Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 13

vérfészkei lettek az őshomoktorlatok, de mégis legalább, az erő s
szabadság rév- s őrfokai. A Magócsi, Pető, Alagicsaládok viharja rengeté
a várkörnyékeket: most csend szántja a sovány határokat, s ha elvet is
az év nehány szemet az ősi dísz s erény maradék-magvából… dudva terem
rajta. Sehol semmi jele a független nemzeti erőnek; a földéhez hívebb
pórivadék, idegen birtokban vonja a barázdát; elfajzott urai pedig
sárházba költöztek az örvény veszélyei közül, s vérrágó árulással törnek
egymás buktatásán fényes szolgaságot venni, hogy legyen mit adni
zsidónak a csapszékbe, vagy daczát legalább kivivja dacz ellen.
A «bélföld» hullámzó nádrengetegje közt barátságosan hí a jámbor falvak
kálvinista harangja. Szerteszét belátszik Dombrád, Berencs, Deme (vezér)
cser (éje) Patroha, nyugodt becsületes egyszerű nép láp-telepedési.
Szomszédi szives egyességben élnek egymással, pedig évekig nem mennek
egymáshoz, holott némelyikhez a szomszéd helység szava áthallik a vizen.
Sok község él csupa lúdtenyésztés- nádlás- vagy csik-halfogásból, marhát
őriz, a lápot kaszálja, szántóföldje nincs, a többi is primæ
occupationis. Saját vetés nélkül táplálkozik, mint a vízi madár. S e
magára hagyott nép mégis oly ügyes. Érzelme, költészete firól-fira
kifejté magát a tájhoz alkalmazott tündérregékben, s vallása vigasztaló
hit, józan áhitat, sötét nyomasztása nélkül bigottság- s buta babonának;
erkölcse tiszta és szigorú, kebele nyilt és emberszerető; üzlete
egyszerűség és halászat mint az apostoloké; fogalma s eszközei együgyűk,
mert soha senki nem tanítá, de azért élelmes, tehetős, szükséget sohsem
lát, ha csak marháját el nem sepri a dög, s általában messze elüt azon
gyáva, vegyűlt, ronda, lomha fajoktól, melyeknek egyedüli érdeme, a
mindent elöntő bő szaporaság… szeszély-e vagy szolgaszakmány az a
természetben, hogy kigyót, békát, férget túlszámban szaporít, mig a
nemesb állatfajok lassu tenyészetben apránként kivesznek?
Idébb, a lápvidék szabolcsi szélében Beszterecz és Ibrány néznek
farkasszemet, melyeknek tóvárait hajdan, a néprege szerint, arany
sodrony kötötte össze, s rajta a földiektől üldözött tündérek éjenkint
egymáshoz tánczoltak csókolózni. A roppant rétközön királyi erőben úszik
át a partszaggató Tisza, bő vérét öntözve a tó ereibe éltető elemül.
Bodrogköz felől, mint egy holttetem nyúlik ki a mocsár országából a
Karcsa vize, lomhán szállítva a felesleges vizet; a nép tónak képzeli
azt rest mozgalma miatt, s firól-fira várja, mig száz év elteltével
felveri az őr-tündér a kakasszóra vízbeejtett harangot, mely a víz
folyását hajdan megállítá, mint azt a költőlelkű Tompa, népünk regéiben
oly szépen elmondja.
Középen sík vizek, libegő lápok, náderdők, ilványos rónák, s ismeretlen
mélységek között rejtve fekszik Czigánd, mintha az ősnemtő védni akarna
annyi eredetiséget az új idők romboló kezétől. E falucsaládnak több mint
száz telke van, s földesurának még sincs ott semmije. Robotját leróni
bábukon (tutaj) szállítják idegen határra, s mitől más jobbágyok
leginkább kivánnak megszökni, ők kizárólag kérik a kaszálást és fuvart.
Ilyenkor üres tarisznyával ered vizi útjára a vándor karaván, emigrált
telepként száll ki a partokon, hol urbéri munkáját végzendi s a
földtulajdonos, mint patriarchalis atya, hajlékkal és élelemmel
gondoskodik a rábizott családról. A hazáját hagyott nép nagy karikákban
ül az idegen földön, a kor rangja szerint ereszti becsülettudó véneit, s
az egyszerű ajándék közjogán testvéri szeretettel tud megosztozni, mint
az aranyidő vágytalan szakában. Otthon, nincs felhasábolva földjük irigy
mesgyékkel, semmi birtok, semmi váljegy, s határvető hantolás nem mutat
osztályra. Évenként kimegy a nép földfoglalásra, mintha mindannyiszor
res nulliusra tenné kezeit. Felfog és választ kiki tetszése szerint, s
mindig testvérileg eligazodnak a nélkül, hogy veszekvés háborítná a
százados békét, vagy birói itélet vétetnék igénybe megsértett felektől.
Mily örömmel üdvözlené őket a feltámadó Ovid, ki a megsiratott aranykor
erényei között, fájdalommal emlékezék az ősemberiség ily gyakorlatáról.
E nép szorgalma egyfokú a becsben patriarchalis törvényeivel. Czímeres
marhái díszesek, legtöbb és zamatosb szénát kaszál, a halat iváskor,
mert partra verődnek, szabadkézzel milliónként fogja, s mikor ők
halásznak, egész vidéken leesik a hal ára. A faj maga költőileg szép;
hölgyei vidámak, szerények, s meglepőn feltűnik szabályos vonásaikon a
belső nyugalom, s vágyatlan lélekcsend. Beszédük igen eredeti,
sajátságos ősi öncsinálta nyelv, melynek kincseit nem engedék az őrködő
vizek eddig kihordani.
Az egész rétköz egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan
rotatióban folytatja önmagát. A keletkező lápok földdé alakulnak, s
szorítják a vizet; a Tisza évenkint kiönti férhetlen árjait s helyre
növeszti a megfogyatkozott tengert. A növény- s állatország gazdag
tenyészetben omlik elő s táplálkozik az új föld kimeríthetlen tején. A
ligetek sátrai, a rét özönlő virányi, a láp- és tópartok megrakott öblei
egész díszvilág; a szín és illatvegy örök élv kútfeje a szomjas
érzékeknek, az évszakok minden fordulata ujjászülő időkor az új
tenyészetben, s maga a lég folytonosan érleli terhét a millió életnek.
A vizi állatok faja és serege csodálatig ragad. Nappal, a rekkenő nap
tűzernyője alul elülnek, s a roppant tartomány ezer tévegében csak
szárcsák láthatók, bibirkélő vízi tyúk, gólin-szalonka, gólya,
bölönbika, s egy-két gunnyasztó özvegy gém. A róka és vidrák kerülik a
szemet, s a réti vadfarkas hűsölőben liheg a náderdő árnyain. De ha a
léghűtő est beáll, a szemnyelő víztéreken kezdődik az élet, zaj, zörej,
mozgalom, mint egy fővárosnak tolongó utczáin. Széles fellegekben
húzódik a szalonkáknak több vízlakó faja, hápogó táborral kavarog a
récze, s a vadlúd tömege mérföldet elfoglal. És ha a tó forrong, s
morgása vészt jelent, a szél tele hordja az égürt szárnyasokkal, mintha
egy rengeteg hulló leveleit repítné el őszszel. A csapkodó fajok éles
visongása, a nyers üvöltözés, s egyetemes víznépi lázadás félelemig
ragad, s bizonyságot teszen, minő osztályoknak van alája vetve a
lápbirodalom.
Ha estve búcsút vesz a feledtelen tájtól a merengő vándor, s a kisértő
képhez távolodó útján egy istenhozzádot mondani visszanéz: szőke köd von
fátyolt a nyugvó habország bűvös titkaira. Az alkonyodó nap világa
felveti, és a köd lebegő fénytömeggé válik, mintha egy összetört arany
zuhatag verné rá vízporát. A tündéri elemben később violaszín habok
hömpölyögnek, s ha a látkör félig elnyelte a napot, vérszinű fényben ég
a ködös tókirályság. A vízi nép nesze lassanként elmarad, a falvak
harangját visszahíjja a szél, szürke sivatagba merül a csoda táj, s a
pusztai úton egyedül marad az álmodó gondolat.
Isten veled regék, s boldog egyszerűség pásztori hazája, utolsó vidéke
megfogyott fajom közt az őserőnek! Emlékem a század kórzaja közt csendes
képedhez visszatér; s lelkem örül, hogy szűz kincseid láthatám, mielőtt
az üres műveltség elfoglalt országodba betör, s letörölvén rólad a
vezérek nyomait, ezer gyárt, zsidókat, bűnt, zajt, erőszakot, fényüzelmi
igát, s nyavalyacsordát visz szikkadt telepedre, hogy a század új
szótára szerint boldog, s dicső legyen a szent emberiség.


XXIX. (Örsy Zalánka.)
Hat héttel a közelebbi események után, e táj Pest felőli oldalán, könnyű
neudicsánka érkezett a parthoz a porfelhőbe borult országúton. A
tajtékzó lovak lankadtan álltak meg a nedűs part eleven pázsitján, s
izgatva pőcsikeltek az árnyatlan állomás melegén. A szekéren napsütötte
alak bontakozék ki a por oszló fellegéből, hűvös vászon nyárzubbonyban,
olcsó rizskalappal. A mint a port elvitte a szellő, Vámos férfias
alakját tisztán meg lehete ismerni. Leugorva, nyugtalan arczczal,
kémlelő szemekkel indult meg s nézdelt szét a sásas part hosszán, s az
apró révek nádfalú öblében.
– Nem látod valahol Czeczilia nővérem új halászát, az öreg Cziriákot?
kérdé kocsisától.
A kocsis nap ellen veté tenyerét, s keze alatt elnézett a vizi
környéken.
– Nincs itt sehol tens uram, mondá kis kalapján egyet igazítva.
– Meg nem foghatom, pedig ide rendeltem csónakkal; aggódék Vámos.
– Bizonyosan el van parancsolva tens uram: mert ha beteg volna, más
várna itt helyette bennünket.
– De hát ki parancsolta volna el?
– Már azt nem tudom, tán az özvegy tens asszony; de annyi bizonyos, hogy
az öreg Cziriák nagy ok nélkül oda nem maradna. Hiszen mindig dicsekszik
vele, hogy az az új halvány úr ide hozta Hortobágyról, s úgy ragad a
tens uramékhoz, mint a gyapjú a bárányhoz.
Vámos, mind a mellett, hogy megszokott ártvágyat s véletlent nyugodtan
viselni, felettébb fel lőn izgatva. Nem volt képes ez esetnek kulcsát
találni, furdaló sejtelem támadozott lelkében, s futkosva kiabált
csónakosok után, ha valahol halász rejlenék a nádban, mintha minden áron
a vizi utat akarná választani.
Siket csend nyelte el a kiáltásokat; semmi hang, semmi válasz sehonnan.
Vámos türelme kifogyott, ingerült kifakadásokba önté haragját, egyik
kifogott lovára pattant, s gyorsan futamlott a tópart hosszában, embert,
csolnakot kiabálva mindenütt.
Hasztalan! a vidék puszta, egy lélek sem volt jelen, rekedő hangjára a
vészmadár sikoltása felelt, s visszarohanva fáradt lovaihoz gyors
hajtást parancsolt.
– Hány óra alatt érhetünk haza, ha a lápokat kerüljük? kérdé kocsisától.
– Biz uram, a megtart éjfélig, mert a ló fáradt, az utak rosszak, még
igen messze van; felelt a kérdezett.
– Hogy tartana? hiszen tele holdvilág van, bátran lehet menni; aztán még
alig van négy óra délután; nyugtalankodék Vámos a kocsiban.
– Dé’szen ha már négy óra van, úgy csak a hajnal vet haza bennünket;
nagy föld ám az ide, osztég meg nem úgy van mint a kerékvágás: hogy e
világot általéri, mégis egy tyúk általlépi; viszonzá a kocsis, miközben
a rudas strángjait felhányta, nem igen örülvén a lókergetésnek.
– No csak gyorsan Pető, mit sajnálod úgy az abraktömlők lábát, hiszen az
enyimek; türelmetlenkedék a gazda.
– Igen, de kocsisuk én vagyok, a ki lelke van, s ha egyszer a bőrin
átvirít a borda, engem szól a világ; felelé fogából békételenkedve,
miközben úgy közzé vágott a fiatal fogatnak, hogy rövid percz alatt
szekeret és lovat porfelhő borított, mintha boszorkány utaznék sebes
forgószélben.
Addig, általellenben, a lápvidék felső szélén, egy sásas róna megett
nyárerdőtől fedve, két felnyergelt paripa legelt a herehurós réten. Egy
félvér sárga kanczán finom angolprics ragyogó aczél kengyelvassal. A
délczeg állat nyulánk termete, s okos szemű száraz feje elárulá a nemes
fajt, s finnyáskodva harapott itt-ott a gyenge sarjúba, míg társa, egy
lovász alá termett erős, szügyes poni, tele pofával falta a kövér mezőt.
Az összes kiállítás úrlovag tulajdonának látszék, kinek pénz mellett
jóizlése is van, de gazdáját hiában keresé a szem, mert két pórlegényen
kívül egész látkörön ember nem mutatkozék. Egyik alacsony siheder,
fekete strucztollas debreczeni kalap-, kurta fényes guba-, s lobogó
gatyában, a lovakat eteté kézre tekerített kantárszárral, s az
erdő-öbölben rekettyés cserje közt úgy vezeté odább egy érfolyás virágos
menetén, hogy idegen szemek nem férhettek hozzá. A másik, szép sugár
legény, túzoktollas szürke kalappal, kék, pitykés jankliban, blanc bőr
vadásztarisznya oldalán, s kettős Kirchner-sodronycsővel kezében, az
erdőközti fűsziget zsombékjai közt unalomból látszék vizi vadakat
hajhászni.
Egy kerengő sirályt ejtett le az érbe s ezüst szín rokoni visongva
gyűltek rá társukat temetni. Nyugtalan örvényben lebegtek felette az
illatos légen s lövés sem lőn képes tovább riasztani a bánat
helyszinétől. Kinek kedvet ád a hasztalan gyilkolás, ilyenkor sorba
leszedheti őket, mert készebbek halottjaikra hullani, mint sem elhagyni
az érzékeny temetést, mielőtt könnyebbülésig kisírták magokat. Ki tanítá
őket a baljóslatú fájdalom szavára, hogy a közelgő vész előérzetében s
feleik halálán jajgatnak legjobban?
E két egyénen kívül üres volt a határ; a lóvezető siheder olykor-olykor
keresztül nézett a liget bokra közt, a tó tisztása felé, mintha a közel
faluból várna ki valakit; a lápi vadász szintúgy el-eltekintve az
erdőszárnyon át a kákás róna felett; úgy látszék, türelmetlen
várakozásban van, mert ilyenkor drága ankerórát vőn elő zsebéből,
mintegy kényszerítni akarva a veszteglő időt.
E közben hanyatlik az égető nap; két fiatal halász ballagott a falu
irányából vontatott léptekkel. Egyik drága ékművű hárfát hozott
balvállán gondosan, s meg-megállva tanakodó arczczal fejér ezüstpénzt
számítgattak egymás markába. Nehány száz öl távolban utánok szép fiatal
úrnő jött ki a gyalogút fejérlő szalagján. Könnyűded termetén olcsó honi
kékkarton ruha lengett, fejét mély ernyőjű helgolandi kalap védte hőség
ellen, de fürtje kiomlott a fehér burokból a szerelmes sugárban arany
habot verni. Arcza vidám, szemében enyelgő szivély, járkelése játszi
mozgalom; közelebbről ráismerünk, hogy ő Örsy Zalánka, azon boldog
teremtések egyike, kik fogékony és részvevő szívvel, de szellemi túlság
s transcendentalis érzelmek nélkül fejlődve, vágyat és eszmét, mely
lelkökben fogamzik, valóvá és tetté tudnak érlelni s a csendes
elégültség derült kedélyében minden csekélységnek képesek örülni. Hóna
alatt könyvet vitt s elhagyva az ösvényt, szökellő léptekkel haladt a
hűvös pázsiton, melynek lengeteg selyme enyelgőn hajlongott a
hölgyruha-szárnytól vert könnyű lebelben. A két halász a tópartra ért s
eloldá tisztított csónakját, mely a sás közt egy bárka s nehány varsák
szomszédjában kikötve lebegett. Aztán eleven zöld füvet arattak a csónak
fenekére s egész kegyelettel bele helyezvén a rájok bizott hárfát,
asszonyukra vártak.
Zalánka oda ért s beugrott a zamatos fűre. A kormányos ráült a
palkonyra, társa pedig csáklyát vőn kezébe s a sáson átvágott vízúton
beindultak a kies vándorlápra, mely most nyugodtan állt a csendes tó
közepén, mint egy felékesített menyasszony, ki igérkezett vőlegényét
várja, saját díszeit csodálva tükrében.
A csónak síkra ért s gyorsan szelé a vízszín ezüst fodrát, mely
mosolygani látszék örvendetes terhén. A helgolandi kalap fehér szárnyai
lobogtak mint egy tündérzászló s tört napfény villogott a hárfa
aranyján.
Kívül, a ligetszélben, guggon leste az uszó karavánt a siheder lovász s
éles füttyentéssel akará figyelmeztetni a lápi vadászt, de az már falánk
szemekkel kisérte a habtörő sajkát s szabályos ajakán, melyet a
kalapkaram árnya alatt napvilág sütött, gúnyos öröm látszék.
Midőn a halászok a háttér mélyében kikötöttek a vándorláp farkán,
vállára veté fegyverét a lápi vadász s a bozóton keresztül csáté és
vadszeder szövevényin által a lovászhoz hatolt.
– Jót állasz-e Pista, hogy dolgunk rendben van? kérdé a suhanczot, kinek
szeme felélénkült az osztozó örömben.
– Csak nem úgy ismer talán méltóságos viczispán úr, hogy a mihez fogok,
feliben végezném; felelt ümgetve a fiú, kiben közelről tüstént
felismerjük az álruhába bútt Pisze Pistát.
– S nem félhetünk semmi baklövéstől? folytatá a kérdést, – kinek az
alispán czím s kalandos vadászöltöny igen jól állt, – gróf Szalárdy
Lajos, megveregetvén nemes kanczáját, melyen a hortobágyi öntések közt
kalandozni láttuk.
– Ha bakot nem lő-e a grófi alispán? én azt nem tudhatom, válaszolá
Pisze. Én rajtam nem múlik, ha orrunk foghagymás marad a lepénytől; a mi
rám volt bízva, megtettem emberül. Az öreg Cziriáknak azt mondám, hogy
Vámos izente: a kanyári boszorkányégető hegynél várjon reá, ha éjfélig
nem megy is; mert szándékát megváltoztatá s nem a besztereczi oldalon
akar a vályuba ülni.
– De vajjon hiszi-e, a mit állítottál?
– Mint a hiszek egy Istent. Olyan hűséges a, mint a juhászkutya, inkább
a könyökén adná ki a lelkét, mint szót ne fogadjon új gazdáinak.
– Hát az a két halász, ki a kisasszonyt bevitte.
– Visszajön a mindjárt, mihelyt ő nagyságát a libegő lápra kiteszi.
– Mit hazudtál nekik?
– Nem kellett hazudnom. Úgy voltak rendelve, hogy visszajőjjenek; mert
az öreg Cziriák hozná osztán haza Vámos úrral együtt a nagyságos
kisasszonyt.
– De lesz-e csónakom, ha mit sem hazudtál?
– Igen hát; mert azért jó nagyot hazudtam. Kibéreltem tőlök mára a
csónakot, mintha vendégasszonyságok akarnák odabenn meglátogatni ő
nagyságát, a mit addig titkolni akarnak.
– Nem ajánlkoztak evezni?
– De biz igen, hanem odébb adtam rajtok. Az urak eveznek, fillentém
suttogva, csak lóduljanak el, ha a csónakot kikötik, úgyis könnyebb inni
addig a hűvösön, míg a csáklya rángatná bordáját s a kezökbe nyomtam egy
marok fehér huszast.
E szóváltás mutatja, hogy gróf Szalárdy Lajos épp oly feltétlenül, de
eddig több joggal, bízik Pisze Pistába, mint akármelyik nagy világi fess
garçon sehonnai komornyikjába; mutatja egyszersmind azt is, miszerint az
új alispán, az Atheával töltött estély miatt akar bosszút állni
Zalánkán, az esetleg birtokába jutott titok következtén.
Azalatt visszafordult a láptól a két halász, Zalánka pedig vevén szép
hárfáját, egy égerfa erdő megé tűnt el a lombok sátrában, mely hátat
fordíta a távolban hagyott révnek és ligetnek.
Az ismerős magányba sietett, egy festői zugligetbe, melyet s melyhez
hasonlókat a vidéki tájszó rónabereknek hí. Félkörben kanyarul be a
lápszigetbe egy sima tóöböl. Tükre világos zöld s körülöntve
nefelejcs-erdővel, azurba foglalt krisolithoz hasonlít. A tó felől sötét
kákaszegély körzi nymphæa virággal, semmi szélmozzatot sem eresztve a
kristálymederre. A lápmart benőve halvány tömött gyeppel, mely dudvátlan
és tiszta mint a szálán szedett selyem; a legdajkáltabb angol pázsit nem
mérkőzik vele. E nedűs hantok, hervadás nélküli örökdíszben élnek,
reggelenként oly dúsan terhelve harmattal, mintha kosárral öntenék
közibe a gyöngyöt. Szembe az öböllel, tojásdad vonalban éger- és
tölgyerdő hinti félig reá ingó lágy árnyait; s egy haragos zöld gyepfolt
közepén, kávátlan kútból bugyog az átlátszó kristály, mit a lápi kaszás
buzérnek (buzgó ér) nevezett. A feneketlen forrást fekete nadálytő
tartja hűvösben lilaszinű lombos virágival; körüle vad boglárka nyitja
ki sárga csillagait s egy-két árva liliom halvány koronáját, míg odább a
szurokfű piros szirmai lángolnak, vagy a szappanvirág hajtja meg
lekókadt bokrétáját. Az erdőfalat itt-ott meténg s vadfolyondár futja
el, a bozót aljában bolyhos iszalag von lengeteg szalagot s buja
tömkelegben hajtja fel indigókék füzéreit az erdei szarkaláb; alul pedig
a berek lábjában nehány csinos boglya nyujtá fel kúpjait, sötétsárga és
zamatos szénájával, mint a jóféle sáfrány.
Itt vőn ülést Zalánka egy kidőlt nyártörzsökön, melynek fehér pamlagát
támkarul ölelte nehány fagyaltő. Hárfáját az élő bokrokhoz támasztá s
hozott könyvét a jegynél felnyitotta. Megette a dalos madarak zenéltek,
elől a vad méhek altató zsongása s lelke bemerülten a velünk testvérnép
édes regéibe.
Régibb költőink bűnösen elhagyák a reájok váró s őket érteni,
méltánylani és követni egyedül tudó és akaró rokon népet. Isten tudja,
minő lábatlan felhőkön kapkodtak Olymp s az óformák szépségei után,
kicserélték érzelmeiket, rokontalan izlésnek kivántak tetszeni s egy-két
idegen ég alatt nőtt babérlevélért megveték a honi puszták koszorúját;
feledve a velek egy csontból lett népet, ki, bár növő súlya alatt költői
vigasz nélkül, fentartá a vért, nyelvet, szokásokat, mik nélkül nemzet
megszűnik faj lenni s a pávatollas szajkó sorsa vár fejére. Most már
jobb csillagok vezérlik a költőt s a háladatos nép figyelni kezd reá. Ő
nem tud mást adni, de szívét megnyitja s a szív melegében nemesebb
gyöngy terem, mint minőt hideg gőg s pártfogó szerep nyujt panaszos
jutalmul. És a nemesség jobbjai hozzá csatlakoznak, mint íme Zalánka, ki
átadott érzelmekkel olvasta a vidék ősmondáit Tompa ihletett könyvéből.
Zalánka megett alább-alább szállt a nap, úgy hogy éppen délest
középpontján állott. Sugári ráfeküdtek oldalt a tó párájára, melyet a
napi hőség már átfűtött s itt sokkal szebb és csodásabb formában állítá
elő azon tüneményt, mely az Alföld rónáin is elragadó. A vízi délibáb
csillámlóbb ködű, ámítóbb rezgésű s gazdagabb képletekkel bir mint a
síkföldi. A varázselem tisztább s a tó mint egy hombor tükör megkettőzi
és magasabbra veti azt. A tárgyszinek élénkebb vegyben játszanak,
vékonyabb, magasabb költőiebb alakokká nőnek; s távolabb függenek a
térszíntől, honnan szabadulni vágynak, mintegy egyetemes mennybemenetelt
rajzolva a csalódó szem elé. Azon rónaberekből, hol jelenleg mulatunk,
csodás kilátás nyilik e varázsra. Zalánka tudta azt s könyvét letéve
gyönyörét kereste az isteni játékban.
Átalellenben nád, sástalan vízróna feküdt mérföldnyi távolban
gyepmarttól ölelve. A napfény bevegyült a remegő párákba s megcsalva a
látást, kiveté a ködöt az alacsony partra; aztán felveté magasan, mintha
a látvány egész szélessége mélységgé alakult volna. E rezgő bűvös
elemben lovas kócsagok jártak a tószélen. Reszkető tollaikon szikrázott
a fehérség: puszta napon ki nem állhatja őket a káprázó szemvilág;
ilyenkor némileg elmosódik rólok az a vakító fény, de a fehér szín
hattyútisztasága felülmul minden bérczi havat. E délczeg madarak
őrködve, félénken járkáltak fel s alá; a délibáb megnöveszté őket,
lepelbe vont hószín alakok nyulongtak a szem előtt, mintha fehér
habszellemek fürdenének ragyogó kristályban; de ha támadó szél veri fel
a vizet, elhajtja magáról az ingó párákat, a kócsag tova száll s az
igézet eloszlik. Zalánka reszkető örömmel kisérte a csábító látványt s
hárfát vevén dallá a regét, mit akkor a nép költött. Régenten, a boldog
jobb időkben, tündérek lakták a belföldi lápokat s a berencsi tófokra
jártak el fürdeni. Egyszer a tókirály meglesvén egy örvény alatt őket,
ellopá közülök a legeslegszebbiket. Akkor elköltöztek lakni az ecsedi
tóba; azóta aztán csak nyaranként járnak el a fokhoz fürdeni, de most
már félénkek s szüntelen remegvén, csupán árnyaikat eresztik a vízbe; és
ha a hab mozdul, mert a tókirály jön, tüstént seregestül elrepülnek
onnan… A regét bevégzé, de tanult ujjai tovább is a lágy hurokba
merültek s dalokat énekelt a nép és nemzet nagyobb költőitől,
lelkesedve, meleg bensőséggel, örömjegyül miként birja és akarja a
nemzeti érzelmet tőlök eltanulni.
Énekét egy fülmile bájos csattogása vágta keresztül. A leányka letevé
hárfáját s édes ábránddal, féltékeny vágygyal kisérte a világ legnagyobb
dalnőjét… Óh be boldog vagy te Athea, kinek magas művészeted megközelíti
e mesternőt; ki ezer kebelt gyujtasz szent lángra, ezer vágyat költesz
pályád nyomán s a hon századának csodája, bálványa leszesz… Óh mily
alant repül gyenge szárnyú lelkem egy művésznő magas csapongási mellett!
istenem ha enyim volna azon érdem és dicsőség!… De minő irigy önzés ez
bennem? hát nincs-e más tér, melyen használhatok s a becsülést kivívjam,
csak erőm s akaratom legyen? Mily könnyen hasonlóvá lennék azon
tehetetlen, durva, gyáva magyar emberekhez, kik irót, művészt csak azért
sem fognak méltánylani, hogy övéknél kitünőbb névre ne kapjon; hanem erő
és fáradság nélkül ragyogni akarnak, egyedül… egyedül; a helyt, hogy
örülnének, ha a nemzetnek valamije van; s meggondolnák, hogy azok csak
küzdést, kínt, nyomort viselnek kirekesztőleg, dicsőségök pedig az övék
is.
Azonban az esti árnyékok megnőttek; Zalánka nyugtalanul nézett a
sötétedő vizek távolába, aggódni kezde Vámos késedelmén; s a veszély
félelme, féltés baljóslata kezdé szorongatni. De mégis tudva az aggály
természetét, hogy annál élesebb és gyötrőbb, minél inkább fogai közé
vetjük magunkat, törekvék megcsalni kétkedő vágyait. Most ligeti
bokrétát szedett, melylyel meglepje szívének lovagját, majd a hárfa
keblébe önté tiszta gerjedelmét, vagy a métely lilaszínű ernyős virágát
dugdosá a tóba mulatságul, mely a vízszín alatt kénkőszín lángot vet.
Türelme végfogytán állott s közel vala menthetlenül az ingerült
gyötrelembe sülyedni, mikor hirtelenül, rendkívüli jelenet csalta meg
egy időre lázongó elméjét.
Egy darab éretlen uszó láp kezdett égni a vizen; hihetőleg szárcsatojás
szedő pásztorgyerek gyujtá meg. Soká emésztődött a gyökeres cseret, mint
valami óriási tapló. Végre tűzkút kerekedék a réteg közepén, majd
boglyafenéknyi nagyságra nőtt s tömött bőséggel kezdé felfelé ontani a
szikra-zuhatagot, melynek oszlopában millió paránya látszék lételt venni
a hulló csillagoknak. Először fekete füstörvény akarta borítni a
varázs-mutatványt, de öble fokonként folyvást fehéredett; majd folyó
tűzfulánkok kezdtek benne nyilazni, mígnem fellövődő lángsudar törte át,
bepettyezve szállongó tűzpelyhekkel. A rémes lobogvány lefesté magát
alul a tó csendes méhében s ezen megkettőzött rajz malombálvány alakot
adott az égésnek, mely, látkörszínen nézve, a légben látszék függeni. A
hojsza és vészmadár, csüllő és sirályok visítva kerengtek az ismeretlen
elem fénykörében; fehér vagy ezüstszín hasaik kisértetiesen csillogtak a
remegő világban s szárnyszegetten hulltak le a tűzbe, ha a hőség
véletlenül elcsapta. A lápréteg szélein vérpirosra festődék a habtükör s
mint testetlen folyó-világosság látszék magát közbevetni föld és víz
válvonalául. Sok fajú apró hal s a vizi tenyészet formátlan szörnyei
ezrenként tódultak oda, mesés arany- és tűzteremtményekül nyüzsögve az
átlátszó világban. A cseret súlya könnyülvén a hamvadás által, a terjedő
lángok öbleiben pedig forgószél verődvén: megindult a vándorláp, mintegy
tűzkisértet, mely önmagát üldözi; s szélverte üstökkel kerengett a
tó-pusztán. Tán Phaeton balesete óta nem volt szebb látványa a földnek,
mint az égő láp ha a szélvész űzi. Alul a réteg szélen felfújja a
gyökerek pernyéjét, mintha czetszörny tűzínye villogna, mely a tavat be
akarja nyelni; fején a lángfürtöt hátraveri, mint egy furiának csapkodó
hajait s a tűzcsoda hátrálva látszik nyargalni előle. Láng-utat fest a
tó a menekvő előtt, a liget s náderdők félénken néznek át a rajtok
átszárnyaló vérpiros világon s a tó sötét rejtekeit elárulja a fény,
hová éji világ nem hatott a teremtés óta… Apránként elhalad a sík
távolon, nem hallik többé a recsegés, robogás, messze úszik vele a táj
rettegése; már csak úgy tünik fel, mint az égő hajó, mit apró örvény
közt lánglobogók visznek; míg nem az úszó fény alább-alább merül s végre
mint erőtlen pásztortűz kialszik. S a vándor láp könnyű hamva szerteszét
száll, a szép hölgy hullája a légben oszlik fel, reggelre a vizen nincs
látható nyoma, mintha a szabadság szárnyán szállt volna el költőélet
után költőibb hazába.
Zalánka e sajátságos tűzhalál átmentét csodálta végig s úgy vélekedék,
hogy az enyészet nem hozhatja elő szebb formáját az átváltozásnak.
Ezen csalódás is elmult. Többé nem lehetett a szerelem aggályát
elámítani, egész fergeteggel rohanta az meg a leányka szívét. Hol van?
mi ok, mi veszély tarthatja őt vissza? őt, ki minden igéretét betölti s
legcsekélyebb fontosságú szavára sem hágy senkit várni? Nem ezen hó
végnapját jelelte-e ki, a főispán debreczeni házánál hozzám irt
levélben? nem ezt tűzte-e ki Pestről küldött tudósításaiban, nem kért-e
újolag, hogy Cziriákot a tulsó révhez rendeljem? Egy levelet vőn elő
kebléből s a holdvilágon át meg átnézte százszor olvasott tartalmát…
Igen igen, neki itt kellene lennie; tán baj vagy betegség érte útközben,
vagy tán, óh szörnyűség! a csónak sülyedt el?… úgy van, úgy van! a vizen
érte veszély. Különben hová maradt volna a hű, a becsületes Cziriák? ha
látta, hogy nem jő, nem érkezik: egyedül is elő kellett volna eveznie;
hiszen tudhatta, hogy oly késő nem jövend; ki bizná magát éjben hosszú
vizi út bizonytalanságira?
Így, s így törődék a rettegő leány. Szerelme egészen elhiteté vele a
végveszélyt. Őrjöngő gyötrelemmel futkosott fel s alá a parton, bármely
nyomorú rozzant csónakot találni, melybe szállhasson; de nem volt semmi
menedék. Sikoltani kezdett segélyért, de a tócsend eltemette szavát; azt
hivé szegény, a hang is olyan erős, mint a szerelem.
Végre a csüggedés főfokán suhogást halla a remegő sás közt. Oda tekinte
s az égerárnyaktól megszűrt holdvilágban csónakot láta meg a part felé
csúszni. Itt van, itt van! kiáltá erőfogyottan s tárt karokkal reszkető
örömmel várta őt, hogy nyakába, keblére boruljon, mit eddig soha sem
tőn.
A csónak parthoz ért s Lajos kilépett a tiszta holdvilágba bátran,
merészen, mint egy szép rabló.