Egy haditudósító emlékei : 1914 november - 1915 november - 18

Tíz órakor délelőtt egy orosz tiszt alakja jelenik meg a városháza
tornyán. Bevonja az orosz zászlót. Ugyanez időben gróf Scheremetieff,
Lemberg utolsó orosz parancsnoka, automobilon elhagyja a várost, a
melynek utczái ebben az órában már tökéletesen üresek. Az emberek az
ablakokból látják a kormányzó menekülő autóját. Erre lassan
kimerészkedik az utczára igen kevés ember. Izgatott várakozás egészen
délig. Déltájban, tizenkettő és félegy közt megjelenik a janovi-utczán a
mi hadseregünk két lovasa: két ulánus. Egy kis tömeg csődül köréjük, a
következő perczekben pedig egész Lemberg az utczán van. Száz meg száz
szegény zsidó, a ki nem fér hozzá a két ulánushoz, a lovakat csókolja
sírva. Egy ismert lembergi polgár mindegyik ulánusnak egy-egy
százkoronást ad. Az ulánusok végignyargalnak a városon, mögöttük egyre
több jön, végre gyalogcsapatok masiroznak be porosan és véresen. Az
emberek elveszik a katonáktól a fegyvereiket és a bornyuikat, úgy
czipelik utánuk. Előkelő polgárok a katonák sorai közt lökdösődnek és
bankópénzt osztogatnak közöttük. Az egész város felordít az örömtől, a
kapuk előtt tömegek állnak, még mindig készen a visszamenekülésre, mert
híre jön, hogy a legutolsó orosz utóvédek és a legelső magyar és osztrák
elővédek közt harczra került a dolog.
Mint meg van állapítva, a Péter Pál-templom környékén rövid utczai harcz
folyt patrouilleok közt. A harczoknak tizenöt polgári áldozata van, ebbe
bele van számítva a négy kis gyerek, a ki virágot vitt katonáink elé.
Röviddel ezután elárasztják a várost a 25-ik Landwehr-ezred, a 94-ik
reichenbergi ezred és a 34-ik magyar ezred katonái, a kik a janovi úton
és a lytschakovi úton tódulnak be. Délután megjelenik a város határában
az úgynevezett grodeki sorompónál Böhm-Ermolli hadseregparancsnok.
Janovicz úr, városi tanácsos fogadja és üdvözli. Benn a városban
Chlamtacz egyetemi tanár mond hozzá beszédet. A tábornok megköszöni az
üdvözlést. Fájdalmasan lepi meg, hogy nem a derék Rutovsky jött elébe.
Láthatólag megdöbben, a mikor meghallja, hogy az oroszok elhurczolták. A
város ujjong, zenél, énekel, az utczákon nem lehet mozdulni. Az
időszámítás megváltozik Lembergben. Az orosz uralom alatt kötelező volt
a kelet-európai vasuti idő, a mely egy órai különbséget mutat a mienkhez
képest. A mikor a két ulánus megjelent a janovi utczán, Lembergben
mindenki megigazította az óráját.
Másnap reggel a George-szállóba látják bemenni Mackensen tábornokot
Böhm-Ermollival. A hotelben reggeliznek. Reggeli után megjelenik ismét
Chlamtacz tanár, városi tanácsos és beszéddel üdvözli Mackensent. A
német tábornok szép szavakkal felel, kiemeli a magyar és osztrák
hadsereg nagy energiáját és tetterejét és mint Lemberg felszabadítóit
élteti a magyar és osztrák csapatokat. Egy óra mulva a két tábornok
eltávozik. A pályaudvar még mindig ég. Este minden ragyog, Lemberg ismét
virraszt, most már várja a hadsereg főparancsnokának bevonulását. Ez
röviden az utolsó napok története ma délig.

_Délben._
Az utczákon rengeteg tömeg szorong a katonák sorfala mögött. A
lámpaoszlopokon emberek csomói. A kávéházak itt majdnem mind az első
emeleten vannak és nagy erkélyeiken csak úgy hemzseg a közönség. A
katonák sapkái mellett zöld lomb. Német szó, sok magyar beszéd a katonák
közt. A féllábú katonákat az első sorba állítják a hölgyek. Papság vonul
fel, majd lengyel díszruhás urak. Egy fiakkerben általános meglepetésre
egy díszbe öltözött diplomata: az argentiniai konzul, a ki az orosz
uralom alatt az egyetlen külföldi képviselő volt Lembergben és a ki sok
jót tett ez idő alatt a lakossággal.
Déltájban jelenik meg a grodeki sorompónál az automobilok hosszú sora,
Mosciska felől jöve. Idáig az egész hosszú országuton, a mely a feldult
csatatéren vág végig, nemzeti színű karszalagos magyar népfelkelők
állanak ritkás sorfalat. A sorompónál a hős 25-ös Landwehrek díszszázada
várja a marsallt. Az első két autóban vezérkari tisztek ülnek és mikor
rájuk zudul a virágeső, mutatják a tömegnek, hogy a főherczeg mögöttük a
harmadik kocsiban jön. A főherczeg autóján két fehér köpönyeges udvari
soffőr. Mikor odaért, a hol mi álltunk, már úgy tele volt virággal, hogy
a főherczegnek, mikor ki akart szállni, előbb el kellett útjából
takarítani a bokréták magas csomóit. Mögötte tábornokok autói jönnek,
majd egyszerre ismét felviharzó lárma és százával repülő virágok: egy
igen nagy automobilban Conrad tábornok végtelenül rokonszenves, komoly
arcza. Mögötte más vezérkari tisztekkel Metzger vezérőrnagy, az
operácziós iroda főnöke, majd Höfer altábornagy. Tizenöt nagy, nyitott
automobil, telistele virággal.
A főherczeget a tartománygyűlés palotája előtt Böhm-Ermolli tábornok, a
papság, a városi tanács, az egyetem, az ukrainaiak, a lengyel nemesség
és számos testület küldöttsége fogadja. Gróf Pininszky volt helytartó
mondja az üdvözletet. A fogadtatás a városháza üléstermében folytatódik.
Az egyenruhák eltünnek a szemünk előtt. A harsányan hangzó magyar
lelkesedéshez szokott fület meglepi, hogy itt a kiáltások mellett a
tapsnak valóságos viharai zúgnak végig a tereken és az utczákon. Az
ablakokból kidagadó ember-bokréták is tapsolnak. A kávéházi erkélyekről
is taps zúg le. Lemberg ma egész nap tapsol, estefelé be voltak rekedve
az emberek, akkor már alig hallatszott egyéb, mint ez a viharos taps, a
mely úgy terjed egyik utczából a másikba, mint valami polgári
puskaropogás.
A hogy a tömeg közt állok, idegen emberek két történetet mesélnek. Az
egyik úr azt mondja:
– Eleget sírtunk Lembergben, itt az ideje, hogy örvendezzünk.
Elbeszéléséből kitünik, hogy Lembergben valóban sírtak nyilvánosan az
emberek, ez nem szentimentális túlzás, hanem való igaz. Márcziusban,
mikor Przemysl kapitulált, titokban sírtak az emberek, ha ez szóba
került, mert az oroszok folyton azt mondták nekik, hogy ha Przemysl
elesik, vége a háborúnak, mert ez az oroszok végleges győzelmét jelenti.
Egy kis vendéglőben, a hol a kapituláczió napjának estéjén egy szomorú
lengyel dalt énekeltek, az egész társaság sírva fakadt.
A másik úr azt meséli, hogy Nikolajevics Miklós nagyherczeg Przemyslben
megpofozta a várparancsnokot. A májusi áttörés óta ez a harmadik eset,
hogy az embert Galicziában a nagyherczeg pofonjainak történetével
traktálják. Az elsőt Tarnowban, a másodikat Przemyslben, a harmadikat
itt hallottam. Az az érzésem, hogy ezt a pletykát az orosz tábornokoktól
annyit szenvedett zsidó lakosság azért meséli, hogy legalább a
fantáziájának legyen egy kis elégtétele azokért az ütlegekért, a miket
az orosz tábornokoktól ő kapott. Hogy ime, van valaki, a ki még ezeket a
zsarnokokat is megveri.

_Délután._
A szálló legmagasabb emeletének egyik ablakából nézek le. Lenn
trombitálnak. Ablakomat a háztetőről a földszintig lefüggő feketesárga
zászló takarja. Félrehajtom és lenézek a nagy térre: Frigyes főherczeg
búcsúzik a tábornokoktól. A tér fekete a sok embertől. Egy tiszt sietve
hoz valami írást, előbb a főherczegnek, majd Conrad tábornoknak mutatja
meg. A trombita folyton szól. Innen magasból nézve a tizenöt automobil
úgy áll lenn egy sorban, mint tizenöt virágkosár. Aztán beszáll a
főherczeg és egyszerre ezer meg ezer piczi kalap, kendő mozdul meg a
tömeg fölött. Hatalmas lárma száll fel, a mikor az autók egymás után
elindulnak. A magas urak most a csatateret mennek ki megnézni és onnan
egyenesen utaznak vissza a főhadiszállásra.
Mikor az autók eltünnek, következik ennek a napnak, de talán hosszú
időknek legnagyszerűbb látványa. Egy ezred poros, messziről jött katona
vonul végig a Károly Lajos-utczán, a mi Lembergben az, a mi Bécsben a
Kaertnerstrasse és Budapesten az Andrássy-út. Taps, csattogásában, hoch,
éljen és zsivió közepette megy a sok ezer katona. Elől a katonabanda, a
mely még a magyar Himnuszt is ropogós indulónak játszsza. Egyszerre,
mintha ezeknek az ujjongó, felszabadult embereknek a fantáziája rendezte
volna, megjelenik a széles utcza tulsó végében, szemben masirozva a mi
csukaszürke csapatainkkal, egy sárga tömeg: ezer meg ezer orosz fogoly.
Csodálatos látvány: a hogy elbűvölten nézzük felülről, az utcza két
gyalogjárója két sötét, de tarka part, végig, a meddig ellát az ember, a
polgárság áll sűrű és vastag sorfalat. E közt a két sötét part közt, az
utczát egészen betöltve folyik két emberfolyó. Az egyik jobbról balra,
ezek a mi katonáink, a másik balról jobbra, ezek az orosz foglyok. Még
most is az agyamban cseng az a rettenetes diadalordítás, a mivel a város
ezt a látványt fogadta. Hosszú perczekig megy így egymás mellett a két
sűrű áramlat, sehol egy darabka kövezet nem látszik, minden tele van az
egymás hátán tolongó négyes sorokkal. A banda szól, az oroszok is a zene
ütemeire lépnek. Az egyik nagy derültséget kelt, mert tánczlépésben
megy. Ennél kegyetlenebbül kómikus véletlent nem is láttam. Az embernek
hideg járkált a hátgerinczében, mikor a magasból lenézve, akármerre
fordította a fejét, csak ezt a végtelenbe nyuló emberáradatot látta a
muzsika ütemeire rezegni, a szürkéket erre, a sárgákat arra.
És a feketék mozdulatlan partja extázisban tapsol. Ők látták ezeket az
oroszokat máskép is masirozni. Még tegnapelőtt. Egy ember egy kávéház
erkélyén, a hová később felmentem, mikor ez a masirozás megismétlődött,
kipirulva magyarázta, hogy ezek őt bottal verték. Erőszakkal le akarta
vetni a kabátját, hogy a kék foltjait megmutassa. És most így mennek
itt. Ugyanazok, a kik őt ütötték. Lenn folyton tapsolnak.
Mesélik, Zehngut Zsigmondot, a Bristol vendéglősét ok nélkül kémkedéssel
vádolták, Samborba czipelték, ott huszonötöt vertek rá a korbácscsal, ma
is megvan a vértől ázott ruhája. Stadtmüller Lajos német borkereskedő is
úgy járt. Ugyanitt hallom, de kivétel nélkül mindenkitől, hogy az
oroszok az ő kárpáti offenzivájukat az orosz sereg rettenetes
pusztulásának ismerték el, s mostanában, a mikor vereségeikről
beszéltek, egyhangú volt a véleményük, hogy seregük ereje a Kárpátokban
tört meg. Mi az oroszok félmilliós kárpáti veszteségét túlzottnak
tartottuk, de most meglepetten halljuk, hogy az oroszok erről a kárpáti
csatáról mindig úgy beszéltek, mint valami Waterlooról, a hol az ő
dicsőségük napja leáldozott. A tisztek itteni ismerőseiknek ilyeneket
mondtak:
– A Kárpátokat az ördög építette és csak az ördög tudja lerombolni. A
Kárpátok a legnagyobb orosz temető.
Elmondták, hogy egymás után husz-huszonöt sebesültszállító vonat ment
naponta Lembergen át a kárpáti sebesültekkel. A legérdekesebb tünet az
volt, hogy a kárpáti csata után az orosz kereskedők felemelték
Lembergben az árakat és ezt négyszemközt azzal indokolták, hogy
Oroszország elveszítette a háborút a Kárpátokban.
Egy társaság az utolsó tuszok neveit állítja össze, a kiket vasárnap
vittek el a polgármesterekkel együtt. Némelyeket, a kik tuszoknak voltak
kijelölve, nem talált meg az orosz rendőrség. Ezek megmenekültek az
elhurczoltatástól. Megismétlik a czár itteni látogatásáról szóló
híreket, a melyeket pontosan ismerünk lapjainkból. Újat nem mondtak se
róla, se Nikolajevicsről. De egy mulatságos történetet beszéltek, a mely
az utóbbi idők reménykedő napjaiban vidámságra hangolta a várost. Orosz
csapat vonult egy külvárosi utczán, a mikor egyszerre nagy robogással
utolérték a csapatot a városi tüzoltók. A katonák a zajra hátranéztek és
a mikor a fénylő sisakokat meglátták, az egyik elkiáltotta magát, hogy:
Germani (németek). Erre a kis csapat szó nélkül eldobálta a fegyvereit
és feltartotta a kezét. Megadták magukat a tűzoltóknak tévedésből. Ennek
az esetnek hirtelen híre terjedt a városban és az egyik kaszárnyában
olyan izgalmat okozott az orosz gyalogosok közt, hogy a tisztek alig
tudtak rendet teremteni. Aznap az egész orosz helyőrség azt hitte, hogy
a németek betörtek Lembergbe.

_Este._
Még mindig hangos a város. A villanylámpák és fényreklámok világánál
óriási korzó van, a melyben majdnem több katona sétál, mint czivil.
Igazi háborús korzó. A sétálók áradatát újabb és újabb orosz foglyok,
zörögve vonuló hidászok, kivont kardos huszárok szakítják meg. Most már
sok német tisztet is látni. Vacsoránál a George-szálló elegáns étterme
tele tisztekkel, tábornokok lépnek be, a mikor nagy robajjal mindenki
feláll a teremben.
Egy asztalnál Sven Hedin és Ganghofer ül Gadd svéd kapitány
társaságában. A kapitány jelen volt a grodeki negyvenórás harcznál és
tüzérségünk megfigyelőhelyéről nézte végig a 320-as magaslaton folyt
iszonyú küzdelmet. Brzesna-Ruskánál van ez a domb, a hol tüzérségünk
50–60 lövést adott le azalatt, míg az orosz 8–10 gránátot küldött
ágyúink felé.
Az esti kóborlásból utóbb a következő jegyzeteket hoztam haza:
Alsóbbrendű orosz katonák a vöröskereszt jelszavával zsaroltak. Ha pénzt
akartak valakitől, hogy békébe hagyják, a vöröskeresztnek kértek. Végül
már a zaklatott emberek maguk jelentkeztek a kozákoknál azzal, hogy
szeretnének a vöröskereszt számára megint adni valamit.
A lakásokat itt úgy fosztották meg értékesebb tárgyaiktól, hogy mikor
már egy-egy lakásban laktak egy hétig és onnan hazaküldtek mindent, a mi
megtetszett nekik, jelentették a hatóságnak, hogy nincsenek megelégedve
a kvártélylyal és más lakást kérnek. Ott aztán új tér nyilott a
műgyűjtésre. A przemysli fogoly tisztek átvonultak Lembergen. A fogoly
tisztekkel a lembergiek előadása szerint nagyon jól bántak, fiakkeren és
automobilokon vitték őket a pályaudvarra és minden tiszteletet megadtak
nekik.
Jóízű orosz intézmény volt egyidőben Lembergben a térzene. A katonai
zenekar minden nap kétszer a város főbb terein hangversenyt adott, két
czélból. Az egyik czél volt, hogy a hangulat javuljon ebben a szomorú és
daczoló városban. A másik czél az volt, hogy a térzenére sok egyszerűbb,
szegényebb ember csődült össze és ezeket, míg a zene szólt, hamar
összefogdosták kényszermunkára, a város körül épülő sánczokat ásatták
velük. Teával fizették ki őket.
A térzene nem tartotta magát sokáig, mert a hangulat nem hogy javult
volna, hanem egyre rosszabb lett, a szegény emberek pedig, mikor
messziről meghallották a zenét, elszaladtak és elbujtak, úgy hogy a
zenés-razziáknak semmi eredményük nem volt. Egyéb razziákkal sem volt
nagy szerencséjük. Tudták, hogy még az első lembergi csaták idejéből sok
olyan magyar és osztrák katona bujkál itt, a ki a zavarban megszökött és
azóta czivilben várja a szabadulást valamely családban vagy műhelyben,
de hiába kutattak utánuk, nem akadtak nyomukra. Most, hogy tegnapelőtt
bevonultak ide csapataink, mind jelentkeztek a parancsnokságnál
egyenruháért és beosztásért.
Nem mulaszthatom el feljegyezni azt a brilliánsan jellemző kis dolgot, a
melyet mint Lembergben köztudomású tényt említettek: az orosz
paraszt-katonák között már a háború eleje óta el van terjedve az a hír,
hogy Vilmos német császár három méter magas.
Csak nagyon késő éjszaka csendesedik el a város és hajnalban, a mikor az
utolsó emberi hang is elhallgatott az utczán, a nyitott ablakon át
tisztán és állandóan hallani az ágyút.

Lemberg, junius.
Ma láttuk Böhm-Ermolli tábornokot.
Nagy épület – azt hiszem iskola – lépcsőin megyünk föl, siető katonák
közt, körülöttünk mindenfelé magyar szó. A Böhm-Ermolli-féle második
hadsereg parancsnoksága van itt. Egy üres szobában várunk egy kicsit,
aztán kinyítják az ajtót és közénk lép a tábornok, hirtelen megáll a
szoba közepén. Mialatt tisztjeink harsányan és előírásosan bemutatkoznak
neki, szemügyre vehetjük. Érdekes és különös megjelenés, olyan, mint a
londoni National-Gallery középkori tábornokai. Külseje nem osztrák, nem
német. Magas, csontos ember, feltünő hosszú és keskeny feje van, kopasz.
Diónyi nagy szemének sötét és biztos a tekintete. Széles atléta-váll és
túlzottan karcsú derék. A hogy csípőretett kézzel, szétterpesztett
lábbal áll, a fejét felvetve és méltósággal fogadva a tisztek jelentő
szavait, itt, nagy győzelme után néhány órával – a régi hadvezérek
életnagyságú muzeális képeire emlékeztet, úgy is van világítva: a szoba
háttere homályos, csak az arcza és az aranygallérja kap erős fényt az
ablak felől, a melyen át – mint a történelmi képeken – az általa
meghódított város tornyai látszanak, a parkett pedig, a melyen áll,
olyan fényes, hogy a tábornok tükröződik benne, ez a parkett is
hozzátartozik a régi portrait kellékeihez.
Néhány üdvözlő szó után Bardolf tábornokhoz utasít bennünket, a ki a
szomszéd szobában áll lepedő-nagyságú térképek közt. Bardolf nagyon
hangosan és nagyon világosan, szinte diktálva beszélt, száraz, de
katonailag pontos történetét mondta el a lembergi csatának.

Lemberg, junius.
Künn voltunk a tűzérségi harcnál.
A hivatalos jelentés azt mondja, hogy a harczok Lembergtől keletre
folynak. Az oroszok a Miklaszovtól keletre húzódó dombokon fejtenek ki
ellentállást. E felé a Miklaszov felé igyekeztünk, de csak egy Winniki
nevű faluig jutottunk el. Abban a pillanatban, a mikor itt Winnikinél a
414-es magaslat körül kanyargó országútra tértünk, a mely magasan
húzódik a hegyoldalban és lenéztünk a völgybe, a hol Miklaszov falu nagy
kupolás temploma villog ki a füstből, Miklaszov mögött egyszerre
megnyílott a föld, a zöld mezőből fekete szökőkút vágódott fel olyan
magasan, mint a templom, azután sárga füstbe borult minden: az oroszok
nehéz gránátokkal lőttek Miklaszov mögé.
Megálltunk az országút szélén és aztán egy óra hosszant innen néztük a
tüzérségek harczát.
Az út idáig a folyton lármázó városon át vezetett. Lemberg valamivel
csendesebb, mint a bevonuláskor. De azért lárma van, ágyúk, szekerek
közt a boldogságban fürdő zsidók szaladgálnak, czigarettát és virágot
adnak a katonáknak, a lovas tiszteknek majdnem felkapaszkodnak a
lovaikra, csakhogy a bokrétát odaadhassák. A lengyel lakosság nem ilyen
temperamentumos, az csendesebben és komolyan örül. Az oroszok
megkínozták itt a lengyeleket és a ruténeket is, de olyan mélyen nem
aláztak meg senkit, mint a zsidókat, a kik ellen valósággal külön
háborút viseltek. Ezért ez a majdnem extázissá fajuló öröm. A
külvárosban – mint mondják – körben tánczoltak tegnap a zsidók.
Lépten-nyomon megszólítja valaki az ujságírókat az utczán. Már megszokja
az ember ezt a jelenetet: valaki megállít az utczán és bemutatkozás vagy
köszönés nélkül megkérdi:
– Wollen Sie Material?
Mindnyájának tele van a zsebe «anyaggal». Anyagnak neveznek minden orosz
zsarolást, minden üldözést, minden testi bántalmazást, minden
száműzetést, minden korrupciót. De anyag az itt elbújt magyar és osztrák
katonák története is.
Egy könyvesboltban orosz tisztek fényképfelvételeit látom. Ráismerek
ezekre a házakra, a melyeken most a mi lobogóink lengenek, de a képeken
orosz tisztek sétálnak a házak közt, az úton orosz gyalogság vonul.
Látom a przemysli foglyok hosszú sorát, a mint szuronyos oroszok közt
vonúl. Különös és fojtogató érzés először látni a fordítottját annak, a
mit már annyiszor láttunk: a mi katonáinkat, amint foglyokként vonulnak
bámészkodó oroszok közt. Látjuk a képen a városházát, a hol Frigyes
főherczeget fogadták. De az erkélyen gróf Bobrinsky áll, mellette
szakállas orosz főtisztek, lenn a téren ezernyi tömeg. A kép czíme:
Bobrinsky kihirdeti Lembergben Przemysl kapituláczióját. Egy másik képen
a lembergi temető sírkeresztjei közt egy ortodox pompába öltözött főpap
lépdel nagy egyházi és katonai kísérettel: ez Eulogios volhyniai érsek,
a nagy térítő, a kinek a czár gyémántos aranykeresztet küldött és azt
írta mellé levélben, hogy személyesen győződött meg róla, milyen szépen
terjeszti Galicziában a pravoszláviát. Most milyen messze vannak mind a
ketten innen. Mint kuriózumot mutatják a fényképeken azt az időt, a
mikor itt voltak.
Az egyház és a hadsereg, a vallási és katonai orosz hatalom minden
erejével, minden örökkévalóságával feküdt rá Oroszország erre a városra,
és most itt Winniki fölött a hegyen kirándulók állanak, Lembergből
kocsin jött urak, néhány asszony, egy elegáns fiatalember lovon, néhány
paraszt a környékről, és színházi gukkeren át nézik, hogyan kergetik a
Skoda-ágyúk ott lenn a mezőn egyre messzebbre ezt az egész társaságot,
ezt a szép nagyszakállú érseket a palástos kíséretével, a czárt a sok
óriási tábornokkal, ezeket a politikai grófokat: a Bobrinskyakat, a
Scheremetieffeket mind, mind, – a hogy az ember az ágyúk haragos
dörgésében elnéz a távoli dombok mögé, az az érzése, hogy ott a dombok
mögött együtt szaladnak valamennyien a mezőkön keresztül, a nagy, fényes
társaság… Elől a czár és a tömegben bukdácsolva hosszú arany
szoknyájában a volhyniai érsek…
Előttünk lapos völgy, a mely mögött igen messze emelkednek azok a
bizonyos dombok. Maga a völgylapály olyan, mint egy térkép: zöld alapon
fehér útak kanyarognak rajta, erdőparczellák sötét foltjai váltakoznak
sárguló vetéssel, köztük négy-öt kis falu házait látni. Balról a dombok
felé ég egy falu, a füstje felmegy a felhőkig. Középütt előttünk
Miklaszov füstbe borúlva szintén ég szürke-sárga füsttel, a melybe csak
akkor keveredik fekete gomolyag, a mikor újabb orosz gránát csap belé.
Jobbkéz felől igen messze ég a mező. Mintha maga a föld égne, szélesen
terjeng rajta a füst és felhúzódik magasra; innen úgy látszik, mintha az
égig nyúlna. Az égő mező egyre szélesebb füstöt bocsát és az égés egyre
távolodik. Mint valami öntudatos lény megy ez a tűzvész a saját
szeszélye szerint a nagy mezőkön tovább, mintha sétálna.
Az orosz ágyúk, a melyeknek hangját pontosan meg lehet a mieinktől
különböztetni, rítkán szólnak. A miklaszovi dombok megint halálraitélt
orosz parasztokkal vannak megrakva, a kikre szakadatlanúl zuhognak a
szemünk láttára a Böhm-Ermolli gránátjai és shrapnelljei. Az oroszokat
nem látjuk, csak onnan tudjuk a helyüket, hogy a dombok oldalát tüzes
mennykövekkel rajzolja végig egyenes vonalban a tüzérségünk. A dombháton
erdő van, a domb alsó része legelő. Az erdő és a legelő közt vonúlnak az
orosz árkok. Itt egyik tűzrózsa a másik után jelenik meg a fák fölött.
Vakító lánggal robban a shrapnell és vastag hófehér füstgömböt bocsát ki
magából. Olyan sűrű, fehér és masszív ez a shrapnell-felhő, mintha
vattából volna. Valósággal megáll a kék égen és perczekig nem oszlik
szét. Néha négy-öt függ így egymás mellett a levegőben. Mindeniknek az
alsó részén van egy füstfoszlány, olyan piros, mint a híg vörös bor.
Onnan tudjuk, hogy a mienk, mert a füstje ilyen pirosfehér. Baloldalt a
mi állásaink fölött, de sokkal ritkábban, tiszta fehér füstgolyók
akadnak fenn a levegőben: ezek az oroszok. Zivatar készül. Már csöpög
is. Most konstatálni kell, milyen jó az a közhely, hogy az ágyú
mennydörög. Ennek az itt dolgozó rendkívül erős tüzérségnek a vontatott
dombok fölött guruló dörgése oly tökéletesen hasonlít a mennydörgéshez,
hogy nem is vesszük észre a különbséget. Viták támadnak az előttünk álló
katonák közt, hogy egy-egy pillanatban az ágyúk dörögnek-e, vagy a
felhők?
Előttünk a zöld térkép-mezőn, a fehér országúton municziós kocsik hosszú
sora megy be a zivatarba az égő falu felé. Az előbb itt jöttek
mögöttünk, a kocsisok nyugodtan pipálva ültek a bakon, lassan,
méltósággal, rendben mennek a tűzvonalba. Közben az erdő szélére egyre
lövik a shrapnelleket a mieink. Meg lehet figyelni, hogy felváltva lőnek
fél ütegekkel hol gránátot, hol shrapnellt. Azt a parczellát, a mely
hozzánk legközelebb esik, úgy lövik, hogy minden három perczben mennek a
shrapnellek. Órával a kézben ellenőrizzük. Másodperczre pontosan szakad
szét a levegőben a vakító fényes tűzfolt és mereven áll meg fölötte a
sötétbe boruló égen a fehér füstcsomó. Mi csak egy órája nézzük, de a
tüzérség már délelőtt óta végzi a pontos munkát. Sötétedik. Az égő
falvak és az égő mezők füstje lassan piros fénynyel izzik át alúlról, a
mit a délután napfényében nem láttunk. A robbanások is haragosvörösek.
Lassan homályba borul előttünk a táborozó trénoszlop és távolabb egy
egészen a front közelében álló municziós szekértábor. Most látni, hogy a
trénkatonák szekerei közt is kis tüzek égnek. Egy erősebben lobogó
tűznél tábori kovácsok kalapálnak, dolgoznak, ének hallatszik a
szakadatlan ágyúdörgésben. A lábunk előtt az országút meredek szélén
ebből a táborból való trénkatonák ülnek, pipázva, lábukat lelógatják a
csatatérre. Sorban ülnek egymás mellett, mint a karzaton és nézik az égő
tájképet, a mely fölött a viharfelhős sötét égboltot tűzpontokkal rakják
ki a tüzérek.
A zivatar nem jött meg, másfelé vonult el, most az oroszok mögött
mennydörög versenyt az ágyúval. Mögöttünk lassú kocsik másznak Lemberg
felé súlyos sebesültekkel. Egy-egy lovas trappol a tűzvonal felé. A
lembergi kirándulók már eltüntek mellőlünk, magunkra maradtunk. Este
van, korai sötétség a zivatar miatt. Megyünk visszafelé és a hogy
hátranézünk a kocsiból, most már tüzes a láthatár mindenfelé és
meg-megújuló erővel ordítanak fel az ágyúk. Néha egy-egy perczre
elcsöndesednek, aztán mint az összeverekedő kutyák, egyszerre támadnak
egymásra. A mieink hosszan bömbölő strófáiba mérgesen, de rítkásabban
szólnak bele az orosz dörgések és az egész mögött, messze az égő
láthatáron túl, mogorván távolodik az abbamaradt zivatar mennydörgése:
most már világosan hallani, hogy nem ágyú, a mint sértődött dörmögéssel
komoran megy el innen messze, messze a hegyek mögé.
Hét órakor jöttünk vissza a városba. Éjjel két és három óra között
ugyanezen az úton jött be kétezerötszáz orosz fogoly, lassan vonszolva a
lábát. Ezek guggolhattak ott a dombon, az erdő szélén, a hol minden
három perczben nyíltak a tűzvirágok már délelőtt óta.
*
Lemberg, a melynek lakossága az orosz uralom alatt állítólag
megnövekedett, nemcsak a Przemyslből kiűzött zsidók tízezreivel, de
egyéb menekülőkkel, elbújt foglyokkal és bevándorlókkal, ezen a napon
azt a benyomást teszi, hogy most bontakozik ki benne egy elnyomott, tíz
hónapig rejtőzött, suttogó, titkolódzó második élet, a mit az oroszok
tudta nélkül élt végig. Mint egy régi regény fejezetei bújnak elő
százával a történetek az emberi jóság végtelenségéről. Történetek egy
átöltözött és bújdosó világról, a mely a forró felebaráti szeretet
melegénél élt itt a föld alatt, történetek a hadnagyról és a
közlegényről, a kik tíz hónapig ugyanannál a mázolónál dolgoztak mint
segédek, a grófi katonáról, a ki a földhözragadt zsidó családnál volt
péklegény, történetek ebben a katakomba-világban fonódott nagy
szerelmekről, – egész nagy világa az egymás segítésének, a szenvedésnek,
a türelemnek, a megpróbáltatásnak, a melynek mind vége lett most június
huszonkettedikén.
Most minden utczasarok megmondja az igazi nevét, most kaftánok változnak
át huszár-attillává, most szegény kis családok búcsúznak a bújdosótól, a
ki boldogan megy vissza a régi világba. A legszélső romantikának olyan
aratása ez, a minő a mi vidékünkön nagyon régóta nem volt. Együtt utazom
egy szürkeruhás úrral, a ki karabélyt visz a hátán. Bújdosó főhadnagy,
most megy jelentkezni, a puskájától nem vált meg. Pestről ismerős
fiatalemberek szólítanak meg, mesterlegény külsejüek, önkéntesek voltak
és itt mint pinczérek szolgáltak igen rossz kis korcsmákban. Mindenkinek
naplója van. A zsebük tele összefogdosott, összeírt papirossal, a
lembergi nagy regény rengeteg sok kis fejezetével.
A város ma is tele van katonával. Tisztek, a kik az éjjel még
szuronyrohamot vezettek, ma bejönnek bevásárolni és legalább egyszer egy
jó pohár sört inni a vendéglőben. A színház, a varieté játszik, ott is
tisztek ülnek, a kik az ágyú mellől jöttek be szabadságra egy estére. A
lárma még mindig nagy, úgy hogy az ágyúzást csak éjjel hallani. Nappal
Lemberg túlkiabálja a tüzérséget.
A hogy búcsút mondunk ennek a gazdag és érdekes világnak, az alkonyatban
ismét a régi, most már elcsöndesedett grodeki csatatéren vezet át az út.
Itt, Lembergtől nyugatra, már csöndes ma a vidék a nagy harczok után. A
rettenetes eke, a mely ezeket a mezőket a múlt héten szántotta, most már
kelet felé töri a földet. A mosciszkai állomáson nyugodt és szorgalmas
katonák most rendezik be a harczterek nagy vendéglőinek egyikét, a
Verköstigungsstation-t. Az estében lágy violaszínben játszanak a mezők.
Épp sétára indulunk az elhagyott csatatéren, a mikor katonák egy véres,
összesebzett kis tizenkét éves leányt hoznak az állomásra. A mezőn
felszedett egy orosz kézigránátot és az felrobbant a kezében. Jobb ha le