Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 05

– Örülök, hogy megismerhettem és mindjárt bocsánatot is kérek öntől, ha
nem beszélünk magyarul. Mert bár tudok és szoktam is magyarul beszélni,
egy magyar íróval szemben mégis zavarba jönnék.
Ezután emlékeztettem azokra a dicsérő szavaira, melyeket az ő
megbizásából Tisza István tolmácsolt a képviselőházban a magyar csapatok
vitézségéről. Megmondtam, mily nagyon örültünk ennek.
– Igen – mondta – megkértem erre Tisza grófot és boldog vagyok, ha ezzel
a magyaroknak, a kiknek fiai, apái, testvérei oly rendkívül hősiességgel
harczolnak ebben a mindannyiunk közös küzdelmében, örömet szereztem. Ön,
mint hallom, a limanowai csatatérről jön.
– Igen, fenség.
– Hisz akkor ön közvetlenül értesülhetett azokról a nagyszerű, igazán
bravuros harczokról, a melyeket ott a huszárok vívtak. De a vezetésük is
kitünő volt. Különösen a soproni Nádasdy-huszároké a dicsőség. Szegény
hős ezredesük is elesett. Ezenkívül hadd figyelmeztetem ön a 34-esek
remek harczaira Orosz-Lengyelországban. És csodaszép volt az is, a mit a
31-esek csináltak. A hozzám érkezett jelentésekből tudom, hogy ennek az
ezrednek egyetlen zászlóalja vette be, egy hadnagy vezetése alatt,
rohammal Przedvorz városát Lengyelországban.
– Fenség, boldog vagyok, hogy a hadsereg főparancsnoka ily szeretettel
tartja számon hazám fiainak hősi harczait.
A főherczeg tovább beszél a magyarokról:
– Mostanában kaptam levelet a magyar közoktatásügyi minisztertől. Ebben
azt jelenti a miniszter úr, hogy a magyar iskolák rengeteg ajándékot
gyűjtöttek össze a katonáknak karácsonyra. Higyje el, egészen nagy
érzéssel töltött el a gyermekeknek ez a megható gondoskodása. Mily
rengeteg munka folyhatott, a míg azt mind összegyűjtötték. És mennyi
lelkesedés, mennyi lélek van egy ilyen akczióban. Meg is köszöntem a
miniszternek a hadsereg nevében.
Komolyan, lelkesen néz rám.
– Nem hallgathatom el, – mondja emelt hangon – hogy a magyar sajtó
viselkedése minden dicséretet megérdemel. Nem egyszerű formaság ez
nálam, ha ezt mondom. Mi a legéberebb figyelemmel kísérjük az ujságokat.
Mondhatom, a mit a magyar sajtó csinál, az a legderekabb dolog.
Háborúban vannak az országnak nehéz napjai és épen ezeken a nehéz
napokon mutatott az önök sajtója nagy lelki emelkedettséget és nagyszerű
hazafias gondolkozást.
Megköszönöm alázatosan.
Áttér a harcztéri helyzetre:
– Semmi okunk aggódni Szerbia miatt. Nagyon szeretném, ha a magyarok, a
kik közvetlen szomszédai Szerbiának, egész nyugodtan és bizalommal
néznének a közel jövő elé. Minden folyamatban van és minden meg fog
történni, a mi jogosulttá teszi a hadseregbe vetett bizalmat. A terep
Szerbiában egyszerűen rettenetes. A jelentések valósággal jártatatlan
utakról, iszonyú időjárásról szólnak. De nincs olyan akadály, a melyen a
mi, most már edzett hadseregünk ne diadalmaskodnék előbb-utóbb.
Hozzáteszi:
– A mi a Kárpátokat illeti, boldog vagyok, hogy Magyarország felmentése
(Entlastung) oly szépen halad előre. Most is jó híreket kaptam a magyar
megyékből. Remélem, nem telik bele sok idő és a magyar föld teljesen
megtisztul az ellenségtől. Csak persze mindennek okosan, lassan,
óvatosan kell történnie, mindenre kell gondolni és főként kimélni kell
katonáinknak nemcsak életét, hanem az egészségét is. Higyje el,
éjjel-nappal gondolok erre.
Egy hosszú katonaélet tapasztalatai után egészen ellágyulva, mélyen
felsóhajtva hallatlan melegséggel mondta ezt.
– A katonák tudják ezt, fenség.
– Nagyon, nagyon szeretném, ha tudnák. Lássa, életem egyik legszebb
öröme volt az, ahogy az én tábornagygyá való kineveztetésemet fogadták.
Ne vegye dicsekvésnek, csak az ő szeretetükért érzett hála beszél
belőlem, mikor elmondom, hogy szerencsekivánatok valóságos özönével
borítottak el. Apró hegyi falvakból kaptam leveleket, egyszerű, szegény
családoktól. Egy-egy kis vendéglő asztaltársasága összeült és
meggratulált. Az ötödik hadtest, az én ötödik hadtestem, a melyhez annyi
boldog óra emléke fűz, most megint tanujelét adta, mennyire össze van
forrva velem. A lövészárkokból írtak nekem. És a harcz közepette, ott
bent az árkokban valóságos ünnepségeket rendeztek a katonák, mikor
megtudták, hogy az ő egykori kommandánsuk a hadsereg tábornagya lett.
Van annál szebb dolog, mint mikor a szeretetért szeretetet kap az ember?
Azt mondom:
– Fenség, a limanowai huszárokat láttam, a mint egy nagy karácsonyfát
czipeltek. Beszélgetni kezdtem velök és akkor azt mondták, hogy különös
szépen díszítik fel, mert az a hír járja, hogy fenséged meglátogatja
őket karácsonykor.
– Fájdalom – feleli – most nem mozdulhatok innen. Német
szövetségesünkkel való közös nagy akcziónk kötelességemmé teszi, hogy
állandóan a főhadiszálláson legyek és részt vegyek a közös
megbeszéléseken. Szívem szerint igazán elmennék hozzájuk. A mint egy
napi időm lesz, kimegyek megint a frontra. Higyje el nekem, szívesebben
élnék köztük odakünt a harcztéren, mint itt az irodában.
Hozzáteszi:
– De azért karácsonyra gondoskodtam róluk. A meleg ruhával való
fölszerelésük már teljesen megtörtént, a legnagyobb rendben van. Igazán
mindennel el vannak látva, a mi elképzelhető. Most azonban a hazulról
küldött karácsonyi ajándékaikról van szó. A hol vasút van, ott megkapnak
rögtön, pontosan mindent. Erre nézve már jó eleve intézkedtem. De sokan
harczolnak olyan helyeken, a hova leírhatatlan utak vezetnek. Ezek
egy-két nappal későbben fogják ünnepelni a szent estét. De a karácsonyi
ajándékaikat megkapják, bármily nehézségeket kell is leküzdeni a
szállítás munkájának. Mindenki legyen nyugodt, a ki küldött valamit.
Megkapja, a kinek küldte.
Mélyen megható gondolatot mond el.
– Nézze, – mondja – én még azokról sem akarok megfeledkezni, a kik most
Przemyslben vannak, oroszok által körülzárva. Hogy a hadműveletek során
hogyan fordul Przemysl sorsa, hogy mikor történik ott valami és mi
történik, azt most nem mondhatja meg senki. De egy bizonyos. Azokat a
karácsonyi ajándékokat, a melyeket a családok a hős várvédő sereg
tagjainak küldtek, külön raktárakba tétettem félre. Az ő karácsonyuk
becsomagolva várja őket, bármely perczben való indulásra készen. Isten
kezében van, hogy ezeket az ajándékokat mikor kapják meg, de a
családjaik szerető figyelme és az én apai gondom velük van minden
ostromló gyűrűn keresztül.
Még csak egy tiszteletteljes kérdést:
– Hallhatnék néhány szót a felséges király hogylétéről?
– Őfelsége hála Istennek kitünő erőben és egészségben van. Figyelme a
háború eseményeinek minden részletére kiterjed és bölcs, erős
nyugalommal, rendületlen bizalommal fogad minden hírt, a mi a
csatatérről érkezik.
Kezet nyujt.
Mély meghajlással szépen megköszönöm a kihallgatást. Még egy pillantást
vetek a szemeire: szelid, csupa-érzés tekintete van. Aztán szalutálva
fogadja búcsúzó köszöntésemet. Egyszerű, minden dísz nélküli szürke
egyenruha van rajta, csak gallérján fénylik a tábornagyi
aranytölgyfalevél. Soha nem fogom elfelejteni ezt a félórát. A világ
egyik leghatalmasabb seregének fővezérével beszéltem a háború kellős
közepén és ennek a pozicziónak a világtörténelmi díszében egy másokért
aggódó, hű öreg szívet ismertem meg.


KRAKÓ

Krakó, 1915 január.
A hatodik hadtesthez megyünk Grybowba, Robert Michel kapitánynak, a
finom elbeszélő-írónak vezetése alatt. Kerülőt csinálunk, a kapitány meg
akarja mutatni nekünk Krakót, a fellélekző Krakót, a mely nemrég még
hallotta az egyre közeledő, majd egyre távolodó orosz ágyúkat. Most itt
van előttünk a monarchia második rettegett vára, a melynek irányában már
harmadszor tört meg a mult hónapban Bochnia körül az orosz
előrenyomulás. Hatalmas fegyverzetében az erősség érintetlenül őrködik
az orosz–német–osztrák-magyar határ szögében. Az erődök mögött a
gyönyörű lengyel város rendes, temperamentumos élete folyik napközben. A
ki a népes déli korzót, a kilovagló elegáns lengyel asszonyokat, a teli
czukrászdákat, a szinházba tóduló frakkos közönséget látja, nem is
hinné, hogy tíz percznyire van az orosz határtól egy várban, a háború
kellős közepén. Csak később szivárog át a város életébe itt-ott valami a
vár háborús életéből.
Az első jel egy rettenetes dübörgés, a mely megrázza az ablakokat,
egymáshoz veri a poharakat az asztalon. Egy mozsárüteg megy dörgő
méltósággal végig az utczán. Dél felé csapatok masiroznak, feltünően új
felszereléssel, rajtuk a háború tanulságai, a melyeket
villámgyorsasággal alkalmazott a hadvezetőség: borjú helyett kényelmes,
erős, vászonból készült hátizsákok, a köpönyeg fölött papirvékony
vízhatlan gummiköpeny, a sapkák ellenzője szürke a régi fekete helyett,
minden katonán vastag külső harisnya és meleg keztyű, a tisztek
legénységi egyenruhában. Itt láttam először lóról leszállított
lovasságot csukaszürke ruhában négyes sorokban gyalogolni. Az utczán sok
német tiszt. Rangfokozatra való tekintet nélkül udvariasan versenyeznek
a mi tisztjeinkkel abban, hogy melyik szalutál előbb a másiknak.
A Hotel de Saxe elegáns franczia termében egyetlen nőt vagy polgári
ruhás férfit nem látni. Zsufolva van az ebédnél automobilistákkal,
repülőkkel, osztrák-magyar és német vezérkari tisztekkel. A Jagellók ősi
királyi várpalotája alatt a Visztulán katonai czélokat szolgáló kis
gőzösök a hadilobogóval. Az utczákon csupa automobil: valósággal új
látvány az autóitól megfosztott Budapest és Bécs után. Mintha a
monarchia minden rekvirált autója itt fütyülne, dudolna, zakatolna,
vakítana a havas estében.
Az esős időjárást ma hó váltja fel. A szuronyos őrszemek behavazva
posztolnak a vasúti sinek mellett: csupa háborús szobor, a mint
hóprémmel a sapkájukon és vállukon mozdulatlanul állnak a színes
jelzőlámpák közt a fehér éjszakában. Este féltizkor minden elsötétedik
és elcsöndesedik. Akkor egészen várrá válik Krakó. A vendéglő és kávéház
a vár háborús rendje szerint ilyenkor egyszerre eloltja lámpáit és
hazaküldi a közönséget. A szinházak, a melyeknek e heti műsorán Sardou
és Bisson vígjátékai szerepelnek, féltizre bevégzik az előadást. Tíz
órakor az utczák üresek, minden csöndes. Átveszi uralmát a visszhang.
Krakó most éjjel igazán az, a minek képzeljük: a két birodalom sarkán a
végtelen orosz sikság éjszakájába meredő komor vár. Minden téren
szuronyos őr áll, az utczasarkokon őrjáratok fordulnak ki: a katonák két
sora két gyalogjárón, a tiszt egyedül a kocsiút közepén. A csendes
hóesésben a fejükre huzott csuklyával némán lépdelnek az ősrégi fekete
lengyel paloták tövében. Az utczára dőlő sötét kőpillérek közt, a sárgán
pislogó vaskosaras nagyúri ablakok alatt ezek a lámpafényben megcsillanó
fegyverek – csodaszép éjszakai kép valami régi lovagregényből. Néhány
lengyel légió-tiszt a történelmi hűséggel visszaállított négyszögű
kokárdás csákóval teljessé teszi a regényes középkori
várudvarhangulatot. Egy-két utcza, egy-két forduló és hirtelen
kiábrándítóan modernné változik a krakói éjszaka. A katonai
parancsnokságok épületei körül mozgás és élet. Az ablakokban zöld ernyős
irodai lámpák. Villanyfény ragyog ki a hópelyhek közé és az autók
fényszórói párosával csikozzák végig a fehér teret még fehérebb hosszú
sugaraikkal.

Widoma, január.
Ma Oroszországban vagyunk. Rövid kirándulás Krakóból, egy kis darab
orosz földet taposni, orosz földet látni. Előbb Krakó vár-területén kell
keresztülvergődni. Ezen a mértföldeken át feldult, tízezrek szorgalmas
földmunkájával össze-vissza ásott, épített, kivagdalt, dróttal bevetett
területen minden titok. Kiirtott erdők között mély árkok, földbe leásott
kaszárnyák, földalatti alagútak, domboldalakba furt barlangok, a
szántóföldből kiálló szelelők és kémények százai, látszólag oknélküli
hídak és falépcsők, a melyek mintha óriás vakondokok világába vezetnének
le a föld alá, ágyúk, ágyúk és megint ágyúk, aztán egy teljesen
összedrótozott kis liget, vermek, czövekek, sánczok mindenfelé, félóráig
száguld közöttük az autó és az ember egyre kevesebbet ért belőle. Az
egyik országúton egy 30 és feles mozsár. Végre hát láthatom elevenen. De
ez is titokzatos, mert be van a szerkezete vonva barna ponyvával, talán
az időjárás viszontagságai ellen. Tovább visz a repülő-park automobilja
a fagyos reggelen a hófedte orosz tájképen át a híressé vált slomnikii
erdők felé. Ez az erdőség volt az a pont, a hol az elmult év végén a
Krakó felé előtörő orosz hadsereg a legközelebb jutott ehhez az
irtózatos erejű várhoz. Az út a legkülső erődökön vezet át, ellenséges
területre. A határt orosz nemzeti színekre festett oszlopok jelzik: az
oszlop fehér és piros-kék csigavonal fut végig rajta. Mellette
hórihorgas fakereszt nyulik a magasba, akkora, mint egy telegráfpózna,
de rajta Krisztus alakja olyan picziny, mintha kis asztali feszülethez
készült volna. Ha nem volna csillogó sárgarézből, nem is lehetne látni.
Később mindenütt ilyen szokatlan formájú feszülettel találkozom az
országúton.
Az út egy ideig a Lysagora hegység felé halad, aztán egy ágán letérünk a
nagy varsói országútra. A harczok itt Slomniki falu környékén a
Szreniava folyótól délre folytak az országúton, a nyomorult orosz
faházak közt, főként a rengeteg nagy erdőségben, a mely Widoma falunál
kezdődik. Ma már hó fedi a ránk nézve győzelmes harczok nyomait. Az
elesett katonáknak, a kik Krakó alól elverték az ellenséget, már a
sírjaik is csak gyengébb hullámoknak látszanak a sima hótengeren. Csupán
a fakeresztek meredeznek ki a végtelen fehérségből.
A hó elborított mindent: lövészárkot, földhányást, sírhantot. Ez volt az
a harcz, a melynek ágyúdörgése elhallatszott Krakó városába. A widomai
fenyőerdő megőrizte az elkeseredett küzdelem nyomait. Gránátok irtották
ki itt a toronymagas, gyertyaegyenes fenyőt. Az erdők földjeit méternyi
magasan borítja a fenyőlomb, mintha jégvihar verte volna le. A
shrapnellek golyó- és szilánkesője szaggatta le a lombot,
megkoppasztotta az erdő koronáját, úgy hogy most besüt felülről a nap,
oly melegen, hogy szinte éget.
A vékony, magas szálfák, melyek nem igen nyújthattak fedezetet egyik
félnek sem, embermagasságig össze vannak lövöldözve. Olyan sűrűn járt
itt a golyó, hogy az erdő szélén álló útmutató-oszlop kis vastáblája
valósággal rostává van lőve. Magán ezen a tenyérnyi széles és talán
harminc czentiméter hosszú táblácskán tizenhét lyukat lehetett
megszámlálni. Az országúton a falvak közelében faoszlopok állnak. A
tetejükön sárgarézből domborított szentképekkel. Ezek úgy össze-vissza
vannak az erdő körül lőve, hogy a szentet sem látni már rajtuk. Ha ezek
az apró tárgyak így ki vannak lyuggatva, mennyi golyó repülhetett ki
abból az erdőből erre az országútra, a mely az oroszok szemében akkor
egyszerre Bécset és Berlint jelentette!
Csodálatos vad látvány ez a megritkított, megtépett erdő, a melyben
három emelet magas sudár fák dőlnek keresztül-kasul egymásra. Néhol
torlaszok vannak hirtelen kivágott, vastagabb törzsekből. Itt a frissen
hasított fenyőgerendák vérfoltosak. Most nyugodalmasan ragyogó téli nap
süti az erdőt. Így néz be a leégett tetejű házak falai közé is. Az erdőn
túl egy szétlőtt parasztház romjaira világít élesen. A szobák falai
belül pirosra, kékre, sárgára voltak festve, most olyanok ezek az
eltörött faldarabok, mint valami mesevilág szines sziklái. A fehér
alapon úgy ragyognak, mint óriási nyers drágakövek.
Az erdőben, a honnan ezt a váratlan képet nézem, isteni csend pihen. A
ritkuló szélen át kilátni az országútra, a melyen teherautomobilok
szakadatlan sora halkan vonul a puha szőnyegen. A harczvonal felé
visznek tömött zsákokat.
Dél van. Huszárőrjárat megy át a fák között és az erdő szélén. Közös
huszárok nagyszerű színben. Frissen, nevetve nyargalnak. A szavuk
idehallik a hótakaró fölött. Az egyik valami hosszú mondatot mond, a
minek az a vége, hogy Tisza Pista. Vidáman csattan ez a név a beszéd
végén, mint az ostor. A czár földjén így diskurálnak a magyar huszárok.
Valami hallatlanul boldog érzés szaladt végig rajtam. Az ember ilyenkor
fél, hogy ha majd ezt elmeséli, nem fogják elhinni. Utánuk nézek.
Letérnek az országútról és keresztül vágnak a szűzfehér havon. Még csak
azt látom, hogy egy hosszú bundás lengyel paraszt mélyen meghajolva
köszön nekik. Szikrázva porzik utánuk a hó.

Krakó, január.
Szinház…
Hát ilyen is van még?
Zsufolt szinház, meleg nézőtér, kivágott ruhás hölgyek, frakkok,
szinlapok, legyezők, smokingok, gukkerek, virágok, páholyok, parfüm,
zenekar, forró premiére-hangulat… Urak udvarolnak hölgyeknek.
Délután még harmincz és feles mozsarak mentek el a krakói szinház előtt,
alkonyatkor szuronynyal állítottak meg innen tíz percznyire a vár
kapujában és tábori jelszót kellett dadogni. Ágyuk és drótsövények közt,
tábori tüzek közt jöttem a szinházba, alig a minap még dörgött a krakói
erődök acélkórusa – és ez itt szinház, sőt opera, sőt premiére. Úgy
állok itt a frakkosok közt halina-csizmában, szőr-ingben és elfogódott
szívvel, mint egy félénk paraszt. És tele vagyok féltékeny, igazságtalan
keserűséggel, hogy miért játszanak most szinházat.
Az is hazudik, a ki azt mondja, hogy ennél érdekesebb premiéret látott.
Az első premiére az ágyúszó óta. Ezek is furcsa emberek. A mint nem
ágyúzzák őket, szinházba szaladnak.
*
Halálosan fáradt vagyok. Oroszországban voltunk ma egész nap. Sírokat
láttam a hó alatt. Vért láttam egy erdőben. Szétrobbantott házakat,
beteg huszárokat, fenyőlomb alatt a háború szemetjét, a mi most a fél
világot borítja: üres konzervskatulyákat és rengeteg véres rongyot,
alsóruhát… És megint kereszteket a hóban. Ki a szerző?
A szerző Walewski úr. Az operája egy felvonás. Már sötét van. Walewski
úr maga dirigálja művét és rosszul állt oda a karmesteri emelvényre.
Mert a villamos lámpa a bal csipője mellett van, úgy, hogy a mint
dirigál, óriási árnyéka felrajzolódik a nagy szinház jobboldali
páholy-rengetegére, csak oda kell nézni: egy huszméteres fekete
árnyékkarmester dirigálja tele a nézőteret, a pálczája akkora, mint egy
kocsirúd, a feje: mint két páholy. Walewski úr Wagner tanítványa.
Lengyelül énekelnek. Elhatároztam, hogy azonnal elalszom. Még csak a
díszletet nézem meg. A függöny felgördül, az előtérben sziklák, a
háttérben a hóborított lengyel síkság, ugyanaz, a mit délben láttam.
Mintha le volna bontva hátul a szinház fala és ki lehetne innen látni
Slomniki felé. Hold süt a havas tájra. Hol vannak róla a keresztek, a
vékony kis keresztek, a mint kiállnak a lágyan hullámzó hóból? Hol van
az öreg, beteg népfölkelő-huszár, a ki a lovát «gribbencs»-nek nevezte,
– a czár határkövénél találkoztam vele, mentek haza Marosvásárhelyre,
mert mind a ketten betegek, ő is, a lova is. Mit bánom én, hogy Walewski
úr hirtelen megy át a czé-durból direkt a czisz-durba. Walewski úr
merész ember. A háttér-díszletet kell nézni, összehúzott szemmel, a
fehér orosz síkságot. Tőlem Walewski úr átmehet a czé-durból, a hova
akar. Csöndesen pisszegek a jegyszedőnek, adjon színlapot, hadd tudjam,
mit keres itt az orosz síkság.
Az előttem ülő úr visszafordul és színlapot ad. Közben megkérdezi:
– Der Herr ist Kriegsberichterstatter?
– Ja – sugom neki.
Most jut eszembe, hogy rajtam van a sárga-feketesárga karszalag az ezüst
betükkel.
Az úr magántanár a krakói egyetemen. Van szerencsém. A történelmet
tanítja.
– Kérem, mit keres ott a síkság?
– A síkságon kóborol Twardowski, a híres lengyel varázsló és habozik,
hogy az élet örömeit válaszsza-e, vagy a dicsőséget. Az a meztelen nő a
pálmaággal, az a dicsőség. Ez egy fiatal lengyel zeneszerző. Nekünk ma
nagy napunk van.
– Igen?
– Igen.
Szünet.
Látom, Twardowski, a híres lengyel varázsló az életet fogja választani,
nem a dicsőséget, mert lökdösi a meztelen nőt a pálmaággal.
Az úr megint visszafordul:
– Ön magyar?
Elképpedek.
– Honnan tudja?
– Az előbb beszélt németül egy kapitánynyal és a kiejtése…
– Igen.
– Tessék megírni, hogy a lengyel a legszerencsétlenebb nemzet a világon.
Az egész háború a mi országunkban folyik. Német kommandó alatt 340,000
lengyel harczol négy millió százharminczhatezer közül. Itt nálunk négy
és fél millió lengyel lakik, ebből 400,000 katona. Óh, uram, mily
borzasztó: Oroszországban tizenkét millió lengyel lakik, ebből 800,000
katonaköteles, ez áll szemben 740,000 német-osztrák-lengyellel.
Twardowski, a híres lengyel varázsló mégis a dicsőséget fogja
választani, mert simogatja a meztelen nőt a pálmával. A szülei jönnek és
rábeszélik, hogy az életet válaszsza. Nem.
– Kérem, mondja suttogva a tanár – írja meg, hogy Krakó a lengyelség
kulturájának a közepe. Itt vannak az egyetemek, a lengyel szerzők
premiérejei…
– És Varsó?
– Varsó a lengyel Páris. Krakó a lengyel Göttinga. Varsó az élet, a
gazdagság, a fény, mulatság, üzlet… Krakó a lengyel tudomány, irodalom,
zene, hazafias politika, festészet, történelem, buvárkodás. Irja meg,
hogy a lengyel mily szerencsétlen nép… hogy Varsó az orosz rabság alól
felszabaduljon, ezért Varsónak mennyit kell szenvednie… össze fogják
lőni… Ismer egy Divéky nevü magyar tanárt?
– Nem.
Körülöttünk diszkrét pisszegés, hogy ne diskuráljunk. Walewski úr
felviharzik a zenekarban, felsikolt és dübörög. Twardowski, a híres
lengyel varázsló a dicsőséget választotta. Tomboló tapsvihar. A függöny
legördül.
– Szerző! Szerző!
Egy kis frakkos úr hajlong, sápadtan, boldogan. Feltünően megszorítja
Twardowskinak, a híres lengyel varázslónak a kezét, mutatván ezzel, hogy
az övé az érdem. Taps és ordítás. Siker. Most már nem bánt az, hogy
szinházat játszanak. Lengyel dolog ez egészen a csontok velejéig.
Ordítanak és tapsolnak az orosz ellen. A lengyelségért. Gyönyörű
pillanat, szeretném a szinház tetejét felnyitni, mint valami nagy
skatulyát, hogy ez a tűzes, vad diadalordítás elzengjen messze a havas
éjszakában, az oroszig. A magántanár elégülten mosolyog. Igazán szép
este. Nagyon izgatott vagyok, minden az eszembe jut: a Visztula partján
ülök, egy szinházban. Milyen nagy szó ez itt: Visztula. A Visztula
jelenti az egész orosz háborút. Ebbe ömlik minden háborús folyó, ebbe
viszi a vért a Dunajec, a Biala, a Nida, az a sokat emlegetett Nida…
Ebbe siet a San, a Pilica, a Bzura… Mennyi vér folyik le a Visztulán.
Nemrég egy szibériai hadtest fulladt bele, belevertek a németek huszezer
embert. Huszezer hulla uszik ebben a folyóban és mi szinházban ülünk a
partján és tapsolunk: Szerző! Szerző!
Walewski úr a szinpadi boldogság grimaszával sápadt arczán, hajlong.
– Éljen Lengyelország! – kiáltja a tanár.
– Kérem, – mondja hirtelen – nézze a függönyt, ezt Siemieradzki, a híres
lengyel festő festette. Alá is írta a nevét.
– Igen, látom.
Jön le a függöny.
*
A második darab czíme: Krolewicz Jaszczur. Értelme olyanféle, mint:
Békakirály.
Ez igazán gyönyörű. Népdalok vannak a zenéjében feldolgozva, lengyel
népdalok, a melyekbe Chopin is belemarkolt. Sok helyen ismer rá Chopin
melódiáira az idegen. A békakirályt szerelemmel, csókkal váltja meg egy
leány, a ki vizért megy a kutra. A békakirályt szép lovaggá varázsolja a
leány szerelme. Aztán visszamegy a kutba, valami hiba történt, fájdalom,
megint béka lesz belőle. Elragadó zene, ez aztán igazi muzsikus, a ki
ezt csinálta. Három rövid felvonás. A szerző: Boleslaw Raczynski.
Mikor a megváltott békakirály a nagy zöld fejével elindul a szép lengyel
leány után és a legszebb szomorút játszszák a hegedük a kisbőgővel, azt
mondja a tanár az előttem levő széken:
– Az oroszok is akartak lengyel légiót csinálni, mikor a mieink sikerét
látták. Egy Gorcsinszky nevü alak próbált Lembergben lengyel légiót
csinálni az osztrák-magyar hadsereg ellen.
– Ki az a Gorcsinszky?
– Mi, lengyelek, nem ismerjük. Bizonyára orosz rendőrügynök. Drága
pénzen összehozott háromszáz embert, ebből száz megszökött, maradt
összesen kétszáz ember. Nálunk egész ezredek harczolnak önként. Ezt a
kétszázat aztán hazaküldték, szégyeltek vele előállni. De ezek se voltak
mind lengyelek. Az oroszországi lengyel légió terve megbukott. A
lembergi orosz parancsnok Gorcsinszky urat végül kirugta.
Igazán gyönyörű zene ez a Békakirály. Valami oly fájóan édes, oly szépen
szomorú. Igazán kifejezi azt a mondhatatlan pechet, hogy egy varangyos
béka halálosan beleszeret egy szép kis lengyel leányba, – s miután egy
napig férfi volt, vissza kell mennie békának a kutba. Nem nagy öröm.
A hegedük szólnak és a kisbőgők. A teli szinház a lélegzetét
visszafojtva hallgatja a férfias, erotikus sírást. Oly halotti csönd
van, – ebből viharos taps lesz. Mellettem ül Hellsen Henrik úr, egy
fiatal dán ujságíró, ez egészen elolvadt. Én nem tudom sajnálni a
királyfit, a ki ismét békává lett. A nagy csöndben körülnézek a
szinházban. Zsufolva van. Minden páholyban szoronganak a szépmellű
lengyel nők. Távcsövek… legyezők… Hallatlan szépek ezek a lengyel
asszonyok És mégis csak csodás, ízzó dolog a szinház.
Szinház… régi szerelem, mult idők emléke…
Lehet elfelejteni a beteg huszárt a beteg lovával? Azt a rengeteg kis
keresztet a hóban… Azokat a piszkos, véres rongyokat, azokat a
mártir-kapczákat a widomai erdőszélen? Az idegességtől, nemalvástól, a
fáradtságtól és a látványoktól lázasra gyötörten, a fejem még tele
emberi kinok emlékeivel… mikor jön vissza az idő, hogy frakkban ülök az
Operában és semmi másra nem gondolok, mint a zenére? Itt oly rossz most
ülni. Fenn kellene állni ennek a lengyelesen büszke, hatalmas
szinház-palotának a tetején, a kupola gombján, onnan elnézni arrafelé, a
honnan idejöttem. Most ott trénszekerek éjjeli táborban állnak, és kis
vörös tüzek mellett guggolnak bebugyolált fejű szakállas katonák. Hat
hónapja nő a szakálluk. Parasztok, kereskedősegédek, munkások,
törvényszéki aljegyzők, kis vidéki zsidó boltosok, apró-gentry, a kinek
a huszáréletre nem tellett, butorszállító czégek írnokai, czvikkeres
tartalékosok, – trén.
Élesen, vadul tapsolnak, igazán mindenki tapsol és ordít. A csillár
felszikrázik megint. Gyönyörű nők, mellek, vállak, frakkok, legyezők,
«szerző!» – «szerző!»… Koszoruk. Virág. Emlékszem: száz évvel ezelőtt
mintha láttam volna már ilyet.
Vége van.
– Habe die Ehre – mondja a tanár és megy a ruhatár felé. Kábultan megyek
utána, a rettenetes szöges csizma visz, mint valami büvös járógép.
Mögöttem dobogva áll fel az egész szinház.
– Éljen Lengyelország!

Rakowice, január.
A legmagyarabb madár nem a turul. A legmagyarabb madár egy osztrák
repülőgép, a melyen két magyar katona ül. Az egyik, a ki az ellenség
fölött ágyúk és gépfegyverek sortűzében, egész ezredek egyszerre való
tüzelése közben vezeti a gépet, a másik a ki ezalatt nyugodtan rajzol és
fotografál.
Odahaza folyton siránkoztunk, hogy kevés aviatikusunk tengődik, nincs
repülőtér, szubvenczió, semmi – és most csupa magyar szó itt körülöttem
a repülőtéren. Nemcsak a bakák magyarok, akik itt gépészkednek, de egyik
repülőtiszt a másik után szólal meg magyarúl. Meglepően sok a
hadseregben a bravuros magyar pilóta és légi megfigyelő. Több mint
hittük.
Napfényes, száraz téli idő. A délelőttöt a negyedik hadsereg egyik
repülőszázadánál töltöttem. A repülőtér hófödte tiszta-fehér síkság.
Rajta sátrak, deszkabódék, árboczok, jelzőlobogók. Innen indul el és ide
tér vissza az orosz állásokat kémlelő repülőtársaság. Elegáns tisztek, –
valaki azt mondta, hogy a jövőben a repülő katona lesz a legelegánsabb
fegyvernem – most már meg is van ez a karaktere ennek a csoportnak.
Az óriási fehér terítőn színes pillangók pihennek. Nagy piros-fehér
foltok, csikok vannak a gépek, szárnyain. A kép: piros rovarok egy tudós
fehér itatóspapirján, az óriások országában. A sátrak előtt égnek
fordított csövű gépfegyver. Két katona őrzi. Felettünk a végtelenségig
tiszta, halványkék ég. Szélcsönd.
Egyszerre hallom, a mint kiabálnak a katonák:
– Apparát! Apparát!
És a sátrakból kirohan vagy negyven katona, szalad előre a fehér mezőn,
messzire, olyan messzire, hogy végül már csak pontoknak látja őket az
ember. Az «apparát»-ot én még nem is látom. A gukkert kell elővenni,
hogy valahol az ég alján, nagyon messze, a láthatár szélén egy szunyogot
lássak meg, a mint buzgón igyekszik ide, hazafelé.