Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 02

– Azt hiszem igen, felelt a sajtos. A széllyuk alkalmasint nyitva van,
csak a bagaziát kell rajta átmetszeni.
– Jól van; tehát távozzék s néma legyen.
– A törvénynek engedelmeskedem; viszonzá az ember s távozék, magányosan
hagyva betett bódéjában a három jövevényt.
Sötét lőn s a fekete bagazián folt kerekedék, melyen Lőbl felől áttört a
napvilág.
– Ott a széllyuk, mondá megörülve Vámos. Ha halkan a rakpadra lép, egy
tollkés segélyével szemtanú is lehet szolgabíró úr.
– Azt fogom tenni; felelé a pipázó köpczös emberke s hely után nézett,
hová annak idején, biztosan el felhelyezze lábait.
– Csak a beszédet vehetnők jól ki; aggódék a Singer uram hüvelyébe
gombolt nyalka egyén.
– Mitse törődjék esküdt úr, felelé Vámos. A szó tisztán áthallik; a
gottscheber régtől tapasztalja s magam is tettem már sikeres próbákat.
– Még ily titkosan, statarialis esetben sem fungáltam; megjegyzé a
szolgabíró, miközben magyarkáját levetvén, szellős kényelembe helyezé
magát s egy szarvasbőr vánkosra leült.
– Ügyünk fontosabb is, mint minőket statárium tárgyal, mondá Vámos. A
bűn sötét és mély; világ kevés van, csak tapogatni kell. Lőbl cseles,
agyafurt, mindenre kész. Vele másként nem boldogulunk, mint titkos les
által. És ez, hol más nincs, igen jó mód lehet. Velencze politikája
ebben tartá fenn garantiáját. Mi, tíz helyett, hármak tanácsa, tartunk
nyomozást.
– Mi is lehet voltakép a hazai rejtelem, mit e tilalmas titok fed? kérdé
asszonyos vágygyal az esküdt, ki az árúpadon papirt készitvén, tollat
faragott.
– Azt mondanom nem szabad; menté magát Vámos szerényen. Miért a vadnak
lármát ütni, melyről annyit tudunk, hogy a vadonban lappang s nyomozni
akarjuk. Elég, hogy az érdek nagy; sikerünktől fontos eredmény függ. Ha
a rejlő igazságot kivivtuk, megyénk is nyerni fog. Megszabaduland a
családpárt ágbogas nyügétől, megszilárdul az irány s koreszmék törvényes
megérlelésében; határozott színt öltend helyhatósági terén s
önszerkezetében, melynek változó árnyéklati közt nem kell remegni az
ujítószék vak eseteitől.
Esküdt úr, hivatalbeli főnökével együtt, megnyugvék. A titok közelebbi
érdekű része különben is fölfedezteték. A biztos tisztujítás oly jószagu
nyul, mely után vakon is buzgalommal lehet futamodni.
– Amice! ne tolakodjék avatkozással; oktatá sütött hajú társát a
szolgabiró. Ugy is, ha e néma rendszer, azaz hallgató vallatás succedál
s leshelyünkben hasznavehető szavakra kaphatunk: megtudandjuk, miben
fekszik a nyul. Most miért törődnénk? Kezeinkben a compulsorium, mit
Vámos táblabiró úr estaffetán hozatott; s ez nekünk elég. Audita
referre: ez kivántatik tőlünk s azt megteszszük. Ha a széllyukon a
beszélők arczait láthatjuk, az még jobb, annál duplábban érdemeljük a
honorariumot. Annálfogva rajtunk nem mulik, csak legyen mit látni és
irni.
– Kétségkivül fontos egyének keresik fel ma délelőtt Lőblt, sugá Vámos,
kiknek egy-két szava zárnyitó kulcs lehet a nyomozott titokhoz… De
hallga!… mintha nesz és szó támadna Lőbl Simonnál. Esküdt ur, tessék
tollat venni; figyeljünk, kérem.
A törvényes bizonyság hurkás hajú része, miután a sötét sátorban
tolvajlámpát gyujta, egy fügés hordóra teríté selyem zsebkendőjét, hogy
feszes nadrága dohot ne kapjon s annak módja szerint leülepedvén,
kezeivel iráshoz fogott. Szolgabíró úr pedig felkapaszkodék, hogy a
széllyuk megtört világán, a bagaziát éles borotvával kimetélve, a
törvényes bizonyság tanúszemének, rangjához illő kuck in’s lockot
csempészszen.
Azalatt Lőbl fölöltözék s ragyogó fehér nyakkendőjéhez angol manchester
codringtont ölte, mely a rizsporos áll s pogácsa nagyságú brilliánt
gyűrűvel, kiegészíté nagyjából az iparűző aristocratia stereotyp
jelmezét.
Miután a tükörből, a héber udvarok tónusa szerint, egyet nyujtózott:
szemlére vette a gschaeftsláda tartalmát, bankjegy és váltócsomagokat,
ha vajjon a csavarral leszegzett öntött vasedényből nem vitt-e el
valamit az ördög, az ő olajmécscsel virrasztott nyulálmai alatt? Látván
pedig, hogy minden azon módon van, sőt a tegnapról eltett, maradékkiflit
sem falatozták fel a gonoszok: elkölté azzal reggeli csokoládját, egy
zálogban veszett ezüst medenczéből s rágyujtva a kamatlábon felül kapott
havannából, annak hamvasztása közben befészkelte magát bőrös nyugszékébe
s maga mellé nyujtóztatván fénymázos mankóját, aláirogatá a tollát váró
hivatalos válaszokat.
Kilenczet üt. Kezdődnek a hivatalos órák. Kopogtatás a zöld damiszos
ajtón s belép egy becsületes arczú, vidám magyar ember, szalma kalappal,
könnyű nyári ruhában, barátságos szemmel, fesztelen természetes
viseletű. Ugyancsak azon ember, kiről Tógyer, Hortobágyon, a szállító
parasztoknak mesélé: miként veszté el birkáit Lőbl és Márk szövetsége.
Egyike azon kényelmes, de hajtható falusi gazdáknak, kik maguktól mitsem
tesznek a közérdekért, de velök mindent lehet tétetni; kik a népdal
szerint, ha vélek bánni tudnak, ingöket is odaadják. E mellett, azon,
nálunk ritka tulajdonnal bir, hogy kevesbet költ, mint bevesz; kevés
igényű, tehetős módú, független ember. Ez okból örömest hozza nevét
érintésbe oly eseményekkel, melyek lármát ütnek s kellemes utóizt,
utóhangot hagynak. Örömest szegődik pártfogó segélylyel tárgyak, eszmék
vagy személyek sorsához, melyeknek jövője van s velök nevét
fenmarasztalhatni véli. Miből önkényt következik, hogy ösztönének, nemes
emberbaráti irányt és törekvést adni igen könnyű; a minthogy jelenleg
is, főleg azért van itt, miszerint Pestre indítsa felfogott árváit,
kiknek irói s énekesnői érdemével akar egykor halhatlanulni.
– Áh… Gyapjasy táblabiró úr, szólítá meg Lőbl üdvözlet gyanánt, a
nélkül, hogy chenille sipkáját megemelintené, vagy ülésében mozdulna…
Talán a kétezer pengőnyi foglalót visszafizetni jött, mit folyó évi
gyapjára előlegeztem?
A nyájas jószívű ember megütközik. – Hogyan?… mit képzel Lőbl úr?
beszállított gyapjum áráért jöttem; felelt hüledezve, mintegy kémelvén,
ha komolyan intézte-e koppasztási kérdését a zsidó?
– Tudom, csak tréfál velem spectabilis; válaszolt Lőbl. Miként is
kivánná, hogy nedves döggyapját azon méregdrága áron átvegyem?
– A döggyapjut nem is akarom azon árban számítni, de a többit követelni
fogom. Hiszen, uram, irott szerződésünk van.
– Ha ha ha, irott szerződés?! igen de tiszta, mosott, száraz gyapjura; a
táblabiró uré pedig szennyes, moszatos s több mint tíz perczentet nyom
benne a viz.
– A szentháromságért, hogy állíthatja azt? Tíz nappal nyirettem a mosató
usztatás után, száraz, rekkenő időben s a gyapjas zsákokat még harmat
sem érte.
– Különben soha se vitatkozzunk róla spectabilis. A vásárbirákkal már
nézettem gyapját s kezemnél a törvényes oklevél, miszerint áruja szemét;
a szerződés feltétele betöltve nincs; s én átvenni nem köteleztetem.
– Uram ez szörnyűség; mivel a gyapju ára csökkent, erőszakkal engem akar
csalni. Ily szembeszökő ármányt apró hajhász, gyalog zsidó tesz, ki
marhavásárban jár, s enyvet és fűsüt kölcsönöz g’schäftbe. Azt hittem,
nagyobb házaknál óva leszek ily alacsonyságtól.
– He he he, én nem szégyenlek hitsorsosaimhoz hasonlítani, mint a nemes
urak a paraszthoz; felelé Lőbl félig hunyorítva, mialatt összevont
szemöldje némileg elárulá éles gyülöletét a születési aristocratia
ellen. Jobb lesz nem perelni, ha tetszik, kifizetem gyapját hetven
forintjával.
– Hiszen hetvennyolcz pengő s egy aranyra van az alku kötve.
– No hát tessék visszafizetni a két ezer pengőt. Váltója ugyis tegnap
lejárt s ma tizenkét óra előtt beperelhetem. Ezerötszáz dögbőrért
beszámítunk tizenkétezer garast váltóban, a többit két óra alatt
kivánom; mondá Lőbl szinlelt hidegséggel, egy titkos pillanatot vetve
Gyapjasyra, ha nem sejti-e a birkamérgezést, mit ő Márkkal, az ifju
baromorvos rovására tervezett?
– Lássa ön, minő becstelen rablás csak az maga. Én egy nemes jellemü
védtelent váltok meg az öngyilkosságtól s az érte vett kölcsön hatvan
kamatán túl, tíz évi zsarlást iratnak alá, a dögbőrök harmadrész árára.
Becsületes agyban eszméje se ötlenék ily czudar haszonkergetésnek.
– Feledé táblabiró úr, hogy kávéházi üzérrel szerződött az
Angolkirálynőben, s én csak a kötlevélt vettem meg?
– De ön saját hajhásza volt, ki üstökön ragadva a sürgető alkalmat,
kényszeríte elfogadni fosztó alkuját; egyike azon fitató rókáknak, kik a
nálok erősb zsákmányt, lesben ülő farkasnak hajtják fel.
– Tessék vélekedni akarata szerint… Egyébiránt nem épen lovagias,
felhányni elvállalt kötelezettséget, mit az ember önkényt aláirt.
– Nem azt teszi-e ön a gyapjúszerződéssel?
– Ah, már az más eset. Itten csalódnám a rossz gyapjúban. De ott felvevé
spectabilis a jó pénzt.
– Szegény nemzetem, mily törvényes formákban hagyod tenyészni a
kétségbeejtésig pusztító rablást!
– Tehát számíthatok váltómra? vagy tüstént bepanaszolhatom táblabiró
urat? kérdé egykedvün az aranyszomj hideg ördöge.
– Azt nem engedhetem, közbevág szorongó aggálylyal Gyapjasy. Nekem több
fizetendőm van, mit gyapjum alkujából kell vala fedeznem. Ha beperel,
nyakamra rohannak. Váltóimra biztosítás kéretik, s ötszörös értékem
mellett kiütend a csőd… Szálljon átok a könnyelmű törvényhozásra!… Csak
holnapig,… ma estig várjon ön, mig gyapjumnak árost kerítek.
– Sajnálom, nem lehet. Lelkemre! ma minden garas nélkülözhetlen. A
forgalom kicsiny; fizetni valóm sok. Aztán gyapjával hiába indul meg.
Már a vásárban rossz híre van; minden vevő tudja, hogy birákkal
vizsgáltattam meg. A mostani árbukás idején óvakodni fognak. Más annyit
sem igér; majd csak kinevetik; sőt ha békétlenkedik, az lesz belőle,
hogy gyapjának jövő évben sem fog vevőt kapni.
– Szörnyű, szörnyű, e vesztegető rendszer! e meddő eszköztelenség, ez
országos egyetértő cselszövény, melylyel a termesztő körülhálózva van,
melyben teng-pangni, sülyedni, elveszni kényszerül… Uram, nem magamért,
az emberi könyör nevében hivom fel önt, fizesse ki folyó áron tiszta
gyapjumat, melynél szebbet, jobbat egy termesztő sem szállított az idén.
Visszaléptek a szerződéstől. Elengedem aranyaimat. Hetvennyolczért vegye
át, hogy módom legyen a velem hozott árva ikreket Pestre küldeni, kiket
rég nevelek, s kikben az irói és művésznői lángészt kiképezni hazánk
javára törekszem… Látja ön, ha gyapjumat hetvenért adom, megfosztja
istent a czéltól, melyre ez árvákat hivta, megfosztja sorsuktól őket s
hazánkat tőlök.
– Mi az efféle jótéti érzékenykedést illeti, az nem az én dolgom, felelé
Lőbl gúnyosan; s amaz ismert rókamosoly szeme felé rántá szája végeit.
Ha hetven forint a gyapjú ára, csak hetven forintig kell a
philantropiába ereszkedni… Egyébiránt addig is minek?! Egy szó mint
száz. Többet nem adok. Másoktól kapnék hatvannyolczért jobbat; látja
spectabilis két forintig én is philantrop vagyok.
– Fossz meg hát becsületes szorgalmam csekély jutalmától sovár ragadozó,
mondá Gyapjasy úr szoruló ököllel; Lőbl pedig modoros közönynyel fizeté
le a hetvenével számolt árösszeget! noha öt percz előtt lelkére állítá,
hogy minden garasa nélkülözhetlen.
– Ismerem már, úgymond, a magyar urakat. Egy kissé epések, de szivök
mint a vaj mindenfelé hajlik. Szidnak ugyan, szidnak; de a pénzt mégis
zsebre körmölik.
Gyapjasy úr vére felforrt e tomboló gúnyra, mit a kényszerítő szükség
hálói közt, újszagú nyerseséggel gyakorol rajtunk az uzsorás párt; de
egy nemes szándék rejlett szivében, melynek talán kivívható sikerét
veszélyezni nem akará, hallgatva tűré a pénzurasági ujdonsült gőgöt.
– Uram, mi végeztünk. Óvjon isten, én óvom magamat, hogy önnel többé
viszonyba ne lépjek. De van egy idegen ügy, mi engem mint magyart, mint
polgárt érdekel. Engedje ön, kérem, szivét megközelíteni s legyen kész
végrehajtani, áldozata nélkül, egy jótétet.
Lőbl kérdő gúnynyal fordult Gyapjasihoz.
– Szögfalva, mint birói árverelt zálog, az ön birtokában van.
– Váltsa ki gróf Csődy, még ma odaadom; válaszolá kurtán a zsidó.
– Őt fölemészté kamat és uzsora. Azt nem teheti; nem is érte szólok.
– Hát kiért?
– Ön zsidó bérlőt tart álnév alatt az uradalomban.
– Dobszó mellett birja; legtöbbet igért.
– Nem úgy van uram. Igéretét nem fizetheti, ha csak aranykalászt nem
arat földjén. Az csupán vakító szám, hogy eljátsza a keresztény kezeket.
Titkos alku szerint önnek kevesebbet ád, hogy zsarkörmei többet
csikarjanak. Ez így nem maradhat az ön veszélye nélkül.
– Nem értem; szóla közbe Lőbl.
– A birák panaszt tőnek nálam.
– Miért nem kergeté el? én azt tevém s a szolgabiró is.
– De ha a felhőt sokszor elveri a szél, végre összetódul s pusztító
vihar lesz… Az ön bérlője, közöttük, velök, általuk mindent erőltet.
Szerződik, cserél, kötelez, kereskedik és mindenütt csal. A nép sír,
sülyed és dühöng. A falu megrakva zsidóval, kik mindent elragadoznak.
– Azt minden zsidó bérlő teszi.
– És ha a szegény, nyomorát feledni csapszékbe megy, kevert, mérgezett
pálinkát ad innia, melynek kábító, vegytani maszlaga erkölcsét rontja,
csontjait erőtleníti.
– Azt minden zsidó korcsmáros teszi; ismétlé Lőbl egyszerűn, mint igen
természetes dolgot.
– Igen, de az erkölcstelenség és szegényedés fenyegető fokon áll. A nép
verekedik, s gyujtogatja a zsidókat. Udvara pusztult, kunyhója üres;
kenyere nincs, az éretlen borsót nyersen faldossa tövéről, s adót nem
fizethet. Egész héten át adósságba dolgozik a zsidónak; vasárnapját
megrontja, hogy magáért valamit tehessen, s a kapanyélről kidől éhsége
miatt. A pap és templom csekély jövedelmét kénytelen elhúzni; iskolába
nem küldheti gyermekét; tovább költözik, s megátkozza elhagyott telkeit,
miket ismét zsidók szállnak meg, átkölcsönzött jobbágy nevek alatt.
– Hisz a zsidónak is csak élnie kell; veté oda Lőbl, titkon a nyomor és
veszély hű rajzaiban gyönyörgve, hogy az Gyapjasynak fáj.
– De nem lopott földön, csalárd kenyérrel, dologtalanul.
– Látom, a nemesség sem tőn máskép a paraszttal.
– De sorsát most javítani akarja.
– No hát mig javítná: hadd fejje a zsidó, úgy is elég régen fejik az
urak.
– Nem reszket ön, hogy forradalom tör ki, s az epeláz, évi események meg
fognak újulni, csakhogy a zsidó aristocratia ellen? Mint már kitört
többek közt Kanizsán a gabonát egyedárzó uzsorások ellen?
– A forrongókat fel birja a törvény aggatni.
Gyapjasy megrendült e buta, vad, hideg kényúri jellem irányában.
Borzadva ismert benne a pénzuraság szokott vonásaira; de akarva még a
szerencsétlen falu szabadítását próbálni, haragját, szelid szavaiban
megtöré.
– Nem úgy, nem úgy. Ön nyelve elhirtelenkedi magát. Ki oly földhöz
ragadt szegény volt, mint Lőbl, ki úgy ismert nyomort, nélkülözést, s ki
most bőségben, túlözönlő feleslegben él: nem lehet oly fagyos,
könyörtelen szivű az inség iránt; nem lehet oly éhes fosztogató, oly
paraszt feszítő Kajafás. Látja ön, nem kérek pénzt, engedményt,
nagylelkű áldozást. Bevétele ugyanaz marad, s a nép mégis mentve lesz.
Szögfalva önnek harmincz ezerben van, mert annyi az eredeti kölcsön.
Időnyújtó váltók, uzsora, perköltség nevelék hatvanötezerre. Ebben
dobolták el. Igaztalan összeg, de törvényes; azért birja ön, ha lelke
elbirja. Bérlője nem fizet száztól hatnál többet, azt gróf Csődy is
megadja, kit a nép szeret s visszakiván.
– Tán hogy új pert vegyek nyakamba, melynek többé biztosító tömegje nem
leend?
– Ő pontos lesz uram, én kezeskedem. Első évi bérét kész vagyok e
perczben letenni, s gondom leend azt mindig előlegezni.
– Ne fáraszsza philantropiáját táblabiró úr, mondá Lőbl gőgösködő
gúnynyal. Nyúl Iczikben több biztosságot látok, csak hadd maradjon kezén
Szögfalva. Lám ő pusztán lakik a hangyási csárdán, s mégsem fél a
paraszttámadástól, mint a spectabilis.
– Mert kóbor betyárok orgazdája lévén, pártjában bízik.
– Tessék vélekedni tetszése szerint… Szögfalvát nem adom. Felekezetemet
pártolom, mert azt kivált keresztény ellenében, hitem parancsolja.
– No hát légy bitang, bujdosó, csalárd nemzeteddel; mondá keserülten
Gyapjasy, miközben kalapját véve, Lőblt elhagyá. Ne legyen soha hazád és
királyod. Légy gépe, szolgája mások czéljainak; s ha gazdaggá hiztál és
fényleni akarsz: légy nevetség, s gúnyos példabeszéd; mig miként őseid,
idegenek földében rohadsz meg.
Lőbl, egykedvű közönynyel vette átkait, mintha társalogtak volna. A szó
elrepül, de a nyereség, mit gyapján csalt, meg fog maradni.
Gyapjasy nem tudta, hogy Lőblt Nyúl Iczikhez hajhászi viszony, üzleti
érdek kapcsolja, hogy vele titkos szövetségben van, s neve és személye
alatt sok ügyet vezérel, melyben résztvenni saját képében szégyenl; de
megfontolhatná, miként átkánál hathatósabb gyógyszer leende hason bajok
ellen a törvényhozó test többsége, mely többség, megyei izgatások után
alakul, mely megyéknek ő is jogbiró tagja: de Gyapjasy úr azon tiszta
szándékú és nagy számú magyarok közé tartozék, kiket csak alkalom tesz
búzgókká, s ha felrázó vezér nem tartja galléruknál fogva, aludni
hagynak eszmét, akaratot.
Mig odabenn e sajátszerű alkudozás történt, két feltünő egyén közelíté
meg a tolongó vásári nép között Lőbl Simon boltját. Egyik száraz, nyurga
csontalak, hegyes szakáll, macskaszem, nyitva viselt szájjal, mely
tekintetének bizonyos vigyorgó vadságot kölcsönze. Öltözete: kérges
bakkancs, térdig pamutharisnya, övig manchester nadrág, nyakig ujjas
palást, fején jezsuita kalap, csurgóra hajtott karammal. Úgy látszék,
egyike azon spanyol eredetű izraelitáknak, kik még a mórüldözési
korszakban ide származtak, s a Bánátban és Mehadia körül maig is ős
alakjaikban láthatók. Társa bozontos, szőrbeborult képű, közönséges
egyén durva ruhában. Azt lehet vélni, alárendelt ügynöke a vigyorgó
csontalaknak, mert elejtett csibukját feladá, s hóna alatt kopott
bőriszákban málhát vitt.
A Lőbl-iroda átellenében egy sátorszegleten leültek, alkudozni kezdvén
galand, ónpityke, fanyelü bicska, s több haszontalanság felett egy
gyékényen áruló zsidóval; de az színlő eset volt, hogy fel ne tűnjenek;
mert a hegyes szakállú nyurga spanyol, át-áthunyorita az iroda
üveg-ajtajára. A néma kopasz, ki a rézpénzen oly mogorván ült,
észrevette a megérkezőket. Otromba arczán némi derű nyilt, mely elárulá,
hogy e találkozás megrendelt légyott; s visszainte titkosan a
jövevényeknek, hogy várják, míg mehet.
Gyapjasy úr távoztával a morva parancsot kapott. Postára viendő
leveleket vőn át s egy csomag árjegyzéket, miket apró kereskedőkhöz
kelle széthordania. Alig indult kötelessége után s hagyá el az utczát,
melyre Lőbl irodája nyilik, tüstént csatlakozék a spanyol zsidókkal s
némi szó és illetőleg néma jel után egy raktári zugon át, kicsavarodtak
a vásárból, hogy a végutcza megett tanutlanul intézzék titkos ügyöket.
Az iroda megetti bódéban, mit Vámos jelenleg velenczei kémleldévé tőn,
Lőbl és Gyapjasy párvitája alatt, hajmeredve kezdé esküdt úr ismerni a
héber jellemet, s szent fogadást tőn, hogy többé Singer uram ollójával
magának nem szabat.
A tornyok tíz órát vertek; s a tizenháromváros szélső ház sorából egy
férfi közeledék a körárok pallóján át a fabódéhoz, mely alig ötven
lépésre fekvék a kapuhoz, honnan az érkező vendég kilépett. Arcza
fejérsápadt, mélyen beesve; szeme nagy, bűbájos, tele ragyogva igéző
rejtelmes tűzzel. Ajka vékony és vérszin, csodás ellentétül a márvány
ábrázaton. Jó ismerősünk már, csak a társadalmi öltöny s rendbeszedett
forma tevé egy pillanatra idegenné előttünk. Ő az árvahalász, kit
nagybátyja Vámos ide rendelt s most a bódéajtón magokhoz bocsáta.
– Felföldi rokonom, megyénkben ismeretlen, mutatá be röviden a törvényes
bizonyság előtt. Szükség van rá kitűzött czélomhoz.
Esküdt úr, kiszabadítá fülét kráglijából, hogy jól halljon; ha tán ez
alkalommal megcsiphetne egymit a sikos titokból, de Vámos a távolabbi
szegletbe voná Szalárdy Ödönt, s hallhatlanul értekezett vele, mig
esküdt úr emlékéből foltozgatá a Lőbl és Gyapjasy körömmel nem ért
társalgást.
– Nem látott senki? kérdé alig lehelt suttogással Vámos.
– Nem, hiszen szállásom ötven lépésre van, s hatvanezer ember közt,
egyre kell vigyáznom: Lajosra.
– Csak addig féltélek, mig atyjával s Lőbl Simonnal ez önárulási próbát
megtettük. Ha ő, mint hiszem, szavaiban tanuságát adja, vagy sejteti,
hogy Márk általi kinzatásod tudtával történt, meglesz az első nyom,
melyről a törvény tovább léphet. És akkor nyiltan felléptetlek; nem
leend veszélyes a főispánék részéről sem csel, sem erőszak, én védeni
foglak.
– Édes anyám mindjárt Lőblhez jő.
– Özvegyi tartását felvenni. A főispán gőgje megsérült, mivel birói zárt
akarék kérni; a fizetetlen évek illetékéről váltót adott, s Lőblhez
utalványozá. Hugom okos nő, én eszelém őt, iparkodjék Lőblt oly
nyilatkozatokba sodrani, miket használhatunk, s miknek erejével
tanuvallomásra lesz kényszeríthető; s remélem, e csel sikerülni fog.
– S nekem miért kelle itt megjelennem?
– Mert a főispán most tizenegy órakor Lőblhez jövend, rég halasztott
számolatok végett. Ő maga sem véli, mily rosszul áll, mily közel az
értéki végkimerüléshez. Lőbl követelései alkalmasint ingerültté teendik,
minek mi és ügyünk fontos eredményeit nyerhetjük. És te itt, ajtón át
hallva beszélni őt, mint hallád egykor Márk szobájában, s az
ajtónyilaton titkosan lesve őt, mint lesett ő téged esztergád mellett:
alkalmat veendesz képzeted felmelegítni, lelked, emléked erejét
összeszedni, megfeszíteni, hogy az alakra, mit tizenegy év előtt egy
párszor láttál, de mely kebledbe égeté magát, s melyet, mint mondád,
milliók között ki tudsz jelelni, ráismerj; s a sejtett, de még adatokkal
nem bizonyítható bűnszövény vezérfonalát kezembe add… Féltő kincs
ügyünkben minden legkisebb nyom, mihez a sors vezet, mert pesti
gyorspostámmal kedvezőtlen hireket kaptam… Az irgalom-intézet, melyből
Márk számüzetésbe, vagy talán halálra akart hurczolni, nincs többé. Alig
van, ki emlékeznék rá. Tizenegy év előtt megszünt abban a kinzó
kisdedóvás és orgazdai üzlet. Az épület eladóvá lőn, s dobra üttetett.
Most egy csontégető birja, ki az udvar régibb titkairól mit sem tud.
Talán szökésed miatt pusztítá el Márk, hogy ha netán fellépsz s az
ellened vétkező merény fenyítő tárgyalás alá jövend, ne lehessen vádló
bűnjelül a nyomozó igazság előtt. Márk orvos rokona Jefte, ki téged
vörösdajka czím alatt kinzott, még az irgalom-intézet árverelése előtt
eltemetteték. Márk azt állítá, őrült, mert végóráiban terhes vádakkal
szidalmazá őt; s azt erősíté, hogy nem természetes halállal múlik ki. A
kopasz morvát, ki orfészkét kezelte, szélnek ereszté. Jelenleg Lőblt
szolgálja, s mint tudósítóm írja, alkalmasint itt van vele a vásáron. De
a kopasz sem szólni, sem írni nem tud… Különben sem olyan jellem, kit
igazvalló tanukká tehetnénk. Ha biztosabb cselpróbák előtt
megközelíteném, csak lármát ütne; s akkor ügyünk végkép veszve van… A
szolgáló lenne leghűbb és haszonvehető bizonyság, ki a vörös dajkánál a
néma kegyencze volt. De ennek holléte ismeretlen titok. A kopasz tudná
azt, de vallomását okszerűn remélni nem lehet. Talán ernyedetlen
szorgalmunk feltalálandja őt. De most cselünknél több kútfő nem
ajánlkozik. Arról szó sincs, hogy Márk s kancsi nővére, kivel jelenleg a
Király-utczán lakik, valamit vallani fognak. Oly rögzött ördögöket
önmagok ellen eszközül használni nem lehet. Irányokban vádper- s kész
adatokkal kell fellépnünk. Pedig a lehető nyomozat nyakrafőre sietős,
mert Szalárdy Lajos, Hortobágyon találkozék veled, s anyád hasonlata
fagylaló gyanúba hozta őt. Tegnap keresett a pusztán, igérete szerint.
Ha nyomodba jövend, mi nem sokáig akadályozható, meg fog győződni, hogy
te a feltámadott vagy, kitől ő reszket. És akkor veszve minden remény a
bűnt felfedni. Ezt megelőzni törekszünk e hallgatózó les kisérletével.
– Mi okon igényelsz Lőbl és a főispán közti számolatnál áruló szavakat?
kérdé Vámostól az árvahalász.
– Mert Lőbl és Márk, folytonos szövetségben állanak, a főispán
banquierje pedig húsz év óta Lőbl; s mint kinrajzod után beszélted,
fejed árát is hozzá utalványozá, hogy kifizesse gyilkosodnak.
Ez értesítő suttogás közben esküdt úr készen lőn az okirat
kifoltozásával, s miután haját és barkóját egy szennyes zsebkefe
háttükréből rendre utasítá: fontos tekintélylyel mártá tintába a nagy
rendeltetésű tollat, melynek egy szokatlan bűntitok nyitányát kell
papirra tennie, hogy őt mindvégiglen halhatlanítsa.
Azonban túl a vasajtón Lőblnél vendég jelenteték. Sugár, könnyű termetű
úrhölgy nyitott be hozzá. Szűk ujjú, fedett vállú, sötétkék
tibetruhában, hófehér csipkenyakfodorral, szalmavirágú lengekék
kalapban, komoly ízléssel. A hölgy közel látszik negyedik évtizedéhez,
de sajátos, megragadó arcz. Fehér halvány bőr, úszó ragyogványú sötét
gránát szemek, mély szemöld, kisded, vérszin száj, mely a márvány arczon
bájos ellentét. Vonásaiban kiállott bánatok kövesült nyugalma, s női
szellemfenség. Ki az árvahalászt egyszer jól megnézte, lehetetlen, hogy
e hölgyben anyjára ne ismerjen.
Lőbl, mint udvarias hébernagy, letevé szivarját, de összehúzott szemmel,
azon üvegen, találgatva visszataszítólag nézett rá, mint nézni szokott a
fővilág azokra, kiket nem akar megismerni.
– Nemde Czili ténsasszony?… néhai Szalárdy Elek özvegye?… alig birok rá
emlékezni; mondá alázó mosolylyal, miközben egy kemény szalmaszékre
leülhetést inte.
– A szegényt gőg és gazság feledni szokták; viszonzá Czeczilia hidegen,
lenéző szemekkel, miközben egy damaszk pamlagon mint illető helyén,
ülést vőn.
– Teljes igaza van… A világ hálátlan… Tudom, sógorát, a kegyelmes urat
érti gőg és gazság alatt; mondá fogszorítva Lőbl, s szeplői között vörös
pirulatban tört át haragja, a rá irányzott czimekért.
– Én szembe beszélek, nem vonatkozom senkire hát megé, felelt Czeczilia
határozottan. Egyébiránt nincs időm önnek szókat értelmezni. Két okon
jöttem; végezzünk kitérések nélkül.
– Ha egyiket eltalálnám is, hogy szorultságban van, s a főispán
tartáspénzeért jött: másik okát képzelni sem tudom.
– Mert mult bűneit gőg és gazság feledni szokta, ismétlé Czeczilia éles
jelszavait, s a haragvó zsidó a nélkül, hogy a mult bűnre hivatkozó
czélzatot valóban értené, lelkében egy perczre megrebbent, mint minden
gazember, ha elismert jellemű egyén, határozott vádjaival szemtől szembe
bátran meglepi.
– Nem emlékszik-e, folytatá Lőblhez Czeczilia, hogy férjem éltében,
termesztvényeinek adóvevő bizományosa volt ön?
– Elég sokat veszték rajta és miatta.
– Nekem tanum van, ki előtt ön férjem halála után beszélte, hogy
évenként minden ügynökeit ki birta fizetni a tőle kapott tiszta
nyereségből.
– Úgy-e, hát ez a bűn, melyet oly fennyen szememre hány?
– Nem; mondá Czeczilia. Csak azért említém, hogy szemtelen szaván kapjam
az uzsorást, ki szabados jövedelmeit is elhazudozza, hogy jótevőjét
kisebbíthesse.
– Dologra tensasszony, dologra. A mulatság elveszi időnket; mondá
vigyorgva a képéből keledező Lőbl, kéjt találva abban, hogy aljas
jellemétől a nemes nőkebel ingerülve van.
– 18** évben repczét, gyapjút, gabonát egy trieszti kereskedő ház
számára alkudott ön el hitelben, s levéllel ajánlá az alku elfogadást;
mondá Czeczilia, nyugalmát telhetőleg megtartva. Férjem nem ismeré a
házat, s ön jótállás mellett igéré átadni a harminczkét ezer pengő
forint értékű árúját. Férjem, válasza után néhány nappal ön ügyvédjétől
levelet kapott, mely szóról-szóra így hangzék: «Lőbl úr kényszerülvén
ügyei végett Pestről sietve távozni, rám bizá az ide rekesztett váltók
átküldését». Benne két darab tizenhatezer forintos váltó Lőbl S.
aláírással kibocsátva. Férjem nem tudva, hogy más Lőbl létezik, de túljó
lelkében nem is álmodva, hogy ön a dúsgazdag, kinek különben is
tízezerrel tartozék, s kit oly becsületesnek ismert, és hitt addig,
csalárd csaló legyen: megelégedék a biztossággal. A trieszti ház ügynöke
megjelent, s a termesztvény elszállíttaték. Két hó mulva, a váltók
lejárta előtt, a ház megbukott, s a czímvezető Pestre jött lakni. Férjem
felszólítá önt, mint kibocsátót a kármentesítésre. Ön először bámult, s
csudálkozék, azután haragot színle, s zajt támasztott, miként lehete
tőle fizetést követelni, holott a váltók alá írt Lőbl S. nem Lőbl
Simont, hanem Lőbl Somát jelent, ön szatócs testvérét, ki azokat