Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 08

állnak már egy hét óta. Az ágyúk mellett lapos, nagy fabódé, frissen
épített egészen új barakk. Innen a hegyről az egész olyan, mint egy
skatulyából kirakott ólomkatonajáték. Minden olyan friss színű, a barakk
is új, az ágyúk is fényesek és innen felülről minden olyan kicsi. A
lapos barakk a skatulya, mellette az apró, csillogó ágyúk, a színes
katonákkal, oldalt a körben forgó lovacskák – és az egész alatt a
végtelen, síma hótakaró, mint az abrosz az asztalon, a hol a gyerek
játszik.
Innen jön most sötét éjszakán a lárma. A barakk ablakai egymásután
világosodnak ki. Most már tisztán hallom, hogy jókedvű lárma van benn.
Tüzéreket látok, a kik egy söröshordót gurítanak lefelé a hóban. Az ajtó
nyílik, egy csoport jön ki a sör elé nevetve, kiabálva. Köztük egy
tüzérkapitány, boldogan, sugárzó arczczal. A kapitányt ismerem,
véletlenül találkozunk ezen a furcsa éjszakán. A neve Sobicka,
kommandánsa volt egy budapesti tüzérezred egyik tartalék-ütegének. A
Sannál harczoltak, a kapitány ott beteg lett, elvitték, megoperálták, de
többé hadiszolgálatra nem találták alkalmasnak. Hiába könyörgött, nem
eresztették vissza az ütegéhez. Nem tudott otthon nyugodni, beosztották
hozzánk a sajtóhadiszállásra, itt se volt nyugta, azt beszélte folyton,
hogy látni akarja még egyszer az ütegét, a könnyek jöttek a szemébe, ha
ezekről a magyar rezervistákról beszélt. És most elindult azzal, hogy
kimegy a frontra és addig nem jön vissza, a míg az ütegét meg nem
találta. Egy hordó sört vett a fiúknak, azzal utazott. Ment a hordóval
parancsnokságról-parancsnokságra, bejárta fél Galicziát, egyik vonatról
le, a másikra fel, utazott sebesültekkel, municzióval, provianttal,
menetzászlóaljakkal, mindenütt féltékenyen czipelte a hordót, most végre
megtalálta őket itt a grybowi állomás alatt egy völgyben, a hol
pihennek. Aludtak már a barakkban, nem volt türelme várni reggelig,
fölverte őket, összeölelte őket, megint jöttek a könnyek a szeméből és
most hozzák már a tüzérek a hordót, a mely annyit utazott a
kapitánynyal. Körülfogják, viszik be, mesélnek neki. Egy fejjel
magasabb, mint a legénysége, látni a boldog, naiv katonaarczát, a mint
mindenkire figyel, pedig öten mesélnek egyszerre. «Aztán Wojnicnál
megint kivittünk két ágyút a lövészárokba – kiált egy hang – az ötöst és
a hatost… a hídfőhöz…» – «Ah – az ötöst és a hatost? Mit nem mondasz!»
Becsukódik mögöttük az ajtó. Bandukolunk vissza a vaggonokhoz. A sötét
vaggon ablakából még egyszer lenézek a völgybe. Kis sárga négyszögek – a
barakk minden ablaka világos. Szép, tiszta téli éjszaka. Kapitány úr
Sobicka megtalálta az ütegét. Most jut eszembe, mennyiszer hallottam
tőle, hogy nem nyugszik, a míg meg nem találja. De elfelejtettem az
egészet. Most csöndes ének hallatszik fel a barakkból. Valami szép
férfiasság van ebben a szentimentális esetben. Ez igazán háború. Az ének
megszépül a téli éjszakában, mire halkan, tompán idáig ér. A szívemben
vele zeng egy szavakban ki nem fejezett régies szöveg: Dal a beteg
kapitányról, a ki az ütegét keresi. Hegyen, völgyön át vándorol egy
hordót gurítva, a szemében könnyek. Vonatról le, vonatra fel, mindenütt
a hordóval… katonák sietnek el mellette, sebesültek mennek haza, trén
állja el az útját, ő mindenkit megkérdez: «Nem látta valahol az
ütegemet?» Most csönd van lenn a barakkban. Bizonyára a kapitány beszél.
Lefekszem és eloltom a gyertyát. Messze tőlünk egy tehervonat áll a
szomszéd sínen, a lovak nyugtalanul dobognak a vaggonokban. A
csendőrőrmester nyit be hozzám egy lámpával. A holnap reggelre szóló
parancsot hozza. «Milyen nyugtalanok ezek a lovak – mondom – érzik, hogy
háborúba viszik őket.» «Nem uram – mondja ő – a lovak alszanak. Ezek a
Hadfy Excellenc ágyúi Bobowán.» Figyelünk egy kicsit. Igaza lehet.
Alulról most megint ujjongó lárma jön. Most ütötték csapra a hordót.

Grybow, január.
Meg vagyunk híva három kollégámmal vacsorára az Etappen-Commandóhoz. Egy
fogorvos elhagyott lakásában tanyáznak. Egy fehérbajuszú öreg kapitány a
kommandáns. Három nagy asztal van a legnagyobb szobában, mind tele
idetartozó és átutazó tisztekkel. Sötét van, füst van, az asztalokon
néhány palaczkba dugott gyertya ég. Mi, négy ujságíró, szétoszlunk a
társaság közt. Nagyon be van fűtve. Mialatt vacsoráztunk, gyalogosított
magyar huszártisztek jöttek, még lovon sebesültek meg, most gyalog
mennek vissza a harcztérre, titkolják, de ez örökké fájni fog nekik.
Csöndes beszélgetés mind a három asztalnál. A tisztek az ujságíróknak
mesélnek. Naplókat vesznek elő, abból olvasnak. Gyönge vörösbor van az
asztalon, sok. A beszélgetés egyre csöndesebb, már tizenegy óra van. Az
én szomszédom is hallgat, én is csöndesen ülök. Csak a harmadik
asztalnál szól egyre, változatlan monotoniával egy hang, egy magas,
feketebajuszos kapitány beszél, a ki nagyon egyenesen ül a széken, igen
magas állógallérja van, sovány ember, csontos, kipirult arcz, nem nagyon
figyelem, mit beszél, ide úgy hallatszik, mintha Morse-jeleket mondana,
szaggatottan, de egyformán kopognak a szájából a szavak. Érdekes, hogy
folyamatosan beszél, de nem a pontoknál áll meg, ez teszi olyan
telegráfszerűvé az előadását. Mindenki elhallgat végre a szobában, csak
ez az egyhangú beszéd éli túl a társalgást. Most akár akarom, akár nem,
hallom, mit mond. A kezével ok nélkül fogja az üveget, a melyben a
gyertya van, nagyon egyenesen ül, pont a gyertyába néz és hallom…
«mellettem jött a kapitány az országúton, a szélén mentünk, az egész út
tele volt a sietve visszavonuló trénnel, azt mondja a hídnál egy
Generalstäbler… itt nem mehetsz keresztül, ez a híd a tizennegyedik
hadtestnek van fenntartva, rendnek kell lenni, akkor visszajött, átment
a túlsó oldalra és épen utána akarok menni, jött egy gránát és
leszakította a kapitány lábafejét, én port, földet, füstöt láttam és
aztán a kapitányt, a mint felugrik a földről egy lábára és egylábon
ugrálva ordított, nagyokat ugrott, nem ugrálhatott egy helyben, mindig
előre kellett neki menni, hogy ne kelljen a másik lábára lépnie, folyton
kiabált, «elvérzem, kötözzetek be», aztán szídta a kocsisokat, a kik
verték a lovakat és nem akartak megállni, én szaladtam feléje, de közben
rálépett a másik lábára, elbukott, a földön ordított, hogy ne gázolják
el a kocsisok, mi nagy nehezen… lehúztuk az útról, bekötöztük és
föltettük egy kocsira és mikor… mentünk át a hídon, rákiabált a
Generalstäblerre, látod, mégis átmegyek a hídon, pedig nem tartozom a
14-ik hadtesthez, átmehettem volna rajta, mikor még két lábam volt, most
azonban legalább rend van, mi hasznod belőle? A Generalstäbler
mozdulatlanul állt, sáppadt volt, egy szót sem felelt, ez egy horvát
kapitány volt, nem a Generalstäbler, hanem a kinek ellőtték a lábát».
Most végre ő is elhallgatott és most senkise beszélt. Még mindig fogta
az asztalon álló üveget a gyertyával. Hallgatott és a palaczkot lassan
forgatni kezdte.

Grybow, január.
Rablótörténet.
Üldögélünk este a tisztekkel egy szomorú parasztházban, gyertya mellett,
künn rémes havas-eső szakad, igazán kellő alkalom ehhez a vadregényes
esethez.
Sz. M. népfölkelőhadnagy mondja el, előtte a naplója, abból veszi az
adatokat. (Még nem találkoztam tiszttel, a ki naplót ne vezetne. Még a
tábornokok is. Micsoda könyvtár lehetne ebből!)
Röviddel azelőtt, mielőtt az oroszok bevonultak Krosznóba, egy
kommandónkhoz, a mely a szomszéd helységben táborozott, rémülten jött el
éjnek idején néhány lengyel zsidó s azt jelentette, hogy egy kozákcsapat
jár be Krosznóba fosztogatni. A tisztek nem hittek a zsidónak, mert
kétségkívül meg volt állapítva, hogy az oroszoknak még kozákelőcsapatai
se juthattak el Krosznóig. A zsidók azonban fenntartották a panaszt és
egybehangzóan azt vallották, hogy egy negyven-ötven főből álló
kozákcsapat nyargalt be a városkába, élén egy magasabb rangú,
aranygalléros tiszttel s megrohant néhány zsidó házat, a honnan minden
ételt-italt elvitt, de senkit nem bántott.
Másnap más zsidók jöttek jajveszékelni a parancsnoksághoz és ezek már
újabb részleteket meséltek a rabló kozákokról. A kozákok ismét betörtek
egy zsidó portájára, de ezúttal az illető zsidó nem szökött el, hanem
tárgyalni kezdett az aranygalléros tiszttel, hogy inkább ad nekik pénzt,
csak a lakását ne bántsák. Az aranygalléros tiszt húsz korona
hadisarczot vetett ki a zsidóra, de rövid és heves alku után
megelégedett tíz koronával, és csapatával együtt elvágtatott. Ezek az
újabb zsidók már azt is vallották, hogy a kozákok közt egy fiatal leány
is volt, férfiasan ült a nyeregben, de női ruha volt rajta, csak a fején
viselte a kozákok ijesztő nagy prémes kucsmáját. De neki is volt puskája
és lándzsája, mint a többinek.
A mi tisztjeink nem értették a dolgot. Már az első panasz után járőrt
küldtek minden irányban, de minden járőr nap-nap után azzal a
jelentéssel tért vissza, hogy orosznak az egész messzi környéken nyoma
sincs. Miután ezek a panaszok a következő napokon is megismétlődtek s
miután mindig egybehangzóan vallottak a zsidók (minden esetben
előfordult a 10–20 korona hadisarcz és a vadul nyargaló kozákleány), a
tisztek elhatározták, hogy maguk járnak utána a dolognak.
A fentemlített Sz. M. népfölkelőhadnagy vállalkozott arra, hogy
felderíti a rabló kozákokat. Csak azt kérte, hogy egy magyar csendőrt
adjanak melléje. Így indultak el ketten estefelé Kroszno irányába,
lovon. A hadnagy huszárkarabélyt vitt magával. Minden egyéb fedezetet
vagy védelmet visszautasítottak.
Mikor estefelé megérkeztek Krosznóba, a zsidók már várták őket az
országúton. Elbujtak a városka végén, azon a tájon, a hol a kozákok be
szoktak volt jönni. Késő este megérkezett a kozákcsapat, nyugodtan,
lépésben. Mikor beértek a házak közé, a hadnagy a csendőrrel lóra ült,
hogy megtámadja őket, de a csapat, a mint messziről meglátta a két
lovast, eszeveszetten vágtatott el, hiába lőttek utánuk, hiába
nyargaltak a nyomukban fél éjszaka uttalan utakon, nem tudták utólérni
őket. Megvárták a virradatot és akkor tanakodni kezdtek. A hadnagy azt
mondta:
– Ezek nem kozákok, mert kozákcsapat, ha már egyszer rabolni indul, nem
megy el egy háztól öt pengőért…
A csendőrnek a fiatal leány volt gyanus.
– Rablók lesznek ezek – mondta – és csak ezek a szegény rémült zsidók
nézik őket a sötétben kozákoknak.
Virradatkor tovább mentek a patkók nyomain. A nyomok jól látszottak, de
olyan messze vezettek, hogy dél lett, mire egy ritkás erdőbe ért a
hadnagy meg a csendőr. Az erdőben elveszett a nyom. Egy tisztáson
rongyos vándorczigány-csapat főzött ebédet. Az első pillanatban
kérdezősködni akartak tőlük, de a következő pillanatban már egymásra
néztek és hirtelen fegyvert fogtak a csapatra. A hadnagy arczhoz emelt
karabélylyal tartotta sakkban a czigányokat, a míg a csendőr rendre
megkötözte őket. Aztán felkutatták a tanyájukat, a mely az erdő sűrűbb
részében volt és ott a következő dolgokat találták és vették jegyzékbe:
1. Negyven ló, részben a mi lovasságunk, részben kozákok lovai.
2. Egy osztrák-magyar altábornagyi blúz.
3. Egy egész raktárra való kozák- és cserkeszegyenruha, a melyre az
osztrák-magyar 72-ik gyalogezred gallérjai és gombjai voltak felvarrva.
4. Számtalan feketeprémes kozák- és cserkeszkucsma.
5. Egy osztrák tábori csendőrtiszti aranyozott dísz-sisak.
6. Lándzsák, osztrák-magyar lovassági karabélyok, orosz tiszti
revolverek.
Ezenkívül rengeteg rablott holmi: ezüst gyertyatartók, evőeszközök,
csizma, ruhanemű stb.
A czigányleányt is megtalálták, a ki résztvett a rabló-kalandokban. A
«magasrangú aranygalléros kozáktiszt», a ki vezette őket, a czigányvajda
volt, a ki osztrák-magyar altábornagyi blúzban, fején a tábori
csendőrtiszti sisakkal nyargalt elől és öt forintért megkegyelmezett a
zsidóknak.
Sz. hadnagy és a csendőr még aznap felöltöztette az egész társaságot a
maskarába és úgy vitte be valamennyit megkötözve a parancsnoksághoz. A
zsidók egy hétig turkáltak a rablótanyán a holmijuk után.
Sz. hadnagy a 16/I. hadtápzászlóaljhoz tartozk és a csendőr ugyanott
teljesít szolgálatot.

Grybow, január.
A Gorlicze körül folyó kisebb harczokban a minap Ropa falu környékén
több orosz tisztet fogtak el s valamennyit beszállították ide Grybowba,
a hol a mieink gondoskodtak az ellátásukról, szokás szerint. Az
élelmezésüket Szikora Miklós hadnagyra bízták, a ki ebédjüknél megjelent
és egy korsó vörösborral kínálta meg őket. Az egyikük, egy főhadnagy,
legnagyobb meglepetésre tiszta, jóízű magyarsággal mondta:
– Köszönöm a jóságát, de nem iszom bort.
A mi hadnagyunk nagyot nézett és megkérdezte tőle:
– Főhadnagy úr, hol tanult meg magyarul?
– Konstantinápolyban voltam két évig, – felelt az orosz tiszt – ott
sokat forogtam magyarok közt, azután nekiadtam magamat a magyar nyelvtan
tanulmányozásának és még ott, a török fővárosban tökéletesen megtanultam
magyarul írni és olvasni.
A hadnagynak arra a megjegyzésére, hogy a kiejtése is meglepően
magyaros, ezt felelte mosolyogva:
– Igen, aztán egy egész évet töltöttem Magyarország egy színmagyar
városában.
– Mint aktiv orosz katonatiszt?
Ismét mosolygott:
– Igen, mint aktiv orosz katonatiszt.
És hozzátette:
– Többen is vannak az orosz hadseregben, a kik ép oly jól beszélnek
magyarul, mint én és körülbelül valamennyi ezzel a módszerrel tanulta
meg az önök nyelvét.
A hadnagy még megkérdezte tőle, hogy csupán a magyar nyelv megtanulása
végett töltött-e egy évet nálunk, de erre már nem felelt.
Elmentem, hogy fölkeressem ezt a fursca orosz tisztet, de mire a
foglyokig jutottam, ezt a csoportot már elszállították valahova
Ausztriába.

Grybow, január.
Az este a tisztek egy Keller nevű orosz tábornokról beszélgettek.
Beszélgetés közben hallom a jelzőt: «egy népszerű» orosz tábornok.»
Kezdek figyelni.
Ilyen is van?
Talán az egyetlen kivétel a néptudatban Galiczia földjén, a hol az
oroszok oly kegyetlenül pusztítottak. Gróf Keller császári orosz
tábornok nem pusztított, rendben tartotta a csapatait. A többi vagy nem
tudta, vagy nem akarta a kozákjait visszatartani a rablástól,
gyújtogatástól, gyilkolástól.
Hogy az orosz tábornok milyen katona, azt a harczoló csapataink tudják.
Azok ítélik meg a mozdulatait, azok tartják számon napról-napra a
parancsait. Mikor az orosz visszafelé vonul, kimegy a városból, a mi
csapatunk nem ér rá jegyzőkönyvet venni fel a lakossággal, mert üldözés
a dolga. Siet az orosz után.
De a «hadtáp», az tanyát ver az orosztól elhagyott faluban vagy
kisvárosban, az érintkezik a lakossággal, az másnap minden családról,
minden üzletről tudja, hogy mit csináltak vele az oroszok. A legtöbbször
valóságos lajstroma ez a felháborító pusztításnak. Különösen
visszavonuláskor jön rájuk valami fékezhetetlen, rémült dúlási düh.
Mikor Alt-Sandecből kivonultak előlünk, már nem volt idejük erre, ott
csak ezt kiabálták futás közben a lakosságnak:
– Majd ha még egyszer visszajövünk, mindent elpusztítunk!
A hadtáp-parancsnokságok, a melyek folyton érintkeznek egymással,
mindenik visszavonuló orosz tábornoknak ismerik már a szokását.
Kicserélik tapasztalataikat. Ez a tábornok rossz ember. Az a tábornok
hanyag ember. Amaz a tábornok «sok piszkot hagy». Másik tábornok
igazságtalan ember. Gróf Keller tábornok derék ember.
Egy egyrubeles papirpénzt mutatnak, a melyre ez volt írva:
«Am 2. December 1914. Muszyna. General Graf Keller.»
Ezt a papirpénzt az étapp-tiszt a muszynai gyógyszerésztől kapta. Gróf
Keller tábornok deczember másodikán Muszyna városkában
(Nyugat-Galicziában, közel a magyar határhoz) bement a gyógyszertárba,
szerényen és udvariasan viselte magát, vett valamit, orosz pénzzel
fizetett és mikor a patikus megkérte, hogy adjon neki autogrammot, erre
a papirpénzre ráírta a nevét. A papirpénz most már emléktárgy, mikor
mutatják, a magyar tisztek komolyan mondják:
– «Szegény gróf Keller derék ember volt.»
Deczember másodikán még Muszynában parancsnokolt gróf Keller. Néhány nap
mulva nagy nyomást kapott dél felől az orosz sereg, úgy hogy húzódni
kezdett észak felé. Muszynát kiürítették, a kis városnak semmi baja sem
történt.
– «Szegény gróf Keller megkorbácsoltatott minden kozákot, a ki rabolni
akart.»
A mieink vonultak be Muszynába, ekkor fedezték fel a tisztek gróf
Kellerről, hogy nem pusztítótábornok.
– «Szegény gróf Keller mindenütt készpénzzel fizetett…»
Deczember 9-én és az ezt követő napokon volt a limanowai csata és ezzel
egyidejűleg nagy felnyomulásunk dél felől északnak: Neu-Sandec és Grybow
felé. Gróf Kellernek a seregével tehát szaladni kellett tovább. Ment fel
az országúton Krynicába, majd innen is tovább. A «hadtáp» néhány nappal
ő utána rendezkedett be Kryniczában és kikérdezte a lakosságot, mit
művelt a menekülő orosz sereg.
– «Szegény gróf Keller megtiltotta, hogy az orosz katonák a sötétség
beállta után a faluban mutatkozzanak.»
Krynicában sem volt baj.
Innen észak felé Krzyzowkába és Polanyba menekült az orosz sereg, a
Biala völgye felé. De itt se maradhatott. Itt is nyomában volt a mi
támadó seregünk.
– «Szegény gróf Keller mindenütt a falvakon kívül ütött tábort és be se
engedte a katonákat a faluba.»
Így futottak tovább, egészen Florynkáig. Florynkánál nemcsak utólérte,
de be is kerítette a seregét a mi Kornhaber altábornagyunk csoportja.
Gróf Keller egy dombon állt a tisztikarával és onnan nézte az ütközetet.
Mikor Kornhabernek teljesen sikerült a körülkerítés és biztossá vált,
hogy az orosz csoport nagyrésze a tisztikarral együtt fogságba kerül,
mikor látta, hogy a bekerített területbe beleesik az a domb is, a melyen
ő áll, gróf Keller tábornok elővette a revolverét és főbelőtte magát.
Ezért kapta a «szegény» predikátumot.
A katonái nagyrészét és a tisztikarát elfogták. Benne voltak abban a
harminczegyezer fogolyban, a melyet deczember közepén a
Bochnia–Limanowa–Neu-Sandec vonalról Höfer jelentett. Saját katonái
nagyon szerették. Öngyilkossága történetét a foglyok különféleképen
adták elő, némelyek szerint nem halt meg, hanem súlyos fejsebével
elvitték, meg tudták menteni a fogságtól barátai. A többség szerint ott
a dombon halt meg. A merre járt szegény gróf Keller tábornok, dicséret
maradt utána.

Grybow, január.
Egy zsidóról.
Délután sütött a nap, kezdett felszáradni a borzasztó sár, megyek egy
tiszttel ki a városkából a kolostor felé, a hol Arz tábornok lakik. A
várost teljesen kifosztották az oroszok. Semmit se lehetett kapni.
Elmegyünk egy bolt előtt, a melynek még az ajtófélfája is ki volt tépve
a falból, benn a boltból csak a négy piszkos fal volt meg, a fapadló is
fel volt szedve, sár volt a boltban, lovak maradványai és nagyon kevés
piszkos szalma. Semmi más, még talán egy szög sem a falban. De az ajtó
fölött az utczán egy czégtábla egy zsidó névvel és a névtől jobbra és
balra a két szokásos festménynyel: egy süveg czukor, egy gyönyörű sárga
emmentháli sajt oly plasztikusan festett lyukakkal, hogy az ember
szerette volna az ujját beledugni, borosüvegek, szalámi, gyertya – az a
bizonyos szép színes kép, a mi a fűszeresüzletet jelzi. Az ajtóban, a
falnak támaszkodva áll egy sovány zsidó kaftánban, véres szemekkel, a
szájában hosszú vékony pipaszár, a mely a hasáig ér és előre görbül,
fölfelé, úgy, hogy a zsidó, ha akar, a véres szemével egyenesen belelát
a pipa tüzébe. Mutatom a tisztnek a gusztusos képeket és a velök
ellentétben álló teljesen üres boltot a kis trágyadombbal a közepén. Azt
mondja a zsidó:
– Was lachen Sie?
Nem is nevettem, de az ilyesmit az ember gépies mosolylyal mutatja, a
melyről nem is tud. Mondom:
– Nem nevetek… sőt ellenkezőleg… mutatom a tiszt úrnak, milyen
pusztítást vittek véghez itt az oroszok…
Ismétli, lenéző hangon:
– Was lachen Sie?
Mondom neki még egyszer, hogy nem nevetek, sőt sajnálom. Azt mondja:
– Engem ne sajnáljon.
– Jó – mondom – hát nem sajnálom.
Akarok tovább menni. Azt mondja:
– Csak mert kinevetett, válaszszon, a mit akar…
Kiveszi a szájából a pipát és a nélkül, hogy ő felnézne, a feje fölé, a
czímfestményre mutat a pipaszárral, mint a tanító a pálczával a
térképre. Pontosan eltalálja. Kopogtat rajta, közben vigyorogva néz rám:
– Válaszszon, a mit akar, egy óra mulva megkapja. Csak mert azt mondja,
hogy úgy kifosztották az üzletemet az oroszok.
Meg van sértve.
Nézem a képet, mondom:
– Egy üveg franczia konyak.
– Hát még?
– Egy szép darab emmentháli sajt.
– Más nem?
– Gyertya, egy csomag.
– Rendben van – mondja és visszadugja a szájába a pipát. – Hova hozzam
és mikor.
– Este nyolczkor az állomásra, ott lakom egy vasúti kupéban.
Este nyolczkor megjelent a vaggonomban, hozott egy üveg
Czuba-Durozier-féle konyakot, egy darab emmenthálit és egy csomag
gyertyát. Meg egy üveg giesshüblit. Nem is volt drága. A konyakért
kilencz koronát kért. Nem akarta megmondani, honnan hozta az árút. Azt
mondta:
– A míg egy zsidó él és mozog, addig az üzlete tele van. Az én
helyiségemet ki lehet fosztani, de az üzletemet nem. Azért vagyok zsidó.

Struze, január.
Gaál, hatos huszárkapitány, most a hatodik hadhadtest törzskarához
beosztva, így emlékszik egy névtelen tiroli katona esetére:
Kelet-Galicziában, Korcminnál folyt az ütközet. Ő, a kapitány, egy
dombon állott K. tábornokkal. A domb alatt ment az országút, ezen jöttek
vissza a tűzvonalból a sebesültek. A tábornok távcsővel nézte a dandárja
mozdulatait és egyik parancsot a másik után küldte le a dombról.
Egyszerre csak, nem az országút felől, hanem ép ellenkező irányból jön
fel a dombra egy tiroli lövész. Egy «Landesschütz». Meglátja a
tábornokot s a helyett, hogy szalutálna neki, leveszi a fejéről és
meglóbálja a sapkáját:
– Jónapot.
– Jónapot – mondja neki a tábornok.
Azt mondja a Landesschütz minden hapták és megszólítás nélkül a
tábornoknak:
– Hol van az ezredem?
A tábornok leveszi a szeme elől a gukkert és ránéz:
– Mit akar?
– Az ezredemet keresem. Mondja meg hol az ezredem.
Gaál kapitány meglátja, hogy a Landesschütz balkezének két középső ujja
el van lőve és hogy a nyílt csonkból sűrűn csöpög a vér.
– Hallja maga Landesschütz, – mondja neki – magának el van lőve a két
ujja. Folyik a vére.
– Tudom, – mondja a Schütz – de azt kérdeztem, hogy hol az ezredem.
A tábornok rárivall:
– Azonnal menjen hátra és köttesse be a kezét. Itt a domb mögött van az
orvos.
– Azt kérdeztem, – mondja egészen goromba nyugalommal a tiroli – hogy
hol az ezredem. Az urak vagy megmondják, hogy hol az ezredem, vagy nem
mondják meg. A kezemhez semmi közük.
Azt mondja a tábornok:
– Maga meg van sebesülve, maga most ne keresse az ezredét. Magának most
a katonai szabályok parancsai szerint be kell köttetnie a kezét, aztán
nem bánom, visszamehet az ezredéhez.
– Köszönöm, – mondja a Schütz – én nem orvost kerestem, hanem
tábornokot.
És indul lefelé a dombról.
Közben sűrű csöppekben hull a vére.
– Akkor máskép beszélünk – mondja K. tábornok és hátrakiált haragosan:
– Fogják le ezt az embert.
A Landesschütz visszafordul, egészen a tábornok orra alá megy:
– Engem?
– Igen, magát. Egy-kettő.
Négyen fogták le, mert nem hagyta magát. Az ötödik a legnagyobb
dulakodás közepette kötözte be a balkezét. Mikor rendesen be volt
kötözve, eleresztették.
– Hapták! – kiáltott rá egy akkorát a tábornok, hogy önkéntelenül is
hirtelen haptákba állt és várta a többit.
– Az ezrede ott van jobbra lenn. Az országúton előre, addig a dombig és
ott megint jobbra körülbelül kétezer lépést. Itt van tíz korona, ezt én
adom magának, K. tábornok, a saját pénzemből és a jó Isten áldását
kívánom magának, fiam.
Nyujtja feléje a tízkoronást.
Egyszerre katonásan kezd viselkedni a Landesschütz:
– Tábornok úrtól alássan bocsánatot kérek, a pénzt nem fogadom el.
Most szabályszerűen szalutált és indul jobbra.
– Hé, Landesschütz! – kiált utána K. tábornok. – Hát mi az ördögöt adjak
magának, mert így nem eresztem el. Hapták!
A Landesschütz, mozdulatlan haptákban:
– Tábornok úrnak alássan jelentem, kérek kétszer annyi töltényt, mint a
többinek van.
Egy intés, néhány percznyi néma várakozás. Egy altiszt hozza a
töltényeket. A Landesschütz belerakja a kenyérzsákjába.
– Legalább azt mondja meg, hogy hogy hívják – szól ezalatt már egészen
lágyan a tábornok.
– Az is mindegy – felelt a Schütz.
Aztán megint elmosolyodik, megint nem szalutál, hanem leveszi és
meglóbálja a sapkáját:
– Jónapot!
És szaladva megy le a dombról. Aztán végleg eltünik.
Ezt Gaál kapitány szószerint így mondta el nekem január 18-án, Struze és
Grybow között egy gödörben épített kis faviskóban, a melynek egyetlen
szobájában lakik egy kedves önkéntessel és kedvencz altisztjével, Zelnik
őrmesterrel. Az önkéntesnek kis vitézségi érme van. Zelnik
huszárőrmesternek nagy vitézségi érme van. A hogy itt jegyzem az esetet,
sötét este van, az asztalon négy gyertya ég, Bobowa felől szól, egyre
szól az ágyú, a nagy szobában igen meleg van, mert ebben van a tűzhely
is, egy fiatal, de összeszáradt lengyel parasztasszony vacsorát főz
rajta. A lengyel parasztasszony ura tüzér, most Francziaországban van a
harmincz és feles mozsaraknál. Az asszony egyedül maradt itthon, künn
hál egy vaczkon valami kis előszobafélében, azt mondja, nagyszerűen
alszik el az ágyúszó mellett, hiszen tüzér az ura. Magyar huszárok
vigyáznak az álmára.


A TESTŐR

Bártfa, február.
Ime, ez az, a mivel az egész Est-et tele szeretném írni. A császári és
királyi arcière-testőrség ama tisztjének a történetével, a kivel ma
reggel három óra hosszant beszéltem egy sebesültszállító-vonaton utazva.
Ezen a tájon ez a tiszt szedi össze és rakja fel az ő húsz vaggonjára a
sebesülteket. Künn nagyon veri a szél a havat, a sebesültek még messze
vannak. Egy irodává alakított vasuti kocsiban ülünk, vaskályha ég a
sarokban. A fejünk fő a hőségtől, a lábunk majd lefagy. A meleg fölfelé
száll. A lábat az asztalra kell tenni, így még birja az ember valahogy.
A vonat nagyon ráz. A tiszt egy kertiszéken ül velem szemben a döczögő
vaggonban és a naplóját olvassa fel.
Jól megnézem: karcsú szőke ember, igen finom arcza van. Kék szeme,
bécsies kis bajusza, magas homloka. Mozdulatban a legelegánsabb. A
hangja nagyon csöndes, alig hallom. Azt mondják róla, hogy nem szokott
nevetni. Udvarias és szomorú. Fáradtság van rajta és mindig
elgondolkozik. Felriad, ha szólnak hozzá, elpirul, udvariatlanságnak
tartja, hogy egy perczre nem figyelt oda. Gazdag ember. A császár egyik
legszebb testőrje. Azért van itt, mert a hadi beosztása: «rögtönzött
harcztéri sebesültszállító vonat parancsnoka». Mielőtt Bécsből
októberben elindult, ő volt minden, a mi fény, dísz, sport, elegánczia,
mosoly, aranyzsinór, udvari ragyokás, parfüm, ezüstsarkantyú, csillár,
parkett, vadászat, asszonyi pillantás, ló, vizsla, vitorla, fehér
köpönyeg, czímeres aranysisak, futtatás, karusszel, – minden, a mit a
világváros udvari lovagromantikája jelent.
Most egy szürkeruhás ember ül előttem, három csillaggal és a testőrt
jelző czímeres gombbal a gallérján, mély és fájdalmas tekintettel a
szemében. A hangja – ezt majd talán lekottázzuk valamikor, tíz év mulva…
száz meg száz ilyen hangot hallottam itt, öt kilométernyire a haláltól,
ilyen megváltozott, mélyen el-emberiesedett hangot, a mely visszakapta
késő férfikorban a fiatalos el-elcsuklásait, a kamaszos daczot, a
gyerekes csodálkozást és panaszt egészen a sírás határáig. Átkozott
kétezerszavas haditudósítói táviratok, a melyekbe nem fér bele egy
taktus ennek a hangnak a zenéjéből…
Októberben tehát elindult a szép testőr Bécsből a sebesültekhez és a mi
mozgó pénze volt, azon finom csemegét és különösebb, drágább
gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat vásárolt. Akkor fehér köpenye volt
és ezüst sarkantyúja. Tele volt kiváncsisággal és lelkesedéssel a háború
iránt. Finom kis bőrkönyvbe be-beírta, a mi megragadta.
Azt mondja a bőrkönyv: