Hazai rejtelmek: Regény (2. kötet) - 14

Zalánka ereiben megállott a vér, nehány másodperczre megszünék benne az
élet, a véletlen rettenet megfagyasztá azt. De aztán feléberült, lelke
összeszedé erejét, felegyenesült mint egy parancsosztó királyné s
rendítő villámmal nézett a megtámadóra.
– Itt vagy tiszta szűze a rejtett éjkalandnak?! ez hát a kigyói erkölcs,
mely hajlamaim előtt oly ügyesen el tudott siklani?! Az úr kegyét
megvetéd, hogy szolgájának pásztorórákat oszsz elszigetelt éji
magányban; mert hiszen több-e irányomban Vámos egy szolgánál, ha kedvem
jő a sógorságot tőle megtagadni s mint zsoldomban állott mindenest
tekintem? Te leczkéket adál, ha olykor jó kedvemben tetszésedet kértem;
Atheát óvtad, őrizted, távolítád tőlem mint az ördögtől; na hiszen szép
angyal vagy magad itt a titokfedő árnyban, szerelempirosan, társadat
várva, mint a fészkelő gerlicze!! mondá Lajos gúnyosan az önérző
leányhoz, kinek éles birálatú szeme megtörte a szóban elvetett tőrt.
– Hagyd el a nagy szókat, halljuk, mit akarsz?
– Hogy szerelmemet fogadd el.
– Ha ha ha! felkaczagott gúnyosan Zalánka s a vizi visszhangban liget és
náderdők kineveték Lajost.
– Legyen, hát leveszem egész álarczomat, ismerj meg, ki vagyok? felelt
ingerülten Lajos.
– Nem szükség vetkezned, lelkedig ismerlek. Vaknak kellett volna lennem,
hogy mocskos jellemed foltjait ne lássam.
Lajost meglepé ezen bátor visszatorlás. Azt hivé: Zalánkát megtöri a
véletlen merény s mint tehetlen áldozatot hatalmába adja a segélytelen
magány; most meg kelle győződnie, hogy önérzetében éber őr magának s
lelkének az erkölcs arszláni erőt ád.
– Te azt véled, játszom, pedig bosszúm megért. Különben is családomnak
árulója lettél. Elköltözél apám házától, mely alacsony sorsodból
felemelt, melynek rokona vagy; s idegenek közé fészkeltél, Czecziliához,
kit mint fattyúágat oltott törzsünkbe nagybátyám könnyelmű szeszélye;
Czecziliához, ki tőled távol esik, nem is rokon, alig több mint ismerős.
Ottan titkos szövetségbe léptek, vermet ástok családom alá, ördögi mesét
koholtok, egy halottat kihúztok a sírból, megelevenítitek, igényt és
hajlékot adtok neki magatok közt, felruházzátok jogokkal, tanúkat
vesztegettek, hogy nagybátyám öröke reátok szálljon, koldussá legyek én
s együtt habzsoljatok a hallatlan közkeresetből!… Mily szép ősanya fogsz
lenni e lopott családban! Ha ha! de enyim lesz tőled az első csók. Amaz
ügyben törvény és börtön bűnheszsze részvéted; de itt magam állok
kellemes szerelmemért; mondá Lajos gyönyörködve a sugár délczeg hölgyben
s közelebb lépvén a hátráló leányhoz, a holdfény mutatá termete erejét,
férfias szép arczát s vadász öltönyében a legdeliebb test csábító
kellemét.
Zalánka feddő haragos szemekkel tiltá el magától, de visszaléptében
megtartá a lélekjelenlét határozott nyugalmát.
Most erős szélroham csapta meg a lápot, minő e vidéket gyakorta átfutja.
Nehány fa ketté tört, s a földréteg alatt bizonyos vonalban recsegés
surrant el, mintha a gyökerek szakadoztak volna.
– Te mondád, legyen úgy, kiáltott Zalánka szép megtámadójához. Amaz
ügyben ítéljen a törvény felettetek; de itt, majd gondoskodom én magam
védelméről; s beljebb hátrálva, nyilazó szemekkel néze szét.
– Hiába nézsz, menhely és szabadulás után, közbevág Lajos örvendezve
titkon az élvét biztosított tervnek s alkalomnak. Vámost ne várd,
Cziriákot elrendeltetém a kanyári hegyhez, éjfélig nem mozdul ki a
nádöbölből; s gerle-párod nem kap sajkát a meneten, mert minden halászt
megvettem előle. Innen se várj segélyt, zsoldomban a csónak, mely téged
ide hozott, s Vámos a szárazon haza nem érkezik éjfél előtt; akkorra én
lovam hátán viszem a karjaidban talált forró boldogságot.
– Köszönöm, köszönöm, mondá szikrázó szemekkel Zalánka. Tehát jegyesem
veszélyen kívül van, óh ennek tudata megvetteti velem a magamét. Hát
ármányod tartá vissza tőlem, irigy rabló… Igen, igen te kedves jó lélek,
vágyam drága gyöngye, te siettél, jövél a hűség kincsével váró
jegyesedhez; s harag és gyötrelem tépi most szívedet, hogy ennyit kell
esned; de ne félj, a vétek el nem vehet tőled, megvédem jogodat a föld s
alvilág ellen.
Lajos előtt mindig megfoghatatlanabb lőn Zalánka, kiben a növekedő
veszély, erő és bátorság fokait tovább-tovább fejté. Kétségbe akará őt
ejteni a magány s védtelenség rettegéseivel, s íme az elhagyott küzdő
biztosítást, lelkesedést merít saját szerelméből, mely őt elszánttá,
hősnővé emeli, hogy még éberebb tudattal szálljon szembe a fenekedő
erőszak daczával.
Azonban az előbbi szélroham ugyanazon vonalban ismétlé magát; a ropogás
megújult, s a parthosszán széles karéj-föld inogni tetszék.
Lajos mitsem gondolt azzal; édes gerjedelemmel nézé bájos foglyát, ki az
ügyesen kivetett hálóban vergődik.
– Annál jobb szép rabom, ha nem esel kétségbe, folytatá önhitten; engem
legalább nem vádol a kisbíró, s te is kellemesebb emléket jegyezhetsz
menyasszonyi naplódba a vándor lápi éjről.
Zalánka megvetéssel fordítá el arczát, s Lajos háta megett keresé
szemével a kikötött csónakot, de a vigyázó vadász figyelmezett arra, s
ha galambja szöknék, útjában elkapná.
– Úgy, úgy, jer szívemre, te az elhagyott tó vendég királynéja! Mért
remegsz, mért vagy oly félénk, mint az árnyék, hiszen boszúm nem öl;
lehet-e nemesebben büntetni, mint ölelő karokkal? Jer, jer, a liget hí,
a hold nyájasan kér; mondá Lajos kellő szenvedélylyel, melyben a boszú
gúnyos vonása félreismerhetlen volt, s határozottan kezde közeledni a
beljebb-beljebb menekvő hölgy után.
– Vissza! kiált Zalánka némi ijedséggel, s fenyítő ujját parancsnoki
szigorral veté fel. Ha közelítsz, ha érinteni mersz, nyakadba ugrom,
mint vérszopó párducz; elébb megfojtanak karjaim, mint te erkölcsömet,
reád fonódom, halottá szorítlak, mint az éhes boa, vagy vonni, sodrani
foglak, mint az örvény, az őrültség erőt adand karomba, te nem birsz
ellentállni, s magammal rántlak le a tó mélységébe.
– Mily szép temetés lenne, mondja Lajos gúnyosan mosolyogva: egy tündér
kebelén hullámsírba halni! De ezen szerencsét el nem érem soha; te nem
birsz velem, nyúlánk ifjú szép őzecske, haragod Dejaniráé, de erődben
csak Zalánka maradsz. Küzdelmeid csak elvemet nevelik, ah mi dicsők
vagytok ti hölgyek az átok s harczvívás pillanataiban!… ki is kivánná
egy ájúlt vagy alvó nő szerelmét érezni, vagy valami bárgyú olvadóét, ki
az egymást érő sóhajban elalélt?… Jer, jer harczra tehát, az gyúlasztja
bennem a reszkető gyönyört.
Lajos e szavakkal határozottan sietett Zalánkát elérni, s tárva vitte
karját, hogy első rohammal felölelhesse őt. Zalánka utállal nézte,
fenséges arczát haragvér lepte el, vadan széttekint körében, látja,
nincs menekvés s egy szabadító terv ötlött eszébe, mitől maga is
elszörnyedt. Mindez rövid pillanat eredménye, mely alatt Lajos gyorsan
és ingerülve közelít. Zalánka védőleg hátrál, hogy beleugorhasson a
feneketlen buzérbe, mit a nadálytövek lombos virága fed; Lajos rohan,
hogy megelőzze őt, Zalánka hátrálva szökött odább-odább, de irányt
tévesztve megbotlik a fehér nyártörzsökben, hol olvasni szokott, s
visszatarthatlanúl reá hanyatlik. Lajos alig volt már négy lépésnyire.
Szép szemei égtek, keble reszketett, karjait kitárta, hogy szívhez
szorítsa őt… Zalánka sikoltott s védőleg nyujtá kezét maga elé.
E pillanatban szörnyű csapással ront elő a szokott szélroham. Szárnya
keresztűl vág az erdőn, az éles harsanás harmadszor fut végig a lápréteg
méhében, szétszaggatva annak gyökér szövegeit, a part karélya Lajos és
Zalánka közt elválik, s az uszó láp, nyárpamlagán viszi a megszabadított
leányt.
[Illustration: Zalánka sikoltott, s védőleg nyujtá kezét maga elé.]


XXX. (Czeczilia családja.)
A két föld folyvást távolodék egymástól. Zalánka magához jött
ijedelmeiből, s hálaadólag térdelt a szakadt part füvére. Ott az éger és
nyár erdő sötét sátra előtt egy imádkozó hölgy szétbomlott haj s égbe
emelt arczczal a hold gyöngyszín világában; itt deli kalandor a
láp-szakadékon kisérő szemekkel a hiusult boszú s vágyó gerjedelmek
égető pirjában, s köztök a sötét tó fekete kék vize rakva csillagokkal…
megragadó tájkép!
Alig egy óra mulva, a rév megetti ligetből, két lovag vágtatott ki a
tófokok között; egyik könnyű vadász ruhában s egyenesen ülve, mint a
nyíl, másik ragyogó gubában, vállán kétcsövűvel s lónyakhoz hajolva,
hogy ne fogjon szelet.
A révtől errébb pedig hosszú, keskeny ladik hasítá a vizet, s tisztásra
vergődve a parti sás közül, mint a sebes búvár úszott az árnyék és
holdvilág közein, gyorsan haladva a megszakadt láp felé, melyen Zalánka
várt szabadítást. A ladik orrában Vámos ült, komor arczczal, vigyázó
szemekkel; s midőn a vizen hozzáig hangzott lódobogásra nád és bozót
nyilásin elnézvén, a lovagokat megismeré, vonagló ököllel fenyegetett a
vészhozó kalandor után. A ladik farában Cziriák csáklyázott a legbuzgóbb
iparral. Éles fehér üstöke, épen úgy, mint Hortobágyon, kibúvik a túri
süveg alól, arczbőre kérges, mint a répa-hély, öltözete nemzeti ing s
réz gatya, de keblében tiszta szív, mint az olvasztott arany. A ladik
tovább-tovább repült s már beére Zalánka látkörébe. Vámos üdvözletet
inte szalmakalapjával, melynek sárga színe a hold fényen messze
elvilágolt; Zalánka pedig fehér kendőjét lobogtatá a partról, s míg a
ladik közeledék, virágokat hinte a vízszínnek jegyese útjára.
Nem messze ezen tófoktól észak és nyugat közt, merről a révhez jött,
feküdt egy csinos park. Úgy látszék, hajdan dísz és nagyszerűség volt
czélozva elrendezésében, most haszonhajtó telekké lőn átalakúlva, csak
annyiban tartva meg parkias jellemét, mennyiben tekervényes utak oszták
fel, s főtömbjei körül kaszálónak meghagyaték a gyep, sőt
dísz-szegélyekül virágos gyógyfüvek voltak ültetve. Térei, melyeket
hajdan virágfoltokkal tarkázott angol pázsit fedett, művelésben állnak.
Kövér porondja legjobb kerti föld, s buján tenyészik benne a gondviselt
növényzet. Többnyire hüvelyes vetemények foglalják el a táblák
hasábjait; néhol kukoricza, czirok, burgonya, bécsi tök, a partos
oldalon sárga- és görögdinnye, egy széles lapályon pedig roppant fejekbe
borúlt káposzta, s marharépa ültetvény. Mindenütt rend, tisztaság,
siker; a parki folyam partján, melynek csatornája a tóból jő s tóba
megy, hosszu végvásznak vannak nyujtóztatva, miket dallos paraszt
leányok fehérítnek, a vetemény közt foglalkodók, míg vásznuk egyszer
megszárad. Néhol zöldséget szednek fel s raknak puttonokba, hogy a
szomszéd piaczkákra vigyék; másutt beültetik a megürült ágyakat, odább
kapások bibelődnek a másodtenyészettel, a háttérben huszonnégy szép
alföldi tehén hallatja kolompját a kövér legelőn. Szinte szokatlan
szorgalom az apróbb birtokú nemesek vidékein, az egész kép és mozgalom
hasonlít egy kis texási ültetvényhez.
A parknak csak egy rejtett öble hagyaték régi rendszerében. Porondos
fehér út visz oda virággal gazdagon borított szegély közt. Válogatott
fajok, egymást váltó virágzatúak, de mind honi égtáj flórája, melynek
tenyészetéhez gyomláláson kívül semmi áp, semmi üvegház, s semmi költség
nem kivántatik. Az út lombos fák alatt kanyarog s végre sűrű juhar- és
bignónia-tömbön keresztül gyöngy színű híd visz át egy gondosan
tisztított róna szigetre, melyet vadgesztenye s fenyű tömötten vesz
körül, árnyaival védve az eleven zöld éden örökös flóráját. A legszebb
fű között ragyogó nedűs virágcsoportok égnek vagy tarkálnak lengő
koronáikkal; úgy látszik azonban, előkegyet bírnak a halvány hortensiák,
s nehány ritkább faja a georgináknak. Jobbra egy roppant cser mohos
karja közé gránitemlék nyujtja fel sugár kúpját, megkoszorúzva az élő
lomboktól e felirattal «Elek»; átellenben vele, törpe jázmin közül
emelkedik fekete márvány talapon kisded fehér szobor, mely mosolygva
alvó gyermeket képez, e bevésett névvel «Czeczilia». – Közepén a
virágszigetnek füves völgyecske mélyedett alá, melybe csigaösvény vezet
le. Fenekén egészen elfedve szem elől, csodaszép és gazdag nyilásban
virágzott egy bokros rózsatő a páratlan bájú centifolia semperflorens.
Tövét faragott kőszalag foglalá gyűrűbe, mintha bokrétának volna
összekötve s a szalag szárnyain ez egyszerű vers írva:
Bár alacsonyan s felejtve
Légy hálátlanúl elrejtve,
Te vagy fő disze kertemnek:
Képe az elzárt érdemnek!
Asszonyos gondolat, de épen azért gyöngéd s felemelő; s itt annyival
inkább, mert a biztató jelmondat asszonya sorsára látszik vonatkozni.
A park gazdaságos ültetvényein felül virágkert képezi az udvart,
füszeres illattal környékezve a hársba borult ó családházat, mely
sokszor lakatlanúl szállott firól-fira, csak akkor kapva néhány
évtizedre egy-egy vendéget, ha valamelyik másod-harmadszülött, mellőzve
körétől, vagy bántalmakat kapva a fővilág zajában, e félreeső
zúgjószágba feledni és feledtetni vonult. Az udvart jelenleg
délignyilóval befutott gyöngyszín rácsolat választá el a
baromfi-majortól, melynek tágas telkén ezernyi ezer házi szárnyas
zsibongott fel és alá, míg messze a domb alatt seregestől lepték vidám
ludak s réczék, mindnyájan majori zsellérek, a fürdők felszinét. A közel
szomszéd dombon pedig gazdasági udvar terjeszté le nyárhasábos
kerítvényeit. Olcsó, de tatarozott épületek, csontos szálas ökrök, finom
egészséges birka, a szénás kertben bőséges tavalyi takarmány, s mindezek
körül vidám, jól táplált, tiszta öltözetű cselédség, kicsinyben ugyan, s
mérsékelt földbirtok arányában, de példaadólag képezék a rendet,
szorgalmat, hozzáértést s jutalmazó jólétet.
E házban lakott Czeczilia, melynek birtokát a főispántól, szerény
özvegytartása mellé kiköté, hogy közel lehessen férje s kis leánya
hamvaihoz, kik az angol park rónaszigetében feküdtek. Földje oly kevés
volt e kisded részjószágnak, hogy alig érdemelt volna gondot és
szorgalmat, de ő haszonbérlé a falu egy részét, sőt örökét eladván,
földeket is szerzett, s mióta Ödönben mindenét elveszté, a gazdaság ölő
gondjaival akarta megcsalni epesztő bánatát, védve, ápolva, tanítgatva
az addig magokra hagyott jobbágyokat, példát, pályaképet nyitva az
értetlen és rest földbirtokosoknak, s néhány év alatt tompúlni kezdett
az emlékezet tőre, bőség környezé a szerény gazdasszonyt, áldása lőn
alattvalóinak, dicsekvő híre a vidéki hölgyeknek, elégültsége önmagának,
menyire a kirabolt szív az lehet.
Vámos elcserélte örökét egy odavaló közbirtokossal, hogy nővérének
szomszédja lehessen. Mennyire hivatala, s önkénytes foglalkozásai
engedék, ki-kirándult az igénytelen magányba, tett, rendezett, javasolt,
tisztába hozá birtoktársi közt a jogviszonyokat, véghezhajtatá a
tagosztályt, felügyelt a nép biráira, segíté őket pénzzel, tanácscsal,
vállalkozások alapításival, oktatá, serkenté s gyakran példájával maga
vezérlette, úgy hogy a nép fokonkint jogait értő és gyakorló,
nyomatástól óvakodni tudó, megyei visszaéléstől ment, szorgalmas,
elégült családdá lőn s a helyett, hogy ősi gyűlöletét urai iránt fiaiba
átoltotta volna, imádkozni tanítá őket azokért.
[Illustration: Reggelihez vala terítve egy terebély hárs alatt.]
Egy pár héttel az előbbi czikk eseményi után, reggelihez vala felterítve
Czeczilia udvarán egy terebély hárs alatt. Nagy kerek asztal bevonva
ragyogó fehér kamuka abroszszal, a házinő saját szövetése, megrakva
tej-, tojás-, vaj-, burgonya-, friss kalácscsal, szóval mind olcsó, de
tiszta s ízletes helybeli étczikkel. Az udvar lábjában a falu birái,
nehány koszorús parasztleány s az iskolatanító mindkétnemű jelesb
növendékeivel.
Kevés vártatva kilépett a házból a család, a helybeli kálvinista pappal.
«Éljen kegyes urunk»! kiálta összesen az ünnepi csoport. «Barátotok,
édes fiaim, nemcsak uratok», mondá a Zalánkát karon vezető Vámos. «Éljen
új földes asszonyunk»! folytaták amazok a szíves üdvözletet. «Pártfogó
barátnétok»; igazítá őket Zalánka pirulva, s míg ő sorra beszélgetett a
koszorús dísz-leányokkal, Vámos kezet szorított a nép véneivel, kik
otromba szidalmak, dúrva eltaszító bánás alatt őszültek meg legnagyobb
részben. A ludimagister dictióhoz készült, melyet Mária Teréziától
minden úri lakodalomnál meggyomroztak, de Vámos elengedé az izzasztó
szakmát. A nép képviselői takarékos lakomához fogtak, a család pedig
pappal s tanítóval körülülték a hárs alatti asztalt.
Czeczilia foglalt helyt közepén, a szép termetű úrhölgy, kivel már Lőbl
irodájában találkozánk. Fehér, halvány bőr, sötét granát szemek, örömtől
ragyogvák, mély szemöld, kisded vérszín száj. Mellette Ödön fia, a
márványarcz, s rokonvonások ugyanazonságával, mely csalhatatlanul
megismertet bármely idegennel anyát és fiút. Mellette Zalánka öt héttől
Vámos boldog neje, nyulánk, hajlékony szőke hölgy, szája eleven és
piros, mint a százszorszép, s kezei kicsinyek, egy-egy almába lehetne
rejteni. Nyugtató elégtét boldog szövetségben látnunk a sokat szenvedett
párt; a hölgyet, ki hogy szerelmét kivivja, kész volt gyalázat, inség,
éhhalál félelmével, szökve titokban kibujdosni az életadó házból,
rettegést, nyomort, gyötrő éjeket cserélni jólétért, s egy süppedékes
bozót vadai közt várni a jegyest, vagy halált; s üdv érzetében látnunk a
férjet, ki elviselve rablánczokat, kínt, kórt, felkeresi a baljóslatú
leányt, ki azokba dönté, megvetve szerencsét, életet, minden éjjel
koczkát vetett a halálnak, fontolva, híven, ellentállhatatlanúl, hogy a
malom-szigetben fentartsa azt, ki szerelmeért magát feláldozá.
Egész társaság arczán elöntve az egyszerű boldogság, mely kevésből
kevésben megleli élveit; csak Zalánka szemében némi elfogultság, mely
szerény szűzeknél az eskü óráját rendesen követi.
Évi gazdálkodék a reggeli körül, s oly vidám derült arczczal, oly
öröm-osztó, enyelgő kedélylyel tudta az egyház tagjait, szép napát,
férjét és sogorát, kiválóan pedig a minduntalan piruló Zalánkát ellátni,
s oly édes gyöngéd tréfákat súgni el-elvont fülébe, hogy az új
menyasszony ellenállhatatlanúl átfoná ölelő karjával, s felderülve a
boldogság szorongatásiból, visszakapta lelkének eleven, vidító, játékos
jellemét.
Mikor pap és tanító egy füzér szívből fakadt, jó kivánattal, (melyből a
gyermekek, mint olajvesszők te asztalod körül, semmi esetre ki nem
felejtettek) haza távozának, s a család magányosan maradt otthonos
körében: Czeczilia, az angyal testvér égő örömmel szorítá meg az új pár
kezét.
– Ti mindent birtok már, mit sorsotok adott, s mit tőle vártatok, mondá
érzékenyen; de fogja-e Ödön szenvedési díjúl még jogát élvezni, mit tőle
hallatlan vétek orozott el? utánveté aztán, s fájdalmas borulat húzódott
arczára, mely terhét egy pár könnycsepben ejté el.
– Nyugodj meg édes Czilim, vigasztalá Vámos; a sír mélyebben fel van
törve, mintsem halottját többé elrejthetné, a lepel jobban szét
repesztve, hogysem titkát megvédhetné. Igaz, hogy pesti utam sikeretlen
volt; nem tudtam rejtekére jönni Márk kancsi nővérének, s hiába
nyomoztam a vörös dajka szolgálóját, kiket a néma jó tanúknak vallott,
de én nem csüggedek. Oly ügyes egyéneket biztam meg, s annyira nem
kimélék semmi áldozatot: hogy biztosan hiszem őket feltalálni; annyival
inkább, mert a morva gyanítása szerint a kancsi aztán is kisdedóvót
tartott gyermekkereskedés végett. Bécsben intézkedtem a fő rendőrségnél;
lehetlen, hogy azok kívül legyenek a monarchián; oly alárendelt lényeket
árulás veszélye nélkül nem bocsáthatott Márk messze magától; ha pedig a
birodalom határin benn vannak, lehetlen lesz soká lappanganiok.
– Hát Márk hogy viselé magát, midőn a főispánné levelére lejött, s a
rettegető gyanút megtudá?
– Rendkívül meg lőn zavarodva. Zalánka tanúja volt lenn töltött
napjainak. Alig hinné az ember, hogy törhetik úgy meg egy, bűnben
megkövült szív. Igaz, hogy már aggul, esze, lelke belefáradt annyi
szövevénybe, s a jólét, nemesi kiváltság s hirhedt közvélemény élvét és
adaját kivánná már nyugodt csendben bitorlani. Azonban igyekvék aggályát
palástolni, nevette a pokolbeli mesét, biztatá, bátorítá a főispánékat,
de rögzött arczait megjegyezé a mardosó tudat. Borzasztó is leend sorsa,
ha elégséges vallomások mellett kereset alá jő, mert könnyitő bűntársul
mégsem állíthatja gróf Szalárdy Györgyöt maga mellé. Az el van ámítva s
húszezer pengőig megcsalva, mert Márk elhiteté vele, hogy Ödön
valósággal meghalt. A főispán csak az Ödön örökét veszti el, gyilkoló
befolyását aligha lehetend kézzel foghatólag bizonyítni, s reá főben
járó itéletet érlelni. De Márk nem igen fog elkerülni halált vagy örök
börtönt, ha minden, törvényes tanukkal lesz vádba állítva. Azóta
folyvást nő mogorvasága. Kémeim úgy vették észre, tőkéit beszedi;
alkalmasint szökéshez készül, ha a fejlemény kényszeríteni fogná, hogy
más tartományban más alak s név alatt telepedhessék meg, mint már
kétszer tevé; de én őrzöm minden lépteit, csak a halál vehetné ki boszúm
kezéből.
– Én Lajostól rettegek folyvást; mondá borzongással Zalánka,
megemlékezvén a vándor lápi éjről.
– Lajos nem folyvást oly dühöngő, mint midőn haragja vagy szenvedélye
kitör; nyugtatá nejét a boldog férj, szép ajkát csókolva. Lajos nincs az
egész esettel tisztában; látta ugyan Ödönt Hortobágyon, s háborgató
gyanút költött rendkivüli hasonlata Czilihez. Tudja azt is, hogy te
nálunk lakol, de zavarban tartja a mese, mit Ödönről hiresztelék, hogy
gyermek korában elbolyongott rokonunk, mit házassága is igazolni
látszik, mert Czeczilia csak nem engedne oly gazdag igényű örökösnek
mesés pórhölgyet elvenni. A mellett Márk esküvése, hamis bizonylata, új
tanúságai régi halálodról kétségét oszlaták; az ügyünkben történt
vallatásról pedig hitelesen mit sem tud… Lásd édes Zalánkám, az éles
szemrehányást, mit ő neked lápi megrohanásakor e titokszöveg érdemében
tőn, maga sem hiszi. Az inkább meg-megújuló gyanú, mit láz mondat ki
vele, s a harag, reám és reád, hogy apját elhagyva, mint valami rejtett
ó-szövetség kötelezettjei nős életbe léptünk. Különben ő nem sokat
hiszen már a rémes mesének, aggodalmait úgy is örömmel feledi, ha élve
van, az pedig mindig van, mert keres. De ha búvárkodnék is e titokban,
önszeretlenül tovább fonva az őt fojtó hálót, törekvését Ödön ellen
irányzaná, könnyű leend más útra térítnünk. Őt egyedül az örökségi
féltés izgatja, mert mind a mellett, hogy apjának értéki rozzanását
tudja, nem véli javait végelmerűltségben, s azt hiszi, oly hatalmas
helyzetben eszközöket teremtend jövőjét kivágni. Ha Lajostól az anyagi
érdek ingerét elveszszük, nem marad többé indoka téged üldözni, mert
hír, becsület, vélemény, az ő hite szerint, nem fog családháza részéről
ez ügyben veszélyeztetni, de meg ezek másodrendű hatások lelkében. Már
pedig őt könnyű örökségi igényeitől megfosztanunk; őt nem Beatrice
grófnő szülte, mint tudjátok, hanem egy pálinkaárusnő csempészett
gyermeke, mit bizonyítni eddig is jellemző adataim vannak. Ha hát ő Ödön
ellen tör, tudtára adandom ezt, meg fogom fenyítni e szennyes titok
dobra s törvényre ütésével, mely őt nemcsak neve- s örökétől meg fogja
fosztani, hanem lehetetlenné teszi felemelkedését rangban, hivatalban,
mit pedig jelenleg apai terv szerint is, bukott jövőjének védeszközeül
vett. Néhány hét előtt alispánná lőn, néhány hét mulva országgyűlés, és
ő, ugyanazon pártszerkezettel okvetlenül követté leend; s többé nem
kétkedik pályaköréről, mert esze sok van, előtte pedig semmi szent, ha
tervéért kell feláldoznia. Megyénket most kiüté sodrából, korszaka alatt
ezer visszaélés fog minden ágra becsúszni, de az csak mulatag
romlottság. Én és Ödön az eszökre térendő jobbakkal visszaidézendjük a
közjót, igazságot, hogy virágzóbb fokra emeljük, mint volt e megye
valaha.
– Hát a főispán miként vélekedik rólam? kérdezé Ödön.
– Márktól könnyű móddal engedi magát megnyugtatni, különben is
képzelődési rém-mesének tartva az egészet. Most ágensekkel tervezget
éjnapon, törlesztő kölcsönt iparkodik külföldön felvenni, hogy a csődöt,
s Lőbl nemesfaló boszúját kikerülhesse. Már vett is némi igéretet s
reményt, de úgy hiszem, Ödön ügyfejlése miatt elkésik a kölcsönvét
segélye, s annak is úgy kell lennie, különben az uzsorás rabló megkapná
törvénytelen zsákmányát, s ha gróf Szalárdy javak nélkül marad, a
hitelező ház veszítené becsületes tulajdonát.
– Hát Beatrice grófnő hogy fogja viselni a lemondás áldozatait? ez élv-
és mulatságfaló hiú teremtés, ki egy arab shawlon meg nem váltaná két
falu életét? közbe szólt Czeczilia Vámosnak.
– Ott hagyta grófját a sár közepén. Felköltözött Bécsbe, honnan különben
is mindig elégűletlenkedve jött le tavaszonként. Most fényesebben élhet,
mint valaha. Pere eldőlt a főtörvényszéken első férjétőli fiával, de
számára özvegytartásúl kevesebbet itéltek, mint az ifjú gróf per előtt
önkénytesen igért. Ekkor a fiúra ráment Beatrice; réműltére tudtul adá,
miként nem gyermeke a boldogúlt mágnásnak, kinek uradalmait most örökösi
czímmel bitorolja, hanem váltott fattyú, kit ő tétetett maga alá, mert
magtalan volt. Dühösen fenyegeté, hogy származatát el fogja árúlni,
álarczát letépi, nevét elitélteti tőle, jólétéből kivetteti, s gyalázat
és nyomor bélyegét s rongyait akasztja nyakába. Az ifjú kétségbeesék
saját énje felett s szerződésre lépe a bőrét levetkező kigyóval, hogy
fele jövedelmét annak haláláig évenként átadja. Ebből Beatrice
húsz-huszonötezer pengő forintot húz; a mellett gróf Szalárdy
jegypénzetéből, egy brüsseli bankból nyolczezret, a bécsi ház pedig
birtokában van, melyet szinte a főispán móringolt. Gazdaságra, hazára,
emberiségre félfillérnyi kiadása nincs, a birodalmi fővárost saját
házában lakhatja, s jövedelme biztos. Kell-e ennél egy Beatrice nemű
asszonynak több boldogság? fog-e vele gondolni, ha férje, jóltevője,
inség, nélkülözés szorongatási közt végbukástól reszket? bántja-e
lelkét, ha családját gúny, gyalázat éri? csak ő merűlhessen bőség-,
élvezet-, fénybe, s csilloghasson régi körének salonjaiban, hol egykor,
mint vagyontalan vendég s irgalom-morzsákon táplálkozó családkölöncz,
harmadszerepű vala?
– Nem feledkeztél meg édes sógor, a hortobágyi tanúkról? kérdé a szerény
Évi utánvetőleg, midőn másnak már nem volt több kérdése, kezet adva az
azt nyújtó Vámosnak.
– Nem, nem, te kedves, hű teremtés; adá feleletűl. Nyúl Icziket
kihallgattatám Lőbl és Márk viszonyszövegére nézve. A hortobágyi
pásztor-embereknek s fuvarszállítóknak szinte vallását vétetém, kik
Ödönnel ottan társalkodtak, s tudták jól az időt, melyben őt a pesti
kalváriánál találkozó parasztnő lehozta. Ezek is igen érvényes
tanuságtételek, s szembesítés végett ide rendeltetem őket, mert nem
tanácsos Ödönt most még fészkéből bocsátnunk.
E közben elvégzék az udvar lábjában lakomájukat az üdvözlő nép
küldöttségei; búcsúvét végett feljöttek a családasztalhoz.
Vámos apró iskolakönyveket oszta ki a gyermekek között.
– Tanuljatok, úgymond, hogy szüleitek és én tovább szeressünk.
Szeressétek egymást, mint jó testvérek, ne árúlkodjatok egymás ellen,
mert annál nincs rútabb, hanem ha valamelyik hibáz, a többi tartóztassa
vissza, s adjon jó példát önviseletével. A gyengébbet gyámolja az
erősebb, a restet serkentsék a szorgalmasak, s az okosabb oktassa a
bárgyút. Így aztán jó emberekké nőttök fel, s nagykorában visszafizeti
szeretetével, a kinek most javára voltatok. Gyakran meglátogatlak
titeket, mint azelőtt, s ki megkülönbözteti magát, jutalmat kap.
A gyermekek eltávoztával közelebb inté Vámos a nép véneit.
– Tegyék fel kendtek kalapjaikat, mondá nyájasan. No, biró uram, hogy,
mint van a helység?
– Békességben, tekintetes uram; felelt a biró bátor tisztelettel.
– Ki van-e osztva a díj, a múlt évi legkitüntebb földmivelők között?
– Igenis. Tavaly már kétszáz köböllel több lett a határ termése, mint
harmadéve; pedig rosszabb időjárásunk volt.
– Hát a marhakiállításnál ki kapta az ezüstpénzjutalmat?
– Egy féltelkes gazda. Olyan rugott borjai voltak, mint egy két
esztendős bika, pedig a mellett káposztás kertet vett tej és vaj árából.
– Próbálták-e a burgonyaültetés módját, mit a múlt tavaszon magam
mutogattam?
– Igen, vagy öt gazda. Annyi termésök lett, alig lelték helyét; az idén
már minden ember úgy ültetett.
– Hát a trágya másodvetés szokásba jött-e már?
– Egészen. Ha valaki rest, minden kicsúfolja; ha pedig elkésik vagy
jószága gyenge, közös segítséggel meghordatják a földjét.
– Úgy látom, takarékmagtárra nem igen szorúltak az idén; majd minden
zsellérnek azon módon meg van betett tizedrésze.
– Mert takarékosan tudnak gazdálkodni; mióta tensuram, meg az özvegy