Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 08

divatban van, s azért kelendő?
A főispán tapsolni vágyott büszke örömében, bár nem nézheté irigység
nélkül a politikus üzért, kinek oly sok ideje van nálánál nagyobbra
vihetni.
– Hiszed-e, hogy nem fogsz felolvadni az ellenpárt szenvedélye s
szóvészi között?
– Mint aczél a könnyű szalmalángban.
– Akaraterőd, több ifjú évednél… Nagyra vihetnéd; de féltelek; folytatá
aggálylyal. Van egy ellenséged, mit véredben hordasz: a zsarnok
élvösztön, csapongó kalandszenv… El tudnád-e űzni e kisértő lidérczet,
mely a meghágott magasból leszédít, s ingoványba süppeszt?
– Tudnám, de nem akarom.
– Hogyan? – kérdé az apa növő bámulattal az önhitt ifjú felett, ki egy
döntő szenvedély vad hatalmával így mer játszani.
– Nem akarom, mondom. Az nekem főczél, melynek törekvéseim szolgálnak.
Közvélemény, rang, pénz, hatalom, befolyás mind alárendelt eszköz,
miknek kulcsaival kéj és gyönyör paradicsomához akarok jutni. Mit nekem
hideg fény, s alacsonyító bók? mit a kürtölt név, mit az idő elkap, mint
a szél a csengetyűhangot? mit nekem a rideg nagyság, melynél a szolga
meggörbed, a szabad eltávozik?… Nekem élet kell; öröm és élv szédítő
tábora, hogy szolgáljon a világ, ne én a világot; hogy birjam az időt,
ne az idő engem, mit e földi forma átvezet rajtam. Én magasra török,
hogy embert hódítsak, s hódítok; nem hogy imádjanak, hanem hogy
örömeiket elvegyem. Dúlni, fuldoklani, undorig úszni kéjben,
csillogásban; élni mint Don Juan, mint Alcibiad élt. Megbocsát atyám, ha
én czélom eszközeül veszem, mit ön élte czéljául tűzött ki; s elhiendi,
hogy ki czélját, mint én, úgy szereti: nem könnyen játszsza el tőle
magát vigyázatlanúl.
A főispánt fokonként jobban meglepé e határozott ifjú egyénisége. Ő rég
ismeré fia titkos kalandjait; aggodalommal látá, mily bátran,
könnyelműen veti lelkét, idejét a szenv hatalmába; de látá egyszersmind,
mennyi eszélylyel tudja kezelni érzékeit; s ha czélját érte, mily
önállólag tud uralgni a tárgyon, mely azelőtt rajta uralgott. Azért
bizton hivé, hogy ha a különnemű kéjek ujdonsága vész, s a betelt kedély
más téreket keres, ha komoly terv és irány vonja be az élet mély
szerkezetébe, mind ez elmúlik, s kívül marad a levetett hüvelylyel.
Azonban most remegve kellett meggyőződnie, miszerint Lajos rabja akar
lenni a vele született epicur hajlamnak: s pedig nem vakságból, nem
öntudatlanúl, hanem ész és határozat szilárd erejében. Ő, a tapasztalt
fő, ismeré a szenvedélyek polyp természetét; tudta, hogy a meténg
hajlékony indái végre megfojtják a csert; tudta, mennyi csáb, mennyi
kisértő alkalom nyilik és örvényez fia későbbi körében, mely azt
elnyelheti; tudta, mi veszélyek várnak a tüzes, csapongó ifjura ez
élvkergető században, mely a dalházak, lovardák, táncznők stb. nyilvános
csábjain kívül, a társas élet ezerágú tömkelegével hálóz és fenyeget;
látta, minő jellemeket fejt és képezhet politikában és társas életben ez
érzéki eszeveszettség, s fiában elszörnyedt a lehető jövőtől.
– Te az epicur szentkedők új rendéhez látszol tartozni, – mondá
Lajosnak.
– Mely érzéki elvtársaim boldogságaért állítaték elő.
– Büszke önhivő vagy, s túlbecsülöd eszed, s lélekerőd. Törékeny
csónakkal be akarsz vágni a habtorlatokra, szirt és örvény közé; merész
koczkát vetsz egy hamis játékossal, mert a szenvedély az… Ne feledd,
hogy szerkezeted csak halandó erő; a természet érted nem teend kivételt,
s mit senki még nem tudott megbirni, a szenvedély túlsúlya téged is
elveszt. Emlékezzél a történetek nagy egyéneire, kiket e vad elem
megdöntött. Tarquin királyi székét veszté; Antonius Cleopatra miatt
veszett el. S ha a kéj és bűn merít, megbirja-e lelked a Borgia-véget?
– Uramatyám példákra utasít, – mondá túlhiú bizakodással Lajos. Hát míg
példa nem volt, mi vezérlé az előidők fiát?… Nem lehetek-e én példa
önmagamban? nem nyithatok-e új példasort a jövő nemzedéknek? nem
kezdhetek-e új történeteket?
Ime egy mutatvány a büszke, erejében hivő keleti tűzvérből. Egyike azon
magyar ifjaknak, kik siker s kedvezés által kényeztetve, tapasztalat s
tárgyismeret nélkül főknek, elsőknek tartják magukat sajátságaikban, s
önző képzelődéstől biztatva meghaladni vélik, mi másoknak nem
sikerülhet. Mutatvány egyszersmind a kor gyurmáiból, miket annak
felületes, erkölcstelen jelleme szül és idomít. Tökély és czélfenség
nélkül rohanó gép, melyet ki nem tisztult ösztön vadan hajt. Bomlott
erőmű, mely roppant pályakört megbírna, de elszédülve a környező
csáboktól, erény helyett a kor bűneiben törekszik kitűnni.
Beatrice helyeslőleg rázta meg kezét az eszméje szerinti salon-lovagnak;
s büszkén veté szemét az aggó főispánra, mintha mondaná: nézd ó stilű
nemes, az új patriciust, kit én teremték.
– No hát repülj, míg szárnyad nem szeged, ha Icar kívánsz lenni, s
atyádat nem követed. Én pályád megnyitom, a pályatér tied, úgy nyersz,
miként futsz; mondá Szalárdy… De most még, míg rád fér, fogadd
tanácsomat, s tisztujításig közeszmékbe ne avatkozzál, hogy egy vagy
másik párt kegyét ne veszélyezd. Légy nyájas, előzékeny, kedvleső,
zárkodó; adj alkalmat alispán igényedről szólni, s fogadd el mindentől
az üdvözlő bókot.
– Inkább senkitől sem, viszonzá Lajos. Sőt szókat hullatok el, mintha
nem kivánnék hivatalba lépni, mintha áldozatul nyujtnám az elnöki
terhet. Így elleneimnek fogát töröm fortélylyal; feleim pedig buzgóbban
ragaszkodnak szerénységem miatt.
Gróf Szalárdy György szótlanul bámúlt a korán felül képzett diplomatára.
– Csökönösi báró Ózugi Orbán, nejével, nehány urak kiséretében jelenté
egy benyitó inas.
A főispán karját nyujtá Beatricenak, s vendéget fogadni léptek egy
téresb terembe, hol theához gazdag ezüstre terítve volt; Lajos pedig egy
külső terembe távozék, hogy Gyapjasyval, ha jő, találkozzék.
Hosszú sovány öreg jött be körömhegyig szabott kaputban. Arcza
összeesett iszák, fülei fényesek, szemeiben bazilisk ragyogás; gyönge
teste csak úgy fityeg lábain; karján padoliai Comtesse Wolfsmaul,
kétszáz fontos porhüvelyével, az öreg úrnak hitestársa a halandóság
határin belül. Ugyanazon indigena pár, mely nehány nap előtt báró Ózugi
törvényes czímével egyetemben a Hortobágyon keresztül utazott. Utánok
nehány fűsült és fűsületlen sötét alakok tolakodtak be; egyik a másiknál
elébb akarván a főispán színe elé jutni, mint ezt az érdemes, előkelő,
vagy fő főtáblabirói vetélkedő rang magával hozta.
Báró Ózuginé, mint régi ismerős, rövid üdvözlet után tele ülte a
pamlagot Beatrice jobbján, s mit szájában hozott, bizonyos
czukorcsemegét majszolva, szétnéze a theához felrakott ennivalók között.
– Ónas Lipót, Üszögi Dávid, Hitvánszky, Buzás, Hiabalovics táblabirák;
ajánlá sorban, nejének a főispán, mint valamely állatmutogató az
ismeretlen fajt, s a jövevény gyarmat öt ló-erővel letelepült a ruganyos
butoron, kivéve Buzás Mihály urat, kinek egy berlini nádszék jutott, s
szőnyegkimélő lábait a vékonyan esztergált keresztfára szedvén, azt
menten eltöré.
– Mi ujság megyénkben? kérdé a főispán, hogy vendégeihez illőleg kezdjen
társalogni.
– Négy jó ház ismét tönkre ment, felelé Üszögi, kik négyszáz év óta
táblabiráskodnak, s gyermekeik gatyás kortesekké lesznek.
Beatrice férjére lopá pillanatát, nem idéz-e áruló pirt arczán a tönk
említése?
– Rossz gazdák, s könnyelműek voltak, megjegyzé Hiabalovics. Gépekkel
szántottak, kapáltak, rozs helyett repczét termesztének, a birkát
nyárban is mindig aklon tarták, s jövedelmeiket gazdasági épületekre
pazarlák.
Hiabalovics azon kaptára ütött ó magyarok közé tartozék, kik a
hagyományos rendszerhez lapúlva, egész életökben árpát és kétszerest
vetnek. Télen tavalyi paszuly-, nyáron füstölt disznóval táplálkoznak,
ünnepen bővítvén fél font pecsenyével a hétköznapi ebédet. Marhát és
cselédet nem tartanak; tiszta inget vasárnapon, vagy közgyülésre
vesznek; jövedelmeiknek három negyedét költik el, a hátralékot zacskóba
varrva tevén pihenni. Minden jó eszmét ebrudon kivetnek, újításnak,
jólétnek esküdt ellenei, az élv nem szükségük, s magokat jó gazdáknak
tartják. Ekként nem csuda, hogy a szóban forgó házak rendszerét
elkárhoztatá.
– De bizony eszesek voltak ők, mondá Ónas Lipót, de pénzhiány, rossz
utak, közszükség, csel s más ezer bajok szövék fonák agyon. Áruikat
olcsón kellett eladniok, ősi adósságuk volt, rossz évek jöttek stb.
– Meg nem is lehet birni a lábrakapott országos uzsorát; megjegyzé
Hitvánszky, a vékony, modoros tisztaságú egyén, kit fő salonhősnek
tartnak a vidéken, s kinek száraz, fejér kezén papirnyi vékonyra kopott
a pecsétgyürű, mely százhetven év óta éjjel-nappal a család ujján volt.
– Úgy hát koronként kevésb jut a korteskedésre, szóla a főispán, más
irányt adólag a tárgy folyamának, mert tönk és uzsora nagyon friss
szaggal boszantá emlékét.
– Nem mondhatnám, közbeszólt Hitvánszky; a tisztujító szék azon egyetlen
tér, hol a nemes még szájjal és ököllel hős lehet, hol érdek és bosszú
harczsíkot talál, s ezt nem könnyen adja. Már itt ujjtövig nyúl a
zsebébe a zsidó, habár könyökig váj is aztán érte a mienkben. Meglássa
excellentiád, mint foly nálunk hat hét mulva pénz, mintha vizimalom
öntené.
– De most folyjon is, helyeslé Üszögi, midőn érdemdús főispánunk fiáért
lobog a józan párt zászlaja.
– Hogyan? hát reá gondolnának? kérdé aggódva a főispán, mintha bántaná
ezen ragaszkodó buzgalom.
– Ha rá gondolunk-e? szólt Hiabalovics, nyakravalóm is leoldom egy oly
vicispánért, mint Lajos grófból lesz.
– De már azért magam is felbontok két vagy három vermet, pedig a
nagyjából, ajánlkozék Buzás Mihály uram, mint egy békepontul az
otrombaságért, mit épen egy csésze izzasztó (olvasd thea) feldöntésében
elkövetett.
Ózugi Orbán, prüsszögve ugyan, de mágnási fönségét védőleg, nyolczvan
akó dézmabort ajánlott, s az étkes bárónő, mihelyt bársonyajka a
kalácsfalattól szólhatáshoz ürült, tépést igére a sebesültek
kór-telepéhez.
– Uraim, e titkos terv engem zavarba hoz, pedig úgy látom, a tűz annyira
elterjedt, hogy legjobb akarattal sem olthatom el; megjegyzé a főispán.
Nem félnek-e önök, hogy fiam alatt az ellenzék erőt és szarvat ölt?
– Legyen nyugodt kegyelmes uram, mond didacticus merev nyakkal
Hitvánszky. Hiszen nincs ő kényszerülve lázadást vezetni. Neki esze,
származata, neve s vagyona van. Maradt-e még nemes a szájaló faszéken,
ha fensőbb kegyelem pamlaggal kinálta? Ismerem én őket. Lajos gróf
conserválni fog, s ebben túlhaladand édes mindnyájunkat. Hogy is ne?
nézzük meg, kikből áll megyénk ellenzéke? Gyapjasy úr csak olyan
teszi-veszi ember a politikában; csak ő hírre kaphasson, a többivel nem
gondol. Pötyő úr dühöng a főrendre, születési hiuság miatt, pedig tegnap
ott hagyá az asztalt, melyhez egy gubás polgár ült; az osztályokat
törleszteni vágyik, megbuktatá a paraszt esküdtet. Zabos táblabiró
szédülésig szaval a statuskormány ellen a törvény sérelmeért, s ellene
mindig öt-hat jobbágypanasz az urbéri törvényhágásokért. Vadkerti
Uszubu, Esdrástól Ifflandig minden frázist megmagolt az emberi jogok
érdekében, mégis valamennyi cseléd szeme karikát hány philantropi
pofonjaitól, Zalánky ajkáról szinte csepeg a lemondás, áldozat,
sorsosztó nélkülözés, igaz is, hogy az ige hússá válik szájában, mert ha
a földtörvény megbukik, damendineét rendez, s ha egy asietteje izetlen,
földig szerencsétlen… A többi annyit sem ér. Hiuság, divat, érdek vagy
irígység izgatja őket. A kormány ellen féltésből küzdnek, a jogtalan
osztálytól féltésből ovakodnak, s a feudalis dacz, mit ellenzék czím
alatt drágán rovatoznak, hamis dugáru. A gazdagokat gyűlölik, a
proletariustól félnek, parasztjaikat zsarolják, s mert könyvtől,
értelemtől távolesve, szájról szájas harmadrész tudomány birtokában
vannak, főknek, bölcseknek képzelik magokat, megvetnek észt, irodalmat,
egyént, hogy a dicskörben sengelton álljanak, s a két araszos ködben ne
legyen több isten csak ők. Barátaiknak lázas érzeményt adnak, s később
összevesznek egymással; izgatott versenytársak telve mentalis
reservatákkal, úgy hogy a rossz kormány örül, s a jó szomorkodik
felettök, mert a valódi fejlődés gátjai. Hogy tarthat hát tőle
excellentiád, hogy éles eszű fia ily álarczos bachansok közt meg ne
fogjon őszülni? Azért engedjen fellépni bennünket, hadd nyissunk kört
közöttünk egy oly hasznos oltoványnak.
A főispán jól tudta, mily ferde rajz, mit Hitvánszky felvetett, mily
kevés való van felületes férczelt vádjaiban; tudta azt is, hogy az
érdemes táblabiró úrnak kétséges perei vannak függőben, melyek alispáni
itéletet várnak, s neki és fiának bő pártfogással kellend egykor és
sokszor ezen lelkes dictiót megszolgálniok, de a világért sem
mosolyodott volna el, mert ha az első lépcső elmarad, fiának ugrani
kell, pedig ugrani bajos oly süppedő pontról, minőbe a család sülyedni
kezde.
– No ha önök nem félnek tőle, s vélik, hogy nevem és elveink
compromissióba nem jőnek, én korteskedésbe nem avatkozom; mondá a
főispán, s bandsal szemével gúnyosan birálta a pártvezetők birkajóságát,
mely gyapjat és bárányt olló és kés alá ad.
Még egy válogatott beszédet tarta Hitvánszky, melyre a főispán fülét sem
billenté, de melynek győző hatalmát nagylelkűen méltánylá, s melynek,
miután a kortesavatkozás tárgyában nehány pillangós óvást elkanyarított,
a haza javára meghódolt.
– Csak arra figyelmeztetem spectabilis Hitvánszky, hogy a kijelelt
alispán párt-titok maradjon, s jó lesz valami figuráns nevet színlelni
az ellenzék előtt, mert ha dühök fiamra ingerül, vérontás a vége, pedig
szelíd kormányomat nem akarom nemes társaim fogyasztásával
megbélyegezni.
Hitvánszky úr szeget ütött homlokára mutató ujjával, s érvényes
megfontolás után átlátta az együgyű taktika bölcs voltát, nem álmodva
szegény, miként a főispán, épen az ellenzék élénk korteskedéseit fiáért,
czélozza s éri el ez úton.
Azonban benyilék a salon, s Lajos, jobbján egy sugárhalvány leányt,
balján pedig a jóltáplált Gyapjasyt vezetve, belépett.
Gyapjasy úr leölté a könnyű nyárruhát, melyben Lőblnél láttuk. Kurta
derekú kék frakk fényes pitykével, nyakig fejér parket mellény, s
talpalótlan fekete struck nadrág tevé salonöltözékét, mely a rossz
pakolás miatt makranczos ránczokat öröklött. Őszinte vidám alázattal
üdvözlé a nagy urat, kihez hasonlókkal ritkán találkozik, s csak az esék
nehezen, hogy hely szűke miatt, bókközben el nem kanyaríthatá kalapját
isten igazában.
– Athea kisasszony, árva kegyenczem, dalos énekesnő, olasz tanítvány,
valóságos pacsirta, mondhatom remekmű; ajánlom kegyelmességed
kegyelmébe; bemutatá a sugár leánykát, s az, bájosan hajolt a társaság
előtt viruló arczával, melynek költői fensége szégyenleni látszék
Gyapjasy úr együgyű modorát.
– Az irót is elhoztam volna, de szerencséje akadt; s elhagyá ma délben a
délibáb prózai országát. Nem bánom; ő a halhatatlanságé, hadd kövesse
sorsát, folytatá Gyapjasy. Havonként tiz pengőt kell érte fizetnem, s e
dijért corrector leend azon lapnál, melynek eddigi vidéki levelezője
volt.
– Micsoda irót említ táblabiró úr? kérdezé Lajos.
– Hát Tollfoky urat, másik árva kegyenczemet, Athea iker-testvérét,
kinek szintugy apja, mæcenása vagyok; ki a debreczeni színpad számára
Birchfeifert fordítá, több levelek és talányok szerzője, nagy
toasztirozó, jeles egyéniség, sőt verseket is irt.
– Ahán! már így tudom! viszonzá gúnymosolylyal Lajos, tehát azon ifju
barátunk, ki a főispáni beiktatáskor a lakodalmast oly híresen járta?
– Igen igen, közbevág Gyapjasy; először tánczosnak neveltem, de hibás a
bokája; tehát legyen iró, annak úgyis mindig ülnie kell; különben is
mindegy, csak hír embere legyen. Megvallom, kivántam én is művész lenni,
de mivel a muzsa hátat fordított rám, mæcenásság által szeretnék a
Pindusra jutni.
Gyapjasy úr becsületes szántóvető ember, kit már Lőblnél megismertünk,
minden jóra, nemesre hajlandó, de magától erőtlen, s azért mindenben
vitetnie kell, mint saját bizonyítása szerint halhatlanságban is.
Áldozatiért, miket köz- és magántárgyak, eszmék, személyek irányában
folyvást és bőkezűleg gyakorol, nem kiván más adót, mint hogy neve
emlegetve legyen; azért örömest járul az ügyhöz, mely kétheti és két
mértföldnyi hírt szerez, de ha választania kell két tárgy között,
melyeknek egyike harmadfélnapos notabilitássá teendi, inkább ehhez áll.
Tudomány s művészet főleg gyengéje, azaz nemcsak felette gyenge azokban,
hanem ebbeli hírcsáboknak ellentállni gyenge. Jeles könyvtára van, pedig
sohasem olvas; hirlapokat járat, hogy, ha neve egy más választmány
tagjai közt nyomtatva megjelent, minél előbb lássa; a könyvajánlatokat
vadászsza, vándorszinészeket ebédre hordat, s egy-egy csavargó gépész
képtelenségeit rogyásig hallgatja a sublímior mechanikáról. A debreczeni
tanoda közvizsgálatait szorgalommal járja, megjelenik a
papszenteléseknél, híres patronusa a legatusoknak, megyei ünnepélyekről
soha el nem marad, beiktatási küldöttségeknél mindig kinevezteti magát,
szóval mindenütt van, hol szembe tűnhető, hol nevét megkérdhetik, egy rá
köszöntött áldomáshoz juthat, vagy épen ama megtisztelő sor kaczérkodik
reá hogy tán meg ujságba ki, vagy bejöhet. Hanem aztán meg is kell
vallani, hogy magyar ruhája kiáltó és prémes, kardja pedig úgy tele van
rakva czirádával, hogy ha örököse zálogba vetendi, a helybeli zsidó is
megad rá ötven rossz forintot. Ki hinné, hogy ily gyarló hüvelyben annyi
szívjóság, becsület, s használható elem van elvegyítve? ki hinné, hogy
ily homokkő-alak sokszor becsesb mű a korszak templomában felrakott
bálványnál. Egyébiránt Gyapjasy úr, komoly salonokban alkalmatlan málha,
nemcsak, mert szeszélyes izlése a közdivattól elüt, hanem főleg, mivel
ha szóhoz jut, magát s kegyenczeit oly bőséges tárgyalásba veszi, hogy
más ugyan tőle sort nem foghat, hacsak valakit nem viend a
mellékszobába, ki őt hallgassa. És ezen társadalmi erélyt jelenleg is
igénybe és gyakorlatba fogta volna venni, de Athea a grófnőt és bárónét
s köztök főleg Lajost elfoglalá, a főispán pedig a kortesurakkal váltott
még nehány szót, s így nem lévén kinek pakolnia, beleereszkedék egy
piros szattyánszékbe, várni, míg rákerül illetőleg a sor.
Ózugi Wolfsmaul grófnő nagysága azalatt nevezetes kárt tett a vajas
sonkában, s minthogy pihenés nélkül lehetlen lőn egy húzamban többet
fogyasztania; kezdé csodálattal észrevenni Atheában a gazdag
műveltséget, jellem- és lélekfenséget, s ritka bájt, kellemet, melyre
Beatrice grófnő figyelmessé tevé. Nem fért a fejébe, miként tudhat
olasz-, franczia- és spanyol nyelvet oly hazának szülöttje, melyben az ő
tót instructorához hasonló paedagog nem tartózkodott? s miként lehet oly
módos, szerény, nemes alak egy árva leányzó, hacsak nem podoliai
gallyból származék?
Igézőn foglalta el helyét a két hölgy között Athea, az alrendű füzérbe
tévedt nemes virág. Jobbról lomha dudva, balról nyirett, fonnyadt
növény, s közepén ő díszes pompavirág, műveltség s természet párosult
jegyével. Vékony alakja könnyű és hajlékony. Harmatgyenge bőre, sima és
fejér, mint a friss zergetej; karja, válla s a szende ép kebel tiszta és
vakító uj alabástszobor, melyre alig lehelt még a levegő. Általában az
alak körrajza lenge és súlytalan, mintha földietlen volna, s mégis
minden tagja teljes kifejlésben, élet, elevenség szabályos termetén,
szelid csáb, s vonzerő szaván, mozdulatin; benne vegyítve van ég és föld
kelleme. A mosódott hattyú nem fejérebb vékony köntösénél, melynek
redőin festőileg fut le a kék öv szalagja. És ezekhez halavány arczain
szemérem és ábránd. Fekete szemében ész és lekötő báj; méla pillanatában
a lélek mélysége nyílik fel és az epedő vágy, mit arcza kifejez, varázs
álmot látszik keresni, melyet más talán birt, s melyet ujra vár. Egy
költő nem válthat jegyet szebb tündérrel.
Athea illem és tolakodás nélkül, de fogulatlanul társalgott. Itélete,
eszméi, tárgyismerete jelelé, mily eszélyesen használta fel kevés éveit,
mennyi eszmélet, tanulás által fejté, gazdagítá a természeti észt és
elmeélt. Szakkörében kivált felette művelt érzelme és izlése volt; annyi
tapintattal, annyi biráló erővel s oly választékos itélettel tőn a
zeneköltők művei s ferde vagy nemesb divat és közizlés felett
észrevételeket a dalművek tárgyában, hogy a főispánné, ki e részben több
birodalom fővilágát ismeré, elcsudálkozék ennyi ismeret, ily gyakorlott
ész, s mégis oly követelés nélküli jellem kincsein. Tért és tárgyat
akart keresni, hol avatottságát, fensőbb képzettségét Athea felett
ragyogtathassa. Átvitte a szót a művészet többi ágaira, divat-,
társadalmi tón-, főrendi élet- s gondolkozási modor részleteire, előre
élvezve a győzelem örömét, melyet ő, az efféle tanok tanult Sybillája az
ifju és egyoldalú művésznőn venni fog. De Athea itt is feltárá
gyermekien tiszta, de ész és erkölcs tanította keblét. S a büszke úrnő
tanulni lőn kénytelen egy ifju egyéniségtől, ki átható szemmel birálta a
társadalmi élet téveit, ki nem tud bolondságig sülyedni, hogy a divat
mesternője legyen, ki ráért széttekintni a nőiség minden szerepein, s
nem tömjénzi vakon a majmok szabálykönyvét, hanem itél, gondolkozik s
világot teremt, melyben lelke és erkölcse függetlenül forog, óva
fitogatás s változó fogalmak gyáva békóitól. Csak midőn az új olasz
szobrászat becséről kérdezé a grófnő, s Petrarca márvány mellszobrát
mutatá, melyen a művész névbetűje látszék, pirult el Athea. Szemébe
könny tolúlt, az öröm drága gyöngye, keble izgatva lőn, s az élénk derű,
mely lelkéből arczára felmerült, nehány perczig elszórottá tevé. De a
nők nem vevén észre azt, Ózuginé különben nem sokat értvén a felfogott
tárgyakhoz, egy tál befőtthöz folyamodék illő kárpótlásul; a főispánné
pedig annyira szerette kő Petrarcáját, hogy ha egymit mondand vala is
Athea, nem hallotta volna. Csak Lajos látta a lelki változást, kinek
hiú, éles szeme félénken kisérte a művésznő kedélymozgalmait, s kinek
tekintete, mint a jobbult vetkezőé, egészen átszellemült Athea körében.
Annyi kellem s kitünő tulajdon, mennyinek Athea birtokában volt, kivált
oly meggyőzhetlen szépség mellett, ritkán marad nők között irigység
nélkül. A főispánné gyűlölni kezdé őt, s a mily hévvel törekvék
leversenyezni, oly éles sérelmet metszett rajta a meggyőzetés. Szurós
piquant vonatkozásokat szőtt itt-ott szavaiba a színpadi élet bélyeges
köréről, s a társaság mellőző megvetése iránt ejte egy észrevételt, mely
a védtelen lánykát, e kevély, idegen körben fájdalmasan vérzé, mignem a
másokhoz fordult úrnő megett, a falatozó indegenák szomszédjában, Lajos
érzelgő ostroma alatt maradna.
E közben eloszlottak Hitvánszky uramék. A theától már in massa
megizzadtak, s még inkább azon szorongó helyzettől, melybe őket nagy úr
vagy úrnő közelléte rendesen hozá. Eltisztultak tehát egész alázattal
minden további baklövések nélkül, kivévén, hogy Buzás Mihály uram,
sallangos bocsánatkérésben ujítá meg a főispánnénál a tört szék s
theadöntés mérgező emlékét.
Zalánka, ki eddig a csoportozat megett némán s gondolkodva kötött,
észrevevé, hogy Athea a Lajos suttogó társalgásától bántva van, s hogy
kiragadja feszült helyzetéből, szelíden híta át az asztal alvégére,
kedvencz csemegéiben osztozni. Lajos megérté a tervet, s Zalánka daczára
átkerülvén a kanapé megett, megízlelé Athea étkeit. A két leány
pillanatot váltott Zalánkáéban intő óvás fejezé ki magát, Athea pedig
felelni látszék, miként tudja már, hogy félnie kell.
Gyapjasy úr azalatt szabadabban kezde lélekzeni, mert a conservativ elem
eltávozott. Oly feszült állásban viszonylék egymáshoz a két párt, hogy a
legegyügyűbb alügyészben Lojola Ignáczot látott az ellenzék, s minden
darutollas jogászban Demoulin Camilltól rettegtek amazok. Azért, ha
közélet vagy magántársaság összehozta őket, gyanú és titkolózás tevé
fogulttá egymás irányában, a nélkül, hogy lett volna miért, s ez idétlen
túlzás nemcsak az eszmék és akarat közeledtét gátlá, hanem alkalmat
adott eszes kormányzónak, édes mindnyájokat saját károkra szépen
felhasználni. Az elvről pártra, tárgyról személyre átvitt ingerültség,
oly éles fokozatokban származott le gyülésről-gyülésre, hogy egy vagy
másik párt, saját érdekének vesztével kész ön ellenfelét befolyásában
megtörni; minek következtében hires lőn a megye az alacsony
visszaélésekről, s hol Rousseau, L’Amenais elve, népfelség, közbirtok
csillogtak fényes szónoklatban, nem győzte a kir. helytartótanács védni,
oltalmazni az igázott jobbágyot; hol szabadság, jogegyen jelszava
lobogott a zászlón: elűzött tisztek, kivert haszonbérlők orvoslat nélkül
átkozódtak a lobogó körül; s hol a tulajdon szentsége harsogott a terem
egyik ajtajától a másikig, a szomszédos szobában árvák javait kibecsült
jobbágyok verítékét ragadozták szét törvényszéki fontos itéletek; s az
értetlenség és szenvedély nyers harczaiban magával együtt másokat, főleg
pedig a közügyet, vétkesen feláldozá a hiú nemesség.
Mihelyt Hitvánszky és társai lábukat kihuzták, nyájasan felállott
Gyapjasy s félöles bókját, melyhez előbb tért nem talált, elkanyarítván,
egész bizodalommal megszólalt.
– Ha több esze nem volna excellentiádnak mint egész vármegyének, ezen
emberek megcsalnák; monda a távozókra czélozva.
– De most az ellenzéket fogják kijátszani; felelé ingerlő vonatkozással
a főispán.
– Hogy hogy kegyelmes uram? kérdé Gyapjasi, kapva az alkalmon.
– Az ellenzék fiamat akarja első alispánnak.
–… Az igaz;… hallottam;… szóban van,… magam is akarom; felelé akadozva
Gyapjasy. Ő ugyan mit sem hallott róla s mit sem akart eddig, de hogy
mondhatna ellent főispánjának saját salonjában? s a jószívű pártfő s
vele az ellenzék e percztől belecsavartaték a tisztujítási kelepczébe.
– Ezt nem csodálhatom, mondá komoly homlokkal a főispán. Fiam ékes
szónok s oly feláldozó vezér, hogy tán fejét leadná válláról, ha
pártjáét az által megtartja. Táblabíró urék kapni szoktak ily tűzlelkű
hazafin, ki saját boldogságát értök elégeti. Nekem van ez ügyben
legnehezebb állásom, hogy kénytelen leszek Lajost kijelölni, mert jobban
szívemen viselem megyém nyugodalmát, mint sem közkivánatának ellene
szegüljek s vért és viszályt idézzek a nemesség közé.
– Azt bizony helyesen teszi nagyméltóságod. Isten áldja meg atyai
gondjait… Már a pedig bizony vért idézne elő. Lajos gróf ritka egy
szónok, az ötvenes táblabírákat is rendre elragadja. De hiszen ő érte
kardunkat is leveszszük a szegről. Majd meglátom én, ki bir velünk, ha a
párt összeszedi magát. Jobb is, hogy ő, mint akárki más. Ifjúban mindig
több a hírszomj s becsületvágy. Tőle nem félhetünk, hogy átugrik a
szomszéd akolba s minket faképnél hágy… Istenem, minő szerencse! oly
fiatal még s már nagy hírre kapott. Óh tudom, értem, mi az, hírben
állani. Én is voltam alispáni székre kijelölve, de a pártviszály úgy
hozta, hogy egyetlen szavazatot kaptam; s csak képzelje excellentiád,
egy impius czikk az ujságban ezt hirdeté rólam: Gyapjasi táblabiró egy
szívvel és szájjal választatott első alispánná.
Még tovább ömledezett volna a becsületes férfiú, de a főispán sietett
malmára használni a kitört lelkesedést.
– No lám; ezen buzgalmában akarják megcsalni, kijátszani az ellenzéket.
– Azt nem engedi a magyarok istene, sem ólmos korteseink. Hogy is
lehetne az? hiszen ha akarjuk, másfélannyian vagyunk, mint a
Hitvánszky-párt ebestül, fiastul.
– Igen, ha akarják s hanyagul nem veszik; de ez a bökkenő, mire ők
számítnak. Cselből azon álhírt fogják hintegetni, mintha fiamat akarnák.
Igy az ellenzék látva, miszerint czéljában biztosítva van: baj és
költség kerülése végett tespedezni fog; időt, alkalmat elmulaszt s midőn
késő leend, fog majd kapkodni, mit sem boldogulva többé a készült
tömeggel, mely őt megcsalta s a tisztujitás hajnalán átcserélt jelszóra
mást választ.
Gróf Szalárdy nemcsak azért szövé ezen hálót, hogy ha az ellenfél titkos
iránya, mint annak szükségkép történnie kell, észrevétetik is, fogva
maradjon az ellenzék; hanem főleg, mivel tudta, miszerint ha a két párt
közt dacz- és vetélyverseny támad, fia megválasztása bizonyos, még azon
esetre is, ha a conservativ párttól elárultatnék. Arról meg volt
győződve, miként ezen bonyolódás a tisztujítási rövid időszakban fel nem
világul, mert a pártok sokkal féltőbb és elszigeteltebb modorban törnek
egymás ellen, mintsem kölcsönös titkaikhoz jutni, vagy a keringő ezernyi
hír közt igazat választani tudnának, annál inkább, mert a tőle vett