Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 04

hangon, de arczán meghalaványult a változó sárgaság, elárulva a titkos
haragot, mit Márk pletykasága ingerelt… velem nem áll senki alkuban;
folytatá szilárdul, mint házi orvosom, megnyeré grófném elismerő kegyét.
Annak kérelmére igértem, hogy teendek egymit sorsáért… Egyébiránt a
kutyabőr árát nincs többé oka követelni. S a hivatalos hirlap közelebbi
számát nyujtá Lőblnek, hol a kinevezések rovatában következő czikk
állott: «Orvos D. Márk urat, a párisi, német, magyar és több
természetvizsgáló társulatok kitünő tagját, szülészmestert, és ritka
gyógysikerről hirhedt férfiut, ki huzamosb időre saját költségén ingyen
kórházat, és kisdedóvót alapított: a szenvedő emberiség érdekében
bebizonyult érdemeiért, s az orvostan elővitelében kimutatott tudományos
szorgalom tekintetéből, ő cs. kir. apostoli felsége méltóztatott nemesi
oklevéllel kegyelmesen megajándékozni.»
Lőbl még tovább kezében tartá a hirlapot. Egy czikket olvasott abból
némán, mely a fentebbit közvetlenül megelőzé. Aztán arczát ünnepélyes
tettetésbe szedvén, kezét egymásba dörzsölé, hogy ujján a briliánt
pogácsa szerteszét villogott; s rókaalázattal félhangon susogá:
– Excellentiád nem is adna alkalmat grófi rangját megüdvözleni, ha az
ember véletlenül lapból nem olvasná; de hódoló álarcza alúl kifityegett
a hivatalos káröröm, mely szavait ilyformán értelmezé: elkéstél jó
bolond; ha én lefőztelek, grófkodhatol kopott fringiáddal… Miután hát a
kutyabőrrel bajunk nincs, folytatá Lőbl, Márk úr részéről csak azon
kétrendű nyugtatóval fogok számolni, melyet a kegyelmes gróf, és grófnő
utalványára neki kifizettem, hozzá értve azon száz aranynyi csekély
összeget, mit Lajos úrfi… vagyis ifjú gróf váltójára közelebbi
gyógyításaért az orvosnak adtam.
– Kezdje elején, s időszak szerint menjünk a pontokon, nálam akként
vannak sorozatba véve; mondá a meggrófiasult György úr, miközben
tárczájából egy rövidke, de számokban bővelkedő jegyzetet kivőn.
Lőbl bezárta a szobaajtót, orrára illeszté hajszálaczélba foglalt
szemüvegét; s a csomagból kivett számjegyzéket kezdé olvasni, minden
pont után gróf Szalárdyra tekintvén szemüvege felett, jóváhagyást, vagy
észrevételt várva az egyes tételeknél:
– Nagyméltóságu gróf Szalárdy György főispán, és kir. tanácsos,
nemkülönben szt. István kiskeresztes vitézének, Lőbl Simon pesti
becsületes izraelitánál tett, s fizetetlen adósságai:
1. két ezer arany, miket a grófnő, Lajos úrfi születési ajándékaul
rendelt Márk orvos úrnak lefizetni, s mik az első computusba azon oknál
fogva nem iktattattak be, mivel még akkor a grófné nem akarta
excellentiáddal tudatni.
Ez azon díj vala, mit a nagyreménységű rongyok elszülésekor a
pálinkaárusnő becsempészett fiáért csipett fel dr. Márk.
– 2. A mellék örökülés előtt nálam tett összes adósság 240,000 p.
forint.
– Nem foghatom meg, hogy jöhet e pont számadásba, holott 40,000
termesztmény, és lábas jószágok árával rovaték le abból; 200,000
értékben pedig kilencz év előtt átbocsátám ős uradalmim kettejét, miknek
ön, habár nevem alatt, birtokában van, s jövedelmét húzza.
– Tán feledé excellentiád, s ha igen, ime az átadó okirat, hogy
biztosítá az átvett javak száztóli hatos jövedelmét. Tiszteim
számadásait saját kormányzója vizsgáltatá meg, s azokból kisül, hogy
bevételem néha öt, néha ötödfél kamatra rugott. Az innen kilencz év
folytában eredt, megtérítendő hiányzék: 11,500 p. forint. S e
tekintetből hozaték combinátióba az ó adósság… Ha kétkedik excellentiád,
itt vannak a számadási kivonatok, kormányzója aláirásával; s egy
harmincz fontnyi papircsomót nyujta át.
Gróf Szalárdy visszataszitá azt; s a pamlag vánkosáról odébb vetve egy
csomó zsiros gyapju-mutatványt, helyét megtörlé, hogy rákönyökölhessen.
Aztán egy száraz cabanára gyújtott szivartárczájából. Lehet folytatni;
utasítá Lőblt szokott kicsinyléssel.
– 3. Márk úrnak fizettem a melléköröködés után excellentiád rendeletére
20,000 p. forintot.
– Fájdalom; mondá mintegy magának a főispán.
– Ki az embernek 25–30,000 évi jövedelmet ad kezébe, annak oly potom
ajándék, alig több napszámosi borravalónál.
Vámos a bódéban aláhuzást inte az esküdtnek, mint minden haszonvehető
igéknél.
Lőbl huzamosan nézett szemüvegén felül észrevétel után; de a gróf
hallatlanná tevé tolakodó szavát, szivarfüsttel rejtve el arczain a
sárgitó haragot, azon bántó meggyőződés miatt, hogy zsidó szövetségben
semmi titok nincs, sőt oly rejtelmek is fecsegésbe jőnek, miket sem
meghatározni, sem annál inkább bizonyítani nem lehet.
Lőbl tovább olvasott.
– 4. Ennek négy évi hátramaradt kamata, száztól tizenkettejével: 9,600.
– Akkor nyolcz kamatra igérteték e pénz: mondá foga közül György gróf,
lenézve félszemmel a köhentést színlő uzsorást.
– Igen, azon feltét alatt, ha pénzemhez egy év alatt visszajuthatok. De
csak nem kivánja nagyméltóságod a zsidókat á la Pharao sanyarni, hogy
tőkéjét évtizedekig követelje nyolcz kamaton magánál heverni. Kivált
most már, midőn a váltótörvény, mint József eleinket, kiszabadított a
rabjáromból. A gróf (e czim jól esék a főispánnak), magasabb ponton áll,
de magasb lelkű is, hogysem egy zsidó írgalmát igénybe vehetné; hiszen
váltót adott a kérdéses kamatról.
– Tudom, mondá a főispán, miközben irtózattal vonult odább a szennyes
ingtől, mely a kanapé alul lábaig nyujtózott. Csak saját jellemére
akarám Lőblt emlékeztetni, mert egy év alatti visszafizetésről, a
kamatláb megállításakor szó sem volt.
A tőzsér nehányat köhintett, melylyel magát becstelenülésnél rendesen
fedezte, s mely neki a tétlen megvetéssel büntetendő gentelmaneknél szép
tőkéket hozott. Aztán olvasá:
– 5. Különféle pincze- és konyhaszállítmányok külföldről, mik az utolsó
négy évben fizetetlenül maradtak 9600 p. frt.
– Jegyzetemben csak 8000 áll; monda Szalárdy, a kezében tartott papirra
tekintve.
– Azon ezerhatszáz értékű küldemény nincs tán beszámolva, mely
nyolczszáz negyvenben, a bécsi szállitásnál Dunába merült. Pezsgő és más
külhoni borok, szeszek, saftok, olajok, eczetek, mustár, tengeri halak,
rákok s több efféle. Emlékezik excellentiád, midőn oly rögtön tőn újabb
megrendelést, de a tisztújítószék aztán kedvére ütött ki… Nem remélném,
hogy a vakeset kárát törvény ellen nyakamba kivánná sózni; holott casus
nocet domino.
– Ez maig sincs hitelesen bebizonyítva.
– A bécsi harminczadkönyv kivonatát még azon évben leküldém
excellentiádnak. Ha elveszett, párban ime itt van, melyből kitűnik,
miszerint a szállítmány ugyanazon czikkekben ismételtetett.
– Az nem többet bizonyít, mint hogy czimem alatt vámmentesítteték a
másoktól elfogyasztott első hozomány.
– Tanúiratokat is küldék, mik a megrendelt ládák elsülyedését igazolják
– felelé sanda szemmel Lőbl, a nélkül, hogy jogot venne az alacsony
csempészgyanúért megneheztelni.
– Azt hiszem Lőbl, azon ládák az akkortájban vajudott, de születése
előtt megidétlenült emanczipáczio keresztelőjére előlegeztettek.
– Nem, kegyelmes uram; mi minden illető bábát és keresztkomát
készpénzzel szoktunk fizetni – viszonzá a tőzsér előkelő mosolylyal,
feledve, hogy a becstelenítő kétely ismételteték.
– Tovább, tovább, – utasítá Szalárdy, nem akarva oly csekély összegért
ingerültebb surlodásba jőni a horgas körmű hébermágnással, kit bár
mélyen gyűlölt, mig körme közt van (pedig mindvégig ott marad),
szeszélyétől telhetőleg kimélni tartozék.
Lőbl folytatá:
– 6. Ezen szállítmányok időarányú kamata száztól tizennyolczczal: 1728
p. frt.
– Hisz a negyedik pont alatt csak tizenkét száztólit követelt.
– Jaj, kérem alássan, az régibb adósságra szól, midőn excellentiád
hitele még jó lábon állt, de bizony most már egy kis lábcsúzt kapott; s
csak nem követeli, hogy oly háznak, mely négy év óta fizetéseit
megszünteté, tizennyolcznál olcsóbb kamatra hitelezzek. Ez kegyelem
lenne, azt pedig mágnás, ha épen ma lett volna is azzá, zsidótól nem
fogadhat el.
Szalárdy ajkába harapott a szemtelen szómerény miatt, s hátat fordíta a
pamlagvégnek, hogy ne lássa a neveletlen pénzaristokratát, ki új
fensőségét oly nyersen gyakorolja a felette állókon… Lőbl sértő
közönynyel folytatá:
– 7. A kegyelmes grófnő utóbbi rendeletére: konstantinápolyi shawlok,
boroszlói és schweiczi csipkék, indiai tollak, lyoni selymek, külországi
bársony- és kasemirkelmék stb., stb., 10200 p. frt.
Semmi észrevétel.
– 8. Ugyanannak párisi illatszerek, öltözékeszközök, divatárúk, kilencz
tánczöltöny, keztyűk, czipők stb. 1356 p. frt.
Semmi észrevétel.
– 9. Ugyanannak melegégalji növények, négy darab persaszőnyeg, különnemű
becses régiségek, érczöntvények, norinbergi díszművek, majmok papagályok
s több apróság: 17500 p. frt.
Semmi észrevétel.
– 10. Az ezüstnek és ékszereknek csak vámja és portója jő számadásba,
mert azokat személyesen rendeli meg és fizeti ki a grófnő, párisi
kirándulásaiban. Tehát a fizetetlen vám és portó összesen: 2161 p. frt.
Semmi észrevétel.
– 11. Ugyancsak a grófnő részére vétetett négy angol hintós ló: 3000 p.
frt.
– Ezret sem értek – megjegyzé kedvetlenűl Szalárdy.
– Hitelbe az is jó – válaszolá alázatos gúnynyal a kopasztó; s a főispán
pirulva némult el, hogy ily lelketlen pénzfaló fulánkjait viselnie kell.
– 12. Excellentiád számára egy angol csődör, fegyverek, úri és cseléd
formaruhák Bécsből, amerikai szivarok, bécsi lószerszámok stb. stb. 8075
p. frt.
– 13. Lajos úr… akarám mondani az ifjú grófnak… kérem átosan, midőn e
jegyzék készült, még nem vala gróf; innen a tévedés. Tehát az ifjú
grófnak excellentiád jóváhagyása mellett, külön hozatmányok a jegyzékek
szerint: 3956 p. frt.
14. E fizetetlen bizományoknak időarányos kamata, tizennyolczával,
összesen tészen 15900 p. frtot.
– Ez mégis szörnyűség, kitört a főispán, e bőrnyúzó telhetetlenségén.
Annyira egy aristokrata sem élt vissza hatalmával, mint a pénz. A zsidó-
és mórüldöző spanyolszak, az inquisitió, a velenczei tizek, a népsanyaró
római patricz, mind semmi aránylag azon kínzó és fosztogató
kihágásokhoz, mit a magyar uzsorások klubja kényszerítő körülményeink
közt törvény mellett és szerint büntelenül űz és feljebb rugtat.
– Ugyan ne fillérkedjék excellentiád, esék szavába malitiős phlegmával
Lőbl, vérszemet kapva a fentebbi letorkolások sikere után. Azt véli
talán a gróf, hogy én olyan kapaszkodó nyalócz vagyok, ki elég hiú és
ostoba szerencseül venni, ha magas uraknak ingyen szolgálhat?… Ugyan mit
mondana a világ, ha megtudná, hogy ily magas ház még az étel és ruházat
árával is zsidónak tartozik, ki azt évek előtt fizette ki. S mégis nem
elég, hogy a krajczárokat sehol sem számítom… Még forintjaimból is
engedjek? vagy épen százaim-ezreimet hagyjam leróni… Ily bolondító
gombát nem ettem. Én parancsváró szolga és gép vagyok… Gép és eszköz a
világ folyamában… de önmagamért. Én szeretem magamat jobban mint mást.
Szeretem mélyen, elszánva, csábíthatlanul. Szeretem önző ösztönnel,
mások kárán s a törekvés minden bűnével, mi a bitón innen esik. Nekem
tőkém van s azt akarom, fogom növelni minden szent és szentségtelen úton
a végtelenig. El kell érnünk, hogy uralkodjék önökön a zsidó ivadék,
melynek bujdosó elein sokáig uralkodtak önök.
Ezen epés, ingerült eszméket oly hidegen, oly alázott modorral mondta el
Lőbl, hogy a főispán megborzadt. E kincsgyűjtő sárkány kimutatá foga
fehérét, s oly gyáva téren mutatá azt, egy vonagló áldozat előtt, ki már
erőtlen lábakon, bukáshoz közel, fentartó kezére szorulva hozzá
támaszkodik, hogy a súlyegyent, ha még lehet, el ne veszítse. És ő
ördögien reá vigyorog, hogy az áldozat ne merjen hozzá menekülni. És e
vigyorgás oly hideg, oly merev és nyugodt, mint lenne a tűz, ha
megfagyhatna.
A főispán irtózattal látá, miszerint az uzsorás kényurak ép oly tökélyre
fejtik szakkörükben a tettető alaktant, mint más diplomaták. Éltében sok
zavart, sok szorongó kedélyt és órát idéztek már reá a túlköltő
fényszenv kicsapongásai; de soha oly megrázó bánat, oly csüggeteg és
komoly önvád lelkére nem merült, mint most, midőn szemei kezdtek
felnyílni. Eddig egyik kölcsönből fedé a másikat; házi szükségeit
tőzsérhez utalványozá, s kész jövedelméből elszórta magát napi és
évszaki mulatságai közt. Csak most, midőn a halasztgatott végszámvetésre
összeszerkezé jegyzékét, szörnyedt el, mennyire sülyedt érzéki fekvében,
mennyire lehetetlen a felvett modort folytatni. Ez már magában leverő
vala, s most Lőbl kitöréseiből kezdett meggyőződni, ki az, kinek körmei
között nyakig van; mennyire más, mint a külső kéreg, a görbedő,
igénytelen álarcz, melyet ő ismert; mennyire más e rőfös és firneiszos
vagy caviarszagú s váltóval béllelt haute-volée, a hiba mellett is, még
sokban gyöngéd s lovagias aristokratiánál; mennyire nem várhatja e
vérszopó vámpirtól, hogy kimélettel legyen sorsa elrendezésiben. Hogy
azonban ügyét rosszabbá ne tegye s a kivihetőnél kevesebbre ne szorítsa
magát, elnyelte Lőbl gorombaságát. Közönyös nyugalom alá takarta a
háborgó gőgöt s szótalan arczán legkisebb jelke sem vonult keresztül
azon árnyon kívül, mit a szivar vastagabb füstje rávetett.
Lőbl elbámult e kicsinylő hidegségen. El kellett ismernie, hogy az ó
aristokratia gőgben, tettetésben is nemesebb ujdonsült klubbjoknál,
melynek pedig ezekben áll egyik főerénye.
Szünet következék.
Végre Lőbl, türelmét vesztve a főispán komoly és vágásban maradt
kedélyén, ingerülve kérdé:
– Tehát folytassam?
– A mint tetszik – mondá a főispán egykedvűen, miközben második szivart
gyújta meg, hogy a szoba szagát ne érezze.
Lőbl folytatá:
– 15. Most legújabban az új etablissementhoz bécsi butorok és
függönyzet, párisi tükrök, lámpák, vilárok, két divatos brougham, egy
kalesz, négy lószerszám ezüstre, csehüveg-szállítmány, vegwood és
csehporczellán, servicek, mind excellentiád czímerével s grófi koronával
jegyezve: 18,750 p. frt. Meglehet, az összeg valamivel többre is fog
rúgni, ha sietségemben egymi csekélységet tán kifeledtem. Némely részt
innen a debreczeni vásárról spediroztam excellentiádhoz. Elébb nem
érkezheték. Csak félév előtt vevém parancsát és rajzait, midőn bizonyos
reményt kapott, hogy gróffá emeltetik.
A főispán észrevétel nélkül hagyá e pontot. Arcza némileg felderült,
gondolata elmélyedt, a grófi czím üdvét látszék élvezni.
– Itt vége a házi költség rovatának, mely tizenöt pontok alatt tészen
összesen 133,326 p. frtot és 2000 aranyat; hozzáadva az ifjú gróf
közelebbi gyógyításaért Márk úrnak fizetett száz aranyat – mondá
hivatalos közönynyel a tőzsér, miután a fentebbi pontra ellenvetés nem
téteték; s szemüvege felett feleletért nézett, de a főispán folyvást
háttal ült feléje.
E számadásból, sok több között két főtanúság van. Egyik azon szomorító
magyar gazdálkodás, miszerint negyvenezer p. jövedelmű földbirtokos négy
év alatt csupán külhoni fényűző czikkekre annyi adósságot tud csinálni,
a mellett, hogy bevételét másfelől egy fillérig elkölti, s miszerint a
fokonkinti merülés intő veszélyében is a helyett, hogy észre éberülve
megrántaná a gyeplőt a mélység előtt, könnyelműen rohan az üres czím s
fárasztó csillogás szirénei közé. Másik tanúság az, hogy ki a
Shakespeare és Sue Shylockját és Jaques Ferrandját meghaladó magyarhoni
uzsorások torkába esik, annak idejében okvetlenül el fog nyeletni, mint
Jónás elnyeletett a haltól, hacsak késnek késével (azaz lemondó
határozattal) ki nem vágja magát, míg keze mozoghat…
– Mielőtt a másik rovathoz fognánk, az elsorolt pontokra nézve közleni
akarom tervemet. Százezret alakítsunk kölcsöntőkévé s tőle, míg
leszállítom, ajánlok száztóli nyolczat. A felül rugó összeget pedig
kifizetem jelenleg, ha tetszik honi részvényekkel – mondá gróf Szalárdy
Lőblhez fordulva, s szemén és összevont homlokán bizonyos fanyar
nyugtalanság látszék elvonulni, mely epés egyéneknél izgatottság jele s
a kitörő szeszélyt szokta megelőzni.
Lőbl azon hideg haragúak közé tartozék, kik soká engedik megmozgatni kői
nyugalmukat, de ha egyszer felingerültek, sokáig higgadnak le, s
mosolygó arczczal tudnak gyilkosságig menni. Seprős vére felkavarodott
az elébbi lázadásban s szinte égett az alkalomért, goromba lehetni a
körme közt vonagló nemesen, kinek faja előtt, minden értéki súlya
mellett is, kényszerű háttérbe vonulni az uzsorás klub. Azért gyönyörgve
élvezé adósa arczán az érdekeltséget, mely sokkal jobban lázít és
rongál, mint a kaján gúny. Sóvár boszú- és ártvágygyal nézte az
átváltozott arczot, mint egy fizetetlen váltót, mely ellenségét kezébe
adja.
– Mi a száztóli nyolczat illeti, mondá hivatalos idegenséggel, csodálnom
kell excellentiád idylli fogalmát, miszerint egész naivsággal tud tőlem
ilyesmit várni. Valóban a költők meséire emlékeztet, midőn még öt-hat
ember vala a földön s Ábel csak azért is átadta Kainnak kecskéje húsát,
hogy bőréből lábtyűt csináljon magának… Ma több hasznát veszszük a
kecskének. Ritka, s mint a zsibvásári koszperd, divatvesztett czikk ma
már az irósvajszivű, vagy inkább romlott májú philantrop, ki birkáit meg
hagyja nyírni az éhesnek s mézes karddal harczol ellenei ellen.
Részemről legalább nem tartozom ezen sóhajtó vitézek kegyes táborába.
Azon egészséges alapelv nyomán: inkább én, mint más, többet akarok
kapni, mint adni; s hol kilátásom csökken, bizalmam is illőn
megvékonyodik. Excellentiádnak nem lehet panasza. Annak idejében
méltányos valék: de természetesen, a mint excellentiád lejebb-lejebb
ment, én feljebb-feljebb jöttem. Míg biztos hitele volt s pontosan
fizetett, tizenkét perczentre mindig kölcsönzék. Négy évtől, mióta
akadozni kezdett, tizennyolczra csaptam, s most, midőn a hitelalap ide s
tova végkép kimerülend és csak perre, patvarra nyílik reménység,
huszonnégyre adnám, ha adni akarnám, de úgy sem adhatom, mert magamnak
is szükségem lesz reá. Minek okáért excellentiádnál lévő minden tőkéimet
ezennel felmondom; egész alázattal megjegyezvén, hogy a lefizethetési
határnapig huszonnégy perczentet előre tegyen le, vagy váltó által
biztosítson; mit annál hajlandóbb lehet teljesítni, mert ha tartozását
betábláztatom, huszonnégyre sem fog mástól kölcsönt kapni, s akkor
veszve lesz; ha pedig rögtön perbe fognám, csőd alá jöend, s akkor már
veszve van.
A főispán haragos csodálattal nézett Lőblre. Meztelenül egész
undokságban állt előtte az álarczaiból kivetkőzött nyervágy. A tőzsér,
ki kalandos ifjú korában, viszonyaiba tolá, fészkelé magát, szolgálata
kezdetén szegény, szerény és kegykereső hajhász szerepét játszá; ki
később, mióta szárnyára kelt s első örökét átvette, folyvást ügynöke,
támasza, tartalékforrása volt, ki minden bajt, zavart, véletlen esetet
kiegyenlíte s nélkülözhetlen szükséggé és szokássá érlelé magát; ki
pénzügyeit pontosan ragaszkodó hévvel s szolgai alázattal vezeté, ki az
értéki sülyedtség örvényéhez vitte, vagy jutni segélte; s kiben mint
dúsban, most, a fordulat szorongó pontján, próbált hűségre számíta:
hitlenül elhagyá. Elhagyá őt, ki úgy nevelteték, hogy pénzügyeiben
halálig vezetőt, vagy legalább támot szükségeljen. Élesen bántá gőgjét
azon nyilt vakmerőség, miszerint zsarnoka, fertelmes tetténél, szemébe
nevet; mitsem titkolva alacsony örömét, hogy a kizsákmányolt jótevőt
tönkre juttatja. Bántá a vastag hálátlanság, mely saját osztályában ily
csömörletes nyerseséggel mégsem gyakoroltatik. De mind e
mellékkeserűségeknél bántóbb volt önsorsa: a zavar, szégyen s menekvési
lehetetlenség, mely abban mutatkozék. Mit mond a világ, mit teend
családja, melyet a csapás véletlenül ér?… Hát még a rangszomj s
imádtatás ösztöne? Most, midőn a fenhéjázó végrendelet betölt, midőn az
ősöktől leszármazott vágy és áhitat teljesülve van, midőn a család
meggrófula s ezen földi üdv fényes élvezetéhez elkészült… kell
megbuknia. Mennyi gúny, mennyi ellenszenv fog reá támadni, mit eddig
tekintélye tartott álarcz alatt; mennyi kárélvező tomboland felette,
kiket eddig kevélyen mellőzött s kik miatta mellőzve voltak; mint kell a
nagy világból, gyönyör és csillogás nélkül s talán szükség és nyomorban
gyalázatával egy látogatlan zugba zárkóznia!… Mind ez együttvéve
prózaiabb jövendő, mintsem egy hiú fénykóros gyáva lelkét pillanatig le
ne roskasztaná… Lőbl szavain oly örömest kétkedett volna; oly szívesen
engedte volna méltóságát e tréfával sérteni, megalacsonyítani; de nem
úgy kezdé ismerni őt, hogy nyilatkozatát komolynak ne higyje.
Azonban nem akará magát elárulni, s könnyeden ellensége kezébe vetni.
Visszavevé a szokott kőarczot, mely egy pillanatig magára ölté a szív
érzelmeit. Üléséből felkelt s vele az oly hajthatlan dacz. Néhányat lépe
s Lőbl előtt megállt. Aztán vevé barna békateknő lorgnettjét s mellén
keresztbefont karokkal, némán, átszegzőleg nézte őt, mint valamely
ismeretlen szörnyet.
A gyakorlott gonosztevő fel sem vevé azt, hanem hidegvérrel, remegés
nélküli, nyugodt, biztos hangon folytatá:
– A mi pedig a részvényekkeli fizetést illeti, sajnálom, hogy
excellentiád magas kivánatait nem teljesíthetem, de nekem magyar
részvény nem kell.
– Hogyan? kezdé bámulva a főispán, hiszen saját maga Lőbl, ékesszóló
hévvel, erővel árulá szerteszét a középponti vasutrészvényeket, s
adósságom utóbbi átvételénél nyakamba is tolt harminczezer pengő forint
árút.
– Az nem egyéb volt börze-nyerészetnél. A kezemre játszott részvényeket
eladám, többnyire adósaimnak, midőn legmagasabban álltak, hogy feleim
olcsón visszakapdossák a szorult magyartól, ha majd a részletnapok jőnek
s fizetni nem tud. A mint hogy excellentiád is eladta azokat egyik
hajhászomnak harmad veszteséggel. Különben mit forgassak én pénzt
vaspályában, mely előbb-utóbb versenyt állít elő a magyar pénzpiaczon;
holott kölcsön útján harmincz, negyven, hatvan perczentig kereskedhetem
tőkémmel a törvények védelme alatt?
A főispán csodálata folyton nőtt e szemtelen tőketulajdonos jellemén, ki
már nem is tartá érdemesnek szívredőit a vérevett ellenség előtt
takarni; sőt gyönyört keresett abban, hogy önzési szennyével csömört
okozzon.
– Hát a gőzhajó- s állóhídrészvények? – kérdé mintegy alkalmat adva a
további önismertetésre.
– A híd pihen s gőzhajó sem kell. Jobb, ha azon kevés részvény, mi e két
vállalatból magyar köröm közt van, apránként idegen kézbe vándorol. Így
siettetve lesz a jövendő, hogy a magyar föld idegen országok technika
provinciájává váljék. Pedig nekünk erre törekednünk kell. Csak így leend
az, hogy a folytonos szegényülésben, mi és utódaink bővebb és könnyebb
alkalmat nyerünk excellentiátok megtört és fogyott fajában nemzetietlen
pénzaristokratiát alapítani meg… Egyébiránt nem ezeket veszem, honi
részvények nevezete alatt; hanem azon korszerű s ránk nézve nyakszegő
ipar- s kereseti vállalatok papirosait, miket egy eszénjáró nyakas
töredék, socialis mozgalmak útján lerak és szaporít; mindenikében
akadálykövet téve kerekünk alá, s mindenikével ásító veszélyt toldva be;
hasonlag az egyetlen serény fecskendőhöz, mely az égő faluban minden
kigyúlt lyukat törekszik befojtni. Mint minők ipar- és gyáregylet,
czukor és kereskedelmi társaság stb. Ezektől irtózik, ezek vesztére tör
velem együtt minden becsületes zsidó, sőt máshitű kereskedők is, kiknek
csak születése és pénze magyar, de nyelve és érzelme idegen. Nézzen
körül excellentiád ezen társulatok részvényjegyzékében, mily
jelentéstelen arányban van érdekelve a kereskedőség, kivált zsidóság, a
nemes osztályhoz képest. Csak azok szegődnek látszatból azokhoz, kiknek
vagy egyéni érdeke kifizeti magát, vagy befolyás útján alkalmat lesnek
azon vállalatok megbuktatásához… De hogyan is lehetne máskép? Van esze
az embernek, hogy nem húzza orránál fogva piaczra a vetélytársakat s nem
dédelgeti fel saját pénzén gyűlölt ellenét, hogy végre nyereségiben
osztozzék.
Különösen mi magyarzsidók vagy zsidómagyarok, kik jövő uraságunkat
akarjuk megépíteni, csak nem rakhatjuk az alap közé idegenek kövét, nem
segélyhetjük társunkká a bukott telektulajdonost, hogy midőn a ház
felépült, salonjainkat elfoglalja s minket kiszorítson?! Nekünk törni,
nyomni, eltapodni kell minden csirázó versenyt és vetélyt, elzárni,
betemetni minden felfakadó forrást, mely a pénzt, hatalmunk eszközeit, a
nemességhez szivárogtatná s új uralgást adna kezébe. Más nemzeteknél nem
sikerült ez élelmes fajunknak, itt meg kell ragadnunk az alkalmat. Midőn
pénz lett az uralkodó eszme s a világtörekvés anyagi irányt vőn:
Angolhon lordjai rögtön az ipar és kereskedés terére fordíták minden
erejöket. Ott a nemzeti előlátás, szorgalom, éber vigyázat elkapkodott,
felhasznált minden tért és alkalmat, a nemesség kezére keríte pénz- és
iparpiaczot, elragadozá orrunk elől a jószagú pecsenyét s nem engedé
semmi kövér zsákmányba akasztani csempész körmeinket, hogy aztán
ellephettük volna mint a féreg, mígnem minden jobb ízlésű ember
visszaborzad s eltávolodik tőle, nekünk hagyva az egész martalékot.
Tehát Anglia kijátszá kezünkből a jellemünkhöz illő időszakot. Ott a
nemesség pénzt szerze magának s úr maradt, a zsidónak koppant a szeme s
ostobább népet kelle keresnie, hol nyakára üljön az országnak s
felépítvén Izrael hatalmát, élvezzen és uralkodjék dologtalanúl…
Frankhonban e tekintetben kevesebb akadálylyal lehetett volna az új
nemességbe becsúsznunk s játszani a szerepet, melyet ma pénz oszt. Ott
az ó nemesség, politikai fordulatok miatt megtörve, kedvét, befolyását
vesztve, a st. germaini kalitkába zárta magát mint beteg oroszlán. De
Frankhonban nem a nemesség teszi és vezérli a nemzetet. Ott
harminczhárom millió büdös keresztényben egy nyelv, egy érzelem, egy
érdek, mely maga rontja vagy maga építi dolgait s idegen kanalat nem
hágy fazekában kavarni. Ott felépült a pénzuraság királyszéke, hírünk,
befolyásunk nélkül. Legfeljebb aprószeresi napszámot végzett körüle a
zsidóság. A franczia korszak meghódolt a pénznek, sülyed és
nyerészkedik, felölté jellemünket, a nélkül, hogy gázsijában osztoznék
velünk s nekünk mint nézőknek legfeljebb a tapsolás élve jut, hogy oly
művészileg utánoznak bennünket… Maga átlátja excellentiád, hogy miután
más népek így gondoskodnak magukról, nekünk a magyarok közé kelle
hátrálnunk, miként «Kibrot-thaavától, hol eltemetteték a kiváló nép,
menének eleink Haserothba és megállának Haserothban» Móz. IV. XI. 34.
Megtaláljuk Gó’senföldét, hová bujdosánk. Ez a mi bőrünknek való hely, a
mi zsebeinknek való hizoda. Igen alkalmatos héber conservatorium,
melyben a jeruzsálemi fény megnő és felmagzik. Soha egy status sem
engedett a speculánsoknak oly bő és könnyű nyereséget, a nélkül, hogy
emberi vagy országos czélnak általok hasznot szerezne. A helybeli jellem
és viszonyok egészen malmunkra dolgoznak. A magyar kormány soha sem
vezérli a nemzet érdekét. Nem is akarja, de ha akarná is, hogyan
tehetné? holott akármily politikai szinű egyén legyen élén, rögtön támad
párt, mely, mielőtt magát úgy mutatná, hazaárulónak kiáltja ki,
népszerűségét, hitelét aláássa, furkálja, szárnyát megnyírja s mikor se
ti se tova nem tud mozdulni, saját pártja is odább áll tőle, hogy új
zászló alá csapja magát, melynek tartója egy másik csoport által ismét
le fog rántatni. Soha egy nemzet se csapongott oly könnyelműen a
váltakozó népkegy végletei közt, mint az excellentiátoké. Magát gróf
Széchenyit, kit messiásának kiálta ki, mihelyt oly pontra állott, honnan
ha népszerű maradand, többet használhat, mint az előtt, már megfeszíti.
Sőt Deák Ferenczet, ki minden pártok közbálványa volt, egyetlen toaszti
nem jól ejtett, vagy nem jól értelmezett kifejezéseért saját eleme
gyanúba vevé. Ezt teendi többi jeleseivel is, kik még jobban napirenden
vannak. De ha ezt nem is, bizonyosan megszokja, megúnja őket, közönyössé
válik irántok s korán elfeledi. Azért sok jellem, sok tehetség,
kényelmei közé, vagy szegény zugába vonja be magát, s elpipázza erejét,
mert nem akar taps közt kezdett szerepet füttyön végezni, hogy végre
mégis mitse használjon, minek itt legnagyobb művész is ki van téve.
Látja excellentiád, hogyne örülne ennek a zsidó? Nekünk olyan nép kell,
mely jeleseit becsülni nem tudja, mely egymással veszekszik. Oh az a
bábel zavarja nem hiába tanít minket az ó-testamentomban…! Elébb mondám,
hogy a kormány nem vezérli a nemzet érdekét. Most mondom, a nemzet
(vagyis nemesség, mert hisz itt nemzet nincs), maga sem vezérli azt
közerővel, sőt absolut többségével sem, mert minden kérdésnél pártokra