Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 04

koromsötét éjszaka kapták a parancsot, hogy lovaikat hagyják lenn a
faluban, s jussanak el ezen a meredek magaslaton a hegygerinczig huzódó
lövészárokba, hogy felválthassák az ott harczoló legénységet. A
huszárok, valamennyi tisztjükkel az élen, négykézláb kuszva, óvatosan
haladtak a lövészárok elé. Az oroszok túlerőben voltak ezen a dombon, és
mire a huszárok felértek az árokhoz, az már el volt foglalva, ott már a
fekete éjszakában orosz gépfegyverek lestek rájuk. A felropogó orosz
tüzelésre a tisztek rögtön tisztában voltak a helyzettel és
gyalogrohamra vezényelték huszárjaikat. A pelyhes állú magyar fiúk
karabélyaik agyával mentek neki a szuronyos, gépfegyveres orosz hadnak
és minden tűzön, szuronyon, golyószórón keresztül éjfélutántól másnap
délelőtt tizenegyig verekedtek az ellenséggel.
Az orosz halottak között járva, alig láttam rajtuk lőtt sebet. A ki
orosz itt fenn elpusztult, azt a rettenetes ütések terítették le. Egy
huszárhadnagy hosszúnyelű ásóval vetette magát közéjük, mindenütt elől
járt, mint kivétel nélkül mindegyik huszártiszt. Legelől Muhr ezredes, a
kinek hevenyészve csinált emléktábláját, a mely eleste helyén áll,
karácsonyi fenyőgalyak borítják. Két egyszerű közhuszár kísért oda. Ott
a szó szoros értelmében könyörögtek nekem, hogy minden ujságba írjam ki,
hogy a tisztjeik mindenütt elől rohantak és mindig ott harczoltak
ember-ember ellen, kézitusában, a hol a legnagyobb volt az orosz
gomolyag.
Délelőtt tizenegyig tartott ez a harcz, a mikor gyalogos erősítések
érkeztek a huszárok segítségére és megadták a végső döfést az orosznak.
A mieink sürű tüzében futva menekült le az ellenség erről a hegyről. Ha
az ember a tetőn áll, a halottak fekvéséből még a futás irányát, a futó
ember mozdulatait is látja. A kis erdő szélén most temetik a halottakat.
A népfelkelők takarítanak a csatatéren. Szekerek vonulnak a halálos
szeméttel le a kanyargó uton. Mások a hadizsákmánynyal ballagnak.
Nevetést hallok: a domboldalon egy szegényes majorság kertjében huszárok
hintáznak. Ingujjban vannak, oly melegen süt a nap. Innen a
hegygerinczről végig látni az egész nagy, dombos-völgyes feldult
csatateret. A véres tarlón a déli óra békéje nyugszik. A hogy a
messzelátón nézek, a völgyön túl, a szomszéd hegy lábánál egy magányos
sírnál egy huszár térdel, mellette a másik áll, lehajtott fővel
imádkozik. Még messzebb a mezőn három huszár sétálgat, egymás kezét
fogják. Egy dombhajlás mögött kopasz fák közt parasztház, csak a piros
teteje látszik. Csendes, de nem szomorú magyar nóta zümmög onnan ide
felém egészen halkan. Huszárok énekelnek. Azt mondják, mindig énekelnek,
még fenn Lengyelországban a hóbavájt árkokban is. Áténeklik az éjszakát.
Ez a győzelmes csatatér most valami szívszorongató keveréke, forró
könnyekre indító tájképe a békés nyugalomnak, nevetve hintázó
huszároknak, fájdalomnak, jókedvű éneknek, imádságnak, égrenéző orosz
halottaknak, véres szeméttel nyikorgó szekereknek, arczraborult szegény
magyar huszároknak, a kik nem is tudták talán, hogy itt a limanowai
dombon nyugtalan magyar városok nyugalmát verekedték ki, mikor északnak
szorították az oroszt.
A kép fölött valóságos istencsudája: itt északon, egy héttel karácsony
előtt, melegen, szikrázóan süt a déli nap.

Limanowa, deczember.
Takarítás…
A dombtetőn, ritkás, igen kicsi erdő. A széléről lelátni a limanowai
csatatérre. A csatatér olyan itt, mint a körképeken: a szelíden simuló,
napsütötte dombok, apró majorságok, enyhe hajlású völgyek, a háttérben a
havasfejű hegyek. Mint két óriási, friss ekenyom: a két girbe-gurba,
hirtelen, vadul feltúrt lövészárok. A sárgás tarlókon feketén húzódnak
keresztül, fel, a másik dombra.
Ide fel halottak közt jöttem. Eleinte még ment valahogy. Az orosz embert
annyira nem ismerem, hogy ezek az egészen idegen, szőkeszakállas arczok
az idegen egyenruhák és idegen arczkifejezések úgy hatottak rám, mintha
ezek nem halottak volnának, hanem csak oroszok. Azóta is láttam orosz
foglyokat; most már megbénult bennem valami velük szemben, folyton úgy
érzem, hogy ezek is halottak, csak még állnak és járnak. Ez talán azért
van, mert soha életemben eddig még halott embert nem láttam. Most
egyszerre, az első tekintetre ötven feküdt ott és mind orosz volt. Talán
örökre összekapcsolódott így bennem a halott fogalma az orosz katonával.
Közöttük még csak ment valahogy a kapaszkodás a dombra. De a mikor az
első csukaszürke rám nézett a földről, vége lett annak, hogy az író úr
szemléli a háború nagyszerű szinjátékát. Ha Hollitzer Károly úr, bécsi
csataképfestő nincs ott és nem nyul a hónom alá, nem is tudom, hogyan
lett volna. A következő pillanatban pedig vagy keresztül kellett menni
két huszár közt, a kik, a vérükben, nagyon közel feküdtek egymáshoz,
vagy visszafordulni. Itt minden irodalommal együtt meg kellett állni és
a szememet behunyni. Hollitzer úr már túl volt rajtuk. Áldott, jólelkű
ember, ő is egészen sápadt volt, de visszanyujtotta értem a kezét, én
megfogtam és úgy mentem át a néma huszárok közt, lehunyt szemmel, mint
vékony pallón egy nagyon, nagyon mély szakadék fölött.
Sohse hittem volna, hogy a győztes fél a csatatéren ütközet után
takarít. Úgy képzeltem, a hogy a többi ember: ha vége a csatának, a
győztesek a legyőzöttek után rohannak, napok multán elcsöndesedik a
vidék és a harczok tovább folynak, valahol messze. Nem így van. Mikor a
küzdő felek elhuzódnak a csatatérről, a győztes hadsereg utócsapatai a
csatateret a legnagyobb gonddal kitakarítják, mint valami hatalmas
ünnepség után a lakoma termeit, másnap. Ebbe a takarításba kerültem
bele. Most itt mellettem népfölkelők mászkálnak nagy parasztszekerek
sora közt. Egy tiszt dirigálja őket. Odább az erdőszélen temetés folyik
és keresztek letűzése. Itt, a kis erdő innenső szélén pontosan
egymásmellé rakott halmok vannak az ütközet hulladékaiból rakva.
Alulról, lihegve, mindennel megrakva jön fel egy-egy osztrák népfölkelő.
Végigmegy a halmok sora előtt és mindenüvé ledob valamit, a mi
odatartozik. Felírtam sorra ezeket a halmokat, a hogy egymás mellett
álltak. Sorrendben a következő egynemű holmit rakták csomóba: külön az
orosz fegyvert, külön a miénket, orosz töltényládákat, külön minden
elhullajtott szijjat és bőrneműt, külön egy magas domb orosz csajkát,
egy halom orosz kenyérzsákot, külön az egyszerű fegyvertöltényekből és
külön a hosszú szalagra füzött gépfegyvertöltényből egy-egy rakást. Volt
egy halom csupa patrontáskából, egy másik halom csupa párna. Az oroszok
ezért rabolják el mindenütt az ágyneműt: a lövészárokban ebből csinálják
az alvóhelyeket. Volt egy rakás nagyon élénkszinű, virágos, ordináré
flaneltakaró, mind orosz. Ezt orosz népfölkelők hozzák hazulról. Egy
halom rongy: kendők, kötszerek, sálok, kapczák. Egy rakás olyan
huszárkarabély, a melynek letört az agya. Külön csomóban fekszik ezernyi
puskatisztító vasvessző. Azután görbe orosz kések következnek, mellettük
a mi bajonett-hüvelyeink. Egy egész rakás furcsa, oroszbetűs karszalag.
Egy csomó rövidnyelű orosz ásó, rendbe, koczkába rakva. Négyszögletű
sátorvászon-lapok, pontosan egymásra téve. Külön a finomabb, tiszti
evőeszköz. Óriási rakás szögesdrót-tekercs. Száz meg száz négyélű,
véső-végű orosz szurony. Egy csomó ellenséges pionirkés, fürészes éllel.
Egy hatalmas rakás barna vastag pokrócz. Nagy halom orosz sapka.
Huszársipkák. Végül két kisebb rakás: egy csomó hósapka és baslik,
mellette egy halom összeírt papiros. Még a papirhulladékot is
összeszedik a csatatéren.
Levelek…
Józan fejjel olvastam haditudósításokban csatatéren talált levelekről.
Idézetek, sorok jelentek meg a lapokban. Mindig azt hittem, boszantó,
érzelgős hazugság. Most megtudtam mindent. Az elesettek zsebeit
hivatalból kikutatják, az értéktárgyait, pénzét visszajuttatják a
családjának. Persze, kihull a kiforgatott zsebből a levél is.
Mindenkinél van levél. Minden lépésnél levélre hág az ember. Harminczat
nem olvasok el, a harminczegyedikbe bele muszáj nézni, mert egy bokor
ágai közt van, felém fordítva. Előttem megy Miakich kapitány, az vette
fel a földről, nem volt szive visszadobni, gyöngéden a bokorra tette.
Azt írja: «… vigyázz a lábadra, tartsd melegen, tudod, hogy mindig a
lábaddal volt bajod. Esetleg mutasd meg az orvosnak». Waldmann úr,
galicziai szerkesztő lefordít nekem egy orosz levelet. Ez van benne: «…
rád gondolunk a messze, fehér világból». A vége ez: «… csókolják piros
arczodat és czukros szájadat szerető öreg apád és anyád». Waldmann úr
tárczájába teszi a levelet. Egy pillantás egy másikra, csak ezt a szót
látom: «Jászapáti». A győzelmes csapat itt jász-kun huszárokból állott.
A csatatér alsó fele, a völgytől a domblejtő közepéig már ki van
takarítva. Ott már semmi nyoma az ütközetnek. Ott már csak két lengyel
parasztasszony görnyedezik egy kosárral. Ezek böngésznek, a rögből is
kikaparnak egy-két ott felejtett töltényt, egy-egy egészen széttaposott
orosz sapkát, patkót, csattot, szijdarabkát. A honnan ezek is elmennek,
ott már igazán nincs semmi a földön.
Csak alatta.
*
Mikor lefelé búcsúzom a dombról, egy közhuszár kísér. Levelet írok a
hátán Thomka Zoltán kapitány barátomnak, itt van valahol a völgyben, az
egyik majorságban, de mi másfelé megyünk az ezredesünkkel. A huszár
közben rámutat az előttünk huzódó hevenyében ásott lövészárokra.
Magyarázni kezdi:
– Ez azért van, hogy lebukunk mögéje és akkor addig nem éri az embert a
golyó.
Nádasdy-huszár, azok közül való, a kik azt a nagyszerűen véres éjjeli
gyalogos-csatát vívták egy ilyen árokból. Ő lovon indult el augusztusban
hazulról, neki új dolog ez.
– Tudom, fiam – mondom.
Azt mondja:
– Tessék ezt is följegyezni, mert ez nagyon ügyes dolog.
Szeretettel nézi a védő földhányást az árok szélén. Abbahagyom az írást
a hátán. Gyönyörű növésű, sudár magyar gyerek, lóra termett, még úgy
tartja a fejét, mint a ki mindig két méternél magasabbról nézett az álló
emberre. És most dicséri a földet, a mibe bele lehet bujni. Egészen
pontosan úgy hat, mint egy tönkrement mágnás, a ki csudálkozva jön rá,
hogy munkából is meg lehet élni. Ilyen sóhajos dicsérete ez a
földi-háború előnyeinek. Az imént még meg akartam kérdezni, hogy hol
állnak a lovak, de így most már nem juttatom eszébe.
– Mindenik huszár kapott ásót – mondja egészen csöndesen.

Limanowa, deczember.
Egy kutya.
A fedezékek körül még sok a halott. Messze a fedezékek mögött azonban
egyedül fekszik hanyatt a mezőn egy fiatal, köpönyeges csukaszürke
gyalogos, sapka nélkül, hosszúra nőtt hajjal. Sok vér van mellette. A
szája mellé kapott egy rettenetes puskatus-ütést, úgy, hogy a fogsorai
széttépték az arczát, a mint keresztül vágódtak rajta. Altiszt, a blúza
zsebéből piros katonai noteszkönyv áll ki. Ötven lépésnyire tőle egy kis
ház, a mely előtt lengyel paraszt reparálja a kerítést. A házból
bernáthegyi formájú kutya jön ki, egyenesen a halotthoz szalad,
szaglászni kezdi a véres arczot. Kollégám, Herczeg, egy bottal siet oda
és elkergeti a kutyát. A kutya kétszer-háromszor közeledik még a
halotthoz, Herczeg mindannyiszor suhint feléje a bottal. Végre a kutya
leszalad a dombról és eltünik. Herczeg magából kikelve, nagyon feldúltan
jön hozzám vissza. «Borzasztó volt… borzasztó volt ez a kutya» – mondja.
Állunk és messziről néma izgalomban, elmondhatatlan gondolatokkal néztük
a magányos halottat. Egyszerre a ház mögül jön egy haditudósító,
egyideig áll a halott mellett és nézi, aztán lehajol hozzá és kiveszi a
zsebéből a piros noteszkönyvet, lapozni kezd benne. Herczeggel a
haditudósítóra halk megjegyzést tettünk, a mely a bernáthegyi formájú
kutyára nézve kedvező volt és tovább siettünk, a nélkül, hogy
hátranéztünk volna.

Limanowa, deczember.
Magyar májusfák…
A csatatér egy része meredek domboldal, a mely az állomás felé lejt. Itt
nincsenek lövészárkok, csak egy-egy személyre szóló fedezékek, olyanok,
mint félig megásott sírhelyek, sorban egymás mellett. A tegnapi esőviz
áll bennük. Ez «Flankensicherung» volt. Lejebb elszórtan igen szegény
parasztházak, jó messze egymástól, mindenikhez nyomorúlt, ritkás
gyümölcsöskert tartozik. A viskók előtt öregebb fák. A viskókban most
jász-kún huszárok laknak a lovaikkal, de némelyikben asszonyokat is
láttam. Ezek itt voltak az ütközet alatt is, pedig a házak körül
többméteres orosz gránáttölcsérek vannak a kis kertekben. A fák meglepő
díszt viselnek: a legtöbb úgy meg van rakva színes holmival, mint a
májusfák otthon, a hol szalaggal, színes kendővel, papirossal virítanak
a házak előtt május elsején. A limanowai dombnak ez a magyar része tele
van májusfával, a jász-kún parasztlegények elhozták ide a magyar ősrégi
szín-imadatát, a tarkaságnak, az erős színkeveréknek, a bokrétás
czifraságnak keleti kultuszát, ők talán nem is veszik észre, hogy csupa
színes májusfa virágzik a deczemberi napsugáron most itt. A fák ágain
lóg a nyeregszerszám, a csillogó csajka, a tarka kendő, a mely minden
nyereg mellett ott lobogott még néhány hónap előtt, a prémes,
vörös-zsinóros kék mente, egy kis szárítani való fehérnemű, sárga táska,
fehér üng, kék zsebkendő, nyeregpokrócz, tarisznya-szijjak, kulacsok,
karabélyok, huszárkardok a rongyok közt, tele van vele a fa. A huszárnak
mindene egy-egy fán szárad a napfényben. A hány fa, annyi huszár. Lejebb
egész kert ilyen hadi-májusfából. Ott aranyzsinóros tiszti attila is
szárad. Csillogó, színes, tarka, megrakott magyar fák itt a messzi
idegenben, néhány nappal a legvéresebb magyar csata után, felülről nézve
egész májusfa-liget…

Limanowa, deczember.
A csatatér dombjairól három órakor érkeztünk le az állomásra, a hol
vonatunk állt. Mozgókonyhából kaptunk ebédet, csajkákban. Az egész
ujságírói és tiszti társaság a kocsik hágcsóin ült végig az egész
vonaton, a csodameleg napsugáron. Fáradtak és éhesek voltunk. A hogy
leülök a csajkámmal én is a hágcsóra, keresztbeteszem egyik lábamat a
másikon, hirtelen meglátom, hogy sötét vérfolt van a csizmám orrán. Úgy
vigyáztam fenn, a mikor kénytelenek voltunk szorosan a halottak közt
járni, és most mégis… Harminczhét évemnek egyik legrosszabb pillanata
ez. Az egész mesterség, a mit itt csinálok, borzalmasnak látszik
előttem, úgy érzem, rosszabb vagyok, mint az a kutya, a melyet fönn
elkergettek. Sötét vér, bizonyos, annak a huszárnak a vére, a ki mellett
behúnyt szemmel mentem el. Körülöttem jóízűen esznek az emberek.
Leteszem magam mellé az ételt és elmegyek sétálni. Nem tudom, mit
csináljak. Senkinek se akarok szólni. A hogy előrejutok a mozdonyhoz,
látom, hogy egy tiszt a kezét mossa egy csap alatt, a mozdonyvezető
óvatosan ereszt neki meleg vizet. Megvártam, míg elment, aztán sokáig a
csap alá tartottam a csizmát, melegebb vizet kértem, égette már a
lábamat, a másik csizmámat is odatartottam, hogy a mozdonyvezető azt
higyje, a sarat mosom le róla. Eszembe jut egy novelláskötet, a melynek
«Husarenblut» volt a czíme. Színes borítékja volt, egy pongyolás hölgy
ült rajta, pamlagon, legyezővel, előtte egy huszártiszt állott
monoklival és pezsgőt töltött neki. A mozdony mögött egy teherkocsiból
egy ló feje bámul ki. Ott viszi haza Sopronba a tisztiszolga Muhr
huszárezredes lovait, az ezredes fenn a dombon esett el, egész sor
gépfegyvergolyó találta. Egy fényképész áll a vaggon előtt és a két
lovat, a köztük álló tisztiszolgával fotografálja. Sok mindent kell még
megszoknom, ha ezt a mesterséget tovább akarom csinálni.

Neusandec, deczember.
Limanowából idejöttünk éjjeli szállásra, két kollegával egy hentesnél
aludtunk egy csomó lengyel legionáriussal együtt. Reggel gyalog
masirozva mentünk ki Alt-Sandecbe, ott meglátogattuk a Hotel
Stavnicki-t, a hol valamikor laktunk s a hová néhány nappal utánunk
orosz tisztek költöztek. Meghallgattuk a rendes előadást: az oroszok
közt voltak finom emberek, voltak durvák, volt a ki nem fizetett a
lakásért, volt a ki harmincz rubel borravalót adott a cselédnek. A falu
tele van szalmával. Az oroszok után mindenütt annyi szalma marad az
utczán, udvaron, kapu alatt, mindenütt, hogy erről magáról meg lehet
ismerni az oroszjárta vidéket. Hallottuk, hogy miután az oroszok
elfutottak Alt-Sandecből, huszonöt orosz katona ott ragadt. Az
elszaladás pillanatában az egyik aludt a padláson, a másik kettő
kártyázott egy lengyellel, egyet holtrészegen találtak a pinczében,
néhány elkódorgott – az ilyen falu vagy város olyan része a sima
világnak, a minő a papiroson a nedves írás: mikor a porzót végigöntik
rajta, a betükön ottragad néhány szem. Mikor az ilyen rengeteg hadsereg
keresztülömlik egy városkán, a homokszemei megragadnak benne. A huszonöt
fogolyhoz aznap éjszaka, mikor mi ott voltunk, jelentkezett még kettő.
Éjszakáig bujkáltak az erdőben, éjfélután bementek a jegyzőhöz
jelentkezni, hogy fogják el őket. Mikor a jegyző ingben, gyertyával
kiment a zörgetésre, úgy megijedt tőlük, hogy becsapta orruk előtt az
ajtót. Erre visszamentek az erdőbe nagy csalódottan és hír szerint
ugyanakkor, mikor mi Alt-Sandec felé masiroztunk, ők ketten befelé
ballagtak Neu-Sandecbe a vasúti töltésen, teljes orosz egyenruhában, a
parasztok nagy ámulatára. Neu-Sandec határában egy trénoszlop táborozik,
annál végre sikerült elfogatniok magukat.
Megyünk befelé a szemetelő esőben a jó országuton, a mely most az igazi
hadi-út, igazi seregek útja. Előbb egy vöröskeresztes kocsisor jön
velünk szembe. Aztán, a hol az út egy kis erdőn vezet keresztül, a
sürűből kibukkan váratlanul egy egész orosz sereg. Igazán furcsa
pillanat volt, mert nem láttuk meg azonnal a szuronyos székely bakákat,
a kik kisérték őket. Ötszáznyolczvanöt fogoly volt. Már tizenöt
kilométert marsoltak, a vasuti vonal felé igyekeznek. Odább sebesültek
jönnek, könnyű sérülésekkel, gyalog, igazán jókedvűen. Osztrák
népfölkelők, magyar bakák, mennek haza Magyarország felé, ők is a vasuti
sín felé ballagnak. Tele van velük az út, rajokban jönnek. Egy bicziklis
katona siklik előttük. Alt-Sandecben ő rendeli meg számukra és az orosz
foglyok számára az ebédet. Az egyik sebesült nem volt hozzám igazságos.
Mikor elment mellettem, azt mondta:
– Monokli.
Talán bántotta, hogy a harcztéren valaki monoklival jár. Az ő
szempontjából igaza volt. Nem tudhatta, hogy egy tönkrement szemű ember
őt monoklival sokkal jobban szerette és sajnálta, mint sokan mások
szabad szemmel.
Mikor a sebesülteket is elhagytuk, fordult az út. Töltés alatt megyünk
át és tőlünk balra, a szántóföldön harcz nyomai vannak. Lövészárok
huzódik végig a földecskén. A lövészárok mögött, a töltés alatt kilencz
emberre való fedezék. Az árok nem mély, nem is nagyon hosszú. Mögötte,
száz lépésnyire kilencz lyuk és kilencz földhányás. Mégis, egy szegény
lengyel parasztnak ez az egész szántóföldje. Most már elült a harcz,
mind a két Sandecben a mi katonáink hemzsegnek, az orosz negyven
kilométernyire van már innen, hát most fogja magát a szegény lengyel
paraszt és nekiáll egymaga egy ásóval és visszacsinálja a lövészárkot. A
felét már eligazította, most ott áll a közepe táján és homlokát törli.
Sokat gondoltam arra, hogy hogyan lesz a csatatérből megint békés
szántóföld. Most megcsiptem itt ezt a pillanatot. Azt a minden
történelmi pillanatnál rám nézve történelmibb pillanatot, a mikor a
paraszt begyógyítja a föld sebeit. Nem, a világért sem interjuvolom meg
a parasztot, csak nézem innen az országutról. A földgerinczet, a mely az
árokparton huzódik, a kapával bekapdossa az árokba. Mikor egy darabkán
már így betömte az árkot, topog rajta egy kicsit. Aztán beleakasztja a
kapát megint a kupaczba. Honnan jött? Mikor jött? Hol volt, mikor itt
katonák ölték egymást? Hogy tudja meg, hogy már vége van? Sajnálja-e a
földjét?
Ott görnyed, izzad és eltünteti a háborút. Simítja a csatateret.
Bevarrja a hosszú, izgatott sebet, a mit azóta elrohant katonák
szakítottak rajta. Nyáron – vajjon igaz-e? – már dús vetés fog itt
állni. A paraszt végigszepegi az ütközetet valami pinczében és mikor
minden megint csöndes, előbujik, apai gonddal meggyógyítja az ő szegény
földjét. Visszacsinálja a lövészárkokat. A szenvedés, rémület, lobogó
extázis e keskeny, véres medréből megint szelid szántóföld lesz. Ha
megint felturják, megint visszacsinálja. Valósággal állatiasan
természetes ez a nagy, önző hűsége a barna földhöz. Nem tudom róla
levenni a szememet.
Az árok és a kilencz fedezék közt egy sír van, hosszúnyelű, nagyon
vékony kereszt rajta. Az is az ő földjén van. Ezzel mi lesz? Ezt hogy
fogja visszacsinálni?

Saybusch, deczember.
Megyünk hazafelé. Tegnap délután Neu-Sandecben parancsot kaptunk, hogy
pont öt órakor gyűlekezzünk a felrobbantott vasuti híd mellett, a mi
most a vasút végpontja, oda jön értünk egy mozdony néhány kocsival. Öt
órakor zuhogott az eső, mintha öntötték volna, olyan sötét volt, mint
egy zord őszi éjszakán, csak a pionirok fáklyái világítottak a folyó
felől, a hol a hidat javítják éjjel-nappal. A töltésen egymás után
jelennek meg a sötét alakok. Itt az alezredes is, a vezetőnk. A vonat
nem jön. A víz a nyakunkba, a fülünkbe, a hátunkba folyik. Hideg van és
sötét. Eltelik másfél óra. A vonat nem jön. Elhatározzuk, hogy elébe
megyünk a legközelebbi őrházig. Elindul a menet a töltés éles kövein. A
hátam mögött azt mondják, hogy talán az oroszok elvágták valahol a
vasutvonalat, frontunk ezzel a töltéssel észak felől párhuzamosan megy.
Vita, hogy lehetetlen ezen a vonalon áttörniök. Hirtelen megáll az egész
társaság és figyel. Valaki ágyút hallott. Hallgatózunk, semmi. Az eső
csurog hangosan a kövekre. Elérünk az őrházhoz, a mely el van hagyatva.
Még nem jött vissza a vasuti őr, a ki innen megszökött. Benn egy kis
szobában szorongunk vagy negyvenen. Villamos lámpák villognak. N. úrnál
egy félméteres templomi gyertya van, azt gyujtja meg. Át vagyunk ázva,
várunk. Néhány tiszt künn áll az esőben a mozdonyt feltartóztatni, ha
jönne. Ezek egyike bejön azzal, hogy megint hallani az ágyút. Kimegyek,
sokáig figyelünk, tényleg döng valami, lehet, hogy nagyon messziről jövő
ágyú, de valószinű, hogy csak a pionirok dobálnak gerendákat a vashídra.
Messziről kis vörös pontok a fáklyáik. Az őrház mellett telefonos bódé
áll a töltésen, ennek ablakából fény sugárzik. Bemegyünk, a mi
társaságunk két tagja van benn egy gyertyával, egy telegrafista és egy
fényképész, és hallgatják a kagylót. A telefon el van rontva, beszélni
nem lehet rajta, de minden szót hallani, a mit a legközelebbi állomás
egy szobájában beszélnek. Valami idegen nyelven beszélnek ott, a
fényképész érti őket, azt mondja, hogy rólunk beszélnek. Pszt! Pszt!
Int, hogy hallgassunk. A fülénél tartja a kagylót és nagyra mereszti a
szemét. Várunk. Azt beszélik – mondja aztán – hogy egy tábori
csendőrőrmester volt ott a vonatot számunkra sürgetni. Egy hang azt
mondta: «ott várnak a töltésen az esőben». A másik hang azt felelte:
«várjanak holnapig, én nem tudok semmiféle vonatról». Az egyik hang azt
mondta: «nem kellene értesíteni őket?» A másik azt felelte: «Nem». Aztán
mind a két hang nevetett. Megint kijövünk az esőbe. A hegyeken katonáink
fénypontjai világítanak, mozognak. Minden hegyen öt-hat. Újabb félóra.
Végre megjelenik nagyon messze egy erős lámpa a töltésen. Jön a mozdony.
Mind a negyvenen a sínekre állunk és negyven zseblámpa integet a mozdony
felé, hogy álljon meg. Így kapaszkodtunk fel a vonatra. Az ajtó még
mindig kitörve lóg az én kocsimon. A kalauz elől van a mozdonynál,
megint nem köszönt bennünket, nem beszél velünk. Aztán megy lassan
visszafelé a vonat, nincs világítva, gyertyáink égnek a kis
csapóasztalokon. Mikor vacsorát szedünk elő, a vonat Limanowánál áll.
Nincs ivóvizünk, de a katonák azt mondják, hogy itt a limanowai
állomáson kitünő kútviz van. Kinézek a törött ajtón, az állomás teljesen
elhagyatott, egy ablakában sincs világosság. A katonák a sötétben vizet
húznak a kútból. Iszonyúan esik az eső, szinte harsog. És kellemetlen
szél fúj. A pályaudvar völgyben van. Fenn, fölötte feketén a dombok, a
hol tegnapelőtt délben a halottak közt jártunk. Milyen sötét van most
ott fenn. Nagy tömegsírok, huszonkét huszár az egyikben, a másikban
negyven orosz. Ez a rengeteg esővíz csurog most lefelé a dombokról,
átáztat mindent, lesodorja a véres sarat, a melyben jártunk. Hallani, a
mint minden oldalon ömlik, folyik, csurog, csepeg. A szél vonít. Most
haragosan mossa a jó Isten ezt a véres dombot. A sötétben nyikorog a
kerekes kút, a hogy a két katona húzza felfelé a vödröt. Visszamegyek.
Benn a kupéban spirituszlámpa ég, konzerveket melegítenek az urak és a
vita a németek közt arról folyik, hogy ha a haditudósítót elfogják,
hogyan kezelendő a nemzetközi jog szerint, ha revolver van nála. A két
katona boldogan hozza nagy üvegekben ezt a rettenetes kútvizet. A vonat
elindul. «Hát nem kell revolvert hordani!» – mondja egy svájczi
ujságíró. «Na hallja – mondja egy osztrák – ezen az elhagyott vidéken? A
vita nem érdekel, egy sarokban didergek, nemcsak a testem fázik, úgy
érzem: az egész világ minden kétségbeesése didereg bennem, hogy vaczog
tőle az egész életem, most már teljesen elveszítettem mindenről a
véleményemet, és nem tudom, ezek után a napok után fogunk-e még valaha
az életben nevetni. Spirituszlámpákkal babrálnak, főznek, forralnak, az
egyik úr poharat nyujt felém. Ők nem vették észre, milyen állomáson
álltunk, azt mondják, ideges ostobaság, hogy nem iszom a kútvizből,
hiszen jól felforralják és teát csinálnak belőle.


A FŐHADISZÁLLÁSON

Főhadiszállás, deczember.
A hadsereg főparancsnoka, Frigyes főherczeg holnap délelőtt tizenkettő
felé jön haza a rendes sétájáról, akkor a kastély kertjében fogjuk várni
Hoen ezredessel és miután háborúban nincs etikett és audienczia, ott a
kertben fog velünk egyről-másról beszélgetni. Ebben az ügyben ma
beszélnem kellett Mor-Merkl ezredessel, a főherczeg szárnysegédjével.
Este hét körül kerestem az irodájában, a kastélyban, de még nem volt
ott, várni kellett rá. Lementem a kapubejáratba az őrséggel diskurálni.
Régi, vastagfalú, egyszerű kastély. Egy bécsi titkosrendőr sétál fel-alá
a kapualjában, ezt ismerem, most azt mondja a főherczegről, hogy mikor
látta az őrséget a deczemberi fagyban topogni a vártán, szalmát rendelt
a lábuk alá, azt mondja: mindenki tudja, végtelen jóság van Frigyesben,
egy öröme van: mások sorsán könnyíteni. A hogy így beszél, kinyílik a
kastély kapujának kisajtaja és egyszerre felugrik a padról az egész
őrség. Egy hófehérbajuszú tiszt lép be, mögötte három lépésnyire egy
másik. Először látom Conrad bárót. A detektiv mellett állok, a lámpa
alatt, kalapot emelünk, ő ránk néz és szalutál. Megy tovább, az
adjutánsa némán megy mellette. Nagyon szép kék szeme van és az arcza
olyan, mint azoké a közvetlen embereké, a kik úgy néznek az idegen
emberre is, mintha most rögtön valami jót akarnának mondani. Ebben az
arczban semmi szigorúságot nem láttam, – a hogy a lámpafényben egyszer,
de nagyon világosan felbukkant, nem volt katonás, – egy tudósnak vagy
művésznek erősen átélt, átgondolkozott arcza volt, a melyre sok magányos
óra volt írva, valami megbocsátó és bánatos alapkifejezés, a tekintetben
bátorítás és azonnali kapcsolat a más ember szemével, az arcz egy
érzelmes férfi arcza volt. Örülök, hogy így, idegenül láthattam, a mikor
semmi kényszer nem zavarta az arczkifejezését, egyedül érezte magát, én
a titkosrendőrrel a falnál álltam, ugyanolyan csizmám és bekecsem volt,
mint neki, ránk nézett, akkor mi az őrszemélyzet két tagja lehettünk az
ő szemében, nem törődött velünk, ment föl a főherczeghez.

Főhadiszállás, deczember.
A kastély teljesen kopár kertjében mutatott ma be a főherczegnek Hoen
vezérkari ezredes.
Nem kell csak egy perczet beszélni Frigyes főherczeggel, hogy az ember
lássa: jóságos, csupaszív ember, zavarba hoz az előzékenységével, a
nobilis egyszerűségével, a nagy őszinteségével. Gyönyörű érzés tudni,
hogy a tábornagynak, a ki milliós hadsereg élet-halál ura, egy gondja
van csupán: szeretni azokat, a kik alatta küzdenek, jónak lenni
mindenkihez, a kinek a sorsa tőle függ, vigasztalást, örömet nyujtani a
harcztéren szenvedő katonáinak. Restelném, ha e szavaimat bárki úgy
venné, mint a szokásos udvariasság vagy hizelgés kötelező frázisait.
Őszintén és mélyen meg voltam indulva mindattól, a mit a főherczeg
mondott és főként attól a meleg, emberszerető hangtól, a melyen beszél.
Bemutatás után így szólt hozzám: