Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 12

ismertem reá; házamról lehullott a nád, a kút beomlott, a kiskert
elpusztula s a régi ól helyén csalán és paréj nőtt. Ha a megboldogult
anyák látják árvájokat: az enyim, bizonyosan megsiratott engem.
Egyszer kérdezni mertem a tiszttartó urtól, mi lesz örökömből? de rútul
leszidott, hogy mit okoskodom?! számot adnak azok, a kikre bizva van,
annak a kinek kell. Azonban biróválasztáskor megtették azon atyámfiát,
ki telkemet apámuram halálakor el akarta vállalni. Ő aztán az
előljárósággal beleszólt dolgomba, de mikor gyümölcsét nem látta,
jelentést tett a nemes megyénél. Mi haszna? atyámfiát üldözőbe vette az
uraság, számadása megbukott, jövő mindszentkor kihagyták, panaszomat
pedig úriszékre bizta a vármegye, pedig épen a fiskáris volt fő a
dologban, a tiszttartó veje. Azt az itéletet hozták, hogy a földesuraság
természetes és törvényes gyámja jobbágyának s ne panaszkodjam, ha kutya
bajom sincs. Telkem és örököm a volt állapotban maradt, engem pedig
elhajtott az udvarából a tiszttartó: oly háládatlan ebet, úgymond, nem
akar korpáján hizlalni, a ki megugatja.
Ekkor átmentem lakni saját házamba, korhely sógorához. Az apai hajlékban
egy ketreczet kaptam lakásul, melyben anyám idejében baromfiak laktak.
Uj tutorom nem volt oly kegyetlen. Semmije nem lévén, nem tudott annyi
aljas dolgot adni; de különben semmi gondja reám; járhattam ki s be mint
egy kósza eb, melyet senki sem vesz számba. De sírt a lélek bennem, ha
sokszor végig néztem házam idegen gazdáját s éhesen kellett lefeküdnöm,
míg földem terméséből a tékozló torkig dobzódott.
Azonkívül egy furcsa követelése volt. Nem szenvedhette, hogy kopott
ruhában, vagy szegényesen járok. Azt kivánta, legyek csinos, mint
házához illik. Ruhákat vett a maga tetszésére s árát beirta nevemre,
mintha kölcsön adta volna. Majd megfizeted, úgymond, ha örököd az urad
kezén lesz. Őstelkem pusztult, magam czifra lettem; rajtam virító karton
s lelkem tele keserűséggel, olybá néztem magam mint a husvéti bárányt,
mit a vágószékre felpántlikáztak. Czifrálkodásom elijeszté tőlem a
helység legényeit, kik sorsomhoz képest elvehettek volna; atyámfiai
megutáltak a hiú nyalkaságért; s minthogy örökömben garázda és
rakonczátlan életet vitt a jövevény gazda, én pedig eltörődve, fogyva,
sápadt színben voltam, rosz hír kezdett rólam a faluban szárnyalni. Azt
hitték, összeadtam magam avval a korhelylyel s együtt vesztegetjük apám
keresményét, azért vagyok olyan czifra, mint egy személy s összeesve,
mintha sírból húztak volna ki. Ebből jöhet az a gyanú, mit a téns úr
szememre lobbantott. Hiába mondám, hogy az éhség és bánat csigáz el;
megvetett minden, az utczán elfordultak tőlem s a templompad is üres
maradt mellettem, a hová beültem. Nem szánt többé senki, hogy magam
hervadok s az őstelek pusztul. Ugy kell neki, maga az oka, mondák az
asszonyok; s a birák sem gondoltak dolgommal, nekem nem volt jóakaróm,
sem társam, pajtásném: s mig a többi lányok játszani voltak vasárnap, én
a padláson sírtam, hogy ne lásson senki, mert tudtam, hogy mindenütt
csak rólam áll a szó. Azt tudtam, már föld alá kell bujnom; egyszer el
is szöktem szolgálatba, de a kisbiróval kisértettek vissza.
Sokszor odáig vitt a keseredés, hogy szerettem volna a házat rájok
gyújtani, vagy félreverni a harangot. Ha mind odahaltunk volna is,
legalább vége lenne a sanyargattatásnak. Utoljára azon gondolatra
jöttem, hogy megölöm magam; s elmentem a tiszteletes úrhoz. Azt
gondolta, lelkem ismérete hajt oda, mert ő is hallott rossz híremről; de
midőn dolgomat elmondtam, vigasztalt, biztatott s igérte, hogy
közbenjáróm leszen. Irt is levelet, tán Taljánországba, hol az uraságunk
lakott. Három hónapra rá, eljött a legfőbb tiszt. Volt nagy lótás-futás,
gyüléskedés; legalább harmincz embert kihallgattak a tiszttartó ellen
régi panaszokban. Vége az lett, hogy a tiszt megbukott, mert már
megyegyülésen is sokat pironkodott miatta az uraság neve. Elcsapták
szolgálatából, azonkívül sokat kellett fizetnie, mik a számadásban
ellene kisültek. Egész falu majd fel falta egymást, úgy örült, nem
tudták meggondolni, hogy ha a hajcsár változik is, ott marad a nyereg az
igás szamáron. Magam is azt hittem, hogy jobb jövendőm lesz, de bizony
látszott az, hogy az uraság is csak magát akarta megóvni a kártól, a
telkemtől egész árvaságom alatt senki sem szolgált robotot, füstpénzt
nem fizettek, sem a dézsmát be nem adták. A tiszttartó azt appellálta,
hogy ilyen restantiák miatt hibázik tiszti számadása, rútul káromkodék,
hogy ő az istennek sem fizet korhely parasztokért s a fiskárus veje
segítségével, mert az is kiesett, törvény ellen urbéri tartozás fejében,
hozzávevé a megye dolgát s adórestantiát, erőszakosan elexequálta minden
örökömet.
Tiszteletes úr biztatott, hogy az törvénytelen visszaélés, telkemet
okvetlen vissza fogom kapni; keresett is számomra prókátort, de nekem ki
kellett a házamból menni, s kenyér és hajlék nélkül maradtam az
utczaajtó előtt, melynek küszöbét apám uram faragta össze. A malom alatt
kellett volna hálnom a falú bolondjával, ha tiszteletes úr, házához nem
hí. A jó lélek helyet igért nekem, de nem vitt rá a lélek tőle
elfogadni, mert sok gyermeke van s maga szegény ember, cselédet is
nagyon keveset tart.
Ide jöttem Debreczenbe; bár haltam volna meg az úton, legalább nem ért
volna gyalázat, mely megbecstelenítve viszen le siromba. Szűrszabó
bátyám fogott fel, s adott dolgomért kenyeret, míg telkem visszakapom,
vagy szerencsém akad.
Azóta több esztendő telt el. Igazságomat Pontiustól Pilátushoz
hurczolják, még sincsen semmi láttatja. Panasz ment benne a nemes
megyéhez, de az szokás szerint az uradalmi fiskárushoz adta, hogy
készítsen benne véleményt; az pedig, hogy az uradalom kárt ne valljon,
ellenem dolgozott. Ekkor újra panaszt tettek, mint a prókátorom mondta;
s a vármegye vizsgáló küldöttséget rendelt. Háromfertály esztendő
beletelt, míg ki lehetett őket zaklatni a hely színére; s aztán ismét
három hónap, míg jelentést tettek. Akkor az orphanalis szék vette volna
fel, de minthogy azon ingyen kell itélni, sokszor hosszú ideig nem lehet
rá embereket kapni, kivált, ha a viczispán lágy ember. Azóta folyvást
így húzták-vonták a pert, ha volt is árvaszék, más ügyét vették fel, a
kinek volt miből sürgetni a dolgot. Azalatt én bánat s veríték közt
ettem az idegen kenyeret. Prókátorom azt mondja: rosszabb a vármegye
azoknál, kik ellen a vármegyén szájalnak; s ha rájuk biznák a felsőbb
dolgokat, tízszer többet vétkeznének azoknál; mert ők nem a nép javát
viselik szívükön, hanem a kisebb nemesség irigykedik s csatáz a nagyobb
ellen.
Most már megúnva a hosszú huzavonát, egyenest a király ő felségéhez irt
panaszlevélt, s hiszem is, hogy onnan megjő az igazság, kivált hogy
Vámos tens úr is pártfogolást igért: de jöhet már nekem isten kegyelme
is; oda becsületem, jobb volna meghalni.
A végszavak után elfojták Mariska léhljét keserves könnyűi, kötényébe
rejté pirult arczát, s oly érzékeny zokogás jött rá, hogy beszélni nem
tudott. Visszakapta lázas ingerültségét, mely néhány nap óta fogyasztá
erőben, hőség verte át kebelét és fejét, szédülő gyengeség lepte meg, s
állóhelyén ingadozni kezdett.
Vámos odaadta saját székét, friss vízzel locsolta égő halántékát, s a
leggyöngébb részvét vigasztaló eszméit beszélgeté hozzá.
A kapitány felháborodva kisérte a leány állapotát.
Beszélyéből látá őszinte jó lelkét, s jobbágysorsát, s a végetlen egyéni
szenvedést, mit az üldözött leány kiállott. De e rögtöni átalakulása a
kedélynek, zavarba hozá. Hová vonatkoznak, kérdé magában, a rabnő
homályos szavai? tán csakugyan ő követé el a vádló gyújtogatást, s e
vétkére czéloz a meggyalázott sírral? tán a hosszú kétség és nyomor
megbontá elméjét, s a kitörő hóborban rágyújtá jótevőjére saját fedelét,
melynek eszmével, mint mondá, a nemesség ellen már foglalkodék? Nem érté
a viselet rejtelmét, s várta, míg Vámos ápolása képessé teendi tovább
vallomásra.
– Légy nyugodt, térj magadhoz! a hit és becsület kiment egész világ
előtt; mondá többek közt az alélt hölgyhez Vámos. Fordulj a valláshoz,
ha vigaszom gyenge. A bűnt nem önkényt követted el, s isten nem úgy
itél, mint az emberek, hogy a más vétkeért téged büntessen. Ha minden
elhagyna is, az öntudat melletted maradand, s átkisér a kapkodó rágalom
sárkányfogai közt. Ha az emberek megcsaltak, ha a földhöz hited nincs
már, ott van még az ég, bizzál Isten kezében, ő leveszi szivedről a
követ, mit a rossz szándékú világ reád hengerített. No térj hát
magadhoz; hiszen ártatlan vagy, az erény eltávolít rólad minden homályt.
– Nem, nem, sira szívszaggatón a feldúlt népleány; ártatlanságomat az
Isten sem adja vissza többé. Elborít a szégyen, szemem kiég, ha mások
rám néznek, s én nem merem felvetni szememet. Nappalom gyötör, éjem
rettegés; ébren gyalázat űz, álmom felriad; nincs orvosság, csak a
halálban… Öljenek meg, öljenek meg! végezzenek ki; úgyis gyújtogató
vagyok!
Többé nem bírt magával. Hangja feltördelőzött a zokogó csuklásban,
könnyűje megeredt, hogy szinte ömlék, s a szédítő hőség összeroskasztá,
mint rendesen szokta a bánat és gyötrelem erővételekor. Vámos
visszakisérteté magánszobájába, s illő ápról rendelkezék mellé; maga
pedig, ismerve azon hatás természetét, mely nagy és véletlen rázkodások
által a nőidegzetben előidéztetik, felvilágosítást igért a kapitánynak,
míg a szerencsétlen annyi léleknyugalomra csillapszik, hogy vallomását
maga folytathassa.
– Uram, ön kétkedik a kétértelmű jelenet indokán, kezdé aztán, mikor a
kapitánynyal magányosan maradt. Szemeiből látom, gyanúsan vélekedik e
szerencsétlenről, s nem minden igény nélkül. Egy ismeretlen leány a
népből, kinek sem sorsa, sem kitüntetett múltja jó nevelésről nem
kezeskedik, gyújtogatás vádjával mint fogoly, széke elibe hozatik.
Ellene szomszédok bizonyítanak, hogy a kigyúlt ház padlásán lelték a tűz
alatt, hová egy pár óra előtt látták mécscsel felmenni. Most, mielőtt a
vádra jönne vallomása: lázba, háborba, eszelős kitörésbe esik, mely a
lélek ismeretből látszik eredni, sőt mint gyújtogató halált kér, esdekel
fejére. Valóban nem is lehet máskép, önnek, fogulatlansága ellen is, a
legrészrehajlatlanabb birói jellem mellett, gyanúba kellett jőnie. De ne
siessen a véleménynyel, vegyen türelmet meghallgatni tőlem a rabnő ritka
esetének folytatását, s itélje ártatlannak őt lelkében addig is, míg a
vádlott eskűje, s illő tanúságok mellett törvényesen mondandja ki hozott
itéletét.
A kapitány élénk vágygyal várta a folytatást; Vámos felvevé a
félbenszakadt vallomás fonalát.
– Míg az árva pórleány értéke, s vele sorsa és erkölcse, bitor kezek s
birói hanyagság veszélyében forgott, védőrt s támaszt jelelt ki számára
a jobb gondviselés. Jámbor kézműves jegyzé el Mariskát, s az elégült
kebel, kibékülve a súlyos multakért, boldogan várta menyekzőjében a
kárpótló érdemdíjt. Azonban a végzet, vagy feslett dölyf inkább, ismét
azon osztályt állítá útjába, mely már lelkét és javait elrablá, s
melynek éles gyűlöletét keblében viselte. Egy tékozló nemes szenvedélyét
költé fel a szép leány, ki még ifjú ugyan, de elég bőpénzű és merész,
hogy kalandokat vásárlani vállalkozhassék, s erőszakkal ejtse birtokába,
mihez az arany hatalma fel nem ér. E nemes nagy ház származata, sőt
gőgje még nagyobb, de azért elég alacsony volt magát oda juttatni, hogy
Mariska jegyesétől ütlegeket kapjon. A boszú megtorlásra ingerlé a
büszke kalandort. Gazsegédek közbenjöttével sikerült neki a vőlegényt,
születése helyén, mint falujából évek előtt megszökött csavargót, az
ujonczok sorába iratni. Mariskának a templom küszöbén fogták el
jegyesét, s az árva népleány, az árva menyasszony, a kétszeres árva,
akkor este, a mátka-kivánat és látás álszíne alatt, a kalandor lakába
csábíttatván, csapongó gerjelmek áldozatává lőn.
Vámos arczán láthatólag elborult a nemes harag, s a kapitány boszankodó
részvéttel kisérte ez ördögien tervezett undok gyáva vétket.
– Az áldozat magánkivül, kétségbeesetten futott hozzám elégtétet,
boszút, vagy őrültség ellen menekvést találni; de én lakomon kivűl valék
elfoglalva. Mariska dúltan, égő lélekkel, kétség és gyalázat észvesztő
háborában tört haza. Az est elfedé őt az utczanép előtt s arczán a mély
szégyen áruló bélyegét. Bújt és rettegett mindentől, nem akart látni és
láttatni, borzadt önmagától. Otthon már roskadoztak alatta a térdek;
futkosó hideg borzongott erein, félt, irtózott a háznép szemétől,
görcsösen kapott a mécs után, s meggyujtva azt, a nélkül, hogy a család
valamelyike látná vadán, öntudatlanul rohant a padlásra, elrejtve magát
és becstelenségét a bezárt ajtóval; s rohant a házhéj más végébe, hol a
szalmahalomba lerogyott.
A harag és átok, kétség és önutálat, szégyen és veszteség harcza
osztozott lelkén. Elbódult az égető vérlázban, s szaggatott homályos
eszmetöredékek kergeték egymást tépett elméjében. Vége, vége, gondolá
magában. Elrabolva tőlem gyermekkorom, a boldogság, mások szeretete,
értékem, férjem, becsületem! óh bár eszemet veszteném utánok!!… A jobb
szomszédból virrasztó ének hangzott át. Egy lókergető genialis úrfi
akkor nap tapostatott szét az utczán egy gyermeket; s nyújtóztató padja
körül sírtak a megfosztott szülék. Az ájtatos ének töredéke, mint
túlvilági hivó dal hatott koronkint Mariska tompult érzékire. Óh boldog
álmodó, fohászkodék irigy fájdalommal, te már szabad vagy, a védtelen
üldözés rohamai ellen. Nem nyom többé semmi, csak a föld, s ennek
nyomása ezerszer könnyebb mint az embereké… Mért nem cserélhetek veled,
hogy sápadnék meg a hűs temető alatt, s ne égetné arczom a sötét
gyalázat; mért nem némulhatok meg helyetted, hogy hallgatna el számban
az átkozó átok, mely megfulaszt bennem minden szeretetet… A bal
szomszédból zaj, zene, ujjongás, kitörő hahoták rezgének által. Boldog
menyasszony űlte lakomáját. Mariska új, vagy inkább egyetlen barátnéja,
kit utóbbi életköre egyesített véle. Közösen akarták megünnepelni
lakodalmukat; hogy közös öröm, közös emléke kösse össze jövőjöket: s
neki vesznie kell ezen öröm osztályrésze elől. A zaj elhozá a vőlegény
vidám pohárdalát, s eszébe juttatá a szerencsétlennek vesztett
vőlegényét. Ez vigan lejt a nász enyelgő körében; az övé őrök megett,
hurczolt mogorva társak közt szívszakadtan kéri a halált; ez egy bűbájos
éj küszöbén tánczol, mely család-örömök nappalába nyílik, az övé vak
börtönbe vetteték, melynek ajtajával kívül várt magától szabadságot,
reményt. Barátnéja mámorosan engedé át magát a szív fejledező édes
ingerének, ő hagymázban vergődik a furdalat s kétség öngyilkos késztési
közt; barátnéja fején díszhozó fejkötő váltja fel a fehér szűzkoszorút,
övét a gyalázat fátyla takarja el, s tépett koszorúja temetővirág lett
vesztett becsületén. Ily és ily eszmék özönében örvénylett elméje; a
hábor és forróság kifárasztá lelkét, idegzetét; szemét vérbefuták a
gyuladt hártyaerek, ajka felnyilt, ínye kiszáradt a bódító hőségben, s
eszmélete veszni, merülni kezdett, fokonkint zsibbasztva az érzéki
tompultságtól. Most ismét a virrasztó ének jelent meg, majd a tomboló
nászdana csapott át, s vegyüle be hánykódó lelkének fáradt szélvészébe.
Élő és halott boldog körülem, az örömet élvez, ennek nincs fájdalma,
csak én kínlódom, mint az eltaposott féreg, melyet az erőszak félig
végzett ki. A fordulat és hagymáz harcza megujult, de már gyengülő
csapkodásokban, mint a simulni kezdő hab. Közte felmerült a nászdana és
halottas ének, mint annyi gyötrő refrain, de már muló hangfutamban fogá
fel az erőtlen érzék, s a láz és fáradság álomba nyomasztá az alélt
eszméletet… Egyszerre vad lárma, kétség, zaj, sikoltás tört ki az
utczákon; felzudultak a félrevert harangok s lótfutó robogás tódult a
ház körül. Már azt nem hallá Mariska: ájultan hanyatlék szalmafekvében,
s ha a szabadító diák nem érkezik, álma halálos lőn… Alkalmasint a
padlás záráskor feledte ott mécsét, mert a tűz azon a végen ütött ki.
Ime uram ez a vádlott története, utánveté Vámos egy könyűt törölve szánó
szemeiből. Ez megfejti a rabnő kétértelmű kétségét, melynek kitörése
bizonyos bűnre vonatkozék, s halált kért magára. A szerencsétlen
rendkivül meg van ragadva a gyalázat eszméje által; úgy látszik, feledi
a mellett elvesztett örökét, régi szenvedését, mátkáját, mindent. Igen
félek, hogyha eszét nem veszti is, lehetetlen lesz az életben nyugodtnak
lennie a szégyenérzet gyötrelmei miatt. De könnyen történhető, hogy ha
izgatottsága feljebb fokoztatik, öngyilkossá leend. Mi legalább, ne
segítsük azt elő. Ha mindez, mit mondtam, tanúk és saját vallomás útján
kellőleg bebizonyíttatik, siessen ön szabadságát s közvéleményét
visszaadni a sokat szenvedettnek, kinek különben is oka van
osztályunkról, rosszul, igen rosszul vélekedni; kivált ha értesülend,
hogy a csábító, ki ezt okozá, közönyösen neveti átkait. Eszembe jut reá,
miszerint valami új angol könyvben olvasám, hogy az arany és gyémánt nem
sokkal jelentek meg az emberek előtt a föld héjjában. Valóban uram,
csillagunknak azon forradalma nem fokozá feljebb a tökélyt, mert
szintúgy kemény gyurmát hozott napfényre, az emberi szivet, a gyémánt
világa, s arany tisztasága nélkül. E fajt nem soká eltörli a teremtés,
mert ily tökélytelenség bujdosónk végczélja nem lehet… Én gondom alá
veszem Mariska jövőjét, mint igértem neki, s meg levén győződve, hogy
itt, hol eseményei közajkon forognak, nyugalma nem lehet, a főváros
ismeretlen tömegében nyitok számára új életet!
A kapitány, kit az érzékeny eset mélyen érdekelt, kész örömmel igére
mindent, mit a hivatalos lélekismeret különben is kötelességévé tőn.


XXVIII. (A besztereczi lápvidék.)
Zemplén és Szabolcs közös határiban nyúlik el mint egy óriási tengeroáz,
a besztereczi lápvidék, melynek alakja, tére, terjedelme századokig,
feneke, forrása, erei, mélységei s zátonyai mai napig mérnökileg
ismeretlenül maradtak. Tán a Tisza-öntés vette birodalmába a katlanszerű
tájat még fajtánk megülése előtt, s azóta mint öröködött járvány
összeszokott a békénhagyó nép szűkült határival; tán tengerfenék volt az
elővilág ősvizei alatt, s a benne tömeglő kotúsözön akkor loccsant
vissza, midőn a nagyeszméjű Traján, Vaskapunál a tengert kiereszté. Ez
utóbbi sejtést költik a vándorban amaz törvényhordta ős homoktorlatok,
mikre a középidő várak alakjában rakta meg rablófészkeit, s miknek
feltölt maradványain ábrándhozólag porlanak az álmodó romok.
Ha egy-egy lápvártöredékről körülnéz a vándor e láthatártalan ingó
vízországon, az ó mythusz tengeristenének képzelheti magát. A habtalan
sík keblében függeni látszik az oszloptalan égív, az arany és ezüst
ragyogása habzik és reszket szerteszét, mintha legelne a napfény a
csillogó sikságon. A roppant nádasok gazdag növényzetben diszlenek mint
annyi zöld tartomány. Ingoványos rétek feküsznek közöttök, millió
fészkével a csúszó lakosoknak, mint annyi gyárvidék, vakitólag remeg
téreiken az áthevült zára, s örök zsivaj, moraj, kretty, fütty, zaj,
sivítás hallik a túlszaporult néptől. Távolabb kákás dágványok fogják
fel a szemet, keresztkasul szelve tágas vízutczákkal. Zsombékjai közül a
napoló békák melancholikus ümgetése terjed, szélein iszapos rétege
fehérlik a csigatörmeléknek, fűlepte részein fehér patyolatot teregetnek
a munkás pókezredek, s meleg porondjában teknősök rakják le súlyos
tojásaikat. Itt-ott hideglelős mocsárok ütik fel zöldes hátaikat.
Ilványos repedékeiben rohadt nedv szivárog, poshadt nyálkás maradványa a
régi kiöntésnek, vagy állott esőviz; s a medresebb iszapon millió
vizféreg nyüzsög a megtört napsugárban. Számtalan faja a lerakott apró
tojásoknak, mocsári gyíkok, rovarok, félig fejlett műszeretlen testek, s
minden szörnyecskéi a bűzhödt égaljnak, háborítlan csendben és ösztönnel
tenyésznek, míg a sárgazölden bevaradzott tószél, a csúszmászók lomha
mozgalmaitól bugyogni látszik; parányképét adva a mexikói
mocsártenyészetnek, midőn Columbus Amerikát felfedezte. Néhol a friss
partból eleven félsziget lóg le a vizekbe, mintha hűtni öltené be
nyelvét egy-egy lehasalt szörny. Lombos árnyban tartják a nyír-, nyár-
és égerfák, melyeknek lábait buja habokkal takarja be a réti nefelejcs.
A kövér fatetők, szállása a vigyázó gémeknek; félöles fűvében szilajon
kanyarog egy-egy vízikigyó, s ha jövevény lépte zörög a haraszton,
merészen ölti ki barna nedves fejét. Most mély csend országol, de ha egy
folt vadlúd csap le a szomszéd nádasba s gágogó röptében felkölti a
berket, egy percz alatt vad zaj tör ki a magányból, száz nemű visongás
riasztja fel egymást, s száz fajú szárnyassal lesz tele az égűr. Messze
a távol perspektivjében eleven sás között ősznádszálak inognak fel a
süppedő zátonyról, mintegy intő tornyul a vízi utasnak; közelében
rekettye véter fogja el a barna vízfolyást, ezen vesszőfallal fog
hétről-hétre halat az ázsiai halász. Odább csikvarsák vannak a
zsombékfészkek közt széjjel borogatva: s az óriás tóparton köröskörül
zsoldtalan hűséggel áll hadi rendben a vízi birodalom nemzeti gárdája,
az éles békatőr, lovas káka, s a gyékény ezred buzogány erdeje a vízi
liliom lobogói alatt, mintha idegen külföldtől őriznék a titkot, mit a
tó susogó népe egymás között rejtelmesen cserél.
Míg a lápvilágok látható országán, az egymásba merült s egymásból
kifejlő élet rendszerével ily csodás bőségben alkot és alakit a
természet bibelő türelme: azt vélné az ember, a sima vizek tétlen
tömegében megszünt a teremtés. Oh nem! ez igénytelen csend látszó
nyugalmában még megragadóbb e hatalom ereje. Mikor enyészetnek indul a
nyári nap, s döntvényesen fénylik a tó tükörére, a nyugvó özön méhe
átvilágul. A barna tófenék világító bársonynyá változik, s megtörve a
délest fáradt sugarait, vakító csillám helyett lámpafényt önt a mélység
titkaira. Néhol a mult évnek őszi temetése, hulló levélszőnyeg fedi a
feneket, éles színvegyével a számtalanféle fajnak s hervadásnak. Egy-egy
gallynak vagy gyökérnek foszló vonalán piros vagy gyenge zöld fűzérben
születnek falánk árulékok; néhol a levélrétegek nyiladékai között csodás
gombaerdők vetnek árnyat ismeretlen tojáshalomkákra, s ezen egész
látvány tájképe nem nagyobb egy lóherlevélnél. Másutt a béka-lencse
tömött pázsítja lebeg a tószin alatt, s eleven smaragdját napvilággal
aranyozza meg a felül eluszó hab; míg a szomszédban bokros tátrány,
nyulánk hajszállábú hinár, vagy hízott vizi indák szőnek hálót a
kristály teremben: míg alant tói folyondárok, csáté és sarju-sás rengő
bársonya látszik várni a habszűz hattyúfehér lábát. Emitt az úszó
lakosok seregei járnak-kelnek a mélység medrében; drágakövek fénye
csillog fordulataikon, s eleven játékban nőnek a lágymeleg hullám közt;
odább csigák milliója hengereg egymáson, s túl rajtok sárvirág virít, s
a tókirály választott virága, a nymphæa sagittaria két öles szárakon
mint annyi zöld kötelen felfelnyujtogatva tojásnyi bimbóit, hogy a
vízszinen elteritse fehér koronáját. Ezer nemű állatfaj és virány,
fejlemény, mozgalom, változás, enyészet, s mindez elragadó, mesés
foghatatlan pompában mélyen vízszin alatt; de csak távol csendben lesve,
mert ha a tolvajkéz fel akarja törni a kristály zárfalat, olvasztott
iszappal rejti el titkait.
Másutt a vízözön téresebb síkjain, lassú kitartásban, az ősvilágformáló
modorral folytatja magát a teremtés. Szél és habjátéka csendes
hullámzatban összever tömjét, nádtöreket, gazt, maszatot, növényt, mit
az őszi haldokláskor vagy ragadozó árban magának elrabolt. A lebegő
chaosz anyaggá tömegül, testet vesz magára, elválik a viztől, formába
öltözik s kilép a létel országába mint a teremtés második napján. A viz
birodalma, a szél és madarak csúszó-mászókkal részvéttel köszöntik a
félénk vendéget, s míg az remegve fut az ingatag habon nád- s buzgány
pehelyt, száraz őszi levélt, port és fűmagokat hordogat rá a szél,
csúszó-mászók rakják az új honra tojásaikat, s a vízi madarak serege reá
költ. Alig vett lételt, már szabadságát veszté, a független lakók uraivá
lettek, s szolgálni kezdé az önző természetet. Majd gyökereket fon, de
még foszló elem, erőtlen a réteg s évi terméke csak gyér fű vagy léha
gaz. Már az ember lesi faldokló szemekkel, számít és méreget s jogot
keres hozzá, de a szűz föld nem veszi fel a bitorló foglalást, nem
bocsát magára senkit a telhetlen fajból, s készebb szétválni, hogy
elnyelje a bitort, mint telepet adjon uzsorás szomjának.
Hasonlók lehetnek nagyobb kiadásban Ausztrália éretlen szigetkéi,
melyeknek süppedékes laza telepét ember még nem ülte meg s nehéz nedüs
légjében mérges csuszók, denevérek s ragadozó fajok tenyésznek.
A besztereczi lápvidék cseretnek nevezi ezen éretlen földgyurmát, melyet
összeenyvez a tajték, békanyál s mézgás partveredék, melynek vegyanyagát
tózsirnak mondanám, s mely épen azon elem, mit az angol combustible czím
alatt nagy sikerrel használ nyereséges tűzi anyagul, mely sokkal
czélszerűbb a németek torfjánál. Londonból Albert vegytanár nehány év
előtt alkutervben állt a táj legvagyonosb földbirtokosával, s ügynöke
állítá, miszerint e lápvidék combustibleje felette finom, s oly bőségben
készül, hogy nagy gyártelepet képes volna ellátni.
Végre a még uratlan bozót füvet hajt, vagy mint a vidéki pór mondja,
megszőrösödik. Sás- és kákatövek szövik össze válatag elemét, fűz- és
égergyökér mint összekötő csontváz nyujtóz- s ágazik szét rétegei
között; majd kövér telepe fokonként meghízik, fűszeres kaszáló honosul
meg rajta, itt-ott felveri az ezüstös rekettye, ráköltözik lakni a
bájvidék millió virága, ifjú dús tenyészet omlik ki méhéből, s hogy ne
álljon száműzve a vihar kezében, fiokká fogadják a szomszéd őspartok,
melyekhez kiköti egy szánakozó szél, s időt ád a révhez gyökérrel
fonódni. Azonban független jellemét mindig igyekszik megóvni. Sülyeteg
felszine folyvást ingadozik s ha nyugalmasan soká áll meg rajta ember s
barom, lesüpped alatta s törekszik elnyelni. De azért szolgaságba veszi
az éhező bírvágy; diszét gazdag rendekbe kaszálják le évenkint, a
vigyázó földi ekét is mer neki akasztani, s magontó barázdát hasít szűz
vállában; sőt a rászokott barom is jár, legel, terhet hord, sőt meg is
tud hálni bizonytalan telkén; de sokszor áldozatúl ejti a vidéki
jövevényt, s ha idegen marha téved ólálkodó ingoványaira, mely erősebben
lép, s nem tudja ösztönszerűn kikeresni biztosb rétegeit, megijed s
elmerül fenéklen keblébe, mely a zsákmány után jel nélkül összeforr.
De maradnak szabad testvérei az így megfeneklett szolgaszigeteknek, s
azok az új vízi teremtés legköltőibb eszméi. Felékülve fákkal és
füvekkel, zöldbársony kaszálók virágos mezében, a szellő balzsamát véve
illatszerül, delelő szárnyasok ábrándos dalával jár a vándorláp a tó kék
aranyában. Ha csendes a vidék, nyugton mereng ő is, átadva díszeit a hab
tükörének; de ha hűs alkonyon támad a jóserdők haragos zúgása, felölti
magára szokott gyászfátyolát, az elfelhősült ég fekete árnyait, s
elindúl a szélben lassú jajgatással, mint nyugtalan özvegy, kinek
jegyesét az örvények tündére titkon elrabolta. Mikor bánata megnő az
erős vészben, szilaj villitánczczal kereng a tört habon: keblére
bocsájtja a villám kigyóit, szép haját megtépi a forgó viharban, s
berontva tör, pusztít a vízi erdőkben. S ha szaggatott keblét a vész
kifárasztá, dúlt arczczal megáll a csillagos magányban, a tóba hullatja
széttört koronáját, s halkan elbeszéli rejtett keservét a méla bölönbika
fojtott nyögésivel. Búsan hallgat rá a rejtelmes éjvidék, a nád
rengetegje fájdalmáról susog, szálló harmatával az ég megsiratja, s
hajnalra könnyéből gyöngykoszorút fűz rá.
Ah be szép költészet van a természetben, mig az emberi faj nyomot nem
hágy rajta, de ha a műveltség zsákmányul rabolta, letörlődnek róla az
Isten ujjai.
Köröskörül a dágvány és vizmező roppant határain, s szerteszét a zátony-
s láppartokon, terjengő nádjövés veri fel, s szorítja a vizet. Nád a
főtényező a teremtés kezében, melylyel a consolidatiót eszközli, hol az
ki nem hajt a mocsár vizein, remény nem igen van földalakuláshoz.
Ködös távolában a vizi látkörnek egyházromok s porladó lápvárok mosódnak
el erőtlen körrajzzal, mely azokat velős érczerőben, s nélkülözni tudó
dicsőséggel rakta, a csont, régen földdé lett már. Az unoka emléke
visszatér a távolidők kék mélységeibe, s kegyelő ihletet szállít
kisszerűségekhez szoktatott lelkébe. Hajdan véradó vezérek őrzék e
határon szilaj barmaikat s az Ázsiából hozott becsületet, jármot vetve
az öröklésben álló gyáva ellenségre, a helyett, hogy egymás alá ásva
áruló versenyben keresték volna nyomorult kegyeit. Későbben az ököljog