Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 09

«Gróf Rességuier, a tizenötös dragonyosok főhadnagya messziről meglátta,
hogy egy orosz szekérsor megy az országúton. Sarkantyúba kapta a lovát,
egyedül elébük került és galoppban vágtatott vissza mellettük. Két
ismétlőpisztoly volt nála. Gróf Rességuier híres lövő. A hogy
elvágtatott az orosz szekerek sora mellett, vágtában végig lelőtte az
összes lovakat. Véres arczczal és fél karddal jött vissza. A katonai
érdemkereszt harmadik osztályát kapta.»
Akkor még ez érdekelte a háborúból.
Lapoz a bőrkönyvben tovább. Halkan olvassa:
«Korán reggel Jaslo mellett mentünk el. Künn, a mezőn, a nyílt pályán
állott egy tehervonat, teli galicziai menekülőkkel. Nyított teherkocsik
voltak. Reggel volt. Az egyik kocsiban teljes egyházi ornátusban állott
a pap és istentiszteletet tartott. A többi negyven teherkocsiban
térdeltek a parasztok és énekeltek Isten szabad ege alatt. Másfél nap
óta álltak ott egy kitérő-sínre félretolva.»
Gépiesen átjegyzem a hadinoteszbe. Szép, megható kép. A testőr tovább
lapoz.
– Igen – mondja. – Ez is érdekes. Végigvilágítottam egy súlyos
sebesültekkel megrakott vonatot. Éjszaka volt. Egy másodosztályú
vagonban három súlyos sebesült feküdt. Kettő a pamlagon, egy középütt, a
padlón. Nézem, őrmester. Nagyon fehér volt az arcza. A czéduláján:
«láblövés, tüdőlövés». Beszélni nem tud. Látom, hogy a kezével az ülés
alatt kotorász. Keres valamit. Kérdezem, mit keres. Nem tud felelni, a
tüdeje át van lőve. A száját nyitogatja és tovább keres reszkető kézzel.
Ejnye, – mondom – mit keres ez? Letérdelek mellé, az ülés alá világítok.
Mit veszíthetett el? A sötét zugban hirtelen megcsillan valami.
Odanyúlok: az arany vitézségi érem. Mutatom neki. A száját félrerántja,
mint a gyerek, a ki sírni akar, és mosolyog. Ráteszem az érmet a
mellére. A kezem után nyúl. Megfogja. Én még mindig térdeltem.
Megcsókolta a kezemet. Az arcza fehér volt, de csupa piszok. A szemét
félig lecsukta. Sírt. A könny nem tudott lefolyni róla, mint két kis tó,
megállott a szeme zugában, az orra mellett. A szájáról lehetett csak
látni, hogy sír.
– Igen – mondom.
Lapoz tovább. Halkan mondja:
– Igen.
Beírom a könyvembe: «Őrmester, arany vitézségi érem». Aztán ok nélkül
meghegyezem a czeruzát. Nem kérdezek tőle semmit. Most már sejtem, hol
mondott le a fehér köpönyegéről.
– Igen, – mondja, kitekint a bőrkönyvecskéből – ez is… Volt egy
sebesült-vonatunk, a mely csupa finom hálókocsiból állott. Ebbe
deszkákra fektetve a fülkék ablakán toltuk be a sebesülteket. Sor jön
egy tiroli lövészre. A lába volt összeroncsolva. Ráteszszük a deszkára
és toljuk befelé az ablakon. Egyszerre csak megkapaszkodik fenn az
ablakfában és nem engedi magát. «Mit akar?» – mondom. Azt mondja
nevetve: «Miért ilyen buták a gazdag emberek?» Nem értettem. Azt mondja:
«Hát igen… ilyen szép hálókocsikat építenek maguknak és az ablakon
járnak beléje». Ezt beírtam… tudja… felcsuklik az emberben valami… egy
ilyen szegény ember, a ki akkor látja először a gazdag urak
hálókocsiját, a mikor az ő lábának már vége van… akkor persze már szabad
neki is… a selyemtapétás hálókocsiba…
– Igen – mondom.
Kinézek az ablakon. Egészen ostoba dolog: Tolsztoj jut az eszembe, a ki
fess testőrkapitány volt és a kiből a háború csinált apostolt. Szidom
magamat, miért érzékenyedem így el? Nagyon le vagyok törve, talán azért
fekszenek az idegeim így künn, a bőrömön. Az éjjel csak egy-két órát
aludtam, ruhástul, egy kifosztott, hideg lakásban, egy ágyon, a min nem
volt semmi, hideg volt. Az ilyen összetört, didergő ember csupa ideges
érzékenység. Nyolcz napig nem volt lenn rólam a ruha. Vagy tényleg olyan
nagyszerű dolog ez most: a testőr, a kinek az emberi nyomorúságért kezd
vérezni a belseje?
Azt mondja:
– Ide följegyeztem… egyszer, mikor az állomáson a nehéz sebesültekkel
aludtam… Egész nap egyikük sem szisszent fel, pedig ez mind «súlyos»
volt. Kötözte, vágta őket az orvos, egy hangot nem hallottam. Éjjel
felébredtem, nem tudtam aludni. Egy kis éjjeli mécses égett. Mind
aludtak a fáradtságtól. És álmukban beszéltek, most őszinték lettek, az
egyik folyton sírt álmában, volt vagy három, a ki jajgatott és
panaszkodott, hogy fáj. Álmában. Egészen közel mentem hozzájuk.
Odahajoltam. Mélyen aludtak, mégis csöndesen panaszkodtak. Másnap reggel
megint büszkék lettek és estig megint egyetlen, de egyetlen szó panaszt,
vagy jajt nem hallottam. Ezek is tiroliak voltak. Nagyszakállú, erős
emberek.
A vonat most áll velünk. Az ablakról lekaparom a jégvirágokat. Isteni,
édes napsugár. És hó, hó… mindenütt.
– Csupa óriás – mondja.
Lopva megnézem, a hogy a könyvben keres. Divatos a haja, a bajusza. A
szája körül komoly, szenvedő vonás: négy hónap háború, négy hónap a
sebesültek közt.
– Itt fel van írva, – mondja csöndesen – hogy a száj-ápolás fontos lett
volna a háborúban, de erre egy nemzet se gondolt. Se az orosz, se mi.
Ezek az emberek hónapokig nem mosták a szájukat. És a kiket szekeren
hoztak, azok nagyon el voltak csigázva, úgy hogy nem volt erejük a
szájukat becsukni. Ezt különben minden olyan sebesültnél láttam, a ki
messziről jött. Nyitott szájjal feküsznek. És mindeniknek kimosom
alkoholos vízzel a száját. Mindjárt megkönnyebül. Rám néz rögtön.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ránéz rögtön. Ezt úgy mondja a császár testőrje, mint egy kitüntetést.
Hogy ránéz a sebesült, megkönnyebbülten, mert kimossa a száját. Hol
vagyunk már az udvari báloktól, az arany-vörös kabáttól és a hófehér
köpenygallértól?
Meglepetve néz rám:
– Ezt felírja?
– Fel én.
Elvörösödik. Azt mondja hirtelen, a könyvében lapozva, onnan nézi ki:
– Ezt írja fel inkább: Galicziából jött egy szekér az állomásra, abban
feküdt két jóbarát. Két súlyos sebesült. Az egyik nem volt olyan
rosszul, mint a másik. Ez azt mondta, hogy a szekér nagyon rázta őket,
hát ő átölelte a barátját és magára húzta a felsőtestét, hogy ne fájjon
úgy neki. Mi mind a kettőt leemeltük óvatosan, a törzsorvos úr
megvizsgálta őket. A súlyosabbik, a kit ez a fiú az egész úton átölelve
tartott, már egy óra óta halott volt. De én ezt nem mondtam meg a
fiúnak. Úgy jöttek, összeölelkezve, mint jóbarátokhoz illik. Folyton
kérdezte, mi van a másikkal.
A könyvbe néz. Alig hallom, a hogy ismétli:
– Borzasztó volt, folyton kérdezte.
– Itt mindjárt azt is följegyeztem, – mondja – hogy az a sebesült-vonat,
a mibe ezt a fiút beleraktam, úgy be volt fagyva, úgy tele volt
jégcsapokkal, hogy nem tudtam a zárt teherkocsik tolóajtóit felnyitni.
Vésőt hoztunk, ezzel se ment. Baltával kellett a jeget lecsapkodni az
ajtókról, hogy kinyithassuk. Órákig kalapáltunk, a míg az egész vonatot
kinyitottuk.
Sokat lapoz, egyszerre azt mondja:
– Karácsony. Ezerkilenczszáztizennégy karácsony. Gazul viselkedtek az
oroszok.
– Tudom, – mondom társalgási hangot erőltetve – a főhadiszálláson
hallottam a jelentéseket, hogy a mi karácsony esténken mindenütt erősen
támadtak.
– Támadtak, – mondja – támadtak. Ez volt a nyomorult ötlet. A dátum
miatt, minden katonai ok nélkül, pusztán mert deczember huszonnegyedike
volt, csak a Krisztus születésnapjáért támadtak… egy ilyen vallásos nép,
mint az orosz. Önök ezt csak hallották, de én láttam az eredményt.
Neu-Sandecben voltunk másnap. Karácsony első napján. Négyszáz sebesültet
jeleztek ebből a karácsonyi tréfából. Mi elkészültünk Albrecht
törzsorvos úrral, a ki a neu-sandeci betegállomás parancsnoka volt
akkor… elkészültünk a négyszázra. Kimentünk, vártuk a vonatot. Akkor
jött egy távirat, hogy az oroszok karácsony estéjén ilyen gazul
viselkedtek… Nem négyszáz sebesült jön, hanem ezerkétszáz. Késő este
jöttek, karácsony első napján. És hirtelen. Egyszerre mind.
Most odalép hozzánk Albrecht törzsorvos, híres gráczi doktor, most egy
betegállomás főnöke. Kicsit izgatott.
– A kapitány úr – szól, a testőrre mutatva – úgy segített rajtunk, hogy
maga czipelte ki a vonatból a kórházba a súlyosan sebesült bakákat.
Különben nem tudom, hogyan boldogultunk volna. A súlyos sebesültet két
ember szokta óvatosan fölemelni, hordágyra rakni, lassan elvinni. A
kapitány úr fölemelte egymaga a sebesülteket, azok a lábukkal
körülfonták a derekát, két karjukkal átölelték a nyakát… úgy czipelte
őket egyenkint a vonatból a kórházba egész éjszaka… Azt hiszem, száztíz
embert vitt így át a barakkba. A száztizenegyediket már nem birta. Félt,
hogy elesik vele.
A testőr nem szól, restelkedve lapoz előre-hátra a könyvében.
Albrecht törzsorvos úr hangosan mondja:
– A kapitány úrra nem lehetett a végén ráismerni. Ezek a szegény
katonák, mind, mikor átölelték a kapitány úr nyakát, az arczukat, mint a
gyerekek, az arczához támasztották. A kapitány úrnak mind a két orczája
tele volt vérrel és sárral. Hallom, a kapitány úr említette, hogy a
szájukat nem tudják becsukni. Így támaszkodtak az arczára, a kapitány
úrnak befolyt a gallérja alá a vér, a nyál, a füstös arczok verejtéke, a
sáros arczok minden lecsurgó könnye, úgy ölelték át a bakák sírva, mint
a gyerekek a dajkát… Egy szegény baka nem értette, mi ez, hogy egy
kapitány viszi őt, ez, a hogy átölelve tartotta, megcsókolta a kapitány
urat. A végén a kapitány urat meztelenre vetkőztettem és karbolos vízzel
lemosattam, mert száztíz katona minden szenvedése és nyomora folyt be
fenn a gallérjárba és folyt végig a testén a ruha alatt. A ruháját
elégettettem, mert tetves volt.
A testőr kérőleg néz rá:
– Kérem… törzsorvos úr.
A törzsorvos egészen izgatottan megy vissza a kályhához. Onnan int nekem
titokban, hogy minden szó igaz abból, a mit mondott.
– Csodálatos karácsony volt, – mondja a testőr – a sebesült-vonat végén
volt egy nyitott teherkocsi, egy úgynevezett lóré. Már éjfélután volt,
hogy kiraktuk szegényeket. És ebben az utolsó nyitott kocsiban egy
óriási karácsonyfa volt. Egy egész, nagy fenyőfa. Tele égő
viaszgyertyával. A nyitott kocsiban, a fa körül könnyű sebesültek
guggoltak. Ugyanannak a karácsonynak a sebesültjei, a melynek
tiszteletére ezt a ragyogó fát gyújtották. És a hogy czipeltük ki a
vonatból a «súlyosakat», a «könnyüek» a fa körül hangosan énekeltek az
éjszakában. Ezek vegyesen magyarok és osztrákok voltak. Felváltva
énekeltek. A magyarok egy magyar karácsonyi éneket, aztán az osztrákok
egy németet… A közepén száz meg száz gyertyával sugárzott a karácsonyfa
a szenvedők vonatának a végében. Áhitatos énekek voltak, énnekem
reszketett a szívem, oda voltam, mikor a sebesülteket czipelve mindig
hallottam egy-egy foszlányt ebből a kórusból. Pontosan betartották a
sorrendet: egy magyar ének, egy német ének. És mind felkötött karú,
bekötött fejű katona volt, a kis viaszgyertyák sárga fényében… mind
karácsonyi sebesült…
… Nikoláj Nikolajevics jut eszembe, az orosz fővezér, a czár adjutánsa,
a hosszú, sovány, csontosarczú, tőr-tekintetű öreg úr, a ki két fejjel
magasabb, mint minden tábornoka. A karácsonyi parancs tőle jött.
Ezt látta volna…
Megérkeztünk. A vonat nem megy tovább. Búcsú a testőrtől. Ő itt marad,
négyszáz sebesültet kell beraknia. Mi most gyalog megyünk tovább,
vashegyű bottal botorkálunk a fagyott országúton, ott a hegyen túl majd
kapunk szánkót. Rövid búcsú. A kis csapat: négy ujságíró, egy fényképész
és parancsnokunk, egy kapitány, – megyünk a tűzvonalba.
A testőr utánam jön.
– Kérem, – mondja komolyan – ne írja ki a nevemet. Nagyon kérem.
A szemembe néz.
Ezt a kérést már sokszor hallottam itt az ágyúk és a lövészárkok közt.
De most, mint valami olyan meggyőződés, a melyre esküt merek tenni, önt
el az a tudat, hogy ennek a jó, megtiport és megtisztult embernek, ennek
a gavallérból – véren, síráson, tetveken, sebeken, minden emberi
szenvedésen át – a nyomorúság alázatos szolgájává lett katonának az
egyetlen tisztelet, a mit a tollammal megadhatok, az, hogy igazán nem
írom ki a nevét.
– Megigérem, – mondom – nem írom ki.
Azt mondja, váratlanul magyarul:
– Isten áldja meg. A viszontlátásra.
Mosolyogva bámulok rá.
Nem hiányzik ennek az embernek igazán semmije ahhoz, hogy szeressem.
Megint elvörösödik, talán már tizedszer:
– Egészen jól… magyarul… megtanultam… háborúban… katonáktól – mondja.
Az állomás mögött szekerek és vöröskeresztes kocsik tünnek fel. Elkezd
szaladni feléjük, mint egy gyerek. Utána nézek, a míg látom.
Most már tudom, hogyan adta neki a jó isten azt a komoly és szomorú
tekintetet, meg azt a folyton megcsukló, szép, lecsöndesedett, meleg
hangot. Már tudom, hol hagyta a fehér köpenyt, az ezüst sarkantyút és
minden vidám tempóját. A kolerások és a vérhasasok közt térdelt, mosta
őket. Albrecht Othmár úr, törzsorvos, úgy beszél róla, mint egy
szentről.


KÁRPÁTOK

Abos, február.
Ezen a behavazott kis állomáson várjuk éjszaka a vonatot, a mely tovább
visz – a duklai szoros alatt harczoló csapatok felé. Beszélik, otthon
Pesten nagy izgalom van a duklai orosz támadások miatt. Az oroszok
rendkívül elkeseredetten támadnak ott nap-nap után, még a laikus előtt
is világos, hogy át akarnak törni. De itt már jobb hírek vannak. És
német katonavonatok mennek át az állomáson, egyik a másik után… A mi
irányunk: Eperjes, Bártfa, Zboró – a harmadik hadtest frontja. Az
emberek itt is izgatottak, a jó hírek egy-egy véresen visszavert orosz
támadásról szólnak, a melyet azonban követni fog holnap egy másik.

Zboró, február.
Vasárnap, február hetedike. Szánkón jöttünk ide Bártfáról. Régi,
románstílű kastély a Rákócziak vidékén. Itt már jártak oroszok, a
kastély egyik szárnya leégett. A másikban a hadosztály parancsnoksága
tanyázik. A földszinten vagyunk, hatalmas teremben, a vastag falak közt
mély, alacony vasrácsos ablakok. Terjedelmes udvar: égett falak közt
szánkók, autók, lovasok, tisztek. Éles, világos téli délelőtt. Óriási
kályha, jó meleg van. Az ablakok meg-megzörrennek, igen halkan, az
ágyúzástól. Nehéz tüzérségünk négy kilométernyire van innen.
Az ablak előtt, a hogy kinézek, felsorakoztatnak negyvennégy orosz
foglyot. Minden orosz támadást visszavert a harmadik hadtest ezen a
szakaszon, rengeteg orosz halottat számoltak meg, igen sok foglyot
hoztak be. Ezeket az éjszaka és ma reggel fogták. Van köztük elfogott
járőr és átszökött katona. A nagy terem tulsó végében egy hosszú
asztalnál három tiszt uzsonnázik. Elől, az ajtó mellett másik hosszú
asztal, egy vezérkari kapitány ül ott, mint elnök, mellette
jobbról-balról mint két szavazóbíró: egy káplár, a ki tud oroszul s én,
a vezénylő tábornok engedelmével. A vezérkari tiszt előtt a tegnapi és
tegnapelőtti csata térképe a pontosan beléje rajzolt orosz állásokkal. A
térkép mellett színes képek tömege: az orosz katonai egyenruhák
lexikonja, rajta van minden fegyvernem, minden rangjelzés. Nagy ív
papirosok, ezek lesznek a jegyzőkönyvek.
Szuronyos katona vezeti be az elsőt. A fogoly leveszi a sapkáját,
haptákba áll. A balkezében, hátradugva, égő czigaretta. Most kapta künn
az udvaron. Nem fél. A kérdések rövidek, tárgyilagosak. Lehetőleg
szóról-szóra jegyeztem le mindent.
– Kérdezze meg tőle, hova való?
A tolmács felteszi a kérdést oroszul, a katona felel, a tolmács le se
fordítja, értjük:
– Szibériába.
– Mióta szolgál?
– 1912 óta.
– Volt már ütközetben?
– Nem. Tegnap volt az első tűzben.
Ezen a feleleten belátni az orosz túlerő rejtelmeibe: aktiv katona és a
háború hetedik hónapjában kerül először ütközetbe. Bizony ezek sokan
vannak.
– Hogy jött ide?
– Lembergből hozták.
– Meddig jött vasúton?
– Jaslóig.
– Meddig tartott az utazás?
Vigyorog és int a kezével:
– Hetekig… rosszabb volt, mint Szibériából Lembergig.
Tehát a Lemberg–Jasló-vonal túl van terhelve. Tehát ez a fővonal. Tehát
ez a legfontosabb vasút, ez az élet-ér. De ez már tán a századik, a ki
ezt vallja.
– A kenyere milyen?
– Rossz.
– Van nála?
– Van.
– Mutassa.
Kikotor egy darab csunya, fekete, száraz habarcsot.
– Panaszkodnak miatta?
– Igen.
– Egyéb étel van?
– Van bőven.
– Dohány?
– Van, de rossz.
– Czigaretta van?
– Nincs… pedig azt szeretik a legjobban. Ha van, nagyon rossz.
– A mienk jobb?
– Óh…
Megmutatja azt, a melyik a kezében ég.
– Mondja neki, hogy szivja csak bátran. Ne dugdossa.
Szerényen sziv belőle egyet, de megint hátradugja.
– Zsidó van köztük?
– Nincs.
– Miért nincs?
– Mert azokat kiválogatták közülük és a Kaukázusba küldték a törökök
ellen. A németeket is leküldték.
– Hogy hívják a hadnagyát?
– Nem tudja.
– A főhadnagyát…
– Nem tudja.
– A kapitányát…
Az orosz vigyorog. Felém fordul, nekem mondja:
– Telefon.
– Micsoda?
– Azt mondja: telefon.
– A kapitányt Telefonnak hivják?
Most sokáig hadarnak oroszul.
– Mit mond?
– Azt mondja, hogy a kapitányt ők «telefon úrnak» hívták, mert mindig
telefonon dirigálta őket hátulról.
– A tisztek nem élnek köztük?
– Nem.
– Rohamnál se látott tisztet?
– Ő nem látott.
– Mások se láttak?
– Nem tudja. Ő nem látott.
– Erről ők nem beszélnek egymás közt?
– De igen. Ő hallotta, hogy régebben, a régi tisztek köztük éltek és
velük mentek rohamra, az újabbakat alig látni.
– A régi tisztek hol vannak?
– Azt mondja: azok meghaltak.
Mond valamit még oroszul.
– Mit mond?
– Azt mondja, éppen azért haltak meg, mert köztük éltek és mert velük
mentek a rohamra.
– Miért van háború?
– Nem tudja.
– Nem tudja, miért van itt?
– Parancs.
– A tegnapi roham után hányan maradtak a századából? Hányan jöttek
vissza?
– Harminczegyen.
– Hányadik század?
– Második.
– Ezredszáma?
– Százkilenczvennyolcz.
– Diviziója?
– Negyvennyolczadik szibériai divizió.
A kapitány hozzám hajol, a fülembe sugja, hogy most figyeljek.
– Akar visszamenni?
Mosolyog, a tolmácsról a tisztre néz. Nem felel.
– Mondja meg neki, hogy ha vissza akar menni, visszamehet. Semmi baja
sem lesz. Szabadon bocsátom.
Hosszú tárgyalás oroszul.
– Nem akar.
– Adok neki husz rubelt aranyban, ha visszamegy…
Nem érti. Valamit kérdez.
– Mit kérdez?
– Hogy miért akarnak neki pénzt adni, hogy visszamenjen?
– Mondja neki: mert az orosz hadvezetőség azt hireszteli rólunk, hogy
kegyetlenkedünk a foglyokkal. Mi azt akarjuk, hogy a mi becsületünket ne
rágalmazzák. Ő most látta, hogy hogyan bánunk velük, menjen vissza és
czáfolja meg a hazugságot. Adok neki ötven rubelt aranyban.
Hosszú fordítás.
– Nem megy.
– Száz rubelt adok neki aranyban.
Mosolyog.
– Nem megy.
A kapitány a fülembe súg: «most azt fogja felelni, hogy főbelövik».
– Kérdezze meg tőle, miért nem megy?
– Mert akkor otthon főbelövik.
– Hát mondja otthon, hogy agyonütötte az őrét, úgy szökött meg. A
puskáját is visszaviheti.
– Azt mondja: nem hiszik el neki.
Elvezetik egy mellékajtón, mint a tanút, a ki már levallott. Jön a
másik. Hangos, értelmes gyerek.
– Mióta szolgál?
– Három hete.
– Hol képezték ki?
– Iwangorodban.
– Mennyi ideig?
– Két hétig.
– A gyakorlaton hány éleset lőtt?
– Kilenczet.
– Miért nem volt katona?
– Törvény szerint joga volt kivásárolnia magát a katonaságból, most
mégis behívták.
Hát még sincsenek olyan borzasztó sokan. Sietnek. Két heti kiképzés…
Kilenczet lőtt: nagy takarékosság a municzióval. És itt a szomszédban,
Iwangorodban, majdnem a csatatéren képezték ki.
A végén a refrén: nem megy vissza se huszért, se ötvenért, se százért.
Elvezetik.
A harmadik, negyedik, a többi hasonló feleleteket ad. Van köztük
alacsony, magas, kövér, sovány, szerény, szemtelen, okos és buta. Egyik
se megy vissza aranyért sem. Mind nagyszerű ruhában van. Csizma, keztyű,
prémes sapka, köpeny, zsák – mintaszerű. És pirosak, egészségesek.
Az egyiknél:
– A zsoldot rendesen kapják?
– Rendesen.
– Megkapja az egészet?
– Nem.
– Miért?
– Az altisztek… ez már nálunk így van.
– Miért nem tett panaszt?
– Isten ments…
– Visszamehet… husz rubel aranyban…
– Nem megy.
– Ötven…
– Nem megy.
– Száz…
– Nem megy.
Dél van. Most már mind olyan egyformán vall, hogy csak a vezérkari
tisztet érdekli, csak ő jegyzi az ezredek, századok számait, a pontos
létszámukat, a veszteségeiket. Vissza egyik se akar menni. Egyenesen
kinevetik az ajánlatot.
Az egyik ezt mondja:
– Én tudtam, hogy itt semmi bajom se lesz.
– Honnan tudta?
– A gyufaskatulyából.
– ????
– Azt mondja: az erdőben talált egy gyufaskatulyát, abban volt egy
czédula, arra rá volt írva, hogy mi jól bánunk a foglyokkal, tiltakozunk
a rágalom ellen, hogy kinozzuk őket.
A dolog magyarázata: a rossz kenyértől eltekintve mindenük van az
oroszoknak Galicziában, csak gyufájuk nincs. Ebben óriási a szükség. Egy
skatulya gyufáért két koronát is adnak. A mi katonáink tudják ezt,
rendszeresen gyűjtik az üres gyufaskatulyákat, mindenféle tréfás
üzeneteket írnak oroszul kis czédulákra, a czédulákat beteszik a
skatulyákba és mikor patrouillirozni mennek, tarisznyaszám viszik
magukkal és mindenfelé elszórják ezeket a skatulyákat az erdőkben,
utakon, hidakon, sőt az ellenséges lövészárkok közelében is. Ezt
biztosan felszedi az orosz, mesélik, tizen is rohannak egy skatulyára,
verekszenek érte. Persze, nincs benne gyufa, csak üzenet. A legtöbb
skatulya azt izeni, hogy adják meg magukat, jól bánunk velük.
Legtöbbször maguk a foglyok írják ezt oroszul. Hívják át a többit.
Mialatt egy tiszt magyarázza halkan bakáinknak ezt a jó ötletét, hallani
egy-egy szót a kihallgatásból.
– Husz… aranyban.
– Nem megy.
– Ötven.
– Nem.
– Száz.
– Nem.
Közben finoman zörrenti az ablakot a távoli ágyúdobogás.
Ez a hadosztály augusztus óta harczol az északi harcztéren, ez a
kapitány augusztus óta vezeti a könyvet a foglyok vallomásairól, átment
a kezén több mint ötezer fogoly, eddig egyetlen egy fogadta el a pénzt
és ment vissza, de az is ötven rubelért, olcsóbban nem akarta csinálni.
Nekünk pedig megér százat is, ha egy-egy ember megczáfolja azt a
rágalmat, hogy kínozzuk a foglyokat.
A kihallgatás véget ér, mert vezérkari kapitányunkat a telefonhoz
hívják.
– Schnell, – mondja a tiszt – fünfundvierzig wurde angegriffen.
A «negyvenötöt» megtámadták.
– Pardon – mondja. Kiszalad, miközben odakiáltja a tolmácsnak:
– A többi délutánra marad.
Az ablakból látom: az orosz foglyok egyszerre szalutálnak neki, mikor az
udvaron elszalad előttük. A teremben csönd. Magam maradtam. A kályhában
nagyokat roppan a nedves fa. Az ablakok szaporábban kezdenek zörögni.

Szemelnye, február.
Ebédnél a vezérkari tisztek azt mondták: ma éjszaka támadni fog az
orosz. Ebédután elindulunk. Zboró felől a második számú katonai szánkó
csöngve röpít le a magas partról a végtelen hótengerbe. Az első számú
katonai szánkó messze előttünk jár, már fölfelé kúszik az isteni
fehérségben. Mint egy magányos barna bogár, olyan kicsi. A
tüzérbrigadéros ül benne, egyedül. Jobbról: hóhullámok, akkorák, hogy
egész szántóföldek alusznak alattuk, a távolban szürke hegyek, a fejükön
felhő és hó. Balról: mély völgy, nyugodt hótenger, a távolban még
magasabb hegyek. Előttünk: most már lassan emelkedő hó-végtelenség,
dombra mászunk fel, azon túl ismét hegyek, hegyek, felhők, havas erdők,
nagyon messzi szürke foltok, nem is tudni: hegy, felhő, erdő vagy füst.
Nagyon messze van. Megkérdem, mi az. Minden együttvéve: hegy is, felhő
is, erdő is, füst is, röviden: a duklai hágó…
Szél fuj. Az út szélén visit két telefondrót. Minden póznánál változik a
hangja. Egyszerre tiszta, gyönyörű terczet énekel. Aztán megint két
össze nem illő hang. Délután két óra. Szomorú délután, nem süt a nap.
Balkéz felől, messze előttünk a hó nagyfehér szüzességében barna foltok
egymás mellett. Mint egymás mellett sorban nyugvó sötét hernyók.
Ugyanabban a pillanatban a barna foltok fölött hat tüzcsóva jelenik meg
hirtelen, aztán hat vad dördülés, sorjában. A hat tűzrobbanás olyan,
mint hat rongyos, szakadozott zászló, a mely élénksárga tűzlángból van.
Egy pillanat az egész. Megint dördül hatot, de egy másik oldalról. A
szánkó megáll. A dombról integet felénk az ezredes, ő már leszállt, int,
hogy gyalog megyünk tovább. Apró szánkók jönnek velünk szembe, akkorák,
mint egy ródli, két ló vágtat mindenikkel. A ródlin fekete skatulyák, a
skatulyákon egy tüzér. Municzióért mennek.
Mászunk fel a dombra. Egy lovas altiszt jön lefelé. Szalutál a
kapitányunknak. Megáll:
– Biharóba menjenek az urak. Ott olyat látnak, a milyet még nem láttak.
A tegnapelőtti rohamból kilenczszáz orosz halott van ott a hóban. Olyan
magas a hó, hogy a halottak fele áll, nem tudott elesni, a hó mellig ér.
Ott állnak vagy négyszázan, átnéznek hozzánk, mind meg van halva…
Két óra van, de sötétedik. Az ágyú szakadatlanul szól. Komor, vad téli
délután. Az emberek nem mosolyognak.
Azt mondja a lovas:
– Ma éjszaka támadás lesz.
Kis szánkók rohannak mellettünk előre, az ágyúk felé. Megint a
pirosbetűs fekete ládák. A tüzér csak úgy lóg a ládarakáson, átöleli,
hogy le ne forduljon róla. Galicziában felemelő, templomos érzés volt az
ágyúk orgonálása közt állni. Itt vad, erőszakos zordság van, a
levegőben. Ott, akkor, tüzérharcz volt. Itt most gyilkolás van, az orosz
be akar törni, magyar földet akar tiporni, most készülődik, ma éjszaka
támadás lesz. A szemek nagyobbak, az arczok egészen komolyak és sötétek,
minden tele van keserűséggel és vadsággal. Az ágyúk is mások: itt
veszettül ugatnak, itt nincs az a hegyek fölött morajló basszusdörgés,
itt csattog, ropog és tüzel mind, itt minden perczben mintha vashidak
dőlnének össze ropogva, itt nemcsak csöndes telefonparancsok mennek, itt
katonás, ordító vezényszó is van. A tüzérek merevek, idegesek, feszülten
figyelnek a tisztre, az arczuk füstös, a kezük kormos, a szemük feketén
csillog, mint a szén. Ha egy pillanatra nincs ágyú, a telefondrót úgy
sír fel a szélben, mintha ő volna az egyetlen károsult. Az országút
szélén négy nehéz ágyú. Négy taraczk.
– Halt!
Meg kell állni. Lőni fognak. A négy taraczk bamba vastag csövével
egyenesen az égre néz fel. Elszaladnak mögéjük a tüzérek. Mindeniknél
csak egy tüzér marad, az ágyúról lelógó kötél végét fogja.
– Schuss!
Egy kötél a másik után rándul meg. Négy hatalmas lövés. Szinte kómikus,
a hogy a négy óriási ágyú, még mindig az eget bámulva, hátratántorodik,
mint négy ökör, a melyet taglóval vágtak fejbe. Egy pillanat, és mint a
mészároslegények, rárohannak a tüzérek az ágyúra, rámásznak, ellepik,
mint a legyek, tolják, nyomják, forgatják, nem is látni tőlük az ágyút,
csak a torkát, a mely kinyúlik a tüzérek feje fölött, még mindig az égre
tátog. Finom kis füst, pára jön a torokból, csak annyi, a mennyit az
ember lehel télen. A nagy bronzállat liheg, párát fúj az erőlködés után.
Már tolják a hasába alul az új gránátot. A régit még mindig hallom
repülni. Hosszú másodperczekig dudorász fenn valahol a felhők tájékán.
Mikor kiszakad az ágyúból és otthagyja a fellobbanó tüzrongyot, úgy
szól, mintha hosszú vászonvéget hasítanának el, elhalóan. Aztán dudol
egy kicsit, gúnyosan.
Még egyszer hallani. Az ezredes mondja, hogy figyeljünk, most a golyó
elmegy egy faluba, a hol az oroszok gyülekeznek, ott leesik, szétrobban
és aztán majd jön visszafelé a hang. Ezt mind elmondja és aztán
szótlanul várunk még sokáig. Aztán egyszerre a szürkébe boruló hegyek
közül négy csattanás jön, mintha fejszével négyszer gyorsan rávágtak
volna egy nagy vaslemezre.
A négy gránát szétrobbant.
Ugyanebben a perczben szalutál egy tiszt az ezredes előtt:
– Megfigyelő jelenti, hogy két ház kigyulladt egy ház bedőlt, az oroszok