Huckleberry Finn kalandjai - 09

Mondok, ez ugyan nagyon furcsa, ő ezeket tennap mondta. Muszáj vóna neki
tudni, hogy senki se bomlik úgy vízivirágért, hogy vadászni járjon rá.
Mi dolog lehet ez? Mondom neki:
– Jól van, trappolj előre.
Mentem utána egy félmérföldnyire, akkor nekivágott a mocsárnak és bokáig
gázolva ment még egy félmérföldre valót. Odaérünk egy kis lapos
területre, mely száraz volt és sűrűn be volt nőve fával, bokorral és
vadszőlővel. Azt mondja ő:
– Mos fordújjon jobbra, csak enyihán lépest, György úrfi, osztég ott
van. Én mán láttam máskó’, ee löszök annékün hom még egysző’ lássam.
Én hát befordultam jobbra és odébb mentem és csakhamar nem láttam a
fáktól a feketémet. Körűlvizsgálom a helyet és egy kis tisztásra
akadtam, nem nagyobbra, mint egy hálószoba, köröskörül befüggönyözve
vadszőlővel, és ott egy embert látok és – a rézkupakját, nem az én
öregem, Dzsim volt!?
Fölkeltettem és azt gondoltam rém meg lesz lepődve, hogy engemet lát, de
nem volt. Már-már elpityeredett, annyira örült, de meglepődve nem volt.
Azt mondja, akkor éjjel utánam úszott és hallotta minduntalan a
kiáltásaimat, de nem mert felelni, mert attól félt elcsípi valaki s
visszaviszi a rabszolgaságába. Azt mondja:
– Kisség messérűtem és nem tuttam ojjan sebösen úsznyi, hát el is
maradtam tűled jócskán; mikó te kimásztá partra mondok, én is kimászok
veled úgy, hogy nem is kő kajátonyi rád, de mikó láttam ezt a hajlékot,
hát megmegest eemarattam. Messzi is vótam arra, hogy hallhattam vóna mit
beszílnek neköd a házbú, a kutyáktú is fítem, de mikó meg meg mindön
csöndes lött, tuttam, te bekerűtél a házba; én meg nekivágtam az
erdőnek, hogy ott vérradjon rám. Kora röggel egy szerecseny a mezőre
indult és arra ment, eevütt és eztet a helyet memmutatta; a hoz eleséget
is minden itczaka megmeg hírt ha rúlad is mindég.
– És mért nem mondtad meg Dzsim az én Dzsekkemnek, hogy előbb vezessen
ide?
– Mi haszna lett vóna tígedet kizavarnyi Hokk addig, míg nem vót mit
tennyi? De mos’ röndben van minden. Én bevásaltam begréket, lábosokat
meg eleséget, ahogy hozzájutottam és étszakának idején odahortam a
tutajra –
– Miféle tutajra, Dzsim?
– A mi régi tutajkánkra.
– Azt mondod, hogy az nem ment ripityánba a gőzhajó alatt?
– Nem az! Egy küsség megsérült, kivált az egyik víge, de nagy baja nem
lött, csak a hummink veszett majd mind oda. Ha nem buktunk vóna olyan
nagyon mélyen a víz alá, meg az itczaka nem lett vóna olyan sitít, mink
úgy hótra nem réműtünk vóna és nem lettünk vóna, mint mondani szokás,
olyan makutyiak, láttuk is vóna a tutajt. De mos’ mán se baj, mer mos’
mán megmegets rendben van, annyi mintha ujdonatuj vóna, hummink is elég
van ahelyett aki odaveszett.
– Hogyan került meg a tutaj, Dzsim; elfogtad?
– Hogy foktam vóna tutajt az erdőben? Dehogy. Szerecseny embörök fogták
el, ott találták ide lenn az öbölben fönakadva egy fatuskón és
elröjtötték a fűzfák alatt, és annyit csöröltek-pöröltek egymással, hogy
melliköket illeti a tutaj, hogy hamar idáig legyütt a híre, én aztán
röndbe hoztam a dógukat, mondok, hogy egyiküket se illetnyi, hanem téged
illet meg engöm. Mondom, hogy elsinkófálnák-e egy fiatal fejér embör
tulajdonjogát, amire dutyi jár? Osztég attam nekik egy tízcentest és
annak rém megörűtek és aszondták, bár csak úsznék erre még ennyihán
tutaj, hagy lennínek tűle megest gazdagok. Nagyon jól bánnak velem ezek
a feketék, nagyon jól, s amire csak szükségem van, nem kő kétszer
mondanom, hogy megtegyik. Ez a Dzsekk jó gyerek, és fene ügyes is.
– A’ már igaz. Nekem egy szóval se mondta, hogy itt vagy; annyit
mondott, hogy jöjjek erre, mutat egy garmada vízivirágot. Ha baj lesz
belőle, ő nincsen belekeveredve; bátran azt mondhatja, soha se látott
bennünket együtt. És igaz is lesz, ha mondja.
Nincs sok mondani valóm a következő napról. Azt hiszem, rövidesen
végezhetek vele. Hajnal felé fölébredtem s a másik oldalamra akartam
fordulni, hogy aludjam még egy verset, mikor feltűnt, hogy milyen nagy
csöndesség van, mintha senki se járna a házban. Ez szokatlan dolog volt.
Aztán észrevettem, hogy Bökk már fölkelt és el is ment. Hát felkelek én
is csodálkozva és megyek le a földszintre – senki; minden olyan csendes,
mint az egér a lyukaiban. Kívül is szakasztott így volt; mondok, mit
jelent ez? Lenn a farakásnál találkoztam Dzsekkemmel s aszondom neki: Mi
történik itt?
Feleli ő:
– Nem tudja György úrfi?
– Nem, mondok, nem tudom.
– Hát Szófia kisasszony elszekte, el, igazán. Elszekte ziccaka, egyszer
– senki se nem tudja mikor, elszekte, hogy megházasodja avval a fiatal
Harry Sepperdszonnal, legalább aztat hisznek. A falamia rágyütte egy
félórával ez előtt, talán picurkával előbb is, aztán mondhatok, nem
vesztegette zidőt. Ekkora szernyű lótás-futás puskáért meg lóért soha se
nem volta. A nagyságák mentek felzavarni zatyafiságot, zereg Saul
urasága és a fiuk lelovagoltak a folyóra a zúton, hogy megcsípják aztat
a fiatal ember és megöljenek mielőtt át tudja menni vízen Szófia
naccságával. Azt tartok, nagy zivatar meglesz itt.
– Bökk elment anélkül, hogy engem felköltött volna.
– Azt tartok, úgy lesz. Nem akarták zúrfit belekevernyi. Bökk úrfi
vállára vette puska és azt mondta, haza hozza egy Sepperdszon vagy maga
se nem gyün haza. No hát, lesznek ott elegen azt gondolok, és akadja
szerencséje, hozhatja belüle egyet.
Én nekiiramodtam a folyó menti útnak oly sebesen, ahogy csak tudtam.
Lassan-lassan hallok ám jó messziről puskalövéseket. Mikor láttam már a
gerendatárt és a farakásokat, ahol a gőzösök kikötője van, arra
igyekeztem a fák és bokrok alatt, amíg jó helyre értem és ott
fölkapaszkodtam egy odvas gyapotfára, ahol a lövés el nem érhetett és
figyeltem. Előttem, csekély távolságban a fától egy ölfarakás volt,
lehetett négy láb magas, s elsőbbed a mögé akartam bujni, de bizony jobb
volt, hogy nem oda bujtam.
Négy vagy öt ember ott nyargalászott a lován, a gerendaraktár előtti
puszta téren, káromkodva, kiabálva s azon iparkodva, hogy hozzáférjen a
két fiatal legénykéhez, aki a kikötő hosszában lévő farakás mögött volt;
de semmire se mentek. Amint valamelyikök mutatkozott a farakás parti
oldalán, rálőttek. A fiúk a farakás mellett egymásnak vetették a
hátukat, így szemmel tarthatták mind a két oldalt.
Végre abbahagyták az emberek a nyargalászást meg a kiabálást s a raktár
felé indították lovaikat. Erre fölkapaszkodik az egyik fiú s a farakáson
keresztül golyót ereszt rájok és egyet közülök kilő a nyergéből. Mind az
emberek erre leugrálnak a lóról, fölszedik a sebesültet s indulnak vele
a raktárba; ebben a szempillantásban a fiúk is futóra veszik a dolgot.
Feleútján voltak már az én fámhoz, mikorra amazok észrevették, s újra
nyeregbe szöknek s utánuk erednek. Jól nyomukban voltak, de nem volt
haszna, a fiúknak jó egérútjuk volt, s oda is értek a farakáshoz, amely
az én fám előtt volt: mögéje bujtak s így megint meg volt a fedezetük az
öt ember ellen. Az egyik fiú Bökk volt, a másik vékony fiatal ember,
mintegy tizenkilenc éves.
Az emberek ide-oda vágtattak egy darabig, aztán ellovagoltak. Amikor már
nem lehetett őket látni, lekiabáltam Bökkre s megmondtam neki. Kezdetben
nem tudta mire vélni, hogy egy fából jön ki a hangom. Roppant meg volt
lepve. Mondta, hogy csak vigyázzak jól és szóljak, ha jönni látom az
embereket. Azt mondta, valami rosszban törik a fejüket, ami hamarosan ki
fog sülni. Én szerettem volna kívül lenni a fán, de nem mertem
leszállni. Bökk izgatottan kezdett kiabálni, azt mondta, hogy ő és ez az
unokatestvére Dzsó (az volt a másik fiatalember), ma még megteszik a
magukét. Azt mondta atyját és két testvérét megölték, s elesett
két-három ellenségök is. Azt mondta, hogy a Sepperdszon-had lesben állt
rájok. Azt mondta Bökk, hogy atyjának és testvéreinek meg kellett volna
várni az atyafiságot, mert Sepperdszonék nagyon sokan jöttek rájok.
Kérdeztem tőle, mi lett Szófia kisasszonyból és a fiatal Harryból. Azt
mondta, azok átmentek a folyón és bátorságban vannak. Ennek nagyon
megörültem; de ahogy Bökk viselte magát amiért a minap mikor rálőtt, nem
sikerült Harryt megölnie: ahhoz foghatót életemben nem láttam.
Egyszerre csak bum, bum, bum: szól három vagy négy puska. Azok a lovas
emberek az erdőt megkerülték s előre jöttek lovuk nélkül. A fiúk a
folyóba ugrottak, sebesülten mind a ketten és ahogy úsztak lefelé a víz
sodrában, az emberek utánuk szaladtak a parton s egyre lövöldöztek rájuk
s rikogattak: _Le kell lőni, le kell lőni!_ Oly rosszul lettem tőle,
majd kiestem a fából. Nem mondom mind el, ami még történt,
belebetegedném újra, ha el kéne beszélnem. Azt gondoltam, bár sohase
léptem volna erre a partra akkor éjjel, hogy ne láttam volna ilyen
dolgokat. Még álmomban is sokszor ez kísért, hogy egyszer engemet is
lelőnek.
A fában maradtam, amíg be nem esteledett, mert féltem lejönni.
Egyszer-egyszer még hallottam lövéseket messze az erdőben, és kétszer
láttam egy-egy csapat embert elvágtatni a szálfarakás előtt; mondok, még
mindig tart a haddelhadd. Nagyon el voltam búsulva, hát el is
határoztam, hogy nem megyek többet annak a háznak a tájékára, mert úgy
gondoltam, hogy valamiképen hibás vagyok a dologban. Azt tartom, annak a
cédulának az lehetett az értelme, hogy Szófia kisasszonynak félkettőre
valahol találkoznia kell Harryval, hogy aztán elszökjenek; és azt
gondoltam, szólnom kellett volna erről a céduláról az atyjának s a leány
különös viselkedéséről, akkor talán lakat alá tette volna és ez az egész
keveredés elmaradt volna örökre.
Mikor a fáról lejöttem, lekúsztam egy kis darabon a parton s megtaláltam
a két hullát a víz szélin s kihúztam a partra. Betakartam az arcukat és
elsiettem oly gyorsan, ahogy csak tudtam. Mikor Bökk arcát letakartam,
egy kissé elsírtam magamat, mert rém jó volt hozzám végig.
Most már egészen besötétedett. Én többé a ház tájára nem mentem, hanem
keresztülvágtam az erdőn s a lápra indultam. Dzsim nem volt a szigetén,
hát nekitrappoltam a folyó öble felé, keresztül a füzesen, hogy azon
melegiben a tutajra ugorjam s kijussak ebből a rémországból – a tutaj
eltűnt! Boldog isten, de meg voltam rémülve! Egy percig lélegzetet se
tudtam venni. Aztán egyet ordítottam. Egy hang – alig húsz lábnyira
tőlem – azt mondja:
– Istenke zatyám, te vagy drágica? Ne megcsinálj lárma!
Dzsim hangja volt. Soha semmi hang a fülemnek nem volt ilyen édes. Egy
kis darabot a parton lesiettem és ott voltam a tutajon. Dzsim
végigtapogatott, szorongatott, annyira megörült nekem. Azt mondja:
– Zisten áldja meg téged fiacskám, már odavoltam, hogy meghaltál. Dzsekk
itt vóta, azt mondja, aszondja, azt tartja, meglütték tégedet, mert nem
mentél már tebbet haza. Hát én most akarta indítanyi tutajkát ebben a
minitában innen ki öbölbul, mert minden meg van kiszen zindulásra, csag
várok Dzsekket, hogy bizunust mondja, hogy meghaltál vagy nem haltál.
Zistenke, zistenke, burzasztó erilek, hogy itt vagyolsz megint,
drágicám.
Én azt mondom:
– Úgy van, rém jó dolog az; mert nem találnak, azt fogják hinni, engem
is megöltek és a víz sodra elvitt. Még odafönn járja valami, attól még
jobban elhiszik. Azért ne vesztegesd az időt Dzsim, lökd el a tutajt ki
a nagy vízbe, oly gyorsan, ahogy csak bírod.
Nem éreztem magam jól, amíg a tutaj két mérfölddel odébb nem volt s kinn
a Missziszipi kellő közepén. Ott kiakasztottuk jelzőlámpásunkat s azt
gondoltuk, újra megmenekültünk és bálországban vagyunk. Nem ettem tegnap
óta egy falatot se, hát Dzsim előszedett valami pogácsafélét és egy kis
írót, sertéshúst, káposztát és zöldséget – nincs a világon ennél jobb,
ha jól van elkészítve, s míg én vacsorázgattam, elbeszélgettünk és jó
dolgunk volt. Én rém örültem annak, hogy elmenekülhetek a vendettából,
és Dzsim is annak, hogy eljöhetett a lápi szigetről. Megegyeztünk abban,
hogy végre is nincsen több olyan jó hely, mint a tutaj. Más helyeket
olyan szűknek és olyan dohosnak talál az ember, de már a tutajt nem. Rém
szabadnak és könnyűnek érzi magát az ember és alkalmasnak egy tutajon.

XIX. FEJEZET.
Elmult három-négy nap és éjjel; azt mondhatnám elúszott, oly símán,
nyugodtan és kedvesen siklott odébb. Mostanság így csináltuk a dolgot.
Iszonyú nagy folyó volt előttünk, egy-egy helyen volt másfélmérföldnyi
széles; éjjel utaztunk, nappal kikötöttünk és elrejtőztünk; amint az
éjtszaka java elmult, abbahagytuk a hajózást és kikötöttünk, rendszerint
holtvízben, valamely homoksziget alatt; azután fiatal gyapotágat és
fűzfavesszőt vagdostunk s betakartuk vele a tutajt. Oszt kiraktuk
horgainkat. Utána beugráltunk a vízbe s úsztunk egyet, hogy
felfrissüljünk és lehűtsük magunkat; aztán leültünk a homokos fenekű
vízbe, ahol mintegy térdig ért a víz s néztük, mint virrad meg. Sehol
semmi hang, tökéletes csöndesség – mintha az egész világ aludnék, csak a
kecskebékák brekegtek bele néha. Az első dolog, amit megláttunk, amint
végignéztünk a vízen, valami homályos vonalféle volt, – az erdő a túlsó
parton, egyébnek nem lehetett nézni; aztán egy sápadt sáv az égen, aztán
még több sápadás, amely tovaterjedt; aztán fölenyhült nagy messzeségben
a folyó s nem volt többé fekete, hanem szürke; látni lehetett rajta
fekete foltokat, amint tovasiklanak: kupechajók s efélék; és hosszú
feketeségeket: tutajok; hallani lehet néha elnyújtott sikongást vagy
zavart hangokat, mert olyan csendesség van s a hang oly messze
elhallatszik; csakhamar látni lehet egy sávot a vízen s a sáv formáján
megismered, hogy ott fatuskó van a víz erős sodrában, mely megtörik
rajta és így formálja a sávot; aztán látni lehet a ködöt, hogy felgördül
a vízről és a keleti ég kipirosodik és a folyó is és feltűnik messze a
víz tulsó partján egy fakaliba az erdő szélén, nyilván fatelep,
körülötte rendes farakások keresztbe és kassul egymáson, úgy, hogy
akárhol keresztül lehetne kergetni rajta egy kutyát; aztán felszökken a
kedves szellő és jön felülről és legyezgeti az embert oly édesen és
hűvösen és olyan illatos, persze az erdőtől, meg a vadvirágtól; de nem
mindig az, mert az emberek döglött halat – keszeget s affélét – szerte
ott hagynak a parton, az pedig jócskán bűzlik; aztán hamarosan megvirrad
teljesen, minden rámosolyog a napra, legkiváltképen a füttyös madár.
Azt gondoltuk, egy kis füstöt ilyenkor nem igen vesznek fel, hát
leszedtünk néhány halat a horgokról és meleg reggelit főztünk. Majd
aztán elnézzük a folyó elhagyottságát, lustálkodunk és lassan-lassan
elalszunk. Ha aztán fölébredünk, körülnézünk, hogy mi történt azalatt,
lehet, meglátunk egy-egy gőzhajót, amint köhög fölfelé a vízen, oly
messze odaát a másik part fele, hogy az ember alig tudna róla egyebet
mondani, minthogy kerekekre járó gőzös-e vagy csavaros; aztán megint egy
óráig se látunk se hallunk semmit, csak az állhatatos elhagyatottságot.
Aztán meg látni egy tutajt lefelé siklani és megesik, hogy épen tuskót
hasogatnak rajta, mert majd mindig affélét csinálnak tutajon; látod a
fejszét megvillanni és látod lecsapni, – de hallani nem hallasz semmit;
és látni megint a fejszét amint felszökik és akkor, mikor a favágó
embernek épen a feje fölött van, akkor hallod csak, hogy _K’csak!_ Eddig
tartott, amíg a hang át tudott jönni a vízen. Igy szoktuk eltölteni a
napot, lustálkodva és hallgatva a csendességet. Egyszer igen sűrű köd
volt, és a tutajon, meg effélén, ami arra ment, cintányérokat csapkodtak
egymáshoz, hogy a gőzhajók hegyibök ne menjenek. Egy komp vagy tutaj oly
közel ment el hozzánk, hogy tisztán hallottuk beszédüket, káromkodásukat
és röhögésüket, de látni nem láttunk belőlük semmit. Az embert szinte
megborzongatta, olyan volt, mintha szellemek szálltak volna a levegőben.
Dzsim hitte is, azt mondja, hogy szellemek, de én azt mondtam:
– Nem, szellemektől nem telnék ki, hogy azt mondják: a ménkü üssön ebbe
a ködbe.
Amint leszállt az éj, kiereszkedtünk a vízre; mikor a közepe fele
voltunk, magára eresztettük, hadd ússzék, amerre a víz sodra viszi;
aztán rágyújtottunk, a lábunkat a vízbe lógattuk és beszélgettünk
mindenféléről, – mindig meztelenül jártunk éjjel-nappal, ha a
szunyogoktól lehetett; Bökkék új ruhája, amit nekem varrattak, nagyon is
jó volt arra, hogy kényelmes legyen, amellett egyáltalán nem sokat adtam
a ruházkodásra.
Néha a mienk, magunké volt az egész széles folyó. Amoda túl volt a
partság s a szigetek, a víz másik oldalán; egyszer-egyszer egy kis fény
valamely kunyhó ablakában; néha a vízen is lehetett látni egy-két ilyen
fényt, tutajon persze vagy kompon, s megesett, hogy valahonnan a
tutajokról elérte az embert holmi hegedű- vagy énekszó. Roppant jó élet
van a tutajon. Ott volt fölöttünk az égi boltozat teleszórva csillaggal,
s mi szerettük nézegetni hanyatt fekve s arról beszélgetni, hogy vajjon
valaki csinálta-e őket vagy hogy csak úgy lettek. Dzsim azt állította,
hogy úgy csinálták, de én azt, hogy csak lettek; mert mondok rém sokáig
eltartott volna, míg annyi sok elkészül. Dzsim azt mondta, hogy tojhatta
a csillagokat a hold is; és ez mintha okos beszéd lett volna, azért nem
is szóltam ellene semmit, mert a magam szemével láttam, hogy egy béka is
egymaga tojott majd annyit, hát meglehet, úgy volt. Figyeltük a
hullócsillagokat is, ahogyan lezuhantak. Dzsim azt mondta, ezek tán
megzápultak, hát kidobják a fészekből.
Egyszer-kétszer láttunk gőzhajót is tovasiklani az éjben, aki
egyszer-egyszer tenger szikrát okádott ki a kéményeiből; a szikra mint
az eső hullott a folyóba és rémisztően szép volt nézni; aztán a hajó
megkerülte a part egy sarkát, fénye kialudt, dohogása megszünt és átadta
megint csöndességének a folyót; aztán lassan elértek a hullámai hozzánk
– jóval az eltűnése után, – meglóbálták egy kicsit a tutajunkat és
ezután az ember nem is tudja meddig, ismét nem lehetett hallani semmit,
kivéve tán békát és effélét.
Éjfél után a parti lakók lefeküdtek és ekkor két vagy három órára a part
merő feketeség lett, – semmi fény már a kunyhók ablakában. Ez a fény
volt a mi óránk; amint az első feltűnt, ez nekünk a hajnalt jelentette s
ekkor rögtön hely után néztünk, ahol elrejtőzhetnénk és kiköthetünk.
Egy reggel, pitymallat körül, csónakot találtam s keresztül eveztem egy
szigetközi csatornán – lehetett kétszáz öl szélességű – a főpartra s
vagy egy mérföldet mentem a víz egy mellékágán föl cipresszus-erdő
alatt, azzal a szándékkal, ha epret vagy valamit szedhetnék. Épen amikor
egy oly hely mellett mentem el, ahol valami marhacsapás keresztezte a
folyó ez ágát, hát csak rohan ám két ember a tehéncsapáson oly sebesen,
ahogy a lába bírja. Én gyorsan el akartam onnan evezni, de akkor már jól
közel értek hozzám s rám kiabáltak és rimánkodtak, hogy mentsem meg az
életüket. Azt mondták, nem vétettek semmit, azért üldözik őket, emberek
és kutyák vannak a nyomukban. Mindjárt bele is ugrottak volna a
csónakomba, de én azt mondom:
– Megálljanak. Nem hallok még se kutyát, se lovat; még ráérnek
keresztülvágni itt a bozóton és elérhetik egy kissé föllebb a vizet. Ott
belegázolnak s ide gázolnak hozzám s beülnek, ettől a kutyák elvesztik a
szimatjukat.
Ezt meg is tették, és amint benn voltak a csónakban, én indultam a
homokszigetünk felé s úgy öt-tíz perc mulva hallottuk messze fönn a
kutyákat és az emberek kiabálását. Hallottuk, amint jöttek a csatorna
felé, de látni nem láttuk; mintha megálltak s egy darabig ide-oda
keresgéltek volna; s mikor mind tovább és tovább jutottunk, alig
hallottuk őket már egyáltalán; ezalatt elhagytunk egy mérföld
hosszúságnyi erdőt s beleértünk a főfolyóba s minden csendes volt s mi
odaeveztünk a homokszigethez, elbujtunk a gyapoterdőbe és bátorságban
voltunk.
Az egyik e fickók közül lehetett úgy hetvenes vagy tán több is, kopasz
volt és szürke szakálla volt. Viharlátott ócska puha kalapja volt neki
és zsíros, kék gyapotinge és csizmaszárába gyömöszölt rongyos, ócska kék
szövetnadrágja és otthonkötött nadrágtartója, azaz csak egy fél. Ócska
hosszúaljú kabát kék szövetből, vásott rézgombokkal volt a karjára vetve
s mindegyiknek volt egy-egy nagy, pocakos tarisznyája szőnyegszövetből.
A másik fickó maga harminc éves, ruhája meg ép oly ordináré volt, mint a
másiké. Reggeli után lehevertünk és beszélgettünk s az első dolog, ami
kiderült, az volt, hogy ez a két legény nem ismerte egymást.
– Mitől keveredett maga bajba, kérdi a kopaszfejű a másik legénytől.
– Egy szert árultam, amely leszedi az ember fogáról a borkövet. És le is
szedi, de lemegy vele a fog zománca is. De egy éjjel tovább maradtam ott
mint kellett volna és épen abban a pillanatban akartam elillanni, amikor
a város innenső részén magába ütődöm, mikor menekül; maga azt mondta,
jönnek és könyörgött, segítsem a menekülésében. Én azt mondtam, magam is
bajban vagyok, hát fussunk együtt. Ez az egész história, – mi a magáé?
– Én egy kis mértékletességi mozgalmat csináltam vagy egy hétig és
becéje lettem a fehérnépnek, aprónak-nagynak egyaránt, mert hatalmasan
befűtöttem iszák uraiméknak, annyit mondhatok, s beszedettem öt-hat
dollárt egy-egy éjjel – fejenkint tíz centjével, gyermek és szerecsen
ingyen – és az üzlet mindjobban ment napról-napra, amikor valamikép mult
éjjel hire ment, hogy én titokban a saját korsómmal töltöm az időmet.
Egy fekete költött fel ma reggel azzal, hogy a népek titokban
szedelőzködnek kutyáikkal és lovaikkal és hamarosan rám jönnek, de adnak
egy félórai egérutat, azután azonban ahol találnak, lehúznak; s ha
megcsípnek, bekátrányoznak, tollban meghentergetnek és végighurcolnak a
városon, annyi bizonyos. De nem vártam be a fölöstökömöt, nem voltam
éhes.
– Bácsi, – aszondja a fiatalember – azt tartom, mi ketten egy szekér elé
foghatnók magunkat; mit szól hozzá?
– Nem mondom, hogy nincs kedvem. Mi úgy a maga főfő-mestersége?
– Mesterségem szerint újságszedő; szabadalmazott medecinákban is utazom
egy kicsit; színművész is, tudja, a tragédiában; ki-kiruccanok az
asztaltáncoltatás, a frenológia hímes mezőire, úgy alkalomadtán;
változatosság okáért tanítok éneklőföldrajzot; felolvasásokat is tartok
néha – oh, csinálok én másfélét, többnyire akármit, ami a kezem ügyébe
esik, az aztán nem is munka. Hát kend miben izél?
– Én a magam idejében jócskán doktoroskodtam. Legjobb fogásom rák,
agylágyulás és eféle ellen, a betegre tenni kezemet; tudok alkalmasan
jövendőt is mondani, ha akad valaki, aki ki tudja számomra a
körülményeket. Prédikálni is szoktam, aztán gyűléseket rendezni puszta
ég alatt, aztán térítő munkát csinálni.
Egy darabig mindnyájan hallgattunk, akkor a fiatalember egy nagyot
sóhajtott, azt mondja: haj! haj!
– Mi erányában hajhajózik kend – mondja a kopasz.
– Ha meggondolom, hogy azért éltem, hogy ilyen életet éljek és ilyen
kompániába sülyedjek alá. És elkezdte a szemszögletét törülgetni egy
rongydarabbal.
– A fene a bőribe, nem elég jó kendnek ez a társaság? – mondja a kopasz
szemtelenül és fennhéjázón.
– Hát elég jó nekem; olyan jó, amilyent érdemlek; mert ki hozott le
idáig, holott olyan magasan voltam? Csak magam bizony. Nem okolom én
önöket, uraim, távol tőlem. Nem okolok senkit. Rászolgáltam mindenre.
Hadd végezze rajtam a hideg világ a legrosszabbat; egyet tudok: valahol
van egy sír az én számomra is. A világ ám menjen azon az úton, ahol
mindig járt és szedjen el tőlem mindent: szeretteimet, birtokomat,
mindent, azt az egyet el nem veheti tőlem. Egy napon majd ott fogok
feküdni lent és mindent elfelejtek és szegény megtört szívem ott
nyugalmat talál. És tovább törülgette a szemit.
– Süsd meg a tört szívedet, – mondja a kopasz. Mit hánytorgatod nekünk a
szegény tört szívedet? Mi nem vétettünk neked semmit.
– Tudom, önök nem. Nem is teszek önöknek szemrehányást, uraim. Én magam
juttattam magamat ennyire. Igen, senki más, csak magam. Igazság, hogy
megszenvedjek érte, való igazság. Hát nem is panaszlom fel.
– Ennyire juttattad magadat? Honnan juttattad magadat ennyire?
– Ah, hiszen úgy sem hinnétek el. A világ sohasem hisz az embernek.
Hagyjuk annyiba, sebaj no! Születésem titka –
– Születésed titka? Azt akarod mondani –
– Uraim, – mondja a fiatalember igen ünnepiesen – fel fogom önök előtt
tárni, mert érzem, hogy bízhatom önökben. Jog szerint én herceg vagyok.
Dzsimnek majd kiugrott a szeme, amikor ezt hallotta; de gondolom, az
enyém is. Aztán azt mondja a kopasz: de csak nem mondja komolyan?
– De igen. Szépapám, Bridzsvuoter herceg legidősebb fia, a mult század
vége felé ebbe az országba menekült, hogy a szabadság tiszta levegőjét
szívja magába; itt meg is házasodott, meg is halt, egy fiút hagyván maga
után. Az ő atyja is körülbelül ugyanakkor halt meg. A néhai herceg
második fia magához ragadta a címet és a birtokokat, az igazi
csecsemőhercegről nem vettek tudomást. Én vagyok e csecsemő egyeneságú
leszármazottja, én vagyok a törvény szerint való Bridzsvuoter herceg; és
íme, itt vagyok veszendőben, nagy rangomról letépve, emberek által űzve,
a hideg világtól megvetve, rongyosan, elnyűtten, megtört szívvel és
gézengúzok társaságára kárhoztatva egy tutajon.
Dzsim rém módon megsajnálta, de meg én is. Próbáltuk vigasztalni, de ő
azt mondta, mi haszna, őt nem lehet megvigasztalni. Azt mondta, ha
hajlandók lennénk elismerni őt, ez jobban esnék neki, mint akármi; mi
hát rámondtuk, hogy szívesen, csak mondja meg, mit kell tennünk. Azt
mondta, bókolnunk kell előtte, ha szólunk hozzá, és azt kell mondanunk,
_kegyelmességed_ vagy _milord_ vagy _lordságod_, – de azt sem bánja, ha
egyszerűen Bridzsvuoternak szólítjuk, mert aszondja, az inkább titulus,
semmint név. És hogy evés idején egyikünk udvaroljon neki és tegyen meg
minden apró dolgot, amit megkíván.
Ez ugyan könnyű dolog volt, hát megtettük. Az egész ebéd alatt Dzsim
körülötte volt és udvarolt neki, és aszondja: Parancsulja miltusága,
ebbül vagy abbul paransolja? És így tovább, és az ember láthatta, hogy
rém tetszett neki.
De az öreg lassacskán roppant elcsöndesedett; se szólt, se beszélt, és
látszott, hogy nem jól esik neki, ahogy ezt a herceget kényeztettük.
Mintha valami nyomta volna a lelkét. Igy aztán ebéd után egyszer csak
ezt mondja:
– Nézze csak, Bildzsvuoter, én rém sajnálom magát, de nem maga az
egyetlen ember, akinek ilyenféle bánata van.
– Nem?
– Nem, nem az egyetlen. Maga nem az egyetlen ember, akit
kifiruncvancigoltak nagy állapotából.
– Haj, haj!
– Nem, maga nem az egyetlen ember, akinek titka van a születése körül.
És akármi legyek, az öreg elkezd pityeregni.
– Lassan, mit akar ön mondani?
– Bildzsvoater, bízhatom önben – mondja az öreg még mindig hüppögve.
– Akár a keserű halálba. És megfogta a bácsi kezét és megsímogatta és
aszondja: Beszéljen, mi van a születése titkával?
– Bildzsovater, én vagyok a néhai dofén.
Elhiheti bárki, hogy nekem meg Dzsimnek ezúttal tátva maradt a szánk. A
herceg azt mondja:
– Micsoda kend?
– Igen, úgy van, barátom, az ön tekintete ebben a szent szempillantásban
a szegény eltűnt dofénen pihen: tizenhetedik Lalyoson, tizenhatodik
Lalyos és Mária Antoinetta fián.
– Maga? Ebben a korban? Ugyan! Azt akarja mondani, hogy maga néhai Nagy
Károly; akkor magának legkevesebb hat-hétszáz esztendősnek kell lenni.
– A bánat tette, Bildzsovater, a bánat; bánat hozta rám ezt az ősz
hajat, bánat a korai kopaszságomat; igen uraim, önök – kék posztóban és
nyomorban Franciaországnak bujdosó, száműzött, megtaposott, szenvedő,
törvényszerinti királyát látják maguk előtt.
És úgy rítt és nyavalygott, hogy Dzsim meg én nem tudtuk, micsináljunk,
annyira sajnáltuk, de örültünk is, meg büszkék is voltunk, hogy velünk
volt. Hát nekiálltunk, mint ahogy az előbb a herceggel tettük és
iparkodtunk őtet megvigasztalni. De ő azt mondta, semmi hasznát se
veheti, rajta nem segít már csak a halál és ha mindennek vége lesz,
ámbátor aszondja, sokszor jólesett neki, ha néha az emberek rangja
szerint bántak vele, és térdre ereszkedtek előtte, ha szóltak hozzá és
mindig _felségednek_ szólították és udvaroltak előbb neki, mikor enni
kellett s addig le nem ültek a jelenlétében, amíg ő nem intett nekik.
Igy hát Dzsim meg én lefelségedeztük őtet, megtettük neki ezt is, azt
is, amazt is, és állva maradtunk, amíg nem mondta, hogy üljünk le. Ez
aztán borzasztón jól esett neki, szinte megvidámult és fölmelegedett
tőle. De bezzeg a herceg elsavanyodott, nem jó szemmel nézte a dolgokat;