Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 19

Gácsországból ajánlatot hoztam, hogy ha Márk itthon nem lesz, ne
veszszek el, míg jő. Ezzel irattam levelet, alázattal fejezve ki a
fentebbi szerény kérelmet. Megirattam, csekély alamizsnája soká nem
kellend, hogy beteges vagyok s igen olcsón válthatja meg testvérét, az
apjáéhoz hasonló haláltól… Csak képzelje tisztelendő atyám! a
napszámostól, ki levelemet vitte, egy üveg gyógyszert külde válaszul.
Igyam meg, ugymond, ha beteg vagyok. Elborzadék ugyan, de a hitnek egy
sugára világított bennem. Azt vélém, hogy mint más romlott kebelben,
maradt még egyetlen magva a megjobbulásnak; hogy annyi évek furdalati
után, megragadja engesztelő alkalmát a bűnbánat s ki egész világot
eltaszítá magától, családjának egy töredékét legalább a síron innen
visszafűzi száműzött lelkéhez, hogy legyen egyetlen ajak a földön, mely
róla átok nélkül szól. Csalódtam! elfeledém, hogy Márk zsidóból tért
által s a keresztség nem moshatta le a lélek szennyét, minthogy az
merevült szennylélekké lőn… Azt hittem, mondom, hogy pártfogásba vesz s
e gyógyszert csak előre küldé. Hitemben a gyógyszerész is megerősített.
Az üveg tartalmát megvizsgáltatám vele, nem méregkeverék-e? Mert Jefte
története eszemben forgott. Erősítő szer, állítá ő megvizsgálás után.
Ezt vettem három vagy négy napig s epedő fohászszal vártam szabadító
intézkedéseit. Azalatt elfogyasztám a pénzmaradék utolsó fillérét s a
napszámos felmondá hajlékát, ha nem fizethetek, mert, úgymond, csavargók
kiveszik tőle fekhelyemet. Azonban egyszer virradóra kezembe vevém
gyógyszeremet, s úgy tetszett, valamivel többecske van benne, mint
előtti estvén; s alján is némi üledéket véltem sejteni. Ki Márkot mint
én, úgy ismeri, ily esetben könnyen gyanúra fakad. Bizonyosan
kicserélteté az éjjel, mert hisz annak ezer látatlan keze van, mindent
tud, hall és lát, mi őt érdekli, a nélkül hogy őt látni lehessen. Nem
vettem be többé s másnap a gyógyszerész újabb vizsgálata azt bizonyítá,
hogy az üveg nem az s a kicserélt szerben gyilkoló méreg van. Nálam az
üveg, az irt bizonyítványnyal… Kimondhatlan gyűlölet támadt erre bennem.
A harag és undor, mely bennem szunnyadozék s minden izgató kisértete a
régi emléknek s az új szenvedésnek késztet és ösztönöz megboszulni az
erényt, a közigazságot, családomat, magamat. Ha ő így meg tudá tagadni a
vért, megtagadom én is. Felfedem vétkeit, elárulom irtózatos multját s
megtanítom rá az ámított világot, ki ő, az elhirhedt, becsült,
megnemesített gazember? És ha magam börtönbe jutnék is, ha bűnül
tudatnék a kényszerített szerep, melyet a műveletlen, nevelés nélküli s
alárendelt nővér Márk parancsára a bűnhödési szövevény félelme alatt
játszott; mégis ki fogok törni vallomásaimmal, legalább lelkemről
lehengerítem az öntudat kövét s miután nemletté tenni lehetetlen,
megigazítom vétkemet s e hálátlan szörnyet például adom az igazság
kezébe. Azért tisztelendő Atyám, a szent szűz nevében kérem, melynek
leányává tett, vagy hallgattasson ki törvényes formában, vagy idézze fel
azon urat, kinek azon álsírba temetett élő halott, családjához tartozik
s itt a tens táblabíró úr nevét említé. Ide megy ki a kancsi kórnő
gyónása, minek következtén kegyedet saját érdekében felsietni kértem;
befejezé hivatalos komolysággal elmondott szavát pater Sebastian.
Vámost az emelkedő öröm foglalta el. Alig tudta megköszönni az irgalmas
férfiunak részvevő és gyors eljárását.
Lehetlen volt azonban a történet azon lélektani fejletére nem eszmélnie,
miszerint az annyi időkbe s leplekbe beszőtt titok a miatt nyert kellő
világot, mivel a fukar és hálátlan bűntevők erőszakosan akarták
elfojtani eszközeiket s szükkeblű terrorismussal kezelék azokat, a
helyett, hogy bőkezüség és méltánylat utján a titok őreivé iparkodtak
volna tenni.
– Itt van-e a kórházban a vallomástevő asszony? kérdezé Vámos pater
Sebastiánt.
– Igen is, folytonos felvigyázat s gyógyrend alatt, de naponként
veszélyesen gyengül; épen ma mondám, hogy ha még holnap választ nem
veendek, ki fogom hallgattatni érvényes modorban.
Vámos rendelést tőn, hogy a Fehérhajóban maradt társai rögtön jőjjenek.
– S azóta nem tapasztalák tisztelendő urak Márk ólálkodásait? kérdezé
aztán az ájtatos atyától.
– A beteg igen félt s könyörgött is nekem, hogy szoros szem alatt
tartassék kórágya, mert Márk üldöző keze az oltár szentségtartójába is
beférkezik. Ez okból az igazgató egy ápolót rendelt saját őreül.
Különben a szerzet mondott titkaimról mitsem tud, mert a gyónó csak
kegyednek engedé felfednem.
– S azon ápolóba lehet tökélyesen bizni, hogy vesztegethetlen?
Pater Sebastian kérdőleg s agálylyal nézett Vámosra.
– Nem tarthatni-e tőle, hogy azon folytonos erőtlenülés Márknak
becsempészett lassu mérgétől jő?
Pater Sebastián, a nélkül, hogy felelne, futott a kórházba s kiszólítván
az ápolót a beteg kancsi mellől, parancsot adott ki, hogy mig vissza nem
jöend, a küszöbön senki be ne lépjen. Ha a kancsi ágyát zöld vászonfal
nem szigeteli el, a gyóntató atya észreveheté vala, miszerint az ápoló,
ajtóbenyitáskor, ijedtében kiönté a kanál szert, melyet épen beadandó
vala s elkapván a széken álló gyógyüveget, helyette zsebéből másikat
hagya ott. Ki tudja? tán ha azon adagot beveszi, kebelében viszi sírba a
törvényes vallomást.
Azonban megérkezék Ödön s a legale testimonium. Midőn a kórterembe
mentek, dévaj robogás tört végig a folyosó szárnyán. A beteg őr
kergetett egy szomjas collegát, ki, mig ő egy alélt beteget megfordulni
segíte, boros korsóját a szélső ágy alul kicsippentette. Utólérve az
italkedvelő dominust, kar ki kar, hónalj szakadtából viaskodtak a
kancsón, mignem a töredékenységben hozzájok hasonló cserépedény füle
tövestől az egyik kezében maradván, a virrasztó nedü mind a két
confrater érzékeny rövidségeül, a padlaton felmeríthetlenül
végignyujtózott. Mig a betegőrt e kegyes kitérés a terem küszöbétől
távol tartá, az ápoló, kit pater Sebastian Vámos figyelmeztetésére
kiintett, beszökvén a betegek közé, egy nyoszolya végén a földön
meglapult, ellesendő, mi fog történni e szokatlan csoportozat által.
Vámos megállott társaival a kancsi kórágyánál. Ébren feküdt az álmatlan,
gyengesége miatt; a vékony takaró átmutatá aszott körrajzait, mintha
csontváz vonta volna magát alatta össze. A lenge, hálónemü vászonfal
zöld homályt vetett rá, melynek vonala arczát megosztá, annak felét az
éjlámpa világában hagyván. Törődött üres kép, ajaka gombás, szája
beesett s csaknem fülekig terjedő. Arczbőre rostos, porusaiban látható
szőrökkel; szeme kancsal és kiholt. Látszék rajta az ifjukori
formátlanság s hogy szokatlan nyomor szűrte meg. Egyike azon
teremtményeknek, kik körül önkénytelenül e kérdés meríti fel magát:
miért állítá elő a természet? mért nem hagyta nyugodni az undort nem
költő semmiben?… Az ápoló látva, hogy kihez jöttek a váratlan vendégek,
azonnal kitünt.
– Asszonyom, itt vannak az urak, kikkel beszélni kivántál, kiknek
titkaidat felfedni akarod; megszólítá őt pater Sebastián.
A gyóntató ismerős hangjára feltekinte a kancsi. Eleven mozdulattal vőn
más helyzetet rozzant termete, arcza felélénkült, szeme fényesen fordult
körül a társaságon, látszék, hogy meg van indulva s lelkének még rejtező
ereje összeszedi magát.
– Ismeri-e a tanú ezen urat? kérdé hivatalos modorban a zömök
szolgabiró, miközben Szalárdy Ödönt a kancsihoz vezette.
Ödön formája sokat változott, alig tartott meg valamit a régi
kifejezésből. Annyi szenvedés, annyi melancholia, annyi néma foglalkozás
az elzárt lélekben, egészen más jegyet, jellemet adtak arczának. Haja is
meggyérült s benne ősz szálak mutogaták a kora vénhedést. Csak szemében
maradt meg a delejes bűbáj s csak a régi ijedezés nyomai, átalakult
vonásaiban. Ritka szem találta volna el, ki őt gyermekkorban látá,
hacsak Czeczilia hasonlata útba nem vezeti; de a kancsi, ki oly csodás
egybeköttetésben élt vele s ki ébren és álmaiban ezerszer képzetében
forgatá vonásit, kinek furdaló lélekismerete kitörölhetlenné edzé az
üldöző képet, mindjárt emlékezék.
– Hogyne ismerném? felelt villanyozva, miközben a hozzáhajlott Ödön
arczait száraz, hidegnyirkú tenyerével megveregeté. Mint egy kövér
berbécs: szoktam neki mondani, midőn Márknál az ijesztő szobában
le-levetkeztetém, de szegény úgy reszketett, mintha vesztőhelyen
bontanák ruháiból.
A vallomás oly rögtön s minden előkészületi szertartás nélkül kezdődék,
hogy esküdt úr selyemkendőjét sem terítheté alá, hanem lehevenyészvén
magát egy kopott szalmaszékre, térdén jegyzé a jegyzendőket kétvégen
faragott irónnal.
– No, de nézze meg jól a tanú, nehogy Márk elleni bosszujában idegent
ismerjen el a helyett, kiről vallást akar tenni; szólítá a kancsit pater
Sebastian szeliden.
– Az ez! az ez! a kis Ödön úrfi, közbevág a beteg növő élénkséggel,
hiszen ébren vagyok, eszmélek, emlékezem. Ez itt tisztelendő atyám,
kinek meggyóntam, mikor a szentszűz leányai közé felavatott; az ott
Vámos úr, ki az Ödön urfi anyjával gyakran volt nálunk, midőn a halott
betegsége, halála, temetése felől tudakozódtak; e pedig itt a szegény
Ödön urfi, ki nálunk annyit szenvedett, kinek nyihogó gyapjas
kandallóján meggyujtogatám a kábító barátsüveget, ágyánál borzasztó
boszorkányokról meséltem, ablakába kisértő lidérczül csonkatollas
bagolyfiat rejték s rettegései közt titkon őrzöttem, hogy senki meg ne
közelítse.
Ödön emlékében felköltek a néhai iszonyok, s mint kiállott kín és hábor
képei szoktak sötét óráinkban, megrázták lelkét, melyet már a kancsi
veregető keze fellázasztott.
– Tudja-e és ha tudja, adja elő a tanu, miért bánt dr. Márk oly
középszázadi istentelenséggel Ödön urfival? – kérdé sietős buzgalommal
szolgabiró úr, nehogy más valaki ujolag megelőzhesse.
– Hogy húszezer pengő forintért őrültté tegye, – felelt határozottan az
éber és öntudatos kancsi.
– Be tudná-e bizonyítani a tanu, hogy e pokoli merény csakugyan alku
fejében követteték el?
– Itt a fejem alatti irományok közt van Márknak első nyugtatványa,
melyet Ödön urfi áltemetése után, a huszezer pengőről irt, de mivel
rögtön ki nem fizettetett, iróasztalában tartá s én titkon elvevém, hogy
ha osztoztatni nem fog, fegyverem legyen.
– Hát arról nincs-e valamely kézzelfogható species facti, miszerint Márk
úr Ödön úrfi helyett, más halandó hüvelyt temettetett el?
– Jefte néném, kit Ödön urfi Vörös dajka név alatt ismert, midőn halálos
ágyon kinlódék s azt Márk mérgének tulajdonítá, kihallgattatá magát
éjjel titokban, mielőtt gyilkosa oda érkezett, s bizonyságot tőn róla,
hogy az irgalomintézetben leesett gyermekért adá ki halottul, Ödön urfit
pedig oda cserélte az ő őrizete alá, mig maga Brünnben vagy Prágában
járt, hogy az urfinak sikkasztó helyet készítsen, mert megölni nem
akará, hogy későbben is pénzt csikarhasson általa a főispántól, de aztán
az urfi, mielőtt elszállíthatták volna, elszökött. Jefte vallomása is
fejem alatt van, végórájában, mikor Márk úr, kínját nem nézhetvén, az
ablaknak fordult, inte nekem, hogy lábainál van valami, oda akarék
nyulni, de megtiltá, s midőn nyujtóztató padon volt, találám
szalmazsákja alatt azon irományt. Egyébiránt azok igaz voltáról magam is
igaz hittel tanuságot teszek, mint szinte arról is, hogy Márk az orvosi
consiliumtól helybenhagyott gyógyszereket mindig kicserélte, s Ödön urfi
őrültséget hozó italokat kapott.
– Nem adhat-e utasítást a tanu, hogy a Vörös dajka néhai szolgálóját, ki
a kérdéses időben következőleg tekintetes és vitézlő Szalárdy Ödön úr
mártiromsága alatt, nála bérben tartózkodék, melyik szegletében lehetne
feltalálni a nemes megyének, országnak, birodalomnak avagy világnak? –
kérdezé továbbá a kis szolgabiró neki szelesedve az örvendetes sikertől,
melyet egyenesen és egyedül czikornyásan nekikanyargatott kérdéseinek
tulajdonitott.
– Azon leány a Jefte néném örökben tartott árvája volt, kit Galicziából
segédül hozata, nehogy az itt fogadandó ismeretlen cselédtől az udvar
titkait féltenie kelljen. Most már az férjhez ment, Prmedzowban lakik,
férjének neve fel van jegyezve leveleim között, de Ödön urfinak
személyesen el kell hozzá menni, s előadnia az elszöktetés minden
körülményit, mit ő senkinek, még nekem sem mondott el. Erről fog
ráismerni, kinek kelljen vallania, különben majd tagad, mert azt fogja
vélni, hogy tán Márk üldözi, vagy a néma morva törekszik még egyszer
kelepczébe kerítni.
– S azon méregüveg is megvan, melyet Márk a tanu orvossága helyett
becserélt, a gyógyszerész bizonyítványával egyetemben?
– Itt van fejem alatt, egyébiránt Márk irószekrényében, balra felül egy
földszinti rejtett fiókban egy egész rakás oklevelet lehetne találni,
melyek őt saját alakjában fogják ismertetni. Galicziából és Bukarestből
maradt adatok, Lőbl Simonnali egybeköttetéseit tárgyazó jegyzetek,
bizonyságjelül használható levelezések, hogy a magtalan főispánné
gyermekeit ő szerezgette, s több, Isten tudná, mi minden papiros titkos
irásmóddal, de melyet Prmedzowban lakó szolgálónak férje ismerni fog.
Még egy sereg részletező kérdéseket tőnek a szövevényes multakra
vonatkozólag, melyekre a kancsi, világosan, tájékozó határozottsággal
felelgetett, s melyeknek tárgyalását esküdt úr ki-kinyujtózó háttal és
karokkal hűségesen feljegyzette.
Végre kinyilt és felfakadt az igazság és szabadulás forrása, melyet az
oly hosszu és kínos időkön keresztül, az ármány, erőszak s árulási
szövevény eldugva és betemetve tartott. Ödön és Vámos boldogító könyűket
sírtak egymás ölelkező vállain, s szemeikben új élettel vidámodék fel a
gyászviselt lélek, mint midőn hosszú vész s utánmaradt borulatok után
illat- és színderüvel nyilik a zártkelyhü virág a kibukkanó napra.
Érzékenyen ölelék koszorúba a gyóntató atyát, s Ödön e világölelő
lélekváltozásban, feledve a multak bosszura lázító rémalakjait,
kiengesztelődve kegyetlenség és bűn jelenetei iránt, békekezet nyujtott
a kancsinak, s lázas borzalom nélkül tudá megszorítni a hidegnyirku
kezet, melynek kisértő nyomait fél életen át irtózva érezte arczain.
A kancsi megcsókolá a nyujtott feszületet, rátevé kezeit Ödön fejére, s
ünnepélyes formában megesküvék az élő isten minden szentjeire, hogy igaz
lélekben s igazságban vallott, átadván feje alul a rég tartogatott
tényjeleket, mikre vallomásaiban hivatkozék.
– Az egy örök isten, ki a megtérőnek szent lelkét küldé, megbocsátja
vétkedet leányom. E halandóság völgyén a bűn árnyékában jártál, de
megigazulásod felnyitá az öröklét kapuit, s az atya jobbján világosságod
lesz, melyből Márk s az emberiség többi ördögei nem vihetnek kezeidnél
fogva sötétbe, – mondá ájtatosan páter Sebastián, miközben fekete
sipkáját leemelinté, s a kancsira megszentelő keresztet vetett.
[Illustration: A kancsi rátevé kezét Ödön fejére.]
– A földi igazság is tekintettel veszi, hogy benevolumodat nem kelle per
vim et fortia kihuzni, mondá szolgabiró úr, hogy hátul ne maradjon mint
törvényszék papja. Ha csak lehet, kimarad itéletedből a korbács, s
vénhedt állapotodat tekintve, iparkodni fogunk, hogy mennyire lehet,
saját lábaidon szabadulj ki az egyesből, ne koporsóban.
– A hit irgalma veszi őt ölébe, domine spectabilis, nem igen lesz
szüksége az emberi törvény kegyelmére, s tán jobb is, ha rá nem szorul,
sugá szolgabiró urnak a kórház orvosa. Ez a beteg annyira ki van
forgatva minden erejéből, hogy alig élhet két-három hónapig.
Örömelégülten távozék a társaság a néma csend otthonos lakából, esküdt
úr is szedte sátorfáját, s látva a hangtalan falórán, hogy még csak
tizenegy, majd bevág, gondolá magában, Pesten a Páris-kávéházban egy
pohár jó puncsot, ha már bohózatba nem mehetett, még sem fekszik le, mig
feszes toilettejét, néhány éji vakand előtt legalább, meg nem
mutathatja.
A kancsi ott maradt a hallgatag éjben, ismét egy erkölcsi játékszer az
ösztön és körülmények kezében, ki értelem s nevelés hiánya mellett!
hajdan rossz lett jóságból, midőn Márk iránti bizalma, ragaszkodása
miatt vétkeinek eszközévé lőn, most pedig jó lett rosszaságból,
bosszuszomjból döntve meg a virágzó bűnt, s adva győzelmi koszorut a
tapodt igazságnak.


XXXIII. (Dr. Márk.)
Ezen esemény órái alatt, a Király-utcza egyik házában nagy változás
történt. Egy másodemeleti lak főszobájában izgatva járt fel s alá egy
sárga-fekete bőrű, alacsony borotvált képü, ötven-hatvan közti, de
erőteljes férfi. Kalapja, s bő gallérköpeny széthányva, az ingerült
vetkezés jelével. A szobában válogatott könyvtár, a hány darab,
annyiféle kötésben, egy-egy mahóni vagy kirakott butordarab, ó
zsellyeszékek, néhány olajkép s ezüst edények, többnyire egyszerű, vagy
remekművek, de külön korszak külön izletéből csereberélve, mintha
árverésen szedettek volna össze, s az arany és ezüst kelyhek, medenczék
s többnemü dísz-edények zálogházból látszottak eredni, s darabonkint
szorult vagy tolvaj-tulajdonosok olcsón adott áruinak. A képek közt
kiáltó szinekben festett nemesi czímer lóg, melynek paizsában szenvedők
felé terjesztett szabadító kar látszik s alatta ragyogó felirat: a nemes
Erényesy család czímere. Szekrényének asztala lenyitva, rajta ezernyi
jegyzet apró ércznyomványok alatt, nehány üvegcse ónpecsétek alatt,
belvilága megrakva apró fiókokkal, melynek mindenike külön kulcscsal
nyilik. A szekrény tetején bonczeszközök, egy pár kőmozsár,
gyógyszerészi mérő, felnyitott könyvek, orvosi boncz- és kórrajzok, ég-
és földteke, s egy-két legöngyölt posta, és térkép s ezernyi apróság,
mely az egész készületnek ó alchimistai jellemet kölcsönöz, de mindez
ámító kirakás, mert Márk úr, soha, kivételesen sem foglalkozik semmi
nemü elméleti vagy gyakorlati tannal, kivéve midőn dúsbetegek számára
mások receptjeit fejéből lemásolja.
Egy mozaik asztalkán ezüst girandoleban két szál stearin, de csak egyike
ég, s mikor ez két ujjnyit fogyott, gyujtatik meg helyette a másik, hogy
idegen, ha jő, ne vehesse észre a szemrontásig fajult fukarságot.
Jobbról két összefordított székre fekete érczlemezzel bélelt hosszudad
útláda van felnyitva, s benne egypár csomag, az irszekrény ajtófiókjai
közt pedig kettő-három kihuzva, jelével a félbenhagyott pakolásnak.
A férfiu összevont szemölddel, el-elsárgult arcz- s ajakkal, kezét
hátratéve ingerűlten jár-kél fel s alá. Most a ládára, majd a fiókokra
néz, újra pakolni kezd, de menten félbehagyja, s olykor-olykor ajkába
harapva köpenyje után nyul, hogy ismét letegye azt, a legaggasztóbb
küzdelem és bizonytalanság nyomait hagyván sejteni.
A mellékszobából, a színhagyott zöld selyemfüggönyü ajtóablakocskán néha
ólálkodó szem pislant be, ha a függönyt feljebb emelintné, rá lehetne
ismerni a Poltrás arczára.
De hátha csalódtam, s egész látvány furdaló káprázat? hol is járna itt
télviz idején, s mit keresne épen a kórházban? gondolá Márk háborgása
közben. Árulástól nincs okom remegni, hisz mióta könyörgő levelét hozá a
napszámos, folyvást kémszemek alatt van, levelet nem irt s iratott
sehova, a kórházban nem közlekedik senkivel, de meg ott hív körmök
között van. Hogyan tudhatná ott létét Vámos? s mi oka lenne oly
rögtönözve éjjel keresni fel, pedig holnap már bátran találhatja, mert a
túléletig szót nem váltand vele… Mégis mi kergeti ilyen vadan véremet?
mi futkos át mint a hidegsodrony velőim között? sejtése ez a közel
veszélynek? vagy képzelődő önvád, melynek lidérczeit másokban nevettem?…
Megyek rögtön a kórházhoz, meg kell menekülnöm e lélekfogyasztó
felizgulástól, megtudnom, ha valóban Vámost láttam-e, vagy valami
haldoklónak mentek utolsó kenetért… De mégis, van-e ok, vakon
önveszélybe rohanni? ha nem ő, nincs miért aggódnom, ha csakugyan ő, nem
tehetek többet, mint ama hű körmök, s mindkét esetben gyanut költök,
vagy tán már nevelek vádló öntudatom iránt… És ha azon rohatag kórságost
keresnék is, nem megirták volna-e már ama hű körmök? vagy nem siettek
volna-e bele fojtani a szót, vagy merne-e, tudna-e a kábultságig
erőtlenül dög-áruló vallomáshoz fogni, mely őt is börtönbe vettetné,
honnan kevés segélye kell egy pár költött vádaimnak, hogy feje pallos
alá billenjen?… Úgy úgy, semmi veszély! mily gyáva nyul vagyok, ki
önárnyával kergetteti magát!… félre a szökés készületeivel, minő hazug
sürgető ösztön az, vissza, helyre a pakolt csomagokkal!… De mégis, hátha
a szabadítás kigyója az, mely bennem fulánkot öltöget, hogy menj, menj,
menj? hátha minden kémem, ha a hű körmök, ha maga az Isten meg akarna
csalni, s ellenem iszonyu tőr van vetve, mely, ha villámul nem szököm,
menthetetlenül rám csattan, fogolylyá tesz s elveszt?… Mennem, rohannom
kell, még ma eljárok minden vendégházat, egy óra kell s megtudom itt
van-e? és ha igen, s a hű körmök késnének fojtani, az éjféli kakas
messzeútban talál.
Már útban volt a fogadókat járni, midőn hajhásza benyitott, s gondos
pecsét alá zárt levélkét ada. Márk elhalványult mint a viaszgyertya s
feltépte a papirt.
– Uram! A kancsi beteget hivatalos urak környezik, kiket a bejáratnál
velünk találkozó jövevény hozatott. Okvetlenül veszély és árulás, mert e
jelenet előtt kiparancsoltatám a betegtől, nem volt időm a rám bizott
végadagot beadni. Jó, hogy így van, ha rajta kapatom, még rosszabb
követhet. Lélekszakadtan irom e sorokat, bizonytalanul, ha honn
találom-e a hajhászt, ki szükség esetében gyorskövetül van kijelelve?…
Hű körmök.
Márk jó eleve hátat fordított a hajhásznak, hogy színváltozatait ne
lássa. Mire a rövid tartalmon átszaladt, ereiben megálla perczre a fagyó
vér, s mint ki lövést kap, megtántorodék. Aztán némi szünet következék,
hang és mozdulat nélkül, csalhatlan jeleül, hogy a megrendült lélek
tétlen zsibbadtságban, tetszhalálban van. Ez eddig, nagy esemény körül,
ha véletlenül jött, többnyire minden egyénben hasonlag megy véghez, de
az első megdöbbenés után különbözteté meg magát Márk jelleme.
A levélt elégeté, s hogy keze reszketését ne árulja el, a gyertyát vitte
ahhoz. Aztán hajhászához fordult, ki epés arczbőréhez, alattomos
vonásaihoz sokat hasonlíta. Közelebbről nézve emlékezni fogunk,
miszerint tagja volt azon Wurm-kávéházi zsidóklubbnak, mely Lajos hirén
osztozkodék, s csődjét elhatárzá.
– Barátom, gyorsan indulnom kell, – mondá kézdörzsölve a sárgazöld
hajhásznak, s arczán a harcz és rettegés vonagló görcseit képes volt
barátságos mosolyba szedni. Siessen rögtön Budára, vegyen gyors
parasztlovakat a Fejérfarkasnál, fogasson saját kocsijába s parancsolja
a budai parthoz, hol rám várni fog, a pesti parton pedig rendeljen
csolnakot, s lehető sietve térjen vissza hozzám bérkocsival, mely engem
a Dunáig ragadjon. Magas beteg ágyához sietek, ki a végveszélyben
támadását csak tőlem reméli, pénzeért nem mennék, de fontos érdekek
kötnek életéhez.
A hajhász tudta ugyan, hogy Márknak szándoka van valamikor álnév alatt
külföldre utazni, mert az ő nevére iratott útlevél régen nála hever,
mint már a Poltrás Vámosnak elmondá, de hogy épen ily véletlen rohammal,
s ily hózivataros februári éjszakán kerekedjék fel, annál kevésbbé
képzelé, minthogy semmiféle szökési okot Márk életében és titkai között
nem ismert, s következőleg tökéletesen hitte az őrültség perczében
mesteri közönynyel koholt hazugságot, s teljes lelkéből sietett
betölteni a vett parancsokat. Márk pedig azért titkolá főleg családi
czéljait, nehogy szökése előtt árulója lehessen, ismerve érdekűző
jellemét, melyet nagyrészben saját példájával fejte ki nála.
Alig távozék a hajhász, lefüggönyzé ablakait, minden ajtót bezárt, s
neki vetkezvén titkolózó elfogultsággal, orozva, mintha önmagát lopná,
pakolni kezdett, s miközben az útláda fekete üregét tölté,
iratcsomagokat hamvaszta el apránként, miket külön rejtekekből, a régi
rekedt lég állott szagával szedett ki. Égjetek el, sötét iratok,
hamvatokban leljen temetőt az ifjúkori szerzeményeimben lappangó minden
idegen jog, gondolá magában. Semmisüljetek meg, nehogy belőletek
veszélyes halál vadszavát olvassa ellenem valami tolvaj szem. Vesszetek
ti is irgalomintézet s orgazdaság jegyzőkönyvei, általatok semmi
vagyonszaporító követelést, semmi számoltató pert, huzavona igényt nem
lehet kezdenem, mert kikre vonatkoztok, megrohadtak már, vagy
szegényebbek az országút koldusainál… De titeket viszlek becses
irományok, gondolá torzmosolylyal, az irszekrény balfelőli rejtett
fiókjából, melyet a kancsi említett, két ónlemezbe göngyölt köteget
vevén ki. Ide, ide, útládám fenekére, ti vagytok nekem országos
levéltár, melyből mint valamely ó Verbőczy-buvár, ürügyet, igényt,
jogot, erőszakot kurkászok, kitől mit lehessen, pénzt, pártfogást,
birtokot magamnak rabolni. Ha ha ha! mily mulatságos lesz egyik-másik
virágzó dús dandynél menyegzője napján, vagy utazási élvei között, a
menyasszony megül vagy romrepedékből mint egy Homodei előállni: add
vagyonod felét, különben törvénybe idézlek, mint jogbitort, te
komornyikvér, vagy váltott fattyu, vagy aczélrugókból kisajtolt üszög?…
Jer, jer te is, te Lőbl-csomag, gondolá fogcsikorítva. Soraidból kötelet
fonok nyakára, hogy kidiódzott szeme a szellőből fog reám bámulni, ha
eljátszsza kezemről a bukaresti jegyest. Ostoba, azt véli, hogy a hurok,
melyet rávethetek, engem is megfojt, nem gyanítja, hogy minden reám
vonatkozó okiratot saját testvére, Lőbl Soma által lopattam el, kinek
váltói aláirásával ő Szalárdy Eleket, a trieszti bukott ház
terményvásárjában megcsalta.
Aztán egy szép, hosszadad angoltokot pakolt el, melynek bársony üregében
kutyabőr tekercs, az új nemeslevél volt rejtve. Hozzá tevé régi és újabb
bizonyítványait, kül- s belföldi lapok kimetszett czikkeit, miknek
magasztaló halmaza tetemes helyt foglalt s mintegy gúnyoló tényadatokul,
azon tekercsek redőibe dugdosá az irszekrényben látott ónpecsétü apró
üvegcséket. Ha ha ha! buta, bárgyu világ, gondolá magában, te papirok
után osztod az érdemeket, miket osztályos czimbora vagy együgyü vakand
betűvel tele irt, te azt nézed, miket irattam szivemről, nem vizsgálva,
mi van szivembe beírva, s azért örök rabja maradsz önboldogságodnak,
apostolaidat megfeszíted, mig a kebleden függő vérszopót melengető öled
becsület és vagyon csalárd örökjébe neveli… te akartad, én is megtevém.
Most következék a pakolás lelke. Márk összeszorítá fogain az ajkat, s
ördögi derü ömlék el fekete-sárga arczredőiben. Nyakát meghorgasztá,
mint a zsákmány után sunnyogó róka, lábujjhegyen járta el az ajtókat, ha
jól bezárvák-e? s ólálkodva forogtak szemei, nincs-e a falaknak valahol
elnyelő szája, vagy szomjazó szeme?… de mégsem jutott eszébe, hogy az
ajtóablak függönykéje megett áruló tanu rejlhetik. Aztán halkan
megnyitott egy falszekrényt, melynek borított ajtaja, a szobafestéssel
egyenszínt viselt, s kulcslyukait saját hálóágya fedezte el. A szekrény
aljában erős érczláda volt vastag csavarokkal falba és padlatba
foglalva. Ezt nyitá fel Márk, miután titkos zárlyukait a czirádák rugói
közül kikereste. Henger alaku bádog szelenczékkel volt az színig telve,
melyeket karimázat alá rejtett kapcsaikon kivül, kővé keményedő
enyvragasz forrasztott össze fedeleikkel. Kettőt-hármat felbonta, ha
vajjon nem csal-e a súly, a jeltelen ép zár, s valóban bennfekszik-e az
imádott tartalom? A girandole másik ágát is meggyujtá, hogy annál
érezhetőbben élvezze a rég nélkülözött gyönyört. Vakító ragyogvány
reszketett az arany-ezüst felbontott tömegén. Csillagfényü tallérok, s
tallérnyi aranyok látszottak éllel vagy lapjára az öblös szelenczékbe
zsufolva.
Márk lekötve, megigézve, mereven bámult a híjatlan kincsre. Örömkönyűi
megeredtek kérges szemhéjain, s letérdelt az érczláda mellé, hogy ölelő
karokkal ráborulhasson. Mint ragyogtok óh fényes rabjaim! nem, nem, nem
vagytok ti rabok, a szabadság lelke sugárzik rajtatok, csak bolond
állíthatja azt, hogy rabbá teszitek a gyüjtögető lelket, gondolá
nyiladozó szivvel, melynek mogorva redői kiderültek az egyetlen gyönyör
fejtő melegében. Mily tiszták, mily elevenek vagytok! hogyne, hiszen
pazarló kezeken soha sem forgátok; a pénzverő házból, a gép perselyéből
váltogatálak titeket, hogy nyugalmatok legyen nálam, mint volt a föld
gyomrában.
Jertek, jertek összegyűjtött sóhajtásaim; mindenitek egy-egy
megtestesült fohász, egy-egy életveszély emléke; mindenikben egy-egy
száradt örömkönyűm, s egy-egy halál lenne, a melyik közületek
hiányzanék. Habzó színetek szebb, mint az egészségé, hangotok többet ér,
mint a kijelentés szava, csengéstek nekem az isteni igék, kik ájtatos
lelkemhez beszélnek… Mily bolond az anya, ki ölébe szedett gyermekeinek