Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 16

Szibériában és talán az is rászorul a mások jóságára, ha megszökik.
Innen a tanító vitte el magához, minden jóval tartotta, majd egy úrhoz
került, a ki Rozvadovban törvényszéki bíró volt. Itt töltötte május
elején vándorlásának utolsó két napját. A bíró ruhát, fehérneműt adott
neki. Az asztalnál hárman ebédeltek együtt, a bíró, Benkő és egy
hallgatag úr, a kiről nem tudhatta meg, hogy kicsoda. Benkő gyanúsnak
találta a hallgatag urat, kerülte, viszont a hallgatag úr is ferdén
nézett Benkőre. Mikor a házigazda ezt észrevette, behívta őket a
szobájába és bemutatta őket egymásnak. Benkő akkor tudta meg, hogy a
hallgatag úr szintén magyar katona és régóta bújdosik itt Tschnadel bíró
házában. Valósággal Jókai-regénybe illő jelenet lehetett, a mikor a két
magyar szökevény egymás nyakába borúlt a jóságos bíró szobájában.
Most a két szökevény együtt tervezgetett és reménykedett, a mikor
egyszerre híre jött, hogy a szövetséges seregek áttörték a galicziai
orosz frontot és közelednek Kopitava felé. Az oroszok elvonultak a
helységből és május hatodikán megjelent az első német patrouille
Kopitavában s utána nemsokára a német katonaság, élén von Stock német
tábornokkal. A magyar katonák azonnal jelentkeztek a német
parancsnoknál, a ki megdicsérte őket és autón küldte mind a kettőt
Neu-Sandecbe. Innen vonaton a főhadiszállásra utaztak, a hol a
főparancsnokságnál jelentkeztek és részletesen jegyzőkönyvbe mondták
kalandos történetüket. Útközben, Krosnó vidékén nem tudták megállani,
hogy az arra haladó győzelmes magyar hadtestnél ne jelentkezzenek. Itt
Arz altábornagy szintén elmondatta magának a szökés történetét. Most
mind a két fiatalember útban van hazafelé, miután a főparancsnokság
szabadságolta őket, hogy fáradalmaikat kipihenjék.

Főhadiszállás, június.
A Szurmay-honvédekről.
Nowak német író, a ki Liman lipcsei szerkesztővel a főparancsnokság
külön engedélyével a Szurmay-honvédekhez utazott, ma elragadtatva jött
vissza és egész este csak a honvédekről mesél. Szurmayék szívesen
fogadták a két német vendéget, mindent elmagyaráztak, megmutattak nekik.
Megkértem Nowak urat, mondja el a Szurmay-csoport legutóbbi napjainak
történetét, a melyet vezérkari tisztek előadása alapján jegyzett fel.
A Szurmay-féle hadseregcsoport, a mely legnagyobrészt magyar honvédekből
áll, most Drohobyc körül vívja nehéz harczait. A nyilvánosság előtt
utoljára az uzsoki szoros nagyszerű védelmével kapcsolatban szerepelt a
Szurmay-csoport. Hogy miképpen jutottak el a honvédek az uzsoki hegyek
fagyos világából az égő petroleumforrásokhoz, arról Nowak a következőket
mondja:
Szurmayék felállása legutóbb az uzsoki vidék galicziai részén Sianki
falutól nyugatra és keletre volt. Emlékezhetünk még arra, hogy a
gorlicei és a tarnowi offenziva előtt éppen ezt a vidéket támadták
legerősebben az oroszok. A mi állásaink itt éppen ezért nagyon erősek
voltak. Igen tömör földművek és drótakadályok védték az állást, a mely
úgy volt megszerkesztve, hogy a támadó oroszokat már a támadás első
perczeiben oldaltűzbe foghatta. Miután az oroszok leginkább az éjszaka
sötétjében támadtak, a honvédek ezen úgy segítettek, hogy minden
támadásukat kivilágították. A drótsövények előtt felállított őrök
ugyanis, a mikor észrevették a sötétben feléjük csúszott orosz sorokat,
jelt adtak hátrafelé és ugyanakkor hirtelen meggyújtották az előre
odakészített szalmakazlakat, a melyek petróleummal voltak leöntve. Az
összes drótsövények előtt hatalmasan fellobogó lángok erős fényt
árasztottak és megkönnyítették a drótok közt bukdácsoló ellenség
elpusztítását. Az utolsó napokban már tizes sorokban támadtak az
oroszok, de a honvédek minden támadást visszavertek.
Mikor Nyugat-Galicziában megindult az offenziva, az uzsoki honvédek is
támadásba mentek át. Uzsok körül is van egy Ostry nevű hegy, ez volt az
oroszok legerősebb támaszpontja. Ezt a hegyet május harmadikáról
negyedikére elfoglalták és hirtelen átalakították a maguk czéljaira. Az
orosz lövészárkokon keresztül-kasul magyar árkokat ástak. Uzsok
környékén, a hol már sokszor cseréltek gazdát a magaslatok, mindenütt
láthatók ezek az egymást keresztező, egymásba fonódó lövészárkok, a
melyekben hol oroszok, hol magyarok laktak. Az Ostry-hegy elfoglalása
után megkezdte az orosz haderő a visszavonulást, a Szurmay-csoport pedig
az üldözést. Az oroszok már megkaphatták galicziai vereségük hírét, mert
itt álló seregük, a mely a Bruszilov tábornok nyolczadik hadseregének
balszárnya volt, igen gyorsan vonult vissza. A honvédek oly gyors
tempóban folytatták az üldözést, hogy az úttalan vidéken nem is a
völgyeken át, hanem hegyen-völgyön keresztül úgyszólván légvonalban
siettek az oroszok után. Az oroszok visszavonulásának módja jellemző
volt. Ha az orosz úgynevezett stratégiai visszavonulást rendez, vagyis
még vissza akar jönni arra a helyre, a melyet elhagyott, akkor
kíméletesen rombol. Ha megverve menekül, akkor tűzzel-vassal púsztít.
Elég annyi, hogy ezen a vonalon megverve menekült az orosz sereg. Turka
helység például nem létezik többé.
Állandó utóvéd-harczok közepette érkeztek Szurmay honvédei május közepe
táján azokra a hegyekre, a melyek mögött észak felé mély völgykatlanban
fekszik Boryslav, a milliókat érő petróleumforrások sokat emlegetett
vidéke.
A boryslavi magaslatokról leszállva már látták a honvédek égni a
petróleumforrásokat. Mentek le, neki a lángtengernek. Az oroszok három
szotnya kozákot rendeltek ki gyújtogatni és egy félszotnya dragonyost a
lakosság fékentartására. Először a kincstári források lángoltak fel.
Aztán az úgynevezett Hubicz-források. Harmadnap égett maga a boryslavi
telep. A kozákok, a kiknek parancs szerint óvni kellett volna a franczia
és angol tulajdonban levő forrásokat, nem nagyon válogattak, mert a
honvédek már a nyakukon voltak. Nem is gyújtottak fel mindent. Maradtak
források is, fúrótornyok is épen. Egy mérnök a gyújtogatásra rendelt
kozákcsapattól harmincz rubeljével váltott meg néhány tornyot. De a
tartályokat megfúrták és meggyújtották. Elvonulásuk után még tizednapra
is füstös lánggal égett a petróleum a völgyben…
A honvédek ezen az égő vidéken keresztül folytatták az üldözést Drohobyc
irányában. Szurmay altábornagy éjjel-nappal talpon volt és legtöbbször
olyan helyen ütötte fel hadiszállását, a mely az orosz tüzérség
tűzvonalában volt. Állandó és közeli érintkezésben akart lenni
csapataival. Drohobycon túl kitünő terepet találtak a védekezésre az
oroszok. Itt mocsarak mögé húzódtak, úgy hogy a honvédek csak az
ingoványon keresztül intézhettek ellenük frontális támadást, tüzérségünk
azonban ellenállhatatlan oldaltűzzel innen is kiverte őket. Különös
nehézséggel járt a mocsaras vidéken a sebesültek hátraszállítása.
Drohobycban lengyel és zsidó küldöttség várta Szurmayt és csapatait.
Felszabadítóikat üdvözölték a magyar honvédekben.
Becsülettel küzdöttek soraikban a magyarországi szerbek is és ide is
elkisérték őket apró, teherhordó lovaikkal a bosnyákok, a kik Uzsoknál
oly kiváló szolgálatokat tettek, hogy egy ott járt svájczi őrnagy
hasábokat írt róluk egy bázeli ujságba. A honvédek, a kiknek
történetében már napi hatvan kilométeres menetelés is előfordult,
ezúttal is igen nagy és gyors marsokat végeztek. Jellemzi a csoport
lelkes hangulatát, hogy mikor ezek a harczok megkezdődtek, a tiszti
szolgák is a frontba kéredzkedtek és részt vettek a küzdelemben.
Az üldözés napjaiban Nowak és Liman meglátogatták egy éjszaka a tüzek
mellett táborozó honvédeket. Mikor a honvédek meghallották, hogy ezek az
urak Németországból jöttek el hozzájuk, valamennyien levették sapkájukat
és ezt kiáltották feléjük: Testvérek vagyunk!


PRZEMYSL

Tymbark, junius.
Automobilon, olyan sebesen, mintha ott csak épp ránk várnának, mielőtt
tovább mennek… a ma felszabadult Przemysl felé. Forró nyári nap. Tymbark
oly békésen fekszik templomával, piros háztetőivel a dús zöld közt a
mély-kék ég alatt, mint egy túlzottan színes nyomású plakát, vagy képes
levelezőlap. A temető… Muhr ezredes, Szántay kapitány… Idehozatta őket
Arz tábornok a limanowai dombról, mint meghatottan mesélte egyszer, a
tymbarki temetőben alszanak a magyar huszártisztek, a soha el nem
felejthető mártir-katonák, a Nádasdy-ezred tisztjei, meg a tizenhármas
jászkúnok…
Földek, ligetek, nyugalmas, dús, szép vetés, nyári csönd, tökéletes
nyugalom. A zöld vetésben egy-egy még zöldebb csík: a föld begyógyúlt
forradásai. Tavaly deczemberben itt lövészárkok voltak, a hol most ezek
a csíkok vonulnak. Itt-ott konzervdoboz csillog a vetés közt. Ez daczol
legtovább a mindent eltörlő, mindent elsimító, mindent elfelejtő
természettel.

Limanowa, junius.
Ott fenn a domb tetején a ritkás, szellős nyírfaerdőcske, a
hadijelentések százszor említett «Birkenwäldchen»-e, a huszár-golgota…
Milyen nyugalmas, szép és közömbös most… Az úton csirkék. Vörösképű
lengyel gyerekek, a kik egymásra kiabálnak. Egy hölgy jön az országúton
az erős napsütésben, zöld napernyővel, emeli a szoknyáját, szép, vékony
lába van. Hol volt, mikor deczemberben itt vérbe léptem? Hiába
erőltetjük a szemünket, sem a vetésben, sem a legelőn nem látni a
lövészárkok nyomát. Ez a gyors bemohosodása a dolgoknak, ez a zöld
szőrösség, ez az ellenállhatatlan tovább-élése minden növénynek, – itt
már a csíkokat is alig látni – mintha világosan kifejezett akarata volna
a természetnek, hogy semmi se legyen maradandó, a mit nem ő csinál. Úgy
érzem itt a magam emlékező lelkét, mint valami tiltakozást: a memória
itt egyetlen büszke lázadás, mert a luczerna, a nyírfa, a galicziai
agyag egy félév alatt mindent elfelejtett, a földbeásott testek
porlanak, eső jön és felhők mennek, – én itt ezen a nyugalmas, napos
nyári tájképen egy deczemberi iszonyatot hurczolok keresztül, nekem itt
nem zöld a zöld, itt nekem hiába van tele lila virággal a domb, soha nem
nyugszom bele abba, hogy ez itt «táj» vagy «vidék», valami lázadó
kínlódás nem engedi, hogy itt mást lássak, mint a mit egyszer láttam.
Itt hófoltos téli sár van számomra örökre, itt vér folydogál lefelé az
olvadásban, havasesővel keverve és magyar huszárok arczraborúlva
fekszenek a földön, sapka nélkül, – fiatal legények, kihűlt, sárgaarczú
magyar parasztfiúk, feltépett kék zubbonyban, sáros piros nadrágban – ha
százszor és ezerszer nyári zöldben úszik is itt minden és ha mégúgy süt
is a békés déli nap. A zöldernyős hölgy megint látszik, visszafelé megy.
Valahol mozsárban törnek valamit, lágy, czinczogó, kényelmes, háztartási
hang, – lila virágok, kakukmadár, fehér országút… fájdalmas és
felháborító nyugalom, nem tudok beletörődni, a hadnagy is így érez, a ki
a gépet vezeti, folyton hátranéz keserű mosolygással, a fejét csóválja.

Neusandec, junius.
Egy óra pihenő. Limanowa nem megy ki a fejemből. Muhr ezredes családja
megkapta a magyar nemességet a «limanowai» prédikátummal. Régen a
nemességgel birtok járt. Mért nem adják nekik ezt a kis darabkáját a
nyírfa-erdőnek, azzal az árokkal, a melynek szélén az ezredes mellére
egész piros gyöngysort rajzolt az orosz gépfegyver? Csak ezt a kis
darabot adják nekik – és általában, az elesett katona családjának azt a
kis árkot, a hol meghalt, a miből virágoskertet lehet csinálni, – úgy
hagyni, a hogy volt, akkor… Kis, tíz-négyszögméteres nemesi birtokok…
Vagy helytelen kínlódás ez, gondolatban küzdeni az ellen, hogy minden
eltörlődjék, elmosódjék és színes zománczban egybekövesedjék egy nemzet
kiszépített szenvedésévé? Igazságtalanság az egyes eseteket így
brutálisan megörökíteni akarni?

Biecz, junius.
A tűzhely.
Közvetlenül Biecz előtt, a hogy az országútról jobbra nézünk, az
alkonyat fényében hosszú és keskeny vörös szőnyeg húzódik a letaposott
mezőn, el, messze, egészen a távoli dombokig. Mikor az ember közel megy
hozzá, látja, hogy a szőnyeg drótsövény, a mely orosz lövészárok előtt
húzódik el, fel a dombok felé és ennek a drótsövénynek az egész
területe, a legkülső drótszáltól a legbelsőig zsúfoltan tele van nőve
pipacscsal. Mögötte feketén húzódik a mély orosz árok, a melyet, úgy
látszik, harcz nélkül hagytak el. A szőnyeg előtt piszkosbarna, fel nem
szántott tavalyi tarló, a meddig csak lát az ember. Soha még pipacsot
ilyen sűrűn nem láttam. A pipacs nálunk otthon szétszórt virág, a mely
nem bújik csomósan egymás mellé. Itt egymás nyakára nő, tolong, hemzseg
a drótszövevény közt. Se a drót előtt, se a drót mögött nem nőtt egy
sem, hogy az a furcsa érzésem van, mintha állati észszel gondolkozott
volna és kikereste volna magának ebben az istenítéletben ezt a védett
helyet, a hová emberi láb nem léphet. Most úgy húzódik a távolba ez a
vérvörös futószőnyeg, mintha valami láthatatlan nagy királynak
terítették volna oda a földre. Az esteledő napfény süt rá sárgán, ez
egyes helyeken vérvörösre festi a szőnyeget. A hol nem süti a nap, ott
sötétebb, úgy hogy vannak perczek, a mikor olyan, mint a vörös
brokátselyem, a mely a rája eső fények szerint változtatja az
árnyalatait. Perczekig kell nézni, olyan szuggesztív és királyi
pompájában oly sokat mond a háborúról…
A szőnyeg mögött szomorú földek jönnek, a melyeken a nap utolsó sugarai
száz meg száz pontot csillogtatnak. Eldobott üres konzerv-skatulyák
fénylenek itt. Mint valami felszáradni nem akaró könnyharmat, csillog
végig egész Galiczián ez a sok százezer fényes kis skatulya. Az
országutak szélén, a virág közt, a fiatal vetésben, végig a mérhetetlen
legelőkön. Már tizenkettedik órája vágtat velünk az autó kelet felé és
nem hiszem, hogy volt egyetlen óra, a mikor nem csillogott volna ez a
szegény olcsó gyémánt a láthatáron. Az orosz skatulyán sárga zománcz
van, ez aranynak ragyog, a mienk ezüst. De az orosz katona is akkor
vette elő az övét, mikor már nem volt egyebet ennie, a mienk is. A hol
szikrázik a mező, ott emberek éheztek. Arany és ezüst ragyogja így végig
Galicziát. Nagyobb mezőkön, a hol táborozások voltak, egy-két szomorú
paraszt szedegeti össze zsákokba ezt a fénylő szemetet. Valami
tragikómikus van abban, a hogy mohón le-lehajolnak ezeken az olcsó
aranymezőkön.
Biecznél nem szedte senki az érczet. Itt a csillogó pontok közt rommá
lőtt házak állnak és Galicziának ezen a részén, a hol ház van, ott nem
szokott ember lenni. Ez a két olyannyira összetartozó fogalom: a ház meg
az ember itt alaposan elvált egymástól. Ezek a városokon kívül álló
magányos házak kitünő czélpontok lehettek a tüzérség számára, mert itt
például egyetlen-egyet se látni, a mely ép volna. És jól czélozhatott a
tüzérség, mert legföljebb ha egy vagy két lyuk van a ház körül a
földben. A harmadik lövés már telibe találta a kunyhót. Magasabb helyről
látni ezt a harmincz-negyven törmelék-rakást, a mi valaha kis parasztház
volt. Nem kellett nekik sok, oly szépen, oly engedelmesen rogytak össze
egy lövésre, hogy alig látszanak ki a föld színéből. Fantasztikussá az
teszi ezeket a kis romrakásokat, hogy legalább a felénél épen maradt a
ház kéménye és mint valami fekete fejfa áll ki a házacska sírhalmából.
Ránk esteledett, a mikor Biecznél ezekhez a romokhoz értünk. A hogy
megyünk kifelé az összelőtt helységből, a sötétedő estében egyszerre
csak tüzeket látok piroslani ezeken a törmelékhalmokon. Első pillanatban
azt hittem, hogy a leégett házak valami utolsó parázs-maradéka ég a
széthullt vályog és az üszkös gerendák közt. De a hogy közelebb jutok
hozzájuk, látom, hogy a kis tüzek körül asszonyok és gyerekek állnak és
fazekakban vacsorát főznek. Négy-öt tűz lobog körülöttem. Ezek a házak
mind vályogból és fából épültek, úgy hogy egyetlen lövés leterítette
őket véglegesen. Téglából nem épült bennük egyéb, mint a tűzhely a
konyhában és a kémény. Ez a két keményebb rész mindenütt megmaradt ott,
a hol a házat oldalt találta a lövedék. És ez a szegény nép most ezekhez
a megmaradt tűzhelyekhez jár vacsorát főzni. A romok közt négy-öt
meztelenül felfelé meredő kémény füstöl és minden kémény alatt szabadon
áll a tűzhely, lobog benne a tűz és egy földönfutóvá lett kis család áll
a tűz körül. Ez a szó, hogy «tűzhely», sok nyelven jelenti magát az
otthont. A franczia is «foyer»-nak hívja a családi otthont, mi is
összekapcsoljuk a «tűzhely» szót a «család»-dal. Ez az ősi
szimbolisztikája a nyelvnek ugyanazt fejezi ki, a mit itt most
megrendülten lát az ember ezen a meghalt vidéken: a család, az otthon
gondolatának a legbelsőbb lényege az a pont ezen a nagy világon, a hová
a család a tüzet rakja. Az otthonnak nem az apa műhelye, a gyerek
bölcsője, vagy a hitvestársak ágya a legbelsője, a magva, hanem a tűznek
a fészke. És itt, a hol ez a kis piszkos, lompos ház úgy roskadt össze
az első lövésre, mint egy beteg kutya egy botütésre, a tűzhely túlélt
mindent, a mi körülötte volt. A család pedig előjött valahonnan az
erdőkből vagy a pinczékből, a hová elbújt, mikor Gorlicze felől jött az
a zivatar, a minőt a világ még soha nem látott – és most itt kuporog a
romok közt és főzi a vacsoráját a régi tűzhelyen.

Krosno, junius.
Krosnóban délben egy pillanatig állunk, de ezt a pillanatot sokáig nem
lehet elfelejteni. A város dombon épült és a hol állok, ott a baloldali
házsorból néhány ház ki van lőve és szabad kilátást enged le a völgybe
egy végtelenbe terjedő mezőre. A mezőn háromezer orosz fogoly ebédel.
Onnan tudom, hogy háromezer, mert megmondták. Innen csak végtelenséget
látok az égő déli napfényben, a mely tele van nagy, földszín-barna
hernyók ezreivel. Az orosz egyenruha teljesen összekeveredik színben a
letaposott mezővel, nem látom, hol van szabadon egy darabka föld és hol
van vagy nincs orosz katona, – az egész mező nyüzsög a földön ülő,
fekvő, térdelő, guggoló ezerektől, összefolyik velük egy folyton mozgó
poros-barnás göröngytávlatba; a milyen nagyszerű ez a kép, olyan
utálatosan hasonlít ahhoz, mintha embernagyságú férgek végtelensége
hemzsegne az egész völgykatlanban, egy pillanatig nem nyugodva, egymás
mellett, mögött, egymás fölött, egymáson keresztül mászva és helyenként
mozgó csomókká torlódva. Füstök szállnak fel a csomókból, ott föl az
ebédjük.
A hogy itt állok és nézek lefelé, mögöttem szünet nélkül kiált ég felé
egy nagyon erős kórus, a mely asszonyi és gyerekhangokból áll. Ehhez
rendetlenül és élesen szól a harang, egy pillanatra sem hagyja abba. Az
egész város, a mező, a levegő és az ég tele van ezzel a jajgató
kórussal, a melyet orgona kisér. A templom ajtaja nyítva van, onnan
ömlik az ének. A harang gyorsan és sürgősen cseng, nagyon magas hangon,
ijesztően, mintha félrevernék, minden ritmus nélkül. A kórusban
fel-felsivalkodnak a gyerekhangok. Rettenetes forrón és égőn tűz le a
déli nap, szinte láza van az embernek tőle. A házak körülöttem mind tető
és ablak nélkül merednek a háttérbe és ontják az égett szagot, a
megpörkölt fának, bőrnek, szövetnek valami furcsa, meleg, büdös
lehelletét, a mit alig lehet elviselni. A kórus és a harang egymást
akarja túlkiáltani, mintha nagyon akarnák, hogy Isten meghallja őket,
mintha minden égett házért és megölt emberért külön jajgatnának fel a
nagy kékségbe, szinte rimánkodva erősbödnek a strófák…
A harangzúgásban és az ének hullámzásában orosz foglyok jönnek,
kanyarodnak le mellettem a többi közé a mezőre. Ugyanakkor egyszerre egy
hosszú sor keréken járó kis orosz gépfegyver jön, olyanok, mint a kis
dühös kutyák, ezek a rút törpe ágyúkorcsok.
Nem mehetünk tovább, mert kettes sorokban lovakat visznek a front felé
ugyanazon az úton, a hol az oroszok jönnek. Most porba keveredik minden,
a szuronyok közt lassan mozgó foglyok tömege, a száz meg száz pár ló
hosszú sora, a közöttük zörögve húzódó sor gépfegyver – és a forró
porfelhőn keresztül mint fátyolon át látom egyszerre fölkelni ültéből
mind a háromezer foglyot lenn a mély mezőn, – ez a rengeteg rab, ez a
rengeteg zsákmány most egyszerre megmozdul az égett házak mögött és
ehhez a képhez élesen visítva még mindig versenyt szól a könyörgő kórus
és a megriadt harang. A túlsó házak előtt sebesültek állnak bekötött
karral, fejjel, egy kendőn frissen szivárog át a vér. Úgy érzem, a
háború véres szívének a közepén állok, a füstölgő házak közt,
meg-megvaduló lovak porában, fülemben, agyamban egy végiggázolt nép
jajgató énekével, félrevert harangjával, mellettem a rabságba marsoló
ellenség ezreivel, előttem saját vérző katonáinkkal – és ez mind egy
ledöntött házaktól foghíjas utczán a lármának, a pornak, a hőségnek, az
égettszagnak, a lovasok kiabálásának, a készülődő háromezer fogoly
felmorajló zúgásának összekeveredésében, a melyből csak a gyerekek
kórusa és az elhallgatni nem akaró, folyton csengető harang hallatszik
ki külön-külön, de szakadatlanul és már majdnem sírva. Mintha ezt a sok
dolgot nem is lehetne különválasztani egymástól, mintha ez a sok hang,
alak, szag, mozgás, hőség mind nem volna egyéb, mint maga a háború
vihara, a mely itt gomolyodik a csatázó seregek mögött, még abban a
porban, a mit a harczolva rohanók vertek fel. És egy kis égett utczának
ebben a perczében együtt van minden: vér, por, tűz, lovak, rabság,
szurony, – Istenhez való felsírás és fogságba hajtott ellenség
morajlása, félrevert harang, füstölgő rom, gyermekek éneke, ágaskodó
lovasok káromkodása – időben most már nem tudom megmérni, egy félóra
volt-e, vagy három percz, mert most már, hogy elmúlt, csak egy pillanat,
a mit sokáig nem lehet elfelejteni. Egy pillanat, a míg megnéztem, hogy
hogyan ebédelnek a krosnói orosz foglyok.

Przemysl, junius.
Végre…
Négyszáz kilométert rohantunk katonák között. A hadnagy, a ki az autót
vezeti, izgatott és boldog, repül, mint a szél. Ma délben végre még egy
nagy domb, azután egyszerre kidöntött fák, lerombolt parasztházak,
hirtelen a lejtőn egy egész mező drótsövényből, aztán karókból rótt
keresztek szöges dróttal egymáshoz kötve, majd oldalt egy végtelenbe
futó erős sáncz, az országút fordulójánál fatörzsekből csinált kapu és
zegzúgos bejáró, homokzsákok: egy nyugati várkapun suhantunk keresztül.
Most lefelé gurulunk, egy görög templomhoz hasonló ház áll egyedül a
mezőn, jön egy sereg liba, egy baka vezet egy lovat, egyszerre kis házak
oldalt, megint mező, aztán hirtelen fel egy legutolsó dombra. Onnan egy
fehér torony látszik sötétzöld bársony domb oldalában. Egy pillanat
mulva a torony alatt, fák rengetege mögött száz meg száz kis háztető.
Jobbra lenn a mélység fenekén lassú, fénylő kis folyó, lovak állnak
benne, nagyon messze egy meztelen gyerek úgy ragyog a parton az égő
napon, mintha aranyból volna. A tükrös kis folyó a San. A barna és piros
háztetők a sok zöld közt: a végtelen szenvedés és a felordító diadal
nagy monumentuma, Przemysl.
Az első utczasarkon egy szuronyos német katona. Az autó úgy repül be a
városba, mint a veszedelem, már nem is látni semmit, vizesen csillan
össze most egyszerre minden az ember szemében (a nagy gyorsaságtól), és
a szemhéjat lassan és forrón le kell hunyni, (hogy a por bele ne menjen
az ember szemébe), és a zsebkendőt most már az arcz elé kell tartani,
mert a csukott szemhéjak mögött égni kezd a Tamássy tízezer éhes
honvédjének a képe, a hogy az utolsó csatába mentek és gyenge hangon
magyar dalokat énekeltek ezen a földön, a melynek pora most végigfolyik
az arczomon…
*
Przemysl ma megint énekel… ének mindenütt…
A hány utczasarokból német csapat fordul ki, harsányan és több szólamra
énekel. A téren katonabanda játszik. Két csapat éneklő német találkozik,
egyik sem hagyja abba. Délután négykor fürdőbe masiroznak a németek,
hónuk alatt egyforma törülközővel, egész századok, énekelve. A bajor
zenekar nagy hangversenyt ad a másik téren, ott áll és hallgatja Swen
Hedin is. Magyar munkások vonulnak ásóval és csákánynyal, kipirultan
énekelnek. Hatkor megint egyre erősbödő ének harsog messziről: jönnek
vissza a fürdőből a németek, négyes sorokban, hónuk alatt a
törülközővel. Énekelnek. Csak egy-egy kis mellékutcában van csönd. Ott
meg lehet pihenni – ott még hallani a multból a Tamássy-honvédeket…
A katonabanda órákig trombitál. Iszonyú hőség van, az utczán leeresztett
redőnyű boltok közt néhány nyitott üzletajtón ömlenek be és ki a
németek. Képeslevelezőlapért rohamokat csinálnak, de nincs az egész
városban egy sem. Az oroszok mind megvásárolták és szétküldték. Olyan
hires várost csináltak Przemyslből, hogy kollegám, Fópa úr, délamerikai
hirlapíró, azt mondja, végigutazott most a fél földgolyón, az egész
orosz háborúból ez az egy városnév népszerű. Egy kis trafik a
Nabranije-tér 4. szám alatt egymaga kétezernégyszáz przemysli látképet
adott el az oroszoknak. Ma eladhatna itt kétszerannyit.
A Sanhoz megyünk, mely a város közepén folyik végig. A felrobbantott
vashídak fölé épített fahídak is fel vannak robbantva. A vas- és
fagerendázatok vizbezuhant rengetegére most építik a harmadik hídat
ugyanazon a helyen. Ide is zene hallatszik. A pionirok is énekelve
kalapálnak. A parton sátor alatt hófehér kenyerek orosz lisztből. Az
utczákon kevés czivil, majdnem semmi, de igen sok félre nem magyarázható
hölgy. Feltünő sok. Újabb ledőlt fahídak fölé és mellé épült hídak.
Minden hídfőnél asztal, szék, tinta, toll és egy német tiszt. Magyar
huszárok mennek át a hídon. Hirtelen pillantást vetve Przemyslre, olyan
a jelleme, mint a Krisztinavárosnak. Általában gyönyörű és nem is kis
város. Ötvenezernél több lakosából most hat-hétezer van itthon. Semmi
katonás nincs a képen, az ember minden perczben elfelejtheti, hogy
várban van. Még este is éneket hallani. Gramofonok szólnak. Aztán
kilencz órakor minden kihal, elcsendesedik és elsötétedik. A repülők
miatt sötét a város.
A kifosztott lakásban, a hol el vagyok kvártélyozva, éjjel be kell
csukni az ablakot, mert olyan szapora és erős az ágyúzás. Két pohár
állandóan halkan zörög az asztalon. A hogy az ember kifigyel a
mennydörgő és mégis halálosan néma éjszakába, az egész ütegsortüzet
lehet hallani, meg lehet olvasni a tábori ágyúk hat gyors lövését.
*
Ifjabb Csanda Endre katonai gyógyszerész Nagyváradról, a ki tavaly
augusztus 11-ike óta mind a mai napig nem mozdult ki Przemyslből,
naplójából körülbelül a következőket olvassa fel az oroszok mostani
kapkodásáról:
A visszavonulás első jeleit már május 10-én tapasztalták. Az oroszok
minden beteget és sebesültet elvittek a kórházakból, még a
legsúlyosabbakat is, a kik közül kettő belehalt a szállításba a
pályaudvaron. Orosz szállítmányok éjjel-nappal mennek a vasúton Lemberg
felé. Tizenkettedikén az itt működő negyven-ötven magyar és osztrák
katonaorvost, gyógyszerészt és kórházi tisztet gyalog kisérik
Mosciskába, onnan Lembergbe, majd onnan Brodyba. Köztük megy Bojarszky
Béla lőcsei orvos és Nagy Elek tüzérhadnagy Nyiregyházáról. Az orosz
főorvos maga is restelli, hogy ezek gyalog mennek végig Galiczián, de
minden vasúti kocsi a visszavonuláshoz kell.
Tizenharmadikán csapatok vonulnak ki, kerülve a feltünést a városban. A
kórház orosz őrsége 19-én éjjel hirtelen elvonul. Otthagyja a 663
osztrák és magyar beteget. Huszonegyedikén az őrség boldog arczczal
visszajön. Huszonötödikén búcsút vesz és ismét elmegy. Huszonhatodikán
megint diadallal jönnek vissza. Még ugyanaznap délután hatkor
alarmirozzák őket, elmennek és éjjel tizenegykor visszajönnek azzal,
hogy visszaküldték őket. Junius 2-án este elmentek, ezúttal utoljára. Ez
a rövid és pontos napló kicsiben gyönyörűen mutatja az oroszok
fejetlenségét offenzivánk folyamán.
*
Tizenkettedikén megjelent Przemysl fölött az első magyar és osztrák
repülő. Hogy nem orosz repülő, azt a lakosság és a kórházban fekvő
katonaság onnan tudta meg, hogy a Tatár-dombról erősen lőttek rá. Nem
találták el. Egy héttel később egy öt gépből álló repülőraj bombázta a
pályaudvaron berakodó oroszokat és nagy kárt tett bennük. Az orosz trént
is bombázták. Tizennegyedikén kezdett dörögni először az ágyú és ez
mérhetetlen izgalmat okozott a kórházban. Most már mindent tudtak a
mieink. Ettől fogva napról-napra szólt az ágyú, míg junius 2-ról 3-ára
virradó éjjel tizenegy óra körül menekülve hagyták el orosz csapatok a
várost.
Pontban éjfélkor a levegőbe repültek a hídak, a melyek a régi hídak
romjain épültek. Félnégykor reggel már jöttek be észak felől a bajorok
és délnyugat felől valamivel később a mi tizedik hadtestünk katonái. A
lakosság kitódult az utczára és segített hídat verni. Reggel négykor már
tele volt katonával a város és a nők virágokat dobáltak a tisztekre.
*