Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 09

alapértesülés hitele minden mást kiszorít, a mint hogy efféle
diplomatikai számitások szerencséje, a polgári szerkezet minden ágaiból
ismeretes.
Mint minden igazán jó embert, Gyapjasyt is csak az nem csalta meg, a ki
nem akarta. Ott is könnyen vízre vihető volt, hol saját érdekéről volt
kérdés; annál inkább ha személyes ügye kétségben nem forgott, sőt érdem
és hír kandikált elő kevés törődésért, mely sorsot a nagy uraktól mindig
irigyelt. Egész erőből csodálkozék az együgyű taktikán, mely a
conservativek irányában felfedeztetett s ez végképen elhatározá, hogy a
tisztujitásban nemcsak részt veend, hanem minden cserebogarat felzaklat,
azt rendezi, intézi s vezetni fogja.
– Mégis szörnyűség, kegyelmes uram, mondá kitörve, hogy saját ázsiai
véreink mindenha lesben állnak ellenünk. Hanem hiszen most legyen
megmutatva széles haza előtt, kinek hínak engem. Hathatós esküt teszek
excellentiád kezébe: fia alispán lesz. Még a héten befutom mind az öt
járást; begyűjtöm a szájas hadnagyokat, felkergetem a nemesség véneit;
elkezdem…
– Csak házamban ne kezdjen semmit spectabilis; közbevág hideg
tekintélylyel a főispán, mintegy nyakon öntve a Gyapjasy lelkesedő
tüzét. Nem remélem, hogy kortestervek szövegébe akarjon keverni s
visszaéljen beszélgetésemmel, mit vele, saját házamban, mint gazda
vendéggel folytattam. Tegye, a mit tetszik, kövesse meggyőződését, de
engem engedjen maradni eddigi helyemen, azaz közelíthetlenül minden
pártok felett. Végre még compromissióba hozna kerengő hírekért, miket én
hallék s tovább adtam, csupa mulatságból, mint más ártatlan tréfákat.
Gyapjasy meghökkent s bocsánatot kére: de örült magában, hogy a főispán
vendégszerető gyöngédségből kiszalasztá azon becses titkot, melyet ő az
ellenzék dicsőségére ildomosan fel fog használni. A főispán pedig
nyugton maradt korteskedő izgatása után, mert ismeré emberét, kit egy
hivatalos szó, tekintélyváltó arcz elámítni képes; s ki csak azért sem
hivatkozik reá, hogy hír és dicsőségben osztály nélkül álljon;
megsérteni pedig hogyan merné, holott jelenleg is azon okból van itt,
miszerint kegyencze iránt közbenjáró kegyét kikérje.
Mig gróf Szalárdy fiát ily módon egy rövid és halk beszélgetésben
alispánná tevé: azalatt Athea felkölté Lajosban a vágy- és szívelem
minden érzelmeit; Zalánka remegett, hogy a szerény, félénk teremtést
kedvetlenség éri. Már a Beatrice szurós czélzatai okot adtak megbánnia,
hogy nagy úr házába jött. Lajos hevét, izgalmait ismeré; első tekintete,
melyet az olvasó észrevőn, elárulá, miszerint oka van őt nem becsülni.
Oly szilajodott egyéniség pedig, mely vér és képzelet urasága alatt áll,
nem kimél senkit. Látta, mily ábrándos merültséggel néz Atheára, mint
fogy el szavában fáradt lélekzete s mily áruló szineket váltanak arczai.
Bizonyosnak tartá, hogy mihelyt alkalma lesz egy pár tanutlan szót
sugni, érzelmét festendi, mely azt a tiszta lelket meg fogja zavarni.
Egy sohaj, alélt arcz, vagy épen kézszorítás mind annyi csekélység Lajos
ostromában, pedig elég arra, hogy erkölcsös nőszívben örökre sérelmes
emléket támaszszon. Ily gyöngédségből oltalmazta Zalánka Atheát. Mit fog
mondani az éles itéletű hölgy egy előkelő honi családról, melynek
körében több oldalról kiméletlen bántalom érte? mit fog vélni a magyar
házakról a finom művésznő, ki azokról különben is annyi botrányos
nyerseséget hallott? ki úgy van értesülve, hogy a dölyfös magyar
művészeit nem érti, nem tudja becsülni, hanem otromba szeszély és
garasos kegyelem eszközeül nézi?
Athea okos tapintata észrevevé Zalánka védelmét: s ez előzékeny
szivélyt, őrködő részvétet mondhatlan nyájassággal tudá viszonzani. Oly
derűlt, szíves közlekedő enyelgéssel fonódék hozzá, oly bensőséget önte
édes hangjába, annyi érzelmet, kifejezést lelkes szemeibe, hogy Zalánka
végetlenűl megszereté őt s az ébredő rokonszenv rögtön barátsággá vált a
két szűz kebelben, melynek egyike a honszeretet házi erényével, másik a
művészet világhatalmával gazdagon, mint polgár és cosmopolita, de
mindenik erkölcsi fenségben szövetkezék össze.
Lajosnak már egy párszor volt alkalma látni Atheát, mióta olaszhoni
műutjából megtért. A min Gyapjasy úr váltig csodálkozék, be-betekintett
hozzá ozsonnára agarászat közben s a késő holdvilág vetette lovára, ha
egyszer belemerűlt a beszédbe. De Lajosban nem igen volt hajlam epedő
ábrándra, Athea pedig költői szerelem tárgyaul látszék alkotva s így
erőtlen és mulatag nyomot hagyott élvező szivében, melyet egymást váltó
kalandok törlöttek el. Minthogy azonban magasztaló híre futott Atheának
s a magyar írók azon szerencsétlen szerencséjéhez juta, miszerint inkább
félistenné teszik, csak művét olvasni, vagy megvenni ne kelljen:
hizelgett Lajosnak ily közvéleményü kegyenczczel ismerősnek lenni s
utóbbi együttlétök óta el is olvasá mindazon hírlapi czikkeket, melyek
Athea fellépteit fényes hódolattal tömjénzék. Mégis kitünő szellemnek
kell lennie, gondolá magában, ha idegenek közt, nyegle szövetség s
főrendi pártkegy nélkül ennyire ifjan s feddhetlen erkölcscsel a dalhon
koszorúját el tudá nyerni! Mi kéj, mi irigylett sors lenne birni őt, ha
majd a művészi tökély kifejlettségekor, kellem és földi báj csábító
díszében a birodalom főarszlánaitól védve, imádva lesz! mi kényelem
leend a helybeli öröm, ha majd Athea fővárosi énekesnő leszen! Efféle
hiú ábrándok tévelyegtek fejében a czikkek olvasása óta; s jegyzékbe
volt téve kalandja között, egy pár hódító carousselt átenyelegni Athea
körül, a netán háládatos jövendő fejében.
Most azonban megboszulá magát az erős szerelem s szívrázólag kezdett
játszani azzal, ki őt mint alkúbérbe vehető álarczot, kalandokra
szegődteté el. Atheát szebbnek látá ma mint máskor, szebbnek mint valaha
valakit. Úgy tetszék, új vágy, új izlés ébred fel benne, más forma, más
szabály, más törvénye a szépnek, fenségesnek, mint minő lelkében eddig
uralkodék. Mintha most bontakoznék ki a tan és fogalom, mely eddig
háttérben homályosan lengett s mely után eszmeképét keresnie,
feltalálnia kell; s mintha ezen forma, szabály és fogalom tökélyes
testet, kivitelt nyert volna Athea alakjában. Ki figyelemmel kiséri
önmagát, tapasztalni fogja, miszerint gyakran, ha fájdalom bántja vagy
élénk izgalomban forog, sokkal fogékonyabb egy más tárgy iránt. Tán az
önszeretet keres olyankor vígaszt és kárpótlást, tán a képzet lobogása
gyöngyözi be a megvarázsolt tárgyat: elég az, a hatás ellenállhatlan, a
szív éled és fölemelkedik, a vágy terjeng és tisztul s ha birnók, mi
minket bir, képesek volnánk boldogok lenni. Ily perczek ragadták meg a
Lajos lelkét. Meglehet, a hortobágyi eset, vagy Mariska veszélye s több
sötét kalandok tölték el háborral; meglehet, az apai ház sorsa kapta meg
kedélyét s tevé át nemesb hangulatba, mely a szép és fenséges gyöngédebb
hatályát el tudta fogadni. Athea éke, kelleme mindenesetre sokat tőn
ahhoz. Öltözéke választékosb vala, mint minőkben eddig látta őt. A
ragyogó sötét haj látni hagyá a fej szabályos formáját s egy pár
vadrózsája ellopni látszék halvány arczairól a gyenge pirt. És a gazdag
kedély, a vidám nyugalom, a szabad s illemszerű modor, mikben lelke
tükröződék! Lajosnak át kellett látnia, mily magasan áll e költői lény a
hétköznap hölgyein; mily messze álltak eszméi ez istengondolattól; minő
új, minő ismeretlen boldogság az, mit ily teremtés vonzalma adhat. És
most, midőn a csapongó szenvedély helyén tiszta láng gyuladt; midőn
lelke, erkölcse vállalkoznék egy ujjászülő világ határiba átlépni, kell
ellenszenvet tapasztalnia! mert ő igen is észrevette azt, mint őrzi tőle
Athea s mint fonódik az új Zalánkához, hogy óva maradjon. A hortobágyi
áldozatnál csak a csáb számvetése, a vér ingere csalódék, mégis mennyi
kínt szenvedett. Oh mi annak egész vesztesége a szellem gyötrelméhez, ha
a lélek teljes erőből függ a szerelmen s nincs vigasz, nincs semmi
remény! Borus kedélyét még az is nyomasztá, mert az aggály felkeres
minden elemet, melylyel magát növelheti, hogy Athea keblében és arczán
észrevette a zajt, mit Petrarca szobra ébresztett. A féltés rögtön
felnyujtá fulánkos fejét s mint egy éhes kigyó, szívébe harapott. Ő
bizonyosan szeret s elajándékozá a föld legdrágább adóját, első
szerelmét. Hihetően a szobrász birja őt, ki anyám Petrarcáját véste.
Hogy volna remény enyimmé tenni őt, hogy birnám elvonni a művész
lelkétől, kinek szelleme varázslatban tartja, kinek emlékét távol és
ábránd szentelte fel, kit már égi rokonság tőn szellemjegyesévé s kinek
ihletett keblével nem mérkőzhetem én, én a földi gyurma, ki szárnyak
nélkül akarok repülni! Oh boldog művész te, ki az Athea szobrában
szerelmét érezed, míg én itt, a minta angyalában, a hideg szobrot
imádom! Ily csüggesztő eszmék vették meg elméjét. Vágyott a felsőbb,
képzettebb lelkekhez tartozni; szánta mult éveit, hogy vidéki csapongás,
könnyen elégedő hiúságnak adta; erőt érzett lelkében felemelkedni s
ösztön és csüggedés küzdelmei között hatni, tetszeni törekvék, de mint
ilyenkor mindenkin történik, ügyetlenebb lőn kedvkeresésiben, esetlen,
unalmas, visszataszító. Vége, vége, mondá magának; baljóslatom sugja,
hogy vesztem kezdete ez; a való szerelem boszuland meg csapongásaimért s
megdönti jövőmet, melyben hiún biztam, melynek kerekeit apám most
intézi.
Ez volt Lajos helyzete, midőn Zalánka ellenőrködése közben Athea kegyeit
keresé.
– Énekeljen valamit nagysád, engedje élvezni bájdalát, mit Olaszhon nem
tud feledni; kérte Lajos Atheát s egy pár ezüst girandolet tőn a
zongorára, hogy élénk világában a művésznő kellemét csodálja.
– Ha excellentiája megengedi; felelt Athea mosolygó készséggel, előre
örvendve, hogy míg a dalban átadandja magát kedves ábrándinak, mentve
lesz Lajos merész mulattatásitól.
A grófné annál szívesben intett tetszést s engedelmet Athea énekéhez,
mivel így felveheté azon szerepet, melyre egy művésznő irányában
születék, hogy t. i. kényelmes ülésben pöffel és fanyaron birálja annak
lelkesedését, ki őt és osztályát pénzért mulattatni rendelteték.
Athea ülést vőn a hangszer mellett, Lajos le akart hajolni, hogy a nád
rakpadon hangjegyet keressen s vele alkalmat Atheához éneke alatt közel
fonódni; de Zalánka megelőzé őt s közte s Athea közt válfalul hajolt a
servente padjaihoz, hosszan válogatva a jelesb dalművek kedvelt
darabjait.
Lajost felette ingerlé a kiszámított eltávolítás. Megvetőleg nézett alá
Zalánkára s észrevevé, hogy annak kötényzsebe hajlásközben szétnyilt,
melyből aranyzott levélke csuszott félig ki. Boszújában elcsempészte
azt, a nélkül, hogy Zalánka sejtené. Hát titkod van te kaján kakuk,
gondolá magában; most már leend kapuczányom, ha kedved jő velem
szilajkodni; ugyis megnőtt veled számadásom, itt a rovat, melyen
letörlesztem s elrejté az elorozott zsákmányt.
Athea játszani kezdett s a társaság meg lőn ragadva. A művésznő alakján
feléledt a szellem, az ihletett erő, mely az ábrándos arcz méla
nyugalmában szunnyadozni látszék. Az emelkedő lelkesültség egészen
hatalmába vette őt s égni, lobogni hagyá ama sajátos, kristálytiszta
egyéniséget, mely a földtől elszakadni, az álmodott, a keresett fensőbb
világba átolvadni látszik. Szeme ragyogó gyöngygyé lőn, boldog epedéssel
függe a titkos szerelmen, mely költői lelkek ösztönében él, melynek
tárgya ismeretlen, eleme sejtés, érzelme csak vágy, de határa nincs.
Csengő énekében oly szívből fakadt meleg, oly lyrai bensőség, mely az
érzelem legrejtettebb erét átjárja, felrázza, felolvasztja. Ő a
zeneköltő kezéből kivevé az eszmét, indulatot s úgy adá vissza, miként
azt nemes lelke érzi, felfogja, gyöngéd szende jellemében a szelid
költészetnek. Énekében nemcsak a dallam áltató varázsa, nemcsak a
csodálatra ragadó könnyűség és tökély, hanem főleg a való mély érzelem,
a derengő kedély vagy borús szenvedély hódít és köt le. Még ehhez az
olympi ifjuság és szépség, nemes női szerénység, szabatos, kellemes
mozdulatok! Igy jelenhetett meg a múzsa az őspogány eszméjében, midőn
először megimádta őt.
Athea bevégzé az első dalt. Működését mély csend, hallgatag bámulat
követé, mi őt kétségkívül jobban magasztalá a legzajosb tapsviharnál.
Gróf Szalárdy, ki a művészetek hitvány naplopóit mélyen a születési
érdem lába alá követelé, felállt és kezet nyujta az ifju szellemnek.
Beatrice irigyen merült titkos birálatba s genirozva lőn saját háza,
egyénisége felett egy leányvendég itélete miatt, ki a lelki tökély ritka
fokát birja; s maga Ózuginé, ki a bevett eledelek után bóbiskolni
kezdett, lerázván orgonavirágszín ruhájáról a kuglof morzsáit,
kiegyengeté itt-ott a csokrok hurkáit s fel-felüté Atheára álmos
szempilláját.
Athea más hangjegyet vőn s Meyerbeer Ördög Robertjéből kezdé énekelni a
herczegnő magándalát, melyben a váró remény hatalma oly csodás erővel
van kifejezve. Lajost átszorítá a féltés lángfoga. E dal a szobrászt
illeti, gyötré önmagát. Hah, mily ömledő vágy, mily epedő ábránd fehér
angyalarczán. Kellett-e ily szenvedély puszta művészetből? van-e ily
elfogult remegő szerelem, ha tárgya nincs?… Hát csakugyan semmi
vigasztalás? Oly észrevétlenül kell tombolnia szívemben a vésznek, mely
egykor felemészt, vagy őrültté teend?
Szaggató érzelmei közt, véletlenül reá téved Athea szép szeme; s mintegy
megrettenve a háborgó képtől, kérelmes, engesztelő kifejezéssel fordult
tovább róla. Lajos szenvedélyes lelke meg lőn ragadva; nem állhatá
tovább a szemek hatalmát, honnan szerelem helyt szánalom fénylett rá.
Önkénytelen ösztön vonzotta a leányka bűvös közelébe; ülése megé akart
leülni, hogy bájait közelről élvezze, s a hangjegyfordításnál
felszivhassa édes leheletét: de Zalánka belátta czélzatát s megelőzve
őt, Athea székére könyöklött, büntetőleg nézve annak válla felett Lajos
szemeibe.
Lajos rendkívül megharagvék, tovább nem tűrheté Zalánka ellenkedő daczát
s boszúszomjjal rohant a mellékterembe, hogy az orzott levelet
átolvassa.
E közben beszédbe eredt Gyapjasyval a főispán.
– Minő eredetű az ön örökbefogadott leánya? kérdé őt.
– Nemes születésű, kegyelmes uram, felelé Gyapjasy. Mátyás idejében
virágzó család voltak ősei, de később nagyon elágazott a törzs s
osztályok utján elszegényedtek. Apjának alig volt valamije, anyjának
pedig még ötödik anyja kikapván quartalitiumát, párnahajnál egyebet nem
vitt a házhoz.
– De hát mégis volt ötödik nagyanyja; megjegyzé a főispán.
– Óh igen, felelé büszkén Gyapjasy; az apáknak meg pláne bőségében volt.
– Hogy vitte ennyire a dalművészetet?
– Hajlama volt reá. Már öt évű korában, midőn árván hozzám került, Sára
néném rongyollott klavirján egyre czinczogott; s alig hat hónapra, a
nélkül, hogy valaki tanítná, egy-két czigánynótát magától kelempelt, mit
a szolgálóktól hallott. Kaptam az alkalmon, remélve, hogy egykor engem
is hírbe hoz s odaadtam a nagykárolyi orgonistának. Későbben igen kért,
hogy vinném fel Pestre, mert már ő többet tud mint az orgonista; de
bizony én rosszabbnak ismertem Pestet leirásból, mintsem egy gyermeket
rá mertem volna bizni s inkább mestert hozattam házamhoz, ki
egyszersmind Tollfokyt nevelte. A kis Juczi haladt, mert még akkor úgy
hittuk s egyszer-másszor vasárnap délután, ha az atyafiság begyűlt,
mulatságot szerzett a compossessoratusnak; de Sára néném haragudott reá,
mert a kacskaringós trillert szivesben éneklé, mint a szentek hegedűjét
és ha egy tisztes szomszédasszony pogácsát nyomott markába jutalmul,
fitymálva veté a kenyeres kosárba. Én azonban leginkább aggódtam, mert
komoly melancholia kezdte elfoglalni s ebédnél sem járt az esze az
ételen. A kertben késő éjig hallgatá egyedül a fülemiléket s
leheletfogytáig próbálgatá hangját utánozni; és ha a mezőn kocsiztunk,
meg kellett a lovakat állítnom, hogy a pacsirta énekét mélán kisérhesse.
A főispán Atheára nézett s elgondolkozék. Csodálta a genius természetét,
mely minden helyzetben s eszköztelenség közt, nyomor, megtagadás, kor és
értetlenség daczára megkeresi útját, s lehetőségig kifejti erejét.
Megemlékezék sok nagy szellem életrajzaira, kik küzdés, bántalmak, inség
forrásiból eredtek, kiket a sors elnyomni akart, s kik mégis mint
hatalmas lángoszlop törtek ki a fojtó anyag alul; megemlékezék, mily
feledékeny s hálátlan a világ azon áldozatok iránt, kiknek találmányit
használja, eszét élvezi. Mily különös az, gondolá magában, hogy
egyéniségek kört tudnak nyitni, felemelkedni, a tökélyt elérni, s
megfutni a tért, mit a természet elibek szabott, mig az összes
emberiség, vagy egyes nemzetek darabos törekvések között, féligmeddig
fejtik ki s élvezik egyik vagy másik eszme boldogságát; mi csupán attól
van, mert a vezérszellemek lelkét nem hagyják hatni, kormányzani… De
lennék-e úgy mostani helyemen? eszébe ötlék itt, volna-e tökélytelen
egyéniségem mellett fényem, uraságom, érték és bitorjog, ha ama
szellemeknek megengedtetnék nemünket a természet s osztó igazság
forrásihoz visszavezetni?… Csak jobb ez, a mint van! oda téve az
eszmézet végére, visszatérvén Athea rajzára.
– Rövid időn mestere javallá, vinném a fővárosba, mert Juczi képzettebb
már, mintsem ő tovább vihetné; folytatá Gyapjasy a kezdett életrajzot.
Én hajlandó valék tanácsát követni, hogy meggyógyítsam a kis leány
elégületlen, vágyó aggodalmát, de tudja az Isten, mindig haladt-maradt.
Egyszer ló-venni jött hozzám egy olasz katonatiszt, gazdag selyemgyáros
fia Milanóból, ki a dalos árvát csodának találta. Többszöri énekpróbák
után úgy belé szeretett, hogy megfeledkezve a lóvásárlatról, sorsán
töprenkedék. Adjam, úgymond, egyenesen Olaszországba; ha költeni nincs
kedvem, fog ő kölcsönözni, míg a kis művésznő maga kifizeti… Dehogy nem
költök, mondám én, ha halhatatlanság néz ki a kamatból, s két hét mulva
milánói lakos lőn a kis alföldi csalogány. Négy év alatt szép összegbe
került, mig művészete mellett nyelveket is tanult. Egyszer levelet ir,
hogy segélyemet többé nem szükségli, hogy igen jelentő dijakat érdemel,
hogy bálványozva van, s magát Atheának nevezte, melyhez joga volt,
miután nevét maga teremté. Aztán egymást válták dicsekvő sorai. Genua,
Velencze, Padua, Brescia s több műértő városból jöttek levelei pénzzel,
melyet itthon tőkésített, s száraz babérlevelekkel, miket díjkoszoruiból
szaggatott. Óh de engem nem ez tett boldoggá. Én a boldogságnak örültem,
mely irataiból gazdagon sugárzott; én a lélekműveltséget, a tömérdek
észt és ismeretet csudáltam, melyre tanulmányi foglaltsága között szert
teve; s a hir és jövendő ragadt el, melylyel az igénytelen gyám nevét
fel fogja szentelni. Higyje el excellentiád, hogy ha egyetlen rudas
lóval maradnék e siralom völgyén, mégis gazdagnak tartanám magamat a kis
Atheával… Fél évvel ez előtt egy szép levelet küld, mely minden igazitás
nélkül beillenék aranyszáju szent János könyvébe. Megirta abban, mily
fájdalmas honvágy miatt beteg, mint szeretne hazájába jőni, s mint
kifejtve érzi művészetét arra, hogy országa művelt leányinak örömöt
szerezzen. Csak egy hiányzik, mond, még a földi boldogságból: hogy
hazámtól egy koszorút nyerjek. Megküldé a biráló czikkeket, megküldé
több neves herczegek érdemajándokit jeléül becsültetésének, s igen kért,
eszközöljek utat számára az önismertetéshez, mikorra megjövend… Én
persze akartam utat eszközleni, de bizony nem értem rá; aztán egy-két
hatalmas szó többet tesz, gondoltam, mint az apró táblabirás futkározás;
azért valék bátor excellentiád elfogadó kegyét kikérni, könyörögve
további magas védelmeért.
– Bizhatik bennem, spectabilis. Atheát én a magyar művészetnek
nyereségül tartom. Csak alkalma legyen magát bemutatni, kétségkivül
készen a győzelem s dicsőség. A szinigazgatóságnál hathatós ajánlást
teszek és eszközlök. Gondunk leszen reá, hogy a napi sajtó érdemlett
figyelmeztetéssel híja fel a közönség részvétét; félév mulva számíthat
táblabiró úr, saját nevének országos megünnepeltetésére.
Mialatt Gyapjasy úr a hallhatatlanság bájitalától szédelgett, Lajos a
szomszéd szobában ezernemű eszmetolongástól nyomaték. Az aranyozott
boríték czímén Vámos ismerős vonásait találta s rögtön kibontva a
feltörve orzott levelet, következőket olvasá:
«Édes Zalánkám! A háztól elválok, melyhez te kötöttél s nővérem sorsa. A
választó ok rögtön fejlett ki, s azért hirtelen kell történnie
búcsuzásomnak is. Nem bucsúvét az, csak végszó az új találkozásig. Engem
a kedvező végzet int sietni egy tény bevégeztével, mely egy nagy
szenvedőt, téged, Ceciliát, engem, mindnyájunkat boldoggá teend.
Ha a főispánékkal Debreczent elhagyád, jövő hó végére menj Ceciliához
látogatóba. Azon hó végnapján én is megérkezem; addig fontos okból kell
Pestre távoznom. Közelség okáért a lápszigetre hajózom, s azon keresztül
sietek hozzátok. Ha ott várnál, kedves lenne nekem; az est úgy is holdas
leend, s tudod, mily regényes a vándorláp!
Isten veled keblem gyöngye, türd békén a környező szeszélyt, s ha nem
becsülheted, tiszteld a házat, mely hajlékot ád, melynek békóiból
szabadság s szerelem vesz által.
Vámos s. k.»
Lajos borzasztóan sejté a levélből, hogy a félelmes alak, kivel ő a
hortobágyi éjben találkozék, midőn Vámos léptei attól elriaszták,
csakugyan a több mint tíz esztendős halott. Borzasztóan sejté, hogy az
árva halászt vagy Szalárdy Ödönt, kit ő későbben hasztalan keresett,
Vámos vette pártfogása alá, hogy igazait feléleszsze, s házukat, ha
Lőbltől menekvés lenne is, végkép megdöntse. Mitsem gyanított ugyan a
szörnyű vétekről, mely Ödön gyermekkorát érte, de irtózott az anyagi
inségtől, mely a mellékjavak kiadásával rájok tör. A megrohanó aggály
első ostromában ki akart törni, zajt ütni, felforgatni Vámost tervével,
halottjával, de átlátta, hogy az mitsem segit, ha sejtése valósul, és ha
nem: szükségtelen veszélyt intézend elő. Bizott némileg a
lehetlenségben, atyja, anyja bátor, biztos állításaiban, s törekvék
ebbeli kétségét lehetőleg elfojtani, míg orvos Márk, anyja levelére
megérkezék.
A tolongó eszmezavarban rátért a levéltartalom másik tárgyára is.
Tudtára adá az, Zalánka és Vámos viszonyát. Ez hát oka, hogy azon
koldusnő oly önfejüleg bánt a jótevő házzal; ez az oka, hogy daczosan
megveté nyájas hajlamomat, melylyel gyöngéd, vagy erőtetőbb modorban
annyiszor kináltam. S egy ily rejtett szerelmü hölgy avatkozik
boldogságomba? ő mer emelni tiltó védkezet Athea körül, hogy midőn az
üdv megjelent, én mint elátkozott küszöbén kiessem? Ingerült bosszuja
önmagát nevelé, de megrohanás helyett más nemű lakolást tervezett. A
vándorlápi regényes légyotton majd magam jelenek meg. Megakadályozom
Vámost, földulom boldogságtokat, s ha a sors akarja, csak kényszerítsen,
mindenre a vérig kész vagyok.
Mennyire ily hábor- s indulatvésztől kitelheték, nyugalmat hazudott
kikelt arczaira, s mikorra a főispán Gyapjasynak igéretét tevé,
visszalépett a társaságba. Athea még akkor is énekelt, s egy vidám
költemény szökellő trilláin enyelgett kedélyes dallama. Lajos szorongva
hallá azt, de az imént támadt zaj elnyomá keblében a gyengébb húrokat.
Zalánka megé huzódék, s nesz nélkül lábához ejté az áruló levelet,
mintha hajlongásai közben hullatta volna el; aztán eltávozék, Zalánka
egy pár percz után helyét változtatá s remegve kapta fel a meglátott
levelet. Vérszin futá arczát, de megnyugvék, mert a műélvbe merült
társaság miként figyelt volna ily mellékcsekélységre?
Még folyvást csengettek a szép szűz hangjai, még folyvást varázsa köté a
figyelmet, midőn kétségbeejtő lárma, zsibaj, robaj tört ki az utczákon.
Felzúdultak a félrevert harangok, csörömpölő zaj, kétség, sikoltás
támadt s növekedett. «Tűz van, tűz van!» bömbölé egy mély, vontatott
szózat: «tűz van, tűz van!» ismétlé ezer, tízezer torok a különnemű hang
változó vegyében. A műélvező társaság felriadt, s kiszalada a
közlázadásra.
Czegléd-utczán égett, honnan a szegény Mariskát esküvőre hozták. Az
utczák telve voltak tolongó tömeggel. Minden ablak, szabály szerint
átvilágítva, s a tornyokon lázasztón lebegett a vérzászló az égés éji
világában. Félrevert csengetyű s iszonyu ordítás hallatszott a főtanoda
felől. A machinista diákok törtek előfelé pusztító robajjal. «Lám
hazudnak a kapások, mert lesz bor; jól iszik a machinista ilyenkor;»
sikoltá az egyik; «nem iszom bort a morgóba, sem a kutyakaparóba, csak a
machina tartóba», ordítá a másik, s végetlen chaoszát a csintalan
ötletes felkiáltásoknak, miket a bajt s veszélyt megvető vaderő s eleven
pajkosság felidéz s miket a szél és távolság érthetetlen hangtömegbe
kavart. Itt sötét ablakokat zudítottak be, miért nem lámpásol szabadító
utjokra, amott egy kurjongató kofa telepén robognak keresztül, mig
itt-ott két oldalon rudat dugnak a kerekek közé, vagy hátulról
beleragadnak, ha valamelyik czéh vagy utcza lovas oltógépe meg akarja
őket előzni, mert az első vizipuskáé a cseberbor jutalom. Öt-hat
meghallgatja az esdeklő kofát, s némi naturalékért megvédik a
vargainasok kirablásaitól; a letapadt czivist is kihúznák a többi lába
alúl, de nem hagyhatják ott a machinát, mert harmincz krajczár birságot
kellend fizetniök. Soha az officium imperfectum, elszántabb hősök
kezelése alatt nem lehet; hogy is ne? hiszen legatiót öt legénynyel
feljebb választanak, a törvényes király nevenapján meszely bor és
félfont hús a tiszteletdíjok, nyáron pedig saját majálisok van, mit ők
«kanmulatság»-nak neveznek; s egyetlen bűnök az, hogy a machinariumot
minden tűz után újra kell építni, mert ha hírtelen nincs a kulcs, rögtön
szétszedik.
Czegléd-utczát ellepte a nép, különben is tele volt rakva vásári
árukkal. A diákság feltarthatlanul rombolt keresztül a favilla-, lapát-
s járomhalmazokon, feldöntve az útban eső szekereket. Egy alacsony nádas
ház lobogott csapongó lángokban. Az égő nádpehely mint egy tűzes lapta
szóródott a szomszéd zsindely- s nádtetőkre, a felvert perje s kákaüszök
tűz-záport képezett, verve, csapkopva e lángok szelétől. Szörnyű
pusztulás várható, ha segély nem érkezik. A nép nyüzsög és lót-fut
őrülten, nehány vasvilla férhet csak az égéshez, mely azt csak bolygatja
s terjeszti. Egy-két bőrveder csekély vize ömlik itt-ott ki a vörös
lángban, de az csak az eresz széleit éri, s minden siker nélkül loccsan
el. A lárma nő, a kétség növekszik, minden arcz csüggedt és rémülő.
Egyszerre megujul a vad zaj. Roham, tolongás kél az emberek közt. «Félre
félre, utat, utat!» rikoltnak mindenütt. A félelem oszlik, az arczok
derülnek, mert megérkeztek a diákok. A tanoda vizipuskája berohan, s
rajta, a levert füstgomolyban, mint egy czirmos félisten, a machinista
præses. A hajótört nép nem lehet gyorsabb. Élénk, eszeveszett, lázas
törekvés foglalja el őket. Néhány a szivattyút húzza cyclopsi erővel;
mások vedres civiseket térítgetnek a vízgép öbléhez, mások városi
targonczákat osztanak, vagy hordják csurgó ládáiban az iszapos vizet.
Egy égő szarufa lecsuszott a ház égett végén; két diák rögtön felkúszott
a szikrázó gerendán, s a lángfutotta nádat kezdé leforgatni két
petrenczerúddal. «Vizet, vizet!» kiált a leomlott falon egy másik társ,
ki a függő szalonnák és kolbászok védelmére mászott. A præses odalőtt, s
be találta puskázni a kigyúlt kamarába, de két vállalkozó társ, egy
ló-hámmal menten kihúzta azt.
[Illustration: – Félre, félre, utat, utat!]
Az irtózat és küzdés legnagyobb zajában, iszonynyal futkosott fel s alá
s tépte szétszórt haját egy polgárnő. «Hol van, hol van?! Szabadítsátok
meg!» Sikoltozott az őrültség szakadatlan hangján, s a nádhalom és
lehányt gerendák tüzes halmazán át, be akart az égő épületbe törni.
Utánna férje rohant, a gyuladt ház gazdája, kiről nagyobb részben a ruha
leégett, s merev szemében a vad ijedtség látszék. «Leányom, leányom!»
kiáltá gépileg, s mint egy bőszült a padlás azon végébe mutatott, mely
most kezde körül gyúladozni. Egy fáradtan lihegő diák, kinek öltözéke a
perzseléstől most is párolgott, elveté hirtelen kalapját s lekapván egy
szájongó civis fejéről a báránybőr kucsmát, azt, mint egy sisakot fejébe
huzá, s rohant az égő padlásra, hová a házgazda mutatott. A fedélen
kivül csúszott egy lyukig, mit az oltók nyitának a tetőn. Térde
le-lecsuszamlott, s a megmarkolt forró nádba fogódzott, melynek belsejét
már elfutá a láng, s mely, ha robogó korczvesszője szétszakad,
kigyúladva vele együtt a mélységbe zuhan. A házszegélyről ráhanyatlott
egy égő gyertyánfa rúd, s báránykucsmáját meggyújtá; egy folt lobogott
prémes sisakján, mint egy lángüstök, de a præses azonnal lelőtte azt,
mint valami szarkát. Végre bejutott a lyukon; szőke népleány feküvék a
szalmán lázas álomban. Dús haja ziláltan, szemei beesvék, arcza sötét