Huckleberry Finn kalandjai - 12

húron pendül, ahány van a világon.
– De Hokk, ezek a mienk királok, ezek igazi ordináré zsivánszkiak; azt
mondok én, zigazi zsivánszkiak.
– Azt mondom én is; a királyok rendszerint zsiványok mind, ahogy én
nézem a dolgot.
– Igazán?
– Majd egyszer olvassz róluk valamit, oszt meglátod. Nézd Nyolcadik
Henriket; ehhez képest ez a mienk egy vasárnapi iskolai főfelügyelő. És
nézd Második Károlyt és Tizennegyedik Lajost és Tizenötödik Lajost és
Második Jakabot és Második Edvardot és Harmadik Rikárdot és még másik
negyvenet; nem is számítva a szász hetesuralkodókat, akik a régi időben
nekiszabadulva föltámasztották halottaiból Káint. Hej, csak a vén VIII.
Henriket kellett volna látnod, mikor virágjában volt. Igazán virág volt.
Mindennap másik feleséget vett el és másnap reggel lecsapatta a fejét.
És olyan közömbösen csinálta, mintha csak tojást rendelne magának.
»Hozzátok fel, aszondja, Goinn Nellit.« Hát felhozzák. Másnap reggel:
»Üssétek le a fejét«. És hát leütik. »Hozzátok fel Sór Dzsént«, aszondja
és Dzsén feljő. Másnap reggel: »Üssétek le a fejét« – és leütik.
»Csöngessetek a szép Rozamundának.« A szép Rozamunda szót fogad a
csengetésnek. Másnap reggel: »Csapjátok le a fejét«. Aztán mindenik
asszonnyal mondatott magának minden éjjel egy-egy mesét és ezt addig
folytatta, amíg föl nem vitte ezer és egy mesére, azt aztán mind
beleiratta egy könyvbe és elnevezte az Itéletnapja Könyvének, ami jó cím
volt és megfelelt az esetnek.
Te Dzsim nem ismered a királyokat, de én ugyan ismerem; ez a mi vén
svihákunk még a legüdébbek közé tartozik, azok közül, akiket láttam a
históriában. Hát nézd, Henriknek eszébe jut belekötni ebbe az országba.
Hogyan fog hozzá? Megüzeni neki? Előadást rendez neki? Majd iszen!
Hertelen kicsapja mind a terhét a hajóból a bosztoni kikötőben, kivág
egy függetlenségi nyilatkozatot és azt mondja: gyertek, ha mertek. Ez az
ő módja, nem ád az egérutat senkinek. Gyanút fog apja, a Vellington
hercege iránt. Mit gondolsz, mit csinál? Magyarázatot kér tőle? Nem,
belefojtja egy hordó borba, mint a macskakölyket. Teszem, ha valaki
pénzt felejtett ott, ahol ő volt, mit csinált? Zsebre vágta. Tegyük fel,
hogy kötelezte magát valamire kontraktussal és az ember kifizette, de
nem telepedett oda, hogy lássa, megteszi-e: ugyan mit csinált? Épen az
ellenkezőjét csinálta. Tegyük föl, hogy kinyitotta a száját, – hát
aztán. Ha nagy hirtelenében be nem csukta megint, annyiszor, amennyiszer
kieresztett rajta egy-egy hazugságot. Ilyen bogár volt az a Henrik,
ilyen az. És ha ő lett volna itt mivelünk ezek helyett a mi királyaink
helyett, még karakánabbul bánt volna el ezzel a várossal, mint ahogy a
mieink elbántak. Nem mondom, hogy ezek is báránykák, mert ha a dolguk
fenekét nézed, bizony nem azok, de ezek, akárhogy is csak bliktrik ahhoz
a vén koshoz képest. Annyit mondhatok: király király, ebbe bele köll
nyugodni. Összevissza fene ordináré nép az. De hát úgy vannak nevelve.
– De Hokk, ezeknek mieinknek rém büdös szaguk meg van nekik.
– Mindnek olyan van, Dzsim. Nem segíthetünk a szagukon, a történet erre
nem tanít meg bennünket.
– No, a herceg, azt valahogyan csak elviselhetek.
– Igaz, a herceg másmilyen, de az se nagyon. Ez a mienk hercegnek olyan
közepesen ordináré legény. Ha leissza magát, nincs olyan rövidlátó
ember, aki meg tudná külömböztetni egy királytól.
– Mondhatok Hokk, én már dosztig vagyok, nem kéreg belilek tebbet. Ez
nekem ipen elig.
– Úgy vagyok velök én is, Dzsim. De hát kezünkre adta őket a sors s
nekünk nem szabad elfelejtenünk, hogy mik, és így kell velök bánnunk.
Néha magam is azt kívánom, bár hallanánk olyan ország hírét, aki
kifogyott a királyokból.
Mi haszna mondtam volna meg Dzsimnek, hogy ezek nem igazi királyok és
hercegek? Semmi haszna se lett volna; hozzá szakasztott úgy is volt,
ahogy mondtam: semmi külömbséget sem lehetett észrevenni köztük és az
igazi királyok közt.
Lefeküdtem és Dzsim nem szólított, mikor rajtam lett volna a sor. Ezt ő
sokszor megtette. Mikor épen úgy pitymallat táján fölébredtem, ott ült
szegény, fejét a térdire lógasztva, sóhajtozott és morfondírozott. Nem
háborgattam, úgy tettem; mintha nem venném észre. Tudtam, hogy min jár
az esze. A feleségére, meg gyermekeire gondolt, akik messze távol vannak
és búsult, mert haza vágyott, mivel hogy világéletében nem volt ennyit
távol hazulról; én el is hiszem, hogy épen úgy a szívén feküdt a
családja, mint akármelyik fehérembernek. Nem látszik a dolog
természetesnek, de én már csak azt tartom, úgy van. Sokszor nyavalygott
és búslakodott így éjtszakának idején, mikor azt hitte, hogy aluszom, és
aszondja: »Szeginke Liszka, szegin picike Dsomuj! Nagyon nehez megvan;
azt hiszek, soha se nem látok bennetek, soha, soha!« Egy rém jó
szerecsenember volt ez a Dzsim.
Ezúttal valahogy szóbaálltam vele a feleségéről meg a kicsinyjeiről, és
csakhamar aszondja:
– Azért most olyan rossz meg van nekem, mert hallottam valamit ott a
parton, hogy aszondja zsupsz! már előbb, valami mintha zuhanta vóna, és
erril eszembe jutja aztat az idő, mikur a kicsinke Liszkámmal oly
cudarul bántam. Csak nígy esztendis megvut a kicsike, osztán megkapta
veresskarlát karanyót, és vuta rém beteg szeginke; de jobban lette és
egyszer ott álldigálta, és én aszondok neki:
– Tedd be zajtu, mondok.
De nem tette be, csak állta ott, szípen mosologta nekem. És én megint
mondok, nagy lármasággal, mondok:
– Nem hallod, mondok, tedd be zajtu!
Ü csak megint ott álldigálja és rám mosologja magát. Engem elfutja
mireg, mondok:
– Majd megtanítok teged szófogadásra, tudom!
És ezzel meglegyintek oldalvást fejecskét neki, a kitül elterülte magát.
Én meg menek másik szobába és ott maradog tiz percentekig, és mikur
gyüvök vissza, zajtu még mindik nyitva megvan és a kicsikét ippeg benne
állta és nizi pallót és kesereg és vígig csurogja a könyje. Jaj, majd
elvette zeszemet és megyek kicsikéhez és ippeg akkor – mert zajtu befelé
nyilta, ippeg gyün a szél és _zsupsz!_ becsapi zajtut kicsike háta
megett és jaj nekem, kicsikém nem mozdulta magát. Majd kiszakadta
lilekzetem, és ugy vutam, nem is tudok hogy vutam. Odabillegtem és
kinyitok zajtut szipecskin lassacskán és bedugok fejemet oda kicsike
mögött csendesen, halkan és aztán hertelen, ahogy csak torkomon kiférte
kajátok, hogy bumm! Kicsike nem mozdulta! Jaj, Hokk, nagy sírást
megcsináltam és ölembe veszek a kicsike és aszondok: oh, szegin kicsi
árva juszágom te! Zisten mindenható bocsássa meg zereg Dzsimnek, mert ü
maga soha se nem bocsajtja meg magának, a mig meg nem halja. Oh,
szeginke, siket vota meg néma, Hokk, szeginke kuka vuta, és én így
bántam szegin fejivel!

II. FEJEZET.
Másnap estefelé kikötöttünk egy füzessel benőtt homokszigeten a víz
közepében, ahol a folyó mindkét partján egy-egy városka volt és a herceg
meg a király elkezdtek terveket koholni, hogy mit vasalhatnának ki
ezekből a városokból. Dzsim megszólította a herceget, hogy, aszondja,
reméli, nem fog egy pár óránál tovább tartani, mert nagyon keserves és
fáradságos volt neki, ha egész nap megkötözve a putriban kellett
feküdnie. Mert persze, ha magára hagytuk, meg kellett őt kötözni,
mivelhogy ha valaki ráakad, mikor magában van és nincsen megkötözve,
tetszik tudni, akkor nem igen nézték volna szökevény négernek. A herceg
is mondta, hogy nem kicsi sor egész nap összeguzsolva lenni, s hogy ő
majd kifundál valamit, hogy segítsünk a dolgon.
Rém nagy esze volt ennek a hercegnek, és ki is sütötte a dolgot
hamarosan. Felöltöztette Dzsimet Lear király gunyájába – egy hosszú
szoknya vót firhangszövetből és paróka meg szakáll fehér lószőrből, és
aztán fogta színpadi festékét és bemázolta Dzsim arcát, nyakát, fülét
végiglen fakókékre, milyen az olyan ember, aki kilenc napig van hóttan a
vízben. Isten akárhová tegye, ha nem volt a legrémísztőbb förtelem, amit
életemben láttam. Aztán a herceg fölírt egy deszkadarabra egy intelmet,
így:
_Nyavalyás arabus, de ártalmatlan, ha nem dühösítik._
A deszkát aztán rászögezte egy lécre s a lécet odaállította négy-öt
lábnyira a putritól. Dzsim meg volt elégedve. Azt mondta, jobb állapot,
mint egypár éven át mindennap gúzsban feküdni és örökké reszketni, ha
valami neszt hall az ember. A herceg biztatta, hogy csak tegyen-vegyen
szabadon, és ha valaki okvetetlenkednék körülte, törjön ki a putriból,
mórikálja magát és üvöltsön egyet-egyet fenevadak módjára, reméli, ettől
tágulni fognak s magára hagyják. Ez bizony okosan volt kifundálva; de ha
az ember a rendes embert veszi, az ugyan nem várja be az üvöltést.
Hiszen nem is olyan volt, mint egy hulla, hanem még olyanabb.
Ezek a gézengúzok megint a _nonpluszultrával_ szerettek volna szerencsét
próbálni, mert annyi pénzt lehetett vele kivasalni, de nem tartották
egészen bátorságosnak a dolgot, mert meglehet, azóta eljöhetett a híre
idáig is. Nem tudtak tisztára semmi tervben sem megállapodni, így végre
a herceg azt mondta, azt gondolja, hozzálát, megsanyargatja egy-két
óráig az agyvelejét s meglátja, nem akad-e valamire az Arkanszó-oldali
városbeliek számára. A király meg erősködött, hogy a másik városra veti
magát minden plánum nélkül s tisztára a Gondviselésre bízza, hogy
ráterelje a szerencse útjára, ezalatt úgy tartom, az ördögöt értette.
Ahol legutóbb stációt tartottunk, mindnyájan vettünk boltbeli ruhát és
most a király bele is öltözött a magáéba s nekem is azt mondta, vegyem
föl a magamét. Persze, hogy fölvettem. A király gúnyája csupa fekete
volt és igazán, hogy mutatós volt és szemrevaló. Soha azelőtt nem
hittem, hogy a ruha így megváltoztassa az embert. Hiszen azelőtt a
legordinárébb fickónak látszott, most pedig, ha meglibbentette új fejér
köcsögjét és köszöntött és elfintorította az arcát mosolygósan, olyan
nagyszerű, jó és kegyes színe volt, az ember azt hitte, ebben a
minutában lépett ki a bibliai bárkából. Dzsim kitisztogatta a csónakot
és én készen tartottam az evezőt. Lejebb a parton – vagy három
mérföldnyire a város felett – egy nagy gőzös volt kikötve s ott volt már
egy pár órája: terhet szedett fel. Azt mondja a király:
– Tekintve ruházatomat, azt tudnám, jobb lesz, ha Szanlujból vagy
Cincinnatiból vagy valamely más nagyobb városból érkezem. Evezz oda
Hakkelberry a gőzöshöz: hadd érkezzünk azon a városba.
Nekem se köllött kétszer mondani, hogy menjek egyszer gőzösön hajókázni.
Part alá eveztem a város fölött egy mérföldnyire, aztán könnyen mentem a
síma vízen a meredek part alatt. Csakhamar találkozunk egy formás,
ártatlan képű falusi sühederrel, aki egy gerendán üldögélt és a
verejtékét törülgette az arcáról, mert rém meleg idő volt; egy pár
summás posztótarisznya volt vele.
– Állj neki a partnak, mondja a király, s én nekifordultam.
– Hova igyekszel fiatalember?
– Ahun a gőzösre, Orleanszba iparkodnám.
– Gyere a csónakba, mondja a király. Megállj egy pillanatra, az inasom
majd segít azokkal a tarisznyákkal. Ugorj ki, Adolfusz és segíts a
fiatal úrnak. Mindjárt észrevettem, hogy az Adolfusz én lennék.
Hát kiugrottam s aztán indultunk tovább mind a hárman. A fiatalember
iszonyú hálás volt; fenemunka, aszondja, ilyen időben bagázsiát cepelni.
Megkérdezte a királyt, hogy hova utazik, és a király azt mondta, hogy
fölülről jött és a másik parti városban kötött ki ma reggel és most
fölfelé igyekszik, meglátogatni egy régi barátját erre fölfelé egy
majorban. Azt mondja a fiatalember:
– Mikor megláttam az urat, ez, mondok, bizonyosan Vilksz úr és nagyon
akkurátus időben érkezik ide. De azután mondok, még se az lehet, mondok,
mert mért evezne a vízen fölfele, ha az volna. Úgy-e, hogy nem az?
– Nem; a nevem Blodzsett, Blodzsett Alexandrusz, de úgy tetszik, azt
kell mondanom, tisztelendő Alexandrusz Blodzsett, mert hogy az Úrnak
egyik szegény szolgája vagyok. De akármi legyek, azért ha nem épen úgy
sajnálom, hogy Vilksz úr nem érkezett meg jókor, ha tudniillik, amit nem
remélek, ebből valami kára találna lenni.
– No, kára ugyan nem lesz belőle, eziránt rendben lesz a dolog, hanem
elszalasztotta, hogy Péter testvére halálát láthassa; lehet, hogy ezt
kutyába se veszi, az ember soha se tudhassa; de a testvére sokat adott
volna érte, hogy láthassa, mielőtt meghal, nem is beszélt egyébről három
hét óta, nem látták egymást suhanckoruk óta, Vilmos öccsét meg
egyáltalán nem látta, ez tudniillik a süketnéma, mert Vilmos nem több,
mint harminc-harmincöt éves ember. Csak Péter és György jöttek ide ki;
György volt a testvérek közt a feleséges ember, de ő is, a felesége is
meghaltak tavaly. Most már nincs több, csak Harri és Vilmos és ezek
azok, akik nem érkeztek meg ide jókor.
– Üzent nekik valaki?
– Hogyne. Egy vagy két hónappal ezelőtt, amikor Péter ágynak esett, mert
Péter azt mondta, hogy olyanformán érzi, aszondja, hogy ezúttal aligha
lábolja meg a baját. Tetszik tudni, öregecske volt őkelme, és a György
úr lányai nagyon fiatalok s nem neki való társaság voltak, kivéve
Meri-Dzsent, a vereshajút; hát aztán bizony elhagyatottnak érezte magát
Györgyék halála óta s nem sokba vette az életét. De rém kétségbe volt
esve, úgy kívánta látni Harrit és Vilmost is, mert hogy olyan volt a
természete, hogy nem tudott testámentumot csinálni. Harri számára
hagyott hátra egy levelet s azt mondta, abban meg van írva, hogy hová
rejtette a pénzét és hogyan kívánná a többi birtokának a felosztását,
hogy György úr leányának is kijárjon a jussok, mert hogy az ő apjuk után
semmi sem maradt. És csak arra tudták őt mindössze rábírni, hogy ezt a
levelet megírja.
– Aztán mit gondolsz, mért nem jő Harri? Hol lakik?
– Hé, biz az Angolországban, Seffildben, – ott papol – soha életében
erre nem járt. Nem igen ért rá, és amellett úgy fordul, tetszik tudni, a
levelet se kapta meg.
– Baj, nagy baj, hogy nem élt addig, hogy láthatta volna testvéreit,
szegény ember. Te Orleánszba mégy, azt mondod?
– Azt, de az csak az eleje. Jövő szerdán hajóra szállok s megyek Rio
Janeiróba, ahol egy nagybátyám lakik.
– Jó kis út. De nagyon szép út, bár én is veled mehetnék. Mari a
legidősebb leány? Hány éves a többi?
– Mari tizenkilenc, Zsuzsa tizenöt és Janka tizennégy körül van, ez az,
aki közülök nagyon jótékony és nyúlszája van.
– Szegénykék, hogy így árván maradnak ebben a rideg világban.
– Bizony, rosszabbul is lehetnének. Az öreg Péternek voltak barátjai,
azok nem engedik, hogy bántódásuk legyen. Ott van Hobszon, a baptista
prédikátor, ott van tiszteletes Lot Hovei és Ben Bokker és Sakklford
Abner és az ügyvéd Bell Lévi és Robinzon doktor és ezeknek a feleségük
és özvegy Bártliné és – eh van ott egy egész sereg. – De ezek azok,
akikkel Péter úr legbizalmasabban volt s akiket emlegetett a leveleiben,
mikor haza írt; így Harri is tudni fogja, hol keresse a jó embereit, ha
megtalál érkezni.
Nohát az öreg bácsi nem fogyott ki a kérdezősködésből, amíg a fiú győzte
felelettel. Akármi legyek, ha nem kérdezősködött mindenről és
mindenkiről ez istenadta városra nézvést és a Vilkszenék minden dolgáról
és a Péter foglalkozásáról, aki cserző volt, meg a Györgyéről, aki ács
volt és a Harriéról, aki nem-egyesült pap volt és így tovább. Aztán azt
mondja:
– Mért köllött neked annyira sietned arra a gőzösre?
– Mert hogy orleanszbeli nagy hajó s attól féltem, nem köt ki itt. A
mélyen járó hajó ki nem köt itt az istennek se. A cincinnatibeliek ki
szoktak kötni, de ez Szanlujból való.
– Vilksz Péter jól bírta magát?
– Elég jól bizony. Vótak házai meg földjei és aszondják maradt utána
valahol eldugva három-négyezer.
– Mikor mondtad, hogy meghalt?
– Nem mondtam sehogy, de hát a mult itszaka halt meg.
– Persze, a temetése holnap lesz.
– Hát bizony, nagyon szomorú dolog ez, de ez vár mindnyájunkra, előbb
vagy utóbb. A fődolog, hogy el legyünk rá készülve, akkor rendben van a
szénánk.
– Igaz, ez a legjobb. Édesanyám is erre tanított.
Mikor a hajóhoz értünk, körülbelül épen elkészült a rakodásával és
csakhamar el is indult. A király egy szót se szólt arról, hogy a hajóra
szálljunk, hát elvégre abbahagytam az evezést. Mikor a gőzös elment, a
király föleveztetett velem még egy mérföldnyire egy elhagyott helyre,
ott kiszállt és azt mondja:
– Most egyszeribe loholj vissza és hozd ide a herceget és az új
szőnyegzsákokat. És ha tán átment volna a túlsó partra, eredj utána és
hozd el. Mondd meg neki, ne nézzen semmit, csak jöjjön. Most, egy-kettő,
indulj.
Láttam én, mi motoszkál az esziben, de persze nem szóltam. Mikor
visszajöttem a herceggel, elrejtettük a csónakot s ők ketten leültek egy
gerendára, és a király elmondott neki mindent, ahogy a fiatalember
beszélte, mindent az utolsó szóig. És amíg beszélte, mindvégig úgy
iparkodott beszélni, ahogy az angol emberek beszélnek, s amilyen huncut
volt, hát elég jól is csinálta. Én ugyan nem tudom utánacsinálni, hát
nem is erőltetem meg magamat, de ő igazán jól eltalálta. Végül aszondja:
– Miképen áll ön, Bildzsvoater, a süketnémaság erányában?
A herceg azt mondja, rá kell bízni. Játszott ő, aszondja, Teszpisz
kordéján ilyen kuka szerepet. Igy hát csak gőzösre vártak.
Úgy uzsonnatájban jött is egy pár kisebbfajta, de azok nem jöttek elég
messziről a vízen lefele; de végre jött egy nagy s arra rákiabáltak. A
gőzös kiküldte csónakát s mi a födélzetre mentünk; a hajó Cincinnatiból
jött, s mikor mi azt mondtuk nekik, hogy csak négy-öt mérföldnyire
akarunk menni, rém dühbe gurultak, jól összeteremtettéztek s azt
mondták, nem tesznek ki a partra. De a király nyugodt maradt. Azt
mondja:
– Ha valaki úr és nem sajnál fejenként egy dollárt egy-egy mérföldnyi
útért, hogy fölvegyék és csónakon megint kiszállítsák, akkor egy gőzhajó
sem sajnálhatja az időt meg a fáradságot, amit ránk fordít, nemde?
Erre megszelídültek s azt mondták, rendbe van. Amikor a városhoz értünk,
a csónakjuk kivitt bennünket. Vagy két tucat ember szedelőzködött össze
a parton, mikor látták a csónakot, hogy kiköt, s mikor a király azt
mondta:
– Meg tudja nekem az urak közül valaki mondani, hol lakik Vilksz Péter?
– akkor azok összenéztek, intettek egymásnak, mintha azt mondanák:
úgy-e, mit mondtam én! Aztán egyikök olyan szíves és barátságos formán
azt mondja:
– Sajnálom uram, a legjobb akarattal is csak azt mondhatjuk meg magának,
hogy hol lakott még tegnap este.
Abban a szempillantásban a vén imposztor összecsuklott s ráesett a
beszélő emberre, vállára ejtette az állát és végigrítt a hátán le s
aszondja:
– Jaj nekünk! Szegény testvérünk – oda! És mi csak nem is láthattuk!
Jaj, de keserves dolog!
Aztán hátrafordult hüppögve és értelmetlenül mutogat és hadonász a
hercegnek és isten akárhova tegyen, ha még a táskát is el nem ejtette és
ríva nem fakadt. Én ennél a két imposztornál több hájjal megkent
szerzetet nem láttam világéletemben.
Az emberek pedig körülvették őket, kedveskedtek nekik, minden jónak
elmondták őket, még a táskáikat is fölvitték a dombon, nem bánták, hogy
rájuk támaszkodtak és jajgattak s elmondtak a királynak mindent a
testvére utolsó pillanatairól, a király pedig az egész elbeszélést
utánok mondta a kezeivel a hercegnek, és mind a ketten úgy odavoltak a
megboldogult cserzőért, mintha mind a tizenkét apostolt kellett volna
elsiratniok. Hát legyek szerecsen ebben a nyomban, ha láttam ehhez
foghatót. Elég volt arra, hogy az ember elszégyelje magát embervoltáért.

III. FEJEZET.
Az újság híre gyorsan befutotta a várost s látni lehetett a népet
rohanvást jönni minden oldalról, némelyik futtában szedte magára a
kabátját. Csakhamar egy tömeg közepében voltunk, s oly topogás volt,
mint mikor katonaság masirozik. Minden ablak, ajtó teli, s minden
pillanatban hallatszott valahonnan:
– Ezek azok?
És egyik-másik tovatrappolva a bandával, vissza-vissza felelt:
– Persze, hogy ezek.
Mikor a bizonyos ház elé értünk, az utca tömve volt és a három leány az
ajtóban állott. Meri-Dzsén vöröshajú volt, de az nem ártott neki, rém
gyönyörű volt és az arca meg a szeme csak úgy ragyogott azon való
örömében, hogy megjött a nagybátyja. A király kitárta két karját és
Meri-Dzsén beleomlott, és a nyúlszájú a herceg karjaiba. Helyben voltak
már a semmiháziak. Jóformán mindenki sírt örömében, de legkivált az
asszonyok, hogy végre ezeknek is megvirradt és viszontláthatták egymást.
A király titkon meglökte a herceget – én láttam a dolgot – aztán
körülnézett és meglátta a koporsót, amely két székre volt állítva a
sarokban. Igy ő meg a herceg félkézzel egymást vállon átkarolva, másik
kezökkel szemüket takarva, lassan és gyászosan a koporsóhoz léptek;
mindenki hátrahúzódott, hogy utat adjon nekik, minden hang és nesz
elhallgatott egy pisszentésre, a férfiak levették a kalapjukat és
lehajtották a fejöket, a légy repülését meg lehetett volna hallani. S
mikor a koporsóhoz értek, ráhajoltak és belenéztek, aztán egy nyögés és
olyan sírásba kezdtek, majd ahogy Orleanszban csinálták; aztán átölelték
egymást, egymás vállára tették az állukat, aztán vagy három percig, de
lehetett négy is, úgy folyt a könnyük, hogy én ilyet férfiembertől soha
nem láttam. És kérem, mindenki ugyanazt csinálta, és úgy beázott az a
hely, hogy ahhoz foghatót se láttam. Akkor azután az egyikük a koporsó
egyik, a másikuk a másik oldalára ment, ott letérgyepültek és a
homlokukat a koporsóra nyomták és úgy tettek, mintha magukban
imádkoznának. Hát mikor ennyire voltak, ez úgy meghatotta a népet, hogy
alig lehet ilyet látni, mindenki szinte megrogyott és nyiltan hangosan
zokogott, a szegény leányok is persze és mind az asszonyok; egyik a
másik után, egy szó nélkül oda lépett a lányokhoz, megcsókolta
áhitatosan a homlokukat, fejükre tette a kezét, az égre fordította a
szemét, – a könny csak úgy csurgott végig az arcukon – aztán kitört és
tovább ment hüppögve, zokogva, hogy másiknak adja a helyét. Én még ilyen
csömör dolgot nem láttam.
Csakhamar a király aztán lábra áll, kissé előre jő, nekifohászkodik és
kivág egy beszédet, tele könnyel és handabandával, hogy micsoda keserves
megpróbáltatás rá és szegény öccsére nézve, hogy el köllött veszteniök
az elhúnytat s hogy nem láthatták élvén, egy ilyen borzasztó, szinte
ezer mérföldes utazás után; de olyan megpróbáltatás, amelyet megédesít
és szinte megszentel ez a drága szimpátia s ezek az áldott könnyek és
köszöni is tiszta szívéből és az öccse szívéből is, a szájukból nem
lehet, mert a szó gyenge és hideg – és miegyéb efféle handabanda, hogy
az ember szinte rosszul lesz bele. Aztán kiböffent egy isten-nevében
áment, és szinte elesetten olyan bőgésbe kezd, hogy majd megszakad.
És a szempillantásban, hogy elmondta az utolsó szót, valaki a tömegben
rágyújt a Téged Isten dícsérünkre és mindenki hatalmasan belevág, hogy
az ember szinte belemelegedett s úgy érezte, mintha templomban lett
volna. A muzsika bizony csak jó dolog, s ez után a sok ricset után nem
csoda, hogy úgy megfrissült tőle az ember, épen, szépen, tisztán és
erősen.
Azután aztán a király megint csak nekiindítja a beszélőjét és azt
mondja, mennyire örülnének ő és a húgai, ha néhányan a familia kitünő
barátai közül ma este velük vacsorálnának és segítenének virrasztani az
elhúnytat. És ha, aszondja, szegény testvére, aki most ehun fekszik
hidegen, beszélni tudna, ő tudja (már mint a király), hogy kiket nevezne
meg, mert kedvesek voltak neki e nevek, melyeket sokat emlegetett a
leveleiben, nincsen hát más hátra, mint hogy ő nevezze meg őket, amint
következik, úgymint: Hobszon tiszteletest, Hovy Lot esperest, Rokker
Benn urat, Saklfód Abnert és Bell Lévit és Robinzon doktort és
mindenkinek a feleségét, özv. Bártliné asszonyt.
Hobszon tiszteletes úr és Robinzon dr. ezek közül a város túlsó végin
vadászaton voltak együtt; úgy értem tudniillik, hogy a doktor épen egy
beteg embert hajózott be a másvilágra, a tiszteletes úr adta meg hozzá a
kenetet. Bell Lévi ügyvéd pedig odavolt valami ügyében Lujvillbe. A
többi azonban kéznél volt s jöttek is egyenként, kezeltek a királlyal és
megköszönték a barátságát; aztán kezeltek a herceggel is, de ehhez nem
szóltak, csak rámosolyogtak s hajtogatták a fejüket, mint egy lúdfalka,
míg ő viszont csak mutogatott és gőgözött az egész idő alatt, mint egy
csecsemő, aki még nem tud beszélni.
Igy feszített a király és iparkodott mindenkitől holmi apróságot kitudni
és szimatolt a városban ember és állat körül, mindenkitől a neve szerint
kérdezősködött s fölemlegetett minden apró dolgot, ami a városban vagy
György familiájában vagy Péter körül megesett, s mindig azzal győzte,
hogy a dolgot Péter írta meg neki, ami sült hazugság volt, mert minden
istenadta dolgot abból a hígvelejű fiúból szedett ki, akit a hajóra
szállítottunk.
Majd aztán Meri-Dzsén elővette a levelet, mely atyja után maradt s a
király végigolvasta hangosan és rítt is hozzá. Ez a levél a lakóházat és
háromezer aranydollárt a lányoknak adott és a cserzőtelepet (ami igen jó
üzlet volt) egypár más házzal és valamely földdel együtt Harrinek és
Vilmosnak adta és háromezer aranydollárt hozzá és megmondta azt is, hol
van eldugva a pincében a hatezer készpénz. Hát a két imposztor azt
mondta, lemegy és felhozza, hadd legyen minden tisztán és rendben s
nekem azt mondták, én is menjek le s vigyek magammal gyertyát. A
pinceajtót bezártuk magunk mögött, s mikor megtalálták a pénzeszacskót,
kiöntötték a tartalmát a földre és bizony gyönyörűség volt nézni azt a
sok sárga csikót. Uramfia, hogy égett a királynak a szeme! Vállon üti a
herceget és aszondja:
– Hé, aki lelke van, Bildzsi, azt tartom, ez se kutya, hm? De nem ám!
Ehhez képest a nonpluszultra is csak sifli! Nem?
A herceg ráütött, hogy úgy van. Belemarkoltak a mancsukkal a sárgákba és
keresztüleregették az ujjaik közt, hogy csörömpölve hullottak a földre.
Azt mondja a király:
– A beszédnek itt már semmi haszna. A mi sorunk, Bildzse, most az, hogy
egy gazdag halottnak vagyunk a testvérei és külföldi hátramaradott
örökösök képviselői. Igy jár, aki bízik a Gondviselésben. Ez a
legbiztosabb út ezen a hosszú földi vándorláson. Én kipróbáltam
valamennyit, nincs ennél biztosabb út.
Minden ember beérte volna a halom pénzzel s bizalommal zsebre rakta
volna. Ezek nem, ezeknek meg köllött olvasni. Hát megolvasták és kisült,
hogy száztizenöt dollárral kevesebb. Azt mondja a király:
– Ördög buj’k beléje, szeretném tudni, mi csinált azzal a száztizenöt
dollárral?
Egy darabig ezen nyavalyogtak és mindenfelé keresték. Akkor azt mondja a
herceg:
– Nyavalyás ember volt, hát alkalmasint tévedett. Azt tartom, ez a
bibéje. Legjobb annyiba hagyni és hallgatni róla. Anélkül ugyan
megleszünk.
– Meglenni, persze, hogy meglennénk. Ettől ugyan nem fáj a fejem. Én a
számolásra gondolok. Fenemód akkurátusnak, őszintének és becsületesnek
kell ebben lenni. Nekünk ezt a pénzt föl kell vinnünk a pincéből és meg
kell olvasnunk mindenki előtt. Akkor nem lehetséges semmi gyanúság. Mert
ha a halott azt mondja, hogy ez a pénz hatezer dollár, akkor, tudod,
bajos nekünk…
[Kiöntötték a tartalmát.]
– Megállj, – mondja a herceg – pótoljuk ki a döcömfitet – és szedi elő a
zsebéből a csikait.
– Ez osztán az észbontó idea, herceg, honnan veszed te ezt a csöppentett
ügyes fejedet! – mondja a király. – Akármi legyek, ha nem a vén
Nonpluszultra húz ki bennünket megest a hínárból. És ő is szedte elő
zsebéből a sárgákat.
Majd pangróttá lettek, de kicsinálták tisztára s végképen a hatezret.
– Nézd csak, aszondja a herceg, van még egy ötletem. Gyerünk föl a
pincéből, ott olvassuk meg előttük a pénzt, aztán adjuk oda a lányoknak.
– Testvér, herceg, hadd öleljelek meg! Ez a legkáprázatosabb idea, amit
ember látott. Bámulatosabb fejet ennél a tiednél én még nem ettem. Ez a
legkolosszálisabb praktika, ezt már nem lehet félreérteni. Most már csak
hadd gyanakodjanak, amennyit akarnak: ez ugyan kiveszi belőlük még a
magját is.
Mikor fölmentünk a pincéből, mindnyájan összeültek az asztal körül, és a
király megolvasta s fölrakta oszlopokba – háromszáz dollárjával
egybe-egybe – húsz fáin kis oszlopocskában. Mindenki éhesen nézte és
nyalogatta a száját. Aztán megent besöpörték a zacskóba, és látom ám,
hogy fujja föl magát a király egy új beszédre. Azt mondja: