Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
9. KÖTET
HAZAI REJTELMEK
Irta
KUTHY LAJOS
II.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
HAZAI REJTELMEK
REGÉNY
IRTA
KUTHY LAJOS
MÁSODIK KÖTET
PATAKY LÁSZLÓ RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1906
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


XXIII. (Lőbl Simon.)
Nehány nap mulva zajlott, hemzsegett, javában állott a debreczeni
_szabadság_, mely keresztneve a vásároknak, egy szurkos markú exegeta
szerént szabad lopástól vette eredetét. A vidéki műipar, végetlen
bőséggel állítá piaczra egyűgyű műveit. Czirokseprő, szekérkas, lapát,
gereblye, favilla, vasatlan targonczák durva, nagyolt faragásban, nehéz
faekék, idomtalan talyigák, ökörjárom, s mindennemű mezei
kerékgyártóművek, egy új ültetvény s fejletlen földművelés hevenyészett
eszközeiként tűnnek fel. Mindenek felett hallatlan bőségben somfa
ostornyél s piros makrapipa; jeléül, hogy az állatvédő eszme nem nekik
való, s a magyar ember mindent fumigál. Széllel bélelt guba, töretlen
juhbundák, hitvány, rossz festékű gyapju-népruhák, s elláthatlan utczái
a kérgesen cserzett, vásárilag tákolt, puha, ázékony talpú csizmáknak:
mind azt jelentik a nyugoti idegen előtt, miszerint e nép izlése,
szükségei s anyagi értéke az európai országokénál sokkal alantabb fokon
áll; s nem foghatja meg, miként lehetett e világos eszű, szabad
alkotmányú fajt, e kövér s bővelkedő földön úgy kormányozni, hogy üzlete
s iparfogyasztása maig esetlenebb és gyérebb a tizenöt éves irtású
amerikai rabgyarmaténál; kereskedése pedig, korunkhoz aránylag, alig
több, mint Béla király csere-vásárai? meglepőleg tapasztalandja
egyszersmind, miszerint ez alföldi tiszta magyarfaj, kézi iparában,
üzleteszközeiben, itt, keletfelőli lakhelyén, elszigetelve a műveltebb
példáktól, minden segély és vezérbefolyások nélkül, sokkal csinosb,
czélszerűbb, tökélyesb rendszerre tudott vergődni, mint hazánk idegen
vérei, mint például a tótok, a művelt Szilézia s Morvaország
szomszédságában; és ez, a sok között, egyik czáfok, a nemzeti
ipartörekvések újabb szakában keletkezett azon tan ellen, miszerint a
birodalmi tehetlenséget védő secta, a magyart, göröngyhöz ragadt, s
csoroszlyához varrott földmívelőnek erőködik prædestinálni.
A belpiacz hosszán, jókor reggel Vámos törekvék a tolongásban
keresztülhatolni, két ismeretlennel, kiknek egyike zömök, kerek szemű,
széles kalapú, magyarkába öltözött középkorú férfi, kezében kostök- s
tajt pipával; másika fodrozott hajú, fehér keztyűs ifjú, Singer pesti
zsidószabó formátlan divatruháiban, fehér fogantyús, könnyű nádbottal. A
zömök úr fontoló, hivatalos arczczal haladt Vámos mellett, s élénk mohó
figyelemmel látszék nyelni suttogó szavait, miket itt-ott, a tolongás
közben füleihez érve, hozzá intézett. Az ifjú pallóról nyomadékra lépve,
most elmaradva, majd utánok szökve kerülgeté a sárt, mérgesen
tisztogatva könyökét, ha itt-ott egy béleshordó kofa, vagy bőrszedő
zsidó hozzá dörgölőzék. Végre befordultak a tepertősoron, hol
mázsaszámra illatozik a bőrös pecsenye, s gömböcz- és hurkaboglyák közt,
harminczhat kovászos ugorkát adnak egy garason. A mészárszékek hosszú
sétasorán kiértek kis újutczájára, hol tanú és akadály nélkül
folytathatá Vámos utasításait; a Singer-féle hüvelybe kebelezett sárűző
pedig, miután egy lomha szelindekben megbotlott s feszes nadrágát
elrepeszté, sarkukba nyomult, mígnem mindhárman, a pocsolyás-utcza
tekerületében, a külvásár felé eltüntek.
Azalatt egy rezesképű, piros orrú, kajla bajuszú, szürke posztónadrágos
egyén szájongott a belpiaczi kofák közt, bizonytalan szinű nankin
zekében, melynek lenge szárnyait csak a rárakott sujtás óvta meg a
folytonos lobogás ellen. Az egyén fején jó meleg nemezsipka ült,
elől-hátul rövid ernyővel, s alúla minden lépten emanczipálta magát
vörös üstöke, mely nem másként villogott kopasz koponyáján, mint
hivatalkodó granáton a lángfürt. Úgy látszik, váró izgatottsággal lézeng
fel s alá, s bizonyos záridőt akar elácsorogni, mert nyugtalanul
tekintgete olykor a nagy templom felé, hol fényes lapátok mutaták az óra
közeit. Hátratett marokkal kerülgeté a halmokra kopasztott szárnyas
állatokat, mik toilette nélkül, paradicsomi állapotban voltak egymásra
nyujtva, lévén az ő bőrük fehérebb, mint akármelyik bécsi leányé.
Kétszer ment végig a csábító soron; végre engedt kisértetének a válogató
szem, s kihúzott, hat garasért, rokonai közül egy hízott kacsát, mely a
pesti piaczon lúdnak is beillenék. Aztán hűvös tormalevélbe öltöztetvén,
nankin zekéjébe ereszté a nyársra kárhozottat, maga pedig egy krajczáron
gazdag reggelit vásárolt a közelebbi zsendicze-kofától, ki, mint egy
ázsiai sátor, bő területtel telepedék meg fazekai között. Ezalatt hatot
kongatott a kis torony, s az egyén felkerekedvén testestül, lelkestül,
tovább czipelte ellátott gyomrát, egészen egy borbélyműhelybe, mely
éppen álmából ébredt ásító szájként tátotta fel legyes ajtaját.
– Pálinkás jó reggelt, nótárus uram! hol jár itt? – üdvözlé egy félszemű
borbély, ki éppen fülmetélő vatermörderjét (gallér) kötözé egy darab
tükörből, s hideg kolbászt falatozott akközben.
– Terminusom van itt, valakit várok a koma műhelyében, felele a
récze-ruczás egyén; addig tisztítsa meg az állam, ha szeret.
– Oly simára mint a koppasztott malaczot. Éppen jó bicskám van, tegnap
pirongatta meg a köszörűs; fügemaggá aprítja a csecsszopó hajszálát.
Kapjon alá egy széket;… lőcsláb! köss nyakruhát nótárus uramnak;…
mindjárt kész leszek;… lőcsláb, vakapád? hozz egy garasárú szilvát, hadd
vessek eczetágyat a kebelembe, télen-nyáron olyan étvágyam van, hogy a
reszelőt is megenném. No csak ne szuszogj, szedd hónod alá a lábodat, s
míg az orromon végig nézek, itt teremj… Szekérről hozz, mert a kofa
keveset ád… no lódulj; de ne egyél belőle, mert szagát megérzem a
szádon.
Lőcsláb, a negyedfél lábnyi foghúzógyakornok, elrugaszkodék.
– Te marhahús! – kiált utána a szakállirtó, – ha lehet, régi kétgarasost
fizess a tipónak. – Aztán öltözéshez látott, s miután saruit
bodzabogyóval kifényezé, a szalmásüveg hátralékát pedig gégéjébe önté:
működni kezde a nótárus körül, orrát száját betapasztván ködmönszag
fekete szappannal.
– Nagy a sár, koma; kezde társalogni nótárusunk a kopasztó-széken,
mennyire száját fungálni engedé a hivatalos tapasz.
– Van egy kis locs-pocs, viszonzá a borbély.
– Kis locs-pocs? Istenért, hát mikor van sár? hiszen félölnyire talál a
kerék feneket.
– Tegnap csak egy vasas tótot láttam megszakadni a műhely előtt: mikor
sár van, három lovat is megnyúznak naponként… Hogy mondja ez a kis vas?
– kérdé utánvetőleg önhitten, miközben egy alig tollkésnyi borotvát,
szíjján megrecsegtetve, a jegyző szakállába vágott.
– Biz’ a szemem majd kiugrik tőle.
– Bizony pedig a bátyja Münchenben tisztogat; viszonzá a megsértett
művész, s élesen a szemébe nézett a komájának, ha józanon vádolja-e
kését ily rágalmazólag? Aztán boszújában segítségül ragadta a patiens
orrát, rángatván azt jobbra és balra, miközben hersegő műszerét ide s
tova kanyargatá. Nem hiába mondják koma, hogy gólyától lopta az orrát;
mondá torlásul a késbántalomért, olyan piros, mint egy rúd spanyolviasz:
nem próbált-e még vele pecsételni?
[Illustration: – Mi ujság, koma?]
– A Kosta azt hiszi, pálinka miatt, a nőm meg, hogy bortól van.
– Délig pálinkától, délután bortól, állítá a borbély.
– Mi ujság koma? kérdezé a jegyző, hogy orrát kiszabadítsa a tárgyalás
alól.
– A mult hét elején furcsa esetem volt, felelt a borbély. Egy vőlegény
akarta menyasszonyát pióczáztatni; s haragvék, hogy nálam nem talált. No
bizony, hiszen csak nem tarthatok még pióczát is! fogjon maga, a ki
rakatni akar. Vágjon eret rajta, mondám, ha vőlegény… Uram fia, olyan
lármát ütött pajkos szavamért, mint egy mostoha princzipális, ki az
asszony officzinájában parancsolni akar. Pedig mindössze is leeresztett
haju mátkája volt, afféle locus communis, kinek, becsületén kívül,
kezeszárából áll minden hozománya. Kalapot se tennék, ha vele kéne
mennem; tudja, csak olyan sipkás embernek való. Tálaltam is neki a
paprikás léből, s oly hosszút nevettem utánok, mint egy toldott tákó.
– Ki volt a vőlegény? esék szavába a piros orrú jegyző, kit az esemény
szokatlanul látszék érdekelni.
– Egy szűrszabó legény, ki az árva hajadonnal még tavaly összeszűrte a
levet. Három hét előtt remekelt, s kihirdetteté magát, hogy minél előbb
haza vihesse az üres konyhára.
– Nem tudja-e koma a vőlegény nevét? kérdezé a borotva alatt viczkándó
egyén, növő érdekkel.
– Fekete Ferke, néhány idő előtt henczidai csavargó.
– Hm hm! Rigó Ferke; dühöngé magában a meglepett jegyző, s kezével a
zsebbeli meztelen kacsába markolt, hogy erőt vegyen a borotva élét
kiállni.
– Hát ismeri tán koma azt a gyepi tipót? kérdé a félszemű, miközben
kliense orrlyukát a késnyéllel betapasztotta.
– S mi baja volt a hajadon szűznek? kérdé viszont a kérdezett, a nélkül,
hogy a gyilkosának feleletet adna.
– Karakán baja volt, ha igaz, a mit a laczikonyhán mondtak. A szép lány
jó szagú, mint az édes tejfel. Réges-régen már, sok gazdag macska
kerülgeté, s kézfogó után, valamelyik tagbaszakadt kézláb, zugba
szorítá. De Ferke rajta érte, s úgy meglegyezgeté, alig látott tőle
hazamenni. A nyaggatás pedig úgy fejébe szalasztá a meleget a leánynak,
hogy vérét kelle venni.
– Hm hm! ismétlé a zsendiczétől felmelegült kebel; s ki volt a
megoldalgatott macska? akará szorgalommal tudni, miből látni lehete,
miszerint ő, e történettel némi homályos viszonyban áll, mit szeretne
megmagyaráztatni a nélkül, hogy magát elárulja.
– Nem tom, ki lehetett, felelt a félszemű. Igaz, akkor tájban Szalárdy
Lajos úrfi felköté karját; s balarczán törődött daganat mutatá magát; de
ő nem lehetett; azt a paripája ragadta az istálló ajtónak.
– Ki az a Szalárdy Lajos? kérdezé mohón a jegyző.
– Egy gazdag, becsületes úrfi; városunk dísze, szegények istápja,
igazság őre, a nép barátja, híres hazafi, megtestesült jóság. Szeretve
becsüli boldog, boldogtalan. Egész város vért ontana érte. Ha tyúkszemét
megtapogatom is, egy nadrágot s három huszast ád.
E pillanatban fehér tafotába vont szemfedelet vittek el a műhely előtt,
melynek oldalán apró fényes szegbetűkben vala olvasható: szerencsétlen
véget ért 23-dik évében. A vízbe ugrott hortobágyi áldozat koporsója
volt. Világos tényjel, mennyire igazságos szokott lenni a közvélemény.
Azalatt a borbély czinkanalat nyujta a jegyző szájába, s kaptára ütvén
arczait, kezdé a szőrtövet visszán kikaparni; de vértanuja megelégülvén
a tisztálkodással, odébb mozdítá őt; s nagyot és mélyet gondolt a
Szalárdy néven, mintha egy tejben-vajban fürösztött jövőt akarna reá
építni.
Most Pisze Pista lépett a műhelybe, paraszt ing-gatyában; mindenki előtt
ismeretlen alak.
– Itt van-e a henczidai nótárus? kérdé minden beköszöntés nélkül.
– Én vagyok fiam, mi bajod? mond a piros orrú.
Pisze Pista dobaz levelet nyujta át, s a nélkül, hogy szólna, vagy szót
kapna, mint a nyíl eltünék.
Hm hm! minő titkolózás ily igazságos ügyben, gondolá a jegyző; az ember
még csak szóhoz sem juthat; mindig más kém, s mint a boszorkányparipa,
sutty! már oda van. Aztán töré a levelet, s egy zugnak fordulva
kicsempeszté a bepakolt bankót, mohón olvasván a sorok tartalmát.
– Ön bevégzé eddigi feladatát. Rigó Ferkét, ki négy év előtt falujából
elillant, mint szökevény csavargót, ujonczok közé iratá: szolgabirájától
pandurokat eszközölt, hogy katonának fogassa. Ezért, ide záratik az
igért díj. Ha szerepét bevégzi: botrány nélkül száz, botránynyal kétszáz
pengőt fog kapni… U. I. Névtelen megbizóját ne akarja tudni. Ha
kémelődik, csak önveszélyét fedezendi fel.
Minő különös! gondolá magában; az első levél alatt szóról-szóra ezen
utóirat állt. Miért e titok? hisz én nem vétkezem. Tettem a birák
akaratán épül, s az ország-világ tudja. Egy csavargót adunk katonának,
hogy a dolgos adófizetőt kiméljük. Igaz, Ferke nem csavargó, de helyet
töltünk vele, hova falubelit kellene befogni; aztán meg a törvény tesz,
én csak eszköz vagyok, s ezért jól fizet egy látatlan kéz… Azonban nem
jó bolondozni ily irat tilalmával. Ha pénz dolgában adott szavát tartá:
bizonyosan a bot vastagabb vége sem maradna el. Azért sem szó, sem
tartomány. Nem kérdezek senkit. Majd csak magam találom ki, hogy titkos
committensem: a megütögetett Szalárdy Lajos, kit bosszúállás dárdája
kerget. Mindig jó lesz fejőstehénnek, ha szükség szorít.
Míg a gólyaorrú így okoskodék, félszemű nyuzója tüdőszín frakkot ölte
magára, s kikefélve koppadt szövetét, néhány harapófogót rejte
hátuljába, mikkel szakköri műtételre fogott indulni.
E közben lőcsláb megérkezék, s hátán czipelte a garasárú szilvát.
– Hová vesztél, lóhus! azt tudtam, megettek; szutyongatá az izgatott
subject… Jó volnál halálnak, oly lassan tudsz járni; s recsegő szitkához
érzékeny tenyerelést toldott lőcsláb termetének azon részére, mely
neveztetik nyakszirtnek.
– Esküvőre jövő násznépet néztem. Kutya Pista volt az egyik vőfél, kin
az egész város röhög, menté magát az elbődült lőcsláb; s daczos
hangjából kitetszett, hogy efféle látványokért jogosítva érzi magát,
legszentebb kötelességeit elhanyagolni, s a vett fenyítéket méltatlan
bántalmul tekinti.
A jegyző mintegy emlékeztetőül véve a násznépi hírt, kószálódék kifelé,
két garast fizetve a legyes ablakba, melynek deszkáján bajuszpedrőt
falatozott egy rongyos szarka.
– Én is megyek koma, felelt a félszemű, miközben szilváit faldosá.
Tegnap estve híttak Vad Mihály vargához, ki pillulái helyt a visicatort
megette, s foga válhatlanul egymáshoz ragadt. Mára halasztottam.
Emlegesse meg a hólyagos pecsenyét.
Azonban, Czegléd-utcza felől egyszerű nászmenet húzódék a nagy templom
felé. A pártás menyasszonyt két levantin szoknyás gömbölyű asszony fogta
közre, kiknek szemérmes feje modorosan billegett a bársony kontyborítók
roppant súlya alatt. A menyasszony szelíd szőke hölgy, virágokat vitt
összetett kezében; s a szerep és helyhatósági illem szokásos adóját,
könyűket hullata, maga sem tudván, mit kell siratnia, mert leírhatlanul
boldog volt. A násznagy, vőlegény s nehány görögdinnye termetű ismerős
egészíté ki a takarékos társaságot, mely mérsékelt fogyasztáshoz látszék
számítva. Csak az tűnt fel a városiak előtt: miként lehetnek ily szegény
párnál oly piperés vőfélek? s kivált Kutya Pista, ki egész városban
legtréfásabb s azért legdrágább egyén, mit keres ottan? ha nem tudták
volna, hogy ő a vőlegény lelki barátja, s magát és tiszttársát nem annak
költségén, hanem saját szerzeményeivel ékesíté fel.
Míg a násznép haladt, a henczidai jegyző három fegyverzett egyénnel
suttogott a Hatvani-utcza szegletén, s némi haszonhajtó értekezés
közbejöttével, a násznépre vonatkozó tekintet után, a templom
szomszédjába húzódtak.
A menet közeledék. A gyümölcs- s zöldségpiacz felmulhatlan kincsei
mellett, a lépesméz-, béles-, mézkalács- és kenyéroldalon, s háj- és
szalonnavásár másfélöles kiállítási közt vitte őket az út, mely nemcsak
azt mutatá, miszerint e nép a gyomorczikkeket jelentőbb mennyi- és
minőségben fejleszti, mint a műipart; hanem biztató reményt éleszte a
nélkülöző párban, hogy ily istenáldott bőség a szegényítő rendszer súlya
alatt is eltartja a szorgalom emberét.
Midőn az ágykofáknál mentek, hol ezernyi dunyhák puffadoznak hószin
lúdpehelylyel, egy halom könnyű vánkos rádőlt a menyasszonyra; s
miközben a nyoszolyóleányok baljóslatot súgtak ez intő jelből, Kutya
Pista hetykén szavalt egy alkalmi rögtönzést:
Töltött dunyha, pampuska,
Még ma elsül a puska;
A vőlegény jól töltött,
Nem mond az csütörtököt.
Végre a szekértömeg tekervényei közt a templomhoz értek. A kisded
gyülekezet oly egyszerű, de ájtatos ihlettségtől vala áthatva, mint
midőn a föld első családja először jelent meg Isten előtt. A boldog
menyasszony elejté végső könyűjét s arczán kiderült a reszkető öröm: és
a vőlegény nem léphetett volna be emelőbb gyönyörrel éden küszöbén, mint
akart a templomba. Kutya Pista az ajtó elé állt, hogy vámot vegyen a
jövevényektől. Több versei közt, mikkel a násznépet sorra zsebelé, badar
kedélylyel mondá a kék szemű szűznek:
A disznóugatást hét hétig kergettem,
Szerecsenországban bagolymájat ettem:
De még ily menyasszony nem akadt szemembe,
Tegyen vagy tíz garast az oldalzsebembe;
s a vőlegény lovagias készséggel fizeté jegyese vámját, mit Kutya Pista
engedő nagylelkűséggel szabott meg, mert más esetben legalább öt
forintot szokott követelni.
E családias, édes késedelem közben, a henczidai jegyző erőszakosan oda
tolakodék, egy pandurhadnagy s két csákányos legény kiséretében.
– Rigó Ferke! add meg magad, ujoncznak vagy irva. A birák minden
csavargót összefogatnak; sok legény van ránk vetve… No… indulj szilajon,
mert ez a somfakezű pandur a vendégoldalhoz talál kovácsolni. Tudom,
megemlegeted, míg nyersen maradsz.
A násznép azt hivé, hogy e megtámadás lakodalmi tréfa, azért Kutya
Pista, szerepéhez illőleg, feltalálván magát, versekben felelt:
Hogy menne egy nyomra kétszer katonának?
Papucsvitéze már oldalbordájának.
Magyar a kuruczot most úgy sem aprítja:
Jobb, ha lyányok s fiak számát szaporítja.
A nép, mintha kergetnék oda, karikába gyűlt. Ember, ember hátán
ácsorogva, tétlenül nézte az erőszakot; mert annyira rögzött már benne a
szolgai gyávaság, hogy saját orrára vaskarikát hagyna vetni egy
majomtól, csak hivatalos formában történjék.
– Félre láb alúl, – oda szólt Kutya Pistának a pandur; Ferkét majd más
vőfél fogja tánczoltatni, kit káplárnak hínak; s megragadta a rémült
vőlegényt.
– Hogy volnék csavargó? menté magát Ferke. Négy évtől mesterségem
szorgalommal űzöm. Itt szabadultam fel, remekeltem, keresztlevél és
bizonyság mellett voltam kihirdetve. Erkölcsömet ismeri Debreczen.
Hazámnak adót fizetek, a várost szolgálom, másokat becsülök, az istent
imádom. Lehet-e hatósági panasz ellenem, hogy mint egy vérontó rablót
elhurczoljanak?
– Hagyjuk azt a feleselést, szólt a piros orrú. Okoskodnak az országban
mi helyettünk mások. Te Henczidán születtél és a falut szökve hagytad
ott. Most szükség van rád; csak bele a bakancsba! Itt a szolgabiró
parancs a hadnagy zsebében.
– Éppen szolgabiró parancs miatt hagytam el szülőföldemet, mert huszonöt
botot rendelt rám, mivel nem tudtam előfogatban gyorsan hajtani a
kiállott lovat s a bálról elmaradt.
– Igen, igen, uradtól megszöktél, viszonzá a jegyző; azért adunk most
szorosabb gazdához, honnan nem oly könnyű lesz az eltágulás.
– Vétkeztek, uraim, ostora vagytok sorsunknak, kiálta kitörve a
vőlegény, miközben a pandurkezek fogták. Az igazság színe alatt
elszeldelitek kenyerünket; megöltök bennünket s könyűinkből áldomást
isztok a törvényszinű hóhérkodásra. Ti, a nép vénei, pártot üttök
ellenünk, eláruljátok a vért, melyhez tartoztok. És mi gyáván, mint az
akolba vert birka, tódulunk egymásra, tűrve, elfogadva az üldözőbotot s
legfeljebb egymás hátával törekedve védni magunkat. De nem reszkettek-e,
hogy isten látogató keze megnehezül a nép vénein? s a földi bosszú meg
fogja érteni az égi büntetés mutató ujját? mint ezt mester uram fia, a
tógás reméli.
– Hurkot bokájára, Miska; szedte-vette parasztja, mit papol nekünk mint
egy fánfütyülő barát. Kösd a katedrába a vendégoldalhoz; monda nyakason
az otromba pandur s Fekete Ferkét a templom és egy hasznos élet
küszöbéről, az egyetlen öröm teljesülte előtt, vason elhurczolták.
A szelíd szőke hölgy ájultan leomlott. Az oszladó nép pedig más mulatság
után tekinte, mert csőddob, kötéltánczosmenet s vászonlobogóra festett
borzasztó históriák éneke hívta őt s ezen látványokat szintoly hidegen,
minden szívbeli különbség nélkül tudá élvezni.
A közelebbi események alatt Vámos kiért társaival. A zsidókert s
tizenhárom város közt fekszik a külvásár gödrös utczáival, miknek
habarcsos kátyuiba sárvíz idején emberek halnak. Hosszú sorokban nyúlnak
egymáshoz raggatva a kőházak, boltok, tárak, hivatalszobák, miket
atyánkfiai, maig is, mind egy lábig, sátraknak neveznek; s miket a
főutczákon kívül, kofával bélelt sikátorok és kutyaszorító szűk közök
választanak el. Német-utcza felől, mint folyamtorkolaton, folyvást ömlik
ki a tarka fővilág; s Kardszag uram kalapboltja előtt, az olajszinű
nemes ifjúság fumigálja bajait s a medvebőrt előre nyúzó zsidók
törvényesült körmét. Benn az utczákon hemzsegő zaj, zene, zörej, lárma,
rakodás, alkú és kiáltozás. Ládák, hordók, zsákok vándorolnak csigán,
emberháton vagy görgetve. Együgyű vásárosok állongnak czifra boltok
előtt, kik verítékkel szerzett filléreiket négyes árú hitvány
gyártmányokért engedik ellopni. Szükség, czélöröm, bámészat, csalás,
kérkedés, birdüh, veszteség, sürgető nyomor és a vásári érdek több
jelrajza deríti, nyomja, nyújtja és torzítja az elfoglalt arczokat s e
tettető bőség és változatosság özönjén, mint kirívó foltok egy nagy
képen, tűnik fel a csúszó koldusének s a toborzók feszes csapatja. Itt
rongyos pórnők kényszerítik az eladó vizet, egyetlen czikk levén, mivel
birnak; amott szállító parasztok tűrik egy otromba sváb szitkát
görbesztő munka közt; amott visszavetett árúcskája mellett veszékel a
megcsalt pórcsalád. Az idegen fajok, jóllét s elégültség színeiben
ragyognak, csak népünk jelenik meg mindenütt együgyű, nyomott és
nyomorult alak- és viszonyban; s ha hozzáveszszük, hogy nemeseink két
áron veszik a termesztményeikből gyártott czikkeket; ha hozzávesszük a
külkereskedők nyomasztó rendszerét, a csalást, árbuktatást, cseles
ármányokat termékeink átvételében: akaratlanul ama kereskedés jut
eszünkbe, melyet Amerika feltaláltakor, Európa a hindukkal űzött. És
megátkozva a halottakat, kik ezt okozni kezdték, megvetve az élőket, kik
tudva vétkeznek, szánva a nagy népet, mely tudatlan áldozat: akaratunk
megerősödik hatni és küzdeni a nemzeti bűn ellen.
Ily észrevételek közt vezeté keresztül Vámos, társait a vásári tömegen.
A Hatvani-utcza felőli végen bitang lovakat árvereltek az őrház körül,
melynek zubbonyos mumiái még csak egészségöket sem őrzik saját nejeiken
kívül. A dobszó körül, sürforrva lobogott egy lengyelzsidó kaftány. Nyul
Iczik lótott-futott előre-hátra s hózseási örömmel apropriálta a kanit,
melyet Kopogó, adott szava szerint, minden hiány nélkül elcsapott maga
alúl. Odább Harangi Pál ostornyelezte az árokpartra kapaszkodó rozsdást,
mert egy kissé sokalta a talyigába ültetett három zsák repczét s nem
akart menni. A hatvani kapun fitos orrú, madár szemű, feltenyerelt hajú
suhancz hivatalos buzgalommal törekedett kifelé, paszományos kalap,
világoskék frakk s villogó vörös nadrágban, mely a tolongás közein
keresztül virított. Ki ez ismerős arcz, a dacz és szemtelenség makacs
bélyegével? Nem más, mint Pisze Pista, ki borbélyműhelyi minőségéből
átalakulva, tigrisi formaruhában végzi ura parancsát. Útba ejté Harangi
Pál lovát s a «naturam furca expellas, tamen usque redibit» törvénye
szerint, feledve a rajta viruló új méltóságot, vevé hirtelen az ő
fanyelű bicskáját s a nélkül, hogy halandó szem látná, beleszelt az
egyik repczés zsákba, melynek tölteléke menten a sárba folyt. Pál bátyát
más figyelmezteté, hogy a repcze inkább hátra utazik, mint előre; ő
pedig káromkodásban véve elégtétet, hogy a bajon minélelőbb segítsen,
beült inni egy pálinkás bódéba; mely jelentéstelen eseményből csak annyi
a tanulság, hogy az emberi jellem kicsiben-nagyban hű marad magához.
E vidéken is élénkül zsibong a tömött mozaik. Egy hasadt trombitára,
mint hegyi zuhatag, törve, rontva tódul és rohan a sokaság, bizonyos
fedéltelen deszkaakolba, melynek kapuján diót eszik egy vedlett majom,
belől pedig strucztollas emberfő mártogatja magát kifelé a légbe:
kötéltánczosnénak az ő feje. Túl ez alkotmányon, a temetőből, vaskúp
látszik ki, Csokonai emléke, mely lemezből szegezteték össze s ha
püfölik, igen kong. Ez is jobb, mint semmi. Nehány magányos kegyelete
az, mert a nemzet eddig jobban látszik szeretni költészeténél a kovászos
káposztát.
A vásár főutczáján, sárral felvert, foszlott tövű bolt előtt Tógyer
gazda sepregeté a téglajárdát. Üvegajtaján fuvaros parasztok nézegettek
be fogyó türelemmel, kik a szállítási alkudíjt várták. Benn a sarok
megett, egy hordó rézpénzen, kopasz, éktelen, durva vonású öreg ült.
Otromba csontos alak, zárkozó, mogorva kifejezéssel, szemöld alá vont,
földkereső, de mély és ravasz szemekkel. Ugy látszék, egyike a csehek és
morvák közül hozzánk származott ama formátlan, buta testeknek, kik vak
szolgaiságra gépekül alkalmazvák s egyhangú szakmányon kívül mindenre
képtelenek. Előtte, ablakhoz véggel fordult csapinós asztalnál, nehány
nyuladt képű egyén irdogált merülten tetemes könyvekbe; míg körülök,
aláírást váró levelek, csomók, kötegek, pecsétcsavar és egy súlymérő
egészíté ki a hivatalos butort. A szoba hátfalán goromba zöld damisz
függönyze kisded ablakot. E függöny a gépies csend alatt olykor halkan,
nesz nélkül mozogni látszék… Egyszer ragyogó fekete mankó bútt ki redői
közül s félre tolintá félszárnyát. Fehér pehelyágyból, kurta vörös hajú
fő pillant orozva ki s rántja vissza magát, ha dolgoznak-e az üzlet
segédei? A fő ismerősnek látszik, mintha valaki már beszélt volna róla;
alkalmasint Tógyer gazda, Hortobágyon, a bőrteregető parasztok előtt.
Szemöldje tömött, szeme sárga mint a rókáé, arcza szeplős, szája nagy s
végei felvonódnak mosolya közben, mi őt ördögivé teszi. A bolt felett és
üvegajtaján, nagy és kis betűkkel írva áll: «Lőbl Simon irodája.»
Tógyer pálinkázni futott a szomszéd utczába s távolléte alatt Pisze
Pista érkezik a bolthoz.
– Felkölt-e már az úr? kérdé az ajtó megetti kopasztól, miközben
üdvözlet helyett, mélyebben fejébe nyomta paszományos kürtőjét, melybe
csak ma iktattaték be hajdonfőre termett koponyája.
A kopasz, a helyt, hogy felelne, nyekegett és inte.
– Néma az a morva;… mit akarsz? kérdé Pistától az egyik zsidó diák, ki a
pulpituson körmölt.
– Mondják meg az urnak, hogy Szalárdy Lajos nagysága egy órakor itt
lesz; s akkorra tisztítsa ki a boltját, mert nem szereti a Nyul
Iczikféle embert útban találni; mondá a távozó Pisze kevély, megrendelő
hangon, nem értve azon titkos uraságot, melyet egy ily félig-meddig
seprett bureau, a nagyságos czímek felett a mai nap gyakorol.
A bolt hátán régiebb időben nehéz vasajtón vala kijárás; de ez, mióta
Lőbl az épület belrészét önszobájává alakítá, feleslegessé lőn; zárral,
vasrudakkal nyugalmaztatván, kivülről fekete bagariával bevonatott. A
bolt hátához kivül deszka hordbódé volt ragasztva, melyben egy
becsületes gottscheber szokta vásáronként kirakni árúit, sajtot,
szalámit s melegövi friss gyümölcsöket. Szegény feje már rég alkalmasb
térre költözött volna, de Lőbl Simonnal sohsem volt képes a helypénzi
számolásokban tisztára jönni s vásárról-vásárra zálogot kelle hagynia
adósság fejében.
Ez órában gyors rakodás történik a gottscheber árúi között. A hátsó
padok üríttetnek, hogy a leplezett vasajtó szabadon, megközelíthetőleg
álljon. Ezt az árú-tulajdonos egyedül s lábujjhegyen végzi, hogy Lőbl
szobájába szokatlan zörej ne halljék át. Aztán leereszti a bódé tábláit,
elzár minden közlekedést s vásárját mára megszünteti.
Működése közben odaért Vámos azon két egyénnel, kiknek kiséretében a
belpiaczon láttuk. Az ifjú, egy narancsszín csikú, világoskék
nyakravalót nézeget élvező gonddal, mit utjokban hirtelen megvett; a kis
poczkos pedig megtöltvén cseresznyeszín tajtját, csillagos bicsakkal
kicsihol s arczát hivatalos kifejezéshez idomítgatja.
– Készen van-e ön? kérdé Vámos suttogva a bódétulajdonost.
– Készen uram, felelt az árus, hasonlóan sugva. Ime a kulcsok; ma estig
tessék rendelkezni sátrammal.
– Köszönöm a törvény nevében: íme fogadja a kármentési díjt; felelt
Vámos, miközben a kulcsot átvevé… Tehát a vasajtó e tájon van?
– Igen uram, mondá a gottscheber; ott, a fekete bagazia alatt.
– Nem lehet-e Lőbl szobájába belátni? folytatá Vámos.