Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 10

pirral foltozva, s a kétség vonásaival, ruhája megtépve és roncsoltan.
Az életmentő diák tisztán meggyőződék, hogy a szerencsétlent nem a tűz,
s riadás űzte a menhelyre, hogy ő ájulási merev álomban van, a
gyuladásról mitsem tud, s már azelőtt kellett itt lázba jőnie.
E perczben leszakadt a fedél-oldal, melyen a szabadító elcsúszott, s
iszonyú világgal rohant ki a padlásüregben összeszorult láng. A præses
az életmentőre irányzá a gépcsőt, s a mint az a felkarolt leánynyal
megindult, folyvást kisérte az oltó vízsugárral. A diák
rettenthetetlenül jött végig a szarú-ülésen, átlépkedve a tüzes folyó
gerendákat, a martalék élettelenül függött le karjáról, borzasztón
sütött rá az udvarról fellobogó világ, s meg lehete ismerni a
menyasszony Mariskát, kitől vőlegényét ma reggel katonának fogták; s ki
ma este feldultan, furiaképpel rohant ki Lajosék házából. Mentője,
füst-, hőség- s terhétől fárasztva a megoltott falrész közelében már-már
lehanyatlék, midőn Vámos megkapta őt, s átölelé tőle Mariskát.
A tűz fokonként megerőtlenült. A lángok lelohadtak, a szarufákat
leverték, s a megoltott parázs gyéren keríté el vérpiros udvarát. A
diákok perzselve, lucskosan, izzadó üstökkel dőltek vagy hasaltak az
üres machinára, kipihenni az éj dicsőségét, mig néhány megczirmosodott
collega jóizűn falatozék a száraz nyers kolbászból, mit a tűztől
megmentettek.
Már eloszlott a nép, csak a háznép és rendőrök bámultak a romon, midőn
egy pár poroszló kötélbe fűzi Mariskát, kit a kút közelében Vámos
ápolgatott.
– Mit akartok kinzók az árva félholttal, kérdé megtámadólag a hatóság
szolgáit.
– Félre! rákiált mogorván az egyik, vagy önt is vasba verem… Ez a lotyó
volt a gyujtogató.


XXVI. (Vallomások.)
Nehány nap mulva nyomozó széket tartott a kapitányi hivatal. Lenn a
városház-udvarban szennyes embercsoport, asszonyok, férfiak álltak a
deres közelében hajduk között, hajdonfővel az égető napon. Por, piszok
adott súlyt hitvány rongyaiknak, s némelyikről párált a fojtó
penésznyirok, kinek egész öltözetében nincs annyi ép darab, hova egy
garas árú sót be lehetne kötni. Éhség és rettegés behullt arczaikon, s
mint a vizi madáré, vézna és nyálkás egész testük, melyet a rohadt lég
végképen átjárt. A deresben egy asszony vonaglott, ki a porkoláb
sósvizes korbácsa alatt azt is kész lett volna magára vallani, hogy a
Megváltót ő feszíté meg. A többi szerencsétlen a kinzott felkelését
várta, ki nekiek sor szerint helyt adand.
Utczán, a törvényház előtt nyakvasban jajgatott egy tizennyolcz éves
paraszt gyermek. Vérző kezei a bitófához kötve, s nyakán egy kötélen a
darab fekete kenyér, mit harmadnapos éhségében lopott. A dologtalan nép
tolong és ácsorog körüle; köpködik, csípik, gúnyolják, s egy-két jól
öltözött rüpők legénykedő Istenszitokkal káromkodja körül, mi tíz annyi
bünhödést érdemel, mint a kibitózott.
Mit mondand ily jelenetekhez egy szelidebb korszak? hogy veszi ki magát
majd az efféle tömb, a hires XIX. század rajzában? pedig mily csekély
pont az a mocsok tömegben, mely e dicsekvő tizedet foltozza! Hajunk
mered az inquisitio tribunaljától, görcsöket kapunk a velenczei
óntömlöczök emlékén, s láz és átok fog el bennünket a középkor iránt, ha
kinzó műszereit egy-egy ó-várban megnéztük: s ugyanazért mint nemesebb
nemzedék felütjük czimerünket egy-egy akasztóban a falvak végére;
törvényes hóhért tartunk, kinek kezében felszentelünk pallost és kötélt;
a farkasgúzs, deres, pellengér, seprű, bot és korbács, mindannyi arma et
insigniák, miket egy későbbi paraszt ivadék irigyelni fog, s melyek csak
annyiban dicsőbbek a lófarkrakötés vagy felnégyelésnél mert szenvedést
hosszú időre, bélyeget egész életre adnak, míg amazok kint és gyalázatot
néhány percz alatt végkép bevégeztek. De hogyne gyakorlanók mindezt
egész kéjjel, mi, kik úgy gyülöljük a kort, melyben az egyházi átok
alatt lévő temetetlen maradt, holott ha köztünk valaki a század és
társaság vétke miatt öngyilkossá lőn, eltemethetik ugyan, ha van kinek
eltemetnie, de nem a felkent hullák szent sorába, hanem árkon kívül,
hogy a disznók feltúrhassák illő eledelül?!
Fenn a kapitányi szobában folyt a nyomozás azon foglyok között, kiket a
közelebbi vásár folytában behoztak. A kapitány, ki a foglyokat vallatá,
az irnok, ki vallomásaikat írta, s egy poroszló, ki nyakasság esetében a
terrorismust érezhetővé tegye, valának jelen az egyszerű fenyűbútoros
szobában.
Többek közt egy vén koldus jött be, alattomos, ravasz tekintettel, kinek
gyors szemei egy pillanat alatt bevizslálták az egész teremet, élesen
megjegyezve nemcsak a hivatalos arczok jellemét, hanem hol, mi és
miképen fekszik a szobában. Bal keze mint egy tönk bekötve, mintha
valamely csodás kinövésen végződnék, lába felzsugorodva bélpoklos
varakban, egész állása roggyant és görnyedő, olyan tedd-ide
tedd-oda-féle ügyetlen nyomorult, de képe ellentmondott e lázári
alaknak, ólálkodó szeme élénken ragyogott, fogai épek és erősek, s
borvirágos orra úgy nézett ki tüskés szakálla közül, mint róka a
nádasból.
Az ellenajtón egy vidéki pórnő lépett be, megcsonkított kezű
gyermekével.
– Ismered-e ezen gyermeket? kérdé a koldust a kapitány.
– Hogyne ismerném, fogát csikarva a vallatott, hiszen a mi fiúnk; s
mankójával oda kezdett biczegni, hogy magához vegye.
A hajdú visszarántá előbbi helyére.
– Hát melyikőtök fia a bandában? folytatá a városkapitány.
– Az enyém, nagyságos uram; állítá a koldus rettenthetetlenül.
– Dehogy az övé az Isten szerelmeért, közbeesék sírva a pórasszony. Csak
ellopták tőlem a siklósi vásáron, de egész falut hozom bizonyságul, hogy
az én méhem szülte.
– Mutasd keresztlevelét, ha tied; rivalt a kapitány a gyanús vádlottra.
– Nincs keresztlevele, nagyságos uram, mert pusztán született.
– Melyiken? – kérdé hirtelen egy újabb pont.
Az orzó egy pillanatra habozni látszék. – A sárszegi pusztán, – felelé
aztán szemtelenül, minden hang- vagy léhlremegés nélkül.
– Ne hazudjál, vén róka, pellengérre jutsz és botok alatt koplalsz, ha
nem vallasz.
– Nem bánom, uram, ha szemem, fogam kiszedik is, de a fiú enyim.
– Takarodjál be, ide az ellenszobába, hajdú! jőjjön másik.
A gyermekorzó őrizet alá véteték azon teremben, honnan a pórnő belépett,
a poroszló pedig egy asszonyt vezetett be a koldusbandából.
– Melyikőtöké ez a fiú? – kérdé a vallató.
Az asszony elvörösödék, világosan kitűnt, hogy elkülönzve lévén, nem
tanulták be a megmentő tervet.
– A Rucsa Mihályé, – felelé aztán dadogva.
– Ki az a Rucsa Mihály?
– Egy nyavalyatörős, itt áll az ajtó előtt.
– Hát ezt a vén tolvajt hogy híjátok, kit ide beküldtem?
– Az a basánk, Kakat Kádár ő kigyelme.
– Hát hol született ez a Rucsa Mihály fia? – kérdé a nyomozó, örvendve a
rabnő áruló zavarján, miszerint alkalma leend a sepredékcsoporttól
megmenteni az egész vidéket.
– A dengelegi árokban.
– Tehát nem a sárszegi pusztán.
– Nem a’, nagyságos uram, soh’se is vót’ arra.
A kapitány visszahozatá Kakat Kádárt s az asszonynyal háttal össze,
velek szemben pedig egy-egy hajdút állított.
– Ha szóltok vagy mocczantok, vagy a banda közé egy hunyorítást tesztek,
mindketten a legalsó tömlöczben fogtok elrothadni, mondá hozzájok
fagylaló szigorral… Most jőjjön be a többi bűntárs.
Egy folt gazember lépett be a nyomor és kórság alakos undorában, mindkét
nemből s minden szakából az életkornak, csak felserdült leány nem vala
köztök.
– Ez a két gyehenna-hasáb elárulta minden titkotokat, valljátok meg ti
is, hogy Siklóson loptátok azt a paraszt fiút, így legalább a kötéltől
megmenekültök, dörgé mogorva homlokredőkkel a kapitány s csörgetve
kavart a háta megett felaggatott békók s kurta-vasak közé, mintha a
legnehézbeket akarná kiválogatni.
A két hajdú merően nézett a háttal állítottak szemébe, kik fogcsikorítva
csipkedék egymást hátranyúlt körmökkel, mindenik azt vélve, hogy a másik
lőn az áruló. Integetni lehetetlen volt, a hajdúk eltakarták egész
arczaikat s a szurony döféshez volt tartva az első mocczanásra.
A tőrbe ejtett csoport összenézett s le lőn verve. Némelyek nyelvöket
rágták vagy ökleiket feszíték boszújokban az árulók ellen, mások
halványan remegtek, míg egy-két térdreesett könyörgőleg nyújtá kezeit,
néhánynak pedig káröröm- s daczos diadalban rángottak ajkai, hogy
kegyetlen basájok törvénykézre került.
– No hát nem vallotok? – rivalt az előbbi hang a késedelmezőkre.
Egy pár megvallá a vád igazságát s kegyelemért esdett, mások tagadtak,
átkozódtak, sőt egy-két vadszemű betyár, elvetvén kezéről az
álkötőléket, agyba-főbe kezdé öklözni s arczul karmolászni a hitszegő
bandát. Poroszlók hivattak s kurta-vasba verték a dühöngőket. Most egy
szálas nő bontakozék ki a gyülevész tömegből s hátraveté fejéről a
vérpiros kendőt, melylyel arcza, mint a keleti hölgyeké, szeméig körül
volt burkolva. Roppant haja, mit egyetlen szarúnyárs tartott kontyban,
leomlék gömbölyű nyakára s nyaka kettéosztva a napsütött vonaltól,
melyen alúl vakító fehéren tűnt ki a rongyokból ifjú síma bőre. Az
asszony nem több mint huszonhárom éves, arcza szép s tűrhetően megvédve
szél és nap ellen a burok tekercsében, de torzítva a folytonos irtózat
kifejezésétől, melyet a lelkével ellentétben álló helyzet örökíte meg.
Sovány izmai szíjasok, telve az ép inak ifjú erejével, fekete szemölde
szinte egymást éri a harag redőiben, foga kifehérzik a lélekző szájból,
karját fenyítőleg emeli s nagy szeme, mint az áspisé, villámlik a kitört
boszú miatt.
– Véget érsz hát egyszer lappangó fenevad – kiáltá szilaj hangviharral,
miközben öklével a koldúsbasát fenyegeté. – Átkom megfogott s fiamért
most a hollónak adlak. Ne higyj uram e vén istentagadónak, még a biblia
is hazugsággá válik mirigyes szájában. Nem hiszem, hogy a gyermeklopást
megvallotta volna, de megvallom én. Tizenegy gyermeket orzott, mióta
vele csavargok. Eladá őket csatorna-tisztítni, hóhérinasnak, vagy a mire
vevője akadt. Ha el nem kelt, kisüté egy szemét, elvagdalta kezét,
kitörte lábát, megcsonkítá, vagy hunyorral, kigyófűvel, mérges vizekkel
daganatot, kelevényt hajtott rajta, hogy beilljék vakvezetőnek s kiosztá
a parlagi koldusok közt, hogy felében neki keressenek, kérdjék meg azt a
siklósi gyermeket, nem Kádár vágta-e kezét el? nézzék itt köztök ezt a
tízéves leányt, alig kilencz hete, hogy anyjától ellopta, már mind a két
lába rakva van sebekkel, mert tele verte szegényt száraz macskatövissel.
Az én uram becsületes bojár volt, juhát úgy szerette, mint az istent,
harmadéve megittasodott a nádudvari csárdán és ez az ördögborda, ki
ekkor dudás képében bitangolt, rávette, hogy lopják meg együtt a
korcsmárost. Aztán fenyegeté, hogy feladja, ha velem együtt bandájába
nem áll. Mit mindent! Sallangós szűrt, patyolat kenyeret, csakhogy
rézvárat nem igért, míg elcsábította. Én követni tartoztam uramat, mert
megesküdtem vele, s csavargókká lettünk. Öt hét mulva befogták mellőlem,
nem hiszem, hogy nem ez az alázatos róka árulta el. Magam maradtam
egyetlen fiammal s attól fogva nyakamba akasztotta magát, hogy legyek
felesége. Esztendőre meg eladta fiamat egy somogyi kanásznak, hogy
pénzéből kikopott, mert eldorbézolná ez a Krisztus palástját is. Térden
rimánkodtam, hagyja meg gyermekem, kész leszek akármilyen kínos
napszámba járni, malomba őrleni vagy lopni, hogy árát megkeressem. Nem
ért semmit, huszonöt itcze borért od’adta, mert töltelék kellett az égő
pokolnak. Azóta megfojtottam volna álmában, de mindig őrizteti magát, ha
alszik, fel akartam adni ezerszer, de tudtam, hogy minden bűnéből
kibeszéli magát s ha kiszabadul, szent, hogy engem megöl, vagy uram
megöleti. De most nem bánom, ha a föld elnyel is. Kezekben van,
akasztassék fel, minden törvény nélkül megérdemli. Különben sohse kapják
rajta, mert a kigyónál jobban tud csúszni. Hányszor volt már fogva, de
mindig összezárták a bandával s oly ravaszon betanítá őket, hogy mindig
kihazudták egymást. Higyjenek nekem, adják hóhérkézbe. Szökött katona,
hamis passusa van s ruhazacskójában most is ott az óra, mit az elmult
vásár alatt lopott. Dereka roggyant, de azt csak tetteti, keze be van
kötve, mintha elszakadt volna, nem igaz, bontsák ki, majd
megtapasztalják, lábát felsugorítja, mintha igazi fekélyek lepnék,
kapartassák le csak, meg fogják látni, hogy az nem egyéb, mint tökhaj-,
kovász-, kékkeményítő s álkörmösből készült nyomorúság… Ezen szerint
bebizonyítom többi vádamat is.
A poroszlók, hivatalos parancs következtében, letépték a basa képmutató
lábát s a vád valósult, kibonták kezét is s a rongyfoszlányok közepében
egy tagbaszakadt ép tenyért találtak izmos öt ujjal, végeiken erős
körmökkel ellátva. Kádár dühödten morgott az asszonyra, s tán megfojtja
vala, ha bocsátják, de a keresztvas segített a dolgon.
Néhányan e bandából ajánlkoztak a vádló részére tanuságot tenni s a
kapitány önkénytes vallomást kivánt a basától.
– Mit mondasz ezekre, – kérdé a mogorva vadat.
Kádár neki egyenesedék, egyet csavarított bajuszán s mintha nem is ő
volna, kire golyóbis vár, nyersen felelé:
– Mind egy szálig szemenszedett hazugság, mit ez irigyek koholtak. Hogy
is hihet nagyságod ily szemeten kapart gaznépnek.
– Hát a lopott óra zacskódban?
– Ez az urahagyott czanga csente bele, hogy rám esküdhessék.
– Hát a világcsalás ép kézzel és lábbal?
– Nyomorék voltam én a mai szent napig, az isten csodája, hogy így
meggyógyultam, dejszen megesett ez az ó-testamentomban is a
bélpoklosokkal.
– Hát a többi vád, a gyermekvásárok?
– Sült mese. Még ha ők akartak is valami ilyesbe belekeveredni, én
őriztem őket minden kisértettől.
A kapitányt meglepé e szemtelen jellem. Vonásiban, szemében kémlelte, ha
vajjon nem tréfa-e, hagymáz vagy őrültség neme e daczos vakmerőség, mit
tán ijedség vagy mardosó tudat idézhetett elő? de az ábrázat normális
typusa, a bátor szembenéző szemek, a színében és nyugalmában maradt alak
meggyőzé, hogy annak kútfeje egyenesen a szív, az átérlelt, rögzött,
megkövült gazság, melyet kimélnie nem kell, nem szabad. Gombolyagba
köttette az erkölcsi szörnyet s perczenként húzatta összéb a kötél
hurkaiban. Mellcsontja begörnyedt, ízei ropogtak s midőn töredelmes
bűnbánatát várták, kötődő gúnyhangon dörmögé térde közt: – Ha golyóbissá
kötnek s ágyúból lőnek ki, sem vallok én, mert ártatlan vagyok, mint a
megvigasztalt Lázár, kit Jézus vacsorára hítt paradicsomba. –… Még egy
próbát tőnek, csavarba vették a kezeszárát az ütér felett s fokonként
szoríták össze a csontot. Midőn vére elindult, hangosan, de görcsök
nélkül, daczosan nevetett: – Ha felnégyelnek is, úgymond, minden tetemem
azt rázza: nem, nem, nem!
E makacs, vadlelkű dacz, ez érczies szív és testkeménység, melynek erősb
rajza a szép határán kívül esik, mutatja, mennyire czéltalan a
bűntörvények kínzó hagyománya s hova edzi magát a megromlott egyén, ki
tettenkapás esetére ilynemű eljárásokra számíthat. Valóban nincs oka
örülnie, ha valaki a nép büntetésrőli fogalmát végig kiséré, kezdve az
ökrész suhanczoktól, kik szoktatás végett egymás botozásában gyakorolják
magokat, egész addig, hol a vesztőhely padján legénykedve üti össze
bokáját az elitélt.
A kapitány vallomását vevé a hatóság alá tartozóknak, Kádárt pedig mint
szökött katonát ezredéhez küldé az okiratokkal büntetése végett.
Mitől a párisi s londoni koldusok rajzaiban mint túlzástól szörnyedünk,
íme köztünk minden nagyítás, minden hozzáadás nélkül gyakorlatban létez,
az üzlet és gyakorlat nálunk csak annyiban könnyebb és akadálytalanabb,
mert politiátlanságunknál fogva minden desertor, rabló, szökött cseléd,
betyár s kapakerülő szert tehet úti levélre, az üldöző rendszer pedig
gyengébb és hanyagabb, vagy inkább alkalmi és esetleges, jóformán semmi.
Aztán gyűszűs zsidókat hoztak be, kik hónuk alatt viselik hordozható
asztalaikat s úton útfélen, főleg városokban felütik azokat, hogy
birbics-, gyűszű- s több csalárd játékokkal kizsákmányolják a szegény
buta nép könnyelműségét, vagy csepűevés, pántlika-okádásért adóztassák
meg az együgyűeket.
– No semmirevalók, megint itt vagytok? – megtámadá őket a kapitány – nem
megmondtam-e a mult vásárkor, hogyha még egyszer bekerültök, mind dobra
vonatom bőrötöket?
– Khérem alásan, tudom csak tréfálni méltóztatik, akkor is a teins
nemességnek tennénk szolgálatot – mondá egy confidens manchesternadrágú,
kinek gyér haja közt kilátszék a szeplős koponyabőr s egy szennyes bankó
fülét ereszté ujja közt keresztül, csábító maszlagul az igazságtevőnek.
– Gyorsan, mi a panasz? – sürgeté a vádlókat a kapitány, sietve tömérdek
végeznivalókkal.
– Tőlem elcsaltak birbicsen huszonhét forintot – mondá egy ágrólszakadt
szegény szolgalegény – pedig egy rugott borjút adtam érte, hogy napamat
eltemettethessem.
– Engem meg jól tartott bódító égettborral, s addig incselkedett velem,
míg gyűszűvel elnyerte a gulyához való só árát, – folytatá egy neki
keseredett bojtár.
– Nekem meg öt rőf pántlikát mért s maga dugta a keblembe, mikor otthon
kibontottam, egy darab százrétű paczal volt a papirosban.
A zsidók szidták a vádlókat, de ezek több tanukat hoztak s ajánlák az
esküt, azonban a fenyítőszék jegyzőkönyveiben mindennaposak valának a
drága madarak.
– Tens uram, ki ne bocsássa többet ezeket a pogány koppasztókat, mert e
még a zápfogat is kilopja az ember szájából, – közbeszólt összébb
lökdösve a biróelkenésről suttogó zsidókat a bajuszos porkoláb. – Aztán
meg kozák ez egy szakadó szálig, hétfőre virradón lefőztek kilenczszáz
forintig jegyes kártyával egy purzsás örményt, oda ki a vártán van két
bizonyság.
– Egy marhakupecztől megintelen két szilaj tinót vettek s rossz pénzzel
fizették ki. A káros rájok ment, de már akkor se pénz, se posztó, mert a
tinókat Nyúl Iczikhez hajtották a hangyási csárdához, – folytatá egyik a
panaszosak közül.
– No csalárd bélpoklosok, most mindjárt adjátok vissza a megfosztott
szegények pénzét, – parancsolá igazságos szigorral a kapitány, a
porkoláb pedig egyet csavarinta bajuszán s levevé válláról a korbácsot,
várva az alkalmat, hogy szükség legyen reá.
– Isten üttsegen! egy garasunk sincs nekünk teins uram, – mondá mellét
verve a manchesternadrágos, miközben nyújtott kézzel sullogott az
asztalhoz, hogy a vesztegető díjat alattomban oda csempészsze.
A kapitány kegyetlenül körmére ütött egy vaslineával s a vajgató tolvaj
kiegészítvén a markában rejtező összeget, visszaadá a kirablottak kárát.
– Most a tinók árát a kupecz számára!
– Nincsen uram, ha csak a bőrünkkel nem fizetünk.
– Porkoláb! próbálja meg csak bőrükön azt a korbácsot, nem hántaná-e le
a tinók árát?
A porkoláb neki fohászkodék, a tinók ára azonnal le lett olvasva.
– Mennyit csaltatok össze a vásár alatt? vallatá folytatólag a kapitány.
– Vakuljon meg minden keresztény, ha ezer forintnál többet nem
vesztettünk, – mondá ütött körmét szopva a manchesternadrágos.
– Porkoláb, hol az a lefőzött örmény?
[Illustration: – Nohát egymás után, mert mindjárt késő lesz.]
– Elutazott Erdélybe, tens uram, de két hétre itt lesz, mert fizetnie
kell.
– Tegyétek le mindjárt a kilenczszáz forintját, majd én visszaadom, –
rivalt haragosan a bűntársak közé a szigorú kapitány.
– Nyeljen el a föld bennünket, nagyságos uram, ha összesen van nálunk
harmincz garas, – szószólóskodék a manchester.
– Porkoláb! hegedűbe kell kötni, tán siralmasban fog az nekik szólni,
mint a babiloni hegedűk.
– Ha hegedűhúrt hasogatnak belőlünk, sincs itt harmincz garas, – állítá
ismételve a manchester.
Két hajdú beállíttatott s kezdék fülönfogni a zsidókat, hogy hegedűbe
kössék.
– Nézzenek félre egy kicsit hajdú uramék, ha tán bőrük alúl kikerülne
valahogy fele a kilenczszáz forintnak, – monda egyik bűntárs, megrémülve
a kozák mulatságtól.
– No hát egymásután, mert mindjárt késő lesz, dörgött türelmében fogyva
a kapitány.
A manchesternadrágos összefordult gaz czimboráival, ki nyakravalójába,
ki inge alá nyúlt, pénzt tettek össze s asztalra olvasák a kilenczszáz
forint felét.
– Hát a másik fele? – dörgé kérlelhetlenül az üldöző szózat.
– Nagyshágos uram, isthen üttsegen, még khötélre valónk sem maradt már,
hogy felakhasszuk magunkat. Most is az atyánkfiáét ajándékoztuk el, –
állítá erőszakos szemtelenséggel a manchesternadrágos.
– Szedtevette rüherongy Krisztuskergetője, hát te bolonddá teszed az
embert, hogy félbehagyatod az érdemlett lakolást? – közbevág
türelemvesztve a porkoláb, – kapitány uram, hegedűbe köttessem a
zsebtolvajokat?
– Rögtön, ha egy perczig késnek visszafizetni a hamisan elcsalt véres
keresményt.
A hajdúk újolag elkezdék a hivatalos kezelést s durvább szigorral, mint
elsőbben, de a gyáva orvok reszkettek a testi fájdalomtól s
kártérítésről kezdtek egymás közt hemzsegni. Újra elkezdődtek az
önkutatások, pereltek, köpködtek, döfölődtek, egymás szakállát
czibálták: végre letették a szegény örménytől csalárdan elharácsolt
összeget.
A kapitány megszámlálta azt.
– Ti jobbulhatlan gazok! e bankó-türetben nyolcz darab tizes ketté van
szakítva s egész helyett fél-fél betéve, hogy az olvasott oldalon tíz,
huszat számláljon.
A zsidóknak ki kellett egészíteniek az összeget.
– No most meg vannak a bepanaszolt károk térítve, nincs egyéb hátra,
mint a büntetés, – mondá a kapitány.
– Igenis megtérítettük, – igazolá sanyarodott képpel a manchesteres. – A
büntetéssel pedig ne fáraszsza magát a teins úr, küldjön a fűszolgabiró
úrhoz, kihez a mult vásárkor küldött, kitől a passusunk is van, majd
elvégzi az kötelességét, úgyis az egy valóságos keresztény Pilátus.
– Desz’ oda ne küldje tens kapitány uram, mert avval dicsekedtek, hogy
onnan bot nélkül kiszabadulnak huszonnégy óra alatt, ha százszor
befogják is, – mondá a porkoláb.
A kapitány meghökkent e különös hírre, s kérdőleg méregeté szemével a
bűntársakat.
– De még azt is mondták, hogy pártfogójuk nekik a főbiró, minden nagy
vásártól ötven pengőt adóznak számára s ezért szabadalmazott csalást
gyakorolnak, sőt ha helyben van a vásár, a főbiró hajdúja is a játszók
között van s szükség esetében oltalmazza őket, vagy ha be akarják
csakugyan kisérni, urához viteti. Mindezt tudja a strázsamester, egyik
legényünknek beszélték őkemek, kit meg akartak vesztegetni, hogy mint az
a megyei collega, pártfogójuk legyen. – A kapitány megborzadt e
nyilatkozattól. Elkéré a gyűszűsök passusát s alatta oly nevet olvasott,
mely egy távol megyében szájasan szerepel. Szíve elfogódott a bámulat s
szomorodás miatt s egy pár notabilitás jutott eszébe, kikről a keringő
hir állítja, hogy tőkécskéiket zsidók által adogatják ki undok uzsorára.
– Ez a pletyka nem tartozik reám, majd ha elvettétek itten az illető
büntetést, haza kisértetlek ahhoz illő levéllel a megyei ispánhoz! de
most börtönbe velek! – mondá azután minden további gyanusító tárgyalás
nélkül, hogy az igazságszolgáltatási tekintélyt ne gyanusítsa az
alárendelt nép előtt, melynek különben is izgató hite és fogalma van
arról.
E pillanatban egy hajdú lépett be karddal, csákósan s összetevén sarkát,
merev állásban a hivatalos formák közt iskolás egyhangon, gyorsan mint a
karikacsapás, így szónokolt:
– Ásan jelentem, hogy azon néma morva, kit az aldunai nyurga spanyol
zsidóval s annak társával egyetemben a külsővásárban czivakodásért
befogtunk s kinek bőröndjét, teins Vámos úr rendeletéből, teins kapitány
úrnak beadtuk, rosszul van s a főorvos úr jelentése szerint meg van
mérgezve, azt izenteti ű kigyelme, jó lesz a vallatással sietni, mert
tizenkét-tizennégy óránál tovább nehezen fog élni. – Ezzel megfordula
sarkán s mintha ágyúból lőnék, kitűnt.
A kapitány megizené e sürgető körülményt Vámosnak, ki eleve megkérte őt,
engedné meg azon foglyokat saját részére egy igen fontos ügyben megyei
törvényes bizottság előtt kihallgattatni, rendelést tevén egyszersmind a
vasbanállók vallatás végetti felhozataláról.
Néhány percz mulva felérkezék a városházhoz Vámos az árva halászszal,
vagyis Szalárdy Ödönnel és szokott esküdtjével, ki a gottscheber
sátrában annyira megborzadt ugyan a zsidóktól, hogy Singer uram szabását
többé magára nem ölté, de azért szintúgy formátlan feszes divatruhában
volt, sütött hajjal, fehér keztyűjében, fehér fogantyús nádbottal, s
azon narancsszín csíkú világoskék nyakravalóban, melynek minapi
hivataloskodásakor annyira örült.
– Hol vannak a foglyok? kérdé beléptekor Vámos, kifejezve arczán azon
aggodalmat, hogy a morva hirtelen halálával egyik lehető tanuját
elvesztené.
A kapitány a mellékszobára mutatott, hova Vámos, Szalárdy Ödön s az
esküdt bementek, ott találták a morvát czinkos társaival s az ápoló
orvossal, ki a néma életét fontos nyomozás végbeviteléig fentartani
törekvék. Ott volt a kopott bőriszák, rejtett málhájával, melyet a
spanyol zsidó szőrbeborult képű ügynökének hóna alatt láttunk. Ott volt
a vesszőbe font üvegkulacs, melybe Lőblt, a férjeny méregfolyadékát
csepegtetni láttuk, s melybe héber segédével, ki azt nem tudá, pálinkát
vétetett a kopasz morva számára, hogyha ki nem eresztik, veszszen el,
mielőtt szövetségét elárulná, s ellene valami vallomást tehetne. Ott
állott vasban az aldunai spanyol zsidó épen úgy, mint a vásárban látók:
száraz, nyurga csontalak, hegyes szakáll, macskaszem, nyitva viselt
száj, mely tekintetének vigyorgó vadságot kölcsönöz; csakhogy napsütötte
bőre azóta egy kissé megsápadt a börtönlégben. Mellette állt békóba vert
kézzel bozontos szőrbe borult társa, a közönséges egyén durva ruhában.
A kopasz néma nyögve és aléltan fekvék egy szalmazsákon. Otromba csontos
termete görnyedten, a zárkozó mogorva kifejezés, a szemöld alá vont,
földkereső, mély, ravasz szemek ugyanazok, csakhogy arczizmai
megszaggatvák a kiállott görcsöktől, s éktelen durva vonásai még jobban
eltorzultak. Félkeze most is védőleg szorítja a levelek s árjegyzékek
csomagát, melyet Lőbltől vőn által, s befogattatása miatt ki nem
hordhatott. Szemei zárvák, csak néha nyitja fel, s ilyenkor mohó
vágygyal néz, görcsös karral nyúl égő szomjában a befont kulacs után,
mert nem tudja, hogy meg van mérgezve. Az orvos megismeré a férjeny
hatását, tudták azt is, hogy az üvegkulacsot Lőbl segédje hozta, de mit
tesz az? van-e reá tanu, ki mérgezé meg az italt? nem épen úgy
történheték-e az a pálinka-árúsnőnél, a héber segéd vagy városi őrhajdú,
a kopaszra haragvó spanyol zsidó, vagy épen maga a néma morva által, ki
vétkeiért remegve, életének véget akart vetni? Lőbl nem úgy szokta
efféle tetteit intézni, hogy önmaga veszélybe vagy csak kérdés alá is
kerüljön miatta.
Közönként csikaró szaggatást érzett a néma, izmai megteltek görcsökkel,
s az erőködésben arcza és torka elkékedt. Ilyenkor a pálinka felé kapott
s erőszakosan el akarta ragadni, enyhet és szabadítást várt attól. Az
orvos cseppeket nyújta neki a kész ellenszerből.
Vámos remegve kisérte a kórjegyeket. «Ugyan hova késik a szolgabiró?
szörnyű lenne, ha e tanut elvesztenénk»; mondá aggodalommal.
Az orvos megnyugtatá őt, hogy a fogoly, éjfélutáni két óráig, minden
hihetőség szerint élni fog.
Esküdt úr csakhamar hivatalos helyet kotrott magának az asztalon, s
selyem zsebkendőjét a fenyűszékre terítvén, feszes nadrágában
lehetőségig leült és tollat hegyezett.
A morva fokonként növekedő nyugalmat látszék nyerni az orvos
gyógyszerétől. Néha már voltak szabad pillanati, melyben tudott
eszmélni, s a környező tárgyak közt különbséget tenni. Körülhordá
mogorva szemeit, melyeket a méreg hatása beejtett, ellankasztott; s
tájékozá magát, hogy ő rabtársai s idegenek közt van.
Közönbösen látszék venni az arczokat, de midőn Szalárdy Ödönre
pillantott, hosszú, merev, izgatott tekintettel függött azon, mintha
emlékezni akarna. Ödön fehér-sápadt arczát, s mik teleragyogvák igéző
rejtelmes tűzzel, nagy bűbájos szemeit irtózattal függeszté reá. Vérszín
ajka rángásba jött a márványábrázaton; félelmesen nézé a megismert
némát; vele felkölt a gyermekkori borzalmak emléke, s ezen emlék
visszakapá, visszaidézé egy pillanatra a szem és vonások rettegő
kifejezését, s arczát egészen hasonlatossá tevé ahhoz, melyet a néma az
irgalomintézetben ismert volt. Ekkor felette ingerlő, lázas hatást