Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 15

hatalmasan dörögtek a mi ágyúink. Az utczákon sok holmi hevert, a mit a
menekülő oroszok dobtak el. A hajnal első óráiban merészkedtek ki a
zsidók a krakói országútra, a hol egyszerre csak megjelent az első
osztrák-magyar lovas patrouille. A lovasok odakiáltották a zsidóknak,
hogy szaladjanak le a Biala folyóhoz lóhalálában, mert hirtelen hidat
kell verni üldöző csapataink számára. A patrouille belovagolt a városba,
a krakói országúton pedig megindult a zsidók szaladása le a folyóhoz.
Száz meg száz zsidó szaladt libasorban ki a városból segíteni a
pioniroknak. A sok kaftános virrasztó mind előbújt és azt mondják, oly
hosszú volt az országúton ez a szaladó sor, hogy az eleje már gerendákat
czipelt a Bialánál, a mikor a vége még a tarnowi kövezeten trappolt.
Ezalatt megélénkült a város és a lembergi utczán hatalmas buffet-t
állított fel a lakosság csapataink számára. Zászlók és virágok kerültek
elő és egész Tarnow az utczákra sietett. A krakói úton, a templomnál
várta a tömeg katonáinkat, mikor az első zászlóalj bevonult a Dunajec
mellől, a hol egy fél évig szenvedett a földalatti lyukakban. A zsidók
most visszafelé szaladtak és limonádét, málnaszörpöt, kenyeret, orosz
czigarettát és czukrot czipeltek a katonák után. A csapatok megállás
nélkül mentek el a buffet mellett, úgy hogy állandóan polgárok ezrei
szaladtak utánok az ajándékokkal. Hogy milyen lehetett ez az öröm, azt
abból látni, hogy még ma, négy nappal a bevonulás után is olyan a város,
mintha ünnep volna.
Az oroszok rengeteg élelmiszert adtak el az itteni kereskedőknek. Az
orosz nagykereskedők valósággal elárasztották Tarnowot orosz árúval.
Most orosz gyertya mellett orosz czeruzával írok egy orosz felírású
füzetbe, czukor, tea, kávé, liszt, húsnemű, fénymáz, növényzsír, minden
orosz felírást visel, orosz czigaretta pedig annyi van, hogy még az
utczán is halmokba rakva árulják.
Apróbb rablások, erőszakoskodások, korbácsolások, lopások itt is
történtek az orosz uralom alatt, ezeknek története szóról-szóra egyezik
az ismert hasonló esetekkel, nem untatom velük az olvasót. A zsidó
lakossággal itt is rosszul bántak, háztetőre való fedőcseréppel kellett
utakat csinálniok és a ki nem czipelt elég cserepet, azt lovagló
korbácscsal verték véresre.

Bogumilowice, május.
Rettenetes Iván.
A rohanó víz mellett, a hol még épen áll egy vasúti híd fele, fölvezet
egy főhadnagy a vasúti töltésre, a melynek ez a híd valaha a folytatása
volt. A magasba nyúló vasszerkezet rúdjai és gerendái közt valósággal
fészket rakott itt egy orosz katona. A hogy a madár a szalmaszálból,
falevélből, vékony ágakból csinálja fészkét, úgy ez a magányos orosz
poszt a vashíd ágai között kövekből, homokzsákokból, deszkákból csinált
magának búvóhelyet, a mely a puskagolyó és a shrapnell ellen kitünően
megvédte. Ez a hídgerendák közé rakott fészek a Dunajec jobbpartján van,
jóval az orosz állások előtt, mi a balparton voltunk mélyen elásva a
parti bozót mögött. Azt a bizonyára bátor és ügyes katonát, a kit az
orosz parancsnok erre a kémlelő helyre előretolt, a mi katonáink a
poziciós harcz hosszú hónapjai alatt személyesen ismerték, sőt a tisztek
el is nevezték Rettenetes Ivánnak.
Ez a Rettenetes Iván egy hosszú létrával operált a fészke körül. A
létrát beleszorította a vasszerkezetbe, felmászott rajta és onnan a
magasból gukkerezett át a mi lövészárkunkba. Elképzelhető, míly
ambiciója volt katonáinknak az, hogy Rettenetes Ivánt a létráról
lelőjjék. De a katona részint ügyes, részint szerencsés volt. Oly
ügyesen bújkált a vasszövevény közt, hogy nem találták el. A létrájára
pedig oly gyorsan kúszott fel, hogy mire észrevették és lövöldözni
kezdték, már siklott is lefelé. Kitünő lövő is volt és az volt a
szenvedélye, hogy a lövészárkok mögött néha feltünő magányos alakra
tüzelt, sajnos, jó eredménynyel. Ez itt a Dunajec partján lovagiatlanság
számba ment, mert itt megismétlődtek az úgynevezett
lövészárok-barátságnak azok az esetei, a melyekről már annyi szó esett.
Nem bántották az ellenfelek egymás vízhordó legényeit s ugyanily
kedvezményben részesült az is, a ki fekvőhelynek szánt szalmát czipelt a
hátán. Rettenetes Iván azonban még ezeket a kis nemzetközi egyezményeket
is állandóan megsértette, úgy ült a fészkében, mint a szenvedélyes
vadász, a ki órákat vár lesben egyetlen lövésért.
Mikor elkövetkezett a májusi első napok visszavonulási mozgalma,
Rettenetes Iván működése szemlátomást megváltozott. Ideges és kapkodó
lett, egyre több időt töltött fenn a létráján, ok nélkül kezdett
lövöldözni és a keze is bizonytalan lett, nem találtak a lövései. Így
történt azután meg, hogy egyszer végre lelőtték a mi bakáink a
létrájáról, a melynek tetejéről gukkerrel kémlelte a mi
készülődéseinket. Rettenetes Ivánt halálosan találta a golyó, a létráról
a fészkére zuhant, onnan a vasgerendák közé jutott a teste, onnan pedig
beleesett a Dunajecbe. A kik ismerték és lelőtték, azok már messzire
elmentek innen, valahol Radomysl tájékán üldözik az oroszokat. De hírét
és történetét megőrizték a vasúti század katonái, a kik itt maradtak
hidat javítani. Úgy mutogatják a helyét, mint az idegenvezetők a
történelmi ereklyéket.

Tarnow, május.
Hosszú trénoszlop vonul előttünk hatlovas szekerekkel. Mintha azért
történnék, hogy tüntessünk a szövetség teljességével, az első lovon egy
osztrák-magyar katona ül, a másodikon egy német. Végig az egész oszlop
minden fogatán ilyen beosztással ülnek a szövetséges trénkatonák. A
másik látvány: huszárok nyargalnak el lobogó vidámsággal előttünk, első
dolguk boldogan hírül adni, hogy miután egy félesztendeig lövészárokban
feküdtek, most végre ismét lóra ültették őket. Olyan boldogok, mint a
gyerekek.

Tarnow, május.
Éjszakai mars…
Későre jár, tizenegy óra, az ég felhős, a városban koromsötét van. Az
orosz repülők miatt sehol egy lámpa nem ég, sehol egy világos ablak.
Olyan sötét van, hogy két lépésnyire nem látni. A gyalogjárón megyünk, a
hogy kijövök a vendéglőből, hallom, hogy furcsa, ritmikus zúgással van
tele ez a sötétség. Mi ez? Figyelünk. Nem látok semmit, de hallom,
érzem, hogy ezer meg ezer néma ember közt vagyok. A kocsiúton csapatok
mennek előre, szakadatlan masirozás hallatszik a kövezeten és csak a
felém csapódó meleg emberszagból érzem, hogy az egész utcza tele van
velük, a falhoz kell állnom, hogy el ne sodorjanak. Semmit nem látni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy villamos zseblámpa ragyog fel valamelyik tiszt kezében. Most egy
pillanatra látni a katonákat. Poros csapatok végtelensége, négyes
sorokban, oly sűrűn, hogy szinte egymás nyakán jönnek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Megint sötét van. Ezer meg ezer bakancs lép egyszerre, emberi szó nem
hallik, a csapatok nagyon fáradtak lehetnek. Csak az egyszerre lépő
bakancsok szüntelen, szüntelen taktusa. A szemét dörzsöli az ember,
kínzó dolog, hogy nem látni semmit; csak hallani, érezni egy rohanó
hadsereget. Lassan indulunk előre a vak sötétben. Az órámnak világító
számlapja van, féltizenkettőt mutat, már egy félórája állok itt és még
mindig jönnek. A hogy elindulok a fal mellett, egyszerre megváltozik a
sötétben trappoló hang: zúgva keveredik bele csoszogás, rendetlen
lépések ezreinek zaja. Megint egy zseblámpa fénysugara, hirtelen utána
egy másik: a két kis szúrós fénynél látjuk, hogy a tömeg két irányban
mozog, az útnak ezen az oldalán a mi csapataink masiroznak, a másik
oldalán orosz foglyok jönnek visszafelé. Most az egyik házsortól a
másikig kavargó emberfolyam az utcza, a hogy egy-egy pillanatra a kis
zsebvillám megvilágítja. Az oroszok csoszognak. Húzzák a lábukat. De
ezek is négyes sorban jönnek, a népfölkelő átkiált, hogy
ezernyolczszázan vannak, de utánuk jön mindjárt még kétezer. Ezek is
hallgatnak. A taktusban való masirozás összekeveredik a vonszolódó,
fáradt menés zajával. Most megint sehol egy emberi hang. Csak érzi az
ember a sötétben, hogy több ezer ember közt megy. Fülledt meleg, majdnem
tűrhetetlen szag dől az orosz sorok közül. Meddig tart még ez a néma
marsolás?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyszerre váratlanul az utcza végéből hatalmas fehér villám vág a
szemünkbe. Alulról jön, a földről. Végigcsap az egész utczán és élesen
világítja meg a sok ezer katonát, a ki kifelé vonul és a többi ezeret, a
ki befelé jön: egy teherautó fordult be az utczába, annak a reflektora
sugárzik végig az ember-folyón. A széles utcza arrafelé lejt és innen
felülről, mint hegytetőről látni le messze, messze a templomig a fehér
fényben fürdő apró emberfejeket, oly rengeteg sokat, hogy a lélekzetem
eláll.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most látni, hogy nagy por van. Finom, ritkás porban mozog az egész
tömeg. «Nézz hátra!» – mondják. Mögöttem három kiszögellő ház, a mely
szemben áll a reflektorral, nappali fehér fényben ragyog. Az autó
lassan, kanyarogva jön a tömegből erre fölfelé. Mindig más három ház
kapja a ragyogást. Most a házak alatt az aczetilén éles fényében száz
meg száz emberi arcz látszik egymás mellé zsúfolva. A porfelhő itt
fénylik a legjobban. Hirtelen ugrik a reflektor sugara és egy templom
emelkedik ki a sötét semmiből hófehér izzásban. Megint sok más emberi
arcz. Négyes sorok, a mint szakadatlanul rezegve mozognak előre. Az autó
nem tülköl, némán jön a seregek közt fölfelé. Már vakít a sugara.
Ugyanekkor messze lent újabb villámok suhannak a falakra, onnan le az
emberekre, vissza a szögletekre: egész sor teherautó fordul be lenn a
templomnál a meredek főutczába. Mindeniknek nagyszerű reflektora van.
Most nyolcz-tíz éles fehér sugár keresztezi egymást, tánczol a házakon,
az embertömeg fején. Az emeletes házak mint fénylő kuliszszák sugárzanak
elő a semmiből és merülnek vissza a sötétbe, a hogy az autó másfelé
fordul. Most az egész képnek olyan túlvilági varázsa van, mintha az
ember nem is ezen a földön volna, valami megérthetetlen nagyszerűség
szorongatja a szívet. Nem tudunk egymáshoz szólni egy szót sem. A város
főutczájának hosszában egyik villám a másik után csapódik végig és a
meddig látok, a fehér fényből porban kavargó ezüst katonák sietnek felém
sűrűn egymás mögött, a messzi vaksötétből lépnek be ebbe a holdfényszínű
sugárba, aztán megint ki belőle, erre jobbra, a hol sötét van. És a
felém nyomuló sűrű tömeg mellett, a mely fölfelé kapaszkodik, egy másik
sűrű tömeg folyik le, visszafelé, az oroszoké… ez a hátát mutatva
hömpölyög szürkén-barnán bele a fénybe és távolodik folyton, kifelé,
abba a koromfeketébe, a honnan a mieink jönnek. Most már nagy autó-sor
érkezik, a kereszt-utczákból is jönnek, onnan is villámokat vágnak be a
főutczába, a hogy bekanyarodnak és csatlakoznak, most egyszerre ragyog
harmincz-negyven ház az utczában, de nem egymás mellett, hanem
szeszélyes rendetlenségben, felgyúlnak, kialusznak, mintha valami
foghíjas óriás tátogatná nagy, sötét száját, a melyből mindig más és más
foga villog ki.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez a sok-sok ezer ember, a ki itt rendben marsolva tesz erőszakot az
éjszakán, magával ragad… Hallgatva sodródunk közéjük, visznek magukkal s
a hogy beléjük olvadunk, egyszerre megérzem azt a kimondhatatlan és le
nem írható erőt, a mely most mindenkit előre ránt, egyazon irányba,
érzem a tengerárt, a mely sodor, mint egy kavicsot.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most az autók dörögve mennek velünk együtt, aztán elhagynak bennünket,
úsznak a tömegben, mint nagy hajók, előre, előre… Egyszerre zúgó ordítás
jön a hátunk mögül, utolér, mint valami viharszél, szinte a kalapjához
kap az ember. Visszanézek: a fehér sugarakban mögöttünk jövő ezerek
karjukat emelik fel, sapkák lengenek, rettenetessé válik az ordítás,
visítások és vad kurjantások sikoltanak ki belőle, – szédülten és semmit
nem értve az egészből, érzem, hogy a tömeg nyom az újabb autók felé, a
melyek most jönnek hátulról, a középen úsznak lassan előre… most már
körülöttem is ordít mindenki és mutatja a hatalmas, magasra épített,
szinte emeletes három teherautót, a mely tele van emberrel, zöld
lombbal, zászlóval, rengeteg virággal: az elsőn tüzérek ülnek, lógnak,
fönn, lenn, hágcsón, lánczon, sárhányón, a másodikon ponyvával letakart
szerkezetek, tele emberrel, a harmadikon fönn a magasban, két sorban
álló, orgonavirággal integető tüzérek közt egy vízszintesen fekvő
hatalmas bronz-cső, vastag, mint egy fatörzs – és nyomában a tóduló,
ordító sokaság: a harmincz és feles mozsár megy Przemysl alá…
Ezt a boldogságot, ezt az ünneplést, ezt a viharos szerelmet, a mivel
ezt az ágyút imádják… És azt a drága, kedves paraszti gőgöt a tüzérek
arczán… És azokat az orgonaágakat, a mikkel integettek, nem is ágak,
egész orgonafák voltak… a ki ezt el tudja felejteni… És német, osztrák,
magyar zászlók… még török zászló is volt rajta… és mindenki ágaskodott,
mindenki látni akarta, nyomták egymást és ordítottunk most már mi is a
többivel, volt «éljen» és «hoch» és «Róza» és «Berta» és «Mörser,
Mörser» és «ott gyön a mörzer» és «megy a zemislibe az öreg» és
«siessetek» és «vorwärts vorwärts!»
És az «öreg» iszonyúan zörgött a kövezeten, nagy buta testét rezegtette
egy kicsit a városi utcza, aztán elúszott a katonák közt előre, úgy
húzta maga után az ordítást végig a városon, mint a hajó a füstöt. Még
villogott itt-ott a reflektorfényben, aztán elment a sötétbe. A tömeg
most lassan lecsöndesedik körülöttünk, egyre kevesebb a beszéd, most
megint sötét van és megint csak trap… trap… trap… a sok ezer bakancs
masirozik az éjszakában.

Tarnow, május.
Most már eltüntek Tarnowból az orosz plakátok és ujságok, a melyekkel az
orosz uralom ezt a várost épp úgy elárasztotta, mint a többi galicziai
városokat, a melyek a kezében vannak. Az ujságokat részint
megsemmisítették, részint átadták katonai hatóságainknak, a
hirdetményeket pedig gondosan lekaparták a falakról.
Több nevezetes plakátot ragasztottak ki annak idején az oroszok. Egy
németnyelvű hirdetményt olvastam, a melyben az orosz parancsnok azzal
vádolja a zsidókat, hogy az osztrák-magyar hadsereg számára kémkednek és
nem akarnak belenyugodni az orosz uralomba. Ezért nemcsak Tarnowban,
hanem a környékbeli falvakban is azzal büntetendők a zsidók, hogy
tuszokat kötelesek állítani.
Az ujságok, a melyekkel elöntötték a közönséget, főként kievi lapok
voltak, de gondoskodtak lengyel nyelvű lapokról is, a melyek Lembergből
és Varsóból jöttek. A lapok egyöntetű illusztrációkat közöltek a
przemysli felrobbantott erődökről, de a képek felírásai kétséget hagytak
fenn arra nézve, vajjon orosz ágyúk lőtték-e össze ezeket az erődöket,
vagy mi robbantottuk-e fel őket.
Egyébként az itteni lengyelek azt mondják, hogy ezek a czenzurált
lengyel lapok sokszor leplezetlenül megírták az igazságot, így nyiltan
beismerték a vereséget, a mely az oroszokat a mazuri téli csatában érte
és nem hallgatták el azt sem, hogy a Kárpátokon át tervezett betörés
meghiusult. Az orosz nyelvű lapok már óvatosabbak voltak. Ezek hírek
helyett legtöbbször hosszú stratégiai és politikai czikkeket közöltek, a
melyekben ellenségeik közül legtöbbször két név szerepelt: a Hindenburgé
és a Tiszáé.

Tarnow, május.
A sok ezer fogoly közt van egy itt Tarnowban, a kinek a története most
szájról-szájra jár katonáink között. Mikor az oroszok innen elmentek,
főgondjuk az volt, hogy élelmiszer ne maradjon itt utánuk. Az elégetett
liszten kívül, a mit tudtak, magukkal vittek. Mégis rengeteg kávé, tea,
czukor, kenyér, zsír, fűszer és egyéb czikk maradt itt, a mit egyszerűen
cserbenhagytak. A kivonulás után ezekben a raktárakban megjelent egy
orosz katona, a ki az összegyülekezett zsidók közt kihirdette, hogy
mindezt a sok készletet igen olcsón eladja az orosz parancsnokság. A
zsidók és a lengyel kereskedők hamarosan meg is vásárolták az egész
készletet és felosztották egymás közt. Mikor az utolsó csomagokat is
elszállították a raktárból, a katona összeszámolta a pénzt, a mit
ezekért a rengeteg mennyiségben felhalmozott készletekért kapott és a
város felé közeledő előörseink elé szaladva, megadta magát. A foglyok, a
kik itt hosszú sorban vonulnak végig, legtöbbnyire nevetve masiroznak.
Ez az egy csak abban különbözik tőlük, hogy ez a markába nevet.

Tarnow, május.
Megkaptam három orosz nyomtatványnak az eredeti példányait, a melyek
közül egynek magyar a szövege, a másik kettő lengyelül van. A magyar
czédulát innen Tarnowtól keletre dobta le egy orosz repülő, teleszórta
vele a mezőt. Otromba csábítás ez a magyar katonákhoz, ha az ember jól
elolvassa, van benne valami kétségbeesés ama tény miatt, hogy a magyar
katona nem akarja sehol megadni magát. Íme a humoros magyarsággal
szerkesztett mű eredeti formájában:
_Tegnap jöttek el hozzánk német nemzetű katonák, önkényt feladták
magukat s mondták azt:_
_A mi tiszturaink ijesztettek minket, elmesélték nekünk, hogy az oroszok
érzéketlenek, kiszúrnak szemet és kinozik az embereket. Most látjuk,
hogy az nem igaz, hogy az csak a tiszturak hazudsága, akik minden áron
akarnak megtartani minket az osztrák hadseregben. Jól vagyunk itt az
orosz fogságban._
A másik kettőről már sokat hallottunk. Ez az a két plakát, a melyen az
orosz kormányzó elébb hazudott, aztán meggondolta magát, mikor Przemysl
elestét hírül adta a tarnowi lakosságnak. Az első hirdetmény ez volt:
_TELEGRAM!_
_Dnia 9/22 marca o godnizie 7 min. 30 rano naszo slawne wojska
Rossyjskie wziely szturmem twierdze Przemysl._
_Tarnov, dnia 9/22 marca 1915._
Komendant miasta _Markiewicz_.
Magyar fordítása: «Távirat! Ma, márczius 9/22-én, reggel 7 óra 30
perczkor dicsőséges orosz csapataink ostrommal vették be Przemysl várát.
A városparancsnok: Markievicz.»
Ezt a plakátot rengeteg példányban nyomtatták ki és már javában folyt a
kiragasztása, mikor megérkezett a második. Akkor a már kiragasztott
plakátokat hirtelen levakarták és helyükbe az itt következőt
ragasztották:
_OGLOSZENIE._
_9/22 marca o godzinie 7 minut 30 z rana_
_Przemysl Poddal sie._
Komendant miasta Tarnowa _Podpulkownik Markiewicz._
Magyar fordítása: «Hirdetmény. Márczius 9/22-én reggel 7 óra 30 perczkor
Przemysl megadta magát. Tarnow város parancsnoka: Markiewicz alezredes.»

Tarnow, május.
Von François tábornok oroszlánja.
A galicziai harcztér porförgetegében, azokon az országútakon, a melyeken
most egy soha nem látott népvándorlás nyomul erőszakosan kelet felé, – a
sok teherautó, ágyú, szekér, fogoly, csapat közt immár harmadik hete
szaladgál egy naiv német tréfa. Egy mindig rohanó igen nagy automobil
tűnik fel hol itt, hol ott, tulajdonképen nem is látni, kik ülnek benne,
oly gyorsan megy és olyan porosak a benne ülő köpönyeges alakok. De az
autót már úgyszólván mindenki ismeri Közép-Galicziában, mert a motorján,
elől, egy oroszlán ül. Az oroszlán – kitömött oroszlán, de német katonai
egyenruhába van öltöztetve, csillog rajta minden, megvan rajta minden
apróság, a mi a német hadnagyi rang számára elő van írva. Az oroszlán
von François német tábornok autóján ül és a német tábornok tulajdona.
Története a következő.
Mikor a tannenbergi csatában Hindenburg tönkretette az orosz sereget, a
vele együtt küzdő von François tábornok népfölkelői elindultak a
csatatér kitakarítására. Mikor az elhagyott orosz árkokat kutatták, a
halottak közt találtak egy kis kitömött oroszlánt, a mely valamelyik
tisztnek a játékszere vagy babonája lehetett. A katonák a furcsa
zsákmányt elvitték a tábornokuknak, a ki úgy megörült neki, mintha az
egész ütközetet ezért az oroszlánért vívta volna. A tisztjei
ráerősíttették a tábornok autójára, egy katonaszabó pedig, hogy szebb
legyen, teljesen korrekt kis német közlegényi egyenruhát csinált neki.
Így vágtatott aztán az oroszlán nagy komolyan ülve az autó orrán,
mindenüvé, a hol a tábornok járt. Tannenberg után következtek az újabb
kelet-poroszországi győzelmek. Az első győzelem után egy tiszt odament
von François tábornokhoz és megkérdezte tőle, nem kellene-e az oroszlánt
előléptetni, mivel oly kitünően viselte magát az ütközetben s elment
mindenhova, a hol a gránát és a shrapnell hullott. A tábornok
megfontolta az eszmét és kinevezte káplárrá az oroszlánt. Később már
majdnem automatikusan ment a dolog, az oroszlán minden győzelem után
előlépett és mikor von François április végén megérkezett Galicziába,
már őrmester volt. Itt Galicziában a német katonák már nem igen nevettek
rajta, ezen a stádiumon már túl voltak, egészen komolyan vették az
oroszlánt, mint a német erőnek és méltóságnak szimbólumát, a mely úgy
járta végig a csatákat, mint a rúdon hordott római sas, az egyenruhát
pedig, a mely rajta van, gondozták és megbecsülték, mert ez volt az, a
mi a szimbólumot az ő eszükhöz közelebb hozta. Mikor az oroszlán
őrmester lett, a kisebbrangú német katonák és altisztek baráti
mosolylyal bár, de szalutáltak neki.
Mackensennel és Emmich-hel együtt von François tábornoknak is hatalmas
része volt a galicziai győzelemben, a mely után a katonák nagy
vitatkozásokba kezdtek, hogy most mi legyen az oroszlánnal, lehet-e
tiszt belőle. A győzelem, amely nyolczezer fogolylyal kezdődött és most
a kétszázezer fogolynál sem fog megállni, egyre nőtt jelentőségében,
úgy, hogy a vita lassan megszünt és az utóbbi napokban már közhangulattá
vált az a felfogás, hogy ilyen óriási győzelem után az oroszlán
megérdemli a tiszti rangot. És most körülbelül egy hete a tannenbergi
oroszlán hadnagyi egyenruhában száguldozik a galicziai országútakon.
Ezek az országútak akkora lyukak mellett vezetnek el, hogy némelyikbe
egy fiakker is beférne, némelyikbe pedig már bele is fért tíz-húsz
szegény halott katona, a kiket szebb sírba nem is temethettek a
bajtársak; egy ilyen tölcséralakú lyukat le is festett a mi jó öreg
Mednyánszky Lászlónk, azt az állapotát festette meg, a hogy találta egy
roham után: a szabályos tölcsér fenekén kis kerek vér-tó csillogott és a
tó fölött három halott katona kapaszkodik a göröngyökbe. Ezek a
galicziai országútak kis katona-temetők mellett vezetnek el, a melyeket
az áhítatos lelkű «arbájtosok» világoskékre festett kerítéssel láttak
el, a melyek keresztjeit lombfűrészszel díszesen kiczifrázták,
sírhantjait vesszőfonattal, mezei virággal ékesítették. Egy ilyen temető
tövében láttam kidőlt katonát ülni egy nagy fa árnyékában, a mint a
homlokát törölte és a felírásokat olvasgatta egymagában, hangosan
sillabizálva.
Ezeken az országutakon rohan a német oroszlánhadnagy föl és le, akkora
por-gomolyagot verve, hogy az ember azt hinné, az égig ér, mindjárt fenn
is marad felhőnek. És ezeken az országutakon, a melyek komolyságra intik
a férfit, olyan komolyságra, a melynek a koporsó zártáig kell tartani,
mégsem lehet szó nélkül elmenni az oroszlán mellett, furcsa, megható
zamattal keveredik ez a kitömött figura ennek a soha le nem írható
galicziai rohanásnak az emlékébe. A maga népi naivságában nemcsak a
német bátorságot szimbolizálja, hanem a fegyelmes német észjárást: még
az oroszlán se igazi oroszlán, ha nincs katonai uniformisa és rangja. A
maga nagyszerűségében már művészietlen német rendimádat szimbóluma, a
teljesen romlatlan katonaszívek kis bálványa ez az oroszlán, a melyen a
katonaruha a szimbólum erősítésére díszlik. Magyarul mondva: a német
katonavilág szemében a hímbátorságnak többé nem az oroszlán a jelképe,
hanem a katona. Az oroszlán kevesebb, mint a katona. És a katonánál is
több: a magasabb rangú katona. Ezért visel uniformist az oroszlán és
ezért lép elő. Ennél férfiasabban, ennél katonásabban és ennél
büszkébben tréfálni már nem is lehet.


JEGYZETEK

Főhadiszállás, május.
Visszatért magyarok.
Galicziai előnyomulásunk egyik érdekes melléktünete, hogy most mindazok
a katonák, a kik az orosz fogságból megszökve czivilben bújdostak
Galicziában, az orosz áradat elhúzódása után magukra szedik elrejtett
egyenruháikat és sorra jelentkeznek a bevonuló csapatoknál. A sok ilyen
szökési történet átlagából kiválik ez a kalandos história, a mely
elmondja, hogyan szabadult így az orosz fogságból egy budapesti
fiatalember: dr. Benkő Károly ügyvédjelölt, önkéntes káplár a 24.
vadászzászlóaljban.
Benkőt november végén Brzeskónál fogták el, a hol az utóvédben harczolt.
Dembicába szállították az oroszok több magyar fogolylyal együtt. Egy
torlódásnál Benkő kiugrott a sorból és belopózott egy üres házba, a hol
három napig kínlódott étlen-szomjan, nem vetve le magáról egyenruháját.
A mikor csöndesebb lett a város, előbújt és még mindig egyenruhában
Ropcyce faluba bújdosott, a hol egy zsidótól nadrágot és kaftánt kapott.
A lakosság itt hamarosan megtudta, hogy magyar katona, de senki sem
árulta el, ingyen etették és dugdosták egészen deczember végéig az
oroszok elől. Akkor nagyszámú orosz katonaság jött a faluba és az ő
lakásába is kvártélyoztak orosz gyalogosokat és szanitéczeket. Az egyik
orosz katona Boris Gorkij néven mutatkozott be neki és azt mondta, hogy
unokaöcscse Maxim Gorkijnak, a világhírű orosz írónak.
Ez a Boris Gorkij kitünően beszélt hat nyelven: oroszul, németül,
angolul, francziául, olaszul és lengyelül, úgy hogy mikor Benkőt
megkérdezte, hogy miféle nemzetiség, ez nagy zavarba jött, mert a
magyaron kívül egész nyelvtudománya az igen fogyatékos németsége volt és
így se lengyelnek, se másnak nem adhatta ki magát. Azt mondta tehát
neki, hogy Athénbe való görög diák. Így aztán Gorkij nem beszélhetett
tovább vele, ellenben feljelentette az orosz parancsnokságnál, mint
gyanus idegent. Másnap egy csendőrhadnagy jelent meg nála és az írásait
kérte. Benkő azt mondta, hogy az írásai elvesztek, mire őrt állítottak a
lakása elé és másnapra a parancsnok elé idézték. Szilveszter estéjén
történt ez. Látta, hogy itt egyéb nem segít, egyenruháját eldugta egy
kanapé alá, kaftánban kiugrott az ablakon és elindult vaktában
Magyarország felé.
Gyalog bandukolt át Niedzviada, Mala, Huta, Gogolov, Trzebnie, Kopitava,
Faliszovka, Poraj, Nienaszov, Makoviska, Draganova és Gojsce községeken,
mindenütt csak a duklai szoros felé vezető utat kérdezve, mert így
remélt legrövidebb úton hazajutni.
A Duklától három kilométernyire fekvő Ivla faluban elfogta egy orosz
őrjárat. Már messziről azt kiáltották feléje, hogy: «állj meg, magyar
kém!» Azonnal egy kozák kapitány elé vitték, a ki jegyzőkönyvet vett föl
vele. A kihallgatás rövid volt és Benkő így jegyezte fel a párbeszédet a
kozák kapitánynyal:
– Kicsoda ön?
– Zsidó vagyok Ropcycéből.
– Hová megy?
– A sógoromhoz, Duklára.
– Mit keres ott?
– Dohányt akarok vásárolni.
(A galicziai zsidók az orosz uralom alatt azzal az osztrák dohánynyal
kereskedtek, a melyet az orosz katonák adtak el nekik potom áron.)
– Hol vannak az írásai?
– A kozákok elvettek tőlem mindent.
– Akkor – mondta a kozák kapitány – menjen, a hová akar…
Ezek után azonban Benkő nem mert már Duklára menni, mert Dukla tele volt
orosz csapatokkal. Visszament Gojsce községbe, a hol egy Jan Wosniak
nevű lengyel paraszt bújtatta el, mindenét megosztotta vele s az egész
falut megkérte, hogy vigyázzanak a magyar katonára. Mikor orosz járőr
jött a parasztházakat vizsgálni, Benkőt ágyba fektették és jajgatva
mondták, hogy súlyos beteg rokonuk. Itt élt egészen márczius elejéig, a
mikor az orosz katonák közt az az álhír terjedt el, hogy a németek
betörtek Jaslóba.
Erre a hírre a szökevény elindult gyalogszerrel Jasló felé. De néhány
kilométerrel a város előtt megállították az oroszok azzal, hogy
czivilember nem mehet be Jaslóba. Kétségbeesetten fordult tehát vissza
és elment Kopitavába. Itt egy szegény lengyel parasztasszony, Jastrzom
Kunigunda vette magához azzal a megokolással, hogy az ő ura is háborúban
van. A falu lakossága csakhamar megtudta, hogy magyar katona bújdosik
náluk és követelte, hogy a magyar bújdosó sorban vegye igénybe a
jobbmódú emberek vendégszeretetét.
Valósággal kapkodtak utána. Így lakott egy Jan Kobak nevű embernél,
aztán két hétig Trybusz Mihálynál, majd egy Franciska Orzechovska nevű
szegény asszony követelte azon a czímen, hogy az ő ura fogoly