Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 25

mankójával felgyűrve ajkait s éles tekintetet szegezve a lelkészre.
– Még pedig országos; válaszolá ez.
– No hát íme, bemutatom, előtte látja őt; közbevág gőggel Lőbl Simon,
megdöbbenteni akarólag e váratlan kifejlés által.
– Bár inkább a fán látnám; felelé nyugodtan a jámbor lelkész.
Úgy látszék, Lőbl Simon gyakorlatában volt efféle visszavágásoknak, mert
hóna alá kapván mankóját, minden további perlekedés nélkül odább hordta
magát, s a jegenyesorral szegélyezett uton, amaz ó fedelű kastélyhoz
hajtatott.
A grófi lak körül egyetemes pusztulás látszott. A sáncz hantolása
itt-ott omladozék s vedlett oszlopai közt száradó félben függött alá a
loncz és fanzár. A kapufelek kőoroszlánai megtöredeztek, s a vaskapu
dárdás rácsairól lepattogzott az egykori máz. A járatlan küszöb táján
porcsin vert gyökeret, a park jegenyéi rakvák varjufészekkel, s idegen
sertések turkáltak a vakolathullató kőfalak tövében.
Lőbl Simon kívül állított meg, a lakatolt kapun semmi fogatnak nem volt
szabad behajtani; még maga is hosszú zörömbölés után juthatott be.
Az udvar egygyé volt olvasztva a parkkal, de ronda és néptelen, mintha
kihaltak volna belőle. Gyom és szélhordta gaz szerteszét az úton, a fák
alja terítve felszedetlen gyümölcscsel, komló és iszalag fojtogatá a
nemes idegen fák sinlő koronáit, egy két veszendő verbena nyitogatá
véletlen virágát, vagy magról költ georgina lengeté szomorúan
színvesztett csillagát, míg fattyúhajtások, meténg és tövis közt
vadultak el a legszebb díszbokrok. Az elkótyavetyélt szobrok talapjain
fű nőtt és vadgyopár, a szökőkutak medre bepillézve zöld vizinyálkával,
s a kerti házakból kitépett diszborítás helyén férgek s nedűs penész
vonták be a falat. Istállók és kocsiszínek zárvák, a melegházak
üvegszárnyai elhordva s bent csak tört cserepet, egy-két omlott ládát,
vagy kiszáradt növénytövet mutattak a kirablott osztályok.
Mint elhagyott anya ült e pusztulás közepén az ősz kastély. A lakatlan
szárnyak ablakredőnyei közt verebek fészkeltek, az álltány damaszt sátra
szakadtan vitorlázott a szélben, üresen hasaltak ki az alsó ablaksor
aggott rostélyai: csak a portale lépcsőzete volt tükörtiszta, nehány
emeleti ablakon ragyogott át a szobák függönyzete, melyekbe szőnyeges
lépcsők vezettek fel, de meleg égalji virágkarzat nélkül, nem úgy mint
hajdan.
Legborzasztóbbá tevé azonban e puszta háztájat a magány és némaság.
Semmi nesz, semmi jel, hogy itt ember tartózkodik, semmi élő állat a
pusztító madarakon kívül, melynek serege a park ligeteiben szaporult.
Egyetlen, mogorva, szótlan cseléddel találkozék Lőbl, ki, miután az
utczaajtót hosszú dörömbölésre megnyitá, vászon csuhát ölte paszományos
testére, s tovább tisztítá a portálén tölgyfába faragott czímert és
koronát.
– Maga se kérd, se hall; végig néz az emberen mint egy gyilkos, s azután
otthagyja mint szent Pál az oláhokat; mondá Lőbl Simon, oda menve a
működő szolgához. Maga, hallja, goromba; pedig már alább hagyhatna vele,
mert az csak nagy urak cselédjének competál; vagy még mindig nagy úrnak
tarja gazdáját?
– Csak nagyobb, mint egy ilyen rühes zsidó; viszonzá mogorván, a
mocskolódással megtámadott cseléd.
– Soha bizony! talán még be sem bocsátana, ha nem tudná, hogy nekem a
törvény ahhoz jogot adott, körülnézni, mikor akarom, nem akadt-e
adósomnak olyas tulajdona, mit tőle elvehetnék?… He he he! milyen
nevetséges, én a nyakravalót kioldom nyakából, s ő mégis aranyozott
koronagombjait csiszoltatja, hogy messze kifényeljenek az országútra.
– Te csiszolás nélkül is messze fogsz látszani, az igazság fáján; felelt
az ura bántalmáért haragvó hű cseléd.
– Ha urad bukásáért szántál engem fára, úgy velem függnél, mert tudom,
két kézzel dolgoztál egy zsebre, s azon zseb a te nadrágodon volt.
– Én megtakarítám a tékozló ajándokait, s mostan szolgálom őt bér
nélkül; te a végső tönkig kirablád, s jelenleg boszú és gúnynyal
zsarolod a nyomorban: itéld meg, hasonlik-e az első zsidó az utolsó
cselédhez?
Lőbl Simonban forrott a méreg, hogy vele, ki a grófon szeszélye szerint
szokott pajzánkodni, szolga így mer bánni; pedig már megszokhatta volna
azt, épen úgy, mint mások ellenében; s annyival is inkább, minthogy jól
érezte, miszerint ilynemű társalgást teljes tökéletesen megérdemel.
– Tessék velem közleni kérem, hol lappanghat a gazdája? nem reményleném,
hogy ismét elbújt volna előlem; kérdé aztán metsző sarcasmussal az
ingerült cselédtől.
– Uram ott lesz talán a sírbolt körül! de ha szokás szerint, boszantani
jöttél s előttem gyalázod, bántod, keseríted: orrodat hasítom fel tövig,
hogy jobban szaglálhass a rabolni való martalékok után.
Lőbl Simon perlekedés nélkül odább hordta magát, mint a lelkésztől, s
egy gyertyánfasor sötétzöld sátrában a kijelölt hely felé indult. A
sűrűbb lomb, a fekete árnyék alagúttá képezé e sétányt, s a hosszú
boltozat nyilatán belátszék a sírbolt oszlopos talapzata, melyet gróf
Szalárdy György az ifjúság, az álmok és remények szakában annyi gőggel
és hiúsággal építe.
Lőbl kiért a sétány pinczéjéből, s szétnéze a halottak kastélya körül.
Szalárdy ott volt. Mi, kik régen nem láttuk, alig ismerünk rá. Felettébb
megőszült s kopaszodott; alig van halantéki és tarkója körül egy pár
gyér koszorúcska maradvány-hajából. Himlőhelyes bőre még jobban
elfekete-sárgult, arczai mélyen beestek, s ugyanazért elveszett
vonásaiból ama kaján mosoly, mely képét hajdan kiállhatlanná tevé.
Bandsal szemei megüvegesedtek, termete rokkant, s egész alakján látszik
a gyengeség. De homlokát azért fönhordja, léptét és tartását, egész
tekintetét kiirthatlanul bélyegzi a belerögzött kevélység. Magas kalap,
fekete frakk, nadrág, fénymázas csizmák, fehér nyakravaló volt öltözéke,
mint egész életében, s gomblyukában függött az annyira imádott
rendkereszt. Balkarját csipejére tevé, nádbotra támasztva, s egy
közelhozó csövön a napsugárkupozat basreliefjeiben gyönyörködött;…
ennyire túl tudá vinni aristokratiai hiúságát a halálon.
– Ezen faragványokat elfeledtük a tömeghez iratni excellentiád! pedig
azok nem a halottak tulajdonai, kik csupán sírjaikra és személyeikre
nézve vétetnek a csőd alul. Le fogok vájatni minden szoborművet, úgyis
én fizettem ki az árát, így legalább a veszett fejsze nyelében kapok
valamit, s ennek értékén nem osztoznak a többi hitelezők; mondá Lőbl
gúnyosan gróf Szalárdy Györgynek, miközben feltett kalappal közelébe
került, s tobákkal kínálta az arany szelenczéből, melyet egykor tőle
kapott ajándékban.
Gróf Szalárdy elsápadt a méreg és a meglepetés miatt; de megvetőleg
nézte le az alacsony jellemet, s egy szóval sem felelt.
– Igen rossz aquisitor excellentiád, mióta lovait dobra üttettem; nem
sejtek az ős telken olyas új szerzeményt, melynek értéke a dobos napi
diját kifizetné… Apropos! akarja látni excellentiád legutolsó
telivérjeit? itt vannak szekerembe fogva! szerszámaik nem igen csillogók
az igaz, mert gróf Szalárdy György elcsalta tőlem a fényes hámra valót.
A gyengült öreg idegeit reszketésig izgatá ez átható sarcasmus, s
felgombolá frakkját, hogy szabad léhlt vehessen a toluló vértől, s
ismerve már Lőbl ördögi gúnyjait, a kastélyba indult, hogy cseléd
legalább ne hallja megaláztatásait.
– He he he! még mindig oly finom fehérnemű?! ha ismeretlen látna
bennünket, bizony nem gondolná, hogy bukott excellentiád a hitelezők
haszonbérlőjétől haszonbérli tulajdon lakását, – mondá Lőbl, midőn a
nyitott frakk alatt megpillantá a ragyogó mosású batiszt-inget, s angol
piquet mellényt.
[Illustration: – Szolgálok mankómmal, ha gyengék lábai.]
Gróf Szalárdy annyira ingerüle ez elégíthetlen szurkáló viszketeg miatt,
hogy a nervositásba szinte megtántorodék, s nádbotjával tartá magát fel.
– Szolgálok mankómmal, ha gyengék lábai – mondá undok rókamosolylyal a
zsidó. – Ni, bizony talán még haragszik érte!? azt hiszem, ily koldust,
mint excellentiád, megillet a mankó, ha kopott is.
Az ősz aristokrata mindezt némán tűrte, de tört szemeiben villámlék a
harag, s minden sugarában egy-egy fulánkja lövelt a boszúnak.
Azonban a kastélyba értek.
– Ezt a palotát minden esetre megtartom magamnak – mondá Lőbl Simon,
midőn bemenetkor a portale ívei alatt szétnéze. – Kapujáról
legyalultatom a főrendi czímert, s héber betűkkel helyébe metszetem a
bibliából: nékem adád ellenem örökét… Valóban itt szellős fészke leend
leprás nemzetségem szaporodásának! És bár bukott excellentiád tömegében
nehány százezrem oda vesz: köszönetet szavazok azon dicsőségért,
miszerint a pénzaristokratiát, születésinek gyengültével erősbítenem
alkalmat adott, s kegyesen megengedi fényes örökébe költözni a
pogányparaszt ivadékot, melyet onnan, – csőddobbal legalább, – soha sem
lehetend kihajtani.
A hű szolga, ki már akkor, levetve vászon ruháját, paszományosan s
tisztelgő állásban nyitá meg a kaput, szörnyen felingerült Lőbl
szemtelenségein. – Engedje meg excellentiád nyakkal kivetnem e
szabadalmas tolvajt, magamra vállalok minden következést, – mondá a
hűség kitörő buzgalmával, s karjait a műtételhez irányozni készült.
Gróf Szalárdy sötéten elpirult szolgája előtt az uzsorás alázó
bánásmódja miatt, de tilalmat inte az indítvány ellen, s gyorsan és
némán haladt fel a széles lépcsőzeten, melynek magas kapuzatú téres
világos öble, királyi menetnek is díszhelyt adhatna. A zsidó uzsorás és
keresztény adósa, egy tágas előtermen keresztül bementek a roppant
ebédlőbe. Egészen régi szerkezetében díszlett az. Sötét vérszín kamuka
függönyök, a falkörön ragyogó szattyánnal borított rococo székek,
roppant cseresznye asztal középen, két porczellán credenz egymás
ellenében, posztós polczaikon rakvák arany-ezüst asztal-edényekkel, s
lábközi padjaikon evőeszközök súlyos tokjaival, melyeknek társait, az
edények legdrágábbjaival, Beatrice már régen Bécsbe vitette.
Mind e készületek, a parkett, s barna tölgy ajtószárnyak ragyogó
tiszták, hogy az ember alig fogná meg, miként lehet egy vadász és
szakácsból álló cselédszemélyzettel ily csint eszközölni, ha nem tudná,
miszerint ez ebédlőn kívül, az ősz lakos egész osztálya csak két
szobából áll, s egyetlen, vendégtelen személy szennye nem ad sok dolgot.
– Csak mégis jó olykor-olykor, hogy oly Czeczilia-féle irgalmas szív
akad, legalább a más edényeiből jól lakhatik az ember, ha magáét
eltékozolta már, – odaveté irigy gúnynyal Lőbl, az úri ezüstre sóvárgva
tekintve.
Gróf Szalárdy a rejtett méreg lázasztó elfojtásával szótlan hallgatta
őt, s gyorsan sietett szobájába, hogy bezárkózhassék, de mielőtt
betolhatná a lövőzárt, Lőbl rányitá az ajtót s egész szemtelenséggel
utána ment. Az ősz aristokrata megvető hahotával kaczagott, melyben a
harag, telhetetlen gőg, s önszánalom csodás vegyülete volt kifejezve,
aztán könyvet vőn, s egy Balzac végébe merítve magát, minden további
ügyelet nélkül üldözőjére, olvasott. Lőbl arczátlanul járt-kelt
szobájában, feltett kalappal. Nyitogatá a társzekrényeket, kihuzgált
asztal- és irótárfiókokat, hányt-vetett, motozott mindenben mindenütt.
– Ehhez, – úgymond, – teljes jogom van, mert az ily csődbe került nemes
szeret holmit elduggatni a hitelezők csalárd kijátszásával, s az ember,
minden kémjei mellett is, alig képes rájok felügyelni, hogy holmi
értékes dugárúkkal vásárt ne csapjanak.
Aztán végezve a kutatást, Szalárdyval szemben leült egy fauteuil-be,
másikat támaszúl sáros csizmái alá húzott s a mankót és szagos kalapját
az asztal arab szőnyegére téve, nyujtózó kényelemben kezdte fennszóval
olvasni az előtte fekvő könyvek czímlapjait.
– XVI. Lajos. Stuart Mária. X. Károly. Napoleon… Úgy látszik
excellentiád nagy rokonszenvvel viseltetik a bukottakhoz. He he he!
csakhogy irtóztató különbség van a bosszúálló népek és csődbirák, a
vesztett királypálcza s árverő dobnyél közt. Bukott excellentiád biztos
lehet, miszerint históriáját ki sem tévesztendi azokéval össze.
Szalárdy türelme a kitörésig volt már felfokozva. Szerette volna e
tomboló gazembert, aljas visszaéléseihez méltólag, meggyalázni vagy
ölni, de jól tudta ő, mily széles körben kereng az őt kisérő hír, mennyi
harapdáló ellensége van szerteszét, kiket bukása gyáva rágalomra
bátorított, tudta, mily szégyen-regények keletkeznének a Lőbl Simonon
állandó boszúból: s az önuralkodás ritka jellemével visszatartóztatá
kitörő ösztönét.
– Tegye le most excellentiád a könyvet, úgysem hiszem, hogy értené, mit
olvas. Fontos conferentiára jöttem, végezzük el. Fogadja el
indítványomat, tegyen egyszer legalább jót, mielőtt basreliefektől
megkopasztandó sírjába becsuknák, – megszólalt kevés szünet után Lőbl, s
orrára függesztvén szokott szemüvegét, kémlőleg szegé tekintetét
adósára.
Inkább azon tapasztalni vágyó kandiságból, minő aljas tervvel akarja
újabban megkisérteni ez ördögi szív? mint egyezkedési hajlam- vagy
reményből tekinte Szalárdy Lőbl Simonra.
– Váljunk meg békével, – folytatá Lőbl. Egyezzék ki velem excellentiád,
akkor többi hitelezőivel könnyen bánik s a csőd alól még életében
kiszabadulhat. Elégítsen ki engemet, én módot, eszközt nyújtok… No, ne
nézzen oly megvetőleg reám, most az egyszer sem kigúnyolni, sem
megcsalni nem akarom. Én az excellentiád csődjében körülbelől
háromszázezer pengő forintot fogok veszteni. Excellentiád kétszázezer
pengőt s egy bécsi házat írt és adott jegyajándékul hűtlen grófnéjának.
Perelje, vagy mit én kivihetek, titokban vegye vissza tőle az értéket, s
adja nekem alattomban, a hitelezők tudta és sejtelme nélkül. Így én
kármentesíttetem, s a többiek könnyebben tűrhetik a tönkre jutást.
Gróf Szalárdy szót sem váltott ezen alkuhoz, nemcsak mert törvényes
oklevelében örökre lemonda jegyajándokáról, hanem sokkal kevélyebb
fogalmai voltak az aristokratiai jellemre nézve, hogysem bárkinek adott
mit, valaha visszavenni akarná.
– Mit kétkedik excellentiád? – sürgeté Lőbl. – Hisz efféle esetek a
magyar pertárakban gyakran fordulnak elő. S ha mások tehetik, miért ne
bukott méltóságod?
– Nyomorult, te a mások példájában akarsz tetteimnek törvényt szabni.
Azt véled, jellememben, a szegényültség, gépies alárendeltséget fog
előidézni?
– Ha ha ha, egy kevély koldus, egy csődbe futott csaló, ki jellemről
beszél! – közbevág Lőbl metsző gúnyhangon, melybe némi éles harag
vegyült. – Hja persze! excellentiátok katekismusa így szól: én a
századot vezetni születtem, miért követnék mást? kövessenek mások. Miért
cselekedném idegen fogalmak és hagyományok szerint? miért vennék
szabályul mások által tervezett modort, miért tenném elibe a teremtést a
teremtőnek, azaz magamnak, mert hisz erkölcsszabályt magamnak
teremthetek? s ha tévesztenék is, mért ne lakoljak inkább a bűnbánat
benső törvényszéke előtt, hogysem a majomi utánzás bornirt szerepében
elköznapiasodjam? A la bonheur! tisztelném e magaskodó függetlenséget,
ha holmi életunt udvarmesternőktől, vagy affectált komornyiktől eredő
salon- és életszabályokat oly minorenuis kegyelettel, buta
szolgaiassággal és szakmás szigorral nem követnének, ha kedély- s
örömviláguk, – mely a cselekvés egész rendszerének czélja és jutalma, –
oly kisszerű s nyomorú nem volna és ha ebbeli elfogultságuk annyira nem
menne, miszerint, ha egy nem osztályukból származott, de szabad lelkű,
eszű egyén köreikbe téved s majomkantusaikat felölteni vonakodik, őt
pimasznak tartják, vagy félkegyelmű filkónak, ki a magas ízlet nemesb
természetét nem képes felfogni.
Gróf Szalárdy csak nézett, mit akar ez az ember? s egész szórohamra egy
szánó mosoly lőn a felelet.
– Sose nézze bukott excellentiád, csalt-e már más is úgy? hanem vegye
vissza jegyajándokát s adja nekem, – folytatá Lőbl. – A vállalat nem oly
nehéz mint minőnek látszik. Grófságod azt hiszi: mivel Beatrice a bécsi
házat eladta, a pénz pedig sikkasztható dolog, lehetetlen leend a
visszaperlendő értéket kinyomozni… Nem igaz, én mindent tudok. A ház
övé, csakhogy idegen névre van írva, a kétszázezer pengő jegypénzből
ötvenezer státuspapirosokra van beváltva, melyek a grófné iróasztalában
feküsznek azon vasuti és gyárrészvényekkel együtt, melyeknek értéke
ismét ötvenezer. Harminczezerben bír egy hiezingi kertet, mely színleg
bizonyos Montaniére agg kisasszonyra tartozik, harminczezer uzsorában
forog Kaen és Bergovics héber hajhászok kezein, tizenötezer a londoni
életbiztosító intézetbe van fizetve, tizenötezer kamat nélküli kölcsön
májor Hepfingnél, kivel a grófnő legtöbbször whistezik, s végre tízezer
nagynénjénél, a vak herczegnőnél,… no persze, a végső pontokat sohsem
látjuk… Hiszi-e már excellentiád, hogy mindent tudok, óh egy zsidó
uzsorás mindent tud, ha kármentesítő csődtömeget kell összecsinálnia.
Tudom, és fogom tudni, mikor, mi, miképen és kik által fog történni ezen
összeg kezelése, forgalma, csűr-csavarása körül? De tudom én, mi
tartóztatja excellentiádat. Nem akar saját osztálya előtt kislelkűnek
látszani, nem akarja egykori nejét, fiának anyját koldusbotra juttatni.
Persze, nem tudja, mily gyalázatosan megcsalá nőhűség fejében…
Excellentiádnak nincs fia, az őrült gróf Szalárdy Lajos fattyuvér!
Az ősz aristokrata rendkívül felindult, s akarata ellen mohó figyelem
ragadta meg.
– Igen, igen, excellentiádnak nincs fia! – ismétlé Lőbl. – Beatrice
grófnő magtalan. Egy pálinkaárusnő fiát lopták alá, midőn tettetett
terhét elszülte. Első férjét szintén így csalta meg. Kezemnél
csomagostól vannak oklevelek, melyek hiteles ereje mellett egész
országot oda lehetne itélni. Dr. Márk vallomásai nálam vannak, s mind
azokéi, kik a vérkeverő bűnbe befolytak. Dr. Márk igen haragszik
excellentiádra, mivel börtönéből ki nem szabadítá, s midőn egy szomszéd
ország törvényszéke, régebbi bűntettek nyomozása végett elhurczoltatá,
sokat vallott excellentiád ellen,… méltóztatik érteni? igen sokat! És ha
tán szavaimban kétkednék, íme tessék, csak tessék meggyőződni e hiteles
formákban kelt másolatokból, – veté hozzá ingerlőleg, miközben
felgombolt kaputjából egy iratcsomót terjesztett adósa elébe. – Itt van
tizenkilencz darab, orvos-, bába- és tanuvallomás Beatrice grófnő
magtalanságáról, az álszülési ismételt merényről, lopott gyermekekről
stb. stb. Tessék csak egyenkint szigorún megvizsgálni, ítélni, és úgy
határozni. Azonban jó lesz mindenesetre ínyem szerint határozni, mivel
dr. Márknak másnemű vallomásai és adatai is vannak kezeim közt, bizonyos
holdkóros gyermek őrültté tétéről, szenvedéseiről, álhaláláról stb. Ugy
hiszem, nem kell magyaráznom, ki lett légyen ezen mellékági holdkóros!?…
de ne rettegjen excellentiád, ha jegyajándokát kezemre játszsza:
általadom az okleveleket, melyek a bűnvádi kereset alapja lehetnek.
Gróf Szalárdy György megrendülve s villámgyorsan forgatá az okleveleket.
Tehát csakugyan igaz! A nő, kit angyalául hozott, borzasztón megcsalá.
Démona volt az, ki életét éhes önzésből kisérte, mint rabló ölyv a
tengeri hajót. Rangot és hivatalt szerze, beiktatá a főrend osztályába,
de tékozló túlságaival megbuktatá, hogy mindent elveszítsen. Pénzért
adta képmutatásait, elátkozott méhe gyümölcseül fogada egy bitangot,
hogy szomjának aranyakat hozzon. Hazudott esküjében, kétszinű volt a női
hűségben, csalárd anyai szerelmében, pártütő a vészben. Vérlidércz, ki a
velőn függ, s ha nincsen többé táp, odahagyja a kiszítt cadavert. Vége
mindennek. Megszentelenítve, elrabolva a vigasztaló emlék, az egyetlen
végkincs, mit a hajótört sors vele együtt partra vetett még, elmerülve a
biztató révpart, mely fiának reménylett ivadékaiban, felvirágzó grófi
nemzetséget mutatott. Az ősz áldozat hideg lelke felháborodék, s először
életében kiesék sarkaiból, melyet mindig gőg és önmérséklet vonsúlya
őrzött. A boszú és kijátszott hit vérforgató érzelmeivel állt harczban.
Egészen kikelt szokott vonásaiból, más kép, más lélek, más egyéniség
látszék váltakozni a mult helyére, teljes lénye mutatá, hogy irtóztató
terv felett határoz.
Lőbl Simon gyönyörködve leste az elárult harczot, s hosszú szünet után,
hunyorgó szemekkel, de telhető lágy hangon szólalt meg: – Most láthatja
excellentiád, miszerint azon jegyajándokot, befolyása nélkül is, a
csődtömeghez csatolhatnám, de azért kívánom titkos felléptét
kieszközölni, mivel így nem kellend azon összegen a többi hitelezőkkel
osztoznom, s excellentiád egy csapásra két legyet fog ütni, mert a
mellett, hogy tőlem megszabadul, azokat is megfosztandja legerélyesebb
támaszuktól… No, ugye-bár, vissza kell követelnie tulajdonát a hűtlen
grófnétól?
– Igaza van Lőbl; vissza kell követelnem, – felelt gróf Szalárdy mélyen
megindulva, s az uzsorás nagy álmélatára, mit soha nem tőn, barátságosan
szorítá meg kezét.
Lőbl Simon kémlőleg nézett, nem fortély lappang-e e hirtelen
átalakulásban, de a gróf oly szelíd, oly őszinte arczczal nézett
huzamosan reá, miszerint vonásiban a legrókaibb kétely sem fedezhetett
volna fel semmi mentalis reservatát. Meg van csalva, e mellett szükség
kényszeríti, mért ne okosodnék meg, holott becsülete úgyis oda van?
okoskodék Lőbl magában, s mivel saját tapasztalata szerint, a szív
mindenféle alakuláson könnyen átesik, hinni kezdett az ősz diplomatának.
– Engedje át kérem e másolatokat, hogy használat végett áttehessem
jogigazgatómhoz, – mondá aztán szivélyes hangon s némi mosolylyal a
kegyelmes úr, miközben íróasztalához ment, s levélpapirt vőn.
– Ezer örömmel, – válaszolt mélyen meghajolva Lőbl, s a felbontott
csomagot az iróasztalra tevé, hogy bepakolás végett kéznél legyen. – De
úgy-e excellentiád, a visszavett jegyen egy hitelező sem fog velem
osztozni? He he he! ne méltóztassék feledni, hogy a példabeszéd szerint
kéz kezet mos. Még én fontos szolgálatot tehetek. Ha excellentiád
megosztozik velem, én megbuktatok minden hitelezőt, s mi a tömegből
követelésemen túl marad, kettecskénké lehet,… mit? – súgá sunnyogó
macskaalázattal a nyomorú, ki mindenkiben önmagát itélve, biztosnak
tartá adósát egyik aljasságból másikba ránthatni.
– Ugyan édes Lőbl, jegyezze fel csak azon adatokat, miket a grófnő
kihelyezett pénzeiről elsorolt, – kéré nyájasan Szalárdy a zsidót.
Lőbl Simon mohón engedelmeskedék. Az érdek és telhetetlen remény mély és
szorgos elfoglaltsággal tartá őt, s míg a főispánnak háttal, egy könyves
asztalon elmerülve írt: addig gróf Szalárdy a titkos rugóval felnyitott
nyilatkán, markába csempészett íróasztalából egy kisded érczszelenczét,
s a nélkül, hogy Lőbl észrevenné vagy reá ügyelne, kiment az ebédlőbe,
mintha ottan jeges vizet innék, vagy cseléd után nézne. Az ezüst edények
közt kicsavará gyorsan a czukrozót, a finom czukorliszt közé vegyíté a
szelencze tartalmát, bizonyos halvány port, s e műtétel közben
összerázkodék, mint midőn az ember megborzad. Mindez egy percz alatt
történt, s másik perczben már asztalánál üle Szalárdy és levelet írt:
«Amice! az idezárt másolatokat, – melyeknek eredetiét Lőbl Simon
irományai közt fogja koboztatni, – oly meghagyással küldöm az úrhoz,
tartsa kötelességének, tulajdonomat, alku vagy per útján, törvényengedte
lehetőség szerint a hűtlen grófnétól visszaszerezni, őt, az örökségi jog
magtalan álarczozóját, illető bűnvádnak és gyalázatnak átadni, s azon
őrültet család-nevem bitorlásából törvényesen kiütni. Az összeget, ha
visszasajátolása sikerülend, uzsorátlan hitelezőim vegyék, de semmi
esetre Lőbl Simon vagy utódai, kinek vagy kiknek csődtömegem iránti
igényeit, a kezében levő adatok, bizonyítványok és tanúvallomások
erejével, az uzsorafenyítő törvények értelmében, itélet által
megsemmisíttetni törekvendik az úr. Ezen meghagyásomat pedig oly
szigorún és lelkiismeretesen hajtsa végre az úr, mintha végrendeletemet
teljesítené. Így kívánja és rendeli jóakarója gróf Szalárdy György s.
k.»
A jogkormányzó, kihez e levél czímezteték, jónevű nemes családból
származott, tisztes ősz egyén, közbecsülésben álló hazafi és családatya,
tiszta jellemű és vagyonos ember: mégis gróf Szalárdy soha más hangon és
modorban mint leveléből kitűnik, vele nem érintkezék.
A levél be lőn pecsételve, az oklevelek hozzá csatoltattak, s a csomag
azon parancscsal adaték a gróf vadászának, hogy hiteles gyalogkövet
által rögtön küldje a megye székvárosába.
Lőbl Simon ragyogó arczczal köszönte az eljárást.
– Elvárom a sikert excellentiád, s azon esetre mindennemű szövetséges
szolgálataimat előlegesen ajánlom, most pedig nem kívánok tovább terhére
lenni, – mondá alázattal, s mankóját hóna alá véve távozni készült.
– Ne menjen Lőbl, legyen nálam ebéden, – marasztá nyájasan gróf Szalárdy
György.
Lőbl Simon elbámult, s merev figyelemmel szemlélte a felfuvalkodott
aristokratát, nem gúnyolódik-e? de annak arcza oly szelíd,
szeretetsugárzó s tettetés nélküli volt, mint még soha sem.
– Ne ütközzék meg, fogadja el kegyeimet, melyeket, míg bővebben
oszthatám vala, elvontam öntől. Látja Lőbl, mindketten megőszültünk,
életünk folytonos egybeköttetésben folya le, s mégis ellenséges lábon
állottunk egymással. Nem szép volna ez ellenszenvet a halálba átvinni,
azért feltevém békében élni önnel, míg e földön még maradásom leend, –
folytatá leereszkedőleg, s Lőbl hunyászkodását egy száraz mosolylyal
bátorítva. – Maradjon nálam ebéden, feledjük a multat, kezdjünk meg
együtt egy új életet s legyünk baráti egymásnak.
Az uzsorás alig vala képes tájékozni magát. Szeplős keze remegett a gróf
fehér hideg ujjai közt, szemében a megalázó győzelem nemtelen öröme
gerjengett, s tartózkodó bók és nyájasság közt ült le egy pamlagra.
– Megbocsát, hogy levelezésemet a postaóráig végeznem kell, olvasson
addig valamit, – mondá az ősz adós hivatalszerű udvariassággal, s
íróasztalához ült.
Gróf Szalárdy sokat, igen sokat jegyzett, melyeknek töredékei e könyv
szövegébe iktatvák.
Lőbl Simon elgondolkodva ült a hallgatag csendben, s a grófot arczélben
szemlélve, elmélkedék az átváltozás történetéről. Mérgezési terv gyanúja
esze ágában sem fordult meg, hiszen a gróf mitsem tudott előre az ő
eljöttéről, azóta szót sem cserélt cselédeivel, de meg gorombául, némán,
megvetőleg fogadta őt s el akart előle zárkózni, hogy eltávolítsa.
Ellenben sok és természetes oka volt hinni, miszerint a megbukott
aristokrata viselete rejtelmetlen, igaz, és őszinte, mert szükségszerű.
Gróf Szalárdy György szövevényes bonyodalmaiban, barát és segély nélkül,
ellenségitől körülvéve áll. Ha én akarom, gondolá magában, végkép veszve
van; okirataim erejével halálos vád alá vehetem a mellékörökség miatti
gyilkos szövetségért. Egyedül én vagyok, ki őt a bűndíj alul elvonhatja,
s csődjéből kiragadhatom. Miért ne simulna hozzám s keresné kedvemet,
miután megtanítám, hogy velem daczolni siralmas? miért lenne koldus
szerepében folyvást kevély és megvető, hogy nagyobb-nagyobb nevetségül
legyen? miért ne törekednék engemet magáévá tenni, holott általam még
némi jövendőt remélhet? nincs-e nagy szüksége reám, neki, az erkölcsi
halottnak, ki szégyenkő alatt zárt magányban eltemetve él, s számüzött
lelkével véd és jóakarat, nyugalom és vigasz nélkül, neje- s gyermekétől
kirabolva áll, ridegen elhagyatva, vész alatt mint a pusztai omladék? E
győző okok mellé járul a nyugalmas hangulat, szelid, izgatottság nélküli
arcz, melylyel a gróf jegyzeteit folytatá; s a mély és átadott merültség
foglalkozásába, mely semmi álkodást, semmi gyanús tervet, s még kevésbbé
borzasztó merényt sejteni nem engedett. Ugy, hogy Lőbl Simon egészen
természetesnek és okszerűnek találva adósa viseletét, a csendet
haszonüző ábrándokra fordítá, s jutalmas tervekkel kaczérkodott,
melyekből egykor, – ha gróf Szalárdy csőd alul kijövén befolyásait
visszanyerendi, s vele közkeresetre g’schäftelend, – nevezetes
nyereséget húzhat.
Délután négy órakor jelenté a vadász, hogy a leves az asztalon van. A
gróf összepecsételé jegyzeteit, s vendégével az ebédlőbe lépett. Csak
egy személyre volt az asztal készítve; Szalárdy még egy terítéket
parancsolt. A vadász tetőtől talpig gorombán végignézte Lőblt, s némán
engedelmeskedék; Lőbl Simon daczoló gúnynyal mosolygott ellenségére, ki
őt a portalénál ki akarta vetni, s most szolgálatára lenni kényszerül.
Gróf Szalárdy nem hagyott Lőbl számára külön vizet és bort tenni, hogy
az ő palaczkjaiból tölthessen, s valahogy gyanú ne keletkezzék rossz
lelkében; és ezt a zsidó megkülönböztetésül fogadta. Az asztal, rendes
szokás szerint, egészen ezüstre volt terítve; fel volt téve a nagy
fontosságú czukrozó edény is. Az uzsorás jó izűen evett minden tálból.