Huckleberry Finn kalandjai - 06

többször mondtad a kelleténél. A legcudarabb áruló kutya vagy ebben az
egész országban.
Ezalatt Dzsim elment a tutajra. Engem meg majd fölvetett a kíváncsiság.
Tom Szójjer ugyan meg nem hátrálna most, mondok magamban; hát én sem
hátrálok; meg köll néznem mi történik itt. Hát a szűk folyosón
négykézláb hátrafelé másztam a sötétben, amíg már nem volt csak egy
kabin köztem és a kajütcsarnok között. Hát látom ám, hogy a csarnokban
ott fekszik a földre terítve egy férfiember, keze-lába megkötözve és két
másik ember áll fölötte s az egyiknek félkezében egy homályos lámpa van,
a másik félkezében pisztoly. Ez az ember a pisztolyt a földön fekvő
ember fejére fogta és azt mondja:
– Én is azt mondom, egy alávaló bitang!
A földön fekvő ember vonaglott s azt mondja:
– Bill, ne bánts, sohase szólok többet senkinek.
És ahányszor ezt mondta, a lámpásos ember mindannyiszor röhögött s
mondja:
– Nem, biz istók! Ennél igazabbat se mondtál még életedben, azt
elhihedd. – Egyszer meg ezt mondta:
– Nézd, hogy kunyorál. Mégis, ha el nem bánunk vele s meg nem kötözzük,
ő ölt volna meg minket. És miért? Tisztára semmiért. Mert hogy nem
engedtük a jussunkat, azért. De fogadom, hogy te sem fogsz több embert
megfenyegetni, Dzsim Torner.
– Tedd félre azt a pisztolyt!
Bill azt mondja:
– Szó sincs róla, Dzsék Pakker. Én meg akarom ölni. Hát ű nem ölte meg a
vén Helfildet szakasztott úgy? És nem szolgált rá?
– Én meg nem akarom megölni, megvan hozzá az okom.
– Isten áldjon meg ezért a szódért, Dzsék Pakker! Ezt el nem felejtem,
amíg élek, – mondja a földön fekvő ember siralmasan.
Pakker ezt nem vette figyelembe, hanem fölakasztotta lámpását egy szegre
s indult arrafelé, amerre én voltam, a sötétségbe s intett Billnek, hogy
jöjjön ő is. Én elcurukkoltam oly gyorsan, ahogy csak tudtam, mintegy
két ölnyire, de a hajó úgy meg volt dűlve, hogy nem menekülhettem
idejekorán. Azért, hogy keresztül ne menjenek rajtam s el ne csípjenek,
besurrantam egy kabinba a felső oldalon. A két ember tapogatva jő végig
a sötétben, s mikor Pakker az én kabinomhoz ért, azt mondja:
– Ide, gyere ide be.
És belépett és Bill utána. De mielőtt bejöttek, én fönn voltam a fölső
ágyon s már bántam, hogy ide jöttem. Ott álltak, kezük az ágy szélin és
beszéltek. Látni nem láttam őket, de hogy hol álltak, meg tudtam volna
mondani a – pálinkáról, amelyet megittak. Én örültem, hogy nem ittam
pálinkát, de az se tett volna külömbséget, mert ugyan majd az egész idő
alatt még csak lélekzetet se vettem. Nagyon meg voltam rémülve. Hozzá az
ember nem is vehet lélekzetet, mikor ilyen beszédet hall. Halkan
beszéltek és komolyan. Bill meg akarta ölni Tornert. Azt mondja:
– Azt mondta, elárul és el fog árulni. És ha mind a ketten odaadnánk
neki a részünket, az se tenne külömbséget az után a patália után s ahogy
elbántunk vele. Olyan bizonyos, mint ahogy a világon vagy, hogy
tanuságot fog ellenünk tenni, hát hallgass én rám. Én azt tartom,
legjobb, ha végit vetjük a nyomorúságának.
– Én is azt tartom, – mondja Pakker nagyon nyugodtan.
– A fenébe, én már azt hittem, hogy nem. Akkor hát rendben vagyunk.
Gyerünk és végezzünk vele.
– Megállj csak. Még nem mondtam el a mondókámat. Lelőni jó, de van
békésebb módja is, ha már meg köll lenni. Én amondó vagyok, nincsen
abban ész, hogy az ember kurtán és kereken menjen neki a kötélnek, ha
azt, ami a szándéka, elérheti olyan úton, amely ép olyan jó, de semmi
rizikóval nem jár. Nem úgy van?
– Úgy a! De hát hogyan akarod ezúttal csinálni?
– Hát a gondolatom ez: körülnézünk és összeszedjük ami elcsípni valót
láttunk a kabinokban, aztán partra evezünk és elrejtjük a zsákmányt.
Aztán várunk. Azt mondom én, nem telik bele két óra, hogy ez a roncs
szétmállik és leúszik a víz fenekére. Érted már. A vízbe fúl és nem
lesz, akit okoljon érte, csak maga magát. Azt tunnám, ez jócskán külömb
kilátás, mintha megöljük. Én nem kedvellem az emberölést, amíg máskép is
el lehet a dolgot végezni. Nincsen benne se értelem, se erkölcs. Nem
igaz?
– De, azt tartom, igaz. De hátha nem omlik össze és nem merül el?
– A két órát csak kivárhatjuk, aztán majd meglássuk, hogy lesz, mint
lesz.
– Rendben van. Gyerünk.
Ezzel indultak és én ki, végig hideg verejtékben s előre kúsztam. Olyan
sötétség volt, mint a szurok; de én rekedt suttogással mondom: –
»_Dzsim_«, – mondok és ő felel, szorosan a könyököm mellett egy kurta
nyögéssel. Én pedig azt mondom:
– Gyorsan Dzsim; nincs arra idő, hogy itt hévizáljunk és nyögdécseljünk.
Egy gyilkos banda van ott túl és ha mi megtaláljuk a csónakjukat és
eloldjuk, hogy a víz sodra vigye tova, akkor ezek a bitangok nem tudják
elhagyni a hajót. Egy közülök veszekedett helyzetben van. De ha
megtaláljuk a csónakukat, akkor mind veszekedett helyzetbe jut, mert a
törvény rájuk teheti a kezét. Gyorsan, fuss. Én megnézem a hajó egyik
oldalán, te megnézed a másik oldalán. Aztán mégy a tutajra és –
– Oh, zistenke, zistenke! Totaj? Nincs neked van totaj. Elszakadta
keteled és elmente, és mink itt szorulta!

XIII. FEJEZET.
No hát elállt a lélekzetem s majd elaléltam. Ott szorulni egy
hajóroncson olyan bandával, mint ez! De pityergésre most nem volt időnk.
Most meg köllött találnunk azt a csónakot és elkaparintanunk a magunk
számára. Imbolyogva, reszketve mentünk le a hajó egyik oldalán és bizony
lassú munka volt ez, úgy tetszik, egy hét beletelt, míg leértünk a hajó
farára. A csónaknak semmi nyoma. Dzsim azt mondta, hogy azt hiszi, nem
bírja tovább, úgy hóttra volt réműlve, hogy elfogyott minden ereje. De
én csak biztatom, hogy jöjjön. Ha végkép itt szorulunk ezen a roncson,
akkor aztán kampec nekünk is. Igy tovább bandukoltunk megint. Kerestük a
kabinház végit és meg is találtuk, aztán kapaszkodtunk előre a fedélzeti
felső világításon, salugáterről salugáterre, mert az ablakház széle víz
alatt volt. Mikor a nagycsarnok lejárójához értünk, hát ott a csónak.
Csak alig hogy látni lehetett, de tele voltam hálával. A következő
pillanatban már benne is lettem volna, de épen akkor nyílik az ajtó. Az
egyik ember kidugja a fejét, alig egy pár lábnyira tőlem s már azt
hittem, végem van. De megent becsapja s azt mondja:
– Tedd félre azt a fene lámpást a szem elül, Bill.
Egy zsák holmit dobott a csónakba, aztán belement maga is és leült.
Pakker volt. Aztán jött ki Bill, az is beleült. Pakker azt mondja
halkan:
– Minden rendben van. Lökd el a csónakot.
Alig tudtam magamat megtartani a salugáteren, olyan nyavalyás voltam. De
Bill azt mondja:
– Megállj. Űtet kimotoztad?
– Nem én. Hát te?
– Én sem. Igy nála maradt a pénzbeli része.
– Nála! Akkor hát gyerünk. Mi haszna visszük a kacatot, ha itt marad a
píz.
– Mit gondolsz, nem gyanítja, hogy mit akarunk?
– Talán nem. De akárhogy, el köll venni tőle. Gyerünk.
Hát visszajöttek és bementek.
Az ajtó becsapódott, mert a hajó meg volt dűlve; s egy fél szempillantás
alatt én a csónakban voltam és Dzsim utánam bukik. Én, ki a késemmel,
elvágom a kötelet és usgye, el!
Evezőhöz nem nyúltunk, se nem beszéltünk, még csak nem is suttogtunk, de
tán lélekzetet se vettünk. Csendesen tova siklottunk, halálos
némaságban, el a csónaktartó csigák alatt, el a hajó fara mellett; és
még egy szempillantás alatt vagy száz könyöknyire a roncson túl voltunk;
a sötétség elnyelte, el az utolsó nyomát is és én tudtam, bátorságban
vagyunk.
Mikor három–négyszáz könyöknyire értünk vízmentin, látjuk a lámpást egy
szempillantásra megcsillanni a kabinház ajtaján, s ebből tudtuk, hogy a
zsiványok észrevették a csónakuk eltünését, s földerengett előttük, hogy
épen olyan kutyaszorítóban voltak már, mint Dzsim Torner.
Aztán Dzsim fölrakta az evezőket s mi indultunk tutajunk után. Most
először kezdtem töprenkedni azokon az embereken. Eddig úgy tetszik, nem
értem rá. Elkezdtem azon gondolkodni, micsoda rémisztő dolog még
gyilkosoknak is, ilyen slamasztikában lenni. Mondok magamban, nem azért
mondom, de megeshetik még, hogy magam is gyilkosságba esem, mint
tetszenék akkor nekem az efféle. Mondom Dzsimnek:
– Amint meglátjuk az első gyertyafényt, kikötünk száz ölnyire vagy
alatta vagy fölötte, én aztán kiszállok, kiókumlálok valami mesét és
szerzek valakit, aki elmegy azért a bandáért, hogy kiszabadítsa őket a
kelepcéből. Akkor aztán felaggathatják őket, ha ütött az órájok.
De az ötlet nem szuperált, mert csakhamar kitört ismét a zivatar s
ezúttal rémesebben, mint valaha. Az eső csak úgy szakadt és sehol semmi
világosságot nem láttunk. Mondok, ágyban van most minden teremtett
lélek. Ődöngtünk le a vízen, lestük, nem látunk-e gyertyavilágot, meg
nem látjuk-e meg a tutajunkat. Nagysokára végre az eső elállt, de a
felhőség nem mozdult, a villám cikázott s egyszerre csak egy villanásnál
észreveszünk egy úszó feketeséget és feléje tartottunk.
A tutaj volt és rém örömünk tellett belé, hogy megint rajta lehettünk.
Most valami világosságot is látunk messze lenn jobbkéztül a parton.
Mondok, megnézem. A csónak félig tele volt kacattal, amit az a banda
lopott a roncsról. Egy halomba raktuk a tutajon s mondom Dzsimnek, hogy
ő csak úsztasson le és tűzze ki a lámpást, ha azt hiszi, hogy lement két
mérföldnyire és hagyja égve amíg én vissza nem jövök. Én aztán beraktam
az evezőlapátokat és indultam a világosság felé. Amint leértem az
irányában, három-négy másik tetszett fel, fönn egy domb oldalán. Falu
volt. A parti világosság fölött beszedtem az evezőlapátokat s csak úgy
úsztattam le. Mikor elsiklottam mellette, látom, hogy lámpás, mely egy
komp kikötőjén volt fölakasztva. Körülúsztattam a strázsát keresve,
mondok, hogy hol alhatik, hát ott kuporodik a bakon elül, amire a
kötelet csavarják kikötéskor, feje a két térde között. Egyszer-kétszer
meglöktem a vállát és elkezdtem sírni.
Ő fölszedi magát mintegy riadtan, de mikor látta, hogy csak én vagyok,
jól kinyújtózkodik és aszondja:
– Hahó, mi az? Ne ordíjj, gyerek. Mi baj?
Én aszondom:
– A tata, a nyanya, meg a hu-hu-gicám –
És aztán nem bírtam tovább. Ő aszondja:
– A nyüstyit, ne vedd úgy a szívedre. Senki sincsen baj nélkűl, a tied
is csak jóra fordul. Mi van velök?
– Hát izé, mondok – kend a hajónak a strázsája?
– Az vagyok, mondja olyan nekem-jól-esik-formán. Én vagyok a kapitánya,
a tulajdonosa, a matróza, a hajókalauza, a strázsája, az első födélzeti
matróza, néha magam vagyok a bagázsia is meg a pasas is rajta. Nem
vagyok olyan gazdag mint Dzsim Hónbekk és nem tudok olyan bolond bőkezű
és jó lenni Tom, Dikk és Harry iránt, mint ő és nem tudom úgy szórni a
pízmagot, mint őkelme, de azért megmondtam neki akárhányszor a szemibe,
hogy mégse cserélnék vele; mert mondok, csak a matrózélet a nekem való
élet és elkárhoznám, ha csak két mérföldnyire is kéne laknom városon
kívül, ahol soha semmi sem történik, nem én, minden kincsért sem és
högyibe mégegyszer annyiért sem. Mert mondok –
Közbe vágtam és aszondom:
– Rém bajban és slamasztikában vannak és –
– Kik?
– Hát a tata, meg a nyanya, meg a hugicám és Hicker kisasszony, és ha
kelmed a kompjával oda fölmenne –
– Hová oda föl? Hol vannak?
– Amott a buckán.
– Miféle buckán?
– Én csak egyet tudok.
– Csak nem a Valter Skottot gondolod?
– De azt.
– Uram fia, mi az isten nyilát csinálnak ott?
– Nem jó kedvükből vannak ott.
– Már arrul én is jót állok. Hí, az irgalmát, rosszul járhatnak, ha
szörnyű hamar el nem szabadulnak onnan. Hogy a veszett fejszében
kerültek ilyen bajba?
– Nagyon könnyen. Húker kisasszony vizitbe ment, oda – izé – a városba.
– Búh-landigba no, nyögd ki. Hát osztán?
– Vizitbe ment, igen Búhlandingba és épen estére kelt az idő, amikor
elindult a négerasszonyával a kompon, hogy ott töltse az éjjelt a
barátnéjánál. – Minek is híjják kisasszonynál – a neve kiesett a
fejemből – és elvesztették a kormánylapátjukat és a víz megfordította a
kompot, aztán úsztak lefelé farral előre vagy két mérföldet és
nekilódultak a buckának és a kompos, meg a szerecsenyasszony, meg a
lovak odalettek, de Húker kisasszony addig kapálózott, míg feljutott a
buckára. Egy órával azután, hogy besötétedett, mink mentünk arra egy
kupec-bárkán és oly sötét volt, hogy nem vettük észre a roncsot, amíg
szinte rajta nem voltunk, és mi is nekilódultunk; de mi mind
megmenekültünk Bill Vipplit kivéve, jaj – az volt csak a jó lélek – azt
mondom, bár én vesztem volna el helyette, azt én.
– Az árkánumát, még ilyet se pipáltam. Aztán mit csináltatok mikor mind
együtt voltatok?
– Hát hallóztunk s mi egymás, de olyan széles volt a víz, senki se
hallott meg bennünket. Hát a tata azt mondta, valakinek partra kell
menni és próbálni segítséget hozni. Csak én magam tudtam mind közül
úszni, hát beugrottam és Húker kisasszony azt mondta, ha előbb nem
akadok segítségre, gyűjjek ide, hajhásszam föl a nagybátyját, majd az
nyélbe üti a dolgot. Én bejártam itt mindent egy mérföld hosszában erre
lefelé és azóta is itt kelebólálok, ha valakit tudnék kapni, de mindenki
aszondja: mit, aszondja, ilyen éjtszakán, aztán ilyen erős vízben, nem
vagyok bolond; eredj, aszondja, a gőzkompér! – Hát ha már most kelmed
eljönne.
– Bizistók, hogy mennék; de hogy akármi legyek, ha el is nem megyek;
csak az a nagy kalkulus, hogy ki fizet meg érte? Gondolod, hogy a tatád?
– Akkor rendbe vagyunk. Húker kisasszony spicikaléter megmondta, hogy
nagybátyja Hónbakk.
– Jaj, az öreg ágyúját! A nagybátyja neki? Ide nézz hát: ehen ezen az
úton neki vágsz annak a gyertyavilágnak; ha odaértél, fordulj nyugatnak,
azon egy fertálymérföldnyire van egy kocsma. Szólj nekik, hogy mutassák
meg neked Dzsim Hónbakkot. Az rögvest rendbe hozza a számlát. De ne
sokat ácsorogj, mert az öreg bizonyosan hírre vár. Mondd meg neki, a kis
huga rendben lesz, mielőtt ő még a városba érne. Most pedig szedd magad
alá a lábad. Én oda fölmegyek a sarkon túl, fölkeltem a masinisztámat.
Én elindultam a világosság felé, de amint befordult a sarkon,
visszajöttem, be a csónakomba, kihúztam s föleveztem a parton a könnyű
vízben vagy hatszáz ölnyire és meghúztam magam egy pár sajka között,
mert addig nem volt nyugtom, amíg nem látom a komp indulását. De
egészben véve meg voltam magammal elégedve, amért a nyakamba vettem mind
ezt a bajt azért a bandáért. Nem sokan tették volna meg. Bár az
özvegyasszony tudott volna róla. Azt hiszem, büszke lett volna rám, hogy
megsegítettem a gézenguzokat, mert az özvegy is, meg általán a jólelkű
ember legszívesebben a gézenguzoknak és mihaszna népnek fogja pártját.
Hát nemsokára csak jön ám a roncs, sötéten és feketén, lassan úszva
lefelé. A hideg végigfutott a hátamon, aztán nekivágtam feléje. Nagyon
mélyen volt a vízben s egy szempillantás alatt megismertem, hogy abban
aligha lehet eleven ember. Körüleveztem rajta, hallóztam is egy-egy
kicsit, de feleletet nem kaptam, minden halotti csöndben volt. A banda
egy kissé ránehezedett a szívemre, de nem nagyon. Mondok, ha ők ki
tudták állani, én is csak kiállom.
Aztán jött a gőzkomp; hát a folyó közepe felé igyekeztem hosszú rézsút
vonalban vízmentén s mikor azt hittem, hogy odáig már nem láthatnak el,
abbahagytam az evezést és hátranéztem s látom, hogy kerülgeti és
szaglássza körül a roncsot Húker kisasszony földi maradványaiért, mert a
kapitány tudta, hogy Hónbakk bácsi szívesen fogná venni. De csakhamar
lemondott a dologról a komp és a kikötőjébe ment, én pedig dologhoz
láttam s pacskolva eveztem lefelé.
Rém nagy időnek tetszett, mire megláttam Dzsim lámpását, s mikor meg is
láttam, úgy tetszett, mintha ezer mérföldnyire volna. Mire pedig
elértem, az ég kezdett keleten derengeni. Igy kikötöttünk egy szigeten,
elrejtettük a tutajt, elmerítettük a csónakot, bevonultunk a putrinkba s
olyat aludtunk, akár egy halott ember.

XIV. FEJEZET.
Mikor fölkeltünk, a zsákmányhoz láttunk, amit a banda lopott a roncsról.
Volt benne csizma, pokróc, ruha és mindenféle holmi, egy csomó könyv,
egy respeg és három skatulya cigáré. Soha világéletünkben ilyen
rémgazdagok nem voltunk. A cigáré a javából való volt. Egész nap az
erdőben heverésztünk beszélgetve, én olvastam a könyvekből és irtóztató
jó dolgunk volt. Én elbeszéltem Dzsimnek, mi történt a roncson és a
gőzkompot is, és azt mondtam neki, az effélét kalandnak hívják; de ő azt
mondta, neki már épen elég volt a kalandból. Azt mondta, mikor én
bementem a kabinházba s ő visszakecmergett, hogy a tutajra szálljon s
nem találta helyén, azt hitte, ott hal meg. Mert hogy akármint forduljon
is, ő már el van veszve. Mert ha meg nem mentik, akkor a vízbe hal; ha
pedig megmenekül, akárki mentse is meg, az a jutalom fejében
hazaszállítja s akkor Vatszon kisasszony szentül eladja őtet délvidékre.
Hát igaza volt. Neki majdnem mindig igaza volt. Ritka világos feje volt
neki szerecsen létére.
Sokat olvastam Dzsimnek királyokról és hercegekről, meg grófokról és
effélékről, és hogy micsoda cifra ruhában járnak és milyen módisan
viselkednek, és egymást felségednek, kegyelmességednek, méltóságodnak és
így tovább szólítják, ahelyett, hogy azt mondanák, uram. Dzsimnek majd
kifordult a szeme, úgy hallgatta. Azt mondja:
– Nem is tudiktam én, hogy ollan sukat megvannak. Nem hallotta híredet
egyiknek se nem, csak zereg Salamon királ, ha négy nem számítolsz
királokoknak, aki meg van kártyádban. Micsoda meg van fizetésed egy
királnak?
– Fizetése? Van annak amennyi köll neki. Van neki ezer dollárja is
havonként. Mer hogy minden az övék.
– És micsoda dolgod meg van nekik?
– Hogy tudsz így beszélni Dzsim. Semmi dolguk sincs. Csak üldögélnek.
– Ne mondja!
– Persze. Csak üldögélnek. Kivéve tán, mikor háború van. Akkor háborúba
mennek. Máskor csak úgy lézengnek a világon vagy solymászni járnak, csak
solymászni és – szt! – nem hallasz valami neszt?
Kiugrottunk és körülnéztünk; nem volt semmi, csak egy gőzhajó kerekeinek
a csobogása, mely messze alulról jött fel; hát vissza bementünk.
– Úgy van, mondok és máskor, ha unatkoznak, hát a parlamenttel
veszkődnek; és aki szót nem fogad, annak leüttetik a fejét. De
legtöbbször a háremben bomlanak.
– Bomlanak, hun?
– A háremben.
– Mi a három?
– Az a hely, ahol a feleségeiket tartják. Soha se hallottad hírét?
Salamon királynak is volt. Vót neki vagy egy millió felesége.
– Vuta, vuta, zigaz, elfelejtette. A harum meg van zebidlő, azt
gundulok. Bizum meg van ott nagy lármát neked mindig; zasszonyok
perelgetik temirdek és antul nagyobb lármát megvan. Mégis azt mondik,
Salamun megvuta bülcs zember. Én eztetet nem nagyon elhiszed. Mer mér
megvuna zukus ember mindétig erekétig zebben a locsifecsi világban
neked. Bizum nem megvuna. Zukus ember ipítene magát kilen házadat és ha
kívánja bíkessig, becsukik magat neked kilen házadban.
– Mégis csak ű volt a legbölcsebb ember. Ezt nekem az özvegyasszony
mondta, sajátkezűleg mondta.
– Mit bánuk én mit mondta zezvegy. Nem vuta bölcs zember. Legbulundusabb
volt, aki valaha vuta. Hallottad neked história a gyereket, kit
kettőfelibe akarta vágni?
– Hallottam. Az özvegyasszony azt is elmondta szegrül-végrül mind.
– No hát! Nem az vuta legbutább tudomány zegisz világon neked? Hát itt
van neked ez a tuskót, ez az egy zasszony. Itt vagyolsz te, ez a másikat
zasszon. Én megvagy Salamon, ez a dollárbankót meg van a gyerek. Tik
mindketten zasszonyok akarják magatoknak a purdé. Most én micsinálik?
Menek kereskerül szomszidokba, hogy kitudik, melliknek nekteknek meg van
a jussa bankódhoz, aztán adik annak, akit illeti egészen, épen, amit
csinálik minden zember, kinek megvan a helis eszed? Nem, nem ezt
csinálik én, hanem veszed a bankó és kétfele vágik, és adik a fele
neked, másik fele másik zasszunnak. Eztet Salamon megcsinálik akarta
purdéval. Most én azt kirdezek tüledtül: mi hászon meg van benned egy
fél bankóban? Semmit se nem vehetelsz irte. És mi hászon megvan benne
egy fél purdéban? Egy fityinget se nem aduk egy millió fél purdéért
neked.
– Hogy akasztanád fel Dzsim, te elvétetted az értelmét, százezer
mérföldre elkerülted, hogy verje meg a ragya.
– Ki? Én? Eredj magadat! Mit nekem beszélik értelmedet? Tudik én az
értelmedet, ha látik. De micsoda értelme megvan illen cselekedetben
neked? Nem fél purdét dispitálták azok körül, dispitalták azok zegisz
purdét. Az a zember, aki gondolik, hogy elintézze zegisz purdé
processzus fél purdéval, nincs meg van annak annyi zeszed, hogy zeresz
alá menjik, ha zesik a zeső. Ne beszilik nekem Hokk Salamun, ismerek
ütet mint tenyerem.
– De mondom, nem érted a csattanóját.
– Zerdeg vigye csattanót! Én tudik, hogy tudik amit tudik. Te aztat
gondolsz tán, hogy az értelmed neki valahol lenn messzi megvan? Nem,
lenn mélyen megvan. Ott megvan, hogy micsoda megnevelése vuta Salamonnak
neki. Vegyél olyan zembert, akinek megvan csak egy vagy kettő gyereked.
Fog az neked elherdálni purdédat? Nem; mert nem győzi neked gyerekvel.
Azt tudik, mit megér egy gyereked neked. De te veszelsz olyan zembert,
akinek a házad körül szaladgálja millió purdékok. Ez más dolog neked. Az
ollan könnyen elvágik neked gyereket kettő felibe mint a macskát. Mer
mér, azért, hogy maradik még eleget. Egy purdé, két purdé, sokat purdé
vagy keveset purdé: mit bánta aztat Salamon nekednek!
Hát ilyen szerecsent se ettem még. Ha egyszer valami bevette magát a
fejébe, azt onnan többé ki nem lehetett piszkálni. Soha még szerecsen
így le nem becsülte Salamont. Hát oldalt hagytam Salamont s más
királyokra tereltem a szót. Beszéltem neki tizenhatodik Lajosról, akinek
régen a fejét vették Franciaországban; aztán a szerencsétlen király kis
Dolfijáról, aki király lehetett volna, de elvitték, börtönbe csukták és
némelyek azt mondják, hogy ott meg is halt.
– Oh, szegin kicsikéd!
– De némelyek azt mondják, hogy kiszabadult, világgá ment s átjött
Amerikába.
– Ez jó; de itt nagyon meglesz neki unalmas, mert itt nincs megvannak
királok, ugy-i Hokk?
– Nincsenek.
– Akkor nem meg lesz neki semmi állásod. Mit lesz neki csinálik?
– Azt már nem tudom. Némelyik közülök beáll policájnak; némelyik meg az
embereket franciára tanítja.
– Hat francos nép nem úgy beszélik Hokk, mint mink?
– Nem Dzsim; nem értenél meg egy szót, egy árva szót sem abból, ahogy ők
beszélnek.
– No ez már sehogyse nem jó. Hogy megvan az?
– Nem tudom, de úgy van. Én kiszedtem a könyvekből egy pár mondásukat.
Mondjuk, hogy az ember azt mondaná neked: _Palivu franzy_: ugyan mit
gondolnál?
– Semmit se nem gondolnál, hanem egy kicsike fejbe kollintanám. Mondik,
ha nem megvuna fejir zember. De soha se nem fölvennék, ha fekete hívná
engemet így.
– Bolond, nem hí az semminek vele. Csak azt mondja, tudsz-e franciául?
– Hát akkor mért nem aztat mondik?
– Hisz azt mondja. A francia így mondja azt.
– Ha így mondik, bolondul mondik, nekem tebbet ne is mondik. Nincs meg
van annak semmise értelmed.
– Nézd csak, Dzsim. Úgy beszél a macska, mint mink beszélünk?
– Nem, macskát nem.
– Hát a tehén?
– Tehén se nem.
– Úgy beszél a macska, mint a tehén, vagy a tehén mint a macska?
– Se nem, se nem.
– Természetes-e, hogy egyik másképen beszél, mint a másik?
– Persze.
– És nem természetes, hogy a macska és a tehén máskép beszélnek, mint
mink?
– De!
– Hát akkor mért nem volna természetes és helyes, hogy a francia ember
máskép beszéljen, mint mink? Erre felelj.
– Hokk, a macskád meg van zember?
– Nem.
– Jó, akkor nincs megvan értelme, hogy macska úgy beszélje, mint zember.
Hát a tehén zember, vagy a tehén macska?
– Nem, egyik sem.
– Jó, zakkor nincs mit beszélje zegyik úgy, mint másik. Hát a
franczember zember?
– Az.
– Hát akkor zerdeg bujjik bele, mirt nem úgy beszilik, mint zember. Erre
felelik nekem Hokk.
Láttam, nem érdemes rá több szót vesztegetni. Egy szerecsen fejébe nem
fér bele a logika. Abba is hagytam.

XV. FEJEZET.
Úgy számítottuk, hogy még három éjjel és akkor elérkezünk Kairóba,
Illinoisz végin, az Ohejjó befolyásánál s ez volt, amire iparkodtunk.
Hogy ott eladjuk a tutajt, gőzhajóra ülünk s az Ohejjón fölfelé a
szabadállamokba érünk és vége minden bajnak.
A második éjtszakán köd ereszkedett le és mink homokszigetet kerestünk,
hogy kikössünk, mert nem volt tanácsos tovább menni a ködben; de mikor
odaeveztem a csónakon a kötéllel, hogy odakössem, nem volt amihez
kössem, csak apró csemetevessző. Egyre rácsavartam a kötelet a zátony
szélin, de ott igen erős volt a víz sodra, a tutaj csapkodva s oly
sebesen jött le, hogy kitépte a csemetét gyökerestül és elúszott. Látom,
hogy csap össze rajta a köd, amitől úgy megijedtem s elernyedtem, hogy
tán egy fél percig is eltartott, nem tudtam semmihez se fogni. És már
tutaj se volt, nem lehetett látni száz ölnyire. Beleugrottam a csónakba,
hátra futva benne, fogom az evezőket és hátrafelé húzom, de a csónak nem
mozdul. Siettemben elfelejtettem eloldani. Hamar föl, az elejére,
próbálom eloldani, de olyan izgatott voltam, a kezem reszketett, alig
mentem valamire.
Amint elszabadultam, nosza utána a tutajnak, nagy buzgón és
elkeseredetten, egyenesen le a homokzátony mentén. Ez jó is volt,
ameddig a zátony tartott, de nem volt az hatvan ölnél hosszabb, és abban
a percben, hogy az alsó végit elhagytam, uccu kirepültem a fehér ködbe
és azt se tudtam, merre járok, akár egy hótt ember.
Mondok evezni nem lesz jó; mert egy az tudom, hogy nekimegyek egy
homokszigetnek vagy zátonynak vagy valaminek; ültem hát csendesen és
vitettem magamat, pedig rém komisz állapot ilyenkor semmit se csinálni
az embernek a kezével. Hahóztam és füleltem. Arra lefelé valahol hallok
egy gyönge hahót, amire nekimelegedtem. Utána eveztem erősen figyelve,
nem hallom-e újra. Ahogy megint hallom, látom, hogy nem feléje mentem,
hanem tőle el jobbra. Azután megint tőle balra mentem és sohase jutottam
közelebb hozzá, mert hogy persze körbe jártam, hol erre, hol amarra,
pedig mindig csak egyenest előre mentem.
A bolondja, mondok, dobolhatna egy cinserpenyőn és verhetné
szakadatlanul; és dehogy verte volna, és a zavart mindig a közbeeső
csöndesség csinálta a hahózás közt. Jó, hát csak megyek előre, és
egyszerre a hátam mögött hallom a kiabálást. Most voltam csak megakadva.
Ez vagy más valakinek volt a hahózása, vagy én fordultam meg magam
körül.
Letettem az evezőt s megint hallom a hahót. Hátul volt most is, de más
helyen. Jött felém, de csereberélte a helyét; én felelgettem rá, míg
egyszerre csak megmegint előttem volt és most tudtam, hogy a víz sodra
megfordította a csónakot elejével lefelé és a dolog rendben lesz, ha a
hahózó ember Dzsim és nem egy más tutajos. Mert a hang iránt nem voltam
tisztában a ködben. Mert a ködben sem a természetes formája, sem a
természetes hangja nincsen meg semminek.
A hahózás tovább tart s vagy egy perc alatt zubogva kerülök egy
alámosott part elé, rajta nagy fák mint füstös kísértetek és a víz
folyása ragad balra és fut velem zúgó fatörzsökök közt, mert a víz oly
nagy erővel folyt rajtok keresztül.
A másik szempillantásban már megint csupa fehérség és csendesség volt
minden. És én is csendben ültem, hallgatva, hogy dobogott a szívem s azt
tartom, mire egy lélekzetet vettem, százat is dobbant.
Már most lemondtam. Tudtam, mi a baj. Ez az alámosott part sziget volt
és Dzsim a másik oldalára sodródott. Nem afféle homoksziget volt,
amelyet körül lehet evezni tíz perc alatt. Szálerdővel volt benőve, mint
a rendes sziget; lehetett hat mérföld a hossza és több mint fél a
szélessége.
Meglapultam fülemet hegyezve, úgy tetszik vagy tizenöt percig. Úsztam
lefele, természetesen óránkint öt-hat mérföld sebességgel. De az ember
ilyenkor erre nem gondol. Az ember mintha kiterítve holtan feküdnék a
vízen, s ha elsurran melletted egy tuskó, nem azt gondolja, hogy milyen
gyorsan mégy magad, hanem visszatartja a lélekzetét és azt gondolja,
nézd csak, hogy szalad az a tuskó. Aki azt hiszi, hogy a ködben éjjel az
embernek egymagában így úszni nem borzasztó és félelmes dolog, az majd
meglátja, ha egyszer megpróbálja.