Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 03

kibocsátá, de kinek semmije sincs. Férjemet egyiránt meglepte a tetemes
kár, s e merész szemtelenség. Alig tudá hinni, hogy emberszív,
szenvedély nélkül, hideg érdekért ily alacsony bűnre tudjon vetemülni.
Alig tudá hinni, hogy igénytelen dús, mint ön, kinek szükségét jövedelme
húszszor haladja, ki önzetlen részvét, gyermeki alázattal látszék hozzá,
érdekeihez hajolni, s inkább házibarát volt és tanácsadó, mint bérencz
és hajhász: ily hitcsaló rókává tudjon fajulni, s harminczkétezer
forintért nevét, hitelét, sőt életét vakon veszélyezze, mert hiszen nem
találkozhatnék-e ingerült egyén, ki ily orcsalót a keserűség első
kitöréseiben keresztűl lőjön? Férjem elhült, elidegenült ön egész
fajától, de e hidegség, mielőtt megkövesűlt volna, sírba vitte, vagy
vinni segíté őt, a gyönge idegű s már akkor beteges testet, kit minden
izgatottság rendkívül megragadt s áthatott. Megözvegyülve, árvám javait
bátyám kormányzata alá bocsátám, ki önt megperelé, de siker nélkül. Ön
részéről bebizonyíttaték, miként a kibocsátó nem Lőbl Simon, hanem Lőbl
Soma; miként ön ügyvéde sem ira levelében többet, mint hogy «Lőbl» küldi
a váltókat; s férjem válaszában sem vala több meghatározva, mint hogy
«Lőbl kibocsátása mellett megelégszem a trieszti ház váltójával;» és így
akármelyik Lőbl hamisítás nélkül kiállíthatta azt. Ügyvédem hiába
bizonyítá be, hogy felperes Lőbl Somát soha nem ismeré, sőt létéről sem
tudott; hogy Simonnal álla viszonyban, s alku válaszával csak őt érté,
mást nem érthetett. A váltótörvény betűszerint itélt, ön tanúi nyomán.
Árvám száztól huszat kapott a trieszti ház csődjében; a többit elveszté
a nélkül, hogy ön, az orzó csempész, bűnvád alá jőne; ön pedig behajtá
ellenem tízezrét, melylyel férjem adósa maradt… Ez jöttöm másik oka, mit
ön képzelni sem tudott, mert gőg és gazság feledni akarja, veté utána
Czeczilia az erényfenség megvető hangjával. És most irtózom ön rögzött
arczkérgétől, mely szemeim előtt ily hideg nyugalmat tud színleni…
Igen,… színleni; mert bensőleg megtöri önt a nyilt szemrehányás. Kevély
lelke meggörbed, s letörpül a véteksúly s önvád terhe alatt, melyet
szavam nyomán, megrakott emléke egymásra halmoz.
Lőbl, nem tagadhatá, meg volt rendítve, s lelke kiforgatva kő héjjaiból.
De nem bűnbánat és félelem bántá, hanem sértett kevélység. A
tekintélytelen egyszerű nő, ki elvonva él, s kinél egyik ujja tízszer
gazdagabb: ily éles gúnyban s parancsnoki megvetéssel érintkezik vele.
Ő, a milliomos, ki lelkét tette rabbá, hogy ezreken országolhasson; ki
hiúság, s birdühének áldozá eszét, álmait: nem élvezhet több földi
szerencsét, mint hogy inasai, szállítói, s a váltóügyvédek nagyságolják.
Csak az hajol meg nekie, ki különben is görbedt; a többi világ nevén
nevezi őt, s ki tőle független, úgy bánik vele, mint ő azokkal, kik tőle
függenek. És ha becsületes társaságba, főleg nemes közé téved, azon
bizonytalan helyzetnek van kitéve, hogy nem tudja, mikor nézetik le,
vagy támadtatik meg. Mily nyomorú táp, mily csekély adó gőgnek és
becsvágynak, mely kitűnni akar, imádtatni törekszik. Mily sujtó fensége
az erénynek, melyet a pénzgyűjtésért elárult; mily alárendelt
meghunyászkodás a nemesebb elemű aristocratia előtt, melynek pénze által
tagjává tolakodni vélt. A pénzfalók ujdonsült mágnásainak legérzékenyebb
szerencsétlensége, miszerint a közvélemény apró szentjei szeretnének
lenni, de az látja benne az ördögöt; miszerint készpénzért sem vehetnek
hirtelenében egy pár századot, mely a gazdagulás piszkait elpalástolná.
Még láthatók szemeik körül a rókaredők, mikkel az uzsora után
hunyorítnak; még érzik aranyaikon a gubacsszag; s minden jó lélek, ki
velök szembe ötlik, keresztet vet magára, vagy égető bélyeget süt rájok
megvető szemével…
E sujtó, alázó érzet bántá Lőblt Czeczilia ellenében; de az embertelen
szív percznyi törődése után feltámadt rögtön ama sóvár gőg, mely a
pénzen vehető becset s erkölcsi fenséget mérgesen irigylé s mely nyomorú
pénzzel s még nyomorúbb daczczal törekszik azokat egyensúlyozni.
– Ha mindaz úgy történt is, – mondá ingerlő közönynyel, – tettem-e több
csalást vagy tolvajlást, mint mennyit a törvény el nem tilt? ha nem
törvényesen vétkezem, itélet hozatott volna ellenem ön keresetében.
Lőbl szobája megett a fabódéban ezt súgá Vámos halkan az írónak: Húzza
alá esküdt úr a közelebbi szavakat.
Czeczilia felboszankodék a kevély önhittségen, mely minden
pénzaristocratiánál divatban van, miszerint a törvény gyengeségeit
nemcsak felhasználja, hanem azokra szemtelenül hivatkozni mer. A hölgy
márványarczát haragpír futá el, s türelemvesztve szökött fel helyéből,
hogy elhagyja az aranyimádó farizeust; de czéljai, miket el akart érni,
visszatartóztaták.
Lőbl mosolygott. Örvendve látá, hogy ördögi jelleme megrendíti az erény
türelmét.
– Korán nevet uram, mondá Czeczilia, észrevéve a gúny szembeszökő
insultátióját. Azt véli talán, hogy szemrehányásom nem több mint feljáró
halott, mely az együgyűt korszakonként kisértni megjelen?… oh nem… Bűne
feltámadt s szája, és körme van, mely vádol, s boszúlni tud.
Lőbl arczán elveszett a gúny, s egy tolvajpillanatot vete a beszélőre,
mintha megtörténhetőnek hinné, a mit hallott.
– A trieszti bukott ház czimvezetője, ki a hamis csődben sikkasztott
pénzt Pesten most apja neve alatt üzletben forgatja, hozzám jött… úgy
hiszem magától is eltalálja ön, mit beszélt nekem. Elmondá, miként ő
Lőbl Simonnal kereskedési viszonyban állt, s midőn bizonyos
hajósülyedés, nagyobb házbukás, s több hazudott okok miatt csőd alá
sietne, Lőbl Simon igéretet tőn, hogy hitelt eszközlend számára,
miszerint a neki tartozott összeget lefizetheti. A hitel Szalárdy Elek
úrnál eszközöltetett harminczkétezer forintig, mely árúszállítmányból ő
mitsem vőn által, hanem csődbeli egyezkedés útján száztóli huszával
fizetett érte árvámnak, hatezer négyszáz pengő forintot, holott Lőblnek
nem tartozék többel háromezernél… Későbben a csőd megszüntetése után
Lőbl Simontól követelé a tartozásán felül fizetett háromezer négyszáz
forint, s szállítási bér visszatérítését, de Lőbl Simon, noha a
harminczkétezer árú termesztvényt negyvenen adta el, s mindazt zsebébe
sepré, nem akarta igazságos igényeit kielégíteni; sőt ha még egyszer
jöend, kirugdosással fenyegeté. Ő hát feltevé magában, Lőbl Simonon
saját veszélyzetével is méltó boszút venni; s nálam ez okból jelent meg.
– Rágalom; irigy hazudság, mondá kissé zavarodva Lőbl;… ki adna hitelt
egy bukott kalmár gyanúsításainak? toldá meg gúnyosan, de látszék, hogy
a gúny szokott élét elveszté, s aggály és megütközés háborítja elfásult
szívét, ily kényes titkot oly határozott ellenség birtokában tudni.
– Még sem hihetem, hogy rágalom volna, viszonzá Czeczilia visszatorlott
gúnynyal; mert kezemnél tanuvallomások vannak, mik bebizonyítják, hogy a
kérdéses gyapjú, repcze és gabona egyenesen Lőbl Simon pesti raktáraiba
szállíttatott fel, s árát utolsó fillérig ő maga vette fel.
Lőbl felkapaszkodék ültéből, s horgas szemmel körülkémlelé a hölgyet,
nincsenek-e nála az érintett okiratok?
– Ha ha ha! csak nem képzel ön oly együgyűnek, hogy magányosan szobájába
hozzak ellene szóló bizonyítványokat, alkalmat adva erőszakos rablás
által magát megszabadítni? mondá Czeczilia nevetve, s gyöngy fogain,
vérszín ajka közül, oly bájosan fejezé ki magát a megvető gúny, hogy nem
érdemes oly szörny ily szép szácska által kinevettetni.
– Az nem lehet, hiszen kik tanuk lehetnének, évek előtt mind meghaltak
már, ellenveté Lőbl, szerepét tévesztve ezen eszes, éber, bátor nőjellem
ellenében.
– Még éltökben történt a vallomás, mely hitelesítve van; felelé
Czeczilia gyorsan, mielőtt időt vehetne a zsidó zavarából magához jőni.
– Tehát mit akar ön?
– Ellopott pénzemet kamatostól visszafizettetni.
– Nevetséges ábránd!… No de ha nagyon megszorult, s okiratai
érvényesek,… majd meglássuk,… tán vetek értök valamit.
Lőbl szobája megett a fabódéban, halkan súgá Vámos az írónak: Húzza alá
esküdt úr az illető szavakat.
– Ha ha ha, tehát mégis érhetnek valamit?! kérdé Czeczilia kitörő
kaczajjal Lőbl gyávaságán, ki nem sejtve a boszúállás megette rejlő
füleit, elárulá magát a meglepetés első zavarában.
– Azaz, én mit sem mondék azok értékéről; hogy is mondhattam volna
valamit lehetetlenség felett; igazítá magát a kaczaj hangjától
felábrándult zsidó; megnyugtatva magát azon gondolattal, hogy unus
testis nullus testis, kivált ha saját érdekében tanuskodik.
Czeczilia azon kevés magyar nők közé tartozék a középosztályból, kik
határzott életelvvel, önálló akarattal birnak. Azon rend hölgyei,
melyhez tartozék, többnyire alárendelt fejlődést nyernek. Az apai tan,
szeszély, házi körülmények, néha a czél, melynek eszközeül szánatott,
leginkább pedig az anyára hagyományúl maradt alapeszme határozzák meg a
nevelési irányt; de ennek aztán annyira rabjává szövődik a növendék,
hogy ritkán képes egyéniségét saját ösztöne szerint kifejteni. Ez okból
lehet ismerni magyar családokat, melyeknek egyike, ágról-ágra kendervető
s réczeszaporító leányokat nevel; míg másikában őrjöngésig üzetik a
zenetan s könnyen ájulhatóság, mintha a Lévi nemzetség ó törvénye
szerint kellene szakmájukat leszármaztatni. A leányra ekként rátolt,
ráragasztott jellemnek a férj többnyire ellenirányt parancsol, melyet az
ifjú nő önerőszak nélkül con amore fel tud ölteni épen azért, mivel az
előbbi sem vala lelkének szüksége, hajlamainak kifolyása, s ha már
csakugyan majomnak kell lennie, inkább az lesz telivér férjének, mint
anyámasszonyért. Innen tapasztalható, miszerint a nő, ki leány korában
bőkezű, jótevő s minden ringyrongyra könnyelműn pazarol, most hatgarasos
mosatlan ruhában űzi el fogóval a koldust; ki pipere, regény, táncz, s
házi színpadon tölté leánykorát, mint nő lencsét, borsót szemel, minden
harmadnap kegyesen beül a templomba; mígnem mindenkinek felnő leányában
az anyai kötelesség gondja, s akkor mint egy fazekat, elővevén a rajta
véghezvitt nevelési modort (melynek természetéről mit sem elmélkedék),
megfőzi abban növendékét a maga leánykori képére és hasonlatára, hogy
leendő férje ismét saját íze szerint szakácskodjék vele. Hogy e
veszélyes rotatió, ez inkább nevelődő, mint nevelő rendszer, az ivadékon
hagyja keze szennyét, nem tagadható. A minthogy minden vak magyar
világosan láthatja annak nyomait a nemzeti ifjúság nagy részén, mely,
midőn az apai emancipatio után az életbe ki-, a fővárosba pedig betódul
és szétnéz, és törekszik tájékozni magát: kényszerül, mint a kigyó,
hüvelyéből kibúni, hogy levetkezvén tetőtől-talpig rábőrödzött hibáit,
helyet adjon egy második, jobb nevelésnek. Azonban mielőtt azt magán és
magában bevégezné, többnyire elhanyagul, kedvetlenedik, áldozatul esik;
s lesz belőle félig új, félig régi, halfarkon végződő habtündér, vagy
inkább tökélytelen s hajladozó vegyanyag, mely sem közeszmék támasza nem
lehet, sem magának hasznát nem veszi.
Czecziliát nem ily hétköznapi szülék nevelték. Ő nem volt bölcsőjében
megrendelve sem kalaposnénak, hogy okvetlenül sipkákat béleljen, sem egy
öt lovas alispán nejéül, hogy a kortesektől hagyja magát nyalni. Fejleni
engedék hajlamát, benső törekvéseit. A czélkereső ösztönt nem bele
hiteték, hanem tért, röptet nyitának a vele szülött eredeti
egyéniségnek. Szabadon nőtt fel, mint ápolt virág, melyet az okos
kertész öntöz és gyomlál, s férgek ellen véd a nélkül, hogy liliom
helyett szegfűt erőtetne vele nyittatni, vagy fehér szirmait kopikékre
mázolná. Szabad akarattal választa tervet, miszerint életét füzendje;
eszméket, miket szentjeivé tegyen; s tárgyat, melyhez szeretetével
hajoljon. Szüléi csak a hibát vagy erélyt, okot s eredményt, óvpontokat
és kötelességet világosíták fel választásiban; s ön itéletével engedék
birálni, mit kövessen, mit kell távoztatni. Szóval, saját erején, saját
lábain taníták járni, csak őrkezekkel kisérve elbukás ellen. Innen
öröklé a belátó elmét, akaraterőt, s határozott, önálló jellemét, mely
sem vakon nem rohan divateszmék vagy csábító érdekek után; sem gyáván el
nem pártol akadályok vagy áltanács miatt köz- vagy magánczéltól, mit
megfontolás után magáévá tőn. Innen öröklé a bölcs hitet, a súlybiró
kebelt, mely sorsát el tudja viselni, s ha mindent veszt, új világot
teremt. Főleg becsülé a függetlenséget. Látá nyomorogni a képzelt
szükség s százfejű hiúság rabjait. Azért józanon rászoktatta magát
megérni azzal, mit jog és becsület, szolgaság nélkül ad. Jóllétet s
örömet, mik e határok közt szerezhetők, szorgalommal törekvék elnyerni;
de a lehetővel megelégült; s ha mit nem élvezett, másnak nem irigylé… Ki
érdeket nem kerget, nem félt: nincsen elfogulva, s tisztábban látja az
egérüző macskák alattomos cselét, összeütközését, marakodását, mintha
maga is közöttük kergetőznék… Czeczilia ilyen volt… Fenékig át tudá
ismerni a leglappangóbb szíveket, s mindenkivel úgy bánt, miként
érdemlé… Tiszta, józan ész, s testesült nőerény. Azért mint ritka és
szokatlan kivételt, e vastag anyagi korban a jobbak hidegen bámulták, az
alacsony lelkek gyűlölve irigylék;… de senki sem szereté.
Lőbl jól ismeré e nőjellem szigorát, ez átható kritikai erőt, s nem volt
képes szorongás nélkül vele együtt lenni. Ő, a jegedzett, szilárd
gonosztevő, ki habozás nélkül tudott hazudni, s hidegen hajtá be a hamis
követelést; ki zsarnokolni tudott rajtok, kiket megcsalt; ki nagyok
ellenében gúnyos és arczátlan, középrend iránt megvető és gőgös: e női
erény- s elmefenség előtt zavarba jött. Esze ingatag, fulánkja erőtlen,
akarata bátortalan lőn, s ha a hölgy éles tekintete szemében olvasott,
kénytelen volt azokat lesütni. E független fensőség, ezen alázó
ellenállhatlan szellemuralgás okozá, hogy Czeczilia előtt szerepét
vesztve, tévesztve, a szemrehányt bűnökben elárulá magát.
A nő elérte czélját, mit Vámos terve szerint el kelle érnie; s Lőblt nem
akará czáffal ingerelni, midőn áruló szavát visszavoná; nehogy további
tervét veszélyezze, hanem papirokat vőn elő egy hajlékony sötét-moir
tárczából.
– Itt vannak, úgymond egész nyugalommal, a főispán önhöz utalványozott
váltói, mikről már, tapasztalám, értesülve van; miután jöttöm egyik okát
eltalálta.
– Mennyiről szólnak? kérdé Lőbl csillapult kedélylyel, de melynek
álközönyén átlátszék, hogy gondolata a félbenszakadt tárgyon jár.
– Három évi hátralék, – hat ezerről; felelt Czeczilia.
– Tehát négyezret kifizetek értök; válaszolá Lőbl, visszaesve, mint
minden lehető alkalomnál, uzsorási rabló szerepébe.
– Mit gondol ön? kérdé Czeczilia megütközve… Az összeg teljes harmadát
lehúzni!? A váltók csak három hóra vannak kiállítva. Hisz ez
százharminczhárom percent volna.
– Én többet nem adok. A kegyelmes úr hitele százharminczhárom percentig
bukott. Jövedelme alig fedi már a kamatokat; fizetéseiben fennakadozik,
apró váltóit is folyvást prolongálja; s tudja tensasszony, hogy az ily
előhaladásból végtére is csőd kerekedik ki.
– Zsidó körmök közt és kamatok mellett kétségkívül.
– Hogy kivánná hát keresztényileg, hogy a váltókért ez esetben két
harmadánál többet kifizessek?
– Mért nem volt ön ily óvatos, midőn a főispán, első örökét pazarlá?
Adóssága akkor is haladá már-már értékét, s mégis ön folyvást aggály
nélkül hitelezett nevére.
– Mert tudám, hogy testvére birtokát örökölni fogja.
– Honnan tudhatta ön, hiszen még akkor élt fiam? kérdé Czeczilia sietve,
hogy hangja ne remegjen a szívdobogás miatt, mely Lőbl haszonvehető
szavainál megkapta.
– Márk orvos mondá, hogy bizonyosan meg kell halnia.
– Miként tudhatná azt egy orvos, meghal-e betegje, ki még
végveszélyekben nincs? vallatá tovább Czeczilia Lőblt, visszakapva
szilárd arczkifejezését.
– Mit Márk orvos állít, annak teljesülnie kell; az teljesülni szokott,
teljesült ez is; felelt a zsidó, a nélkül, hogy észrevenné, mennyire
bement a kivetett hálóba, mennyire másként jár esze és nyelve e nő
előtt, mint mások ellenében… Különben is az eset oly gyanútlan feledésbe
merült, s oly visszhang és részvét nélkül avula el, hogy nem juthatott
eszébe félni vagy vigyázni, midőn reá emlékezik. E mellett zavarban
tartá a trieszti fenyegető ujdonság, mely neki kárt és gyalázatot
hozhat; s eszét egy cseles ötlet tartá elszórva, miszerint Czecziliát
rabjává tegye, s üldöző szándékától megszabaduljon.
A szoba megett, a fabódéban, Vámos aláhuzatá az esküdttel Lőbl
nagyfontosságú szavait.
– Tehát kifizeti-e váltóimat vagy nem? fordítá tárgyát Czeczilia, nehogy
túlzással elrontsa, mit oly sikerrel épített.
– Négyezret, ha tetszik.
– Miként lehet ily kicsinykedő egy milliomos tőzsér?
– Haj! én szegény zsidó vagyok, nem magyar uraság, hogy forintom mellett
ne lássam a krajczárt.
– Hátha máshoz viszem a váltókat; s elveszti ön illő nyereségét.
– Csak tessék. De tudom, nem teendi a tensasszony. Nem is volna hála,
jótevőjét úgy kompromittálni, hogy aláírt nevét ide s tova hordja.
Czeczilia nem tarthatá vissza metsző gúnymosolyát, midőn Lőbl a főispánt
jótevőnek czímzé.
– De nem is érne czélt, folytatá Lőbl. Mindenki tudja, hogy a kegyelmes
úr tőzsére én vagyok. Hozzám utasítnák, vagy értesítést vennének tőlem,
s csak nem kivánja a tensasszony, hogy biztos háznak állítsam azt, hová
magam is százharminczhárom percentre hitelezhetek?
– Az önök egyetértő klubbja megtetézi az ördögöket.
– No-no, ne csüggedjen el, mondá ravaszul hunyorítva Lőbl. Látom, a
tensasszony nagy szorultságban van. Azt már a trieszti meséből előre
gyanítám. Tehát, hogy a vádlott pogány is egyszer elismertessék jó
kereszténynek, megszánom önt. Ha mulhatlanul hatezret szükségel, kölcsön
fogok adni a négyre kettőt. S egy üres váltót nyújta aláírás végett, fél
szemmel pillantva a várt feleletért gyűlölt ellenére, kit körmei közé
akart befonni.
– Tán hogy kettőért négygyel, később négyért nyolczczal legyek adósa, s
végre rabja, vad eszköze? Hogy elveszítsem önön az uralgást, mely önt
remegésben tartja, s megtöri?… Nem uram! E fensőbbséget, ez üldöző
igényt ki nem adnám kezemből ön vasládájáért. Nekem végetlen kéj
megbélyegezni, törvény alá hozni egy aranyfaló farizeust, ki ezreket
sanyar, s kinek ezer rabszolga közt csak egyetlen sujtó zsarnoka lehet…
Azért tehát most egyszer sem ismerem el a vádlott pogányt jó
kereszténynek. Köszönöm irgalmát;… nélkülözhetem. Én nem szoktam kölcsön
venni soha. Nincs is szükségem, mint véli hatezerre; s hogy ezt
bebizonyítsam, íme vegye át ön e váltókat; négyezerért odaengedem.
Lőbl gőgjét izgatá ugyan az úrnő kitört megvetése, de jónak látta az
alkalmat nyakon ragadni, s a helyett hogy feleselne, vagy az elfogadott
összeget daczból megtagadná: lelkén hagyva száradni a mondottakat,
hirtelen a ládába kapott s fizetett: hogyha már zsarnokát lebékóznia nem
sikerült, legalább a behorgászható kétezret ne szalaszsza el.
– Mégis furcsa, hogy a magyar jellem mind egy húron pendül, s számításom
soha sem csal meg; mondá foga közül a tőzsér, miközben fizetett. A
szellemfenség és bárányi erény mellett a tensasszony is felcsípi a
megleczkézett tőzsér foghagymaszagú bankóit.
Czeczilia megveté e gyáva ingerkedő gőgöt.
– Felvevém ördög, hogyha vádkeresetemben eskümmel kellend jellemrajzodat
kiegészítnem, személyes adatom legyen pogány-uzsorádról; mondá nemes
haraggal, miközben áttetsző halványságát gyönge pír lehellte be.
Aztán fölkelt ültéből, s Lőblt üdvözlet nélkül hagyá el. Fordultában
ruhája kissé felhajlott, s látni hagyá a kellemes könnyű láb körrajzát,
mely a szabályszerű s teljes termetet emelé. Ki őt gondosan végig
szemlélte, s a hajlékony ízletes modorra, mely sajátja volt, figyelmet
vete, kénytelen volt megvallani, hogy Czeczilia, évei mellett is, oly
hódító alak, mint a minő erélyes nőjellem.


XXIV. (Folytatás.)
Alig távozék Czeczilia, az irodából egy segéd jelenté, hogy jőni látja a
kegyelmes urat.
Lőbl kellemetlenül vevé a hírt. Néhány percze sem volt a Czeczilia által
okozott ingerültségből meghiggadni, már ott lepé e fontos látogatás,
melynek fárasztó és éles végzendői vannak, s melynek eredményeitől maga
is tartott. Egy csomag iratot vőn ki a vasláda egyik szegletéből, s
felbontva kettős pecsétjét, hosszú számjegyzéket tőn asztalára, melynek
végpontjául beirá a Czecziliától vett váltók értékét. Aztán rendezni
kezdé a csomagból a számjegyzék csatolványait, de mielőtt készen
lehetne, kopogtatás nélkül belépett ő excellentiája.
A fabódéból átnézett lopva a vasajtó széllyukán az árva halász.
Falszekrénynyé volt alakítva az ajtó belvilága, melynek üvegajtaja
nyitva állt, s szabad átfolyást engede a hangnak, a vékony bagazián át,
a nélkül, hogy eszébe juthatna valaha Lőblnek az évek óta bútorul
használt ajtó iránt gyanúba jőni… Ő az, ő az; inté Szalárdy Ödön nehány
percznyi fagylaló meggyőződés után, s leült elnyomni rettegését,
szívdobbanásait, melyek a felidézett emlékre megrohanták.
Lőbl szobájában magas, száraz termet állott. Fekete frakk-, s hasonszinű
pantalonban, melynek sovány szárából fénymázos bőrbe hüvelyzett nagy
lábak nyúltak ki. Fejér mellény, szépen mosott redős ingfodor, s
gomblyukában Szt. István kis keresztje. Hosszú, sovány, himlőhelyes
arcz, melynek sárgafekete bőrén májfoltok mutatkoztak. Fejét magasan
fel, csaknem hátratartá. Haja ősz és rövid, bajusza még jóformán fekete,
s nyirett íve alatt látni hagyá vastag ajkait, miket gőg és megvetés
előre nyomott. Álla és orra erős, durva metszetű; szemei kissé
kancsalok; s tekintetében szeszély és kajánság fejezi ki magát. Ha
mosolyog, hideg gúnyba öltözik képe, s ragyogó fogai különös ellentétet
adnak sötét bőréhez, mit felül rövid fehér haj szegélyez. A főispán
arcza általában visszataszító, de egyike azoknak, melyeken az egyéniség,
s főjellemvonások ki vannak nyomva. Főleg büszkeséget, merész
elszántságot, s hajthatlan akaraterőt fejezett az ki. Azért költé minden
megközelítőben ama szertelen visszatartózkodást, ama félelmet, s fogult
alázatot, de olykor daczot is, miket a kevély jellem rendesen elő
szokott idézni.
Szalárdy György mint családnyavalyát öröklé a nagyravágyást. Ősei,
kikről mindent tudott, előbb külpolitikának, Zápolya óta az udvar
érdekében szolgáltak, de egy-egy pazar utód, vagy fényelgő özvegy,
mindig eret vágott a bőház kincsein, s így a család sorsa fel, s
alábukdácsolt, a nélkül, hogy a magasabb dynastiába léphetne, vagy
elszegényednék. György nagyapja, Iván úr, új alapot tervezett a család
jövőjének; s végrendeletének első pontjában meghagyá, hogy fia, az
öröklött tőkével kereskedést űzzön, s minden áron pénzt és vagyont
szaporítva, grófságot szerezzen, elsőszülötti örökösödést eszközölvén
szerzeményeiben. A második pont majoresco unokáját kötelezé le, hogy oly
királyi hivatalt keressen, mely sokat hoz, de költséggel nem jár, s
törekedjék milliomos házba házasodni; mit, ha nemzetet nem nézend, s
polgárosztályt keres, könnyen elérhet. A harmadik pontban unokája fiát
jelelé ki a földi üdvre, melyben saját hamva is megdicsőülend. Ő
harmadik ivadék lesz úgymond, a család grófi koronája alatt. Nevéről már
le fogott veszni az új szag; de e mellett három fukar ős szerzeményeit,
s egy milliomos anyai hozományt fog élvezni. Házasodjék az első magyar
házak egyikébe, mit, ha vagyont nem néz, s szépséget nem keres, könnyen
elérhet, s akkor vegyen igénybe pénzt, befolyást, minden eszközöket
zászlós úrrá lenni.
A végrendelet első pontját, Barnabás úr, mint kém és zabszállító, csak
annyiban nem teljesíté, hogy hivatalt viselt, de olyat, mely keveset hoz
és sok költségbe kerül. Egyébiránt a pont második részét, azaz a
milliomos leányt elhagyván, a harmadik pontba átvágott, azaz nagy
családbeli leánynyal nősült, ki mindenéből kipusztította, vagy pusztítni
segélte; örököseül pedig, mint a Márk úr irgalomintézeténél megtudtuk,
egy pálinkaárúsnő fiát vette maga alá. Mi a végrendelet harmadik pontját
illeti, Lajos úrfi aligha elüti a zászlós uraságot, ámbár szájas
hazafiságon, és így alapos a b c-én kezdé; de ha elütné is, Iván úr
hamva meg nem dicsőülhet benne, mert ő nem az ős Szalárdy, hanem isten
tudja minő keresetlen vérből származék… Így rántja sokszor keresztül,
sőt plane nullificálja a tervező dédek számvetését a nyúllábas ivadék.
György úr, mint már valahol említve van, utazási után, a birodalmi
fővárosban, a magyar cancellariánál alkalmazá magát. Itten meggyőződék,
mennyivel nehezebb a fővilágban, saját körének elsejévé lenni, mint
magyar vidéken, hol öt csengettyűs ló, egy vörös guba kieszközli azt.
Meggyőződék továbbá, mily gyakorlati alapon épült azon állítás, mit
rhetor korában mint propositio majort tanula, hogy qui vult imperare,
debet obedire, azaz: ki uralgani vágy, görbednie kell. Őt mint
jelentéstelen ujonczot mindenki lenézte, vagy legjobb esetben közönynyel
mellőzé, de sokszor és nem mindig éles elmefuttatások paripája is lőn.
Mind ez igen sérté gőgjét, de látva, hogy a verseny és szerepféltés
surlódó érdekei közt csak kigyóügyességgel lehet feljebb csúszni: dacz
és torlás helyett hajladozó és hizelgő lőn, hogy aztán az alábbiakkal
fensőségét viszont éreztesse, mint az a bürokratiában rendesen történik.
Mind e mellett sem boldogulhat vala, ha ama tartományi csillagkeresztes
herczegnő látogathatlan estvélyein ki nem tünteti magát, azaz birtoka, s
anyagi bősége illő tudományul nem vétetik. György úr belátva, hogy a
herczegnő özvegy unokahugán kívül nincs más lépcső, melyen hamarjában
felkapaszkodhassék: jónak látá a nagyapai végrendelet reá vonatkozó
parancsát tisztelettel félretévén, milliomos filisterné helyett őt venni
nőül. Mindent, mit bira, hivatalt, czímet és rendjelt e leányágon
kapott, s azt joggal úgy nézhette, mint menyasszonyi hozományt. Mielőtt
azonban apjának ráhagyott kötelességét teljesítné, azaz gróffá lehetne,
a kormány változék. Egy lelkes lengyel nő szelleme kezdett befolyást
gyakorolni, ki az új korlátnok neje volt; s György úr pártfogója, a
tartományi herczegnő egész pártjával háttérbe esvén, előmenetére többé
mit sem tehetett; sőt megtartásáért is egy leánykori társnőjének kelle
hizelegnie, ki, mint ő, tábornok neje volt, csakhogy nem özvegy, s a
közelebbi kormánycserében befolyáshoz jutott. Ezen szolgálatokért György
úr lovagias kötelességének tartá neje és a herczegnő szeszélyeit
betöltni; s lőn belőle hiú fénykergető, mire különben is nagy hajlama
volt. Későbben, a kormány újabb fázisaiban, ismét nemtőt kapott egy
töredékben, s növő bajai közt folyvást a grófi rang reménye biztatá.
Egyébiránt ezen viszonyok, s azoknak hatása adtak irányt s megalakulást
egész jellemének. Irigy és alázatos lőn a felsőbbek iránt, követelő és
gőgös a kisebbek ellen; szeszélyrab magának, kényúr házában,
méltánytalan s mitsem tevő embereiért; s értéki fokozatos sülyedése
miatt éles ellensége a pénzuraságnak, mely most hazánkban a születési
aristokratia fölé oly félelmesen kezdi erejét csúsztatni.
Különben következetes, elszánt, hajthatlan, s maga nemében tökélyesen
bevégzett jellem.
Beléptekor Lőbl Simont egypár kézbókkal felületesen üdvözlé, s kinálás
nélkül leült a legelőkelőbb helyre, gúnyszemet vetve a tőzsérre, minőt
arra szokás, kit az ember gyűlöl, de nem kerülhet.
Lőbl lekapá chenillen sipkáját, felkelt helyéből, mélyen meghajolt, s
bár Czecziliától még háborodva volt, szelid és alázatos képet mutata,
mert annyi haszon, mennyit a főispántól összesen lopott, mindezt
megérdemlé.
– Ha készen van Lőbl, végezzünk, kezdé komolyan György úr, mialatt
boszúsan csapá el az orrára ült legyet, mintegy tudatva, hogy nem
szokott legyekkel lakni.
– Jegyzeteim készek, kegyelmes uram, szólt mosolyogva Lőbl, de e
mosolyban, ama kaján tekintetre felelet rejlék, mely mondani látszék:
gúnyolj csak; körmeim közt vagy.
– Csak fogjon hozzá, mondá a főispán, kicsinylő közönynyel, de alsó
ajkát előre nyomá a megvetés, miből kitűnt, hogy a felelő mosolyt
elérté.
– Mielőtt a számvetést kezdeném, tudnom kell, mit végzett excellentiád,
Márk úr megnemesítése ügyében? mert ő követeli tőlem, hogy tízezer
pengőt számítsak be részéről excellentiádnak, mint a mennyi hasznát
körülbelől a kutyabőrnek vehette volna; s mint a mennyi kárpótló díjt
szolgálataért, azon esetre, ha nemességét nem eszközlené,
excellentiádtól kialkudott.
Vámos a fabódéban e szavakat aláhuzatá.
– Minő szolgálat? micsoda alku? kérdezé a főispán hideg, megütköző