Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 21

ezred ment tovább, nekem is mennem kellett, előttünk a tavaszi estében a
felhőkig lobogó lánggal égtek a falvak és még mindig mennydörgött a
német tüzérség, épp úgy, mint a temetés egész ideje alatt. Német nehéz
mozsarak és a mi harmincz és feleseink dübörögtek el mellettünk, ezek
Przemysl felé mentek és a tüzérek ordítva énekeltek rajtuk. A mi
ezredünk is ordított folyton, folyton, a míg csak az utolsó mozsár is el
nem zörgött mellettünk. A baka e közt a négyezer poros ember közt
marsolt velünk tovább, keresztül a kiürített falun, de hogy melyik volt,
azt később sem sikerült megtudnom».

Toustobaby, augusztus.
A nyolczvanegyeseknél, a kiknek «kierőszakolt átkelését» a vezérkar
tisztjei már rég emlegetik.
A délelőtti napsütésben egy kis lengyel uriház előtt találom Bolzano
ezredes, brigadérost és Siegl alezredest, ennek a 81-ik gyalogezrednek a
parancsnokát, a melyet nemrég tüntetett ki ő felsége azzal, hogy a német
vezérkari főnököt, Falkenhaynt nevezte ki tulajdonosává. Az urak az eget
nézik. Egy repülő kering fölöttünk, olyan furcsán süt rá a nap, hogy
hamarjában meg sem lehet állapítani: a mienk-e, vagy orosz. A repülő a
további kutatások elől elhuzódik az orosz árkok felé. Fülelek egy
kicsit: nem lőnek rá. Tehát: vagy orosz, vagy az oroszok se tudják,
kicsoda. A mi árkainkból, a melyek e mögött a csinos kis úriház mögött
vannak, elszórt puskázás hallatszik. Aztán megint csönd. Ma nyugodt nap
van, mozgalmas éjszaka után. Az éjjel az oroszok kisebb, negyven-ötven
emberből álló csoportokkal támadták az árkainkat, de a gépfegyver
visszakergette őket. Az ilyen éjjeli nyugtalanítás csoportonként
tíz-tízenöt halottjukba kerül. És ezeket a fiúkat, a kik egy esztendő
minden viharát kiállották, igazán nem nyugtalanítja.
*
Ha már itt vagyok a Falkenhayn-ezrednél, felhasználom az alkalmat,
összeállítani pontos történetét annak az iszonyú öt napnak, a melyet ez
a vitéz ezred két hónappal ezelőtt átélt, mikor azt a parancsot kapta,
hogy Perlovce falunál csináljon a Dnyeszteren úgynevezett «kierőszakolt
átkelést», hogy ezzel a Halicsnál hatalmas munkát végző
Hofmann-hadtestnek a kezére járjon. Perlovce Halicstól északnyugatra
fekszik a Dnyeszter mellett, itt van az egyetlen pont, a hol a Dnyeszter
átgázolható. A folyó itt hatvan méter széles, átlag 4–6 méter mély, a
közepén igen erős a sodra. Egy vékonyka út azonban úgy vezet át rajta,
hogy a középtermetű ember feje még kiáll a vízből, ha nagyon nyújtogatja
a nyakát. Az innenső part ezenfelül mocsaras, süppedő. Mindezekre
ráadásul a tulsó parton felkészülve áll az orosz, hogy a gázlót tűz
alatt tartsa, sok ágyúval, gépfegyverrel és pompás kilátással minden
emberre, a ki az innenső parton mutatkozik. Itt kell átmenni.
Június 23-ikán hajnalban egy másik ezred, a 35-ös megkapja a parancsot
az átkelésre parancsnokától, Baumann alezredestől. Az ezred részei
keserves munkával vergődnek ki a mocsaras partra és a sötétben
nekivágnak a rohanó folyónak. A hol a keskeny gázló vezet a sötét
hullámok közt, ott kötelet feszítenek ki a két part között, hogy jelezze
az útat. Így jut át a 35-ik ezred egy része a tulsó partra, a hol hamar
elfoglalja az előre kijelölt helyét és azon csurom vízesen véres harczba
keveredik az oroszszal.
Egyik orosz roham jön a másik után, az ezred részei hatalmas túlerő
ellen küzdenek, megrítkulnak a sorok, fogy a municzió és a hátuk mögött
hirtelen szemlátomást áradni kezd a Dnyeszter, oly gyorsan és oly
rosszakarattal, mintha valahol felül az oroszok hordanák bele a vízet. A
kis csoport el van vágva a világtól: előtte a védekezésre felkészült
friss orosz erő, mögötte az egyre dagadó víz, a melyen se étel, se ital,
se municzió nem mehet most már keresztül.
A 35-ösök azt izenik át, hogy ők az utolsó emberig tartják magukat, de
jöjjön segítség.
Itt kezdődik a Falkenhayn-bakák szerepe. Elindulnak ők is a folyó felé,
de az orosz most már az egész gázlót sűrű ágyú és géppuskatűz alatt
tartja, sőt pontosan lő át az innenső partra is, hogy el se lehessen
indulni a gázlón. Választani kell: vagy belesodródni a mély és sebes
vízbe, vagy azon a vonalon menni át, a melyből víztölcséreket vág fel az
orosz ágyú és a mely mintha forrana, úgy sistereg az orosz golyók
lecsapódásaitól. Mert menni kell, halasztás nincs, odaát már majdnem
teljesen elfogyott a municzió.
Mennek, át.
Ezen a napon Siegl alezredes a brigádhoz írt jelentésében a többek közt
ezt mondja: «Ha csak egy ember mutatkozik a gázlón, az ellenség minden
oldalról tüzérségi és géppuskatűz alá veszi, oly hevesen, hogy az
átkelés csak egyenként történhetik».
Néhány óra mulva ezt jelenti:
«A kötelet, mely a gázló megjelölésére szolgált, az ár elsodorta. A
Dnyeszter óráról-órára árad».
Aztán ezt a pár sort írja:
«Kisebb embereim már nem tudnak átmenni. Az átmenés közben
megsebesülteket elragadja a folyó. Rozmarin hadnagy halott».
Közben egyik század a másik után megy át, a «kisebb emberek» nélkül. A
hadtestparancsban olvasom: «Margl József géppuskás közlegény a
legerősebb tűzben négyszer megy ide-oda át a Dnyeszteren, hogy
géppuskájának elég municziót szállítson. Ugyanez az infanterista a tulsó
partról látva, hogy egy géppuskát vívő ember roskadozik a vízben,
ötödször is visszajött és átvitte a géppuskát. Mikor átvitte, meglátott
egy tisztet az áradatban vergődni, hatodszor is belegázolt a vízbe és
heves ellenséges tűzben átsegítette a partra».
Ugyancsak a hadtestparancs írja:
«Köttner Ferencz egyévi-önkéntes-orvos, titular korporal, a hídfő
balszárnyán áll a leghevesebb tüzérségi és gyalogsági tűzben és több
mint kétszáz sebesültet kötöz be, valamint visszaszállításukról is
gondoskodik».
Közben mennek, egyre mennek át, beugrálnak a 35-ösök megrítkult soraiba
és egyik orosz támadást a másik után verik vissza. Minden század a
municziója egy részét leadja a 35-ösöknek. Együtt tartják most a
félköralakú vonalat, a mely a gázlót fedezi, most már eleven hídfővé
változnak. Ismét néhány mondat a «Gefechtsbericht»-ből: «A 35-ik ezred
részeivel vállvetve a 81-ik ezred I. és III. zászlóalja hat heves orosz
szuronytámadást ver vissza. A támadások időpontjai:

I. támadás: 9 óra 30 percz, reggel.
II. támadás: 11 óra 30 percz.
III. támadás: 2 óra, délután.
IV. támadás: 3 óra 40 percz.
V. támadás: 4 óra 50 percz.
VI. támadás: 9 óra, este.
Ellenséges osztagok kétszer hatoltak be saját állásainkba».
Ez a története egy napnak – reggel kilencztől este kilenczig – így, a
jelentés menetrendszerű szárazságával, még most, a papiroson látva is
megállítja az ember szívverését.
Ugyanekkor:
Heissig százados (II/35.) jelentése, Bolzano brigadéros beadványa és
Hofmann altábornagy írásbeli megjegyzése szerint, röviden egybefoglalva:
egy tartalékos zászlós, Deutsch János átgázol a Dnyeszteren és arra
érkezik, hogy az orosz a támadások során betör saját állásainkba és ott
«diadalittasan és örömmámorban győzelmi kiáltozást hallat». A zászlós
félszázada élére ugrik és a meglepett oroszokat kiveri állásainkból,
Ruzdvianyig kergeti őket, olyan borzalmas tüzérségi tűzben, hogy
legénysége hetvenöt százaléka elpusztul s ott kitart ugyanily tűzben,
míg erősítést nem kap. Később egy orosz támadásnál, mely már tíz
lépésnyire jut sorainkig, «lövészárkaink elé ugrik és három magazint
sütögetve el pisztolyából, személyes példájával a már-már áttörő
ellenség visszaverésére buzdította csapatát».
Ugyanekkor:
Seidl őrnagy (III/81.) beadványa szerint; szóról-szóra:
«Schip Lipót népfelkelő-gyalogos, mikor egy shrapnell a karját letépte,
a legnagyobb lelki nyugalommal ment kar-csonkját leköttetni és ezalatt
bajtársait további kitartásra buzdította. Miután a támadás
visszaveretett, egyedül ment a segélyhelyre, a hol nyugalmával és
irtózatos sebesülése daczára tanusított katonás magatartásával
(«Strammheit») általános csodálkozást keltett».
Az éjszaka azt a meglepetést hozta, hogy a Dnyeszter úgy megáradt, hogy
«a legmagasabb ember sem gázolhatott többé át rajta». A ki megpróbálja
az átmenést, a víz alá kerül. A tulsó parton küzdők el vannak zárva
municziótól, élelemtől, ívóvíztől, erősítéstől, – a sebesülteket sem
lehet áthozni. A 81-esek és 35-ösök pionirjai minden darab fát
összeszednek a környéken, a sötét éjszakán: ajtót, kerítést,
ablakfélfát, asztalt, háztetőrészeket és ebből a szemétből egy
alkotmányt csinálnak (– «halb Zille, halb Floss» –), most ezen megy át a
koromsötétben étel, ital, municzió és ezen jönnek vissza a rohanó vízen
a sebesültek. Háromszor megy így át a tutaj, de a harmadik menet után
telibe találja egy a sűrűn hulló orosz ágyúgolyók közül, széttörik és
elsülyed. A túlpartiak végleg magukra maradnak.
De a katonai czél el van érve: Halics felől az orosz egyre több
erősítést kénytelen ideküldeni, Halics körül valamiképpen megkönnyebbül
a hídfőt ostromlók helyzete.
És most így, mindentől elvágva, elszigetelve az orosz parton, 23-ikától
27-ikéig egyik orosz támadás a másik után, a legtöbb úgy, hogy egymás
mögött nyolcz sorban jön az orosz bajonettel és kézigránáttal, a
nyolczadik sor mögött pedig kozákok, gépfegyverrel, hogy előrehajtsák a
nyolcz sort, ha megállana. Huszonhetedikén esti kilencz óráig megy ez
így, addig állja a Falkenhayn-ezred a 35-ösökkel együtt egyik támadást a
másik után. Közben ismét be-betör az orosz a mi hirtelen ásott
árkainkba. Egy helyen már nem birják, az árokban egyedül marad Branhofer
kadét hét emberrel, de ezzel a hét emberrel veri vissza az oroszt
«leghevesebb frontális és oldalozótűzben». Közben az utolsó konzervek is
elfogynak.
Öt nap és négy éjszaka után most végre megtörik az orosz erő. A nyomás
már Halics felől is érezhető, este kilenczkor az ellenség megkezdi a
visszavonulást. A 81-esek éheztek. Egy katona, mikor a szintén éhező
tisztje vigasztalta, ezt mondta: «Kinek jár most ételen az esze,
municziót tessék adni». Ezt csak hallomásból tudom, mert megjegyzésekről
nem készül hivatalos jelentés…
Kétezer halottat hagyott ott az orosz. A foglyok vallomása szerint
ugyanennyi volt a sebesült. Három orosz ezred ment tönkre az ötnapos
támadásokban, a foglyok azt vallják, hogy egy negyediket semmi hatalom
nem volt képes a kétezer halotton keresztülkergetni a mi állásaink felé.
Az ezredet üdvözletekkel halmozták el a pihenő első napján. Frigyes
főherczeg külön táviratban fejezte ki különös elismerését. Marschall és
Gherock német tábornokok elragadtatott hangon dicsérik távirataikban az
ezredet. Az új tulajdonosuk, Falkenhayn német vezérkari főnök csodálatát
írja meg az ezredparancsnoknak. A 81-esek, a kik aztán a Dnyeszter
északi partján a Hofmann-hadtesthez visszacsatlakozva üldözték az
ellenséget, megérdemlik a pihenést, az álló-harczot, – mert mostanában
ezt nevezik pihenésnek…
*
Ma már lassanként a nem-katona ujságolvasó is hozzászokik az ilyen
katonai közhelyekhez: «két ezred, hogy a halicsi támadást megkönnyítse,
kierőszakolta az átkelést és erőket vont magára». Minél tovább tart a
háború, annál inkább esik bele az ember ebbe a hibába. Holott
mindenkinek, a ki nem katona, szűzen kellene maradnia a taktikától, a
katonai nyelvtől, hogy fel tudhassa mérni az emberi szenvedést, minden
taktikának örök és egyetlen tartalmát. És kötelesség volna nemcsak az
ezredek, de a legkisebb patrouilleok napjait és éjszakáit mikroszkóp alá
tenni és kikeresni belőlük az ember türelmének, önfeláldozásának,
hűségének és végtelen kinjainak a példáit. Ezek igazi fejezetei volnának
a háború történetének – de a legkisebbhez is egy egész emberélet ideje
kellene, meg az, hogy az ember mindentudó legyen – és még akkor is
milyen keserű igazságtalanságot követne el azokkal szemben, a kik siker
nélkül szenvedtek. Itt van előttem ez az ezred a lövészárkaiban, itt
vannak a tisztjei, a kik mindenre emlékeznek, itt van egész kötege az
iratoknak, a melyek minden percz történetét adják, a szomszédban a
Dnyeszter zug e harczok színpadján keresztül és a hogy így szembenézek
az ilyen elmult öt nap történetével, perczekig egyebet sem érzek, mint a
magam kinzó tehetetlenségét. Mint a fájdalom elől a narkózishoz, úgy
menekül az ember vissza a közhelyhez: «az ezred… kierőszakolta az
átkelést… erőket vont magára…» Ha ezzel elbutítja magát az ember,
legalább homályba borul a többivel együtt Schip Lipót is, a ki oly
«stramm» volt a leszakított karjával. Mert különben ez maga elég ahhoz,
hogy az ember heteken át kinlódva nézzen maga elé a semmibe és
gondolkozzék, minden eredmény nélkül.


HUSZÁROK A LÖVÉSZÁROKBAN

Jeziorko, augusztus.
A nyári éjszaka végtelen csöndjében tegnap még éjfélután is kopogott a
gépfegyver a domb mögül. Valami új legénység érkezett odaát az orosz
árkokba és ez nem tud az első éjjelen aludni. Izgatott, fél,
nyugtalankodik, elkezd lövöldözni, mi visszalövünk, így kopog, kopog
egész éjszaka a puska és a kis fekete gép. Hajnalra csönd.
Reggel kimegyünk hozzájuk.
Gyalog fel egy dombra, aztán szekéren. Báró Mirbach vezérkari
kapitánynyal döczögünk nagy kerülő úton, az erdőszélekhez símulva, mert
a mezőn nem tanácsos átvágni. Aztán megint gyalog, megint szekéren.
A dombon tábori üteg lő. Az oroszok legújabban ismét parasztasszonyokká
öltöztetik át a katonáikat. A tüzérfőhadnagy meséli, hogy tegnap
hajnalban előbb négy-öt, majd tíz-húsz parasztasszony jött feléje az
orosz árkok felől, de egyszerre megijedtek valamitől, mert hirtelen, még
mielőtt a mi drótunk elé értek volna, mind a húsz parasztasszony
egyszerre lehasalt és tüzelni kezdett. Többé aztán már fel se keltek. A
tüzérség most azt a pirosfödelű házat lövi, a honnan ezek jöttek. Ott
valami központ lehet, mert folyton jönnek-mennek körülötte az oroszok.
Mezőn megyünk keresztül, a hol rutén parasztok aratnak a tüzérharczban.
Azt mondják, soha egy pillanatra se mennek el a földjükről, a legnagyobb
gránát-tüzben is dolgoznak. Pedig már nem egyet tépett szét az orosz.
Hosszú út a mély és keskeny futóárokban, fölfelé, aztán egyszerre ott
vagyunk az első árokban, a huszároknál. Valamennyi a puskájánál áll és
néz ki a lyukon: valami mozgolódás volt elől, a Feldwache körül, a ki ez
előtt az árok előtt, künn, a dróton is túl fekszik egy lyukban, negyven
lépésre az orosz Feldwachétól. Ha nem lőnek egymásra, beszélgetnek
egymással. Most lőnek egymásra.
Az árok Jacobs huszárkapitány lövészeinek az állása. Az első tiszt Lázár
főhadnagy, aztán megismerjük Rusa főhadnagyot, Rumler és Gosztonyi
hadnagyokat. A huszárok lövészárkát a szinte túlzott tisztaság és
pedantéria jellemzi. A berendezkedésnél a huszár fáradhatatlan, – a hogy
máskor a lovát tisztítja egész nap, szünet nélkül, úgy most, hogy a
lovat elvették tőle, a lövészárkot csutakolja, mossa, vakarja, keféli,
egész nap. Ők maguk is – ez is tradiczió – folyton csinosítják magukat.
Szakállat nem látni. Mind borotválja magát itt is, a bajuszok ég felé
állnak, Munkácsról «hozatják» a bajuszpedrőt. Megmutatják a konyháikat:
az agyagba kis tűzhelyet fúrnak, a tűzhelyen vaskarikát látok, akárcsak
egy pesti spórherden. Ez az egyetlen hordozható része a tűzhelynek.
Némelyiknek még kis bádogkéménye is van. Krumplit főznek. A hogy
beszélgetünk velük, elmondják, hogy tavaly szeptember óta folyton
harczban vannak: az egész telet végigverekedték a Kárpátokban,
résztvettek Przemysl végső ostromában és most nemrég a
Dnyeszter-forszirozásban. Barnára égett, kedves, büszke arczok:
egytől-egyig mind magyar.
Megmozdul egyszerre végig az egész árokrész, – jön a kegyelmes úr.
Látni, a mint a futóárok földhányásai közt két kék sapka mozog errefelé:
Hofmann altábornagy jön a huszár-divizió parancsnokával, Ruiz de Roxas
vezérőrnagygyal. Feszes hapták, minden huszár a puskája mellé áll, most
nem szól egy puska sem. A két kék sapka kanyarog, el-eltünik, megint
felmerül a szántóföldön, szinte kisérteties innen az állásból nézve, a
hogy két sapka magától jön fel a tarlón. Aztán hirtelen kibukkan a két
tábornok, már sárosan, agyagosan a szűk árok falaitól. Tegnap zuhogott
az eső, olvadt az agyag.
Excellenc a huszárjait jött meglátogatni. Elindulunk vele, végigmegyünk
a több kilométer hosszú lövészárkon. A séta bizony reggel kilencztől
délután kettőig tart, mert az altábornagy majdnem minden huszárnál
megáll.
– Van dohány?
– Van.
– Elég?
– Elég.
– Elég??
– Hát… Istenem… elég.
– Elég???
– Hát… lehetne több is.
Már írják is fel a noteszbe: a huszárokhoz holnap dohányt küldeni. És
most következik a harczias arczoknak, a kidüllesztett melleknek, a
bizodalmas tekinteteknek, az eget szurkáló bajuszoknak, a kedves, meleg,
őszinte válaszoknak hosszú, hosszú sorozata, a hogy ezek a huszárok itt
tíz-tíz lépésre az árok lyukaiban egymás mellett állanak, egy egész
ezred. Mintha a magyarság nagy képeskönyvében lapozna az ember: csupa új
meg új ember, egyik ravaszkás, a másik komoly, van közte fölényes,
szerény, vörös, barna, kicsi és óriás, fiatal, öreg. De a hang mind
nyílt, a tekintet mind a szemből a szembe megy. Elkeveredem a fiatal
tisztek közé, elmaradok az Excellenctől, de egyre hallom elől a hangját:
– Van családod?
És a katonás választ, haptákban:
– Igenis van.
– Nagy?
– Alássan jelentem, öt családom van, egy asszony, két gyerek és két
lány.
Öt család, négy család, hat család… kevesebb alig akad. Egynek «nyolcz
családja» van. Ebbe a szülék is be vannak számítva.
A sapkákat gyűjteni kellene, olyan szépek. Egyiken aranyfonálból és
művirágból csinált bokréta. A másik fényes zöld gyöngygyel körülszegve.
Töltényből csinált czeruzatok némelyikben. Kis kétkrajczáros emlékérmek
ügyes lánczczá varrva egyiken-másikon. És közben: öt család. Hat család.
Aztán megint tölgyfalevélből koszorú. És akár hat család, akár öt
család, a kis tükör ott függ a puskalyuk mellett, vagy a zsebben van. De
van. Ez olyan huszár-tradiczió, a miből nem engednek. Azt mondja az
egyik:
– Legfőként a bajusz végett.
És mindenütt rend: a lyukon kidugott puska tiszta, mint az arany.
Melléje az agyagba vágva pontos négyszögű lyuk, abban vannak a
töltények, kéznél. Mellettük kefe. Fölöttük a kézigránát: félméteres
vaspálcza, a minek a végén egy nagy «varangyosbéka» van vasból. És a
tükör. Össze kell hogy szorítsa a szívet a huszár történelmi
daliásságának ez az összekeveredése itt a sáros agyagba való
szorulással, – az a szomorú hűség, a melylyel a legszebb lovaskatona még
itt se adja oda a külsejét a vakondok-életnek. Tudja Isten, még itt is a
lóról lefelé beszél, a mikor guggol, akkor is, – a huszárság: a
nyargalás, a repülés, a ficzánkoló büszkeség valami titkos életet él
benne tovább. Búsul benne a huszársága.
Egy helyen töredezett, omladozott az árok. Néhány nappal ezelőtt betört
ide vagy negyven orosz, már egyik-másik be is ugrált az árokba, de
huszonkét huszár agyonvert belőle, a mennyit tudott, a többi
visszaszaladt. A huszonkét huszár most itt áll haptákban. Egynek sincs
baja. A kegyelmes úr megöleli őket.
A hol kiszögellik az árok, kétfelé két géppuska néz ki a lyukon. Az
egyik a mienk, a másik a «disznó». A disznó egy zsákmányolt orosz
géppuska. A huszárok ököllel fenyegetik, mikor mutatják, a «disznó»
pedig, mintha értené, meglapul a vaczkában…
Egy huszár zsebéből franczia nyelvtan áll ki. Oroszországban találta
valahol, kemény táblája volt, kitépte belőle a könyvet, most a térképet
tartja benne. A zempléniek és borsodiak közt az egyiknek két kitüntetése
van. Mikor Hofmann megszólítja, elvörösödik, dadog. Nem lehet tőle
megtudni, miért kapta. Zavarban van.
– Nem baj, fiam, – mondja neki a tábornok – te, úgy látszik, jobban
verekszel, mint szónokolsz.
Most, a hogy tovább megyünk, egy kis meglepetés következik. Az oroszok
nagyon figyelnek odaát és látják, a mint a tábornokkal együtt
tíz-tizenöt sapka megy így végig az árkon. A földhányás nem egyenletes
és ez a kis sapka-menet kilátszik mögüle. Mi is pontosan szoktuk látni,
mikor odaát inspekció van: az orosz tábornok és kísérete szintén
tíz-tizenöt sapka, a mely libasorban, lassan végigúszik az árok fölött.
Meg aztán a végig haptákban álló huszárok sapkái is látszanak. Jön tehát
vígan zúgva egy orosz shrapnell. Második esztendeje hallják ezt
napról-napra az árok lakói, mégis egyik-másik lekapja a fejét, a mi
különben semmi védelmet nem nyújt. Ezt a reflexmozgást a világ minden
hadserege ismeri. Nem lehet leszokni róla. Az inspekció tiszteletére még
három shrapnellt kap Excellenc és a kísérete. És egy kicsit pattogni
kezdenek a puskák odaát. Tehát most még egy jó félórát lehajolva kell
menni.
Kijutunk, most egyenként megyünk át a mezőn, a honnan látni az orosz
drótakadályt és mögötte a domboldalon végigvonuló lövészárkot. Náluk
most egy sapka sem látszik. És már meg is kapják a választ erre a négy
lövésre, a mi tüzérségünk beléjük vág vagy húsz shrapnellt. Itt most
ilyen retorziós rendszer van: ha ti nem hagytok bennünket inspiciálni,
mi nem hagyunk benneteket ebédelni. Aztán ismét csönd.
Az erdőben a parancsnokok lombgunyhói: gróf Szapáry alezredes, Jankovich
alezredes egy pohár borra állítanak meg bennünket. Itt vár Oehm őrnagy,
Hubiczky kapitány, Till főhadnagy, Hazay főhadnagy és a ministerelnök
fia: «Leutnant Tisza», – a ki szintén a lövészárokban álló huszárokkal
van.
Az erdő alatt tartalékban áll egy század huszár. A kegyelmes úr
megdicséri Lázár Károly főhadnagyot, a kommandánsukat és elibük állva
ezt kiáltja feléjük:
– Huszárok, hallom, hogy ti vagytok a legvitézebb század. Huszárok
vagytok, magyarok vagytok, természetes, hogy jól harczoltok. Gratulálok
nektek az utolsó ütközethez. És sohse felejtsétek el ezentúl se, hogy
magyarok vagytok. Éljen a magyar! Éljen a király!
Leveszi előttük a sapkáját. Minden tiszt ugyanazt cselekszi. A
moczczanás nélkül, mereven álló század rettenetes éljent kiált. Báró Vay
László, a parancsőrtiszt, előszólítja a szekereket és megyünk hazafelé.
Mögöttünk az árnyas erdőben nagy lódobogás: az egész tisztikar egyszerre
ül lóra és elnyargal a szekereink mellett, eltünik a fák közt, le a falu
felé. A kegyelmes úr ül az első szekéren Ruiz tábornokkal. A szekér egy
magányos sírdomb mellett megy el, egy huszár alszik ott lenn a fakereszt
alatt, a mely fölé fakéregből szép kupolát csináltak a bajtársak. A két
tábornok mereven szalutál a sír előtt.

Jeziorko, augusztus.
Esterházy Pál halála.
Az orosz állásoktól néhány száz lépésre a huszárok gyönyörű
lövészárkában, majd feljebb a dombon egy kis erdőben találom azokat a
tiszteket, akik Esterházy Pál gróffal egy ezredben harczoltak. Egy
lovashadosztály lóról leszállított huszárjai ezek. A parancsnok báró
Jacobs kapitány, itt levő tisztjei Mailáth, Rúsa és Lázár főhadnagyok,
Rumler, Quittner, Luka, Bún, Thuránszky, Dellin, Gosztony és Klobusitzky
hadnagyok, Kovács és Plessner zászlósok.
Ezek közt az urak közt kérdezősködöm Esterházy Pál halálának körülményei
felől, – ki tudhat róla többet, mint ők? Esterházy Pál hősi sorsa
nemcsak katonai és magyar szempontból, de tisztán emberileg is szép és a
közre nézve oly hosszú évekig lesz még fontos, hogy kötelesség a reá
vonatkozó adatokat összegyűjteni. Esterházy Pál sorsának nemcsak
érdekessége, hanem szimbolikus értéke is van. A ki itt, a bajtársai közt
kutat utána, az előtt ebből az esetből egy megrendítő emberi
megnövekedés lelki története bontakozik ki. Egy férfiszívnek legnagyobb
felemelkedése ez, a tiszta önzetlenségig és onnan fel egészen a halálig.
A szimbolikus értékét és a történelemhez való tartozását ennek a
halálnak az a tiszta és kétségtelen öntudatosság adja meg, a melylyel
Esterházy Pál az ő új és komor útján elindult, hogy ehhez a véghez
érkezzék meg. Most, mikor millió ember vérzik, ne lássék különösnek ez
az egy ember sorsával való erős foglalkozás. Nem kell ezt magyarázni,
értse meg magától mindenki, a ki a mi világunkban él.
Jacobs kapitány Mailáth György főhadnagyhoz utasít, a kinek az adatai
alapján közlöm szárazon a következőket, a melyek némely téves verzió
után teljesen hiteles adatoknak tekintendők.
Esterházy Pál tartalékos főhadnagy ez év márczius legelejéig
parancsőrtiszt volt. Ekkor azt kérte, hogy a parancsnokságtól helyezzék
ki az ezredhez. Ezt az elhatározását azzal indokolta meg, hogy igen sok
tiszttársa esett el a kárpáti harczokban és ő is ki akarja venni részét
a csapatszolgálat fáradalmaiból és veszélyeiből. Kinevezték tehát a
hetes huszárok gyalogosított lövész-eszkadronjának parancsnokává.
Április 13-án elment Alsóolsváról Pestre a főrendiházi ülésekre és
junius 21-én visszatért a galicziai Turadyba, a hol százada
lövészárokban feküdt.
Junius 25-én Stryj környékén, Dzievietniki falunál harcz volt. A falu
mély völgyben fekszik és akkor már a miénk volt. Két lövészeszkadronnak
a nyugatra eső erdőből be kellett a községbe vonulnia. Az oroszok a
keletre fekvő dombokon álltak és onnan az egész völgyet állandóan erősen
lőtték puskából és nehéz ágyúból. Esterházy maga ment csapata élén és
gonddal kereste ki a legfedettebb útat, mély árokban, magas rozsvetésben
vezette huszárjait, hogy észrevétlenül jusson velük a faluba. Az egyik
eszkadron már ott várta őket. A hetesek (Esterházy csapata) a falu
szélén, a házak mellett ásták be magukat. Az orosz igen hevesen lőtte
őket, de a fedezék elég jó volt. Másnap délután parancsot kaptak a
támadásra.
Magas gabonában csúsztak előre a huszárok az orosz felé, folyton
meg-megállapodva és fedezéket ásva. Három órakor Esterházy elindult az
oroszok felé. Tiszttársai figyelmeztették, hogy óriási termete miatt
különösen vigyázzon magára, de ő mégis előre ment a legelső vonalba, a
hová eddig csak alig tíz huszár mászott el. Esterházy mellett Horvát
Balázs szakaszvezető feküdt, a ki azt mondja, hogy ekkor az oroszok,
most sem tudni mily okból, beszüntették a tüzelést. Esterházy azt mondta
a huszároknak, hogy: «nincs is már ellenség a fedezékekben», –
felemelkedett és távcsővel kezdte nézegetni az orosz állást. Ekkor
belelőttek az alsó karjába, feljajdult és állva visszafordult, hogy
bekötöztesse magát. Ekkor kapta fordulásközben a meredek dombról lefelé
lövöldöző orosztól a második lövést. A golyó a bal lapoczkáján hatolt be
és jobboldalt elől, az utolsó bordáknál jött ki, rendes telt golyó volt,
az orvos véleménye szerint a szívén futott keresztül. E pillanatban
Esterházy, mint később megmérték, 57 lépésnyire volt az ellenségtől,
tehát az oroszok világosan láthatták, hogy tiszt. Ezt látva, az elesett
emberre sortüzet adtak.
Ezzel persze el volt árulva az orosznak, hogy ily közel jutottak
hozzájuk a huszárok és rettenetes lövöldözés indult meg. Négy huszár
rohant előre Esterházyt visszahozni, de kettőbe belelőtt az orosz. Ott
kellett hagyni. Mikor besötétedett, előre kúsztak érte és levitték a
faluba, abba a házba, a melyben napközben a kvártélya volt. Éjjel fél
tizenegykor kezdődött meg az általános támadás, a mely egy óra felé ért
véget. A huszárok elfoglalták az orosz állást és rettenetes bosszút
állottak parancsnokukért. Mailáth György a mellett volt, hogy Esterházyt
ideiglenesen ott, Dzievietniki mellett temessék el, az előtte való napon
elesett dr. Marinczer László hadnagy mellé, a kit a templom előtt
elhaladtában lőtt szíven egy a templomban elbújt orosz. Esterházy inasa
azonban hivatkozott gazdájának egyszer nyilvánított akaratára, hogy ha
el találna esni, szállítsák a hadosztályparancsnokságra és ott lévő
barátai intézkedjenek. Így is történt.

Horozanka, augusztus.
Vitéz «ezredeskapitány úr» Farkas.
Egy este a vezérkari házikó előtt látom a vezérkar tisztjeit, a mint egy
náluk két fejjel alacsonyabb, igen jó kiállású kis tiszttel
beszélgetnek. A kis tiszt sötét huszárbluzt visel, a melle tele van
kitüntetéssel, elől csillog a vaskereszt. A kis kemény huszárt mindenki
ölelgeti, ő vígan és hangosan beszél, egy huszárja érdekében jár itt a
parancsnokságnál.
– Itt maradsz vacsorára!
Itt marad. Akkor vele szemben ülök és jól megnézem, mert már sokat
hallottam róla. A Hofmann-hadtest büszke rá, «ő a mi guerillavezérünk»,
– legendás huszár-alak, alsó-takáchy Farkas Elemér, régebben tizennégyes
huszárkapitány, most a hadtest lovas-különítményének, a «Détachement
Farkas» – nak parancsnoka. Annyi lovasa van, mint békében egy