Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 15

tensasszony tanítja, vezérli ezt az árva falut, minden megváltozott.
Nincs itt rest, se éhes, vagy aki adós vón! Most már örűlnek a gabona
árának, mit a tensasszony el fog adatni a falu takarékmagtárából, miután
látszik, hogy az aratás jó lesz.
– Van-e a csapszékben sok adóssága az adózó népnek?
– Mióta kivették a csapszéket a zsidó kezéből, egy csepp tartozás sincs;
pedig több italt elfogyaszt a helység, mert jobb módja van benne.
– Megfordul-e gyakran a falúházánál a járásbeli szolgabiró?
– Mióta tens úr közbeveté magát, elégszer. De most új restellátió levén,
az új tisztet még nem ismerjük.
– Adó vagy a megye dolga nincs-e a helységre túlróva?
– Nincs biz’a, tens uram! Mitől fogva kegyes volt panaszunkat a nemes
vármegyére vinni, nem tapasztaltunk afféle igázó kihágást.
– Hát ellenünk nincs-e panasza valamelyik jobbágynak? Nem történt-e
húza-vona a földes uraság nevében? ispán vagy hajdúk nem tettek valamit
az új törvények ellen?
– Egy pálczaemelintést vagy robotvakarítást sem, hálát adunk az igaz
istennek, hogy ezen úri ház jobbágyi lehetünk.
– Fogja biró uram, itt egy csomó jövő évre szóló mezei naptár, oszsza ki
a szegényebbek között, de vigyázzon, olyanok kapjanak, kik tavaly
elmaradtak. Vegye át e nehány könyvet is; újabb gazdasági munkák nép
számára. Olvastatni kell a gazdákkal, a mit nem értenek, a jegyző vagy
ispán megmagyarázza. Aztán meg kell őrizni a helység könyvtárában a
többiekkel együtt. A Vasárnapi Ujságot jövő félévre is megrendeltem
számukra.
Egy pár hattyúősz birák szeme könnybelábadt; megemlékezének a helység
múltjáról, midőn ó törvények szerint, durva, telhetetlen urak űzték,
zsarolták a kipusztúlt népet, nehéz iga, éhség, bot és vad butaság
nyomta a falu adózóit, de megemlékezének a szomszéd helységek alig
valamivel jobbúlt jelenéről, s a kitörő hála térdhajtó hódolatával
járultak a jóltevő család kezeit csókolni, de egy sem fogadá azt el
annak tagjai közt s Vámos kézszorítással bocsátá el szeretett barátit,
kiknek gondját s ragaszkodó szívét a végzet ő reájok bizta.
E közben Zalánka a koszorús leányokkal ismerkedék meg. Elkérdezte
mindenik nevét, sorsát, foglalkodásait. Résztvevő gyönyörrel hallá tőlök
Czeczilia nevét áldatni, nem színből, hizelgésből, hanem indokolva. Némi
gêne-t érze, hogy neki nem juta eszébe csekély emlék-ajándokot osztani,
mint kedves férje tevé; s a helyett a koszorús lányok által igéretet tőn
a helység szűzeinek, hogy a ki mátkájához ágyat s fehérneműt, saját
szövése, fonása s hajadoni szorgalma után visz, nászasszonya leend s
lakodalmát ingyen kitartja.
Alig mentek el a birák, egy himlőhelyes, bőrereszü cséza döczögött elő,
négy személyből álló konya fülű, vemhes fogaton. Elől, a bak helyén
tarsolyos huszár ült, kinek horpadozott pléhkardja mérgesen villogott a
kósza napsugárban. A cséza színig tele volt ülve három emberrel. Balról
a kis, zömök szolgabiró, mint házi vagy kocsi gazda, mellette szép,
fodros hajjal az esküdt úr, ki közeledtükben szűk keztyüket vonszolt
melegtől megdagadt sötét ökleire; elől pedig egy pipacsszínü nyakravalós
egyén, kit még nem ismerünk, de kit Vámos mosolyogva vett észre.
Leszállván a recsegő járműről, felhőt vertek magokról porzó kendőikkel s
beköszöntek a szives vendéglátó családnak. Évike rögtön elfutott
rendelkezni az üres gyomrokról, a jövevények pedig menten leültek a
hársfa árny alá, hogy valami módon el ne fáradjanak a sok ácsorgásban,
úgyis csak hat órát kuczorogván még ma a szoros csézában; az esküdt
azonban ama szokott elővigyázattal élt, hogy selyem kendőjét aláteríté.
– Megérkeztünk biz ott spectabilis, mondá szolgabiró úr, miközben
kostökjét öklén megpofozva, cseresznyeszin tajtjából rágyujtott. A tanuk
is mindjárt jőnek két szekérrel; vagy kilencz dűlővel elmaradtak tőlünk,
mert egy kicsit gyenge a vontató erő, s lovuk megszédült.
Az idegennek fél füle fekete selyembe volt kötve, s bármint türtözteté
magát, szörnyen fútt. Prémes, világoskék kancza-mentében, fehér
sujtásokkal, almaszín zöld, szűk magyar nadrág s borjubőr csizmaszár,
gombos rézsarkantyúval, nem is bolondság ily forraló hőségben. Ezen
atyánkfiát egyébiránt, tetszett a sorsnak, mint kurta nyíri nemest a
világba beszólítani. Azonban magasabb rendeltetést érezvén gyomrában,
hatodrész őstelkét egész instructióstul, azaz garagyástól, bodzafástul
együtt, nagyreményü ifjuságának kezdetén megette, aztán pedig
jobbra-balra lengyeleskedett, azaz ázsiai természetü házaknál
több-kevésb időre vendégnek felcsapván, evett, ivott és aludt.
Egyszer-kétszer el is adta magát, de haszonvétlensége miatt ismét szabad
lábra kapott. Többek közt egyik tulajdonosa agárért cserélte, új gazdája
pedig elkártyázta, mig nem ismét későbben egy füstös gubán kelt el.
Tökéletes haszonvehetetlen, de enni és hazudni borzasztóan tud.
Installátió, statutio, restaurátió, követválasztás, nagy temetés,
disznótor, keresztelő, lakodalom, templomszentelés, szóval minden
torkoskodás alkalmával ott van, s mindig a státus vagy társaság
bolondja. Részéről újabb időkben felette állhatlan kóbori természetet
ölte, egy helyben világért sem marad, s azért nekünk sem lehet vele
bővebben megismerkednünk; egyéb iránt a vidéken mindenki szereti, mert
jókedvet viszen és nem kér semmit. Családnevét századik sem tudja, a
közvélemény Pipacs Gyurkának nevezte, mert színét igen kedveli s ritkán
van a nélkül, miről nyakravalója jelenleg is bizonyságot tészen.
– No Gyurka, ugyan kivetkeztél bőrödből, mióta nem láttunk. Lám, mint
megszépültél! mondá tréfásan Vámos, végig nézve sikoltó uniformisán.
– Hja, spectabilis! ez új aquisitió, azóta ám bot is fütyült húsom
körül, tisztújításunk volt, új viczispánt ettünk, vagy akarom mondani
tettünk, felelé Pipacs villogó arczokkal, kapva az alkalmon, hogy szava
sort foghat. Ezt a kancza-mentét s uszubu-nadrágot meg ilyeténképen
kaptam vala. Megmérettem magam Samuléval, a zsidó szabóval, s váltóra
elvezettem tőle a pofonlűtt mondurt. Hogyne adtam volna váltót
hetednapra, mikor Modry szolgabiró igérte, hogy ha megtartjuk, ki fogja
fizetni. De biz ő kicseppent, s a váltóadósságnak nem akadt ura. Modry
ellensége lett szolgabiróvá, s minthogy választáskor lehuztam a kortesek
hátáról, jeles személyemet odaitélte, a zsidrák olló alá. De Modry nem
volt rest furfangos eszével. Engemet bedugott mellékszobájába vagy
harmadmagammal; oszt a zsidó szabót magához hivatja, s elkezdi
mocskolni, hogy miért üldöz engem? A zsidrák henczegett, s Modry
addig-addig bosszantja, ingerli, hogy a czérnabök-harapó elkezd engem
hunczfutozni. Akkor kirohanunk a mellékszobából, neki a szabónak, hogy
meri a nemes embert hunczfutozni? A dehonestatióra actiót azonnal
felnyomtuk. Samule megijed, s hogy perelni és száz pengőt veszíteni ne
kelljen, elengedé hetvenes kontóját, igaz, hogy huszonötöt sem ér ez a
lótakaró.
Ezalatt Évike visszatért, friss reggelit emelve jövevényeinek, egy
megrakott táczán. A törvényes bizonyság ült, de Pipacs Gyurka fanyalogva
pislogott az idylli czikkekre.
– Tán valami egyebet parancsol, kérdé Czili mosolyogva, ki kárvallott
képét észrevevé.
– Bizony mást kérnék én nemes tens asszony, ha rászabadítnak. Ó
szilvapálinka, egy kis jó szalonna, egy tuczat zöld foghagymával, meg
vagy két itcze bor csak inkább megjárná kotyogós gyomromat, mint fél
pohár tejfel.
A két ifjú nő jóízűen mosolygott, s őszinte vendégszeretettel rakták
körül György lovagot a szittyareggelivel.
– Meséld el már azt is, mi lelte a füled? felszólítá falatozás közben a
kis szolgabiró.
– Bakatell az egész, kezdé rögtön Pipacs. Hogy Modryt megtartsuk,
lobogót meszeltem egy ócska ponyvából s megeskettem reá minden
kortesemet. Szép sereg volt pedig. A botforgathatók száma ráment másfél
százra, ide nem számítva csonkát, bénát, özvegy asszonyokat s kik úgy
elitták magukat, hogy ülésnek raktuk a szekéren. Az ellencsoport vezére
untalan diffamált, hogy Modry parasztimádó s én csábító vagyok, ne
higyjenek nekem; s egy-két józan közvitézem már szédelegni kezdett, de
kihúztam zsebemből egy ócska contractust, megbizonyítám, hogy
országgyűlési credentionálisom van, abban parancsolják, hogy Modry
szolgabiró legyen. Ezen ravasz ellenfelem összecsapja kezét. «Isten vagy
pajtás! gyere, hadd súgjak valamit»; általkiált tárt karokkal hozzám, s
én mint valamely okos székely lófő, azt hivén, hogy hozzánk akar térni,
kimegyek a swadronom szélére, s odatartom fülem, hogy belesúghasson…
Persze elharapta, hanem hiszen hasznát veszem annak, ha ki nem nőne is.
Aztán a tilókus, a ki kúrált, hánytatót adott be, mert mondja,
kigyógyult azzal egy vinczellér is, kinek a térde volt megsrétezve.
– Hogy maradt ki Modry, ha zászlója is volt? kérdé Vámos mosolyogva, az
asszonyok kedvéért, kiknek kedve telt ily híres korteshadnagy
beszédmodorában.
– Csupa félreértés tette földönfutóvá azt a vitézlő atyafit. Pedig mit
el nem követtem? Legharsányabb torkú kortesüket egy pár spionom oly
rekedtté itatta sós puncscsal, hogy a választási ordításkor sihegve
tátogott, mint az ősz varjú. Éjjel meg mint az ölfát, átszedtük a
kerítésen vagy harmincz darab kortesét a vetélytársunknak, sőt
ellopattam tőlök három kosár tépést, mit a sebesültek számára tartottak;
de nagyon einschlágos volt a Modry bora s minden kortesemnek megveszett
az esze… Előre betanítám őket, hogy majd a teremben, ha kucsmámmal
intek, legyenek csendesen, hogy torkuk ne romoljék, ha pég kendőt rázok,
ordítsanak mint a fenevadak. Ők megfordítva tették. Mikor főbirónak volt
candidálva Modry; kucsmám intésére iszonyúan visítnak, pedig hiába, azt
el nem üthette; mikor meg a kendőt rázom, fülelnek, mint a hal, s Modry
ellenségét megteszi a pártja.
Azalatt odaérkezék két szekér, megrakva tanúkkal. Ott voltak a jószivü
hortobágyi szállító parasztok, kik Gyapjasy úr elölt juhainak bőrét
teregették. Ott volt Tógyer gazda, dobnak használható májbőr csizmái s
insurrectionalis rongyaiban, melyet Lőbl egy szegény nemestől ráfogott
csalásért exequáltatván, neki ajándékozta, s fertály év végével
beszámítá tizennyolcz forintba, holott harmincz garast sem ért. Ott volt
a János, a füredi nyeregcsináló is, az irha-ködmönös vidám, rövid ember,
ki egy személyben kocsis, gazda, szíj- és kerékgyártó lova szekerénél.
Öszvérfajta agyagcsatakos lovai közül csak három jött vele, a negyedik
lefizeté már a halandóság súlyát. Velök jött a keleti szépségü Dudás
juhász; fordított subáján ott függ a facsobány s balravetve pötyögős
dudája, melyre egy kecskefő mulatságosan van kivarrva. Mellette ült a
kenesei gulyása friss szalonnazsírban kifőtt inge-gatyájában, térdig érő
szűrrel s csillogó, kent hajjal.
Vidám pusztai nép, mind jó ismerősek a hortobágyi eseményekből, kiket
Ödön kedvkereső szeretettel fogadott, körül telepítve az udvar lábjában,
a birák asztalához, hogy megvendégelje őket a hajdani emlékek boldog
átváltozására.
De a zömök szolgabiró nem engedé még most a lakomát. Józanon végezzék,
úgymond, a lélekismeretes dolgot. Ki látta azt, teli hassal esküdni? A
tanuk beballagtak az udvarházba esküdt s szolgabiró vezérlete alatt.
Vámos mindnyájokat üdvözlé; a füredi ködmönöst pedig megállítá egy
szóra.
– No János, örvendetes dolgot ujságolok kendnek. Bécsből leküldték már a
kend igazságát, pedig akkorra várta, mikor meg lesz fagyva a temető
alatt. Földes urasága tartozik visszaadni telkét, miből kibecsülték.
A vidám emberke megszomorodék, de ez a mély öröm valóságos jele, midőn
jótett s nagylelkűség a szivet meglepi.
– Az Isten megfizeti, hogy boldoggá teszen, ha én elébb meghalnék, mint
meghálálhatom – mondá lágyult hangon, s szemében és arczán oly igaz
tisztelet nyomai látszottak, minőt egy romlatlan, természetes kebel
kifejteni képes.
– Hogy van sorsa mostanában, mióta nem láttam? – szólítá meg Vámos, hogy
kiragadja őt a néma alázatból.
– Mindig alább-alább, tekintetes uram, de’szen nem félek én, csak a
telkem visszakapjam. Már nem volt egyebem egy rossz vityillónál, s három
rossz gebémnél, az is egyik karórágó, másik csillagvizsgáló, a harmadik
meg cseberbehágó.
– Hát a negyedik hova lett?
– Elmaradt az úton, a bőrét begyűrtem hátul a kasfarba.
Vámos feltevé magában a becsületes iparkodó Jánost kölcsönnel segítni,
de jelenleg óvakodék ilyesmit előhozni, nehogy vallomási meghiteltetés
előtt ügye iránt elfogulttá tegye. Ödön s a ködmönös bementek a házba a
többi tanuk után. Ottan szembesíté őket a hajdani árva halászszal a
törvényes bizonyság.
A kis szolgabirót jól ismerjük már hivatalos buzgalmairól. Vámos iránt,
mint kinek esze, véleménye kitünő hatásnak örvendett megyén s
tisztujításokon, különben is megkülönböztető szenvet s kötelezettséget
képzelt magában, e rejtelmes bűnszöveg tárgyának pedig nemcsak azért
volt hajlandó magát elfogultságig átadni, mivel hírneve országos
eseményekkel jövendett egybeköttetésbe, hanem a vagyonörökösödés
érdekéhez illesztett díj, hivatalbeli eljárásaiért, annak rendje és
módja szerint meg volt igérve. A hortobágyi tanúkat is, tehát oly
részletező szigorral s a bőbeszéd rekedtségig vitt szőrszálhasogatásival
űzte és fűzte, hogy ezen, már csak mellékes vallomásoknak csupa
szembesítő meghitelesítése álló estig tartott a nélkül, hogy a tanúknak
levegőnél egyebet magukhoz venniek engedett, vagy maga, czitromos vizen
kivül más tápot halandó kebelébe helyezett volna.
Kevés vártatva a többi tanuk után az öreg Cziriák is felkullogott, mint
berendelt species facti, kivel Ödön árva halászi minőségében
félig-meddig szolgálati viszonyban állott. Ősz bajusza és szemöldei mint
krétapingálás retekszínű arczán, hátán az apjáról maradt kendertarisznya
gyékény pórászokkal, s kérges inge könyökig felgyürve, mintha most is
hivataloskodnék, azaz halászatban járna.
Vámos, ki a még folyvást falatozó Pipacs Gyurkával a hárs árnyában ült,
magához inté az öreg halfogót.
– No Cziriák, hogy tetszik ez a mocsáros világ?
– Mint a kecskének a só, teins uram, – felelé süvegemelintve a vidám
öreg. – Csík, hal van annyi, mint a bűn, asszonyom meg jobb a
falatkenyérnél, nem hiszem, nem pünköstkor küldötték a lelkét.
– Hát meg van elégedve a sorsával?
– Egy száz fontos harcsa se jobban, ha így megy, még a bajuszom is ki
fogom pedreni. Van véterem, varsám, szákom, bóném, két nagy gyalom,
csónak, csáklya, szigony s ezek az én ekém. Dolgom van elég, s ha
uraságom szakmáját leróttam, másnak vetek hálót, felében. Olyan
szerencsém van, mintha az Úristen fizetgetné vissza, mit a
nyolczszáztizenhetediki drágaságban az éhenhalóknak hitelbe kiadtam.
Igaz is, hogy tudom ám a nyitját, hol van a hal fészke, úgy ismerek már
itt minden ziget-zugot, mintha ebb’ a tóba születtem volna, oszt meg
könnyű is itt fészkére akadni, mert bőség okáért minden fokot «Cziriák
öblé»-nek lehet nevezni.
– Ekként jól megy dolga?
– Ha tovább is így foly, még csizmában járok. Bezzeg meg tudom most a
porcziót fizetni, s anyjukom szemét sem eszi ki többé a keserű füst, még
gyökeret sem vertem ebben a lágy földben, s galyabítottam már magamnak
vityillót, most meg a fiamnak kötök egy jól bélelt kunyhót, ide
szállítom menyestől, mert nagyon az orrába vette, hogy Lajos urfi
menyasszony korában vagy kétszer nyaggatta.
– Igaz, Cziriák gazda, most már elmarad kend a Lajos urfi ajándékaitól.
– De van keresetem. Bölcsen átláttam én, mit a teins ur Hortobágyon
egyszer-másszor mondott, kegyelem s ajándék nyomort nem irt ki. Leköt,
alacsonyít, sikere elmulik, mint rövid esőnek. Hasonlít egyszeri
fűtéshez kemény tél hosszában, utána még dermesztőbb a fagy… Tökéletes
igaz, munka kell a szegénynek, aztán meg igazság. Magyar embert sohasem
láttam én még koldulni, ha dolgot kap s ha éhezik is, inkább lopni megy,
mint az ajtófelen itt-ott kuncsorogjon. Ajándékból, szegény feje egyszer
kisegíti magát, s eszköz nélkül megint benne a hinárban, s ujra arra
tátja száját, hogy majd kihuzza más. Ha pedig dolgát megfizetik, hozzá
lát, s túrós lepény után nem kell koplalni, de kenyere megvan minden nap
egyformán. Czeczilia teinsasszony ismeri, hol fekszik a nyúl, Lajos úrfi
nem tudja, hogy kell rakni a feneket s ha rá biznák, mind hegyire
állítná a boglyát.
[Illustration: – No Cziriák, hogy tetszik ez a mocsáros világ?]
– Mégis úgy hiszen kend neki, hogy minap is majd végveszélybe kevert
huszárja szavára, – mondá Vámos megbocsátó szemrehányással, a vándorlápi
eseményre vonatkozólag.
– Mert nem tudtam, hogy alattomos álnok. Eddig tűznek, víznek
szemtül-szembe neki ment, ha kellett valami, ki gondolta volna, hogy oly
erőszakos ember hazudozik is? hiszen a farkas sohse avatkozik a
rókaszokásba… De volt is ám eszem, úgy-e teins uram? mert csak
felgondoltam, hogy éjjel nem tesz olyan hosszú utat a ködös tó vizén, s
jókor eliszkoltam, hogy a csillag feljött, csak azt kellett volna még
felérnem észszel, hogy révünk helyett a libegő lápnak vegyem az utat.
– Most már sebaj, Cziriák! menjen az urakhoz s tegye le a hitet, –
utasítá Vámos az öreget, maga pedig kitölté Pipacs Gyurkának a második
palaczk utolsó poharát.
– Hozatok még egygyel, ha iszol, Gyurka, – mondá töltés közben.
– Inkább egy kis szilvoriumot, úgy aztán rá bort, hogy még egy kis
szalonnát ehessem, mihez jó lesz foghagymát is hozni, – felelé Pipacs,
házias bizodalmában, melylyel öt percz alatt mindenütt otthonivá tevé
magát, s minthogy a hölgyek már eltávozának, bocsánatot vett
kancza-mentéjét levetni, meglegyezvén magát két oldalon.
E közben Czeczilia, önalapította kórházában tevé meg reggeli szokott
látogatását. Közel a majorhoz, szellős halmon állott egy téli ablakokkal
jól ellátott kisded ház, kövér gesztenyefák körében, melyek télen
vésztől, nyáron hévtől oltalomban tartják. Czeczilia a tiszta
pitvarkából egy kézi gyógyszertárba nyitott, melynek rendezett padjain
sorban álltak feliratokkal ellátva írek, vízek, ragaszok, mind házi
készítmény s egész halma a vidéken termett gyógyfüveknek, mik kötés,
heggesztés, fürdő s többnemü használat eseteiben sikerről ismervék.
Czeczilia két tégelyt vőn le, szemvizet egy kristályhengerben, s néhány
csomagot a száraz füvekből, s mindazt e czélra rendelt kosarába tevé,
átment a pitvaron a kórterembe. Olcsó, de magas, száraz, s igen tisztán
tartott falak, bő és gyakran szellőzött levegővel telve. Benne tizenkét
sásból font nyoszolya, miket a helybeli nép készített saját betegeinek.
Köztök szükség esetében, a földön még egy-egy beteg bő fekhelyet kaphat,
de most a nyoszolyáknak is fele üresen van, úgy megkevesedett a nyári
betegek száma, mióta Czeczilia mérsékletes élet- s pontos elővigyázat-,
elemektőli óvakodásra oktatá a népet. A nyoszolyákban tiszta egészséges
ágynemű, melynek haját, tokját a férjhezmenő hajadonok szövék, fonák,
tollát, pelyhét pedig a lúdtenyésző helybeli pórnők tartozott ajándokul
adják. Az ügyeletet egy nyugalmas agg özvegy vezeti, ki a szenvedők
iránt rokonszenvvel, kegyelettel érez, s ki utasítás nyomán ápolja,
kezeli a Czecziliától naponként meglátogatott betegeket. Őr gondjaiért a
takarék-magtárból von illő táplálékot, segédeül pedig változtatva
alkalmaztatnak azon helybeli nők, kik már a kórintézet jótétét élvezék,
s e mellett a helybeli bába hetenként kétszer, vagy ha szükség, többször
tartozik megjelenni felei között.
E nemes gond, s emberbaráti intézet egész rendszeréből kitünik,
miszerint a gyöngéd s eszes Czeczilia nem fitogtató kegygyel kaczérkodik
közvéleményért, nem akar félig-meddig végzett baj s nyüg muló áldozatán
osztlan dicsőséget aratni, sem érdemlenekért, önsegély és csatlakozó
járulat nélkül magát folyton növekedő teherrel igázni, hogy darab idő
folytán megunva gondot és költséget veszni hagyjon, hanem eszközt az
intézettel eszmét és közjót s alkalmat nyujt jobbágyainak, hogy saját
betegeiket ápolják; élő példákban rendez oktatást, hogy mit egyes
szegényház kellőleg végezni nem képes, vállalat útján közerő viselje s
mi önerejükből kitelik, ne várják bárgyu és resten Istentől, vagy
szánakozó szivtől, hogy végre is nélkülözniek kelljen azt, hanem
fogjanak hozzá s tegyék meg. Ő megalapítá a kórházat, rendszerére
felügyel, sőt, mig értelmes vezetőt képezend, eljárásait is örömest
végzi: de úgy alkotá az egész intézetet, hogy kellékei, szolgálata,
folytatási eszköze, fentartó és biztosító gondja a népen feküdjék s ne
ingyenvetett irgalmat kelljen hunyászkodva köszöngetnie, hanem büszke
lehessen a betöltött kötelesség érdemét érezni, szomszédaik között
példaadólag ébreszteni. Czeczilia művelt szivvel, itélő tapintattal birt
átlátni, hogy a nép és birtokos nemesség közti viszony természete,
ilynemü kötelességek gyakorlatát feltételezi, hogy ilynemü szálakból
fonódhatik azon, egyezségi kötél, mely nemcsak a földbirtok s jogviszony
jövőjét biztos révhez kapcsolja, hanem együtt érző nemzetté fűzendi a
válatag elemeket, melyek mint a rossz tégla első ütésre szerteszét
porlanak. És habár nem törekvék is e prózai enyém-tiéd szakban
pátriarchai ábrándokat megtestesíteni, habár nem akart is apa és
gyermek, vagy osztályos rokonok közti viszonyban állani alattvalóival, s
átruházni rájok saját árvájának elrabolt örökét: de zsarnoka sem volt
vérző rabszolgáknak, nem csattogtatá rájuk vadállatul fenekedő fogát,
sem szükségtelen önvédlet örve alatt megtámadó pontokat nem keresgélt,
hanem állott velek, mellettök, s felettök, mint jó szív- s józan észhez,
mint jobbágy- s földesúrhoz illik és kell, ha veszni nem akar.
Midőn a kórházba lépett Czeczilia, enyhület és öröm fejeződék ki a
betegek éledő arczain. Tisztelet s bizalom olvadt össze bágyadt
szemeikben, minden jele nélkül azon hitlen közöny- s tartózkodó
félsznek, melylyel szegényrendü betegek, a megvető, hanyag, s gondban és
kérdésben fukar orvost többnyire fogadják. Czeczilia, mint bátorító
szellem jelent meg köztök, részvét és biztatás balzsamát hozva szavában
és nyájas szemeiben, mely gyógyszertárban nem árultatik. Nyugtató
okokban türelmet, kétség-oszlató tanácsadásiban annyi vigaszt tudott
előidézni s észszerü szelid bánásmódja oly feledtető varázszsal birta
enyhíteni a fájdalmat, nyomort, hogy betegei szinte sajnálattal váltak
meg a kórháztól, melylyel Czeczilia közelebbi érintkezéseit is el
kellett hagyniok.
– Jobban van-e szemed, Rebeka? – kérdé egy zöld selyemmel fedett szemü
szép leánytól, miközben szereit letéve, ágyához ült.
– Már nem szúr oly élesen, – felelé a leány, – de érzem, hogy tele van
még vérrel, s ha nap hozzá fér, erősen nyilallik.
– Lásd gyermekem, hogy is tudtál oly balgatag lenni? mint elrontád
magad, – viszonzá Czeczilia szeliden, miközben a selyem-lemezt épkézzel
emelé, hogy a szenvedő szemeket meglássa.
– De mikor azt mondák a faluban, hogy szebb leszek, ha lánczfű-gyökérrel
mosom a képemet, – menté magát a szép ifju gyermek, s fájdalmasan zárta
el pilláit a világosságtól.
– Pedig épen az hajtotta szemedbe a vért… milyen hivékeny vagy! hátha
irigy társad csak azért javasolna valami mérges szert, hogy arczodat
elrontsd, s ő nála rútabb légy?! Aztán szebb volna-e a bepancsolt bábu,
mint a természetes szépség? Épen te beszélted, mennyire megijedtél az
oláhtemplom képeitől, mégis bemázoltad magadat, mint azok… A szépség úgy
ér valamit, ha a leány semmit sem tud róla, különben a hiuságért minden
okos legény kinevet, s olybá tart, mint a rakamazi boltot, melynek
ajtajára bazsarózsa van festve, aztán benne kindruszt árulnak… Most már
javul szemed, csak használd a vizet, im itt a friss tépés, szemvizet is
öntök a csészébe, de ha megszabadulsz, többé hiú ne légy, s óvjál
másokat is e pirító hibától.
[Illustration: – Jobban van-e szemed, Rebeka?]
– Elbeszélem minden pajtásnémnak, hogy lánczfűgyökértől ne vágyjanak
soha megszépülni, – mondá hívő megadással a kis leány, s Czeczilia meg
volt győződve, miszerint az egyszerü gyermek szava és példája jobban
megölendi a falu nemzedékében a hiuság ragályát, mint egy kilencz rőfös
feltulipánozott okoskodás.
– Hát kend, Timárné, könnyebben van-e? – kérdé a közben a gyógyító
angyal, megtapintván a szomszéd ágyon fekvő halvány nő üterét.
– Biz édes galambom, teins asszony, nem viszem én többször kútra a
korsót, olyan gyenge vagyok már, mint az árvacsalán; osztán mintha
mindig a hideg lelne, hogy lelkem is reszket.
– Az Isten jobb, mint te, édes lányom, ki benne nem bizol, meggyógyítja
azt is, ki maga okoz magának nyavalyát. Miként kétkedhetik egy
keresztény asszony? ki marad melletted, ha elhagyod az Istent. Vallás a
nők vigasztaló angyala, ha magad hitlen vagy, lehet-e keresztény leányt
nevelned? pedig két gyermeked van, ki büntető ostorul nő fel nyakadra,
ha szivükből Isten félelmét kiirtod. Lásd, betegség mindenkit érhet, jó
és rossz együtt van a gondviselés igazgató kezében. Tövisek között rózsa
terem, s a rózsa alatt ismét kigyó rejlik. Aztán nem magad vagy-e
betegséged oka? Negyednapra felkeltél az anya-ágyból. Ez már nálatok köz
szokás. Hisz az igen jó, el nem kényeztetni magát az embernek, megedzeni
arra, mit a természet bir, de te, édes leányom, első felkeltedkor
kenyeret dagasztál, s magad bevetetted. A gyenge szerkezet nem birt még
annyi törődést, okvetlenül meg kelle betegülnöd… nem könnyebb volt volna
a háznépnek azon egy sütést mással végeztetnie, mint most hetekig
nélkülöznie két dolgos karodat? de meg annyit szenvedsz? hogy kell
idegen bérkezekre adnod kedves gyermekedet, a nélkül, hogy
felügyelhetnél rá, mily könnyen történheték vala, hogy örök nyomort
huzassz nyakadra, ha én nem vagyok, ki orvosról gondoskodhattam, mert
efféle bajon házi szer nem segít? Mennyi ép, erős, dolgos asszony
elronthatná így magát! Én megkértem tiszteletes urat, hogy bölcs igéivel
óvja meg ez önmaga elleni vétektől a vigyázatlan népet… Egyébiránt ütere
bátrabban ver, homloka sem oly lázas, Isten vele, édes leányom, csak
vegye tovább a szert, holnapután ismét jő az orvos, bizzék Istenben, meg
fog gyógyulni.
– Angyalom, teens asszony! adasson ennem, megmered a nyelvem, úgy
kivánom a gyomorerősítőt. Egy kis zöld almát, vagy kövér disznóhúst
legjobban megenném, de beérem ugorkával is, ha egyéb nem volna, – kiálta
nyöszörögve a harmadik ágyról egy jól táplált, köpczös, pozsgás pórnő,
ki épen lázban hánykódék, hogy vakszeme zöldült, s fogai vaczogtak.
– Majd biz enni valót, hiszen most is rázza a hideg, – felelt mosolygón
Czeczilia. – Épen azért fekszik kórházban, mert kivül nagyon nyalánk.
Nem szégyelli magát, egész faluban nincs több beteg, ki gyomrát rontotta
el. Ha százanként ette az éretlen szilvát, most tudjon koplalni. Hat hét
mulva ehetik disznóhust, addig pedig itt vannak a füvek, láz után beköti
vele a segédnő, – s azzal átlépett egy vászonfalon a férfiak osztályába,
ott hagyva a torkos kornyadozót, ki hiába próbált kövér disznóhusért
néhány sallangos kérelmet még elkeríteni.
– Hogy van a takács karja? – kérdé Czeczilia halkan a segédnőt.
– Nem gyógyítja meg azt az Isten se, mert a világos rontás – mondá
szemét felvetve egy sötét arczú, fekete vérü, nagy, barna paraszt, ki
azelőtt takaró alá vont fejjel, aludni látszék.
– Minő babonás kishitüség az ismét? – mondá szeliden Czeczilia,
szánakozó mosolylyal nézve a nehéz vérü rásztkórost.
– Nem kishitüség az, hanem szent való, – felelt mogorván a takács. Olyan
igaz, mint hogy ebből a vaczokból temetőbe visznek, a Sánta Pila rontott
meg, mikor négy nyüstös vásznát ki nem adtam hitelbe. Olyan sötéten
nézett rám, mintha a kéményből pislogott volna, aztán meg a ház végénél
megfordult, s balkezével megfenyegetett.
– De uram Isten! hogy ronthatta ezzel meg Takács gazdát?
– Miért támadt hát karomon harmadnapra, épen pénteken éjszaka ez a
kelevény?
– Mert sürű a vére, tisztítni kell,… sokat ül, sokat haragszik, nem
beszél senkivel, s többet is iszik, mint kellene.
– Iszom biz én, mert úgy is elveszek, még harmincz esztendős sem voltam,
azóta soh’ sincs egészségem.
– Higyje el, szégyenlenék oly babonás lenni, okos mesterember létemre.
Nálunk már a gyermekek is kinevetik, ha valaki boszorkánynyal ijesztgeti
őket, nem hiszem, volna a faluban Takács gazdán kivül élemedett ember,
ki babonára adjon.
– No, én megittam a levét, akarom vagy nem, állnom kell, hanem hiszen
csak érjem életben Lucza-nap éjfelét, kiviszem Pilát a karádi égető
hegyre, ha mindjárt kantárnak szabják is bőrömet a seprőparipához.