindent. Azt mondta, tartsunk készen
puskát, kardot. Ő ugyan egy sárgarépás kocsit se támadott meg anélkül,
hogy a kardot, puskát ki ne pucováltatta volna, pedig csak léc meg
söprűnyél volt mind és azt ugyan pucoválhattad, amíg bele nem szakadtál,
attól ugyan egy fityinggel se lett jobb, mint azelőtt volt. Én ugyan nem
hittem, hogy meg tudjuk lékelni a spanyolok és Mooricok ilyen hadát, de
roppant szerettem volna elefántot meg tevét látni, hát én ott is voltam
másnap, szombaton a lesben. És amikor elhangzott a jelszó, hát ki az
erdőből, le a domb oldalán. De biz ott a spanyoloknak, meg Mooricoknak
híre se volt, se elefántnak meg tevének. Iskolásgyerekek tartottak
majálist, az is mind az apraja. Rájok rontottunk és nekikergettük őket a
dombnak, találni azonban nem találtunk egyebet apró pogácsánál meg
lekvárnál, de Ben Ródzsersz elcsípett egy rongybabát, Dzsó Háper pedig
egy énekeskönyvet meg egy irkát. De aztán ránk jöttek a tanítók, mi meg
eldobáltuk a holmit és elinaltunk. Gyémántot se láttam, s meg is mondtam
Tom Szójjernak. Ő azt felelte, volt ott teméntelen. Azt mondta, voltak
ott Mooricok, meg elefánt meg minden. Hát mondok, akkor mért nem láttuk
mi is? Ő azt mondta, ha nem volnék olyan tudatlan, hanem olvastam volna
a könyvet, melynek címe Don Kihoté, tudnám s nem kérdezném. Azt mondta,
babonaság volt a dologban. Azt mondta, százával volt ott a katona, meg
az elefánt, meg a kincs és így; de voltak ellenségeink, akiket ő
Mágusoknak nevezett, akik átváltoztatták az egészet egy elemi iskolává,
épen csak a mi truccunkra. Rendben van, mondok, de akkor nekünk meg a
Mágusok ellen kellett volna mennünk. Tom Szójjer azt mondta, hogy
bibaszt vagyok.
[Rájuk rontottunk.]
– Hej, azt mondja, egy Mágus meg tud idézni egy sereg tündért, ezek meg
pozdorjává aprítanak, mielőtt annyit mondhatnánk, hogy kukk. Olyan
nagyok azok, mint egy élő fa és olyan szélesek derékban mint egy
templom.
– Jól van, mondok, tegyük fel, hogy nekünk is lenne néhány tündérünk:
akkor nem bánhatunk el a másik bandával?
– De honnan szereznéd?
– Tudom is én. Honnan szerzik azok?
– Hej, azok megdörzsölnek egy ócska rézlámpát vagy vasgyűrűt és arra
csak úgy rajzik oda a tündér, és csak úgy szakad körülöttük a villám és
a dörgés és támad nyomukban a füst, és amit csak rendelnek nekik,
egy-kettőre megteszik. Azoknak semmi kirántani fundamentumostól egy
becsukott tornyot és ráborítani egy tanfelügyelőnek vagy akárkinek a
kobakjára.
– S ki kényszeríti őket rá, hogy jöjjenek?
– Ki, akárki, ha megdörzsöli a rézlámpást vagy a vasgyűrűt. Az parancsol
azoknak, aki megdörzsöli a lámpát vagy a gyűrűt s meg kell mindent
csinálniok, amit mond nekik. Ha azt mondja, építsenek föl egy
negyvenmérföldes palotát csupa merő drágakőből és töltsék meg
gumibagóval, vagy amit csak kíván az ember és hozzák el neked feleségül
a kínai császár leányát, meg köll tenniök és meg is teszik mielőtt
másnap a nap fölkelne. De értsd meg, még körül is táncolják a palotát az
egész országon végig, ha az ember kívánja.
– No hát, tökfejű nép is az, úgy nézem én, ha nem tartja meg magának azt
a palotát, ahelyett, hogy így a bolondját járja körülötte. Dejszen, csak
volnék én olyan tündér, előbb látnám én azt az urat Kukutyinban zabot
hegyezni, mintsem hogy abbahagyva a magam dolgát, ő hozzá siessek egy
ócska lámpás vagy egy gyűrű dörzsölésétől.
– Hogy beszélhetsz már így fiam. Muszáj köllene gyünnöd, ha dörzsöli,
akár tetszik, akár nem.
– Mit, oszt hogy olyan nagy mint egy élő fa és olyan vastag mint egy
templom? Jól van, hát jönnék; de tudom istenem fára is mászna tőle, még
pedig a legnagyobbra, ami az országban van.
– Csipisz! Nem lehet Hokk Finn teveled okosan beszélni. Nem értesz te
semmihé se. Hígfejű legény vagy te mindenestül.
Két-három napig eltünődtem ezen, s mondok, hadd lám hát, mi van a
dologban. Szereztem egy ócska rézlámpást és egy vasgyűrűt s kimentem az
erdőre s dörzsöltem, dörzsöltem, hogy úgy folyt rólam a víz, mint az
egyszeri cigányról, mondok, majd építtetek egy palotát s eladom jó
pénzért. De semmi látszatja se volt, tündér ugyan nem jött. Mondok hát,
mind az egész izé nem egyéb mint Tom Szójjer tódítása. Talán ő hitte a
Mooricokat, meg az elefántokat, én mást gondoltam. Egészen olyan volt
az, mint az igazi vasárnapi ismétlőiskola.

IV. FEJEZET.
Elmult két-három hónap s benne voltunk a java télben. Majd az egész időn
át iskolába jártam, tudtam sillabizálni, meg olvasni, már írni is
valamelyest; el tudtam mondani az egyszeregyet egészen addig, hogy
hatszor hét harmincöt s azt tartom, ennél többre tán nem tudnám vinni,
ha örökké élnék is. Bizony, a matematika sehogy se akarózott.
Eleintén útáltam az iskolát, de lassan-lassan odáig vittem, hogy el
tudtam szenvedni. Ha már nagyon belefáradtam, akkor melléje kerültem s
ha másnap becsuktak, az jót tett és helyrehozott megint. Igy aztán
mentül tovább jártam az iskolát, annál könnyebbnek tetszett. Valahogyan
beletörődtem az özvegyasszony szokásaiba is, nem találtam már olyan
göcsörtösnek. Hogy házban laktam, meg ágyban háltam, az bizony
rendszerint kényelmetlen dolog volt, de mielőtt a hideg idő beállt,
ki-ki szoktam osonni s egyszer-másszor az erdőn is háltam és ott
kipihentem a dolgot. Jobb szerettem a régi életet, de hogy hozzászoktam,
jó volt, már mint úgy valamennyire, az új is. Az özvegyasszony azt
mondta, hogy lassan megy, de biztosan és meglehetősen. Azt mondta,
aszondja, hogy nem válok szégyenére.
Egy reggel, fölöstökömkor, véletlenül fölborítottam a sótartót. Én
hamarosan odakapok a kezemmel egy csipetért, hogy átvessem a
balvállamon, ami távol tartja az embertől a szerencsétlenséget. De
Vatszon kisasszony megelőzött s elejbém vágott. »Hordd el a mancsodat, –
aszondja – Hakkelbery, micsoda zsinagógát csinálsz te mindig!« Az
özvegyasszony szólt értem egy jó szót, de tudtam én jól, hogy ez nem
távoztatja el a balszerencsét. Reggeli után elmentem hazulról,
elszontyolodva és megrogyva, s azon tünődtem, hol szakad a nyakamba a
baj és miféle lesz. Van rá mód, hogy az ember elhárítsa magáról a
balsorsot, de ez nem az a mód volt. Igy aztán már nem is próbáltam
egyebet, csak ide-oda lődörögtem elesetten s lestem, hogy mi lesz.
Lementem a házelőtti kertbe s átmásztam a hágcsón, ahol az átjáró van a
nagy utcai kerítésen. Mintegy ujjnyi hó volt a földön s abban
észrevettem valakinek a lába nyomát. Onnan gyüttek a nyomok a kőfejtő
felől s egy darabig megálltak a hágcsó körül, aztán tovább mentek a
kerítés hosszat. Furcsa, hogy nem gyüttek be, ha már ott álldogáltak.
Nem tudtam mire véljem. Valamiképen nagyon különös dolog volt. Mondok,
hogy utánuk megyek, de előbb lehajoltam, hogy megnézzem, miféle nyom.
Eleintén semmit se vettem észre, de aztán megláttam valamit. A bal
csizma sarkába kereszt volt formálva vastag szögekből, ami távol tartja
a gonoszt.
Abban a minutában kezembe a lábam s vágtatok le a dombról.
Egyszer-egyszer hátranézek, de nem látok senkit. Odaértem Szaccser
bíróékhoz oly gyorsan, ahogy csak lehet.
– Hé fiam, – mondja ő – micsoda lélekszakadva jössz. Talán az
interesedért jöttél?
– Nem, bíró úr, – mondom én. – Jár már valami?
– Jár hát, a félesztendei megjött az éjjel. Több mint százötven dollár.
Egész vagyon egy ilyen fiúnak. Jobb volna rámbíznád, hogy tőkésíteném a
hatezerhez, mert ha fölveszed, el is fogod költeni.
– Nem, bíró úr, – mondom én – én ugyan el nem költöm. De nekem
egyáltalán nem is köll, sem a hatezer is nem köll. Jobb legyen a magáé.
Szeretném magának adni, a hatezeret is, meg a többit is.
Meglepődve nézett rám. Nem tudta, mit gondoljon. Azt mondja:
– Hogy gondolod ezt fiacskám?
– Ne kérdezgessen, – mondom én – kérem, hanem elfogadja vagy sem?
Ő ezt:
– Meg vagyok zavarodva. Baj van?
– Kérem, – mondom én – fogadja el és ne kérdezzen semmit.
Egy darabig gondolkozott, aztán ezt mondta:
– Hohó, látom már. Te el akarod nekem adni amid van, nem ideadni. Ez
rendén van.
Aztán megírt egy papirost és elolvassa s azt mondja:
– Ime, láthatod, benne van, hogy _Tekintettel arra_, ami azt jelenti,
hogy megvettem tőled és megfizettem érte. Nesze neked egy dollár. Most
pedig írd alá.
Én meg aláírtam és elmentem.
Vatszon kisasszony szerecsenjének, Dzsimnek volt egy szőrlabdája, akkora
mint az öklöm, amit egy ökör negyedik gyomrából vettek ki, ezzel szokott
ő kuruzsolni. Azt szokta mondani, hogy valami szellem lakik benne, aki
mindent tud. Én hát éjtszaka elmentem hozzája s azt mondom neki, hogy a
tatám megint erre jár, mert láttam a lába nyomát. Azt szerettem volna
tudni, hogy mi járatban van itt és meddig fog maradni. Dzsim elővette
szőrlabdáját, súgott neki valamit, aztán föltartotta magasra s a földre
ejtette.
Jó laposan esett, csak néhány ujjnyival odébb gurult. Dzsim újra
próbálta, aztán még egyszer, de mindig csak úgy tett a labda. Dzsim
lekecelt és a labdához illesztette a fülét és figyelt. De hasztalan
volt, a labda nem akar megszóllalni azt mondta. Hogy aszondja, néha
megszóllal ingyen is. Mondok, van egy öreg hamis huszasom, amit nem
lehetett használni, mert a réz egy kicsit keresztüllátszott az
ezüstözésen, de hogy akkor se fogadnák el, ha nem látszanék keresztül,
mert olyan rücskös és a fogása olyan kulimászos, hogy erről is
megismernék akármikor. (Azt gondoltam magamban, hogy a dolláromról, amit
a bírótól kaptam, nem szólok.) Mondom neki, hogy ez bizony rossz pénz,
de talán a szőrlabda elfogadná, mert hátha nem tudja a külömbséget.
Dzsim megszagolta, beleharapott, megdörzsölte s azt mondta, majd úgy
intézi, hogy a szőrlabda azt higyje, hogy jó pénz. Azt mondja, hogy
aszondja, hogy fölhasít egy nyers rózsakrumplit és beledugja a huszast
és benne hagyja egész éjjel, és holnapra már nem fog keresztüllátszani a
réz, sem a fogása nem lesz már kulimászos, és már akárki elfogadja a
városban is minden minutában, csak rá köll bízni a krumplira. Persze, én
is tudtam, hogy ezt krumplival meg lehet csinálni, de elfelejtettem.
Dzsim a szőrlabda alá tette a huszast, újra lekecelt és hallgatózott.
Most már aszondja, rendben van a labda. Azt mondja, szerencsét is mond,
ha akarom. Hát csak rajta, mondom én. Igy hát a szőrlabda beszélt
Dzsimnek, Dzsim pedig nekem. Azt mondja:
– Még aszondja az üreg, maga se nem tudik, mit akarik. Máskor egyszer
gondolik, elmenje, máskor egyszer gondolik nem elmenje. Ukusság meg
lesz, ha menik menik, ha nem menik nem menik, hagyni rá. Kettő ángyel
röpködik kürüskürül feje kürül. Egyik fejir finyes csatfilléres, másik
feketesitit. A finyes noszogati jóra, egy kicsi; de gyün sitit és
fölfordulja mindent. Zember nem tudik, mellik ütet végül elragadik. De
nekednek minden rendben. Lesz élete neked fránya komisz sok, és fránya
jó sok is. Egyszer mikor lesz neked nyavalyás, egyszer mikor lesz neked
bajodat, de mindig elmulatik és lesz megint jó. Kettő kicsi vaszunnép
röpködik kürüskürül neked kürül. Egyik leszik finyes fejír, egyik leszik
sititfekete. Egyik leszik pénzes, egyik leszik kudis. Te elveszik a
kudis előbb, aztán hamar elveszik a pínzes. Aztán vigyázik, a vízre nem
menik, amit lehet elkerülik, mert türvény, türvény és azt mondi, sors
akasztófát szánta nyakadnak.
Mikor pedig meggyújtottam a gyertyámat és fölmentem a szobámba ez éjjel,
hát ott ült a tatám, az ő valóságos testi mivoltában.

V. FEJEZET.
Becsuktam az ajtót. Aztán megfordultam és ott ült. Rendesen megszoktam
tőle ijedni, mert hogy oly rém sokszor elvert. Azt hittem, most is
megijedek, de egy szempillantás alatt láttam, hogy nem. Vagyis, hogy az
első lökésre, úgyszólván, hogy kimaradt mintegy lélekzetem; de aztán
rendben volt minden, láttam, hogy ennyi ijedség szóra sem érdemes.
Közel ötvenes volt s annyinak is látszott. Haja hosszú, gubancos és
zsíros volt s lelógott, az ember látta rajta, mint vadszőllőindán
keresztülsütni a szemét. Csupa fekete volt, semmit se szürke és olyan
volt hosszú kócos szakálla is. Ahol az arcát látni lehetett, semmi színe
sem volt, fejér volt, nem mint más ember fehérsége, hanem olyan fejér,
hogy majd betege lett az ember, olyan fehér, hogy az embernek
összezsugorodott tőle a húsa, mint a leveli béka alja, mint a hal béle,
oly fejér. A ruhája csupa rongy, mind. Az egyik bokája a másik lába
térdin feküdt s ezen a lábán a csizmája likas vót és két lábujja
kilátszott és aztat egyszer-egyszer megmozgatta. A kalapja a földön
hevert, egy ócska puhakalap, a teteje behorpadva, mint egy fedő.
Ott álltam s rámeredtem; ő ott ült és rámmeredt, a székét kissé
hanyattbillentve. Letettem a gyertyát. Észrevettem, hogy az ablak nyitva
van, mondok ezen mászott be a pitarereszen át. Végigvizsgálgatott s
egyszerre azt mondja:
– Ropogós fehérnemű, igazán. Még azt hiszed, hogy tán vagy is valaki,
mi?
– Lehet vagyok, lehet nem vagyok, mondom én.
– Ne beszélj velem olyan foghegyről, mondja ő. Mióta oda vagyok, fenemód
rákaptál a cifrálkodásra. Majd lejebb akasztalak egy szeggel, mire
végeztünk. Hallom, hogy ki is neveltek, tudsz írni meg olvasni. Tán azt
hiszed, külömb vagy az apádnál, mert hogy ő nem tud? No, majd kiverem a
fejedből. Ki tanított rá, hogy ilyen mihaszna firlefancra add magad, mi,
ki tanított rá?
– Az özvegyasszony. Ő tanított rá.
– Úgy, az özvegyasszony? Hát az özvegyasszonynak ki mondta, hogy olyan
kemencébe dugja a lapátját, amelyben nincs keresni valója?
– Senki se mondta neki.
– Nohát, majd én móresre tanítom őt is. Aztán azt mondom, azt az iskolát
elhagyd, érted? Majd adok én nekik odanevelni egy gyereket, hogy az
apjával hepciáskodjék és úgy tegyen, mintha külömb volna nálánál. Csak
kapjalak még egyszer ott az iskola táján, hallod-e! Az anyád meghalt
anélkül, hogy olvasni tudott volna, se írni nem tudott. Az egész familia
meghalt anélkül, hogy tudott volna. Én se tudok hálistennek. Te meg
ehune, de nagyra vagy vele. De hallod-e, én ezt el nem tűröm, nem az az
ember vagyok én! Izé, nó, hallám csak azt az olvasást.
Elővettem egy könyvet s elkezdtem belőle olvasni valamit Wassingtonról
és a háborúkról. Mikor úgy egy fél percig olvastam, elkapta a könyvet és
a falhoz vágta. Azt mondja:
– Igaz. Tudsz. Nem igen hittem, mikor mondtad. De ide vigyázz: ezzel a
cifrálkodással alább fogsz hagyni. Nem szeretem a dolgot. Nyomodban
leszek, galambocskám s ha elcsíplek az iskola körül, úgy helyben
hagylak, hogy megemlegeted. Tudnod kéne, hogy első dolog a szent vallás.
Még ilyen fiát se láttam apámnak.
Egy kis sárga és kék képet vett a kezébe: tehenek és egy fiú voltak
rajta s azt mondja:
– Ez meg mi?
– Azért adták, mert jól tudtam a leckémet.
Eltépte és azt mondja:
– Ennél én jobbat adok: attul is kék meg sárga leszel.
Egy pár szempillantásig ott ült mosolyogva és dörmögve, aztán azt
mondja:
– Hát nem vagy te egy szagosillatú ficsúr? Ágya van, meg ágyneműje, meg
tükre, még egy darab szőnyege is a pallón, – az apád pedig ott hál a
cserzőben a disznókkal. Soha sem láttam, valakinek ilyen fia legyen. De
tudom, hogy leszedek rólad egyet-mást ebből a csingilingiből, mielőtt
végeztünk volna egymással. Se vége, se hossza az úrhatnámságodnak. Azt
hallom, gazdag is vagy. Mi? Mennyiben van ez a dolog?
– Hazudik, aki mondja, annyiban van.
– Lám, lám, nézze meg az ember, hogy beszélsz velem. Én ugyan sokat
elbírok, de a soknál van sokabb, izé, – ne hozz ki a vénámból. Vagy két
napig a városban voltam s ott egyébről se beszéltek, mint hogy milyen
gazdag vagy. Beszélték erre lefelé a parton is. Hát holnap odadod nekem
azt a pénzt. Szükségem van rá.
– Nincs nekem pénzem.
– Hazudsz. Szaccser bíró vette föl. Téged illet. Nekem meg szükségem van
rá!
– Mondom, hogy nekem nincs. Kérdezd meg Szaccser bíró urat, az is azt
fogja mondani.
– Rendben van. Meg fogom kérdezni, és vallani fog; s ha nem, tudni
fogom, hogy mért. Mondd csak, mennyi van a zsebedben? Szükségem van rá.
– Csak egy dollárom és az is köll.
– Köll, nem köll, nekem az mindegy. Zargasd ki tüstént.
Elvette, ráharapott, hogy lássa, jó pénz-e, aztán azt mondta, lemegy egy
kis pálinkáért; azt mondta, még nem ivott egész áldott nap. Mikor már
kívül volt a pitar tetején, visszadugta a fejét s újra szidott, hogy
cifrálkodom és hogy nálánál külömb akarok lenni; s mikor azt hittem, már
elment, megint visszajött és bedugta a fejét s azt mondta, nem hagyja
annyiba azt az iskolát és rám fog lesni és ha ott talál, leüti a
derekamat.
Másnap részeg volt s elment Szaccser bíróékhoz s ott kunérozta őt, hogy
adja ki neki a pénzt, de nem ment semmire se, s akkor fogadkozott, hogy
majd elveteti tőle a törvénnyel.
A bíró meg az özvegyasszony törvényre mentek, hogy a törvényszék vegyen
el tőle és egyikük legyen a gyámom; de épen akkor új bíró jött oda, aki
nem ismerte az öreget és azt mondta, hogy a törvényszéknek nem feladata,
hogy a familiákat szétzavarja, ha máskép is lehet segíteni; hát azt
mondta, nem köll a gyereket elvenni az apjátul. Igy Szaccser bíró és az
özvegyasszony kénytelenek voltak annyiba hagyni a dolgot.
Ez persze tetszett az öregnek, akinek aztán nem is volt nyugta többé.
Azt mondogatta, úgy megrak, hogy egy kék meg fekete fót lesz az egész
testem, ha nem kerítek neki valamelyes pénzt. Én hát kőcsön kértem
Szaccser bírótól három dollárt, tata elvitte és leitta magát és fujtatva
járt-kelt és káromkodott, lármázott és garázdálkodott. Majd fölverte az
egész várost egy cinlábassal, míg éjfél nem lett. Akkor bekísérték és
másnap törvény elé került és megint becsukták egy hétre. De ő meg volt
elégedve, azt mondta, majd megkeserüli ezt is a fia, akire egyre fújt.
Mikor kiszabadult, az új bíró fejébe vette, hogy új embert formál
belőle. Azért magához vette, felöltöztette tiszta új ruhába és családi
asztalához ültette reggel, este meg délben, s olyan volt hozzá, ahogy
mondani szokták, mint a lágy kenyér. És vacsora után beszélt a fejének
mértékletességről s több eféléről, míg az öreg ríva nem fakadt s azt
mondta, bolond volt teljes életében s bolondul élt is, de hogy most új
életet kezd és senkinek sem lesz szégyenére, és reméli, hogy ebben a
bíró úr megsegíti és nem nézi le őtet. A bíró azt mondta, szeretné
ezekért a szavakért megölelni, és sírt hozzá, meg a felesége is sírt,
tata pedig azt mondta, hogy őtet mindig félreértették, és a bíró azt
mondta, hogy ezt el is hiszi. Azt mondja aszondja az öreg, hogy az ilyen
elesett embernek igenis szeretetre van szüksége és a bíró azt mondta rá,
hogy igaz és aztán megint csak sírtak. És mikor lefekvés ideje volt, az
öreg felállt és kinyújtja a kezét és azt mondja:
– Itt a kezem uraim és hölgyeim, tessék megnézni, tessék megrázni. Ez a
kéz bizony disznóláb volt, de már nem az többé; olyan ember keze már,
aki új életet kezd s aki inkább meghal, mintsem visszaessék.
Emlékezzenek meg e szókról s ne felejtsék, hogy az én szavaim voltak.
Tiszta már ez a kéz, bátran megszoríthatják, ne tessék félni.
Igy aztán kezet fogtak mind sorba, egyik a másik után és sírtak. A bíró
úr felesége meg épenséggel meg is csókolta. Az öreg meg is jelölte a
helyét. A bíró pedig azt mondta, hogy ez a legáldottabb óra minden órák
között, vagy valami effélét. Aztán bedugták az öreget egy gyönyörű
szobába, a szép szobába, és éjtszaka egyszer, hogy elfogta a nagy
szomjúság, bizony kimászott az ámbitus tetején át, le az oszlopducon s
elseftelte új ruháját egy kancsó gugyiért s megest visszamászott s élte
régi világát. Hajnal felé megmegen kimászott, ivott, mint egy kefekötő
és legurult az ámbitus tetejéről, eltörte két helyen a balkarját és majd
megvette az isten hidege, mikorra valaki napkelte után ráakadt. S mikor
aztán benéztek a szép szobába, bizony vigyázni kellett, hogy hova
lépjenek benne.
A bíró el volt némileg keseredve, azt mondta, tán meglehetne regulázni
az öreget, ha valaki puskát fogna rá, ő más módját nem tudja.

VI. FEJEZET.
Az öreg hamarosan talpán volt megint és elment a törvényszékre, hogy
Szaccser bírót a pénz kiadására bírja, rám is rám jött, amért nem
maradtam ki az iskolából. Vagy egy tucatszor elcsípett és jól elcsépelt,
de én azért csak eljártam iskolába, mert kilestem, vagy legtöbbször
elfutottam előle. Azelőtt nem igen kaptam az iskolán, de mondok, most
csak azért is eljárok. A pör a pénzért lassan ment, mintha csak sohase
akarnák komolyan elindítani, azért minduntalan kölcsön kellett kérnem
két-három dollárt a bírótól, hogy a verést elkerüljem. Ahányszor pedig
adtam neki pénzt, mindannyiszor leitta magát és ahányszor részeg volt,
mindétig fölverte a várost, és ahányszor fölverte a várost,
mindannyiszor lakat alá tették. A dolog tetszett is neki, ez volt a neki
való élet.
Az özvegyék körül is mindig ott lődörgött s végre azt mondta neki az
özvegyasszony, ha abba nem hagyja, vele gyűlik meg a baja. De hát ű már
meg volt keveredve. Hogy majd megmutatja ű, hogy ki apja fia a Hokk
Finn. Aztán tavasszal egy napon rámlesett, elcsípett és a folyón fölvitt
egy csónakon vagy három mérföldnyire s átvágott az illinoiszi partra,
ahol erdős volt a part, de ott ház nem volt semmi, csak egy régi,
gerendából rótt kaliba olyan helyen, ahol a szálfa oly sűrűen állt, hogy
aki a helyet nem tudta, az oda nem talált.
Mindig magával hurcolt az öreg és én nem találtam rá módot, hogy
megszökhessek tőle. Abban a kunyhóban laktunk s ő mindég becsukta az
ajtót s a kulcsát éjtszaka a feje alá dugta. Volt neki puskája, amit azt
tartom, úgy lopott és halásztunk és vadásztunk és ebből állt az életünk.
Minduntalan bezárt a putriba s elment a boltba, a réttől három
mérföldnyire, eladott halat s vadat pálinkáért, amit hazahozott, itthon
leitta magát s engem elagyabugyált. Az özvegyasszony megtudta, hol
vagyok, el is küldött értem egyszer egy embert, hogy próbáljon elfogni;
de tata ráfogta a puskát, úgy űzte el s aztán nemsokára megszoktam ezt
az életet és meg is szerettem, kivéve az agyabugyálást benne.
Egész áldott nap jóízűn heverészni, pipálni, halászni és se könyv, se
tanulás: e bizony gyöngy kis élet volt. Két hónapnál több is eltelt így,
s a ruhám már csupa rongy volt és piszok és én már nem értettem, hogy
szerethettem az özvegyasszonyéknál lenni, ahol mindig mosakodni köllött,
meg tányérból enni, meg fésülködni, aztán mindennap rendesen lefeküdni
és örökkön-örökké valami könyvvel vesződni és mindétig hozzá a vén
Vatszon kisasszony kunérozása. Már biz én sehogy se kívánkoztam haza.
Abbahagytam volt a káromkodást, mert az öregasszony nem szerette; most
megint rákaptam, mert tatának semmi szava se volt ellene. Egészben véve
gyöngyélet volt az ott az erdőben.
De lassan-lassan tata nagyon rákapott a mogyorófapálcára s én már nem
győztem a dolgot. Egész testem csupa daganat volt már. Sokat el is járt
hazulról s én rám rámzárta az ajtót. Egyszer becsukott és oda volt három
álló napig. Rémmagányosan éreztem magamat. Eszembe jutott, hogy tán a
vízbe fulladt s én most már soha sem szabadulok ki innen. Megijedtem.
Törtem a fejemet, hogy mi úton-módon tudnék elszabadulni. Sokszor
megpróbáltam, hogy kijussak a kunyhóból, de nem volt rá mód. Az ablak
nem volt olyan tág, hogy egy kutya kimehetett volna rajta. Nem tudtam
kimászni a kéményen, mert szűk volt. Az ajtó erős, vastag
tölgyfapallóból volt. Tata vigyázott rá, hogy ne hagyjon se kést, se
egyebet a kunyhóban, ha nem volt otthon; úgy nézem, felhánytam a tanyát
százszornál többször, jóformán mindig azt csináltam, mert hiszen
egyébbel se tölthettem el az időt. De ezúttal végre mégis találtam
valamit: találtam egy régi rozsdás nyeletlen fűrészt, a koszorúfa és a
tetőrag közé volt téve. Megkentem és munkához láttam. A kunyhó fenekén,
hátul ócska lópokróc volt a gerendához szegezve, mindjárt az asztal
mögött, hogy a szél be ne tudjon fujni a hézagokon s el ne oltsa a
gyertyát. Az asztal alá bujtam, fölemeltem a pokróc alsó végét s
hozzáláttam, hogy kifűrészeljem egy jó részét a vastag fenékgerendának,
akkora részt, hogy ki tudjak rajta bujni. Jó kis munka volt biz az, de
már a vége felé voltam, mikor hallom tata puskáját szólni az erdőben.
Eltakarítottam munkám nyomait, leeresztettem a pokrócot, eldugtam
fűrészemet és csakhamar be a tata.
Nem volt jó kedvében az öreg, így egészen meg volt a maga mivoltában.
Azt mondta, oda volt a városba és semmi sem mén a maga rendjén. Az
ügyvédje azt mondta, számít rá, hogy megnyeri a pörét és kikapja a
pénzt, ha csak már kitűznék rá egyszer a tárgyalást, de hát sok módja
volt annak, hogy húzzák-halasszák és Szaccser bíró tudja a dörgést. És
azt is mondta, beszélik, hogy más tárgyalás is lesz, hogy elvegyenek
tőle s visszaadjanak az özvegyasszonynak, aki gyámom lenne és úgy
tippelték, ezt a pört meg is nyerik ezúttal. Ettől jócskán megijedtem,
mert sehogy se kívánkoztam már vissza az özvegyasszonyhoz, hogy megmegen
megregulázzanak, meg civellizáljanak, ahogy mondani szokták. Aztán
elkezdett az öreg káromkodni, szidott mindent és mindenkit, aki csak
eszébe jutott, aztán egy csomóba fogta és úgy szidta őket, hogy bizonyos
legyen benne, hogy egyen se ugrott át és aztán végigpolitérozta őket még
egyszer egy általános káromkodással, belefoglalva jó csomó népet, akinek
a nevét se tudta és mikor rájok került a sor, csak úgy mondta, hogy
a-minek-is-híjják, és vége-hossza nem volt a szitkozódásnak.
Szeretné látni, aszondja, hogy az özvegyasszony elvigyen engem. Azt
mondta, vigyázni fog s ha megmerik próbálni rajta ezt a csúfságot, tud ő
innen hat-hét mérföldnyire egy helyet s ott elraktároz engem s ott
vadászhatnak rám, amíg meg nem szakadnak, még sem találnak meg. Ettű
megint egy kicsit furcsán lettem, de csak egy szempillantásig. Mondok
ütheti a nyomomat, amíg arra kerül a sor.
Az öreg leküldött a csónakhoz a holmiért, amit hozott. Volt ott egy
félmázsa zsák rozsliszt, egy oldal szalonna, lövőszer és négy pint
pálinka, egy ócska könyv, két újságpapiros pakkolásra és valamelyes
kötél. Fölvittem egy terével és vissza lementem és leültem a csónak
orrára pihenni. Elgondolkoztam a dolgon s mondok elviszem a puskát és
egy pár horogkészséget s neki vágok az erdőségnek, ha majd megszököm.
Ugy számítottam, hogy nem maradok meg egy helyen, hanem trappolok tovább
az országon keresztül, rendesen éjtszaka, vadászok és horgászok, hogy
legyen miből élni s elbujdosom annyira, hogy sem az öreg, sem az
özvegyasszony soha többé rám nem találnak. Mondok elvégzem a fűrészelést
és elindulok még az éjjel, ha tata alaposan leissza magát, amit
reméltem, meg is tesz. Úgy belemelegedtem ebbe a tünődésbe, hogy nem
vettem észre, mily sokáig elmaradok, mire az öreg rám kajabált, hogy
elaludtam-e vagy a vízbe fulladtam.
Fölvittem a holmit mind a kunyhóba és ekkorra besötétedett. Míg én a
vacsorát főztem, az öreg egy párszor jól meghúzta a korsót és úgy
némineműképen kezdett nekimelegedni és megint elkezdte az öblögetést.
Már a városban felöntött volt és egész éjjel az árokban feküdt s olyan
volt, hogy meg lehetett nézni. Az ember Ádám apánknak nézhette, mert
csupa merő sár volt. Ha az ital elkezdett benne dolgozni, majd mindig a
kormányra fordította a rudat. Most is azt kezdte.
– Ez oszt a kórmány, aszondja. Csak rá köll nézni, hogy az ember lássa,
micsudás. Ahun van mindjárt a törvény lesben, hogy elvegye az embertül a
fiát, a sajátkezű tulajdon fiát, akit annyi gonddal, bajjal,
aggodalommal és költséggel fölnevelt. Mert, amint a szegény ember végre
fölnevelte a fiát, hogy készen van és dologra való és már tenne is érte
valamit, hogy valahára ő is megpihenjen, ahun ni a törvény, ráteszi a
kezét. Ezt nevezik kórmánynak. De ha csak ennyiben volna! Dehogy! A