Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 26

Nem győzte eléggé dicsérni az étkek válogatottságát s a műértő szakács
ügyes tanát. Minden éteknél elmondta, miszerint olyasmit igen ritkán
élvez; és az igaz is volt, mert becsületes ember nem ülteti soha
asztalához, saját költségén pedig mindig fukarkodott jól enni.
Végre a pecsenye után, megjelent utolsó étekül a tészta. Omelette
souffléet hoztak, melyhez sok czukrot szokott venni a gourmand izlés.
Gróf Szalárdy minden remegés vagy színváltozás nélkül fogta a czukrozót,
s vastagon behinté a nyalánk étket. Soha ily hideg határozottsággal
senki a halált nem kezelte. Aztán maga számára vőn az étekből, s
haszonhajtó tárgyról kezde beszélni, mely Lőbl Simont rendkívül érdeklé,
hogy megcsalja figyelmét, vagy netán gyanakodó eszméletét a legfontosabb
perczben. De arra nem volt szükség; az uzsorás teljesen el volt ámítva,
hitt, bizott, remélt s jó adagot kivőn a czukros tésztából. Midőn látta
a gróf, hogy sírásója mohón falja a halálos mérget, enni kezdett ő is
nyugalommal, s folytatá a tárgyat biztos, bátor, öntudatos hangon.
– Vegyen még ebből a delicat nyalánkságból; Laurent hozd elő a tálat!
mondá a főispán; midőn Simon a maradék czukorlisztet késhegyen szedte
fel figyelem közben tányérja széléről.
Lőbl szerényen szabadkozék a kinálást elfogadni, de gróf Szalárdy,
tányérjára rakta az egész maradékot, s vendéglátó szivességgel
beczukrozta neki gazdagon; ráhintve az edényke egész tartalmát, hogy
másnak veszélyt ne hagyjon abban.
Lőbl Simon mohó nyalánkolással falta azt fel.
Ebéd után kiparancsolá Szalárdy a vadászt s bezárta belőlről a terem
ajtatát. A cseléd tudta, hogy ilyenkor nem szabad urát háborgatni. Aztán
karon fogá Lőblt a főispán s szobájába vitte, s bezárta ajtaját, a
kulcsot a légfütés nyilatba veté.
Lőbl megrettent e magyarázhatlan készület miatt, s mankót és kalapját
véve, komoly esküvel állítá, miszerint okvetlen és haladék nélkül
távoznia kell.
– Itt maradsz nyomorult;… itt kell maradnod! kiálta a boszuálló
patricius, s kevély ajkairól ördögi vad kaczaj tört elő, melynek gúnyos
hahotája megrázta a lelket és velőt.
Az uzsorás borzadva állott e végitéleti hang előtt, s szakadozott
töredékben rettegve kérdezé: Minő erőszak az, mely engem maradni
kényszerít?
– A halálos méreg, melyet ettél; felelt átszegő tűzszemekkel a gróf, s a
velőtrázó kaczaj ismétlé magát ajkain.
– Gyilkos! felsikolta Lőbl, de e pillanatban szaggató kínok, égető
rágás, s fojtogató görcsök teríték a földre.
A főispán keresztbe fonta karjait, s az elégtét vad élvezetével kisérte
kínjait.
– Orvos, orvos! hörgé az emberek legirtóztatóbbika.
– Gyógyítson meg lélekismereted; válaszolt a tomboló ellenség.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Papirt, papirt!… feljegyezni elásott kincseim helyét, hogy örökösim
reá akadjanak; rebegé Lőbl egy pár percz mulva, gyengült, töredező
halálos hangon.
– Adok, ha kincsed harmadát közczélokra hagyod; mondá gróf Szalárdy
papir után nyulva.
– Inkább vesszen mind örök rejtekében!! hörgé a bűn és érdek átkozott
vakrabja, s a fetrengő kínok tekergőzési közt, vadállati bőgésben fútta
ki gyalázatos lelkét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gróf Szalárdy arczán, – kinek több időt engedett a méreg kevesebb adaga,
Lőbl halálával megszűnt minden izgatottság. Nyugalom és
szenvedélytelenség látszék csendes szemeiben, mint azéban szokott, ki
békébe lépett önlelkével.
– Most már sírba szállhatok, mert ellenségem lábaimnál hűlt meg; mondá a
méregszaggatástól gyengült, de nyugalmas hangon, s iróasztalához ment.
Bepecsételt jegyzeteit czímezé ahhoz, ki őt a világon legjobban szánta,
vagy legkevesebbé gyűlölte, az angyallelkű Czecziliához. Aztán egy grófi
koronával hímzett vánkost tevén feje alá, olvasó pamlagára feküvék, s a
panasznak egy hangja, a kínnak egy mocczanása nélkül, nehány percz mulva
végképen elaludt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Harmadnap két hullát vittek ki a kipusztult kastélyból; egyiket a gróf
Szalárdy családsírboltba, másikat a zsidó temetőbe; pénz- és születési
aristokrata két hulláját, melynek mindenike már életében a polgári
szerkezet erkölcsi hullája volt.


XXXVII. (Beiktatási ünnepély.)
Egy évvel e szomorú események után, 10. Szeptember 1846. élénk zaj,
zene, néptolongás volt azon kastély parkjában, hol Czeczilia, fiával és
menyével lakott, s hol azon nemes jellemű nemzetség családéletének tanúi
voltunk. A park újólag hajdani szerkezetében volt. A burgonya- és
kukoricza-ültetvények eltűntek, díszpázsit, ragyogó virágcsoportok
foglalták el azoknak helyét, mert Czeczilia, fia örökének visszavétele
óta, az uradalmak rangjához illő udvartartást nyitott.
Egy facsoportoktól övezett gyeptéren roppant levelesszín volt vonva,
melynek sötétzöld sátrában hűvös asztalok voltak teritve a nép számára;
odább csíkos vitorlavászonból vala felütve egy hosszú szellős sátor,
melynek kamukával s ezüsttel terült asztalai az úri vendégeket
látszottak várni. Háttérben iszonyú tüzek robogtak gyepszint vagy
hantból rakott konyhákon, s a majorsági historia naturalis minden
osztálya süldögélt körülök kisebb-nagyobb körben és távolban. Minden
rendű, rangú, és terjedelmű tinók, juhok, malaczok, borju, bárány,
szarvas, őz, nyul, pulyka, liba, rucza, kakasok, fáczán, fogoly stb.
stb. sült-főtt rangjához illő nyárson vagy mártalékban, s borzas
szakácsnék veszekedtek vagy hahotáztak, mint annyi vörös furiák, a
lobogó tüzek körében. Az öreg Cziriák pedig válogatott halakat
osztogatott szét, szépen megtisztítva, a konyhák illetéke szerint.
Itt-ott csapra ütött hordó közelében tolongott az ujongató nép, másutt
czigánybanda mellett kerekedék tánczra egy-egy folt nyalka legény és
leány, mig másutt és mindenütt kedélyes csoportozatban üldögéltek egyes
családok, vagy őszült népvének beszélgettek a történet különösségéről.
Egy oldalon lobogós ingű bandérium űlt apró, de futós lovakon, mely
tisztelgési alkalomra várt. A csoport élén Peregi Marczi tartá a nemzeti
lobogót, s derült képét kikidugva zömök vállai közül nagyokat nézett.
Mellette haza került fia, a hires Pisze Pista ült egy horgyogva kapáló
szilajcsikó hátán, tetőtől talpig eredeti sallangos csikós öltözetben.
Átellenben koszorúzott pórszűzecskék álltak párosan, hattyúfehér
patyolat öltönyben. A Poltrás szelid arczczal, öröm-sugárzó szemekkel
osztogata közöttök szét virágot, melyet üdvözletkor átadandók lesznek.
Egy csendes tekintetű, csinosan öltözött, de már idős pórleány segíte
neki a rendezésben, kit a nyakán viselt drága keleti gyöngy igen
feltünővé tőn, s önkénytelenül azon kérdést idézte fel: hol vehette azt
e közönséges pórhölgy?
Egy hárscsoport árnyékos aljában legélénkebben folyt a társalgás. Egy
kiürített hordó fenekén állott Pipacs Gyurka ugyanazon kék
kanczamentében, almazöld nadrág- s királypiros nyakravalóban, melyben
Czecziliánál láttuk őt. Körülötte népes csoportozat; közte Tógyer gazda,
ki a pór vendégek kupáiba hivatalos készséggel eresztgeté a bort, sokkal
substantialisabban öltözve, mint hajdan Lőbl szolgálatában. Ott voltak a
hortobágyi szállitó parasztok. Dudás juhász, a Kenesei gulyás s mindazon
igénytelen tagjai az az alsóbb osztálynak, kik e történet boldog
kifejléséhez segédbefolyással járultak, s kiknek fénytelen erénye,
rendesen észrevétlenűl vész el a világ folyásában. Kezeikben kupák,
ajkaikon dal, s kedv és csapongás szeszélyeikben.
Pipacs Gyurka veszettűl be volt rugva szokás szerint, csak úgy inogott a
hordó tetején mint a kócsagtoll a kalpagon. Hajdon fővel, szerteszórt
hajjal állt, s tulipiros képe kétszáz rőfnyire virított. Kezében egy
csorba fakupát forgata üresen: «adjatok bort sógor!» kiabála fényes jó
kedvében, s mutató ujjával szorgalmazva intett a rongyos halandónak, ki
a háttérből egy hordó borral iparkodott elő debreczeni fakó talyigáján,
s szürke gabancsának szemét ostornyéllel akarta kivájni, mert mivelhogy
nem ment.
Harangi Pál ismerősünk az, kiről messziről észre lehet venni, hogy
nyakban van, mert dülöngözés közben nagyon egymáshoz feni csizmaszárait.
Végre vak fogatján a színhelyre ténfergett, s mig ő rossz kováján körmét
lecsiholta, Tógyer gazdáék vérét vették a visontai hordónak. Pipacs
Gyurka, tele kupájával csendet kért s a hordó megetti hárshoz
támaszkodva, mód nélkül dadogó, de nagyon rekedt hangon szónoklani
kezdett:
– Atyafiak! a tyukodi veszekedés óta nem ittam ilyen bort. A minapi
temetésen oly nyulós csaviczkát adtak, hogy sujtás helyett kihányhatnák
vele a magyar nadrágot…
– Gyurka bácsi! azt állítja itt egy legény, hogy mindig azt a bort
találja legjobbnak, a mit épen iszik; közbeszól a tömegből egy hang.
– Hallgass pimasz, nem az itt a kérdés; félreszólt Pipacs minden zavar
nélkül, s újabb attitudebe helyheztetvén magát emígy dictiózott: «hogy
árva halász, vagyis Szalárdy Ödön ő nagysága, törvényesen appropriálta
uradalmait, azt nem kell mondanom; hogy most annak beiktatási ünnepélyét
lakjuk, azt sem kell mondanom;… csak azt mondom tehát… Itt elakadt.
(általános röhögés). Csak azt mondom tehát, hogy ezen határ borának,
buzájának új urát, ki nékünk magyar őszinteséggel megengedé, miszerint
még ünnepkezdet előtt egy kis gyomorerősítőt vehessünk magunkhoz, az
atyaisten éltesse, ragyogtassa!
– Nagyon dadog maga Gyurka bácsi; megjegyzé egy pitykés nemes fiu a
tomboló «éljen» elszüntével.
– Elejtettek öcsém kisgyermek koromban, s azóta holdtöltén hibázik a
nyelvem; válaszolá Pipacs.
– Hiszen most ujság van; czáfolá másik hang.
– Igen, de megtelik; igazolá magát Pipacs.
Mig e vigadó töredék egymás kedvét, tréfáit évődve cserélgeté, komoly
aggodalommal űzte-fűzte szótárgyát a vászonsátornál ülő úri csoportozat.
Báró Ózugi Orbánt keriték körbe Buzás Mihály, Hiábavalovics s mind azon
conservativ táblabirák, kikkel a főispán debreczeni estélyén
találkozánk.
– Ez az ember tökéletesen megdönti pártunkat; mióta megyénkbe jött, egy
gyűlésen sem győzhetünk; mondá panaszkodva Ózugi.
– Rendkivül egyesítni tudta az ellenzéki pártot; megjegyzé
Hiábavalovics.
– Jövedelme hatodát elveik terjesztésére szenteli; folytatá Buzás
Mihály.
– S oly szeliden és okszerű rendszerben intézkedik, hogy még csak
commissió alá sem vehetjük őket, beleszólt a negyedik.
– Szalárdy Ödön igen veszélyes ember politikai hitfeleinkre nézve.
– S oly népszerű tud lenni, miszerint pártja folyvást a mienk
fogyasztásával növekszik.
– Ha ez így megy, kivész megyénkből a conservativ elem.
– S végre magunk is kényszerülünk hozzá csatlakozni, vagy nullákká
válunk a teremben.
– Hja hja! hát mért nem kelünk tűzzel-vassal ellene, mig nem késő?
– A modor, a modor! Modora ellenállhatlan, hiszen íme lakomájára is
eljöttünk, pedig gyűlölt politikai ellenség!
Mig a vert had ekként tanakodék balsorsán, addig egy sereg ellenzéki
ragyogó arczczal örvendezett a közelvek-, izgatási kezelet-, s adózó
népügynek megyéjökbeni ujjászületésén. A pázsitkörben állottak ők,
kedélyes beszélgetésben, többnyire égő szivarokkal. Köztök a becsületes
Gyapjasy, ki a homo regius szerepét pótolta e magános családstatutión;
mellette a debreczeni városkapitány, ki az aldunai zsidó s vak morva
fontos vallomásainak kész szivű elősegélője volt; és több igen sok
ellenzéki tagok, ifjak és vének.
– Lám lám, mennyit tehet egy ember; mondá egy a Szalárdy Ödön érdemeinek
folytatott sorolása után.
– Most már örökre megalapult megyénkben a haladás ügye; állítá a másik.
– Mert nem daczra vagy nyers erőre van számitva; megjegyzé egy harmadik.
– Hanem a szoros egyesülés lelkére.
– Mióta ötven pengő birság alá veténk magunkat a gyűlésrőli okatlan
kimaradásért, mindig többségünk van.
– Mely a személyeskedés eltiltása óta folyvást növekszik.
– De menyit tesz, sürget, inditványoz s végez más tereken is.
– Már kórházaink készülőben vannak az adózók helységeiben.
– És takarék-magtáraink.
– És mellékutaink, miket a falvak közt, a határok tulajdonosi csináltak.
– És helyköri kereskedő társaságunk.
– S mindez egyesítés által.
– Éljen a nemeslelkű Szalárdy Ödön!
– Éljen, éljen!!
– Apropos! Aláirtad-e te az általa tervezett «Becsületrend»
alapszabályait? kérdé egy ifju a másiktól.
– Hogyne?
– Én is!
– Mi is;… mi is!
– Gyönyörű gyakorlati pontjai vannak.
– Legnemesebb azon polgári kötelezettség, miszerint senkinek, a már
egyszer nyilvánosan bevallott elveivel ellenkezőleg nyilatkozni nem
szabad.
– Azon pont is rendkivül üdvös, miszerint az aláirott tag soha adósságot
nem csinál, s ha véletlen csapások kényszerítnék is, hat percenten felül
semmi esetre nem vesz, de nem is ad, ha tőkéje van.
– Most, az ünnepély után, ismét új tervekkel fog előlépni, melyek a
társadalmi és nyilvános élet tökélyesbítésére vonatkoznak.
– A mi tőle ered, látatlanban kész vagyok aláirni.
– Mi is;… mi is!
– Istenem, mily közel áll ezen népszerű barátunk a halhatatlansághoz!
felsóhajta Gyapjasy.
A mint így beszélnek, egy neudicsánka állt meg az udvaron, s két
leszállott egyén sebbel-lobbal sietett feléjek. Egyik alacsony, zömök,
kostökkel és cseresznyeszín tajtékpipával; a másik nyalka ifju,
karikákba fürtözött hajjal, Singerféle feszes ruhában.
– Isten hozta szolgabiró úr, azt tudtam már legale testimonium nélkül
maradunk; fogadá őket Gyapjasy, kezét nyujtva a zömök embernek. Hát hol
késtek eddig?
– Csak gondolja meg spectabilis, Csonka kondás utunkat állta
tolvaj-bandájával, pedig Kakas Kádár az útfélen függ mások rettentő
példájára.
– Hát még folyvást fosztogat Csonka kondás?
– Hihetőleg ez volt utolsó merénye, mert ma mind a négy járás pandurja
kiindult ellene; válaszolá hivatalos biztosítással a kis szolgabiró… Hát
a szép Athea nem jött el? csak nem akarja magát közöttünk mutatni; kérdé
aztán sajnálkozó nyájaskodással.
– Várva-várt jegyese, a szobrász Adrián megérkezett európai utjából, s
Athea örömestebb maradt körében. Nehány nap alatt össze fognak kelni;
felelé Gyapjasy atyai megelégedéssel.
– Mi ujság bruder? te a székvárosból jösz? kérdé a közben, vállon ütve a
szolgabirót egy gazdálkodó fiatal nemes.
– Nyúl Icziknek 10 esztendőt adtunk; dr. Márk bünpere pedig lefolyt
külföldön. Sánczra küldték az égetni valót; válaszolá a kis szolgabiró
az osztó igazság diadalmas örömével.
E pillanatban egész társaság üdvözletet inte kézzel vagy kalappal, mert
az udvar felől Czeczilia jött le szétnézni a konyhákon, miként áll a
dolog az ebéddel. Bár a gyönyörű arcz egy kissé hervadt már, de a bájos
szemek igéző világa, s vérszin ajkain a jószívű mosoly, – az Ödön
arczával közös sajátságok, – folyvást megragadják a régi ismerőst, s
vonzalmát lekötik a kedves szép hölgyhöz. A vendégcsoportok egyetemes
tisztelettel látták, fogadták őt; s az üdvözlő arczokon derű és részvét
mutatkozék.
Egy váratlan jelenet szakasztá félbe ez örömet, s vetett egy szomorú
árnyat az ünnepély világos rajzára. Sötét, kiholt arczú kóbor bukkant ki
a park szilfás sarkánál, ernyedt katonaöltönyben, ki elcsonkított lábát
somfabottal pótlá.
Kezében száraz koponyát hurczolt, melylyel egy őrültet csalogatott
nyomába. Szakadozott úrias ruhában, irtózatos arczczal, ólálkodva követé
az őt, s örökké a koponyát törekvék tőle elrabolni.
– Mi ez?… ki ez? kérdezék itt-ott borzalommal a meglepett vendégek, s
általános felindulás látszék őket elfoglalni.
– E bizony Rigó Ferke; mondá Pisze Pista, ki a bandériumból tudósítást
adni elővágtatott. Az őrült pedig, mig nevétől meg nem fosztaték, vala
Gróf Szalárdy Lajos. Most már nincs neve. A száraz koponya egykor szép
lány volt; Mariskának hítták. Rigó Ferke elhiteté az őrült csábitóval,
hogy Atheát addig nem birhatja, mig e koponyát tőle el nem veszi. Azért
ólálkodik folyvást elrabolni. De Rigó Ferke híven őrzi azt, s így
hurczolja maga után szét egész országban, hogy a gyermek is ismerje meg
őt és gyalázatát. Ez okból hozza jelenleg a sokadalomba.
Kik a történetet tudták, elborzadtak e hallatlan boszún.
Czeczilia a részvét könyei közt vete véget a szörnyű vándorlásnak, s
helyet rendelt a szerencsétlen számára az őrültek házában.
– Hát a henczidai jegyzővel mit tőn Rigó Ferke, ki őt, mint szökevény
csavargót irta be a falubeli ujonczlajstromba? kérdezé sugva a
szolgabirótól egy kandi aljegyző.
– Nem tehetett semmit; felelt a kis zömök; mert mielőtt rákerült volna a
sor, a jegyzőt kitették hűtlenségeiért s földönfutóvá lőn.
Azonban e kedvetlen intermezzót hirtelen félbeszakasztá a harsány taps,
zene, éljen-kiáltások. Szalárdy Ödön jött le az udvarból, szokott
igénytelen öltözetében, s karján a szemérmes boldog Évikével. Utánok
Vámos vezette nejét, a vidám Zalánkát, ki pajkosan csimpajkozék férje
jobb karába, s szemébe mosolygott örökös mondani valóival, jeleül, hogy
nemes lelkű férje a világ minden tapsainál kedvesebb előtte.
Utánok egy sereg asszonyság, a szomszéd birtokosnők, mint szabadalmazott
vendégek, virítós tarka ruhákban. Köztök egy kétszáz fontos test, kinek
fülesbagolyi tekintetet ada a felcsucsorodott bokros vukli. A mellette
defilirozó inda-nyakú s szeplős ábrázatú leány-magzatról, főleg pedig
azon pirított kifliről, melyet reggelizés óta még most is csemegélt,
mindjárt rá lehetett ismerni, hogy az nem lehet más, mint Báró Ózugi
Orbánné.
Most mindennemű ünnepi formalítások megkezdődtek, s Évike főleg
mindenben kitüntetést kapott, mint ki közelismerés szerint, férjének és
jobbágyainak boldogító angyala.
– Csak nézze azt a hitvány asszonyt, mint egy páva! pedig nem is nemes,
nem hogy mágnás-rendből volna; sugá Ózuginé szomszédjának németül.
– Még csak selyem ruhában sincs; tódítá egy szikár nő, kinek pecsétes
krokrén ruhája, borzasztón suhogott.
– Mind ilyen többnyire az a szakácsnéból, vagy miből lett úrhölgy;
közbeszólt egy harmadik.
A szikár asszony elpirult, mert férjének először szobaleánya volt.
– Ez a Szalárdy ugyan szép familiába házasodott.
– Legalább a lisztet meg tudja habarni, mert apja malmában mindig
lisztben forgott.
– Mégis infámia, a vidék asszonyai közé ily parasztot hozni, holott
mennyi leányunk van.
– De’sz én nem is ültetem ám őt a kanapémra. stb. stb.
Szalárdy Ödön, mint emlékezhetünk, előre megjósolá ezen nemes modort a
nemes asszonyságok részéről, de ő mitsem gondolt azzal, oly házias
angyalnak pedig mint Évike, nem vala szüksége ily csácsogó szajkók
társaságára, kik az élvre és asztalhoz különben is kelleténél többször
készek megjelenni.
Midőn a fehér pórleánykák átadták díszbokrétáikat, Szalárdy Ödön
nyájasan megsimítá állát azon idősebb leánynak, kinek nyakában a keleti
gyöngyöt megjegyeztük.
– Hogy vagy édes jótevőm? kérdezé őszinte részvéttel.
– Jól nagyságos uram, mint menyasszony szokott; felelt helyette
elfogulatlanul a Poltrás. Tógyer gazdával jegyben jár, most már számot
tart ám az igért kiházasításra.
Szalárdy Ödön jóváhagyólag mosolygott. A menyasszony, a vörös dajka
egykori szolgálója volt, ki őt a dr. Márk irgalomintézetéből elszökteté.
– S mi jutalmaz téged kedves barátom azon nemes szerepért, miszerint
ennyi boldogságnak szerzője levél? kérdé Gyapjasy, kezét megszorítva,
Vámostól, ki szerényen közéjök vonulva, egy néma könynyel kisérté a
jelenetet.
– Azon meggyőződés, miként ha saját körében mindenki betölti
kötelességeit, az emberiség boldog lesz, mert akkor a rosszak nem
tehetik boldogtalanná; válaszolt a becsületes férfiú.
Azonban mindenfelé irtóztató quantumban kezdtek tálalni; s én, ki e
történetet megirtam, annál örömestebb vetem el a kiszolgált tollat,
mert, – mint minden befejezett magyar vállalatnak, – ragyogó ebéddel
van.