Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 07

Lőbl kegyelettel nézte végig az ügyért, mint nézzük a hasoncsúszó ebet,
mely hizelgésből lábaink alá fonódik.
– A másik váltóadós fenyegetés alatt kért várakozást; különben uzsorási
vádat fogott volna kezdeni.
– Csak hadd kezdjen; hisz ezen apró váltók mind M. H. Müller neve alatt
vannak kiállítva nemde?
– Igenis nagyságos uram.
– Nohát őt gyanúsítja s perelheti meg. De meg mit gondolunk azzal?
világos adat nincs; adósaink csak nem esztelenek tanuságot tenni, hogy
aztán csőd alá juttassuk.
– Jól van nagysád; nyolcz nap alatt igyekszem személyét exequáltatni a
családos tanárnak.
– Most vegye át amice térítvény mellett behajtás végett ezen csomó apró
váltót, melyeknek egyenkénti értéke 200–5000 között van; óvakodjék
elárulni, hogy ezek tulajdonaim; mint eddig, M. H. Müller czím alatt
vegye keresetbe; a szokott száztólit kapni fogja tőlük.
– Nagysád titkait egy léleknek sem tudnám elárulni.
Kivévén azokat, kik nálam többet fizetnének; gondolá Lőbl.
– Ezen váltót saját nevem alatt nem perelhetem be, mert az adósnak is
ügyvéde vagyok. Hanem átkölcsönzöm egyik társam czímét.
Nyomorúlt! négy pengőért épen ezt tennéd ellenem, gondolá Lőbl.
– Szalárdy Vámos Czeczilia özvegyasszony birtokában vannak, ha jól
értesültem, bizonyos ellenemi hamis követelésre vonatkozó irományok,
miket állítólag egy Triesztben megbukott s most Pesten álnév alatt
üzérkedő ház adott ki. Ön ismerni fogja azon asszonyság ügyvédjét.
Iparkodjék ezen iratokat meglátni, ha tán követelés végett emberének
adná. Valami holt tanúk vallomása mondatik ott lenni: ki azt eladná
testvéremnek, Samunak, egy pár ezer pengőt, azt hiszem, kaphatna érte.
– Biztosítom nagysádat, mond súgva az ember, hogy ha Szalárdyné az
oklevélt ügyvédjének adja, t. cz. Lőbl Samu úr birtokába jutand.
Lőbl meghajtá fejét félig-meddig, jeléül, hogy az ember elmehet.
És az, miután jellemének rövid ismeretrajzát adta, mély bók után, sarkán
megfordulva, lábujjhegyen kiment.
Nil quidquam publicæ mercis tam venale, quam advocatorum perfidia;
emlékezék Lőbl Tacitus Annaleseinek II. könyvéből, melyet diák korában
megtanult.
Ilyen Lőbl Simon…
Ilyenek a zsidó és keresztény uzsorások Magyarországon.


XXV. (Intéző tervek.)
Vámos és az árvahalász, vagy most már Szalárdy Ödön, elégülten hagyák el
a gottscheber sátrát. Lőbl és a főispán szavaiból annyi és oly kedvező
adatokat kaptak, hogy azoknak nyomán mindkettőt vallomásra
kényszerítheték s a kopasz morva és más kútfők által remélt és szerzendő
bizonyítmányokkal együtt, kivíni hiheték a bitorlott jogot, megbüntetni
a lappangó vétket.
Feltevék, egyenesen a városkapitányhoz menni, hogy Lőbl befolyása ki ne
szabadítsa az esetleg fogolylyá lett morvát, mielőtt vallomását veendik.
Útközben zaj és vásári tolongás idézte magára figyelmöket, melyhez
mindenfelől tódult a tömeg. Látták a nyurga, vigyorgó spanyolzsidót,
aldunai társával s a kopasz morvával poroszlók kiséretében s a bőröndöt,
mit a zsidótárs viselt, a hajdukáplár hóna alatt.
Vámos magához inté a káplárt.
– Miért vannak fogva ezek az emberek? kérdé csendesen, hogy a kiváncsi
nép körül ne tolongjon.
– Ott a sátrak megett összeverekedtek s nekem parancsom van minden
gyanús embert bevitetni, kivált ha zajt támaszt, hogy titkos társainak
lopásra alkalmat csináljon. Azt hiszem, tolvajok s az osztályon vesztek
össze; azért vevém el tőlük ezen bőrtarisznyát.
– Úgy van, tolvajok, erősíté Vámos. Ők felette fontos egyének az igazság
kezében. Azért semmi szín alatt el ne bocsássa káplár uram; a bőröndöt
adja be városkapitány úrhoz, kitől a szoros őríztetés iránt parancsot
veend.
A káplár büszkén vonatkozék hivatalos hűségére, miközben a nyujtott
borravalót markába csempészte. Vámos pedig a városházhoz ment intézkedés
végett.
Aznap alkonyatkor egy németutczai derék ház utczaajtajából szőke
népleány rohant ki megtépve, roncsolt ruhában. Dús haja ziláltan, fényes
kék szemében könny s kétségbeesés; arcza sötét pirral foltozva, ajka
égett s egész fejében lobogni látszék a zaklatott vér. Ha az ember
gondosan megnézte, ráismert azon szelíd szőke menyasszonyra, kinek
vőlegényét, Fekete Ferkét, a henczidai jegyző ma reggel a templom
küszöbén katonának fogatta. De a szelíd leány most furia volt, öklei
rángottak, vonásai dúltak s őrjöngve rohant; csalhatlan jeléül, hogy
szörnyű veszély érte, Pisze Pista szorongva futott utána, markában
néhány fényes aranynyal.
– Mariska lelkem, legyen eszed, ne légy olyan dühös; vedd el ezeket a
szép sárga csikókat, meglásd, Lajos gróf úrfi még többet is fog adni.
– Verje meg az Isten sárga csikóival; majd tudom én, mit kell az
undokkal tenni. Vámos úrnál teszek panaszt, csak ő van köztetek, a ki
Istent ismer, mondá Mariska kétségbeesetten s mintha égő házból futna,
őrjöngve elrohant, mielőtt Pisze Pista több szóval érhetné.
Azalatt az épület egyik szobájában Vámos beszélt a főispánnal, ki a
házat birta.
– Készen van-e ön a mult országgyűlési naplókivonattal? az országgyűlés
közelg, szeretném, ha elég időm lenne átolvasni.
– Készen vagyok, felelé Vámos.
– Hát a grófném pere hogy áll, első férjétőli fiával?
– Az érdemi tárgyalást elkészítém excellentiád nézetei szerint. Az
informáczió itt van. Jövő törvényfolyamon a per előterjesztetik, de nem
hiszem, hogy a jövedelem negyedén túl itéljenek a grófné részére, mit
fia előleg önkényt megigért.
– Majd meglássuk, mondá a főispán szemét összerántva, jeléül miként
saját emberének nem engedé meg, érdeke ellen jósolni… Hát a zabomat
eladta?
– Igen: íme az ára!
– Burgonyát szedett-e a pálinkaházhoz?
– Nem.
– No bizony, tán méltósága alattinak tartja? Hisz ily csekélységekért
nem tarthatok Debreczenben tisztet… Hát itten fiam kosztja, háztartása
rendben van?
– Igen, itt a számadások.
– No, van-e még valami jelentés?
– Excellencziád nem is kérdez fő- és sajátlagos feladatomról: fia
kiképzési ügyében.
– Házi körülményeim más irányt s tenni valót szabnak fiamnak, mintsem
magát többé képezni engedje. Ugyanazért ebbeli kötelezettségétől
feloldozom önt s többi szakmáit meghagyva, kérem vegye át nevelőség
helyett a cseléd- s háztartási felügyelést, mert évköltségeimet alább
szállítom s komornyikot nem fogok tartani… Remélem, szives lesz a kertet
is gondja alá venni s grófnémat megkimélendi a szakácsi ügyektől pontos
kezelése által. Igy ön érdemével három egyén maradna ki ingyen
fogyasztóim közül.
– Köszönöm kegyelmes uram e határtalan bizalmat, melylyel korunkban
ritkán tiszteltetik meg szolgálati egyén; de e szerencsét nem
élvezhetem. Magas kegyeit nem kivánom többé igénybe venni s
lemondásommal helyet adok excellencziád valamelyik méltó kegyenczének,
mondá határozottan Vámos, a nélkül, hogy arczán dacz vagy rosszakarat
jellemzené magát.
A főispán megütközék, de persze áruló jel nélkül. Lőblnél kifejlett
viszonya különben is keserült hangulatban tartá s most el kell vesztenie
egy érdemes férfiút, ki házához bizonyos osztály becsülését köté, ki sok
dolgaiban jobbkeze volt s kinek őszinte, érdek nélküli szolgálata,
ügyeiben biztos támasz volt. Tegnap tán nem érdekelte volna úgy e
veszteség. Ő sokszor tapasztalá a jobbakat tőle elvonulni, vagy
hidegség, távoltartó udvariasság beljegyével érintkezni vele. De gőg és
szerencse könnyen megnyugszik efféle tapasztalatoknál. Irigység,
fejletlen modor stb. szín alatt magyarázza az idegenséget. Most a jövő
sujtó karát emelé reá s minden tekintélyi, társadalmi vagy
egybeköttetési csonkulásban, sorsa kezdetét, a jövő természetét látta és
érezte. De azért a megindulást nem engedé arczára jönni. Az megmaradt,
mi volt: a hideg kőnyomat.
– Sajnálom, mond udvariasan, de nem éleskedés nélkül, hogy körömben
tehetségéhez, vágyaihoz illő alkalmazást nem adhatok. Azt hittem, jót
teendek önnel, ha öcsémnek rám szállt örökével magamhoz veszem, s
megszűnt kormányzói szerepe helyett álláspontot adok.
– Nem nagyravágyás szólít el, viszonzá Vámos szerényen. Igaz,
messzetértünk a kötelességtől, melynek vitelét elvállalám: de tudom, az
engemet, ha becsületes vagyok, meg nem alacsonyít. De más térre
szoríttatám, mint melyre képes vagyok. Excellencziád méltányosnak
látandja másban is, habár szegény s jelentéstelen, hogy határozott elvek
szerint éljen és működjék. Helyzetemben el vagyok ütve terveimtől s
vannak új czéljaim, miknek érdekében maradnom nem szabad.
– És én nem akarom senki szabadságát erőszakolni, mondá halványult
ajakkal a főispán. Félévi felmondása alól kimentem; ön e percztől fogva
tőlem független.
Vámos illedelemmel meghajtá magát s távozék.
A főispán nője szobájába lépett. A porczellán lámpák méla fénye andalító
világgal önté be az árnyvető tárgyakat. Gazdag szőnyeggel (nyáron!)
vonva a padlat, ablakain nehéz moir függöny rojtokkal, ugyanazon
szövettel borítva mahóni bútorok, néhány római ritkaság, egy bronzkörű
servicen pompeji ásványok; egy pár ó velenczei szobor a másfélöles
tükrök lábainál, két wegwood vázában szedett friss virágok, egy mahóni
rakpadon válogatott élő növények stb. elárulák a költséges ízlést; mert
ha ideiglenes szállásán, hol évenként egy pár napot tölt, ily kényelmet
rendez: minő pompás lehet nyári kastélya, minő fényt űzhet a téli
palotában?
A főispánné talpig kivasalt és simított úrhölgy, drága nyárruhában
hajdon fővel, egy pár természetes cianával szőke hajában, ült egy
balzacon, lábait egészen rányujtva. Szemeiben megőrzött tiszta fény,
arcza fejérsárga, nyomaival a használt gyárvizeknek; ajka igen halvány,
karjai felette gyengédek s keze szinte félelemig fehér. A nélkül, hogy
belépő férjére tekintene, folytatá a párisi Charivarit, mit éppen
olvasott.
A főispán leült egy hónaljig elnyelő nyugszékbe s karjain elnyujtva
karjait, nejére szegült szemekkel gondolkodék, mintha nősélte
eredményeit kisérné emléke.
A lefüggönyözött szoba elzárt és néma volt, mint egy sír. Csak a grófné
kezében fordított lap adott néha neszt és egy szép papagály, mely
asszonya mellett aggály nélkül mászkált állványa rézágain.
– Úgy látszik, Beatrice, nem igen törődöl intéző tervet találni
körülményeink közt jövőnk rendszeréhez, mondá végre a főispán, félórai
néma szemle után.
– Hiszen te gyöngédebb vagy, édesebb, hogy sem költségvetési tervekkel,
házviteli bajjal akarnál kínzani hanyatló koromban, melyhez nem értek,
felelé némi keserűséggel a grófnő, ravasz szemeit felvetve a lapból.
– Bocsáss meg, kérlek, de lásd, a baj komoly. Ha már a nevetséget nincs
mód, legalább a nyomort iparkodjunk eltávolítani. Még eszközünk volna, a
lehető legrosszabbat kerülni, ha beleegyeznél, ha jóságod segédkezet
nyujtana.
– Mibe egyezzem? mihez nyujtsak kezet? Nem elég-e, hogy ma estve már
beszagoztatom salonomat pipás táblabirákkal fiad érdekében? Azt csak nem
követeled édes grófom, hogy papagályomat eladjam, s megcsókolá kedves
madarát, mely a balzac karjáról hajvirága után nyult.
– Lásd Beatrice, ha a kétszázezer pengőt, mit nősülésünk alkalmával
neked móringoltam, melyek erejéig ősi örököm Lőblnél zálogban van s
melyet te külföldön négyért kamatoztatsz, holott tőle itt tizenkettőt
fizetünk, ha mondom, ezen tőkét adósságunk lerovására fordítnád, a bécsi
ház úgyis birtokodban maradna, melyet nevedre irattam. Így csak másfél
milliót kellene Frankfurtból kölcsönzenünk, melyek négyszáztólija
mellett botrány nélkül élhetnénk rangunkhoz mérve. És ha még hozzá, azon
nemes lemondást ajándékoznád, hogy három-négy évig, mialatt birtokom
jövedelmeit megkétszerezem, nem telelnél Bécsben s fürdőkre és utakra
nem mennél: egészen rendbe jöendnénk; s a törlesztő kölcsönt legfeljebb
egy uradalom árpótlékával bevételeinkből tisztázva, halálom után nyüg és
teher nélkül örökösödnél, mondá a főispán kérő s nyájas hangon és a
grófnő lábaihoz ült, hogy a családi bizalom és részvét osztozó
viszonzását élvezze.
– Nem tehetem George! felelé Beatrice nyájasan férjének s a gomblyukán
függő rendkereszttel játszott, mintha legőszintébb áldozatát nyujtná.
Mit mondana néném, a herczegnő, agg élte végnapjaiban? mit beszélnének
barátnéi az udvar körében, ha meghallanák, hogy egy magyar mágnás
visszaveszi neje móringját? nem emlékszel-e, mi mindent itéltek első
férjemről, hogy végrendelet s biztosítás nélkül hagyott a törvény és fia
körmében, kivel most özvegyjogomért perelni kell? Aztán meg mit mondanál
magad, csak gondold meg, ha nyomorogni látnál a miatt, mert adósságidat
magam tulajdonából fizettem… De mégis én annyira szeretlek, miszerint
lehetőleg áldozni kész vagyok; és hogy meggyőződj női részvétemről,
három-négy évre, míg ügyed rendbe jő, Bécsbe megyek lakni saját
költségemen. Így kiadásod tetemesen megcsonkul, legfeljebb egy pár lovat
küldesz évenként s egy kis jó magyar bort német vendégimnek.
Ezzel megcsókolá férje homlokát, mintegy viszon hálajelt követelve
hallatlan áldozatáért.
A főispán elszomorodék. Vegye a csüggeteg érzet- s haragvó önvádnak tevé
elfogulttá. Életfolytán gyakran érezte ő, mily valótlan részvét, mily
gyér hajlam szövi nejét hozzá, mily hideget terjeszt családkörében mint
egy darab jég s mily idegen s önző vágyak után eped házi életéből: de
azt még sem tudá vala hinni, hogy a sors próba-perczeiben seb és
rázkódás nélkül el tudjon szakadni, mint merev szirthegy az elvált
kőhasábtól; nem tudá hinni, hogy buktában védkarba ne ölelje, mint öleli
a folyondár indáival a roskadó támaszt. Most megismeré őt a szív
fenekéig. Látá, hogy lelke egész szerkezetét érdek forgatja. Érdek s
önszeretet. Látá, hogy ez idegen nemzetű asszony nem több, mint nemes
kiadásban egyike azon hölgyeknek, kik, míg pusztítható érték van,
hizelgve fonódnak ideiglenes barátaikhoz s ha a van elfogyott, szerelmök
önmagokhoz fordul. Látá, miként a sors kezében osztozó társ, biztató
vigasz nélkül elhagyottan áll s önerejére van szorítva. Hátha még tudná,
hogy egész nősélte számolt üzleti terv? ha tudná, hogy a magtalan nő
idegen vérnek kölcsönzé el nevét?… Komoly bánalom szállta meg; önváddal
emlékezék a bécsi herczegnő theaestélyire, hol Beatricevel hálóba
szöveték; s keblében nehéz sóhaj kelt, de azt ajkain nem ereszté ki,
mert nem volt szokása érzelmeit másokkal sejtetni. Megszorítá neje szép
kezét, mosolygott s elébbi székébe visszaült.
A siket csend újolag beállt. Beatrice a Charivarit olvasá, a papagály
elült s gróf Szalárdy György mélyen gondolkozék.
A salonba könyvvel kezében Örsy Zalánka jött be, a főispán nagynénjének
vagyontalan árvája, kit ő örökben tartott s mióta fölnevekedék,
grófnéjának körnőjévé tőn. A háziúr kegyencze, vigasza, lelkesítő öröme,
kinek szelíd, gondűző enyelgése gyakran eloszlatá a komoly élet felhőit;
s kinek édes hű lelkével remélte enyhíteni hontalan házában a keserű
jövőt. Vidám, eszélyes leányka, ki a ház rokontalan szellemében hű
tudott maradni igénytelen s honszerető nemes elveihez, a nélkül, hogy
jótevőit bántaná, vagy nézeteikkel harczba tenné magát. Egyszerű honi
kék szövetbe vala öltözve, mely e kiáltó pompa közt könnyen cselédnek
hagyná gyanítni, ha a rendkívüli tisztaság, kisded, finom kezek s a
lelkes, szabad tekintet és mozgalom első pillanatra meg nem ismertetnék
lénye nemesb voltát. Most némi aggály látszék árnyalni derült arczait s
széttekintve a hallgatag pár között, azon családórák egyikét vélte jelen
lenni, melyeknek kellemetlen tárgya és hatalma ellen vigaszt,
elszóródást kell bátyjának nyujtania. A puha szőnyegen siket léptekkel
futott a főispánhoz, mint egy tánczoló silphid, a nélkül, hogy a grófnő
észrevenné vagy venni akarná; s letérdelve alacsony székéhez, hogy
arczához emelhesse szemét, karját karjába fűzvén, borongó hangulattal
kérdé:
– George bácsi, igaz-e, hogy Vámos úr elválik tőlünk?
A főispán intett fejével, hogy igen.
Zalánka feltünőleg elkomorult. Egy könyű csilláma s a kebel gyorsúlt
pihegése mélyebb részvétet látszék jegyezni, mint a minőt a ház eddig
észrevett.
A főispán kérdőleg veté rá szemeit.
Zalánka észrevevé, hogy szűztitka, mit önmagának is alig mert elárulni,
gyanú alá jött.
– Ki fog engem a honleányi kötelesség s irány elveiben ezután oktatni?
kérdé önmerült szemmel. Ki fogja hazámat velem ismertetni? ki vezérlend
éles itélettel, hogy rajzó korunkban túl ne becsüljek eszmét vagy
személyt; hogy a gyöngyöt kiismerjem a törékeny habragyogványok közt? ki
tanít meg, kit és mit kövessek az önző nyegleség s áltörekvések alakosai
között? ki jelölendi ki a nemzeti könyveket, melyek szenvedély helyett
igazságban járnak?
A főispán megsimítá a kegyenczke arczát, s újolag szemébe nézett, mintha
kérdené: nem tetszenek-e tanaim?
Zalánka megérté a vádló szemét.
– Bácsi nem ér rá, hogy velem sokat társalogjon, menté magát. Aztán
országnagyra egész hon számít; hogy venném el tőle, én, csekély leánya?…
Jobb, ha bácsit akkor keresem fel, midőn felhős kedélye nem akar
derülni; így folyvást szeretni fog, a nélkül, hogy únna.
Zalánka mindig el tudá zárni magától a főispán elvtanát, s ha olykor
nemzeties érzelmiért vonatkozó ötletekkel éleskedék felette a grófnő,
ügyesen átsiklott más tárgyakra, mielőtt ingerültség jöhetne közbe.
A mogorva főúr rámosolygott a nyájas árvára. Arcza elveszté rövid
pillanatra kaján bélyegét, de a másik percz visszaidézte azt, s
gyöngéden inte, hogy hagyja nyugton.
Zalánka könnyű fonott székre ült a grófnő közelében, s olvasni kezdé
hozott könyvét, valamelyik jobb magyar irótól. Vágya, érzelme kiválólag
honi tárgyakhoz vonta őt, s itt a hallgatag, rideg nagyúri házban, hol
soha nemzeti eszmét nem hallott, hol mindig külnyelveken folyt a
társalgás, lelkét csak magyar könyvekben találta otthon. Ha Vámost a
család körébe hozták dolgai, boldog volt. A két lélekrokon felkeresé
egymást ez idegen elemek között, s kölcsönbe osztva eszmét, érzelmeket:
edzé, lelkesíté, tettre buzdítá a szivében meghonosult erélyt. Vámos
tanítá szeretni a hont, az embereket; ő ismerteté meg vele e léha,
sületlen, külsőségek után kapkodó házban a nemesb életérdeket; ő gyujta
lelkében öntudatot, erélyt, fenszárnyalóbb ösztönt; s távolléte hosszú
közein nem volt más szívhez szóló társasága, mint a magyar irók. Most is
olvasni akart, de a betűk értelme összefolyt; lelke kívül maradt a könyv
lapjain, esze elmerült a néma fájdalomba, mely váló barátját kisérte
titkosan.
– Ugyan Zalánka, mit tudsz találni azokban a magvatlan és nyers magyar
könyvekben? mindenikén szaglik a zsír és dohánybűz. Hogy is irhatna
magyar úrhölgyeknek, holott a nemzeties tárgy nem több, mint juhászbunda
vagy káromlás; s a mi nem ilyen, azt salonjainkból vehetik, miket nem
ismernek?… Tedd le könyvedet, olvass fel inkább a Cháriváriból.
Ki tehet róla, hogy a grófnőnek ily előkelő ízlése volt? Ő durváknak
tartá a magyar tollakat, s a Chárivárit con amore tudá élvezni… És a
szemérmes leánykának olvasni kellett a szemtelen Chárivárit.
Rövid perczek után Lajos lépett a salonba, csak az imént mosdva, friss
öltözékben. Szemei égtek, arcza felpirulva, mit a kölni víz nem birt
halványnyá tenni, s egész lényén látható volt a félig csillapult
szenvedélyláz, melynek csak az elébb kellett kitörnie. Ki az őrjöngő
Mariskát dúltan elrohanni látta, akaratlanul gyanúba veszi Lajos
reszkető testét, égő szemfényeit, melyek nem az erkölcs szelíd melegétől
szoktak így kigyúlni.
Beatrice vevé lorgnettejét a balsac melletti könnyű asztalról, s tetőtől
talpig faldosó szemekkel nézte a szép ifjat. Lajos ép termete csábítólag
mutatá magát a jól szabott ruhában. Erő és arány szabályos tagjain,
fesztelen könnyűség művelt modorában, plastikai tökély minden
mozdulatin, a pajkos tűz hódító szemében, s mindez bágyadt, andalító
lámpavilágnál, hallgatag díszsalonban: érdekes, megragadó alakká tevék
őt.
– Mon cher! csak nézd ezt a fiút!… Magnifique!… Szebb, mind Alcibiad…
Les compliments doivent être naturels: ha fiad nem volna, szeretni
tudnám, mondá férjéhez Beatrice nehány percznyi sovár szemle után, mi
közben halványka kezét Lajosnak nyujtá csókolatra.
Mi, kik tudjuk, miszerint Lajos nem fia Beatricenek, meg tudjuk mérni,
mily női gyöngédtelenség volt a feljebbi kifejezésben, mit ő természetes
bóknak nevezett, s mennyi szabadságot vesznek gyakran a tónadó
salonhölgyek.
Zalánka félénk pillanatot vetett az ifjúra, melyből sejteni lehete,
miszerint oka van, nem becsülni őt; s kapva a szabadulási alkalmon,
eltávozék. Úgy látszott, nem örömest van Lajos közelében.
– Mamácskám, irtál-e Márknak? – kérdezi Lajos, miközben Beatrice kezét
szelesen megcsókolá, s homlokát nyujtá annak ajkaihoz.
– A levél készen fekszik boudoiromban; felelé a grófnő. De valóban,
édes, nevetnem kell babonás aggodalmaidat, egészen Macbeth szerepébe
estél s mindenütt kisértő halottadat látod. Csak az még híja, hogy
valamelyik Tátrán bástyába menj lakni, miszerint szereped tökélyesen
betöltsd… Mitse remegj! Malcolmod nem él; s ha Vámos Macduffá válnék is,
Ödön csontjait nem szedheti össze. Márkot én ismerem; ő félig semmit sem
végez. Házi orvosunk volt; s tudom, jobban lekötelezém, hogy sem
megcsalni akarna. Hortobágyi rémed csak a holdvilágból költözött
agyadba.
– Hová tűnt tehát? miért kerül? hol rejtőzik e kijelölt találkozás elől?
– Ki fogná egy csavargó betyár utait ismerni? mondá nyugtatólag a
főispán. Meglehet, befogták, vagy valamely bokorban fekszi a verekedés
sebeit… Hagyj fel e gyötrő mesével. Végre még köztudomásra kerül, s
gyanút, mende-mondát költ a társaságban… Azonban a grófnő levelét el
kell küldeni Márkhoz… Mit irtál édesem?
– Hogy jőjjön le rögtön, egy rendkívüli sürgős érdek miatt. Ha itt
leend, majd meggyőz és nyugtat. Efféle tárgyról nem tanácsos irni. A
betű marad, a szót nem lehet elfogni.
Lajos magához vevé a levelet, hogy reggel postára adja; s elhallgatott a
veszélyes tárgyról. Nem akará atyját izgatni, pedig látá szeméből,
miként ez ügyben háborodva van, miként maga is kétkedni kezd, s irtózat
fogja el a lehetőségen. Lajos engedékeny, elfogult, szinte tulzó
tisztelettel volt mindig atyja iránt. Talán a grófné oltá szívébe, s
fejté ki nála e gyöngéd, alárendelt alázatot, hogy ha egykor, mint
ezerszer történt, a véletlen elárulná titkát, ha kisülne, hogy ő nem
saját gyermeke, hanem családfertőztető váltott vér: legalább szokás,
kegyelet, s nyomán szánalom kösse Lajoshoz a főispánt, s vegye élét a
tapodó bosszúnak. Azért e csapongó, merész, makacs természet, mely
senki, semmi által szabályt és korlátot iránya köré irni nem hagyott, a
nélkül, hogy származati rejtelmét gyanítaná, gyermeki szokottság útján,
hajlékony, szelíd, szófogadó tudott lenni a komoly, kaján főúr előtt;
kimélte őt s remegett tőle.
Most sem czáfolgatá nyugtató szavait; gyöngéden meghajolt, s ülést vőn.
– Uramatyám ebédnél igérte, hogy iránytanácsaival ajándékozand meg,
miket újabb terve siettet; – emlékezteté a főispánt, a ki már akkor
szemeit Lajosra függesztve szólni készült.
– Tudod apai tervemet, kezdé fiához. Téged magas rang-, hivatal-, s
befolyásra jelölt ki akaratom s az ősi végrendelet. Talpig bajuszos
magyarnak kellene mutatkoznod, csepegned a nemzetiségtől, harsognod nagy
szavakban, mert csak ez teende népszerűvé. Te már úton valál, s
haladásod engem kielégít. Ismerős levél minden osztály előtt, kitűnő
szájhős, nyelvforgató magyar, ki a közfigyelmet s véleményt korán és
nagyban magadhoz ragadtad. Azonban, mint előttetek ma felfedezém,
roskadt körülményem sietést parancsol. Nincs időm várni, míg mostani
minőségedben kinövöd magadat, s bálványnyá hízol. Rögtön igénybe kell
venned az érlelt közvéleményt, s hivatalba lépned válláról, mert
emelkedésed, s vele befolyás, bevétel sürgetősb, mintsem halaszthatnók…
Azonban e kényszerült sietség nem oly hátravető, mint lett volna
ezelőtt. A kormány szelleme más. Most saját férfiait viszi, kik elveit
bensőleg vallják, nem érdekűző színből. És ez helyén van. Ha évenként
névjegyzékét adná azon nyelves ellenzékieknek, kik megyén s nyilvános
életben apostoli tűzzel szájalnak tettei ellen, titkon pedig csúszómászó
állatként kuncsorognak nála kegyért, hivatalért; ha lapokban közlené
áruló irataikat, mikkel e versenyben egymást titkon becsmérlik: nemcsak
hasznavehetetlen tömegtől szabadulna meg, hanem hátráltatná a közerkölcs
sülyedést… Tehát tisztújítást tartok. Alispán leendesz; s a küszöbön
álló országgyűlés első követje. Aztán szárnyaidra bizlak; ki oly
alkalmas pontról nem tud felrepülni, méltó, hogy rögek közt veszszen. Én
sejtém, mi leend ügyem vége Lőbl Simonnál, s számodra pályát szorgolék,
hogy gondoskodjál magadról, míg engem dolgom elfoglaland. Mamád dicső
jelét adá, mit tehet idegen ész a magyar földön. Nehány ellenzéki tag
nejéhez leereszkedék. Salonjába hordta, házaikhoz ment, vigalmat
rendezett, hátmegé magasztalá őket, szóval divatba hozta. Jovialis
bátyja, a nyugalmazott őrnagy, megnyeré házamnak kártya s vadászat közt
nehány víg czimbora hajlamát a jeune Hongrieből, s rövid időn a nők
befolyása véleménybe kezdé emelni a főispáni házat… Ennyi jót, ennyi
szíves barátságot stb. persze meg kellene hálálni, s miként lehetne
nemesb, illőbb módon, mintha ifjú fiát alispánná teszszük, mondák a
tisztújító hősök; különben is e ritka esetben lélekismerettel kedvezhet
az ellenzék a főispánnénak, mert fia szabadelmű, elveink véde, a kormány
pörölye… Készen lőn választási egész véleményed. Az ellenzék csak rólad
beszélt, ha alispánról volt szó. Akkor az őrnagy terjesztgetni kezdé
részemről, miszerint ellenemre van, ingerült vagyok, s nem tartandok
tisztújító széket, ha melletted látom a választók többségét. Ez úton azt
nyertük, miszerint a radikáltöredék, mely irántami gyűlölete miatt nem
szövetkezék, most ellenemi daczból, pártodra állt; a kormány s a
conservativ párt előtt pedig igaz, szigor jellemem érdemült, miszerint a
közjó érdekében fiamat is kész vagyok buktatni, mint az ó Rómában Titus
Manlius. Ma estve a conservativ fél fejei lesznek itt, kik e megye
tisztújítást kérő levelét meghozzák. Azt hiszem, hatni fog rájuk, a
nélkül, hogy korteskedés színét ölteném magamra… Azonban Gyapjasy is
eljő; kegyenczeit kérte nálam bemutatni. Ő hiuságból az erősb félhez
tartozik rendesen, de ha szavát adja: hű marad. Most nagy kortesed az
ellenzék során. Nem akarnám, hogy megjelenjék, mielőtt a másik párttal
szóltam. Azért fogadd el egy külsőbb teremben, s ha hamarább jőne,
foglald el ügyesen, míg kár nélkül megjelenhetik benn.
Lajos, mint eszes tanítvány s hálateljes fiú, mély kegyelettel
megcsókolá az intéző jóságért az apai kezet.
– De mielőtt a pályakörbe lépnél, itéld meg erődet igaz szigorral,
birsz-e következetes lenni a tettetésben?
– Mint valék eddig, felelt Lajos. Határozatom szilárd, kitartás nem
hiányzik nálam, ha egymit kivívni felteszek.
– Azért féltelek csak, mert igen ifjú vagy a polgári téren; s jövőd nem
könnyű lesz, ha rokonszenved az ellenzékhez vonz.
– Egyikhez sem vonz rokonszenvem.
A főispán megütközék, s kérdőleg tekinte fiára.
– Az ellenzéknek jellemét gyűlölöm, a conservativeknek elveit; folytatá
Lajos. Amaz egymást falja s töredékre hasonlik, emez szűkkeblű, s beéri
araszos tervekkel. Amaz félig jó, ez félig sem rossz. Egyikben sincs
szántság, nagyszerűség.
– Hogy akarsz s remélsz hát velök vagy általok czélt, jövőt szerezni?
– Mint géppel madarat. Eddig nevet fogtam ellenzéki lépen; most hivatalt
fogok conservativ tőrrel. Élni tudó ész az akadályt is eszközzé
fordítja. Ezt urambátyámtól tanultam iskoláim végén. Tanultam többet is,
mikről egyszer-másszor sokat gondolkozám. S megérlelt elvemet sem Vámos
buzgó tana, sem semmi vészerő ki nem forgatja lelkem redőiből.
Szalárdy csudálkozék fiatal tanítványán. Huszonhét évvel ily fagylaló
bölcseség, ily biztos érdeknézlet, ily számító terve az elszánt
önzésnek, s minden elv s eredmény átgondolva, érezve, nem köznapi
példány.
– S nemde tanod szerint a hivatalt fogó tőrt is elvetended, ha hasznát
elvevéd.
– Míg ízesb érdek új eszközt nem szükségel, conservativ bőrömben
maradok. De ha jőne idő vagy alkalom, mely kövérebb zsákmányt jelel
ipardíjul, biz én tőr és lép helyett háló után nyulnék. Benső énem
marad; csak modorom változik. S ha a festett vászon árúczikk lehet,
miért ne kalmárkodnánk az elvvel, mely mindig azzá alakulhat, a mi