Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 24

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Ne rettegj, ne csodálkozzál, folytatá Lajos, az ijedtében elnémult
leánynak. Rendkívüli merényt kelle választanom, mert nem volt már más
út, öledbe juthatni; pedig birnom kell téged, óh Athea, ha gyalázat és
rabláncz lenne is bérdíjam. Küzdtem a szenvedély vak hatalma ellen,
tűrtem megvetésed emésztő gyötrelmét, segítségűl hivtam észt és
Isteneket: de semmi sem állhat ellent kellemednek. Szánj meg, végy
kegyedbe, fogadd el szerelmem… Mindenre kész vagyok… Alcibiad leszek:
bűnben, ha eltaszítsz, erényben, ha szeretsz; s e határozott nyilatkozat
közben karjaiba fonta Atheát.
A küzdő hölgyről övig lecsuszamlék az öltöny. Márvány válla nyakáig
gyürődék, mint a galamb szárnya, mely kezedben vergődik. Pihegő
emlőcskéjét csak az ing takarta, s kisded eperkéi átrózsáltak a vékony
batiszton. Hajtekercse lefoszlék s az őt ölelő kar hóna alá szorult;
fejecskéje hátraszegült a miatt, s liliom arczait zsákmányul fordítá
megtámadójának. Lajos össze-vissza csókolta a védtelen ajkat, vállat,
kebelt, szédítő kéjjel szíván magába a fáradt szűz lehellet fűszerét.
Athea a harag és szemérem elszánt erejével rántotta el magát, s gyöngéd
álla vérzett a karczolattól, melyet Lajos nyaktűje okoza.
– Távozzál vakmerő! kiáltá fuldokolva, miközben magára rángatá összetört
ruháját. Azt kérdeném, nem álom-e e szemtelenség? ha önnel nem volna
dolgom, kit az ég nemem ostorául, gyalázatául teremtett… Most
megbüntethetném önt szigorún, megbélyegezhetném nevét, hivatalát,
jövőjét; utczai kávéházi krónikák tárgyává tehetném, kényszeríthetném
elhagyni Pestet, az országot; de kimélem saját becsületem, s megbocsátok
gyáva önző, vak szenvedélyének… Távozzék e perczben… ha kétkedik, vége
irgalmamnak!
– Nem úgy, nem úgy kevély Lucretia! válaszolá Lajos nyugalommal. Sokkal
tovább mentem, hogy sem vissza léphetnék. Ennyi elszántság után vagy
siker következik, vagy minden elvész… Ne ingerülj, ne lángoljon szemed,
czélomat el akarom érni. Ha daczod harczol, erőszakom meggyőz. Míg nem
birlak, ki nem lépek a küszöbödön; Isten engem úgy segéljen: s
felhajtván a vetett ágy paplanát, vetkezni kezdett egy operatöredék
fütyülése mellett.
A hideg gúny s vakmerő tökélet, melylyel ezt mondta és tevé Szalárdy,
megrettenté Atheát. Látta, hogy itt átok vagy fenyítő szónoklat nem
segít s nehogy minden szabadító úttal elkéssék, gyorsan ugrott a fehér
divánkához, csengetéssel fellármázni alvó cselédeit.
– Ne siessen nagysád! mondá gúnymosolylyal Lajos. Gondoltam, hogy arra
szüksége lesz, s előre levágtam a csengetyűzsinórt, azért méltóztatik
azt hiában keresni.
Athea fokonként szorongóbb zavarba jött. Rémülettel látá, mily
kiszámított terv, mennyi előkészület tétetik veszélyére, s ijedelme
közben, alig tudva mit tesz, segélyért sikoltozék.
– Ne fáraszsza magát; folytatá Lajos az előbbi gúnyt. Ha elreked, el
fogja veszteni a holnaputáni tapsokat. Úgy is hasztalan erőlködnék; ez
elszigetelt szállás, e siket zugszoba, az elfüggönyzött ajtók és ablakok
elnyelnek minden torokhangot, habár hasító trillerekben méltóztatnék is
azt kiadni. Jobb, átadja magát, így titka itt marad a hálóteremben; a
lármaütés, siker esetében is csak hírét temetné el.
Athea oda lett. Kétségbeesetten győződék meg a menekvés
lehetetlenségéről, s a női gyöngédség végeszköze, könyűk eredtek szép
szemeiből. De irgalmat kérni, esengni nem akart. Az erkölcsi fenség,
önérző dacz, s mély utálat Lajos irányában nem engedék azt. A diván
hátvánkosára könyökle, arczát kezeibe rejté s zokogva sírt.
E pillanatban csendes éjzene hangzott fel az utczáról. A selyemurak és
több tisztelői adattak a dalnő üdvözletére fáklyás zenét.
Atheát meglepé a menekvés öröme, s villanyosan rohant az ablakhoz, hogy
lekiáltson szabadításért. Lajos elállta útját, s lehetlenné tevé
szándokát.
– Ha ha ha! mi kéj lesz nekem az üdvet élvezni, míg az ábrándos imádókat
eső veri a hódoló trombita mellett; mondá csúfolódó gúnyélvvel, miközben
ágyszélre tett lábát a zenéhez taktra billegeté, s lyoni nehéz
nyakkendőjét oldozta.
Athea szörnyű haragba jött e hallatlan szemtelenség miatt s irasztalához
futott, hogy tőrét felkapja, Lajos egy párducz-ugrással megelőzte őt, s
elragadá előle a szabadító vasat.
Athea a kétség végfokán habozott. Ide s tova akart ugrani, szökni czél
és irány nélkül, mint a vérező ebektől körbe fogott szarvas. Harag és
megvetés forrt, égett szivében s fertőzetlen ajkaira szidalmakat hozott.
– Átkozott légy nemtelen nemes; mondá metsző éllel. Gazság és erőszak
hatalmadba adott, de elébb megfojtom magamat, mintsem bűnöd undok díja
lennék. Te feketébb példány vagy mindazoknál, kiket Kean, Mellville
alakjában arczképez. Bemocskolod osztályod czímét, veszted a hivatalok
hitelét, terjeszted a bűnt. Meglopod a hazát egy fiától, az értéki
függetlenséget egy képviselőtől s elrontasz százakat mindenik vesztére.
Henyélsz és tobzódol; aljasan használod eszedet, aljasan hányod ki
pénzedet. Képmutató vagy,… gőgös,… alávaló. Engemet…
– Hagyd el, itt már jobban tudok én festeni; közbevág hideg szuró
gúnynyal Szalárdy… Tégedet bélyegző gyanúba hoztalak. Megfosztottalak
híredtől, gyalázatba hoztam erkölcsöd hitelét…
Athea borzasztó sejtelemmel kezdett figyelni; lent bájos nyugalommal
hangzott az üdvözlő zene.
– Igen, igen, temetőbe vittem becsületed, folytatá közönyösen Lajos. A
világ régóta azt hiszi, hogy ágyasom vagy. A pártfogás, melylyel atyám a
színházhoz hozott; látogatásaim nálad; az ünnepedre virágimmal
butorozott szobád; tapsom, koszorúm, irányodba cselédimnek nyilvánosan
adott parancsaim, megvesztegetett cselédeid, a hozzáértőleg terjengetett
hír, s ki tudná, mi minden alkalmi apróságok s mindennek ügyes,
egybevágó szerkezete, hogy is ne tudta volna elhitetni azt, a gyanakvó s
könnyelmű világgal? Van-e gentleman, ki ennyi adatnak hitelt ne adna?
mert az asszonyoknak puszta szó is elég… Arczképed asztalomon állott,
hajfürtödből szobahölgyed adott, s ömlengő leveled birtokomban van,
melyben barátnédnak a legvonzódóbb hajlam érzelmiről teszesz vallomást…
Na persze, hogy a czím elszakítva tőle… Az ékszerek, miket Henyéldy
grófnétól és anyámtól kaptál, az én ajándokim. Ez általad gyakran viselt
pereczeket, miket imént raktál le karodról, szobáimban látták estéző
barátim, vadászom folyvást járt lakodba, mintha levélt és egyetmást
hordana; bérkocsim egész éjeken állt házad előtt, mintha nálad volnék, s
mindezt tudák azok, kiknek tudniok kelle, hogy szűzességed híre,
osztályom előtt, végkép veszve legyen… Ma estve, e perczben szinte itt
áll a szokott bérkocsi, hogy lássák vetélytársim, mikor tőled eltávozva
beülök, s győzelmi indulót huzassanak üdvözlő zenéddel. És most e jól
végig játszott szerepért drámai díjam vagy, mert mindent ezért tevék,
hogy ha másképen nem akarsz, kétségbeesésből enyim légy.
Athea irtózott ezen embertől…
– Hát nincsen Isten, a ki megmentsen? kérdé magától sülyedten, s közel
volt az elájuláshoz.
– De van, ki engemet küldött! kiáltá Rigó Ferke vad örömmel, ki a salon
felől sarkig bevágott ajtó küszöbéről villámló szemekkel benézett.
Kezében égő gyertya, megette egész csoport ember, kiket a szomszéd
lakokban felköltött, hogy Mariska gyilkosát meggyalázza.
Athea összerázkódék e véletlen jelenet miatt. A szabadulás
magyarázhatlan közbejötte, az előbbi ismételt ijedelmek, a hírnév,
becsület alattomos aláásása annyi egymást üző felváltó hatás harczai
kimeriték erejét, s ájultan rogyott a divánra.
Haja leömlék, kapocstalan ruhája övig hullt, s a félmeztelen szűz,
óvatlan zsákmánya lőn a kapzsi szemeknek. Ott fekvék mint egy
rózsaszínnel belehelt márványkép beágazva azur erektől, s hosszú pillái
két forró könnyre veték árnyaikat, mik reszketve függöttek bezárult
szemein.
Lajos merev arczczal állott Rigó és a nézők ellenében. Oly ellentétű
eszmék és érzelmek tolongtak lelkébe, hogy egyik sem tájékozhatá magát.
Csak egy borzasztó bizonyossággal volt tisztában: miszerint minden
veszve van. Ezen végmerényért mindent koczkáztatott; több remény már
nincs, s vele czíme, tekintélye, becsülete elmerűlt, nevetségessé lőn.
Már magában a lélek természeti szerkezetében megvan azon sajátság,
miszerint a tettenkapatásnál megrebben, jelenlétét veszti, csügged s
poltronná lesz. Mennyire elősegíték azt Lajosnál a körülményi indokok. Ő
régtől egy senyvesztő szenvedélyt hurczolt, mely mintegy fogainál
aggaszkodék s függött vérzett szívén, s mely végtervét e pillanatra
építé. Azonban az est folytában egymásra következett benső harczok,
küzdelmek, a már régiebb eredetű s mai kitöréseinél meg-megújult téboly,
az oly borzasztóan megsértett Athea engesztelhetlensége, a kalandját
követendő közgúny s alázó hír, mely őt a jobb társaságból végkép
kizárandja, a kijátszott önzés, mely neki egész éltében Istene volt, s
maga e percz, e vérig ható botrány, mely Rigó Ferke vezérlete alatt a
legalázóbb kifejlést nyerheti: annyira leverék, megzavarák lelkét,
öntudatát, hogy remegve, terv és gondolat nélkül, a szó szoros
értelmében gépileg állott és bámula a salon öblében félig világított
arczokra, melyek mint valamely színházi közönség őt, az öngyalázatában
szereplő szinészt, ingerülten és boszúra izgatottan nézték.
[Illustration: – De van, ki engemet küldött! – kiáltá Rigó Ferke.]
– Ime urak és asszonyok, most látjátok őt; mondá Rigó Ferke kárélvező
csufolódással, az oda vezetett csoporthoz fordúlva. Nézzétek meg jól,
hogy ráismerjetek… Belülről ismeritek már. E szerencsétlen áldozat, az
ájult leány, híven lefesté őt; önszája még jobban leírta magát s mi az
ajtón által hallottuk azt. Megérdemlené az elfogatást; megérdemlené,
hogy lerugdosva a lépcsőn, kivetve a kapun utczai ütleg és káromlás
legyen bélyegző díja: ha sokkal nagyobb számadásom nem volna vele,
hogysem ily aprósággal leróhatná.
Rigó Ferke egészen el volt ragadva. Sápadt képén piros foltok törtek ki
s égő szemeihez borzasztóan állt a borotválatlan tüskés arcz. Egész
tekintete magasztalt vala, a boszú és elégtét fanatismusa világolt azon.
A körülállók jóváhagyólag suttogtak össze s várták a kifejlést. A zaj
több házbelit idézett oda. Megjelent a két nőszemély is, s az áruló
Betti reszketve közelíté meg ájult asszonyát.
– Nem ismersz úgy-e? kérdé Lajostól Rigó, tompa, komor hangon, melybe
gúny és bőszültség az önmérsék erőtetésivel vala vegyítve; s vágott
lábát az elibe vetett somfabotra foná, hogy reszkető mérgében biztosan
állhasson.
Lajos merev butasággal, némán bámult rá. Összerezzent képe nyugalomban
látszék, de szeme és átalakult vonási félreismerhetlenné tevék a csendes
tébolyt.
– Pedig ismerhetnél, folytatá Rigó. Debreczenben viselte már pofád ezen
ököl kék szedreit, mikor Mariskámból magadnak akartál csinálni
menyasszonyt… Ha ha ha! most eljöttem lelkedre ütni kék szedreket, mik
nem fognak oly hamar elmúlni.
A fagyos gúny hangja, a boszúállásbani bizonyosság s a czélzat találó
fulánkja, úgy látszék, magához hozá egy pillanatra gróf Szalárdy eszét.
Szemei Rigó Ferkére kapódtak, szemöldjeit gondolkozólag vonta
homlokredőibe, s arczkifejezése feléberült. De a tájékozó öntudat rövid
volt. Egy hirtelen rázkódás után visszaesék a félelmes tompa őrültségbe.
– Lám lám! ki hinné, hogy még mindig oly szerelmes vagy!? Ilyen az, ki
jó húsban van… Tehát egyre másra új és új menyasszony?… Pedig te már
házas ember vagy; neked már feleséged van, kit a templom küszöbéről
tőlem elraboltál; s itt kiesve a gúny hideg modorából, bőszülten
csikorítá össze fogait. De ismét erőt vőn, s az előbbi fagyos hangon
folytatá: és lásd, feleséged reád vár az úri nyoszolyában. Szegény,
nagyon fázik magában… Nem szép tőled így megfeledkezni róla… Jer, jer,
ne várasd magadra, majd én elvezetlek.
Mi, kik tudjuk, mi történt Mariskával, s hol és minő nyoszolyában
fekszik ő? borzasztót gyaníthatunk e készületből.
Lajos mindezt nem látszék hallani. Bomladó esze összes életdrámája
töredékivel foglalkodék s eszmélet s figyelem nélkül álla ott közönyös
hóborttal.
– Siess gyilkos!… indulj, ne várd, hogy kényszerítselek! rárivallt Rigó
Ferke dühödten, s gróf Szalárdy, mint egy ijedt gyermek vagy vérig vert
vad ló, engedelmesen indult meg zsarnoka előtt.
A bámész csoport útat nyitott maga közt, s a nélkül, hogy segítőleg vagy
akadályozólag beleavatkoznék, hagyta fejlődni az eseményt. Betti
előkeresé Lajos köpenykéjét, s ráveté úgy mint volt egy ingre; melyet a
nyugvó tébolyodott, a nélkül, hogy magára igazítaná, hurczolt el
vállain.
Az utczán bájosan hangzott az éjzene, a lépcsőn haladott a borzasztó
menet, s Athea ezen ellentétek érzése nélkül, aluvá az ájultság álmát.
Midőn a kaput kinyiták, az éjzenei egész gyülevész tömeg kapzsian
tekinte oda, hogy talán bizony Athea jöend közéjek; s meglepetve
tátottak szájat a váratlan jelenet személyeire.
Túlról a fáklyafény hátterében nehány batard állott, melynek ablakin a
páholybeli selyemurak arczaira lehetett ismerni. Gúny és kérdező
kandiság látszék vonásikon, Rigó Ferkét fixirozák félszemű üvegeiken. Ki
lehet ezen vatermörderes Dózsa György? minő viszony, és szövedék adta
hatalmára Szalárdyt? miért és mi történhetik itt? kérdezék egymástól s
minden kinevető viszketeg mellett is elborzadtak Lajos őrült vonásitól.
Azonban nem akarva sem ellenségök dolgába, sem utczai éjbotrányba
beleavatkozni, nehogy nevök s jelenlétök a hírrel érintkezésbe jőjön,
előkelőségi katekizmusok szerint elhajtattak.
A tömeg azalatt tolongani kezdett. Zúgás, zaj, vihogás, csoportozó
pártalakulások keletkezének mint ilyenkor szokott, de Szalárdyt senki
sem sajnálta, mert vagy nem ismerék, vagy utálták őt.
Hadd lakoljon, ha megérdemli, mondogatták az ismeretlenek; úgy kell
neki, bárcsak mind így járna, vélekedtek mások; no hiszen szép úr?
megjegyzék néhány hírlaprágó politikusok, kik az éjzenéhez a szomszéd
kávéházból jöttek. A csoport legnagyobb része azonban látvány
tekintetéből kivánta a botrány növekedtét.
Lajos e közben, ideiglenesen legalább, magához jött. A fáklyalobogás,
zaj, tolongás, hideg lég, s a tömött nedűvel szitáló eső élesen hatott
érzékeire. Széttekinte szikrázó szemekkel, látta a kiváncsi gyülevész
csoportot, a gúnyt és kárvágyat annyi üldöző arczon; eszébe jutott az
est gyalázata, önmaga s a jelennek minden körülménye. Dühösségbe borult
összeesett arcza, képére fordítá a köpenyke szárnyát, hogy álarczozza
magát, s a cseléditől oly régen megjegyzett kapkodással rohant
odarendelt bérkocsijához, melynek számát a fáklyavilágban meglátta.
Rigó Ferke alig érkezett nyomain, s a batard hágcsóján megfogta, hogy
visszarántsa.
– Ne bántsd Ferke; mondá hátulról visszatartva Pisze Pista. A kocsis
zsoldomban van, azaz retteg tőlünk, s oda hajt, hova mi akarunk jutni.
A kocsi elrobogott hátsó bakján ragadva Rigót s Pisze Pistát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Midőn a királyi egyetem orvos-szaki épületéhez értek, megállott a kocsi.
A két boszúálló előugrék a batard ajtajához, s a merev tekintetű
őrültet, a nélkül, hogy ellentállna, vagy tájékozná magát, vaskarokkal
ragadá be a hideg bonczterembe, melynek asztalán nagy kések és csonttörő
kalapácsok közt, halott lepedőjében fekvék Mariska.
Az ajtó szele megcsapta a lefolyt faggyúgyertyát, s a megmozdult
csontváz rémesen csörgött a lobogó világban. Lajos nem eszmélt arra,
máskép lehetlen lett volna meg nem borzadnia.
Rigó Ferke bekulcsolá a zárt, s lehányta a kölcsönzött ruhákat. Nem
nekem valók úgymond, nem eléggé dühödtnek érzem bennek magamat. Aztán
felölté az obsitos rongyokat. Ezekben szenvedtem miattad, ezekben
terveztem a boszút, ezekben akarom élvezni azt, mondá fogát csattogtatva
Lajoshoz.
De ő nem érté azt. Mozdulatlanul maradt a ponton, hová veték vagy
taszíták s tévelygő, félénk, zavaros szemekkel, nyúladt vadult arczczal
nézett maga elé.
Ferke bőszülten boszankodék, midőn megismeré, hogy őrült. «Csak addig
tudnám eszére hozni, míg a holttal megismerkedtetem;» imádkozék
tombolva. Aztán karon ragadta a csendes bolondot s egész erőből megrázta
őt… Lajos reá veté szemeit s arcza átalakult, mintha gondolat jelennék
meg nála. Ferke még dühödtebben megrázta őt s «kelj fel, kelj fel, Athea
itt van»! ordítá közel füleibe… Lajos arcza villanyos hirtelenséggel
vérszínbe borult, szeme vadul villámlott, de az öntudat normális
kifejezésével. «Hol van? hol van?» kiáltá megrendítő hangon.
– Pszt! alszik; sugá Ferke a leplezett halottra mutatva.
Lajos egy pillanatra elhivé, mert esze emléke ott kezdé gondolatát, hol
az elhagyta őt, s Athea szobájában képzelé magát, kinek ájultára még jól
emlékezék. De a csalódás rövid volt; körültekinte a szörnyű helyszínen,
feszült orrlyukakkal szaglálta a rothadás bűzét s borzalommal rázkódék
össze.
– Te hazudol, Athea nincs itt; megtámadá Ferkét s lerántotta leplét
Mariskáról.
A bájos alakot elváltoztatá a halál. Jó barát sem ismert volna rá,
nemhogy a tékozló csapodár, ki az arczokra rövid pillanatig szokott
ránézni.
– Nem ismered ugy-e? pedig egykor szép volt, mint Athea; kiáltá Rigó
Ferke keserűen, miközben Lajos kezét ropogásig szorítá. Az én Mariskám
az, kit buja erőszakod gyalázatos halálba kergetett.
Lajos elsápadt s reszkete. Hihetőleg a hajdani alacsonyságokra gondolt,
mert szemeit lesüté s a szégyenérzet csalhatlan bélyege mutatkozék
rajta, utolsó fellobbanása a kihalt becsületnek. Rigó Ferkének diadalt
adott a Lajos lelkét égető öntudat.
– Igen, Mariska az, folytatá újolag feldühült haraggal. Mariska, kiért
most kezeim között vagy. Jól tudtad te azt, hogy rajtad boszút állok, s
nézd, lábamat vágtam el, hogy soká ne várakoztassalak. Várhattál-e több
udvariasságot egy bitang csavargótól, kit közkatonának kötéllel
fogattál?!… Ha most boldog volnál, hozzá kötnélek e hullához élve
eltemetni, hogy férgeivel tápláld magadat… Az Isten, ki az élő és halott
sorsát ismeri, jól tudja, hogy azt érdemelnéd… De mivel nyomorult, igen
nyomorult vagy: megelégszem azzal, hogy nyomoruságod neveljem.
Kihirdetem jellemed rajzát, megismertetlek a világgal, s ha itthon
befolyásod akadályozhatná azt, keresek országot, hol azt tehetem.
Megbélyegzem multadat, bevágom jövődet, megfosztalak hivatalodtól, s a
hon növendékeit irtózni tanitom nevedtől… És mivel kirablott kevélységed
a születésben keres révfokot, hová a kárpótló remény zászlaját felütéd:
elveendem születésedet. Adatokkal bizonyítom be, miként nem vagy gróf,
nem vagy nemes, hanem egy pálinkaárusnő fattyú gyermeke, kit a magtalan
Beatrice béres czimborája gróf Szalárdy György családjába lopott…
Kivetkeztetlek családi igényeid hitéből, nevetséggé teszlek a fővilág
előtt, letapodlak szenny és szemét közé, hova tartozol…
Rigó Ferke még tovább is kinzotta volna az őrültet lucidum
intervallumában, de a születési kérdés catastrophája visszaejté Lajost
tébolyába. Ez egyetlen vala, mit még birt, s az utolsó érdeknek is vége!
A veszteség irtózatosan megragadta. Egyedül e hatás lőn még képes
izgatottságát feljebb fokozni, s annyira túlszökteté azt, hogy elkezde
fagylalón, kétségbe esve hahotázni. Athea! Athea!!! hangoztatá
leirhatatlan kifejezéssel, mely egyszersmind a kín és a kaczaj
felkiáltása volt. Aztán hirtelen összerogyott s alvék vagy ájult, vagy
félholt vala.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Két óráig tartott e zsibbasztó tetszhalál. Midőn felébredt, rettegve,
rángató szemekkel, felmerevült hajjal tekinte fektében körül. Aztán
ólálkodó settenkedéssel, félvállról kémlelve, lábujjhegyen, de
fogcsattogtatva kerülgeté a hullát, mint egy lesbeállott ragadozó…
Hirtelen ráugrott, mint a párducz, s Athea!! kiáltá idegrázó hangon…
Athea kelj fel!!! sikoltá mégegyszer s belemarkolva a halottba,
erőszakosan rázta azt.
Gróf Szalárdy Lajos gyógyíthatlanul megőrült.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy példánya a temérdek korszaki társaknak, kik a drága időt, észt,
vagyont, születést, a boldogság s boldogítás becses eszközeit, egyedül
hiúság s feslett szenvedélyek rabjaivá teszik. Azon temérdek társaknak,
kikről, (ha egyéniségük s eszközeik hiányában az előttünk álló tökélyig
ki nem fejlhetnek is) jó lelkiismerettel elmondhatni, hogy többé vagy
kevésbbé: őrültek.


XXXVI. (Két hulla.)
A fentebbi botrány, mint csepp a tengerben rég elmerült már a főváros
egymásra toluló eseményi között, midőn néhány órányira Czeczilia
lakától, egy népes magyar falu sáros utczájában, viaszvászonnal ekhózott
zöld szekért vontatott, négy jó széltiben fogott ló.
A faluszélben, ős jegenyesorok s egy buja park lombborulatai közül ó
franczia fedél emelkedett ki rozsdalepte bádog gombokkal, s a kert végén
sugárkúpozatú sírbolt nyúladt fel, melynek bas-reliefjei felett a grófi
koronán megaranyozott gombok remegőn fénylettek a megtört napsugárban.
A viaszvásznas szekér vontatva haladt az agyig érő sárban, messziről
látszottak idefáradni a megrángatott lovak. A sovány kocsis egy hajdani
livrée rongyaiban kuczorgott a szennyes lóharákon; s ez a hámok
toldozott ósága, a szekéren avult örökös piszokkal, különös ellentétben
álltak a tizenhat markos vérlovakhoz, melyekről a mostani gondtalanság
nem volt még képes leveszteni a nemes eredet typusát.
Midőn a szekér a templom közelébe ért s egy iszapos kátyuban nagyot
nyekkent, az ekhósátor oldalszárnyait kopott mázú fekete bot tolta
kétfelé belülről, a nyilaton tömött vöröshajú szeplős arcz nézett ki
borotválatlan állával, melynek őszbecsavarodott tüskéit nem igen tiszta
gallérka környezé. A hunyorgató szem s álnok rókamosoly, mely e komoly
arczot mintegy torzan világítá, oly ismerősnek látszik, miszerint bár
azt töröttség s vénhedés senyveszté, ki Lőbl Simont, debreczeni
vásárirodájában ügynökeire lesni látta volt, igen hajlandó, ezen
emlékeztető alakban, őt magát keresni.
– Állj meg itt a deszka-kapus házánál; parancsolá kocsisának a vöröshajú
arcz.
A szekér megállt egy tisztán meszelt kőkéményű ház előtt, mely a
jobbágylakok sorában némi előkelőséggel díszelgett. Az ablakalatti
kiskert lécz-rácsait délignyitó folyta be tömött szőnyegével, a csepegő
hosszán teljes viola és fájvirág állongott gazdag füzériben, s a
tornácz-ágason lopótök lógatta súlyos gyümölcseit. Egy tisztes tiszta
öreg sárga őszhajakkal, fekete posztó házisapkában, egy ingben behúzó
nadrágban hátratett kezekkel gyönyörködék a kert ágyai közt s itt ott
gondosan takart ki a levelek közül egy-egy sárgadinnyét a nap melegének,
vagy eligazítá az egymásba fonódó virágos indákat. Most félbehagyta
bibelődéseit s a megállott szekér felé figyelt. Zömök termetű, sánta
egyén szállott le arról, sötét bő kaputban, fekete mankóval támaszolva
hónalját; s a kertben foglalkodó öreghez biczegett.
– Jó napot tiszteletes uram! nem tudja, itthon van-e a gróf? kérdezé a
rácson keresztül.
A lelkész tetőtől talpig mérte az ismeretlen jövevényt, kinek vonásiban
annyi visszataszítót talála s viszonozott üdvözlettel felelt.
– Nem tudom, honn van-e? mert hozzá senkinek sem szabad bemenni, mióta
hivatalát letevé, engem is kitiltott: de úgy hiszem, itt lesz, mert a
szomorú események óta sosem lépte át udvarküszöbét, s mint a hír
beszéli, erős fogadást tőn, hogy életében nem is lépi azt át.
– S mint van megelégedve új sorsával? kérdé kárgúnyosan a mankós ember.
– Midőn a megtalált Szalárdy Ödönnek törvényes örökét visszaadá s
hivataláról lemondott, színből legalább titkolta lelki csüggedtségét,
felelé a lelkész; de mióta valami Lőbl Simon nevű gazember, uzsora és
csalárd adósságok miatt csőd alá ejté, egyetlen fia pedig megőrült,
borzasztó komor és zárkózott. Nem hallani róla, nem látja senki s épen
azért azon gyanú kereng a környéken, hogy talán megbolondult, vagy
megölte magát; annyival is inkább, mivel lélekismeret üldözné a Szalárdy
Ödön ellen tett bűn miatt; mert olyan hír szárnyal, mintha
megegyezéséből kínzotta volna azt a fogságba esett dr. Márk.
– Nem sejtette tiszteletes úr, hogy valami csempészett czikkelyek
birtokában volna az exföldesúr? mi törvény szerint a csődtömeghez lenne
sorozandó? mert az ily úrféle adósok, vagyis supplens bébillérjeik
szeretnek, ha mit szép szerével lehet, védenczeik részére elkörmölni;
kérdezé savanyodott arczczal a jövevény, kit a Lőblre ruházott
«gazember» czím némileg érdekelni látszott.
– Nincs annak uram annyija se, mint a templom egerének; felelé a
lelkész. Összeirtak nála a végrehajtáskor arany-ezüst edényt, bútort,
fegyvert, még a felesleg ruhát is. Árveréskor aztán úgy vette meg igen
magas áron Czeczilia, hogy haláláig használatul átengedje neki s ne
vonhassák ki alula lepedőjét a zsidó hitelezők.
– Igy hát régi kényelmében maradt a bukott tékozló? kérdé az idegen
irigy fogcsikorgatással, mit a lelkész nem vőn észre.
– Igen, mi a lakást és asztalát illeti, de különben most is mindenét
elszedik. Minap árvereltek tőle saját udvarában négy szép angol lovat,
inkább boszantásból mint kármentesítés végett.
A mankós ember rápillanta féloldalt angol lovaira, s undok öröm
hunyorgott szemében. Ilyen az a gőgös főrendű nép; míg úr és tékozol,
barátait is lenézi, ha tönkre jutott, elleneitől is kegyelmet fogad el;
megjegyzé elégületlenül.
– Az nem igaz uram, viszonzá a lelkész, bátran szemébe nézve emberének.
Czeczilia nem ellensége senkinek, s gróf Szalárdy György nem is akarta
elfogadni ajánlatát. Csak addig szándéklott igénybe venni azt, míg
grófnéjához költözik, vagy tőle évdíjat eszközöl.
– S Beatrice grófnő magához veendne egy bukott ősz férjet, vagy
nyugzsoldot vet a kolduló rokkantnak?
– Egyiket sem tevé. Mitsem akar többé róla tudni; sőt válópert indított
ellene, mint ki a mellékági örökösödés gyanújával, az árvahalász híres
esetében, őt is beszennyezé, tékozló természeténél fogva pedig a grófnő
vagyonát is végpusztulással fogná koczkáztatni.
– Hisz a jegyajándok Beatrice grófnő birtokában maradt; s öngyalázatául,
még férje csődje előtt, azzal örök lemondást vallatott be, hogy a
megcsalt hitelezők igényt ne próbáljanak ahhoz formálni… Oly dús feleség
és kegyelemrágó férj?! gúnyolódék keserűen a mankós.
– Az öreg gróf rendkívül haragvék; folytatá a lelkész, Beatrice grófné
arczképét kivetteté szobáiból, egész éjjeleket gondolkodva virrasztott,
de biz őt senki sem szánta, miért vett idegent, ki fajtánkat megveti,
pénzünket kihordja s egész családot elmagyartalanít.
– Azt sem sejté tiszteletes úr, nincs-e a grófnak valami lappangó
jövedelmi-forrása, a húsz krajczár napi tartáson kívül, mit a törvény a
csődtömegből részére elrendeli? mert úgy hallom, két cselédet tart, s
úri módon főzet; kérdé folytatólag a szeplős idegen.
– A jószívű Czeczilia szánakodik rajta, s fizet számára évenkint kétezer
pengő segélypénzt, mennyit ő özvegy tartásul, a mellékági javakból nekie
fizetett.
– Aha! jó, hogy tudom; ez hát a tömeg jövedelméhez iratik, s a szegény
hitelezők kielégitésére lehet fordítani.
– Nem lehet biz azt, közbevág a lelkész, mert Czeczilia egyenesen
kiköté, miszerint csalárd uzsorások zsebét ő nem tömi, s adományát,
mihelyt igénybe perlenék, rögtön megszüntetné.
– A hálátlan kígyó, hát így köszöni meg, hogy koldus korában hat ezer
forintjáért négyet adtam neki?! mormogá magában a kérdezősködő; s a
lelkész figyelme mind inkább érdekült, mi czél lehet e szorgoskodó
tudakolásban?
– De mindenesetre érzi gróf Szalárdy, minő sorsot cserélt? mondá a zömök
idegen ördögi mosolylyal.
– Élte levert s felettébb szomorú, csak egy remény látszik fentartani,
miszerint tébolyodott fia kigyógyuland.
– Nem tudja még, hogy neki nincs gyermeke; mondá magában, érthetlenül a
mankós.
– Mondogatni szokta öreg szolgájának: «fiamnak legalább grófi czímet
hagyok örökül. Az ősi végrendelet e pontját betöltém, keressen ő
kincset, betöltendve annak másik pontját, s hagyjon utódokat, hogy
betöltsék a harmadik pontot… Óh ez mind meglehet, hisz ő meggyógyulhat,
s akkor fiam van!» Ez álmodott öröm mutogat még neki egy biztató jövőt.
– Elvesszük azt! mormogá magában ismét az idegen s kaján vonásiban oly
őszinte öröm fejezé ki magát, mintha övéinek boldogságát látná. S hát
csak gazember az a Lőbl Simon? mondá aztán kötődő szeszélyben,